Share | 
 

 Le Jules Verne (Eiffel-toronyban)

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 

Don't Hide Your Real Face

avatar
Admin
i'm the leader
☮ Főkarakter : Caryeth, Eldorien, Ellael
☮ Hozzászólások száma : 336



TémanyitásTárgy: Re: Le Jules Verne (Eiffel-toronyban)   Pént. 22 Jan. 2016 - 20:01



Szabad játéktér!


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://fateofascariel.hungarianforum.com

Vendég
Don't Hide Your Real Face

avatar
Vendég



TémanyitásTárgy: Re: Le Jules Verne (Eiffel-toronyban)   Szer. 20 Jan. 2016 - 23:08








   "De a gyáváknak és a hitetleneknek, az utálatosoknak, gyilkosoknak és paráznáknak, a varázslóknak és bálványimádóknak, és minden hazugnak meglesz az osztályrésze a tűzzel és kénnel égő tóban: ez a második halál." Jelenések 21,8
   Nem. Isten valóban nem kéri a hitetlenek kipusztítását, pusztán egy kellemesen kínálkozó pillanatban méltóztatik majd behajítani mindet holmi tűzzel és kénnel égő tavakba. Rosszul áll a Figyelő szénája a Jelenések könyve szerint. Hitetlen, parázna, varázslónak is mondható, önmaga bálványa, s minden igazsága hazug legalább egy gondolatban... csak addig hallhatatlan, míg egy nap Saleos istenének haragvó tüze ki nem purgálja a föld bemocskolt színéről. Nos hát. Ő türelmesen kivárja a végítéletet.
   Aligha. A spanyol nem gyűjt maga köré imádókat, nem hat az emberiségre, nem állít eléjük bálványokat. Nem befolyásolja a világ természetes, avagy azzal ellentétes menetét, ám hagyja magát megérinteni a finomabb, figyelmére méltónak ítélt ecsetvonások által. Engedi, hogy a testére fessenek a korok, bőre mégis azonnal felszívja az árnyalatokat, s színeket, míg benne új erővé válik. Olyanná, amely segít tovább lépni a jövőbe, ami még fenntartja az érdeklődését és mégis... nem tart-e már most, tüzes 400 év után abban a stádiumban, ahol már komoly veszélyeket kell vállalnia, hogy megfelelően kielégítő stimulánst találjon perc- és örökéletűek között egyaránt? Hiszen itt van, szemben ül az angyallal, akit megrabolt, átvert és akinek most szemérmetlenül hazudik, s hogy miért...?
   Élvezet. Tudás. Ismeret. Mégsem garantálja semmi, hogy bármit is nyer ebből, hacsak nem magát a tapasztalást. Nyilván pontosan ez a lényeg. Mert igaz valahol: a figyelő kiéhezett a szeretetre. Nem lenne szabad visszautasítania amit feltétel nélkül kap, de soha nem elégedne meg ennyivel. Aki mindenkit szeret, senkit nem szeret igazán, s az angyalnak épp előbbi lenne kötelessége. De Saelos bűnös, s bűne egy idegen torony pikkelyes, méregnyelvű kutyájaként sárkányalakban tekereg.
   Nem a szépség a bűn, sokkal inkább az, ahogy az Egyház egyes korszakai bántak vele. Hány nőt égettek meg boszorkányos máglyán pusztán azért, mert akadt egy irigye? Hánynak tépte a haját az inkvizíció, hamvas, kívánatos bőrbe sütve felszentelten is szentségtelen nyomát? Nem volt-e az angyal is egy közülük? S nem lehetett volna-e a spanyol az érme másik oldalán?
   Az igazságnak ezer a arca és milliónyi a hitetlene. Mindenkinek megvan a maga igazsága, s bármely kapcsolat úgy lehet legerősebb, ha a felek megtalálják magukban egymás egyetértő metszéshalmazát.
   Elmosolyodik a szavakra, a sóhajra. A szerénység talán isteni elvárás, ám hívő megközelítés szerint a tehetség is az Úr adománya.
   - Azt hiszem, aligha tudnám hibáztatni őket az ihletettségért. Ha megengedi, Ön rendkívül figyelemreméltónak tűnik. - Kevesen rendelkeznek azzal a képességgel, hogy a hízelgés hamis ábrándját képesek legyenek mesterkéltség híján, tolakodás nélkül a maga természetességében szóba önteni... a férfitől könnyednek hat. Legfőképp, mert ezúttal a megállapítás teljesen őszinte, még ha a háttérben ott is settenkedik az ismert múlt ördögi árnya.
   Egészen szürreális. Rhys Howell, aki képtelen igazat mondani, mert az egész élete egyetlen, hatalmas, egyöntetű hazugság. Sosem volt igaz. Sosem szeretett igazán, bár megtette ezerszer. Sosem volt hűséges, még ha 150 évig is szolgált egy kastélyban a saját kéjére, s kedvére. Nem igazi benne a hit, lopott az úri kellem, hazugság minden elorzott, más valaki által megélt, avagy szenvedett múltnyi szilánk. Fals-alapra építkezik, s mert alatta temetetlen, lényébe ivódott a hamisság, minden szava egyöntetűen igaznak hat...
   Valahol Oroszhonban démonok tagadják egymásban a hazugság hercegét, s lám a mellékes, koronázatlan bűnös fő franciául színjátszik az Eiffel-toronyban.
   - Nem tudom, mindünknél így van-e, de esetemben tán... túl messzire vágyok tekinteni. Olyan korból származom, mikor a földi javakat végtelen ragaszkodás övezte. - Logikus lenne. Ha akkor régen ébredt volna fel benne a szunnyadó erő, talán valóban kötnék ilyesfajta berögzülések. Belekortyol a borba, finoman ízleli a zamatát, mélyre lélegzi az illatát, ahogy szemet huny felette. Elmereng egy pillanatra, a szavak megfontoltan hullanak szájáról, amíg puhán körbelögyböli a poharat a vörös nedűvel.
   - Abban az esetben, ha a személy halhatatlan természete olyan emésztő elutasítással hagyta el a Földet, hogy azt rögzítette a hozzá kötődő tárgy is, úgy ez utóbbi képes megtagadni az együttműködést. - Kivételes módon ez még igaz is. Akadnak olyan ritka tárgyak, melyek tulajdonosaik szélsőséges érzelmeinek hatására képesek blokkolni képességének ellenük szóló használatát, ám nem örökre. Egy védelem sem áthatolhatatlan, ha értő kezek simogatják magukat sikamlós, rejtett mélységekbe.
   Kevéssé tud ellenállni annak a csodáló pillantásnak. Talán a bor teszi, netán az asztalon megülő hangulat, avagy az angyalból áradó finom, pozitív esszencia, ki tudja.
   - Értse, hogy ez rendkívül ritka, s én magam sem találkoztam még olyan esettel, mely ellenállása tulajdonos hiányában feloldhatatlannak bizonyult volna. Ennek ellenére túl keveset láttam a világból ahhoz, hogy elhamarkodott kijelentéseket tegyek arról mi végleges és mi nem az. - Az angyalra emeli poharát, mielőtt elfogyasztaná a bor maradékát. Nemet int a fejével, valószínűleg a pincérnek, aki idő közben megindult asztaluk felé. Nem igényli szolgálatait.
   A puszta pillantás nem készteti meghátrálásra, sötét tekintete hallgatagon vizslatja a másik vonásait. A fölényesség önmagában természetes kiváltság egy angyalnál, ám Saleos esetében nem fajtudatból fakad. Számít, ha annak létezése mégiscsak bizonyítható? Igen, mert minőségi különbséget jelent és mégsem, mert a végeredmény ugyanaz.
   - Elfogadom az igazát. - Engedőn biccent és meghagyja a maga hitvallását az angyalnak. Nem az ő tisztje romba dönteni azt, ha lehetséges egyáltalán. Elnézést kér és a megbocsátás ragyogó mosolyától kísérve és később egy-egy álmatlan éjszakán tán kísértve, könnyedén ereszti a témát. Éppúgy, ahogy nem kevéssel később a szentolvasót is. Ez utóbbi sokkal inkább nehezére esik, bár nem látszik rajta. Ami késik, nem múlik, ugyebár.
   - Mindig is sajnáltam, hogy nem kaptam zenei oktatást, ám kénytelen vagyok bevallani, szégyenletesen botfülű vagyok a zenéhez. - Elmosolyodik saját gyarlóságán, bár ez valóban nagy szívfájdalma. Szereti a zenét, de olyannyira a múltban él, hogy képtelen megfogni a pillanatot, melyben egy komponált mű igazán kiteljesedhet. Gyűjtő és nem alkotó. Nem tesz hozzá a világhoz, pusztán elvesz. Élvez. Használ és kihasznál. Végtelen összefüggéseket pedzeget.
   Nem osztja meg az elhallgatás részleteit, a titkok bezárulnak a hunyorgó szemekben, a mosolya azonban barátságos és biztató marad. Segít neki. Hát persze...
   - Ez csak természetes. Megteszem, ami tőlem telik. - Valóban meg fogja tenni. Milyen kár, hogy ami tőle kitelik, azt jobb elkerülni, nem tapasztalni, s olyan messzire húzódni tőle, mint kellett volna Évának a Kígyót vonzását tapasztalva.
   Sosem ennyire egyszerű. Édes és kívánt az alma, az ördög ügyvédje pedig olyan szépen sziszeg...
   Elnézi az angyalt, míg az a névjegykártyával van elfoglalva, s valahol mélyen, lelkének egy sötét, Pokoli kis bugyrában talán azt kívánja, hogy bár soha ne kellett volna ilyen aljassághoz folyamodnia, hogy felhívja magára a fenséges, tollas lény figyelmét...
   Badarság. Romantikus alkat, de a gondolatai rég kiléptek már az ilyesfajta halandó medrekből. Természetesen bárhogy máshogy találkozhatott volna vele. Lehetett volna őszinte. Magához hívhatta volna tisztán... és az többé már nem ő lett volna.
   - Várni fogom. Attól tartok, meg kell majd kérnem, hogy utazzon el hozzám. Úgy hiszem, könnyebben célt érhetünk közelebb a probléma forrásához. - Az aukció Madridban volt. Éppannyira lehetett a véletlen műve, mint jelen találkozásuk...
   - Részemről a megtiszteltetés, Monsieur Castiglione. A megértése és belátása igen sokat jelent. - Szinkronban mozdult az angyallal és ő maga is felállt. A tartása egyenes, a kézfogása magabiztos, s ez utóbbin még az a tény sem ront érzékelhetően, hogy alacsonyabb az angyalnál.
    - A mihamarabbi viszontlátásra. - A mosolya felüdülés a léleknek. Csak annyira hamis, amennyire a lénye alá temetett igaztalanságok megkívánják.

