A szokásos prezentációk után mindig elhalmoznak kérdésekkel, utasításra várva állnak sorba, néha már undorítónak is találom mennyire próbálnak benyalni a közvetlen főnöknek, mindegyik jobb helyre vadászik, a munkáját meg nem végzi ami, persze az Én figyelmetlenségemre és fegyelmező képességemre negatív. Úgy érzem hamarosan bevezetünk valami édes kis új szabályt és remélhetőleg össze szedi magát ez a mocskos csürhe. A szokásos záporozó kérdés áradat most elmarad a Nagyfőnök és a Szárnyas belépésével. Szeretem mikor tudja a mocskos banda, hogy hol a helye és megadja Eldorien-nek a tiszteletet, ha nem így volna már nem élnének, ez az egyetlen szerencséjük. Bennem ugyan nincs erkölcs, de fegyelem, hűség és persze a gyilkolás utáni olthatatlan vágyam. ezek elegye pedig néha kicsit előjön. Hiába engedem útjára a vezetőséget Fionn még tart egy röpke szónoklatot amit karba font kézzel, egy látványos ásítással kísérve várok végig. Nem igazán vagyunk a legjobb viszonyban az angyallal, de elég, ha csak mi ketten tudjuk ennek az okát. Persze ez az egész a munkánk végzésébe nem zavar, túlságosan személyes ügy, ugyan nem tettem semmit, de biztosítottam Fionn-t arról, hogy a bosszú nem múlik, csupán érlelődik, egy ekkora hazugságot soha nem fogok megbocsátani. Arra viszont jó volt, hogy tudjam megbízni egy angyalban nem lehet, az persze más kérdés, hogy egy démonban még úgysem. Fionn kissé számomra unalmasnak tűnő monológja után Eldorin tartott egy igen figyelmeztető beszédet. A társaság némán hallgatta, a pusmogás, mi jellemző szokott most elmaradt, még hallani lehetett azt is ahogy petézik az elefánt és szarik a légy. Elismerésem a főnöknek. -Ohh igazán Szárnyas, ezt megjegyzem, de azt hiszem még Én is tartozom neked egy szívkitépéssel, majd egyszer egyeztetünk. - Vigyorogtam rá kihívóan. Már régóta viszket a tenyerem, hogy beverjek neki egyet, megérdemelné amiért hazudott nekem, sőt, nem csupán egy kis dologban, Skuld halála illetve léte nem kis hazugság részéről. -Sztriptízbár? Soförködés? Pia és nők? Ezt ki nem hagyhatom Eldorien. Egyértelműen megyek. Mára már így is kijárt a bajból bőven, jó lesz egy kicsit lazítani. - Dörzsöltem meg a homlokomat.A bárom félholt, a javíttatás egy vagyon, a sárkány előkerítése pedig igazi kihívás, ezek után már igazán kijár számomra egy igazi görbe este. -Nos indulhatunk? Minél hamarabb jutunk oda, annál hamarabb dobom fel a bulit. - Nevettem fel és kész is voltam indulni.
Bólintok még Fionnak, mára elég volt a munkából. Legalábbis ami a kettőnk dolgát illeti, hiszen még le fogunk menni a démonhoz pár percre, akár be is csatlakozhat hozzánk. Elindulunk lefelé a konferenciaterembe, ahol az utolsó szavakat hallom még Beelzebubtól, nagyjából azokat mondja el, amiket megbeszéltünk a vezetői értekezleten, de azt kedvelem benne, hogy még a saját gondolatait is hozzáfűzi, ezért tartozik legfontosabb embereim közé. No meg az sem mindegy, hogy az angyallal barátok. Vagy azok voltak? Nem figyelem már annyira a kapcsolatokat. Bár pátyolgatom őket, én elég magányos alkat vagyok, így önzőség vagy sem, nem nagyon érdekel, hogy egyébiránt ők milyen társaságban mozognak. Miután Beelzebub végzett, még Fionn is szól pár szót, neki kell összefoglalni a második negyedévet, ki hogyan teljesített, ki az, akinek össze kell kapnia magát. Az angyal mostani küldetését kevesen tudnák utánacsinálni, így joggal lehet magára büszke. Miután ő is befejezte az összegzést, szólok pár szót. - Mielőtt távoznátok... – Én mindenkit tegezek, számomra ez már előjog. ... – Még pár érdekesség. A Tudomány kasztja ugye nem közvetlenül a harcról szól, az utóbbi időben mégis lenyomnak minket a kívülállók utáni harcban. Ezen nyugodtan elgondolkozhattok. Mint tudjátok, a kudarc után a vezetői fejek hullanak, nem szeretném lecserélni a teljes vezérkart, de ha szükséges, megteszem. Azt, hogy hogyan motiváljátok a csoportjaitokat, nem igazán érdekel. Azért vagytok itt, hogy letegyetek valamit az asztalra, felőlem aztán mehettek utcát is seperni. – Nem feltétlenül a pénzt emelem ki, de vadászokként mindenki luxus életet él. Én nem úgy vagyok vele, mint a halandók világában a kormányzat, hogy a közjóért harcoló tűzoltókat, mentősöket, rendőröket alig fizetik meg. Nálam vadásznak lenni kiváltság. Mindenkit nagyító alatt figyelek, és ha nem az történik, amit Ascariel vagy az anyám elvárt volna, akkor az ótöndén túl bárkitől szívfájdalom nélkül megválok. Miután elbocsájtom őket, kezet nyújtok a démonnak, nem kell ide biccentgetni, ha privátban vagyunk, barátkozhatunk. - Fontos dologgal kapcsolatban keresünk. Sztriptízbár. Angyali kisöcsédnek szórakozni támadt kedve, hát invitálunk téged is. Különben is, kell a sofőrszolgálat, ha mi ketten kirúgjuk a ház oldalát? Nos? Kis barátaim, hol kezdünk?
