*Hogy szeretném-e? Imádnám, másra sem vágyok minthogy az emberek világába menjek, az olyan izgalmas lehet, már amennyit Mariam és Eldorien bácsi mesélt róla. Oda vagyok meg vissza, hevesen bólogatok, a szám majd körbeéri a fejemet a vigyorgásomtól, aztán nekiállok táncolni örömömben. Tényleg jó és fantasztikus, bárcsak apa és anya is jöhetne, de ez a téma elég kényes ahhoz, hogy most rákérdezzek. Örülök annak, hogy Eldorien bácsi eljött hozzám, az ajándék, persze fontos és örülök neki, de mégsem olyan mint az, hogy itt van velem. Drycát is szeretem de ő sem lehet mindig velem, Mariam meg olyan öreg már, igaz, hogy azért lépést tud velem tartani, az elementálok nem öregszenek úgy mint az emberek, hogy életük alkonyán már nem tudnak szaladni sem, Mariam pedig vízelementál, és irtó izgi amiket csinál. * -Megígérem, azt csinálom amit szabad! Hallagtok rájuk és nem lesz hiszti sem, és ígérem szófogadó leszek. Még Mariam is büszke lehet rám. ~Meg anya is és apa is.~ *Csak jó lenne tudni mi van velük, de tudom, hogy valami fontos feladattal bízták meg őket, és lehet, hogy azért nem lépnek velem kapcsolatba valamilyen módon. Egyszer úgy is ki fog bukni belőlem a kérdés, valószínűleg ha már nagyon magam alatt leszek. Mindent megígérek és szándékozom be is tartani, hogy végre kiszabaduljak innen. Már tervezem, hogy mit viszek magammal, de van más is ami érdekel, Eldoriennek sok barátja van és mindenkiről hallani akarok. Eddig nem vol ennyire beszédes, kihasználom hát a pillanatnyi közlékenységét, talán azért ilyen mert szülinapom van.* -Ősi angyal? Fúúú, olyan mint Mariam? Idősebb nálad?És ő sem teszi ki a lábát a…..izéből, városból…..Vindoriel! *Lenne még kérdésem de mindent felülír az amit Eldorien bácsi mond, hogy máris pakolhatok és indulhatunk is _MÉG MA!_ Egy nagyon hosszú pillanatra elhallgatok, ilyen is ritkán fordul elő velem, és csak bámulok Eldorien bácsira, hogy tényleg jól hallottam-e de az arca és a mosolya nem hagy kétséget bennem. Elszabadul a…nem a pokol, hanem a szél. Bolondos tavaszi szellőként repülöm körbe a könyvtár termét, ráugrom a zongora billentyűire örömömben, a közeli asztalon vázában álló virágok fejét megpaskolom, majd el is tűnök a nyitott ablakon át. Természetesen a szobámba suhanok ahol még vagy egy teljes percig körbe száguldozom mire sikerül megint testet öltenem. Legközelebb már csomagokkal, vad vigyorral az arcomon, csillogó szemekkel állok Eldorien bácsi előtt, arra várva, hogy induljunk. A gyűrű ott van az ujjamon, nem felejtettem el, hogy mit jelent, hogy a segítségemre lehet, és most az sem érdekel mi van ráírva, majd megkérdezem mástól, egyszer. Vár rám a nagyvilág!!!*
Nem is tudom, hogy Myärn mellé miért vagyok olyan ostoba, hogy egy újabb koloncot veszek a nyakamba. A válasz triviális, szinte magától értetődő; nem akarom, hogy egy újabb árva ismerje meg azt a magányt, amivel nekem kellett szembenéznem nem is feltétlenül csak a gyerekkoromban, az azt követő sokszáz évben is szembe kellett néznem. Mellőzöttség, egyedüllét. Sokáig úgy tekintettek rám, mint Létea örökösére, majd arra a harcosra, aki végül az ótöndével karöltve legyőzte Miamar egyik legfélelelmetesebb emberét. Na igen, a primusom nélkül most nem élnék. Akkor megérthettem volna, hogy nem vagyok egyedül, ám ahogyan Clarionnak is mondtam már, nem tudok megnyílni, és úgy igazán érezni. - Úgy hiszem el. Szeretnél? – A kérdésben már benne is van a válaszom, hiszen bólintok, és kitárom a karomat. A kislány mégis előhoz belőlem valami furcsa érzést, amit képes vagyok örömként kimutatni felé. Család. Micsoda szó. Sosem gondoltam bele, hogy nekem lenne olyanom. Még az ikertestvérem is oly távoli. Amikor azon gondolkoznék, hogy lemondok, és Fionn kezébe adom a védelem kasztjának irányítását, az a szó hangzik el, hogy család. Különös, torokszorító érzés, ám az évszázadok során begyakorolt pókerarc ismét segít, hogy ne érzékenyüljek el, nem törhet ki belőlem az az érzelem, amelyet már ügyesen elástam. Hiszen aki nem érez, az nem veszíthet. Nincsenek kudarcok, nincsenek veszteségek. A kicsi őszinte kérdései ellenben olyan témákat vetnek fel, amelyre magam sem számítottál. - Jól van. Két dadád lesz, ők nem innen származnak. Viszlek magammal, és velem biztonságban leszek. Ám a két barátomra is hallgatnod kell, megígéred, hogy így lesz? – Természetes, hogy ultimátumot adok, katona vagyok, csakis így működhetek, másképp nem menne. Nem értek a gyermekekhez, nem tudok gyengédséget, szeretetet sugározni, a másik kettő viszont az érzelmek széles tárháza. Még akkor is, ha az ótünde hozzám hasonlóan távolságtartó, én tudom, hogy van benne vágy arra, hogy odafigyeljenek rá, hogy szeressék. Hogy tiszteljék. Magányos utat jár, hozzám nagyon is hasonlóan, rossz példát látott el tőlem, én pedig ostoba módon mindentől védeni, holott nem gyermek már. Sokkal többet ért volna, önállóbb lehetett volna, ha bevonom a harcokba, ám most már talán késő... Ha dadának használom, talán egy életre megutál, ha eddig nem is tette. Megrezzenek, ahogyan Rhyl odahúz magához, sötét szemeimmel komoran pislogok. Ellael, egy ősi angyal. Ám ha komolyan gondolod, hogy jössz, akkor csomagolj, és még ma indulunk. Na szaladj. – Zárom le a sok kérdés folyamát, majd akkor válaszolok, ha elindultunk, most hirtelen rám tör a fejfájás. Bocsájtom most el, és amíg amíg megy, addig kirepülök a városból a pusztaságba, hogy onnan írjak üzenetet a két nőnek. Tőlem furcsa módon kérdőjeleket használok, nem pedig parancsokat adok. Még az este találkozhatnánk négyesben, hogy a gondjaikra bízzam a kis elementál.
