*A kérdése megmosolyogtat ám korántsem olyan mókás az egész, bár én sem tudhatom biztosra, vannak a köreinkben olyanok akik még nem értek meg arra, hogy a másiknak megvallják az érzelmeiket. Ki tudja hány száz év fog elmúlni a mostani pillanattól ismét, hogy ők is elfogadják és bevallják magunknak milyen lángot nem hagytak fellobbanni. * -Talán igen. *A válaszom sejtelmes ám annak örülök, hogy velünk ez nem így történt, bár négyszáz év soknak tűnhet, a korábbi megfontolásaim terméke és azt hiszem ha újra élném az életemet a legutóbbi Ansharától, akkor sem döntenék másképp. Más volt akkor a világ és más most is, mondhatnám haladni kell a korral és megtettük, nem csak emberi mivoltunkban hanem a saját különleges világunkban is. A béke persze törékeny maradt, mindennapos harc megtartani, de már az is eredmény, hogy nem állunk vesztésre, ha valami csak ugyanolyan erős maradt mint rég, már megérte érte dolgozni. Hendiala mindig is szerény volt, talán nincs is tudatában milyen szép nő és milyen kívánatos, ezért is nem tudja azt felmérni, hogy az évszázadok során míg magam mellett tudtam, milyen nehéz volt visszafogni magam, épp ezért azt sem érezheti, most miért engedem el magam a társaságában. Persze észreveszem a csodálkozó, már-már rosszalló vonásokat ám nem kérek bocsánatot azért mert szépnek találom és ezt kifejezésre is juttatom. Ismer már, tudja, hogy szeretem a nőket a magam diszkrét és udvarias módján, udvarolok nekik mert tudom, hogy minden nőnek szüksége van arra, hogy elismerjék, ám nem vagyok csapodár. Ugyanúgy teszem a szépet a Micromed kutatóközpont kissé telt idomú ám mindig dekoratív recepciósának ahogy a kedvem szerint az utolsó takarítónőnek, vagy épp egy jótékonysági bálon a legbefolyásosabb adakozónak. Ám mind e mögött Hendiala az egyetlen aki a szívem birtokolja, akiért bármire hajlandó lennék, akinek elég egyetlen pillantás és a lábai elé omlok. * -Természetesen, nem hagynám ki a pillanatot és azt hiszem most éppen a körmét rágja idegességében és türelmetlenségében, hogy mielőbb láthasson. Ha van kedved és időd, bár a táskádból ítélve több napra készültél magadtól megfosztani, holnap reggel elviszlek hozzá. *Nem akarom megbántani, de azért a helyes kis orra alá dörgölöm a tényt, miszerint magamra hagyott és azt tervezte eltűnik a szemeim elől egy időre. Feltételezem mérlegre akarta tenni a kapcsolatunkat és minden bizonnyal arra a következtetésre jutott volna, hogy jobb neki tőlem távol, szerencsére itt találkoztunk és nem kell majd holnap vagy azután érte aggódnom és csupán a felmondásával szembesülnöm. * -Mert itt még soha nem látogattál meg. Azt hiszem azért nem is mondtam semmit az otthonomról, mert attól féltem ha itt látlak sokkal nehezebb lesz, hogy távol tartsalak magamtól. Ez is az én hibám, de most már tudod és bármikor megcsodálhatod. *Nem vonom ki magam a felelősség alól, elég széles a vállam, hogy elbírja. Mindazt ami Hendialával kapcsolatos az én lelkemet terheli és az a tudat, hogy eddig sikeresen megóvtam, büszkévé is tesz, mint ahogy az is, hogy az érzelmeiről nem csalódtam. Áhítattal vegyes boldogsággal kapcsolom a nyakára a láncot és csodálom meg őt a fényében.* -Neked szántam, másé nem is lehetett, a végsőkig elmentem volna érte. *Mosolygok rá ám nevetésbe torkollik a szelíd és szerelmes mosolyom mikor a kisujjamat nyújtom s ő az egész karomat veszi el. Nem is palástolom a meglepettségemet, szemöldökeim a magasba ugranak miközben jóleső derültség lesz rajtam úrrá.* -Most? Ms. Sprinfield ön egy kicsit erőszakos és módfelett türelmetlen. *Mondanám, hogy szigorúan tekintek rá de nem megy, az ajkaim zugában remegő nevetés beleegyezésbe fordul.* -Ám legyen. Amit a hölgy kíván. Vissza kell jutnunk a toronyba. megkockáztatsz egy repülést vagy én vigyelek? *Tény, hogy elbírom őt és gyorsabban is repülök, kérdés, hogy ő mit választ.*