    Nem időzik már sokat az étteremben. A vacsorát már Saleos előtt megejtette, egy pohárral több pedig még neki is megártana a drága nedűből. Elégedettséget visz és reményeket hagy maga után. Szívélyes búcsút vesz Andrétól. Tudja, hogy soha nem találkoznak többet. A férfi a műszak végével felmond, hogy egy héten belül elkísérhesse beteg feleségét a műtétre, melyre immár három éve kuporgatják pénzüket.
    Néha meg Rhys Howell is tud jót tenni.
    Néha.
    Talán.

Vissza az elejére Go down

Vendég
Don't Hide Your Real Face

avatar
Vendég



TémanyitásTárgy: Re: Le Jules Verne (Eiffel-toronyban)   Szer. 20 Jan. 2016 - 20:55




 A hitetlenség önmagában nem bűnt. Isten kéri a hit terjesztését, de nem kéri a hitetlenek kipusztítását, noha az emberi temperamentum és rosszakarat gyakran értelmezi így a tanításait, a Megváltó megszületése az Egyetlent türelmesebbé tette az emberi nem iránt. A hitetlenség akkor lesz bűnös, amikor háborúba hajszolja a népet, ahol hívők és hitetlenek egyként ontják vérüket földi istenségek kedvéért.
 A spanyol éppen egy efféle földi istenség lehetne, lehetett volna, és talán lesz egyszerű. Eltereli majd a jó ösvényeiről az egyszerű embereket, ráveszi őket, hogy fordítsanak hátat, mindannak, ami szent, ám amíg ezt nem teszi, addig hitetlensége csupán egy belső háború, vagy kiürített csatatér, sem az angyalnak, sem másmilyen szenteknek nincs vele dolga. Rhys már nem gyermek, hogy utat mutassanak neki, választott magának ösvényt.
 Milyen botorság a modern világban visszautasítani a szeretet bármilyen formáját, amikor a lelkek kiéheztetett démonokként vetik rá magukat egy-egy morzsájára is, hogy mohón a szájukba tömve elemésszék azt, mielőtt megérhetett volna, boldogító gyümölcs, szárba szökhetett volna, mint lelkes magonc és juthatna belőle mindenkinek.
 A szépség nem bűn. Az Alkotó minden teremtménye harsog és kicsattan a szépségtől az egyediségtől, a különlegességtől, a hegyek háta, a folyóvölgyek zugai, a gyöngyfüggönnyel omló zuhatagok sziklapárkányain sziporkázó napérlelte kavicsok és kövek, az erdők rejtelmes mélye, a sötétzöld csend és mélyvörös titok az alkonyban. Valaha az ember is szép volt. Az igazi ember, az ősi ember, a teljes ember, az az ember, aki a képmásra teremtetett, de ahogy a zöldellő növények is ciklikusan változtatják küllemüket, a nyár dús életcsodáját a téli kopárságra váltják, úgy az emberi szépség ciklusa is változik. Vannak örökzöldek, mint az angyal, ám az emberi szépség őszbe fordult már, megrontották a saját húsukat és vérüket, átitattak őket a méreg. A saját mérgük vajon? Vagy a misztikus titok-mérge ez? Nem tudható.
 Az ártatlanság ritka erény. Nem feltételezi a férfiról, aki ilyen sokat megélt, de amíg nem tartja bűnösnek, addig egy közbeeső kategória kényelmét élvezheti az angyal szemében.
- Igaz, és szomorú ez - biccenti meg a fejét a közösen megfigyelt igazság hallatán. Kétféle irányból nézik az életet, mégis egyazon konklúziót vonnak le, vajon ez lehet az abszolút igazság?
- A művészek önfejűek, ha nemet is mond nekik az ember, az emlékezetük gyakran oly kiváló, hogy mit sem ért a tiltakozásom - sóhajt, visszaidézve azokat a korokat. Kedvelte, ha lefestik. És szégyellte is magát ezért a hiúságért, ami ráadásul faji körei szerint helytelen megmutatkozás is. Szerencsére keveseknek adatik meg olyan pallérozott elme, érdeklődés és lehetőség, hogy a korok során összerakják a teljes képet, a leleplezett titok talán Rhysnél van a legnagyobb biztonságban.
- Nem is tudtam, hogy ilyen korlátai vannak. Ez esetben... ha egy tárgy tulajdonosa megtér az Úrhoz, békétlen és háborgó lélekkel, mielőtt elfogadhatta volna a halált, akkor azok a tárgyak mindörökre elvesznek az ön számára? - vagy inkább a hozzá hasonlók számára? Kevés olyannak találkozott, mint a férfi, túl kevéssel ahhoz, hogy gondoljon rájuk.



 Csodáló kíváncsiságra nyílnak meg a kék szemek, sokat tud erről a világról, ám tanulni mindig kötelező. A folytatásra azonban megváltozik valami a tekintetében, elnéző, nyugodt hűvösség csillog a szemeiben, természeténél fogva magában hordoz egyfajta fennkölt fölényt, amit azonban a szavai nem tükröznek.
- Monsieur Howell, vér nem keresztelhet szentséget, csak szentségtelent. Az én olvasómnak olyan bűnei vannak, amiket ha eljön a napja, hiszem, hogy megbocsát nekem az Úr, de ezek a bűnök nem jogosítanak fel földi kiváltságra az erényeink mellett sem. Ez a név egy világi név - mélyebbre süllyed a hangtónusa, lágyabbra és zeneibbre, mintha pontot tenne a gondolatra. Az elutasítás az utolsó szava ebben a témában, mert az ő hite ebben teljességgel megingathatatlan. Olyannyira szilárd, hogy fel sem bosszantja az intermezzo, tiszta mosolya őszinte az ábrázatán, beragyogja az asztalukat.
- Nem tett ezzel semmi rosszat - készséggel elnézi neki az elragadtatást, ezt mindig is kedvelte a mediterránokban. A szenvedélyességük őszinte és sodró, energikus, mint a teremtés maga.
 A közéjük ült hallgatás puha, de nem ragacsos, nem ragaszkodó. Elül a hang, mint az áhítat csendje, és nem érzi az angyal a késztetést arra, hogy megtörje a csendet, amíg a férfi készre nem érleli az elkövetkező szavait.
- Mindennek, ami mozog zenéje van, dallama. Az élők és életteleneknek is megkapták ezt az adományt, tiszta hangok és hamis hangok tesznek különbséget a dolgok között - követi a férfi ujját a pillantása, mintha megkérdezné tőle, mit hallgattat el dús szájában, milyen gondolatokra tesz ott lakatot és hét pecsétet.
- Ebben ön a szakértő, de talán értem, hogy mire gondol - felcsillannak a szemei. Ő nem látja az összefüggéseket, de a hangsúlyban hallani véli azt a tartalmat, ami számára fontos: van remény. Megtalálhatják azt az olvasót, amihez ragaszkodott, ami hűséges társa volt mindig, élőknél állhatatosabb.
- Lekötelezne, ha segítene - ebben az esetben nem ragaszkodna az anyagi kár megtérítéséhez, sem más kellemetlen következményekhez. Talán túl könnyen hajlik arra, hogy belemenjen a vállalkozásba, de mi rossz fakadhatna abból, hogy megkapja azt, amire valóban vágyik, helytelen, földi vággyal? A hely csakugyan nem alkalmas, bár az idő az angyal szerint már el is múlt, puha sóhajjal törődik a várakozásba, felveszi a névjegyet. Alaposan megnézi magának, mielőtt a zsebébe csúsztatná, a négy adat közül legalább egyet megjegyez, a férfi nevét pedig már tudja.
- Még ezen a héten keresni fogom. Valószínűleg holnap - az örökkévaló teremtményeknek nem sietős a lét, ám ha valami felé törekszenek, minden perc és másodperc éppen olyan kínzó a számukra, mint a halandóknak. Fényes szemei nyugalmat és megnyugtatást sugároznak, aranyszín aurája beragyogja az asztalt és környékét, mintha világosabb és szebb volna ez az asztalt, mint a többi, mintha itt csak jó dolgok történhetnének.
- Ön kiváló szakember és kellemes úriember Monsieur Howell, nem áll és nem állt szándékomban ártani a hírnevének, ha a félreértést tisztázhatjuk is. Igazán örültem a találkozásnak - feláll és kezet nyújt, büszkén és megelégedetten.