Szégyen, nem szégyen, olykor részegségemből felébredve azt sem tudom milyen napot írunk, így hirtelenjében csak a homlokom szigorú vonalakkal ráncolva vakargatom meg a fejem. Harmadik kör, negyedik kör. - Mh. – Szalad ki hirtelen egy gondolkodó sóhajféleség, majd az idő közben kiürült kristálypohár száján húzom végig az egyik ujjam, ahogy magyarázni kezdek. Lassan és finoman írok le egy kört. – Tizenkét óra és az asztalodon lesz a névsor. – Ezt a csapatot persze egyértelműen nekem kell összeállítanom, nem a nagyfőnöknek, de a névsort illene megkapnia, nem igaz? Majd még hozzáteszek valami okosságot. – Vannak kormányzati embereim, ráállíttatok néhány műholdat a holtpontokra. – Mindenki máshogy csinálja, nálam ez a jól bevált vezetői módszer. Az embereim magas pozíciókra helyezem, míg én a háttérből irányítok. Hisz ki figyelne egy egyszerű katasztrófavédelmi mérnökre a védelmi miniszter helyett? Mellesleg megereszteném én most is azt a telefont az NSI-hez, de ez kényes téma, jobb szeretném személyesen intézni, mihelyt odajutok. Most viszont konferencia. A Q2-re azért látványosan húzom a szám, gyermeki daccal, mégsem visszakozok. Nem áll módomban.
- Üljenek le. – Hasít át a termem a hangom, ahogy a nem épp kedves barátom lezárná az ülés. A legutóbbi átalakulásnál jól választottam hangszálakat – meg májat is – mély, tekintélyes, mennydörgő, ha úgy akarom. Beelzebubal az utóbbi két-három évben nem a legfényesebb a viszonyunk. Ezt rosszabb napokon mások is észrevehetik, de mindketten fene nagy színészek vagyunk, kétlem, hogy egy farokméregetési versengésnél nagyobb dologra gondolhatna bárki. Na meg olyanok vagyunk, mint borsó meg a héja. Lehet nálunk akármilyen mosolyszünet, nem bírjuk sokáig. No homo. Szóval a következőkben megtartom az előadást, amit rövidre is foghatnék akár, hisz az uraknak még programjuk van ma éjjel egy fülledt sztriptíz bárban, ugyebár. Ennek ellenére elhúzom, részletezek, alátámasztok, pöffeszkedek ott a pódiumom. Lerí, hogy élvezem a figyelmet, mindig ez van. Mikor pedig kicsillogtam-villogtam magam, lezárom a dolgot, ahogy azt illik. Percekkel később, láthatóan paprikásan sétálok oda a duóhoz, mégis gunyoros félmosollyal az arcomon. - Ha nyilvánosan még egyszer tollasnak hívsz, letépem a nullapotenciál szarvaid. – Nyílt titok, hogy nálam az ilyen megjegyzéseket halálosan komolyan kell venni.
A nap nagy részét a bárban töltöttem, mint kiderült, és még, jó, hogy kiderült, ugyanis egy sárkány, egy káoszsárkány a VIP termet totálisan felforgatta, az üvegasztalok darabjaira törtek, a székek szinte szálkákra törtek és minden egyes festményt - teszem hozzá rohadt drága festményt - szét szaggatott. Dühösen és elképesztően idegesen érkeztem meg a bárba, a pultos szerint a sárkány csak úgy besétált és mert nem volt a Bourbon whiskey-ből, mert a szállítmány még nem érkezett meg, csak úgy rombolni kezdett. Ahogy magam is megpillantottam a romhalmazt, az első gondolatom az volt, megkeresem és kicsinálom, meg is tettem volna, ha nem jut eszembe, hogy nem szabadon döntök az ilyesmiről. Mérgemben csak belevágtam az épen maradt üvegasztalba, ami így darabjaira tört ahogy társai. -Miguel, csapd a károkhoz ezt is, nem oszt, nem szoroz. - Töröltem le a vért az öklömről majd megnéztem a listát ugyan mi maradt és még inkább, ugyan mi nem. Nos a károk csillagászati fokot ütnek, pompás. -Én most megyek, dolgom van, hozass rendbe mindent Miguel, holnap este visszanézek addigra legyen személy fogadó ez a hely, érthető voltam? - Néztem rá démoni égő vörös szemekkel. A kis spanyol félelmében csupán bólogatni tudott, helyes, szeretem, ha félnek tőlem, sőt, imádom. Kiléptem a lassan félhomályba borult utcára és elindultam, hogy időben a konferenciaterembe érjek még mielőtt megvádolnának azzal, hogy bizony nem végzem rendesen a munkám. Az egész úgy kb 3 órája volt, azóta pedig itt ülök és próbálok sok idiótát felvilágosítani a problémákról, többé kevésbé sikertelenül. Lezárom az előadás végén a bemutató panelt és várom, hogy érkezzenek a kérdések, ilyen esetekben csak úgy zúdulni szoktak. Most azonban csend honol, nem is hiába, Eldorien lép be és foglal helyet. -Elmehettek, holnap este pedig várom, hogy mire jutottatok. - Engedtem útjukra őket, gondolván Eldorien nem miattuk érkezett. Hamarost megpillantom Fionn-t is, na ez egyre kezd fényesebben alakulni. -Eldorien Nagyúr, Tollas! - Előbbinek biccentek az utóbbinak egy vigyort küldök. -Minek köszönhetem a látogatást? - Hülye kérdés, de azért csak felteszem. Kíváncsiság, ez az én bajom.