*Lesz dolgom elég az ajándékkal és sokkal jobb így, mert minden nap amikor majd megpróbálom Mariam utasításai alapján megfejteni mi van ráírva, Eldorien bácsira gondolok. Eddig nem igazán érdekelt az ősi nyelv és írás, de most lelkesen szeretném mindet megtanulni, talán nincs is olyan gyerek sem az elementálok között, sem más fajoknál, akik ismerik az ősi nyelvezetet, elhatározom, hogy én leszek az egyetlen. Mariam boldog lehet, hogy az érdeklődésem erre irányul, s talán elnézi nekem a többi csínyt amiről természetesen nem mondok le, főleg mert Dryca úgy is mindig belevisz. Ami szélesíti a mosolyomat s egyben mélyen legbelül fájdítja a szívemet az Eldorien családjába fogadás. Büszke vagyok rá és boldog, de érzem, hogy ennek oka van, nagyon nyomós és számomra fájdalmas oka. Már az is épp elég, hogy a szüleim nincsenek itt a születésnapomon, pedig főleg anyának fontos lenne hiszen Mariam is mondta régen, hogy az anyuci ugyanúgy megérdemli az ünneplést, hiszen ő hozott világra. Azt nem mondta, hogy nagy fájdalmak között, de tudom máshonnan és készültem is anyának ajándékkal, de lehet, hogy soha nem tudom odaadni neki. Lelkesen bólogatok Eldorien bácsinak, de nem mutatom ki, hogy egy kicsit szomorú is vagyok. Inkább másról kezdek el beszélni és az emberek világába való kirándulás éppolyan fontos számomra, hogy érdemes legyen harcolni érte. Mindaz azt mutatná, hogy már ügyesebb vagyok és megbíznak bennem és nem kellene állandóan itt maradnom a városban, Mantundu szép meg minden de már unalmas, minden szegletét ismerem, azért tudok olyan jól elbújni Mariam elől, úgy látszik ő már elfelejtette a régi rejtekhelyeket. Nagyobb rábeszélésre készültem, azt hittem sokáig kell majd Eldorien bácsit győzködnöm, meg is lepődöm amikor egyből igent mond, még a számat is eltátom és a szemeim is tócsányira kerekednek, vagy mint a teáscsésze alja. Ráadásul találkozhatok egy ótündével is és egy angyallal, róluk sokat hallottam, Mariam azt mesélte, hogy az angyalok a legszebbek, a tündék pedig okosak és előkelők. * -Téééényleg??!! Elmehetek? Találkozhatok egy angyallal? Mindkettőt szeretném! *Örömömben fel is pattanok és elkezdek táncolni, körbe forgok magam körül, a kezeimet az égnek emelem és közben énekelve ismételgetem boldogságom okát.* -Találkozom egy angyallal, találkozom egy tündével, megyek a városba….. *Még vagy háromszor elismétlem, aztán magamhoz térek és tudom, illene meg is köszönnöm, ezért hirtelen Eldorien bácsi nyakába ugrom. Nálam ez még természetes velejárója a köszönömnek, másképp el sem tudom képzelni ha nagyon boldog vagyok, most pedig tényleg az vagyok. El kell újságolnom Drycának holnap, talán ő is eljöhet velünk.* -Köszönöm, köszönöm Eldorien bácsi! ígérem jó leszek! *Úgy is lesz, tényleg, megpróbálom. ma biztosan nem alszom egész éjjel, Mariamtól fogok kérdezni az emberek világáról, nem mintha nem tenném minden nap, de most sokkal fontosabb lett. S ha már születésnapról van szó, érdekelne Eldorien bácsi hány éves, biztosan nagyon sok, mert nagyon okos és bölcs, de persze attól még nem öreg.* -Nyugdíjas? Az olyan mint Mariam? És melyik barátod? Mesélj róla, ő is elementál? Ismerem? Holnap mehetek? Vagy amikor te visszamész, mehetnék veled, még össze is kell csomagolnom és elköszönnöm Mariamtól, biztosan sok feladatot ad majd, szerinte sosem lehet eleget tanulni. Szerinted is így van? De hát annyi időm van rá nem? Minek elsietni? *Már lekászálódtam a nyakából most megint felállok és járkálok ide-oda miközben beszélek, sokat jár a szám tudom, de ez a gyerekléttel jár, néha egyszerre jutnak eszembe a dolgok és mindet el kell mondanom, különben elfelejtem. S persze az izgatottság sem csökkenti a gondolatok számát hanem épp ellenkezőleg, gyarapítja azokat. * -Odakint is olyan idő van mint itt? Szokott esni az eső? És a hó? Mariam mesélt a hóról is de azt mondta nálunk nem esik. Elviszel majd oda is ahol esik?