Vissza az elejére Go down

Vendég
Don't Hide Your Real Face

avatar
Vendég



TémanyitásTárgy: Re: Le Jules Verne (Eiffel-toronyban)   Hétf. 18 Jan. 2016 - 20:04








   Túl könnyű lenne. Megtérni Isten ölelő keblére, elnyugodni a maga kiválasztotti státuszában, bárány lenni, melynek mély keresztet vésnek a hátába örök, letörölhetetlen billogként. Nincs szüksége a megváltásra. Isten könyörtelen, kegyetlen hadúr, ki angyalok seregét szólítja a földre, dögvészt és rontást terít szét a bolygó felszínén, engedi a halált, a pusztítást, a gyarlóságot, a világ igazságtalanságait, engedélyezte a boldogtalanság uralmát. Isten szerencsejátékos rendkívül rossz pókerarccal, s nap-nap után leül a Sátánnal ellentétes oldalon, kezdő fehér bábuk mögé rejtezve, hogy eljátsszanak azokkal a parasztokkal, akikre sajátjaikként tekintenek, s örökké veszít...
   Rhys hitetlen. Ha valaha, valamiben is hinni akarna, akkor az önmaga után a Tibeti bölcsesség lenne sokkal előbb, mint egy olyan vallás, ami csupán szimbólum- és hazugságrendszerében tekinthető nagynak, ám a valóságban halandó lelkek úri hatalmaskodása és szükségtelen fényűzése a jelen kor behódoló parasztjai felett.
   Nem... nincs szüksége az Úr szeretetére. Nincs szüksége az angyaléra sem, bár éppúgy kívánja meg, mint Éva a tudás almáját a soha nem létezett időkben. Bűn ennyire szépnek lenni, sokszázéves, mégis kortalan múltnyi ékszernek, mit hiába érint, nem suttog neki semmi mást azon kívül, hogy soha, de soha nem lehet az övé. Szinte adja magát, hogy vágyjon rá az első perctől fogva, hogy beleolvasott életének végtelen áradatába... a tollas nem bűntelen, ám esendősége nem teszi kevésbé vonzóvá a figyelő szemek sátáni sötét tükreiben. Végtelenül kíváncsi rá. Vajon hogyan imádkozna az angyal időtlen urához az ölében? Szeretett, pokolivadéknyi öccséében?
   Szentségtelen az a képesség, hogy a legmocskosabb gondolatok között is hamisíthatatlan hamis finom ártatlanság szövi be vonásait, bár... nem jó a szó. Az öltönyös férfi az aranykarikával az ujján, a Pandora-szelencére emlékeztető tekintettel igen sok minden lehet, de ártatlan aligha, pusztán... nem tűnik úgy, mint aki az angyal érdekei ellen mártózott meg az aljasság ragadós, csapdaszagú szurokmocskában.
   - S kevesen merik kimondani mégis. - Az elismerés ezúttal burkoltan bár, de az angyalt illeti meg. A vatikáni méltó a figyelmére, s bár ez fordítva messze nem igaz, a spanyolt nem abból a fából faragták, hogy morális vereségét el- és beismerve a háttérbe húzódjon. Miért is tenné, ha a szépszmeű önként érkezett. Manipulált önkéntesség... nem kevésbé gyönyörű.
   Az angyal zavara megejtő. Megmelengeti sötét kis lelkét, pedig pokoli bugyrai elemésztenék, ha felszentelt lénye mélyebbre mászna benne.
   - A füzér a korok során több festményen is megjelent, bár többsége pusztán sejthető, mint bizonyítható. Képes voltam többé-kevésbé lekövetni az ereklye útját, ám személyi vonzata kétséges maradt. - Nem látszik rajta, hogy különösebben érzékelné a másik gyanakvását. Ezen a ponton még indokolt, hogy nem feltételez mélyebb mögöttes tartalmat egy kellemes csevegésen kívül... mennyire átkozottul, mocskosan hazug!
   - Emlékszem, hogy az árverésen Önt látva deja vu érzetem támadt, ám elszólítottak, így nem járhattam megérzésem végére. S minthogy a szentolvasóról gazdája... - enyhén biccent - ...nem mondott le végleg, megtagadta, hogy elmesélje nekem történetét. - Bocsánatkérően elmosolyodik.    - Bevallom, megpróbálkoztam vele, még ha sikerrel nem is járhattam.
   Rhys Howell. Te undorító kis szörnyeteg.
   A bensője angyalin mosolyog. Valós kivetülése pedig elcsábulva hallgatja az angyalibb szavait.
   - Attól tartok, nem vagyok elég művelt e témában, hogy jogosan formálhassak véleményt, mégis úgy gondolom, minden tárgyi névnek - épp ritkaságából kifolyólag, jelentősége van. A múlt vére keresztelte, s a jelen ruházta fel illőnek ítélt szavakkal. Ön talán túlzó kiváltságnak érzi, a környezete azonban mégis szükségét találta a keresztségnek. Mi ez, ha nem Isten ajándéka, mellyel méltónak ítéltetik... Mh... elnézést. - Kissé mintha zavarba jönne. A férfi hátradől a székben és halkan sóhajt.
   - Mélyen vallásos családban nőttem fel. Néha szükségtelenül elragadtatom magam. - Nem hazudik. Ez történetesen teljes mértékig igaz, s valahol mégis mindig az a legtökéletesebb hazugság, mi a legnagyobb mértékben igazságok elhullott, szétmállott romjain építkezik.
   A Figyelő figyelme szép. Finom, odaadó esszencia, mely puhán körbevesz, s csak leheletnyit ragaszkodóbb, mint indokolt lenne. Nem titkolja, hogy élvezi a férfi társaságát és cseppet sem bánja annak hívatlan jöttét ám...
   Csend válaszol a szavakra. Már nem az angyalra koncentrál, sokkal inkább a mozdulatra, az ékszerre, a pillanat szertartásos felhangjára. Nem ég el a másik purgatóriumi tekintetének valaha volt inkvizítori tisztítótüzében. Még egy ok, amiért kételkedik Isten létezésében. Hogyan is tűrhetné meg, hogy bemocskolja hű szolgáját...?
   - Egyáltalán nem meglepő. Kifinomult érzékre vall, hogy felismerte a különbségeket. Ha nem keresem, talán nekem sem tűnne fel... - Pillantása felnyílik, merengőn tanulmányozza a másik vonásait. Az angyal éteri mosolya egészen a satnya kis lelkébe mászik. Hát lehet ellenállni ilyen arckifejezésnek?
   - A hangja... - Figyelmesen hallgatta a férfi szavait, s most elgondolkodva hümmög az utolsó gondolatnál, ahogy finom mosolyra vonagló szájára simít. Egészen olybá fest, hogy a zavar jele ez nála, mégis... nem olyan világi zavara, melybe belepirulnak a halandók. Inkább mintha megfoghatatlan rejtély motoszkálna körülötte, mely megérinti, s ő képtelen igazán nevén nevezni azt.
   - Tudja, a tárgyak, melyeket különös gonddal őriznek, becsben tartanak és ragaszkodással ékesítik, kifejlesztenek egyfajta... kifinomult esszenciát magukban. Talán a lélek kötődésének apró foszlányaiként írható le leginkább. Jelentőséggel ruházzák fel, s különleges helyet kapnak a létezésben az által, akit szolgálnak. - A figyelő pillantása, gesztikulációja komplex érzelmeket közvetít, nehezen fejthető, s még kevésbé kiismerhető eleganciát, minden feltáratlan hazugsága ellenére is mély igazságok finom leplébe öltöző hamisíthatatlan, évszázados ősi kellemét.
   - Ön és a rózsafűzér között kötelék képződött. Fontosság, mely nem hagyja magát feledésbe merülni... - Enyhén oldalra biccenti állát, átható sötétű pillantása a fényes angyallélek mélyébe mászik.
   - Úgy hiszem, képes vagyok segíteni magának, Monsieur. A kötődését és a hamisítványt felhasználva képes lehetek felderíteni az eredeti hollétét... ám nem itt. - Az öltöny belső zsebébe nyúl, ezüstös színezetű, tenyérnyi tárcát vesz elő belőle. Puha mozdulattal pattintja fel a vékony fedelet, s az előbukkanó fehér, arany írással rótt névjegykártyát átcsúsztatja az asztalon Saleos elé.
   Rhys Howell, Madridi Műkincsvédelem, Kurátor. Cím, telefonszám, fax és E-mail.
   - Kérem keressen ezen a számon, amikor Önnek alkalmas. És ha nem túl nagy kérés... - Kissé kelletlenül pillant fel az asztalról. Szinte még ő maga is elhiszi, mennyire kellemetlen számára kimondani. - ...igen hálás lennék, ha nem említené eme sajnálatos eseményt másnak. Biztosíthatom, hogy a végére fogok járni.

Vissza az elejére Go down

Vendég
Don't Hide Your Real Face

avatar
Vendég



TémanyitásTárgy: Re: Le Jules Verne (Eiffel-toronyban)   Hétf. 18 Jan. 2016 - 12:09