Számomra nem volt jelentősége annak, hogy a hármasból kit hova helyezek, hiszen Ascariel nem szólt már bele, hogy a második kör hogyan is alakuljon, nem hinném, hogy Fionnak kicsit is rosszul kéne éreznie magát, csak mert tercius az ótünde és a démon között. Úgy kezelem a hármast, mint Ascariel a három kasztját, egységesen, egyenrangú szintre emelve, különféle feladatkörökkel. Ám az én szempontomból nem tudnám megmondani, hogy melyik a védelem, a diplomácia, vagy tudomány, mert nem lehetek ilyen statikus a beosztásban. Mindhárom mentoráltam a védelemről szól, ám hogy ezen felül milyen feladatkörök vannak, az az aktuális helyzettől függ. Példának okáért Fionn az egyetlen a hármasból, akinek elmondtam, hogy Ascarielt közel kétszázötven éve, a miamari háborúk lezárása óta csak egyszer láttam, a kinevezésemkor. Azóta ha van is esetleg nagy gyűlés Atlantiszban, Caryeth és Ellael úgy fogalmazzuk a döntéseket, mintha magától az alapítótól kapnánk az utasításokat. Erről természetesen szó sincsen, és ezt a tercius tudja, ahogyan azt is, hogy a titok kizárólagos őrzője nálam, hogy a sárkány, vagy a szürkeszárnyú angyal kinek mondta el, az nem érdekel, amíg mindez rejtve marad. Fionn logikusan a secundusomnak, mellesleg legjobb barátjának sem mesélhet erről. És hogy miért éppen Fionn tudja? Valahogy benne saját magamat látom. Feltörekvő, félelmet nem ismerő komoly harcost. Hiába Myärn a jobbkezem, őt úgy kezelem, mint apa a lányát, óvom törékeny lelkét attól hogy sérüljön, túl sokat szenvedett már. Persze ha mindezt meghallaná, gúnyosan képenröhögne, vállalva, hogy leégetem a csinos pofiját. Még az ikertestvérem sem kapott minderről információt, ám úgy vélem, tudja, néha összekapcsolódik a tudatunk, tisztában van az érzéseimmel. Kortyolgatom a tűzforró italt, soha nem fogom megismerni az érzést, amikor másoknak hűsen csusszan le a torkán. Bólintok az email csippanására, és letéve a kristálypoharat az asztal sarkára lazítok a nyakkendőmön, és helyet foglalok, ő pedig mögöttem, mellettem, ebben a pozicióban valóban olyan, mintha valami sötét tanítvány lenne, aki a fülembe suttogja titkos vágyait, remélve, hogy egyszer majd a helyemre lép. Valójában... büszke lennék, ha ez a jövő várna majd rá, de hogy ezt ki is nyilatkoztassam, arra aztán még várhat vagy ezer évet. Megnyitom a csatolt fáljt, és felvezem a térképre a vakfoltot, ahol rendkívül óvatosnak kell lennünk. Nem esik messze ahhoz a területhez, ahol az ótöndével estünk csapdába. Mintha terjeszkedve a sötétség. Meglehet halványul az üstökös csóvája, a Hold lassan újraértelmezi magát? - Kik vannak a harmadik körből, s a negyedikből, akik rendelkeznek katonai kiképzéssel? Rendőrök is jöhetnek. – Logikus, hogy többségében harcosok, ám más kérdés, hogy mítikus alakunkban mire vagyunk képesek, és megint más, hogy az emberi alakban ki milyen tapasztalt. Én többek között cégvezető vagyok, ám az emberi fegyverekhez kiválóan értek, nem véletlenül a tevékenységi kör megválasztása. Olyan katonai osztagot kívánok összekovácsolni, akik emberként sem utolsóak. Felderíteni a vakfoltot, likvidálni a csapdát állító kívülállóakat. - Olcsó sztríptízbár? Te aztán tudsz motiválni kisfiam. Legyen! Nézzünk le az utolsó pár percre, azt akarom, hogy mondj pár szót a Q2-ről, talán én is hozzáteszem a véleményemet. Aztán jöhetnek a vetkőzős nénik. Nosza. – Csapom le a laptop tetején, s kifűzöm a nyakkendőmet, hogy felállva a székemre dobjam, ellenben a zakót visszaveszem. Kell az elegancia. Nekiindulunk, sofőrszolgálat vár majd ránk a földszinten, bár zsebemben a város rendőrsége, nem kéne ilyenkor vezetni, ha már ittunk. Két szinttel lejebb lépünk ki a liftből, ami az üvegajtós konferenciaterembe visz. Itt csak mitikusok vannak, Beelzebub éppen lezár egy panelt az előadása végén, legalábbis a vége felé jár, Fionnak majd lesz jelentősége felszólalnia. Én leülök a hátsó sorok egyikében, neki csak intek, hogy menjen előre.