Elfogódott mosollyal nézem, ahogyan lelkesen forgatja az ujján a gyűrűt, amit teljes joggal megérdemel. Myärn hiába kapta volna, nem elementál, hanem ótünde, nem lett volna hatással a képességeire, ráadásul mindez szimbólikus, vér szerint egyik sem a lányom, mégis képes vagyok mindkettőt úgy kezelni, mintha a születésüktől fogva az enyémek lennének, mert bármennyire is keménynek tűnök kívülről, akit én a szívembe zárok, nem tudom többé kirekeszteni. A kislányhoz úgy gondolom, hogy nincsen érzékem, de minden rezdülésével tanít, és ha nem vigyázok, még apa figurát farag belőlem. - El. Bár én sosem kérdeztem a szimbólumokról. De ha ennyire kiváncsi vagy, járj utána. Hát persze! Ízig-vérig be vagy fogadva, így jó? – Nem akarom én kijelenteni, hogy a szüleinek annyi, meg célozgatni rá, talán egy idő után elhalványul az emlékük, ha én többet leszek vele. Igaz, ebben nem járok túl jó úton. Sok a dolgom, s nem akarom, hogy ha itt vagyok, rosszkedvűnek lásson. Még olyan törékeny a kis lelke, nem akarom, hogy ő is veszítsen azért, mert a halhatatlanok közé született. Pedig mindez egy ilyen világ, ahol aligha vannak teljes családok, nem is ismerek olyat, aki még nem vesztett el közeli hozzátartozót. Ha jól tudom, még Clarion is árva. Ez egy ilyen élet, a társainkba, a testvéreinkbe kell kapaszkodnunk, hiszen nem a vérség tesz minket családdá, hanem a közös célok. - Lehet róla szó. És hogy ezt szentesítsük, fog rád ott is vigyázni valaki. Egy ótönde vagy egy angyal. Melyiket szeretnéd? Vagy mindkettőt? – Na igen, Myärn egyátalán nem való pótanyukának, Clarion már inkább, mégis mindkettőben bízok annyira, hogy rájuk bízzam az elementál kislányt, akit talán jobbnak gondolok a közelemben tudni. Ha kitörne a háború, az ősi városok sem lesznek védelem alatt, talán az a legokosabb lépés, ha a hozzám közel állók vigyáznak rá, mintsem több ezer éves matuzsálemek, akik már nem értenek a modernkori hadviselés szabályaihoz. Viszont Rhylnek nem csupán hisztiznie nem szabad, tökéletesen úgy kell viselkednie, ahogyan mondom. Fel kell nőnie a feladathoz, egy embergyermekben korántsem bíznék ennyire. Még el kell rajta tűnődnöm, hogyan is legyen megoldva, mert egyikükre sem szeretnék ekkora terhet róni, ám ha belegondolunk, hogy magamnak sosem kérek semmit, talán teljesítenék a kívánságomat. - Túlontúl sok kicsi lány. Egy barátom már szinte nyugdíjasokként aposztrofál minket. Kezdem úgy vélni, hogy igaza van... Mikor akarnál indulni a nagyvilágba? – Kérdezem fesztelenül, mintha csak egy átlagos kirándulásról lenne szó. Holott az életét akarom megvédeni. Ha pár napon belüli időpontot választ, akkor nagy bajban leszek, hiszen a gondolat még csak most fogalmazódott meg bennem, értesíteni kell a két másikat ahhoz, hogy tudjanak rá időt szakítani az elfoglaltságaik mellett...
*Na persze gondolhattam volna, hogy nem is emlékszik ilyesmire, tényleg régen lehetett. Nem is tudom hány éves de biztosan sok. Valahogy eddig nem igazán érdekelt Eldorien bácsi kora, a mitikus alakjában úgy sem látszik, az emberi alakja pedig lehet akármilyen, az emberek nem így néznek ki több száz évesen. Ez a sok év sem fér még a fejembe, rengeteget gondolkodom azon, hogy az emberek miért élnek olyan keveset és miért sebezhetőek annyira és ha megtehetjük akkor miért nem segítünk rajtuk. Mariam elmondott már néhány dolgot ezekről de akkor sem értem. Eldorien bácsi magyarázatából nem tudok meg semmit, legalábbis arra nézve amit kérdeztem, de a mondata másik fele szöget üt a fejembe, elmerengek rajta elég hosszan. A gyerekkor furcsa lehet a felnőtteknek, ők mindig válaszolnak a kérdésre, gyorsan míg én sokáig gondolkodom a válaszon vagy a kérdéseimen mert először tisztába kell jönnöm velük, sokszor előfordul, hogy már régen nem is arról van szó amiről gondolkodom, de attól még ott van a fejemeben és amikor úgy érzem sikerült helyre raknom valamit belőle, visszakérdezek. Mariamot ezzel kergetem az őrületbe, persze csak képletesen, mert sokszor órák is eltelnek, hogy újra szóba hoznám a témát. Most is úgy tűnhet, hogy megértettem amit Eldorien bácsi mondott, a valóságban viszont még rakosgatom a dolgokat, ez persze nem gátol meg abban, hogy közben már az új témára figyeljek. Na ezért nem tudok koncentrálni az átváltozásaimra. A gyűrű nagyon tetszik, főleg miután már nyugodtan hordhatom azzal a tudattal, hogy nem férfi gyűrű. Még nem ismerem az ilyen gesztusok megtisztelő fogalmát, egyszerűen csak örülök annak, hogy ajándékot kaptam és persze egészen más jelentőséget tulajdonítok neki. Nem lenne ez így ha itt lennének a szüleim, Eldorien bácsitól akkor is kapnék ajándékot, az is lehet, hogy éppen ezt a gyűrűt, de úgy egészen mást jelentene a számomra mint most.