Az angyalnak nem kellenek ennél több ahhoz, hogy elméletet állítson. Az egyetlen úr kiválasztotta magának Rhyst, mint oly sokakat már előtte, felkente és megóvta, ám a férfi menekül előle, megszentségteleníti és megtagadja őt, mindazon megnyilatkozások ellenére, amivel az Egyetlen kedveskedik neki a létezéséről. Az emberi faji származásról tanúskodik ez, és az emberi nem hálátlanságra való hajlamáról már ősidőktől fogva. A figyelő maga mindaz, amiért az egyház alaptétele a megbocsátás, a könyörület és az elnézés. A megrontott ember, a bukott angyal munkálkodásának gyümölcse. Benne, és a hozzá hasonlókban zajlik még mindig a harc az Úr és legkedvesebb angyala között. Rhyst a Menny kíséri és óvja, de a lelkét a Pokol kételyei, hitetlensége uralja. A megtestesítője a háborúnak, Lucifer ékes bizonyítéka erre, hogy az ember nem érdemli meg az Egyetlen szeretetét, ám a halandó, érdemszülte szeretetekkel szemben az Egyetlené feltétel nélküli. És ha az Ő nyomdokain jár az angyal, maga sem tehet mást, mint hogy nem köti feltételekhez a jóindulatát a hosszúéletű felé, adjon rá az száznyi, ezernyi s milliárdnyi okot. A mocskosságát tényként kezeli, a romlottságát és rosszra való hajlamát pedig olyan tulajdonságnak, ami a hitet nem ismerő lényekre volt jellemző az újkori missziók ideje alatt. Egy eltévelyedett bárány, amely nem rendelkezik a bárányok szelídségével, ám az Egyetlen szemében a farkas is bárány, és szelíd az oroszlán, amit ragadozónak teremtett.
- Az érdem elismerésre termett - nem ördögtől való tett a dicséret, de valahogy az emberi értelmezések melegágyában tévutat jár a gesztus. Dicséretet adni ma már képmutatás, elfogadni önzőség és arrogancia, holott az Énekek éneke, és minden szent irat zengi Isten dicsőségét, és a teremtés egésze is minden szögletében a keze munkáját dicsőíti. Miért volna hát ez romlott dolog? Kedves a dicséret, jó adni és jó kapni. A túlzásoktól mentes ékesszólás emeli meg a lelket.
Méltósággal kortyol, holott érzi magán a pillantást. Az Úr ártatlan leányait, fiatal, szemrevaló papjait zavarba hozná ez, ám ő nem emiatt pirul el. Sokan megnézték már az évszázadok során, az arcán keresték az isteni alkotás vésőnyomait, halhatatlan vonásaiban megtalálva a tökéletességet. Ismeri ezt a tekintetet, hiába méltatlan rá, önnön testi szépsége soha nem válik hasonlatossá egy-egy emberi alkotás szépségéhez, mert azokban szeretet és munka van, míg az ő külleme pusztán adottság, és nem erőfeszítés. Gyarló ahhoz, hogy nemtelenül éljen, mint az Úr angyalai, ám mentségére szóljon, nem ő adományozta magának a tisztségét, és nem kért annak kiváltságaiból. Azért fogadta el végül, hogy szolgáljon, és jól szolgáljon.
- Nem tudta? - csodálkozik el őszintén, és egy kicsit kérdőn. Mintha a gyanakvás árnya rontaná meg tiszta tekintetét. Talán jóhiszemű, de sokat tud erről a világról, megmerítkezik a romlás pillantásában, a forró fertőben, buja sötétjében. Csodálatos. A figyelő külleme születési örökség, nem romlott és nem veszített húsának teltségéből, szemének fényéből, örökifjúsága olyan adomány, ami kiemeli és felmagasztalja. Isten útjai kifürkészhetetlen, hogy éppen egy olyan léleknek engedte ezt meg, amely nem dicséri őt.
- A szerénység védelmezi a lelket a bűnök hivatásától. Az Úr szemében egyenlők vagyunk, de amíg nem járulunk elé, itt a földön vannak közöttünk olyanok, akik tisztább életet élnek, és vannak, akik tisztátalanabbak. Az illendőség kívánja meg azt, hogy azokat, akik többet áldoznak, azokat érjék a földi életben olyan kiváltságok, mint a név ajándéka, ami sokat jelenthet a lelküknek, noha gyakorlati értelemben vett haszna és értéke nincs - szelíd a válasza, szinte csendes, áthatja a gondolata annak, hogy valóban így véli. Krisztus könnyei valaki másnak jelenthetnének kiváltságot, ő egyedül a tárgyra vágyik, a kérdésesre, a fontosra, az övére. Soha nem volt tökéletes, úgy ragaszkodik hozzá, ahogy az talán nem való, ám a bűnét büszkén viseli, ezért talán még nem jut a pokolra.
- Nem kételkedem a szakértelmében, de ez itt nem az - nincs a mozdulatában tartózkodás, amivel a férfi tenyerébe engedi az olvasót, bár a filmekben és könyvekben ilyenkor szokott a szentség körül felhabzani a szentségtelen hús, lángokat lobogtatva és átkot sisteregve, megbélyegezve a rosszat. Az angyali tekintet a férfin pihen, ha nem is tudja mi zajlik benne, talán sejti, a másodpercek rohanása semmi a végtelenben, de megfigyelni azokat adja ki az idő teljességét. Túl rövid az időtartam ahhoz azonban, hogy ő akár csak töredékannyi következtetést levonjon a másikról, mint ahogyan teszi az róla. Vagy a kövekről. Az ékszer vizsgálata utáni megnyugtató konklúzió mosolyt csal az angyal arcára, gyönyörű, már-már éteri mosolyt.
- A kövek sérülései, a láncszemek sajátosságai is hasonlóak, csaknem azonosak. Az átvétel után megvizsgálva megvallom, az emlékezetemben nem talált semmi különbséget - bólint a férfi szavaira, ahogy nézi, lenyűgözötten a színháztól, a játszmától, a gesztusoktól. Tetszésére van, hogy komolyan veszi a problémát, noha a kérdése egy pillanatra elbizonytalanítja.
Honnan is jött rá?
Nem olyan könnyű erre felelni. Egy üzletembernek nem mondhatja azt, hogy az érzései és intuíciói vezérelték, hogy valamiképpen tudta egy napon, hogy hiába győzködi magát hetek és hónapok óta, nem benne van a hiba, nem ő lett méltatlan a viselésére, hanem az olvasó az, ami nem ugyanolyan.
- Alighanem a súlyából én is, bár nem tudnám ilyen jól megfogalmazni, mint tette ön. Tudja évszázadokkal ezelőtt, amikor az utazások és várakozások ideje alatt még csak az ima szolgált a társamul, azt az olvasót forgattam, mint tették azt oly sokan abban az időben. Magammal és magamon hordtam mindig, helytelenül, de konokul. Ismerem a zörgését, alig súlyát, azt a húzást, amivel ima idején aláereszkedik egy-egy szem, az ujjaim között a tapintásukat, forgatásukat. Egyedi hangja volt, amit nem tudok már elfelejteni. Ennek a hangja azonban más - elveszi, ám nem hurkolja a helyére újra, a tenyerébe fogja, érezve a bőrén a másik kezének melegét. Kék szemeiben öröm. Megegyezésre jutottak, az újabb kérdés nem háborítja fel. Magabiztosan int nemet az állával.
- Teljesen biztos vagyok benne. Nem hagytam őrizetlenül, és nem veszítettem szem elől. Abban reménykedtem, hogy esetleg önök készítettek egy kiállítási darabot a hiteles fotózáshoz, hirdetéshez és a rosszakarók megtévesztésére, és véletlenül ez került hozzám az eredeti helyett, amivel aztán kicserélhetnénk ezt.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Don't Hide Your Real Face

avatar
Vendég



TémanyitásTárgy: Re: Le Jules Verne (Eiffel-toronyban)   Vas. 17 Jan. 2016 - 19:31








   Rhys Howellt sokszor szólította Isten. Tette születésekor, mely pillanatban családja révén papi hivatásra szánta, s tette akkor, amikor az esendő festőművész biztosította anyagi hátterét. Később, mikor kimentette a hajóról és Anglia partjaira vetette egy jószívű halászcsalád gondjaira bízva, majd újra és újra a letűnő korok folyamán. Mintha soha nem feledkezett volna meg eltévelyedett bárányáról, aki azonban úgy menekül előle, mintha tűzzel és vassal üldöznék. Talán végleg elkeserítette, mikor papnak állt és saját házát szentségtelenítette meg minden elfojtott nyögéssel, forrón párálló lélegzettel a gyóntatófülke szűk, sötét falai között. Néha előfordult. Egy adakozó, imádó száj az ölében, míg képmutató nyája bűneit hallgatta sorra, egyiket a másik után... óh, számtalanszor gyújtott gyönyörű isteni szikrát fiatal, kéjelgő nők és férfiak érdemtelen, halandó testébe. Szebben imádkoztak rajta lovagolva, mint akárhány Miatyánk, Boldogságos Mária, millió Hiszekegy után...
   Ha Saleos szürkületi lénye az angyalok fennhéjázó magatartásának hiánya, vajon a figyelő mocska miből származik? Hogy emberi tőről farad? Egy szépen metszett, húsevő virág, mely a kórók közül nőtt elő... nem. Kizárólag ő tehet arról, hogy olyan lett, amilyen. Nem hibáztat érte senkit, mert nem tekinti rossznak mindezt. A letűnt korok vándora méltán érdemelné ki az angyal zsigeri elutasítását. Sajátja semmiben sem különbözik a felsőbbrendűségi érzettől vezérelt légtollúak nemzettségének arrogáns magatartásától.
   Van valami egészen lenyűgöző abban, mikor évszázados lények találkoznak egymással. Nem számít, milyen fajból valók, mennyire más utakat jártak be, miként különbözik életszemléletük, a különböző évszázadok összefonódnak. Éppúgy suttognak a tudatlanság sötétjében, mint a tárgyak a figyelő polcain. Milyen kár... ha nem csak az élettelen súgná neki viselője megélt múltját, ha hasonlóképpen érinthetné az élőt is...
   Az emberi faj természetellenes, mégis elemi környezete az a szenny, amivel körbeveszi magát. Övé a bűn és bűnhődés, a végtelen szemét áradata, mellyel a természetet, az űrt, önmagát egyaránt szennyezi. Porból lettünk, s porrá leszünk, de a pokol kénkőszagú mocskától leszünk egésszé.
   - Igazán megtisztel. - Biccent az elismerésre, s még csak zavarba sem jön tőle. A belé injektálható szerénységnek is megvannak a maga határai, s a dicséretet illik méltón, visszakozás nélkül fogadni. Éppúgy, mint a meghívást... igencsak bárdolatlan lenne visszautasítani.
   Kedvtelve tanulmányozza az angyali vonásokat. Túl szép. Túl kívánatos. Semmiben sem hasonlít ahhoz a nemtelen képhez, melyet a szentírás fest az úr katonáiról. Szinte illetlen mértékben időzik a piruló arcon, az ajkakon és szemernyi megbánást sem érez e felett, ahogy ismét a kékekbe tekint.
   - Óh? Ez esetben épp ideje volt, hogy rátaláljon jogos birtokosára. - A tekintete nyílt, de a mélyén sötétség honol, sűrű, forró, szemérmetlen és titkokkal teli. Halkan hümmög, pillantása puhán simítja a vonásokat.    - Ön rendkívül szerény, uram. Ám az Úr számára minden gyermeke egyaránt kedves, nem több egyik a másiknál. Miért lenne kevesebb az ön birtokában, ha Isten fia éppúgy könnyezett, s vérzett az ön halhatatlan lelkéért? - A teológiai eszmecsere mindig is a gyengéje volt. Kétkedő szívének minden kis szegletével epekedve várja, hogy egy napon valaki meggyőzze az egyetemes jóság létezéséről kicsiny bolygónkon. Nincs szüksége másra, mint egyetlen tárgyra, egy múltnyi darabra, egy kósza emlékre, ami bizonyítékul szolgálhat...
   Nem létezik ilyen. Még az ellopott apokrif irat sem mutatott semmit, ami...
   Téved és mégsem. A figyelőt nem motiválja sem tisztesség, sem becsület. Kizárólag a tudás az, ami még vonzani tudja, s a körítés, mellyel megkaphatja azt. Rhys gyarló és öreg bár, messze nem ember. Soha nem volt az, a vád sokkal sértőbb, mint a hamisság ténye, ami viszont menthetetlenül igaz kell legyen.
   - Nem velem. A mi szakmánkban aligha érhet ennél nagyobb szégyen, éppen ezért magam ellenőrzök minden darabot a kiállítások előtt... - Elhallgat, ahogy a férfi lecsatolja a fűzért, némasággal adózik a pillanat szertartásosságának. Lehunyja szemeit, ahogy tenyerét érinti a kereszt, így nem látszik, ahogy kitágulnak a pupillák és szemeiben szétömlik az egyetemes űr fénytelen sötétje, egyetlen csillaggal gyúlva ki a pupilla középpontjában. Gyorsan zabálja fel az elmúlt hónapok eseményeit.