- Miért, mi bajod van vele? – Szökik fel a szemöldököm a kis megjegyzésére. A kérdés természetesen költői. Én és a jóindulat. Persze hamar, gunyorosan mosolyodom el. Egyikünket sem fogom meghazudtolni, tudjuk jól mindketten, hogy nem az engedékenységemről és hófehér szárnyacskáimról vagyok híres. Épp ellenkezőleg. Azon viszont nincs mit szépíteni, hogy a srácok nekem köszönhetik az életüket. Végig kellett nézniük, ahogy az apjuk szárnyai elválnak a testétől még a levegőben, a zuhanás súlya utáni becsapódás pedig összezúzza a testét? Boo-hoo. Ha nem csinálnak hülyeséget, feltehetően sokáig fognak élni, ahogy legtöbbünk, szóval ideje hozzászokniuk, hogy az élet ilyen. A gyengéket megeszik reggelire. Na, tessék. Egyszer próbálnék rendes lenni és megnyugtatni a kis lelkét, hogy az egyik legfőbb bizalmasának minden rendben van a fejével, ő meg epésen lepattintja. Tulajdonképpen nem is vártam mást. A lényeget ezzel tudja, reagálnia nem kell rá. Ideje fontosabb vizekre terelni a témát. A holtpontok. A szemöldököm magasra húzva pillantok rá az impozáns látványról elemelve a tekintetem, s nagyot sóhajtok, mint aki ki van az élettől. Ezzel azt hiszem, most szerencsém van, hogy épp nem az én arckifejezésemmel van elfoglalva. Nem volt túl tiszteletteljes. - Hogy hagynám. – Fejezem ki csupán ennyivel, hogy a képességeim esetleges hiánya nélkül is igen sokra tartom magam. Nem a pökhendi értelemben, inkább harc terén. Hisz… a gond – legalábbis egy egészséges mentalitáshoz mérten gond – az, hogy maga az üresség nem zavart volna. Az egyetlen oka, hogy nem hagytam magam elcsalni addig a területig annyi, hogy nem akartam sokáig húzni a harcot és esélyt adni a két fiúnak a menekülésre, hogy aztán még utánuk is rohangálhassak… vagy repkedhessek. De az, hogy a mitikus erőim nélkül kellett volna végeznem velük… szinte felpezsdítette a vérem. Élvezetet okozott volna, ha addig üthetem a férfit, amíg mozog, aztán kitörhetem a nő nyakát. A gondolatmenetemben csak hirtelen megrázom a fejem, a nagyuram elhugyosított italára sandítva, majd előhúzom a telefonom a zsebemből és néhány másodpercig azzal kezdek foglalkozni. - Elküldtem a koordinátákat a magán email címedre. – Csúsztatom vissza a készüléket a helyére, majd egy íves mozdulattal lehúzom a maradék whiskym és leteszem az asztalra. Azzal a lendülettel a méregdrága íróasztal mögé lépek, a laptopjával szembe és katonásan megállok félig a szék mögött, félig mellette. Természetesen nem én fogok leülni, megvárom, amíg Eldorien helyet foglal és a koordinátákkal megnyitott térkép alapján felvázolhatom neki a helyzetet. Röviden és tömören, nehogy megfájduljon a nemesi feje. A magam részéről nem igazán szoktam a terhére lenni, mert soha nem rablom feleslegesen az idejét. A szükséges információkat mindig megkapja, a többit meg leveszem a válláról én. - Szóval? Ha ezzel végeztünk, maradunk a meetingen, vagy elugrunk egy olcsó sztriptíz bárba, lehajtani még néhány felest? – Nem tudom megállni, fél kézzel az asztalon támaszkodva, a végét már elvigyorgom, mint a tejbe tök. Ez alkalommal majd igyekszem nem kihúzni a gyufát az ogréra hajazó kidobónál, a táncos lány combjainak simogatásával. Néha azért hiányzik az ártatlan angyal, ki egykoron voltam.