* -Aha! Értem. Mariam el tudja olvasni? Akkor most a családodhoz tartozom? *A kérdés azért vetődött fel bennem mert a szüleim már régóta elmentek, Eldorien bácsi pedig családi gyűrűt adott nekem, a lelkem mélyén egy apró zugban már megfogalmazódott a kérdés amit nem tettem fel soha eddig mert az olyan végleges lenne, ez a mostani inkább azt helyettesíti. Pedig már érzem, hogy semmi sem lesz olyan mint régen, érzem, hogy anyáék nem jönnek már vissza és Eldorien ajándékát természetesen ezzel a tudattal társítom. S mindezt megerősítik azok az apróságok amikkel irántam van, például, hogy kedvesen megsimogatja a hajam és aztán felajánlja, hogy legyünk együtt pár napig. Ilyen még nem fordult elő, biztosan tud valamit a szüleimről, biztosan valami rosszat amit most nem akarok megtudni. * -Hát persze, biztosan, örülnék neki. Ééééés mi lenne ha én mennék veled a nagyvilágba? Csak egy kicsit. Kéééérlek széééépen! *Minden olyan gondolatot ami a szüleimről szól most mereven elutasítok magamtól, visszamegyek gyerekbe, nem mintha eddig olyan nagyon komoly lettem volna, de a kérlelő tekintet, ami abban merül ki, hogy hatalmasra kerekítem a szemeimet és az alsó ajkamat lebiggyesztem, mindez ösztönös, nem tanulható. Ami már inkább tekinthető ravasz szándékosságnak, bár esetemben ezt nem mondhatjuk a cselekedetemre, az az, hogy megfogom a kezét amivel a hajamat simogatta és az arcomhoz húzom.* -Ha elmész úgy is szigorú felügyeletre leszek bízva, mint te akkor régen és ha kiviszel az nagyon tudna motiválni és akkor nem hisztiznék. *Mariamtól ismerem a szó jelentését ami fura lehet egy kilenc éves gyerek szájából még ha nem is igazán ember, de ő szokta mindig mondani és egyszer el is magyarázta, hogy legalább tudjam miről próbál meggyőzni. Egyébként nem ijesztett meg azzal a szigorú felügyelettel, tisztában vagyok azzal, hogy tanulom kell, Mariam is mindig ezt szajkózza, de ő csak úgy van, öreg már és egyáltalán nem tud szigorú lenni, Eldorien bácsi viszont igen, majdnem olyan mint apa. Szóval tőle elfogadom és természetesnek is veszem, de azért nem árt ha valamivel, például egy kirándulással az emberek világába, megpróbál megvesztegetni. Az cseppet sem tűnik fel, hogy én pont ugyanezt teszem vele, mert a gyerekek állandóan ezt csinálják és mindig bejön. * -Hány éves is vagy Eldorien bácsi?
Engem aztán cseppet sem hat meg, hogy lemaradtam az ünneplésről, amúgy sem vagyok egy olyan alak, aki túlzottan szeret a központban lenni. A munkám kapcsán megteszem, ha szükséges, mint a felszólalásoknál, amikor úgy érzem, hogy a szavak helyébe végre a tetteknek kell lépniük, ám egy születésnap nem ilyen, bármennyire is kedvelem Rylt, az elementál kislány, akit az apja távollétében rám sóztak. Ráadásként a sütemény sem mozgat meg túlzottan, nem tudom, hogy miért, valahogy lehet, hogy pasis dolog, hogy a húst szeretem, azt pedig egy születésnapon nem igazán lehet az ünnepléshez kötni. - Nem is tudom. Rég volt már, nem tartom számon. Tudod a szüleim nem voltak mellettem, szigorú felügyeletre voltam bízva, így idejekorán belém nevelték, hogy mielőbb sajátítsam el a tűzelemi alapokat. – Ezzel nem akarom megijeszteni, végtére is még kicsi, és ha netán az apja nem térne vissza, vele nem lennék olyan szigorú, mint amit én kaptam vagy nyolcszáz éve. A lényeg, hogy ha késve is, de itt vagyok. Kiváncsian figyelem a reakcióját. Valahogy nekem is új ez a helyzet, eddig nem volt lehetőségem gyermekekre figyelni, Myärn már érett volt, amikor rátaláltam, és megmentettem. Fionn szintén túl volt már a kölyökkoron. Talán ha egyszer véletlenül úgy alakulna, hogy szívem egyetlen királynője felfigyel rám, akkor vele elképzelhető. Ám mivel erre aligha van esély, így mindez megmarad elvi szinten. Úgy találom, hogy tetszik neki a gyűrű, amit az apámtól kaptam. Oly keveset lehettünk együtt, hogy a gyűrű lényegében egyértelműen hozzá köthető. És most már Rylé. Nincsen bennem olyan önzés, hogy majd a saját gyermekemnek adom. Ez nem feltétlenül vérségi ajándék, az én döntésem, hogy most a kicsinek adom tovább.