   Veszteségek. Örömök. Szomorúság. Egy új találkozás. Családi kötelék. Várakozás. Egy idegen ismerős...

   Csak néhány másodperc telik el. Gyorsan, különösebb látványosság nélkül, mintha a figyelő pusztán adózna egy pillanattal a tárgynak, vagy egyetlen érzékszervére akarna támaszkodni csupán.
   Ez utóbbi a legvalószínűbb. Nem nyitja fel a szemeit, két kézzel érinti a köveket, az ujjait puhán futtatja végig rajtuk. A sötétségbe burkolózó emlékek foszlányai szálanként nyúlnak ki az elméjébe.

   A sárkányra fókuszál. Ismeri már. Látta korábban, a második világháborúban. Aljas, kegyetlen, szívtelen... levél. Óh, igen.

   - Egészen lenyűgöző. Az anyag megmunkálása bámulatosan megegyezik az eredetivel. A részletgazdagsága is azonos és mégis... - Szemei teljesen normálisak, ahogy sötét pillái felnyílnak és feljebb emeli az ékszert.
   - A fogása valahogy más. Mintha könnyebb lenne... - Fél kézbe fogja a tárgyat, a másik kezét mellette nyitott tenyérrel emeli meg, mintha mérlegen mérne egy másik, láthatatlan tárggyal.
   - Talán fél grammal. Ön miből jött rá? - Kinyújtja a kezét és visszahelyezi a férfi tenyerébe a szentolvasót. Ezúttal nincs benne különösebb szertartásosság, s bár óvatosan adja vissza, érintése súrolja a férfi kezét. Véletlen. Hát persze.
   - Ez rendkívül kellemetlen. Önnek igaza van. Valóban hamisítvány.  - Visszahúzza kezét és kortyol egyet saját borából. Megköszörüli a torkát és megnyalja a száját, mielőtt felnézne. - Szörnyen sajnálom az esetet, Monsieur. Mint említettem korábban, minden kiállítási tárgyat magam vizsgálok meg az árverés előtt. Kérem nézze el, de meg kell kérdezzem... egészen biztos benne, hogy nem cserélték ki, mióta önhöz került?
Vissza az elejére Go down

Vendég
Don't Hide Your Real Face

avatar
Vendég



TémanyitásTárgy: Re: Le Jules Verne (Eiffel-toronyban)   Vas. 17 Jan. 2016 - 11:15

Minden teremtményben ott az isteni szikra, minden, ami eleven, élő, lélegző, merev és hideg, mint a kövek, nyirkos és sötét, mint az óceánok, hatalmas és kéklő, mint az égboltozat a monumentális hetek hátterében az egynemű a Teremtővel. Egynemű, de nem azonos vele. Része, de nem adja ki a teljes egészet. A figyelő sem istentelen, amíg nem tör mindazok ellen, akik körülveszi az életben, ártékony játszadozása talán éppen annyira a nagy terv része, mint a misztikusok létezése külön-külön és egységként is.
Nemes vad az angyal, ami mit sem tudva sétált a csapdába, bár önmagát csak kevéssé tekinti többnek, mint amennyire joga van tartania magát, abban egyetértenének, hogy a fehér szárnyakra érdemesült. Ő mégsem az ereiben csörgedező sárkányvérben látja a szárnyának szürkeségének valódi okát, holott számolatlan példa igazolja, minden keveréklény így örököl, soha nincs ez másként. Nem lehet szürke az, ami nem tiszta angyalvérű. Az angyalok hibájának találja ezt. Fennhéjázó, tollas égjárók, Ascariel örökösei, és nem engedik meg a teljességet mindazoknak, akiket szerető szív szült erre a világra, ám nem egy angyal anya méhe. Felháborító és taszító Saleos számára ez a gondolat, zsigeri mélyből utasítja el a puszta gondolatát is annak, hogy helyénvaló lehet az, hogy ő szürke szárnyakkal járja ezt a világot. Ám tenni ellene éppen úgy keveset tudott, ahogy mit sem tehetett az ellen, hogy a hosszúéletű szemléleti boncasztalán végezze. Dolgozó méhe ő csak a királynőnek, aki ezúttal férfibőrbe bőrbe bújt, de úgy küldte őt ki a kason kívülre tapasztalatot és emlékezetet gyűjteni, mint ahogyan teszik az Úr sárgával és feketével rajzolt szorgalmas kis állatkái.
Ahogy elhelyezkedik valahogy feszeng a mágikus előtt. Maga sem tudná megmondani, hogy miért, bár az érzés határozottan körvonalazódik benne. Félannyit élt meg, mint ő, de ez a félannyi idő nem kevesebb nála, sőt, talán sokkal több. Ember lélekkel tette ezt meg, emberi testtel. Soha nem várta az ég, ha menekülni vágyott, sem a víz sötétje, sem a tüzek békessége, sem az erdők rejtélyes rengetege, sem a barlangok káoszmélye. Az emberi fajnak nincs természetes eleme a maga teremtette civilizáción kívül, semmi nem várja, ami kimossa a lelkét, ha beszennyeződik nemkívánatos matériákkal. Így kell józannak maradnia, magát tisztítva, jó borral, drága étekkel, luxuskilátással.
- Csodálom az elhivatottságát, a kitartását és a tehetségét ebben - minden szava őszinte kiáramlása a lényének, hamisság nem szennyezi. Talán nem imádja a bálványt a figyelőben, de elismeri őt, mert elismerésre méltónak találja. Felpillant a pincérre, aztán a borral, egy pillanatig talán latolgatja, hogy visszautasítsa a számára túlságosan jó italt, ám végül nem teszi. Köszöni, kecsesen fogva a pohár szárát csak kicsit kortyol, mint a gyermekek szentáldozáskor. Egészen halványan elpirul, ahogy hatnak rá a nehéz szív szavai, még egy pillanatig rejtőzik a pohár mögött, aztán félreteszi, szinte zavart és szégyellős mozdulattal.
- Azt kell, hogy mondjam, hogy nem. Az az olvasó nem szolgált olyan nagyszerű egyházfiakat, pápákat és püspököket, szenteket és bíborosokat, hogy méltó legyen egy ilyen felkent névre. Megtévesztő, mert olyan magasztossághoz csatolja a megnevezés, amiben soha nem volt, és nem is lehetett része, hiszen csak az enyém volt - ezt nincs miért eltitkolnia. Kevés ő ehhez. Csak egy angyal, akinek a megnevezése éppen olyan megtévesztő, mint Krisztus könnyeinek.
Újabbat kortyol a borból, ezúttal bal kézbe fogva a poharat, a csuklóján megzörren az olvasó, miután letette az italt egyenesen tartja a kezét az asztal lapja felett, hogy lássa a férfi, amit látni akar.
Állja a tekintetét. Tudja, hogy a vád súlyos, és szégyelli is magát miatta, de nem merészkedett volna ide, hogyha nem volna teljesen bizonyos a dologban. A vád megáll a maga lábán, ezt pedig meg kell oldani, és bízik abban, hogy a tisztességét és becsületét a férfi sokra tartja. Elégre ahhoz, hogy józanul cselekedjen. Egyelőre nem feltételez róla csalást, noha hosszú életének emberismerete során megtanulta, hogy ez egy kézenfekvő és egyszerű emberi reakció, tiszta jóindulattal reménykedik abban, hogy az "öreg ember" nem osztozik a gyarlóság bűnében. Tiszta, kék szemeinek feszített tükrében megmosakodhat a lelke, akár bűnös, akár ártatlan, könnyen elnyerheti a feloldozását, Saleos nem kér és nem vár sem többet, sem kevesebbet, mint ami a férfi szóba foglalt lelkiismerete szerint egyébként is az övé.
- Semmi baj, az ilyesmi előfordul - nincs harag a hangjában, a jobbjával a baljához nyúl bólintva. Hamisítvánnyal lebukása után még nem bántak ilyen gyengéden, mint ezzel, az olvasó érték, kifinomult tárgy, élő kövek és szabályos rendszer, megérdemli a tiszteletét, még ha a szeretetét nem is. Segített az Éghez szólni, vezette a kezét, ellátta a funkcióját, megfürdött Róma szenteltvizében, értékes, de ahogy egy anya is ragaszkodik a saját gyermekeihez, holott minden gyermeki lélek egyformán értékes, úgy az angyal is vissza kívánja kapni kortalan szentségét.
A kis kereszt lehúzza a láncokat és kőgyöngyöket, ahogy a férfi tenyerére helyezi azt, lassan eresztve, szertartásosan.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Don't Hide Your Real Face

avatar
Vendég



TémanyitásTárgy: Re: Le Jules Verne (Eiffel-toronyban)   Szomb. 16 Jan. 2016 - 22:23