Szénszín pillantásommal olykor a naplemetére vetve néha pedig az angyalra sandítva hallgatom a beszámolóját, és ahogy mindenki tudja, most sem rejtem véka alá, hogy mennyire nem szívlelem a sárkányokat, a legagresszívebb faj, az emberektől szinte leginkább elrugaszkodott. Nem csoda, ha legkevésbé náluk vagyok hajlandó szemet hunyni. Már apróságokat is megtorlok. Szerencsére Fionn méltón viszi tovább az elveimet, szinte apjaként neveltem, mentoráltam, sőt, tettem helyre az elmúlt félezer évben, ám valóban igaza van, barátsággá szelidült mindaz, ami egykor kemény ütlegekkel kezdőtött. Tudja, hogy Miamar árulása óta nagyítóval szemlélem rendünk sárkány ivadékait, és ahol engedetlenséget tapasztalok, lecsapok, az angyal pedig már parancs nélkül, némán teszi a dolgát, noha tudja, dicséretre nem számíthat. Jó számomra természetes, nem kellenek szavak, hogy tudja, ettől még becsülöm. Nyilván ha hibázik, nem kezelem kesztyűs kézzel, megkopasztom, mint egy csirkét. A tollai visszanőnek... majd idővel. Fionn bármennyire is nyugodtnak tart, ez csak a felszín, tűzelementálként a vérem is szinte felforr, csupán tetteimben nyilvánul meg, nem pedig a viselkedésemben. Lekezelő és arrogáns tudok bárkivel lenni, még az atyaúristent is pofánszarom, értsd ezt úgy, hogy bármilyen üzleti vagy diplomáciai partnert vérig sértek, ha úgy tartja kedvem, senki előtt nem hajtok fejet. Fionnban saját magamat látom, nem ismeri a túlerő fogalmát, a végletekig kérlelhetetlen, stratégának sem utolsó. Meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer majd a halálhírét hallom. A második kör nálam egyébként sem a posztokról szól, hiszen felettem csak Ascariel van, aki nem szólt bele a kinevezésekbe, az ótündét, a démont, de még a sötétlelkű angyalt is én vettem magam mellé. Mellé, nem pedig alá, hiszen szinte a családomként kezelem, rugdosom őket, még ha sokszor úgy is tűnik, mintha egy arrogáns pöcsfej főnök lennék. Vagyis vagyok. A szeretet aligha süthet a stílusomból. - Akkor hozzad csak. – Morrantok fel, nem kérésnek szántam, felhívásnak, ha már itt van, tegye hasznossá magát. Még azt is el tudom képzelni, hogy beszámolója végén nekivágunk az éjszakának, ez alatt nem repülést értek, a magam fáklya formájával igen feltűnő jelenség lennék a sötétben, ám Rioban ilyenkor sem áll meg az élet, lenézhetünk a fesztiválhelyszínekre, vagy akár egy striptízbárba, fiatal még az este, még az is elképzelhető, hogy valahol Tűzföld környékén kötünk ki, ha elszabadul a buli. Volt már rá precedens. Hogy is hívták azt a csajt, akivel akkor Fionn kavart? Franc sem tudja már, mindig olyan jóképű külsőket vesz fel az istenadta, aztán csodálkozik, hogy bomlanak érte a nők. Még a rendünk tagjai is, hiszen angyalként sem utolsó. - Te és a jóindulat. – Csóválom a fejemet hideg félmosollyal, miközben várakozom az italomra, hátamat vetem az üveghomlokzatos panorámának, amíg mi távozni fogunk Fionnal, addig a felhőkarcolóban beindul az élet, hiszen a kaszt napközben az emberi életét éli, míg éjszakánként vannak a megbeszélések, vadászatok kiosztása. A démont mintha már láttam is volna az egyik hadi termünket lefoglalni, biztosan ott beszéli meg majd a beszálingózó csapatával, hogy mi a heti stratégia. Alig folyok bele az ilyesmibe, elég ha közvetlenül nekem jelentenek, bár olykor egy-egy harmadik körössel is szoktam szúrópróbaszerűen értekezni, szeretem ismerni a középvezetőimet is. Fionntól átveszem az italt, a whiskey szinte azonnal felforr, már megszoktam, hogy én sosem ihatom hűsen. Egyszer az angyal belekóstolt, és lóhugynak titulálta. A hülye viccei! - Oh, még jó, hogy mondod, nem fogom akkor álmatlanul dobálni magam. – Gunyoros biccentéssel emelem rá a poharamat. Amikor kettesben vagyunk, akkor nem vagyok nagyúr, úgyhogy a vicceit is a helyén kezelem, tudom, hogy lojális a végsőkig, így nem kell attól félnie, hogy torkon ragadom, félreértelmezve a humort. - Ezt már korábban is csinálták. Az ótündével alig éltük túl. Emberi alakban rohadtul sebezhetőek vagyunk. Sose hagyd abba az edzést, nem érhet meglepetés. Hol volt ez a hely? – Kérdezek vissza, rá sem pillantva, hiszen mintha manapság megszaporodtak volna az ilyen... fekete lyukak, ahol csak a végzet vár ránk, semmi más.