- Nem. Ez nem férfi gyűrű. Legalábbis így soha nem gondoltam rá. Erősíti az érzékeidet. Kevesebb lesz a baleset. A jelek ősi vésetek, olyan elfeledett nyelven íródtak, amit már én sem tudok elolvasni. Úgy vélem, olyan jelentőséget tulajdonítasz neki, ami csak jólesik. – Türelmesen válaszolgatok a kérdéseire, egyátalán nem jövök ki a sodromból. Mindketten elementálok vagyunk, itt most hagyom, hogy ő átvegye az irányítást, és a szeszélyes, zabolátlan szél uralja a beszélgetésünket a domináns, agresszív tűz helyett. Tőlem talán szokatlan módon gyengédséget mutatok, ahogyan megsimogatom világosbarna tincseit szeretetem jeléül. Az apja egyik legjobb barátja vagyok, korábban is hoztam ajándékot a kicsinek, talán ettől lett urrá rajta az akaratosság, hogy elvárja, hogy most is itt leszek a születése napján, méghozzá ajándékkal. Elfogaodott mosollyal nézem ahogyan nézegeti magát, most már gyűrüstől. - Természetes Ryl. Úgy gondolom, bármilyen alakot is ölts majd a jövőben, mindig gyönyörű leszel, ez a lelkedből fakad. Szeretnéd, ha maradnék pár napig, és nem sietnék vissza a nagyvilágba? Tudnánk mit kezdeni egymással? – Utóbbi kérdésem nagyon is komoly, rá kell majd bíznom magamat, hiszen bőven kinőttem már a gyermekkorból, fogalmam sincsen, hogy a kis elementálok mivel kötik le magukat. Az apa szerep mindezidáig hihetetlenül távol állt tőlem, most sem tudom, hogyan bírkóznék meg Ryl társaságával, de ha jól sejtem, hamarosan nem lesz senkije, jobb, ha gyakorolok. Talán naív annyira, hogy ne legyen ez most számára oly egyértelmű hogy én vagyok a pótlék.
*Teljesen el vagyok telve azzal, hogy Eldorien bácsi végre megérkezett, az öröm amit a jelenléte felett érzek szinte határtalan, olyan jó és csiklandoz. Mariamot is szeretem, de ő más, ő már öreg, még az elementálok között is, már sosem jár ki a világba az élete hátralévő részeit itt fogja leélni Mantunduban. Anya és apa hiányában és Eldorien bácsi hosszú távollétei alatt tőle tanulok, ő tanít engem arra amit tudnom kell a világunkról, az elementálokról, a képességeimről és egy kicsit szokott mesélni az emberek világáról is. Sok mindent nem tud mert már régen járt odakint és rengeteg változásról lemaradt, azt mondta, fáradt ahhoz, hogy minden új dolgot megtanuljon és felesleges is, ha egyszer úgy sem megy ki. Az ilyen dolgokról mindig Eldorien bácsit kérdezem, mert ő nagyon okos és sok mindent tud, majdnem mindent. A szülinap és a süti lényegéről azonban semmit sem.* -Sütit nem azért eszünk mert éhesek vagyunk hanem mert finom. *Egyértelmű nem? Én sem akkor eszem süteményt amikor éhes vagyok hanem amikor van, és rendszerint kikönyörgöm Mariamtól vagy valaki máshoz hívatom meg magam. Mivel jóformán árva vagyok, mindenki a kötelességének érzi, hogy gondoskodjon rólam és ezt ki is használom. Az üdvözlést sikeresen elszerencsétlenkedem, bosszant, hogy még mindig nem tudom uralni az átváltozást, pedig ez a kinti világba való kirándulásom kulcsa, és oda már nagyon vágyódom. Kilenc éves vagyok, elveszítettem a szüleimet, a napjaimat bizonytalanságban élem és az egyetlen elementál akihez szívből ragaszkodom, alig van a városunkban. Nem tudom apa miért őt kérte meg, hogy vigyázzon rám, vagyis tudom mert Eldorien bácsi elmondta és Mariam is, de ez még nem vigasztal. Végre megkaparintom a dobozt és vissza mászok Eldorien bácsihoz aki közben leült a földre, én pedig elfészkelem magam az ölében, a vállammal egészen neki dőlök és bontogatom a dobozt ami kissé nehezen sikerül. Persze nem segít. * -Szerintem soha. Neked mikor sikerült? Nem hat rád? Akkor mi nem sikerült? Ugye neked is volt ilyen? Lennie kellett. *Az nem létezik, hogy csak én vagyok ilyen szerencsétlen és ügyetlen, Mariam azt mondta jobban kell figyelnem, koncentrálnom az átváltozásra, megtalálni azt a pontot ami közvetlenül azelőtt van, hogy eltűnnék és megálljt parancsolni. Az a baj, hogy képtelen vagyok egyetlen dologra figyelni, az agyam legalább százfélén jár egyszerre, csapongok ide-oda, kíváncsi vagyok, kérdéseket teszek fel, de a válaszokra is csak fél füllel figyelek, mert már egészen más köt le. Szóval elég nehéz. Végre sikerül kinyitnom a dobozt és egy gyűrűt találok benne, bár nem hordok ékszereket mert ahhoz még kicsi vagyok és különben is minek ha csak elhagynám a sok titkos kirándulásaim egyikén, melyekre általában Drycával megyek. Ám ez az ékszer felettébb gyönyörű, azért mert még gyerek vagyok, tudom mi a szépség és értékelem is. Anyának is sok ékszere van, mind itthon maradt és ha nem jön haza már az enyémek lesznek, de nem akarom, hogy az enyémek legyenek, csak néha felveszem a láncokat és karkötőket és nézegetem magam a tükörben, de ezzel is csak anyára gondolok és emlékezem. Végül mind visszakerül a smaragdköves dobozba. Ez a gyűrű azonban nagyon tetszik, a kék a kedvenc színem és az aranyat is szeretem, a kettő együtt pedig olyan királyi.