Összeségében zavarhatna is, hogy így eltitkolta előlem, bár ha jobban belegondolok, adott időt, hogy összekössük az életünket. Hogy még jobban rá legyek hangolódva. Olyan finoman intézte, hogy más ne is kelljen nekem. És tulajdonképpen erőszakos volt? Soha! Csak éreztette azt velem, hogy bármire lenne szükségem, tőle megkaphatom. Külsőleg is elvarázsolt, azok az igéző szemek, számomra mindig erőt, és biztonságot sugároztak, csak éppen annyi szép nő vette körül, nem éreztem, hogy magányos alkat volna, inkább bele sem gondoltam, hogy ha már szerelmes, pont én volnék a választottja. Most, hogy eljöttem hozzá, és tisztáztuk, hogy a veszekedés alkalmi jellegű dolog volt, nem végleges összeveszés, már sokkal jobban érzem magam. Az is boldogító, hogy nem kellett túlzottan győzködnöm, kölcsönösen bocsánatot kértünk egymástól a történtek miatt, és végre elhitte, hogy nem kell mindig féltenie, taníthat ő is a harcra. - Még szerencse, van aki ezer évig veszi észre, hogy imádják? – Kérdezem fejcsóválva, hamiskás mosollyal. Még nyilván nem tudok mit mondani ezekre a dolgokra, még ha négyszáz éves is a történetünk, olyan gyorsan jött ez az egész, ám azt nem tudom félretenni, hogy mennnyire jól esik az érdeklődése. Szeretek csinosan öltözködni, de mindez csupán a látszat, nem forgok olyan körökben, hogy igazán nőként kelljen magamra gondolni. Mégis amikor elindulunk befelé, szinte már flörtöl velem, ezen azért felvonom a szemöldökömet, és elpirulok. Jól van, most csókoltuk meg egymást, de nekem azért ez még sok, hogy mindent ezzel kössünk össze. Ám veszekedni nem akarok, meg úgy tenni, mintha körülöttem forogna a világ, ezért nem teszem szóvá a dolgot. Megérkezik végül a süteménnyel, amit szívesen veszek, New Yorkban nem kapni ilyesmit. Nem is a hagyományos édesítőkkel készült, mégis valamelyik sokkal édesebb, mint a krémesen omló csodák, úgyhogy lelkesen majszolgatom őket, bólogatva, hogy talán még megköszönhetem Ellael édesanyjának. - Ugyan, nincs mit megköszönnie, kaptam tőled elég figyelmet cserébe. Jut eszembe, láthatom őt valamikor? Szívesen megismerném. Egyszer régen találkoztunk, amikor nem voltál jól, de akkor nem volt rá alkalom, hogy el is beszélgessünk. – Félmosollyal bólintok, nem várom el, hogy mindent ő tegyen meg, csak mert ő a férfi, ennyire nem vagyok konzervatív. Csak... a munkán kívül még nem ismerjük annyira egymást, mégis hihetetlenül fontosak vagyunk egymás számára, megdöbbentő módon máris elcsattant köztünk több csók is, de én szeretném, ha mint hétköznapi emberek is töltenénk együtt időt, hogy ha úgy alakul, eldönthessük, van-e értelme ennek. Lehet hogy csak valami álomképbe volt szerelmes, valakibe, aki mindig ott volt körülötte. Megmentettem, de már ő is többször engem, így nem tartozik semmivel. - Nem is tudtam, hogy itt is van gyűjteményed. Meglepsz, újfent. – Érintem meg a karját egy pillanatra, ahogyan bekísérem a fal mögé. Oly sokat töltöttem már az emberek között, hogy ez az ősi technika igenis bámulattal tud meglepni. Lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogyan felém nyújta a medált. Elfogom a hajamat, és féloldasan fordulok, hogy rám tudja csatolni. Utána megnézem saját magamra lepillantva, lélegzetelállító. – Gyönyörű. Nem tudtam, hogy nekem szántad. Kö-köszönöm. – Dadogva bólintok, és a mellkasára illeszem a kezeimet ismét. – Most? – Kérdezek incselkedően, pontosan tudom, hogy tőlem van a kocsi.