Ötszáz évnyi ismertség – és az alá-fölé rendeltség ellenére bátran állíthatom, hogy baráti viszony – ellenére, ez a pasas valahogy minden alkalommal le tud nyűgözni. Vagy talán irigylem, ki tudja, egyre megy. A stílusa, a nemessége, én soha nem leszek ilyen. Elfoglaltságaink miatt ugyan nem túl sűrűn találkozunk manapság, de kész felüdülés, ha az embernek ilyen főnöke van, nem igaz? Egyébként nagymesterhez méltó hűvösséggel és tekintéllyel állok ott, amíg az alkalmazott nem távozik, s csak ekkor húzódnak ajkaim egy rám jellemző vigyorra. - Feneketlen gyomrom van, hisz tudod. – S már tüntetem is el azt az idétlen vigyort az arcomról, csupán ennyit engedtem meg magamnak. A célzásom persze nyilvánvaló, ötszáz évnyi ismertség után félszavakból is megértjük egymást, ez csak természetes. Értheti ő is, mire céloztam ezzel. Ha valaki terepre született, ha valaki harcra született, ha valaki arra született, hogy undor nélkül vérben ússzon, hát az én vagyok. Már jó ideje. A jellemem különös határt súrol a kegyetlenség és odaadás között. A sárkányokat – nem túlzottan – méltató szavaira az orrom alatt pisszenek fel, ahogy zsebre tett kezekkel, kissé szórakozottan fújom ki a levegőt. Ó, Eldorien. Míg rám alkalom adtán egészen jellemző lehet egy azt a k**va eget a sárkányokba! felkiáltású mondat, ő csak kékvérűen kiszámíthatatlan hüllőzi őket. Olykor elcsodálkozom, gyerekként hogy volt hozzám türelme és elszántsága. Tény, hogy a kardot tehetségesen forgattam, s a kést még ügyesebben dobáltam, de az ő hűvös nyugodtságához képest olyan voltam, mint egy orkán – ami mára persze megváltozott, hisz már rég férfivá értem jómagam is. - Jöhetnek. – Búgom mély hangomon Eldorien felé. Tulajdonképpen sokkal jobban élveztem volna, ha négy felnőtt áll ki ellenem, mintsem két kölyök hátráltat. Nem vagyok érzéketlen, hisz magamat visszafogva ügyeltem az épségükre. Az azért már a harc közben is elég nyilvánvaló volt, hogy a szüleik halottak. Fújhatták a savas ködöt, lehelhettek tüzet, csapkodhattak a pikkelyes kis szárnyaikkal, az elejétől kezdve tudták, hogy ellenem esélyük sincs. Lényegtelen. Visszakanyarodva a témához, tőlem aztán jöhetnek az utódaik is, ha majd férfivá értek, részemről nem fog sokáig tartani. – Egyelőre a jóindulatomnak köszönhetik az életüket. – Magyarul, jöjjenek ellenem és letépem a fejüket. Azt pedig mindketten tudjuk, hogy a fejletépés nálam szó szerint értelmezendő. Ital. Igen. Más talán rossz néven venné, hogy idehoz két kívülálló fejet és még ő szolgáljon fel, de én teljesen hozzá vagyok szokva mélyen tisztelt nagyurunk stílusához. Sőt, kedvelem is, ami részemről nagy szó. Én csak cinikusan és cinkosan félmosolyra húzom az ajkaim és pusztán viccből meghajolok, miután a drága naplementéje felé fordult. Rutinosan megyek a whiskyért és töltöm ki két kristálypohárba. Eldorien barátom megkapja az adagját, amibe annyit öntöttem, amennyit egy ilyen italból, egy ilyen pohárba illik, magamnak viszont egy „kicsit több szaladt bele”. - Ugye tudod, hogy nem kell miattam aggódnod? – Töltögetem itt az alkoholt, de nem feledkezem meg arról az arcról, ahogy felém pillantott. Igaz, hogy egy csendesebb időszak után már jó ideje újra aggasztóan vasszigorú és kíméletlen vagyok, de minden rendben van a fejemmel. Mindent úgy teszek, ahogy kell, ezt ő is tudja. Persze itt most én sem arról az aggódásról beszélek, hogy elszaladna velem a ló, hanem a barátiról. Bedobok még két-két jégkockát az italokba, s a nagyúr adagját mellé sétálva átnyújtom neki. A szabad kezem a zsebembe dugva vele együtt figyelem a naplementét. - De van valami, ami aggaszt. – Bököm ki hosszú másodpercekig tartó csend után, s nagyot sóhajtok. – A két sárkány, - pillantok a barátomra – egy holtpont felé akartak terelni. – Újabb rövid szünet. – Igazad van, a sárkányok ravaszak. De a levegőben, egész közel maradva a talajhoz próbálták olyan irányba vinni a harcot, hogy minél közelebb kerüljünk egy olyan helyhez, ahol nem működnek a képességeink. Ez… - Csóválom meg a fejem, ismét a naplementére emelve a tekintetem. Jó, nem mintha lett volna rá esélyük, hisz két széllöketembe került lecsapni a szárnyaikat, de a szándék meg volt. Ez pedig aggasztó.