* -HŰŰŰŰŰŰŰŰ! Eldorien bácsi ez nagyon szép! Köszönöm..... Elementál?..... Apukádtól? Akkor ez férfi gyűrű?.....és hogyan segít, mit tud? Mik ezek a jelek rajta, mit jelentenek? *Természetesen a kérdéseimmel nem várom meg, hogy befejezze, közbevágok állandóan ahogy újabb és újabb kérdés merül fel bennem. Arcomon egymást váltják az érzelmek, csodálkozás, öröm, féktelen vigyor, kíváncsiság és persze lelkesedés az ajándék iránt. Fel is húzom közben a középső ujjamra és előretartom a kezem, hogy jobban lássam hogyan áll rajta. Anya is mindig így csinált ha apától gyűrűt kapott, sok van neki, minden nap másikat vett fel. Anya nagyon szép, és az ékszerek csak még jobban kiemelték a szépségét, legalábbis apa mindig ezt mondta neki.* -Eldorien bácsi! Szerinted én szép vagyok? *A barátnő kérdés egyelőre talonba kerül, de nem felejtem el egészen, amint kilelkesedtem magam biztosan újra előkerül, már csak azért is mert Eldorien bácsi boldogsága a szívügyem. *
Ryl a gyermekek szeleburdiságával csap le rám. Ráadásul még elementál is. Nem ura az érzelmeinek, soha nem is lesz az. Az, hogy rólam úgy tartják, hűvös alak vagyok, roppantul messze áll a valóságtól, akik valóban ismernek, tudják, hogy legbelül miféle érzelmek forronganak. Szó szerint. Én aztán nem szoktam engedni a huszonegyből, csak az lehetséges, amit én gondolok ki. Míg Ellael a külvilág felé a vezető, afféle reklámarc, amivel képviselhet minket az emberek között. Addig én a belső igazgatótanács üléseit vezet, és ha már nem számítanak az észérvek, akkor is cselekszem a saját elgondolásom szerint. Társaim a bő nyolcszáz év alatt beletörődtek, igaz, hogy első körös kasztvezető csupán olyan kétszáz ötven éve vagyok, ám hibázni nem szoktam, ezért is adták a kezembe e vétójogot. Adták? Sosem adták. Elvettem, élek vele, és kíméletlenül mutatok rá a rendszer esetleges gyenge pontjaira. Most ellenben a békéről, az összetartozásról szól ez a nap, még én is képes vagyok érezni, míg ha a másik „lányom”, az ótünde ezen nagyokat kacarászna. Tudom hogy csak szarkasztikus, hiszen az ő életútját is ki tudja mióta egyengetem, s közben úgy teszek, mintha mindez nem is volna fontos. Csak éppen Ryl gyermek, ki fogja harcolni a szeretemet, mint ahogyan én a vétójogot. Az ótündét korántsem gyermekkorától ismertem, nem én neveltem fel, ahogyan Ryllel ezt kénytelen leszek megtenni. Kénytelen, hiszen ha az apja nem jön vissza, legyen ugyanaz a sorsa, mint nekem egykor? Árván, magányosan az ősi városban? Nem, ha arról van szó, hogy velem is történne valami, bizonyos, hogy Clarionra bíznám. Beszélnem is kéne vele a kislányról, hogy ha én már nem leszek, ne holmi kijelölt elementálok vegyék gondjaikba. - Nem kell aggódnod, ettem útközben. – Bólintok kimérten, egyébként sem rajongok az ünneplésekért, a gálára is csak a „nagylány” rángat el. Meg valahol a felelősség, hogy nem engedhetem úgy oda az embereimet, hogy nem vagyok ott. Nem árt, ha velük van az öreg is. Merthogy olykor hihetetlenül öregnek érzem magam, nem csoda, ha lassacskán ki akarom nevelni az utódaimat. Kétlem ugyanis, hogy annyi időt meg fogok élni felgyorsult világunkban, mint az anyám. A kivülállók Miamar halála óta egyre többet lázadoznak, el fog jönni az az idő, amikor a védelem kasztjában nem rám fognak majd számítani. Sokkal inkább a fiatal, feltörekvő tehetségekre, s én a kispadról figyelhetem, ahogyan a többiek állni próbálják a sarat, csak a tanácsaimra, s nem a harci erőmre alapozva. A kislány a nyakamba ugrik, enyém szólva is letaglózva, a hajam az égnek áll, a doboz a földre kerül. Akaratlanul is felnevetek, hát ilyen hatással van rám. - Dehogynem. Nyisd csak ki. – Bíztatom, és leülök a földre, hogy mellém telepedhessen. Akár az ölembe is. Közben felelek a lelkes kis kérdésekre is. – Majd. Valamikor. Nem, rám nem hat a saját hőm. – Bólogatok, és amikor a puszit is megkapom, megrázom a fejem, furcsa így megnyilvánulni. Azt még el sem tudom képzelni, hogy egyszer Clariontól kapjak egy hasonlót. Pláne hogy én adjak. Ha kinyitja, akkor egy kék gyűrűt talál benne, aranyszínű betűkkel, az egész különös fénnyel ragyog. Ha felhúzza bármelyik ujjára, pont jó lesz rá. – Elementál gyűrű. Az apámtól kaptam, most a tiéd. Segít kiteljesíteni az érzékeidet. Ez volt az utolsó, és egyetlen ajádéka. Hasznodra lesz. – Nem is felelek a barátnős kérdésre, remélem alaposan elterelem az ékszerrel a figyelmét. Csak nézem, ahogyan ujjong, lelkesedik, bár nekem lett volna ilyen gyermekkorom. Mindez az ikerhugomnak jutott, irigy azért nem voltam.