*Megveregethetném a vállamat amiért ennyi időn át megvezettem Hendialát az ő érdekében, de nem vagyok büszke magamra. Bár sikerrel jártam, majdnem belepusztultam és a lelkem is szakadék szélén táncolt már. Nem tudom meddig húztam volna még, de ha már anyám is észrevett bizonyos intő jeleket, minden bizonnyal hamarosan itt lett volna a vég. Valamit elrontok, figyelmetlen leszek, szórakozott vagy épp ingerült. Nem vagyok tökéletes ahogyan azt Caryeth gondolja, rengeteg hibám van, titkom és gyarló vagyok akár a többi ember. Nem mutatom ki de lelkiismeret furdalásom van amiért eddig meg tudtam óvni Hendialát mindentől, a saját szerelmemtől is ami a vesztébe sodorta volna, most pedig pont oda rántom magammal. Ascarielre mondom most jön csak a neheze. Mégis mosolyt tud csalni minden egyes rezdülésével az arcomra, mikor eltűri egy hajtincsét a füle mögé, megfogom a kezét és végigsimítok a kézfején, a puha, finom bőre olyan akár a selyem. Zavarban van de jól áll neki, annak ellenére, hogy gyönyörűnek találom a pírral az arcán, szemlesütve, nem igyekszem a későbbiekben mind többször kivívni a zavarát. * -Az nem én voltam, én magamat adtam, a személyes varázsom bűvölt el és csak magadat okolhatod amiért ilyen könnyen elcsábultál. *Először nem nevetek, de piszok nehéz visszatartani még egy arcrándulást is, főleg, hogy ő sem fukarkodott a viccelődéssel. Természetesen nem hagyom mosoly nélkül, kétségek közt vergődve, de nem is hiszem, hogy egy pillanatig is elhitte, komolyan beszélek, túl régóta ismer már ehhez. Pont ezért furcsa, hogy nem járt még a vindorieli otthonomban, pedig megtehette volna. Sosem volt titok mikor jövök ide, noha jobbára a szüleimet látogattam meg, a legfrissebben született angyalnak is van tudomása a saját kis kuckómról. * -Nincs miért Hendiala, szeretem az édes szád. *Semmilyen hátsó szándék vagy célzás nem állt szándékomban, szó szerint az édes szájúságát méltattam, amilyen jóízűen ette legutóbb a barackos palacsintát, nekem is összefutott a nyál a számban, mégsem kívántam annyira, pláne nem a főétel előtt, mint ő. Bámulatos. A szüleim nem kérdeztek semmit mikor átmentem és lenyúltam a süteményt, pedig édesanyámon láttam, hogy roppant kíváncsi, hiszen az ő szemeit nem lehet becsapni és hiába vagyok már több mint nyolcszáz éves, mindig aggódik értem. Minden évben egyre jobban, úgy érzem inkább köze van ennek az aggodalomnak a renden belül elfoglalt helyemhez mint a magánéletemhez. Utóbbiba sosem szólt bele, ezt a mai napot kivéve. Visszatérve helyet foglalok mellette, az összes sütemény az övé lehet én megelégszem azzal, hogy őt nézhetem, egészen közelről, lelkemben érezve a lényét.* -Bármit elmondhatsz Hendiala amiről úgy érzed beszélned kell de nincs kinek, de úgy hiszem ezen nem is kell gondolkodnod, tudod milyenek az anyák. Ő majd kérdez, ne félj, nem győzöl majd válaszolni. Jóanyám meglehetősen szeret téged és figyelemmel kísérte a sorsodat, hálás neked mindazért amit értem tettél annak idején. Legnagyobb sajnálatára nem volt alkalma megköszönni. *Megtehette volna, hogy eljön az emberek világába, de makacs és idős is már ahhoz, hogy kitegye a lábát Vindorielből. *-És igen, udvarolni fogok neked. *Hendiala mellett nem lehet nem mosolyogni, kíváncsi vagyok arra a lányra, nőre akit még nem ismerek és igaza van abban amit az ismerkedésről mondott. Szükség van rá hiszen én csupán az egyik oldalát ismerem és van egy olyan gyanúm, hogy másikat nem is hagytam kibontakozni.