Mintha a Védelem kasztja valóban a védelemről szólna. Több, mint félezer éve rájöttem, hogy legjobb védekezés a támadás. Meg kell előzni az anarchiát, a félelmet pedig csak úgy lehet kontrollálni, ha elfogadjuk, hagyjuk, hogy szétáradjon az ereinkben, hogy aztán tovatűnjön, ha már kedves ismerősünk. Sosem szívleltem az olyan alakokat, akik hatalomvágyból félnek attól, hogy nem kapják meg azt, ami megilleti őket. Hát mi, a Védelem Kasztjában valóban teszünk róla, hogy senki ne menekülhessen, aki a rendszer ellen fordul, hiszen egy kivétel is hullámokat indítana el. Nem mondom, hogy az ősi angyal mindent tökéletesen eltalált, a rendszer jelentős csiszolásokon ment át az évezredek során, ám amit kitaláltunk, azt tűzzel-vassal be kell tartatni. Az ótündém hollétéről nem sokat tudok, nem kérek számadást, különben sem vele van dolgom. Az embereim maguktól is tudják, mi a dolguk. Impulzív külsejű felhőkarcolom nem tűri a lekerekített modern formákat, olyan, mint egy régi tipusú kocsi, kőkemény levágásokkal, statikus elemekkel, már ránézésre is megtámadhatatlannak tűnik. Ennek felső emeletei egyikében rejlik az irodám, amely afféle fogadószoba is, innen belátom az egész várost, az egymásba folyó sugárutakat, a megannyi pompázatos épületet, a Corcovado-hegy tetején látható Jézus szobrot, s a mostani narancssárga naplementében gyönyörködve az ajtónak háttal, szétvetett lábakkal állok, hátul összekulcsolt kezekkel. A látvány olyan, mintha az elementálok városát idézni, ahol maga voltam a megelevenedett tűz. Mögöttem a belépő angyal, akivel már ki tudja mióta koptatjuk a kaszt alapköveit, átjáróház volt mindig is, sokan vágynak ide, hogy aztán csalódottságukban ostobaságra ragadtassák magukat, ha nem képesek elérni céljaikat. Bőven előfordul, hogy saját kezüleg ítélkezem, ám az sem ritka eset, hogy Fionn a végrehajtó. A kérdésre csupán biccentek. A magunkfajtánál minimum a memóriából tökéletesnek kell lennie. Nem vezethetünk úgy hallhatatlanokat, hogy hoppá, ez kiment a fejemből. Sőt, elménk nem öregszik, a felületesség óriási, nem megbocsátható hiba. A lábaimhoz érkező táskára féloldalas pillantást vetek lefelé, nem nyúlok érte, irodai assziszenseim egyike, kopaszodó szemüveges férfi nyúl, hogy kinyissa azt. - Kifelé. – Szólok oda bársonyosan, ahogyan megtette azt, így ketten maradunk az angyallal. Távolodom a fejektől, elég volt rájuk egy pillantást vetni rájuk, hogy azonosítsam, léleklenyomatuk kihúnyt immár a rendszerből, többé nincs lehetőség rá, hogy visszatérjenek a halálból. A fej csonkokása még egy halhatatlanok esetében is szinte végleges. Talán a legerősebb angyalok térnének onnan vissza. Ascariel, Létea. Egyszer talán Fionn is ide lesz majd sorolható. - Ugyan. Nem órabérben fizetlek kiskomám. Ha nem lenne hozzá gyomrod, nem te csinálnád. – Nem kezdem méltatni, hogy terciusom teljesítménye lenyügöző, hogy egymaga bánt el a szülőkkel, el tudom képzelni, hogy vitt magával pár vazullust a harmadik, vagy negyedik körből, megvan rá a lehetősége, amíg saját maga vállal felelősséget. – Sárkányok... ravasz egy népség, magam alá azt semmi pénzért nem vennék egyet sem. Kiszámíthatatlan hüllők. – Caryeth talán az egyetlen, akiben bízok, mégpedig azért, mert nincs rá esély, hogy egyszer majd ahhoz támad kedve, hogy a helyemre üljön. Tévedés ne essék, nem féltem a trónt, ha lehet így mondani, de nyugodtan hanyagoljon mindenki a hatalmi törekvésekkel. Myärn a legutolsó védelmi vonalam, ha rajta is túljut már valaki, akkor úgyis vége. – Arra számíts öregem, ha felnőnek, a te szárnyaid fogják bánni. – Nekem aztán oly mindegy, hogy élnek, vagy halnak a testvérek, végső soron a rendet támogatjuk ha kineveljük őket a saját égiszünk alatt, ám nem fogják csak úgy megbocsánatani Fionn-nak, amit tett. Ha ezer év múlva, de itt lesznek, és a vérét veszik. Megerősödve, feltüzelve. Ám mindettől függetlenül osztom a tézisét, megfelelően cselekedett. - Egy italt? Hozz nekem is. – Kérdezek rá, ám valójában ugráltatás, hogy ne kelljen megmoccannom. Mielőtt még visszafordulnék a naplementém felé, még kérdően bólintok, hogy nyugodtan belemehet részletekbe, mielőtt én jegyezném meg, hogy mi az elképzelésem őt illetően.