   Isten lenne hát? Ha megtalálható benne az az isteni szikra, melyet a tudósok oly régóta keresnek, ha a vérében ott csörgedezik valami más, ami elég volt a teremtéshez, akkor nem egynemű-e vele ő maga is? Nem... Rhys nem gondolkodik így. Megvan a maga felsőbbrendűségi érzete, tudja magáról, hogy rendkívül tehetséges, kiemelkedő hovatovább. A maga speciális területének egy igencsak jelentős bálványa, még ha szentségtelen képében ő is az egyetlen csupán, aki kitartóan, s törhetetlenül hisz... mégsincs istenkomplexusa. Nem elpusztíthatatlan, nem teremt a semmiből, nincsenek kifürkészhetetlen képességei. Mégis, adottsága van arra, hogy egyszerre lássa a múltat, a jelent és ezek ismeretében megálmodhassa a jövőt. Megfigyelő. Objektív lencse, mely felette áll a világnak, mégis arra ítéltetik, hogy a halandók között járjon. Valami, ami semleges kellene legyen, mégis képes egy-egy érintéssel módosítani az események végtelen áradatának irányvonalán.
   Mint például a mostani alkalom. Pillantása elnyugodva pihen meg az angyal kellemes alakján. Igazi színfolt még akkor is, ha nem sugárzik aranyló, csalogató fénytől, ha nem tárja szürke szárnyait az ég magasában... mindig azt gondolta, hogy a fehér tollak sokkal inkább illettek volna az időtlen szentéletűnek. Igazán sajnálatos körülmény a káoszsárkány bemocskoló, kaotikus tintavére, valahogy zavarja a szépérzékét. Mint egy olajfestmény, melyet utolsó ecsetvonásáig tökéletesre alkottak, majd az aláírás előtt merő véletlenségből ráborítottak egy vödörnyi festéket. Milyen kár...
   A kísérleteket már nem olvashatta. Rengeteget tud róla, eleget ahhoz, hogy beleunjon a személytelen, ismétlődő képek sokaságába, s ezúttal húsvér tapasztalásra vágyjon. Valahol egy évvel ezelőtt érkezett el ehhez a ponthoz, s döntötte el, hogy árverésre bocsátja az olvasót. Hónapokat adott a hírverésnek. Engedte, hogy szétterjedjen a lehető legszélesebb körökben, s közben elkészítette annak tökéletes másolatát. Tökéletes. Hamisítványnak mindenképp az, s ékszernek is igen magas árkategóriába esik, ám nem ugyanaz. Senki más nem vehette volna észre azon az egyen kívül...
   Találkozásuk megtervezett. Helye és ideje nem meghatározott, ám maga az esemény finom pókhálószálak szőtte elkerülhetetlen végzet. Isten útjai kifürkészhetetlenek, hát legyen az a bálványoké is. Egy pontig.
   Nem vak az emberek viselkedésére és nem süket a szavaikra, bár nem hallhatná őket. Kifinomult érzéke van a hangulatok változásának számításához, a tömegpszichológia működésének determinálásához. Számos kort megélt és ennél sokkal többet látott és mégis... sosem elég.
   André nem megbocsátó alkat. Nem szereti a szerény vendégeket, akik valójában nem igényelnék szolgálatait, akiktől nem számíthat vaskos borravalóra. Aki csak némi halat kér és zöldséget... nem kenyere a szerénység. Ebben a szakmában az senkit sem etet és kifejezetten nincs ínyére, hogy fizető vendégét zaklatják. Mégsem állja útját az ismerkedésnek. Howell elbocsátása egyúttal tudatja vele, hogy nem igényli testőri szolgálatait a helyzetben, mégis... kimérten biccent az angyalnak, majd kelletlenül távozik, bár ez utóbbi inkább sejthető, semmint tudható.
   - Szóra sem érdemes. - Szolid mosolya kijár az angyalnak is, bár valahogy ott pihen benne az a leheletnyi távolságtartás, mely érezteti, hogy a másik fél némi magyarázatra szorul. A gesztus a szavakra azonban barátságossá válik, mintha az a tény, hogy a másik tőle vásárol, valahogy szentesített volna közöttük egy kapcsolatot, mely egyúttal rögtön meg is bocsájtja a másik váratlan felbukkanását.
   - Szenvedélyem a múlt, Monsieur. A legkevesebb, amit tehetek, hogy méltón emlékezve adózok a régi korok emlékeinek. - A szerénység nem kimondott erénye a figyelőnek, ám az angyali kisugárzásnak megvan rá a maga leheletnyi pozitív hatása. Nem hazudik. De nem is őszinte. Valahogy... egyikre sem képes.
Enyhén biccent a kiegészítésre, míg a pincér visszaérkezik egy újabb pohárral.
   - Nehéz szívvel váltam meg tőle, ám valamiképpen éreztem, hogy nem engem illet. - André kisugárzása szinte láthatatlan, nem ad reakciókat a beszélgetés elkapott foszlányaira. Tölt a testes, vörös nedűből az angyalnak is, Rhys pedig köszönettel engedi útjára.
   - Ön nem ért egyet e megnevezéssel? - Érdeklődő a szemek csillagtalan sötétje, valóban kíváncsi az angyal véleményére. Ki más is adhatna neki pontosabb nevet, mint jogos birtokosa...
Figyelme lehullik a másik csuklójára, pillái megrebbennek.
   - Magán hordja. Milyen szokatlan... - Kissé előrébb hajol, hogy jobban is szemügyre vehesse. Hirtelen pillant fel a szavakra és szinte rögtön kiegyenesedik. Mély lélegzetet vesz.
   - Ez egy igen súlyos vád, Monsieur. - Arcáról leolvad a mosoly, ahogy a másik őszinte vonásait vizslatja, talán azt kutatja pár szívdobbanásig, vajon az angyal hazudik-e. Színjáték az egész világ.
   Ujjai puhán érintik saját száját, mintha csak zavarban lenne. Ráébredve saját tettére, bocsánatkérő mosoly rándul a száján.
   - Elnézését kérem. Nyilvánvalóan nem keresett volna meg, ha teljesen biztos benne. Megengedi? - Kezét tenyérrel felfelé az asztalra fekteti. Nem érinti, hacsak az angyal nem kínálja fel.
   A tárgyban nyugvó emlékeknek hála épp saját magát...
Vissza az elejére Go down

Vendég
Don't Hide Your Real Face

avatar
Vendég



TémanyitásTárgy: Re: Le Jules Verne (Eiffel-toronyban)   Szomb. 16 Jan. 2016 - 11:48

A legtöbb élőnek öt érzékszerv adatott meg, a látás, a hallás, a szaglás, az ízlelés és a tapintás a környezet és egymás érzékelésének felkent eszköze. Együtt teljességet adnak ki, és mindannyiukra odafigyelni helyes és kedves az Úrnak, mert ezek által foghatják fel a legjobban a teremtett világot. Egyesek azonban rendelkeznek még egy csipkésre finomított szálas érzékelési tartományra, amire az emberi nyelvek nem alkottak meg szót, hiszen nem is ismerhették meg azt, mert gyakorlóik a legmélyebb titokban űzik a művelését. Ez a fajta megérzés, ami kívül és belül is áthatja az érző lényét felruházza az érzékelt képet mindazokkal a tulajdonságokkal, amikre az érző szert tehet érzékelőszervei révén, és hozzáad még valamit. Egy isteni esszenciát, egy megnevezhetetlen alkotóelemet, amitől feltárulnak a belső mélységek, az egyén érzékszervekkel meg nem ismerhető rejtett tartományai. Kibontva az alkotást, az istenit mutatkozik meg az angyal mit sem sejtve a figyelő előtt. Elárulja hústeste, csont váza, a bőre nem védi meg a tapintástól, egyszerű színei nem burkolják el sokszínűségének látványát a sötét szemek elől, halk léptei nem fedhetik felhőszárnyainak surrogását, a zakóra permetezett drága kölni a por illatát, amit magára szed, hogy kényelmesen repülhessen, a vér illatát, amivel felkenték az évszázadok, a tömjén füstjét, az áldozati bor avasságát. Meg nem nyalintott létezésének íze van a férfi nyelvén, mézes íze, égett íze, keserűje és száraza, mindensége átható és eleven.
Hiába a mozdulatainak visszafogottsága, gesztikulációjának udvariassága, a jelenlétének halványított összege, Rhys Howell sokkal többet tud és tapasztal róla, mint amennyit tudnia és tapasztalnia valaha is szabad lett volna. Elárulja ezzel a tudással, ami jóval több, mint az angyal szülőanyjáé, aki szeretettel hozta a világra, de elveszítette, és magasan meghaladja a nemzőét, aki a magját és a szárnyait adta belé, de még azt sem tökéletesen. Többet, mint a testvér, aki megbontotta a test egészét bestiális kísérleteinek oltárán, hazug bálványistene, a Tudomány előtt térdepelve, és ez megijeszthetné az angyalt, ha tudná és értené, hogy már azelőtt a félidegen férfiú csapdájában áll, hogy egyáltalán megtette volna a lépéseket felé.
Harmonikus lépések ezek, ringóak, ám nincs bennük egy ragadozó prédát kerülgető halálos kecsessége. Méltóság hatja át könnyű lépteit, mintha nem is volna súlya, holott a termetén van helye elkalandozni a szemnek. Szabályos nyomvonalon lépked a legkisebb megingás nélkül, az olyanok magabiztosságával, aki évszázadok óta járják ezt a világot, ingó talajon, bizonytalan utcaköveken, a betonozás előtti korok szutykos mindenségében. Stabil. Kifejezetten. Stabil és közönyös ez a séta, nem figyel senki és semmi másra, mint a figyelőre, aki kifele figyel az estébe, a városra tekint, és nem törődik azzal, hogy mit okoz a puszta jelenléte. Így nem látja a választ a kérdésére sem. Az angyal lát. Látja az emberi természetet, látja a rosszat, hallja a székcsikordulást, a súgást, a megjegyzést, azt, amelyik szépfiúnak írja le, és azt is, amelyik hímringyónak, ám nem törődik velük. Megbocsátja őket. A világ rossz. Az emberek rosszak. Az eredendő bűn nem viccből lett kitalálva. De neki nem dolga bírálni ezért a létező mindenséget, és nem is az a feladata, hogy jobbá tegye azokat, akik a kárhozat útján járnak. Az ő feladata szeretni őket. És ő szereti őket. Odaadja magát is koncként egy bizonyos határig, hiszen tudja, milyen jól esik az ízes vacsora mellé egy-két korty rosszindulat. Látni egy dolog. Aki lát, az gyakorta ítélkezik és utálkozik is, de ez nem szükségszerű velejárója. Mindazonáltal a látvány nem kedves neki, és a bosszúságot sem szívesen cipeli magával vendégségbe a másik asztalához.
Kissé összerezzen, ahogy a felszolgáló megjelenik, mintha kapuvédő lenne, és ő az ellenség, ami ostromolja a védelmezettjét, lágy, kissé szomorú pillantást vet rá, ahogy megállítja, végigméri maga előtt, mintha csak fájna így látnia. Halkan köszönt, az ő bonsoirja esendő képet fest. Hagyja az embermisztikusnak megoldani a helyzetet.
- Köszönöm - kihúzza a székét, mintha ez a közjáték alig változtatott volna a tervein, de egy kissé óvatosabban, tartózkodóbban helyezkedik el, fürkésző pillantását a férfira veti. Áthatóan spanyol. Azon ritka típus, amelyik nem csúful el a kor előrehaladtával, és még ritkább típus, amelyik évszázadok óta járja a világot, közel és távol száraz szülőhazájától. Nem merül el a férfi tekintetében, lebeg felette, akárha szárnyain tenné a föld mély üregsebei felett. Nincs kihívás a szemeiben, a pillantása elkalandozik a mozdulatra, a gyűrűre, a látképre, aminek előterében a férfi a kifinomultság, az elegancia és az udvariasság hamis, anyagi bálványának tűnik.
- Lenyűgöző az emlékezete - a dicsérete őszinte, nincs benne hamisság, még ha nyomasztó ügyben is kellett idejönnie, ez a teljesítmény akkor is isten ajándéka, és csodaszép.
- Valóban arról a darabról van szó. A második világháború idején tűnt el a birodalom területén, és aztán nem is bukkant fel egészen az aukció kiírásáig - folytatja a történetét. Van annyira profi, hogy ne látszódjon rajta, hogy a bensője, a szíve, a lelke és a tudata mennyire összefacsarodik felidézve ezt.
- Bár a Krisztus Könnyei már a világi neve - sose gondolt rá így. A vérszín cseppek okán a vére még talán, de mégis... a könnyek tisztaságát vérrel mocskolni, és így venni magukhoz a szentséget helytelennek látszik. A kezeit az asztalon egymás mellé fekteti, megérinti a kőgyöngyöket, óvatosan, tisztelettel húzza elő a mandzsetta alól.
- Ennek az olvasónak a tárgyi értéke megegyezik azzal, amelyiket én keresem, ám az eszmei értéke nem. Bizonyára félreértés történt, és a kiállítási darabot kaptam meg az eredeti helyett - bocsánatkérő a mosolya és csendes a hangja, mintha az adminisztrációs hibáért neki kellene szégyenkeznie, hiszen nem vette észre azt időben, ám nem kerülgeti túl sokáig a problémát, és kimondja azt akkor is, hogyha vétek a vád és nem illik a pompás vacsorához, jó borhoz és az étterem nagyszerű odőrjéhez.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Don't Hide Your Real Face