*A városban szinte mindenhova elmehetek, vannak olyan helyek ahova Mariam nélkül is, egyszóval viszonylag szabadon mozoghatok, mégis bezárva érzem magam. Főleg akkor önt el ez az érzés amikor Eldorien bácsi megérkezik és érzem rajta annak a másik világnak az illatát. Más, nagyon más, idegen de finom és vágyakat ébreszt bennem az ismeretlen világ felé ahova nem mehetek amíg nem tudom irányítani az átváltozásaimat. Elég kellemetlen amikor csak úgy levegő lesz belőlem, biztosan megijeszteném az embereket, apa mondta egyszer amikor próbálta elmagyarázni milyen lehet az. Még mindig nem értem, itt Mantunduban senki nem ijedt még meg tőlem. Szeretném már látni a világot ami a hegyen kívül van, és az embereket is akik kitalálták a születésnap megünneplését. Irtó jó ötlet minden évben ugyanazon a napon egy halom ajándékot kapni. Mariamtól egy piros pulcsit kaptam, kintről hozatta és azt mondta reméli, hogy még azelőtt felvehetem az emberek világába, hogy kinőném. Szóval most nem akarok nőni egy ideig. Eldorient meglátva azonnal felpattanok, szinte tapintható a csend azok után, hogy fellármáztam egész Mantundut, Mariam szöszmötölését hallom a hátam mögött, biztosan csak biccent Eldorien felé és eltűnik, hogy magunkra hagyjon minket. Hátra sem nézek, most csak az érdekel miért jött ilyen későn és hozott-e valamit nekem, persze saját magán kívül, mert neki mindig örülök. Apa eltűnésével ő testesíti meg a férfit, az apát, az idősebb testvért, mindent ami hiányzik az életemből, szeretem amikor mosolyog. Olyankor a szemei furcsa alakot vesznek fel, kicsik lesznek és körülöttük vonalak rajzolódnak ki. A nyakába ugranék de még kicsit mérges vagyok mert sokat kellett várnom rá és lássuk be a koromnak az az egyik tulajdonsága, hogy képtelen várni. * -Már három napja elmúlt. Mariam néni sütit is csinált, lemaradtál róla. *Naná, hogy időhöz van kötve, de persze tudom, hogy rengeteg dolga van és nem én vagyok az egyetlen az életében, de ezek szerint barátnője sincs, olyan aki a párja lehetne mint anya apának. Ez szomorú, el sem tudom képzelni milyen lehet több mint nyolcszáz évet magányosan leélni. Már-már csípőre tenném a kezem, hogy durcázzak egy kicsit mielőtt a nyakába vetem magam, de amikor meglátom a kezében a dobozkát, már repülök is. Szó szerint, kisebbfajta szélviharral érem őt el és összekócolom a haját, annyira izgulok, hogy megfogjam a dobozt de csak kiverem a kezéből az meg pár métert még bukdácsol mire meg tud állapodni egy fotel alatt. Már megint ez történik velem, sosem tanulom meg, elszomorodom és persze ettől megint az leszek aki az előbb is voltam, csak éppen a földet érés nem megy simán. A fenekemre esek Eldorien bácsi előtt.* -AÚÚÚÚ! Sosem tanulom meg! Utálom! *El vagyok keseredve, ez az egész csak gátol abban, hogy jól érezzem magam. Csak egy akadály, hogy ne tudjam azt csinálni amit szeretnék. Végül Eldorien bácsi nyakába borulok, normálisan ahogy az előbb is kellett volna, szorosan fogom és próbálom visszatartani a könnyeimet, melyeket a saját magam iránti haragom és elkeseredésem csalt elő. * -Ne haragudj. Rossz ez nagyon rossz. Mikor leszek olyan mint apa? te is mindig megégetted magad? Mit hoztál? *Amilyen gyorsan megtörténik, olyan gyorsan el is múlik, persze jobban érdekel az ajándéka amit még mindig nem sikerült a kezembe fogni. Puszit nyomok az arcára és elengedem, hogy nem sokkal később négykézláb másszak a fotel alá a dobozért. Nem nyitom ki, visszamegyek hozzá és megint átölelem. Szeretethiányos vagyok na, van ez így. Eldorien bácsi pedig pont olyan mint apa, belőle is biztosan jó apa lesz, ha egyszer végre lesz barátnője.* -Megnézhetem? Miért nincs barátnőd? Miért nem akar senki az lenni? túl forró vagy? *Még a nyelvemet is kidugom annyira igyekszem, hogy kinyissam a dobozt, de persze izgulok és nem igazán sikerül.*
Ritkán térek vissza Mandunduba, gyerekkorom színhelye magányra emlékeztet. Anyám távoli álomkép csupán, aki a hugommal töltötte minden idejét. Ha az embernek idejekorán meghal az apja, nem várható el, hogy egyetlen szülője szétszakadjon egy egymástól távol nevelkedő ikerpár esetén, én húztam a rövidebbet. Számomra az elementálok városa katonai kiképzőtábor volt, nem merült fel érzelmi vetület. Arra neveltek, hogy legyek kemény, legyőzhetetlen, hogy méltó legyek apám nevére. Arra a névre, amely immár nem jelent semmit, csupán apró rezdüléseket, homályos árnyakat, alig emlékszem már rá, viszont öröksége mindmágig bennem él, az egyetlen személy volt, aki Léteát, a fennséges angyalt is meg tudta hódítani. Saját magamnak nem remélek ilyen elsöprő szerelmet, az én angyalom nem harcos, inkább amolyan világmegváltó, akinek még annyira sem