Azt hinné az ember, hogy lelkiekben a vadászat könnyű. Hisz kimész, harcolsz a jóért, majd a munka elvégzése után visszatérsz. Elméletben. De a valóság ennél sokkal nyakatekertebb tud lenni, komoly morális kérdések elé állítva. A mai is ilyen volt. Azt különösebben hangsúlyoznom nem kell, hogy a rangomtól függetlenül nem csak irányítói feladatokat végzek, hanem a terepet is kifejezetten szeretem, így kijárok vadászni, ha már ezzel foglalkoztam annak idején is, miért ne tenném ugyebár. A mai feladatot azonban nem teljesen önszorgalomból végeztem el, illetve nem csak. Egy olyan kényes ügyről van szó, amit nem bízhattam másra az alsóbb körökből. A fő elveim közé tartozik, hogy ha valamit jól akarsz csinálni, csináld magad. Pekingből a portálon át Rióba jöttem és jeleztem Eldorien barátom felé, hogy milyen jellegű ügyről van szó, mihamarabb fogadnia kellene. Így most itt állok a lenyűgöző panorámájú irodájában, egy sporttáskával a hátamon. - Emlékszel arra a családra, akik tavaly léptek ki a rendszerből? – Kérdezem egészen hűvösen. Nem tudom, mostanában többször vagyok hajlamos erre a stílusra, mint azelőtt. A kérdésem persze inkább volt költői. Hisz hogyne emlékezne? Rég okozott neki valami akkora fejtörést, mint az a kis incidens. A helyzet a következő. Hét-nyolc hónapja egy fiatal család az alsó körökből úgy döntött, hogy kiválik a rendszerből. Sárkányok. Anya, apa és a két gyerek. Igen, gyerekek. Tizenöt és tizenhét még bőven annak számít, főleg egy több száz éves mitikus lény számára. Kissé az amisokhoz tudnám őket hasonlítani, ahogy a kis gubólyukban éldegéltek békésen, annyi különbséggel, hogy ők Kína biztonságot adó hegyei közt rejtőztek. Azért van egy pont, ahol nem tudom hibáztatni Eldorient, hogy nem állított rá több embert az ügyre. Azok a gyerekek úgy lettek kívülállók, hogy nem volt választásuk, hogy arról sem volt még képük, hogy mi is az a rendszer, amiből tulajdonképpen kilépnek, és hogy mik a következmények. Egyszerűen mentek a szüleikkel, mert a gyereknek az anyja szoknyája alatt a helye. Ez világos. Így utánuk mentem én magam, ha már úgyis annyit dolgozom mostanában. Nem akartam ráróni ezt a terhet senkire. Az én kezemhez sok vér tapadt az elmúlt öt évszázadban, az a négy plusz-mínusz már igazán nem számított, számomra már nincs remény, másnak még lehet. Évezredekre visszanyúló törvényeink és hagyományaink vannak. Ebbe nem fér bele az empátia, vagy az engedékenység. Nem számít, hogy a kívülálló tajtékzik, vagy békésen éldegél. A szabály az szabály. De kanyarodjunk vissza a történésekhez. Az eddig fél kézzel a hátamon tartott sporttáskát ledobom Eldorien lábai elé, majd biccentek egy alkalmazottnak, hogy nyissa ki nekünk. Két fej van benne, a szülőké. A stílusom, nos… mindig is kicsit nyers volt. A lányom elvesztése óta különösen az. - Bocs a fejek miatt. – Bökök a levegőben a mutatóujjammal mindkettő felé. - Gondoltam egyszerűbb bizonyítani így, mintha becipeltem volna két pár sárkányszárnyat a város kellős közepére. – Na, igen. Azt részleteznem sem kell, hogy a szülők amúgy sem élték volna túl. Lényegében nem tettek semmi rosszat, csupán függetlenek akartak lenni. Mint valami hippik. Persze, hogy így is úgy is az utolsó leheletükig küzdöttek volna, ha a gyerekeikről is szó van. Az meg, hogy elvettem az életüket – ami mellesleg nem volt túl nehéz, mint mondtam, fiatalok voltak még – önmagában nem jelent gondot, hisz vagyok olyan magas pozícióban, hogy magam döntsek sorsokról, jóváhagyás nélkül. - Ha valamit megtanultam az évek alatt, akkor az az, hogy sárkány ellen csak baltával menj. – Jegyzem meg. – Sokkal praktikusabb, mint a kard. Mesebeli, fénylő királyi páncél ide, vagy oda. – Hiába terelem a témát, a tekintetét figyelve felfedezem azt a kérdő aggodalmat. Nem kell kimondania, sejtem mi lenne a következő kérdés, így válaszolok is, anélkül, hogy fel kellene tennie. - Nem haltak meg. Levágtam a szárnyaikat és Azurnahba vittem őket. Egyelőre gyengélkednek, de ott majd a gondjukat viselik. – Valahol meglep, hogy ennyit „fáradoztam”, ahelyett, hogy a srácokat is szétbaltáztam volna… De talán ilyenkor bizonyítom Eldoriennek, hogy hiába sötétült el a szívem az évek alatt, attól még van szívem és jó helyen vagyok alatta.
A rio-i fegyverkezéssel foglalkozó mamutcég központi felhőkarcolója, Eldorien személyes rezidenciája, a védelem kasztjának fontos gyülekezési bázisa, lezárt emeletekkel, ahova csak külön belépőkártyás tagoknak van jogosultsága. A cég javarészt irodistákból áll, azonban a titkos szinteken valódi fegyverek is találhatóak, amellyel Eldorien akár azonnal fel tud fegyverezni egy kisebb hadsereget. Ezeken a szinteken átalakítható ablakok vannak, hogy akár egy sárkány is berepülhessen. Az épület statikailag is megerősített, ablakai golyó és törésállóak. Eldorien irodája a legfelső emelet alatt egyel, személyes lakrésze pedig a legfelsőn található.
Kezdőlap 