avatar
Vendég



TémanyitásTárgy: Re: Le Jules Verne (Eiffel-toronyban)   Pént. 15 Jan. 2016 - 12:38








   Kulcsinger. Egy jellegzetes, csilingelő hang, ami finom mosolyt fest a hunyt szemű megfigyelő arcára. Egy energiafoszlány, mely körbetapogatózik a teremben és finoman érinti a tarkóját, az állát, a száját, egyetlen puha lélegzettel csúszik le a torkára. Már a része. Az övé. Előbb, mint hogy amaz érzékelné egyáltalán jelenlétét, de nem korábban annál, minthogy ő maga felismerné azt. Ismeri már. Találkoztak egymással korábban, ő mégis többször látta őt, semmint az fordítva igaz lenne. Gyönyörű, angyali múzsa, szépszemű, megihlető ecsetvonás évszázadokon keresztülívelve, egy szép sztereotípia, végtelen vérmezőn is felszegett fejjel mezítelen talppal vonuló, isteni sarkcsillagot követő fehér bárány. Szinte nevetni támad kedve, ám somolygását rejti a bor könnyed, selymes íze. A pincér visszatér, elegáns mozdulattal tölti félig a poharat, Rhys pedig az úriember takarásából pillant az érkező párosra.
   Nem időzik sokat a hölgyemény alakján, pedig az emberek természetszerűen őt bámulják meg jobban. Az itteni körökben nem jellemző az illetlen bámoszkodás, ám az ösztönöket nehéz elnyomni. Másodpercek kérdése csupán. Egyetlen szívdobbanás, amivel tovább illetik kéretlen figyelmükkel és nem arra gondolnak mennyire szép, hanem hogy milyen kár. Mi történhetett, mennyire fiatalon, milyen nehéz lehet a mindennapi életben... aztán a pillanat törtrésze alatt levetkezi mindenki a társadalom által belé nevelt sajnálatot és a gondolatok elváltoznak, mint egy rákos sejt, hogy felzabáljanak minden belénevelt jóérzést. Biztos az ő hibája, valószínűleg megérdemelte, nyilván kiszolgálják minden úri igényét, a vele tartó szép férfi szolgálatait is megvette.
   Hát nem látod, Saleos? Az emberi természet gyarló, undorító, pokoli kénszagú fertő, férgekkel teli minden gondolat és hamvában holt az ártatlanság, mérgezett az öröm, rejtett sátánmosolyú a jóindulat és kígyóként sziszeg a felkínálkozás. Valóban megérdemlik, hogy őket szolgáld? És az öcséd... ő megérdemli feltétlen szeretetedet? Mi történt veletek? Mi vezetett idáig a magasba, a fényűzés és pompa istenként felmagasodó főúri szentélyébe, mely még így is csupán gyenge hamisítványa a vatikáni fényűzésnek?
   A pincér mond valamit, ő halkan nevet. Bőséges borravalót fog kapni tőle, sokkal többet, mint amennyit megérdemel, vagy amennyi indokolt lenne egyáltalán a drága borhoz képest is. A kapcsolatuk kizárólag üzleti alapokon nyugszik, kifinomult szellemesség, elegáns szófordulatok, csupa kellem, megannyi báj és rengeteg, rengeteg mocskos, véres pénz. A színfalak mögött ölni tudnának azért, hogy neki szolgáljanak fel, de ragaszkodik Andréhoz. Nincs vonzalom, pusztán... emlékeztet valakire.
   Pillantása csak egyszer kalandozik el az angyal felé, bár saját székéből kényelmesen belátni szinte az egész termet. Mindig ugyanazt az asztalt foglalja, mégis nagyon ritkán vonzza eléggé a tömeg ahhoz, hogy ne a kinti világot figyelje meg... ma más. Elcsábítaná a szmokingba kényszerített angyali jelenés, ám direkt nem vesz róla tudomást. Nem jobban, mint amennyire magába építi lefölözött energiáit, míg a várost bűvölik a múlt távlataiba látó szemei. Rendkívül csapodár jelenség. Francia szíjakat hordoz magán, lopott emlékezete idegen földre fújja mégis...
   Érzi, amikor a másikban tudatosul a jelenléte. Az energiáinak minősége megváltozik, keveredik bele egyfajta céltudatosabb aroma, valami jellegzetes vonás. Meglehet az érzés csupán abból fakad, hogy túlságosan jól ismeri már és nem épp az angyal beleegyezésével. Nem figyeli meg a közeledést, ám el tudja képzelni, milyen hatást gyakorol az angyal környezetére. Határozott lépteit buja sötétű gondolatok, figyelemért epekedő női pillantások és kissé bosszús férfitekintetek kísérik.
   Rhys sötét szemei mentesek az ilyesfajta hátsó gondolatoktól. Nos. Rendkívül jól álcázza magát legalábbis, mert esetében ritkán sem fordul elő, hogy a háttérben ne húzódna némi feddhető sejtelem.
   Annyi bizonyos, hogy a férfi franciája egészen lenyűgöző. Hogy a bor teszi, vagy emlékei róla, netán a vonzó aura, mely körbeveszi, szinte teljesen mindegy. A másik olyan tökéletesen beszéli a nyelvet, mintha világ életében francia földre született volna.
André az előtt terem az angyal mellett, hogy Rhys szóra nyithatná a száját.
   - Bonsoir, Messieurs. Szolgálhatok valamivel? - Szinte észrevétlenül pozicionálja magát úgy, hogy a szőke úriember ne tudjon ellépni tervezett útján a szék felé. Kedveli ezt a fickót. A figyelő mosolya rendkívül barátságos, ahogy a magas pincérre tekint.
   - Kérem hozzon még egy pohárral ebből a csodás borból az úrnak. Monsieur, kérem. - Az előbbi még Andrénak szól, aki egy "Természetesen, uram" felszólalással távozik, míg az utóbbi egy intés kíséretében meginvitálja az angyalt a korábban becélzott helyre. Az inkvizíciós maradvány egészen vonzó a maga nemében, de a mai kornak rossz szokása akadályozni azt. A figyelő pillantása nyitott fekete űr, melyben mégis csillagok milliárdja lelte halálát a feledhetetlenség pandoraszelencéjének légmentesen zárt rejtekén. Tökéletesen játssza az ismeretlenek felé elvárt finom távolságtartást, ám a következő szavakra láthatóan felderülnek vonásai.
   - Monsieur Castiglione, micsoda kellemes véletlen! - Egymásba fűzi ujjait az asztalon, jobb kezének középső ujján arany karikagyűrű csillan a tompa hangulatfényben. - Gondos megmunkálást igénylő heliotrop drágakövekből készült, 14. századi mestermunka. A Krisztus Könnyei nevet kapta. A választása rendkívül kifinomult érzékre vall. - A férfi mosolya szép, kellemes. Valójában hamisítvány éppúgy, mint az olvasó a férfi csuklóján. Természetesen. Nem pillant le rá, bár már érzékelte a tárgy jelenlétét. Mégiscsak saját keze munkája.
   - Miben segíthetek?
Vissza az elejére Go down

Vendég
Don't Hide Your Real Face

avatar
Vendég



TémanyitásTárgy: Re: Le Jules Verne (Eiffel-toronyban)   Pént. 15 Jan. 2016 - 0:07

Rémisztően ragyogó ez a világ, pedig tőlem nem idegen a szépség. A templomok magasba törő gótikája, a felrobbanó rokokó és a roppant barokk régóta díszíti az életemet, mint a művészet, az alkotó elme, az isteni munkálkodás továbbélésének eleven bizonyítéka. A Jézusát dajkáló Madonna megannyi, évszázadról évszázadra, évtizedről évtizedre, sőt évről évre való újraalkotása sem bűnös ismétlés, mert minden mester a saját tökéletességének elérésére törekszik azzal a kettőssel, ami a tisztaság, a könyörületesség és az ígéret szentháromságának tökéletességét jelenti. Van szemem a szépre, de őszintén szólva megrémít a modern fémszörnyeteg, pedig az Eiffel torony is elmúlt már százesztendős, nem olyan friss, mint egy modern műalkotás, amiket a tereken látni, és az ifjúság olyan buján ölelkezik körülötte, mintha legalábbis Erost ábrázolná valamilyen hihetetlen és sajátos kockaformában.
Nem adom fel a reményt arra, hogy egyszer megszokom ezt, de visszavágyom a hideg orosz vidékre, és aggaszt minden perc, amit nem tölthetek a fivéremmel.