férek bele az életébe, mint Léteának az apám. El is hesegettem a felmerült gondolatot, és nem erőltettem, hogy közvetlen munkát adjak neki. Térdre kényszeríthetném, az nem lenne igazi győzelem. Élje hát csak az életét, nélkülem. Még a Met gála előtt azonban tennivalóm akad. Az üzleti ügyeimtől kissé késve ugyan, de el kell szabadulnom az elementál városba, hogy felkeressem a csöppséget, akit pár éve varrtak a nyakamba. Hiába számít ősinek egy ilyen város, a haladás elérte, mert igaz, nincsen technika, már sok jelenkori dolgot átvettek. Ryl még alig látszik ki a földből, vigyáznom kell rá, főleg azután, hogy az apját én magam küldtem az ismeretlen fenyegetés nyomába felderítőként. Ha meghalna, rajtam szárad a lelke, és a kislány árva lesz. Lelkiismeretfurdalást nem érzek, az anyja bizonyos, hogy nem fog megjönni már, ez a dolgok, pontosan tudták, hogy mit bízok rájuk. Nem pusztán saját magukért, rendünkért, és az emberiségért is harcolnak. Ha ehhez az kell, hogy gyámságomba vegyem a kicsit, megteszem, aki ismer, talán azt hiheti, hogy nincsenek érzelmeim, szájhúzva teszem ezt. Ahogyan az ótöndét vér szerinti lányomként kezelem, hiába rázná le magáról ezt a kötődést, Ryl felé is él az, hogy felvállalom ezt a haladói szempontból nagybácsinak is felfogható szerepkört. Benyitok hát a télikertbe, hogy felkeressem kis védencemet, akitől lassan az egész városban hallani az éktelen lármát. Gyermek még, megérdemli kevéske türelmemet. A kicsi máris váltogatja az alakját, hozzám hasonlóan szenvedélyből. Nos igen, sosem tudtam megtanulni, hogy a józan eszem uralkodjon rajtam, ne pedig az ösztön. - Azt hiszem az más se lenne. Különben meg nem vagyok időhöz kötve kicsi lány, hogy feltételeket szabj nekem. Na gyere ide. – Bólintok oda, és az zsebemben matatva gugolok le, hogy előhúzzak egy kis dobozkát, a tenyeremen egyensúlyozva azt. – Mintha valakinek születésnapja lenne. Vagy tévedek? – Ajkaimon hamiskás mosoly játszik. Nem felejtettem el a dolgot, s amit hoztam, igen különleges.
*Dühösen ülök a könyvtár üvegfalakkal körbefogott télikert szerű vackában, a magasított székről is épp csak felérem a zongora billentyűit, melyeket nagy elánnal csépelek. Mariam tőlem és a vad hangoktól távolabb egy kényelmes, vörös kanapén ücsörög és egy salátának is beillő könyvet lapozgat. Mariam már 1239 éves, régóta él Mantunduban, végtelenül türelmes amit ki is használok, de akkor sem szabadul tőlem. a nála is idősebbek ugyanis a nyakába varrtak míg Eldorien, aki apám távollétében a hivatalos gyámom, nem tartózkodik a titkos városban. Igen, tudom, hogy az ahol élek az emberek számára titkos, sok mindent elmagyaráztak, azt is, hogy miért nem hagyhatom el Mantandut, de persze ettől még nem tettem le a terveimről. Pár nappal ezelőtt volt a születésnapom és Eldorien bácsi még mindig nem látogatott meg, pedig szerintem az emberek jól kitalálták ezt az ajándékozós dolgot, szeretek ajándékot kapni, jó érzés és imádom a meglepetéseket. Nem is az a fontos, hogy mit kapok hanem az, hogy kapok valamit. Ha már száz éves leszek, száz ajándékom lesz és mindet megtartom, lesz egy külön szobám csak az ajándékoknak és persze behajtom Eldorien bácsin az első és a második és az összes eddig elmaradt ajándékot. A legjobb az lenne ha elvinne magával odaföntre, vagy odakintre, tudomisén hol van az a másik, nagy világ ahova még nem mehetek. Annyi mindent szeretnék elmesélni Eldorien bácsinak és szeretnék apáról is hallani, talán már megtalálta, vagy a nyomában van és nem sokára hazajön. Az a baj, hogy amikor Eldorien bácsi idejön, mindig azt kérdezi, hogy állok a felhőkkel, mintha olyan könnyű lenne irányítani, tegnap is átfújtam magam a Lazulón, pedig esküszöm nem akartam, de persze egyből kiderült és Mariam leszidott. Oda ugyanis nem mehetek mert még kicsi vagyok, de ha egyszer csak úgy szellő lett belőlem. Azután mindig fáradt vagyok, mostanában sokat alszom mert többször változom át. Mariam azt mondja azért mert kamaszodom, de hogyan kamaszodhatnék ha még csak kilenc éves vagyok? Nem értem én ezt az egészet. Tovább klimpírozok, az egész helyiséget betölti a dallam nélküli zongorahang. Néha felnézek Mariamra, hogy lássam mennyi türelme van még, az egyik ilyen alkalommal veszem észre a belépő Eldorien bácsit. szélvészként pattanok fel, szó szerint, annyira megörültem neki, hogy egy lélegzetvételnyi időre eltűnik a testem, de aztán gyorsan vissza is változom, ezt még nem én irányítom, a makacs dühöt az arcomon viszont igen. Karba fonom a kezeimet magam előtt és durcás képet vágok, még a lábammal is toppantok egyet, mert igazam van.* -Késtél Eldorien bácsi! Már három napot! Nem lennék a barátnőd.
Kezdőlap 