A lift halkan surrogó csilingeléssel nyílik ki, fényes, tükörsima, ragyogó bézs belsejéből az estét élvező két újabb vendég érkezik. Az elegáns kiskosztümbe öltöztetett átlagos szépségű, mindig savanyú arcú lány jókedvét drága cicomái, ékszerei sem hozhatják már vissza. Két éve összetörte magát egy luxusautóban, és orvosai szerint már soha nem fog lábra állni. Tolókocsijának elején csinos, magas sarkú, türkizkék, ékkőmorzsával beszórt cipőben pihennek használhatatlan lábai, sima harisnyája szinte karátokkal bír, vádlija, lábszára még nem indult sorvadásnak hála a megfelelő terápiának, ami életben tartja az izmokat ott. Térdig érő szoknyája zártan simul a combjaira, a felsőrész élénk kékje sem engedi elkalandozni a fantáziát. A lány szőke haját divatosan göndörítették, bizonyára nem a kísérője.
Az angyal nyalka a kölcsönszmokingban, nem látszik rajta a feszengés, miközben a vacsoraasztalához tolja a püspök lányát, ahol már várja a barátnője. Mondhatni, az ő feladata itt véget is ért, bár meghívták enni, a villák, kanalak és kések hömpölygő rengetege láttán megrendülten kéri csak ki a vacsoráját, szerény halat, kevés zöldkörettel. Semmi desszert, koktél, vagy előétel, ami méregdrága mintázat a porcelánon lényeges tápérték nélkül. A pincér máris gyűlöli, bár a haragját képtelen megtartani a közelében, ha távolról visszatekint rá határozottan nem szereti. Mit sem ér az angyali szimpátia, amikor a kapitalizmus legerősebb ösztönáradatának mond nemet minden egyes falatjával, amihez nem iszik semmit, ráadásul rossz villát vett fel hozzá a lehetőségek közül. Ez itt nem Amerika, a lehetőségek hazája!
A két fiatal hölgyet nem zavarja a csendes férfi, remek panorámájú ablakukra ügyet sem vetnek, egymással és márkás telefonjaikkal foglalkoznak, olyképpen beszélve a máshol zajló eseményekről, bulikról a Szajna parton, éppen bálozó ismerősökről, mintha azok az asztaluk mellett ülnének. Hátborzongató. Saleos tekint csak ki a pompás város fényeire. A mindenség milliárd csillaga is kevés volna ahhoz, hogy minden lámpát magukkal helyettesítse. Isteni és istentelen hely Párizs, de a szépsége elvitathatatlan, és valahol ott van a hatalmas dóm...
A monumentális építmény helyett másvalamit lát meg, ami felkelti a figyelmét, és azonmód fel is emelkedik a székéből, asztaltársainak bocsánatát kérve. Csak néhány lépés, mennyivel bátrabb és dicsősegesebb út ez, mint az asztalhoz tolni a sérültet, fényesre polírozott cipőinek sarka koppan, ahogy a megfigyelt figyelő asztala mellett megáll.
- Monsieur Howell, kérem bocsásson meg, amiért vacsora közben zavarom - kifogástalan franciaságának meg kell bocsátani. A hangjában a Loire völgyeinek kastélyai állnak, amikor még teljes pompájukban, frissen megépülve kiszolgálva a nemeseket és fellelkesítve az egyszerű embereket, hogy ott élnek az uraik, a csodavárakban, és amíg ők boldogok, maguk is azzá lehetnek. Szavaiban érezni a levendulaföldek felől fújó szél balzsamát, a mediterrán virágzó táj forróságát, a napszítta homok selymességét. Talán csak a bor teszi.
Nem tűr visszautasítást, így nem is kér engedélyt arra, hogy leüljön, egyszerűen csak kihúzza a széket és leül. Inkvizíciós szokásmaradvány. Balját az asztalra teszi és a férfire néz, élénk kék szemeinek pillantása barátságos, kérő és megnyerő egyszerre. Akar valamit. Persze. A csuklóján a kemény, fehér ingujj alatt sötétvörös kőgyöngyökből készült, filingrán láncszemekkel összefogott szentolvasót visel.
- Bizonyára nem emlékszik rám, Anacleto Castiglione vagyok, és az aukcióján néhány hónapja egy szentolvasót vettem meg az ön páratlan gyűjteményéből - furcsa a francia annyi orosz után, és különös ez az udvariasság moszkvai éveitől távolodva. Szorító, nyugtalanító érzés, mintha rossz helyen volna a világban. Csak odafentről remélhet segítséget, de idelent keresi a megoldást.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Don't Hide Your Real Face

avatar
Vendég



TémanyitásTárgy: Re: Le Jules Verne (Eiffel-toronyban)   Csüt. 14 Jan. 2016 - 20:30








   Lehetne elégedett is. Pazar kilátás, kellemesen szolid klíma, tompafényű pompa, kifinomultság, ízlés... egészen lenyűgöző a hely hangulata. Talán az embertelen magasság teszi, mellyel jócskán a halandó világ fölé emelkedik, netán a puszta tény, hogy az egész város a lábai előtt hever? Mi más is lenne méltóbb hozzá, mint a szerelem szép fővárosa, a világ érzelgős szíve, melyből minden szadista vonás kilüktetett a föld épp egyszerűségében bonyolult érhálózatán a 19. században. A világ nem erkölcstelen, hanem erkölcs nélküli. Vajon úgy van? A kegyetlenség ott halad laposkúszásban az épületek egymásra hajló, összevetett sikátor-árnyékában, s némely kövek még suttognak arról, milyen volt akkor, a felvilágosodás korának naplementéjében fürdeni kiélvezett kínok és eltorzult fantáziák között.
   Ő méltón viseli a múlt szíjait. Ott húzódnak a hátán egymással keresztezve, végigkapnak a mellkasán félúton a kulcscsontok alatt, átívelnek a derekán, a combjain, a karján. Igazi béklyók is lehetnének, de nem kötik meg a letűnt korok vándorát. A meztelen bőrt öltözteti, de nem nyit a külvilágra, testét tökéletesen ránctalanra vasalt fehér ing, sötét nyakkendő és öltöny takarja. Kifogástalan éppúgy, ahogy az alatta bőrbe harapó titkok megkérdőjelezhetőek, mégis mindkettőnek megvan a maga eleganciája.
   Si fueris Romae, Romano vivite more. Rómában tégy úgy, mint a rómaiak. Ha pedig francia földön jársz...
   Elővehetné a saját emlékeit is. Megvan a maga számtalanja erről a vidékről, de azokat megélte már egyszer. A szíjak emlékezete új, egészen bódító aromát kölcsönöznek a méregdrága, kiváló francia bornak. Ivott már jobbat. Vagy csak elég régóta él ahhoz, hogy úgy higgye, mindent ízlelt már egyszer és veszélyesen válogatós lett egy óvatlan pillanatban... Ő kifinomult érzéknek hívja. Sokan szeretik elvetni a klisévé vált elméletet, de nem lesz tőle kevésbé igaz: minden a megfelelő nézőpont kérdése csupán.
   Rhys Howell megérzi, ha figyelik. Kifejezetten az a típus, akit csak egy hajszál választ el attól, hogy paranoiásnak bélyegezzék, s ez a hajszálnyi térválasztó az a puszta tény, hogy szinte mindig igaza van ilyesfajta kérdésekben. Sejti. A sejtése megérzés, s a megérzései tudáshoz vezetnek. Megfigyelni a Figyelőt. Finom mosoly rándul az arcán, elrejti a pohár keskeny éle, ahogy a szájához emeli. Milyen ironikus és mégis mennyire... hétköznapi érzés.
   Kell. Megint kell. Mindig kell. Valaki valamit örökké akar, ha valamit, hát ezt már idejekorán megtanulta tapasztalatból, s nyert bizonyosságot a pillanatban, mikor a múlt elég tanultnak találta ahhoz, hogy igazán mélyen megnyissa magát neki. A korok végtelen áradata is szerető csupán. Kissé kényes fajta, nehezen birtokolható, a megfelelő helyeken mocskos és gátlástalan, egyes esetekben vállalhatatlan, mégis minden morbidságában gyönyörű. És valakinek mindig kell.
   Csak a kulcsingerre vár. Finom mozdulattal inti le a pincért. Halk eszmecsere a felek között, s a vendég arcára kellemes mosoly simít, mielőtt a férfi egyenes derékkal elsétál. A figyelő pedig lehunyja sötét pillantását, gondolatai elkalandoznak a 19. század végtelen rengetegében. Megéli az egyik múltat, míg egy másik jelenére vár. Mennyire hűtlen.


A hozzászólást Rhys Howell összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. 21 Jan. 2016 - 23:01-kor.
Vissza az elejére Go down

Don't Hide Your Real Face

avatar
Admin
i'm the leader
☮ Főkarakter : Caryeth, Eldorien, Ellael
☮ Hozzászólások száma : 336



TémanyitásTárgy: Le Jules Verne (Eiffel-toronyban)   Hétf. 13 Júl. 2015 - 21:14


Le Jules Verne

Párizs egyik legelegánsabb étterme pazar kilátással (s az árakat eszerint is szabják).

írta Ellael




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://fateofascariel.hungarianforum.com

Ajánlott tartalom
Don't Hide Your Real Face





TémanyitásTárgy: Re: Le Jules Verne (Eiffel-toronyban)   

Vissza az elejére Go down
 
Le Jules Verne (Eiffel-toronyban)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Fate of Ascariel :: A nagyvilág :: Párizs-