* -A legtöbb a toronyban van, itt csak a nagyon régieket tartom. Van néhány kódexben és az első romantikus drámák nyomtatását is a magaménak tudhatom. Várj, egyedül nem találod meg. *Nem gondoltam, hogy pont a könyveimre kíváncsi, néhány műtárgy értékesebb, már csak azért is mert az emberek nem is tudnak arról, hogy léteznek. Kimentett apróságok, jegyzetek, ékszerek melyek eszmei értéke nagyobb mint maga a tárgy értéke lenne, letűnt korok emlékei, relikviái. felállok s mivel emberi alakjában van én sem maradok angyal. Halkan súrlódnak össze szárnyaim némi légáramlatot keverve körülöttem, majd Hendialához lépek és a szemközti falhoz vezetem. Egy mélyedés van a kőfalban ami annak is látszik ám egy erőkar vége aminek az enyhe megnyomása kinyitja a fal egy részét, semmilyen technika nincs benne, az egész egy bonyolult mechanikus szerkezeten alapul. Mögötte vörös bársonyon láthatók a miniatűr könyvek, kódexek és ékszerek. Régmúlt hercegnők ékei, hadvezérek fegyverei és köztük egy ami látszólag nem illik oda. Az a rózsaszín nyakék és fülbevaló amit a MET gálán árvereztek el. Óvatosan nyúlok a nyakék alá és emelem fel, egészen Hendiala keze ügyébe.* -Látod, a mi családunk már csak ilyen, mindig várunk a remek alkalomra, és észre sem vesszük, hogy túl sok idő telt el. Ezt neked szántam Hendiala, ennél jobb alkalmat el sem tudnék képzelni arra, hogy a nyakadra helyezzem. Boldoggá tennél ha elfogadnád….elviszlek kirándulni az új autómmal. Mit szólsz? *A szokásos tréfás kedvű mosolyomat varázsolom elő, jól tudhatja melyik a legújabb autóm hiszen tőle kaptam, igazán remek kis kocsi.*
Attól függetlenül, hogy mennyire hirtelen támadt ez a helyzet, nőként mégis a racionális oldalát képviselem kettősünknek, és előre gondolkozom, hiszen engem nem ragad el annyira a szenvedély. Jó, rám is hatással van, komolyan nagyokat mosolygok az újszerű érzésen, mégis a szívem mellett az eszemre is kell hallgatnom. Olyan világban élünk, amelyben Ellael emberként, és angyalként is fontos szereplő, nem tehetjük meg, hogy csak úgy élünk bele a nagyvilágba, következmények nélkül. - Oh.. – Na jó, itt tényleg elolvadok, amikor azt mondja, hogy nem fog rámunni soha. Zavartan a fülem mögé tűröm a hajamat, az rendben van, hogy szerelemet vallott, de most gondolok bele úgy igazán, hogy évszázadok teltek el, és én nem vettem észre. Ő sosem zavarta a lelki nyugalmamat, óvott, és olyan ügyetlen, gondatlan vagyok, hogy még csak át sem láttam ezt az egészet. Talán szőnyeg alá söpörtem a kérdést, hogy mit is kell éreznem felé. Hogy mit is jelent szeretni őt. Egyszerűbbnek mutatkozott általánosságban a világának lenni, csupán egynek gondolva magamat a többi nő közül, és most azt mondja, hogy én volnék az az egy, akit úgy igazán szeret? Ez komolyabb, mint elsőre hangoztt.. És most tovább folytatja, ezen már felpillantok a mélykék szemekbe, és aranyos fintort vágva bólintok. - Akkor valamit jól csináltál, mert én tényleg nem... De annyira viszont ügyetlen voltál, mert elérted, hogy senki más ne kelljen nekem, csak te. Trükkös csábítónak tetszik lenni... – Féloldalasra fordítom a fejemet, és elmosolyodom. Nem zavar a dolog, cseppet sem. Ami eddig természeteses volt, csak elsőre rémisztő ilyen komolyan kimondva. Annyit adnék az ügynek, hogy megismerjük egymást az irodán kívül is, noha ilyen életem nekem eddig nem is volt, talán mostantól lenne értelme. Beljebb lépünk Ellael lakrészébe, most még nem is nézek nagyon körbe, majd legyen ő a kalauzom, csupán jó vendégként helyet foglalok, a szám elé kapva a kezemet, kuncogok. - Ne haragudj, én már csak ilyen vagyok. – Szeretem én a leveseket, még a húsokból is csipegetek, ám az édességekkel, desszertettek vagyok legjobban kibékülve. Mivel Ellael tornyában naponta kétszer szoktam a futópadra állni, igazán bűnözhetek, hódolva egyetlen igazi szenvedélyemnek, a nassolásnak. Várakozva bámulok a tűzbe, átkarolva a térdeimet. Nem is gondoltam volna, hogy valóban itt tölthetem az éjszakát, holott a táskámba bedobált pár napi ruha mégiscsak arra enged következtetni, hogy terveztem, hogy nem New Yorkban leszek egy ideig. Kedves pillantással húzom magam elé a süteményes tálat, és válogatás nélkül amit érek, ropogtatni kezdek. - Hogyne. Habár nem tudom, hogy én mit mondhatnék nekik. Azt, hogy meg szeretnénk ismerni egymást.. udvarolsz majd nekem? – Nem tudom, hiszen hivatalosan nem vagyunk még egy pár, de mégis megható, hogy Ellael ennyire bízik, hisz a családjában. És végtére is angyalok között leszek, igazán otthonérezhetem magamat, én is a városban nőttem fel. Innen az ismeretség Ellael felé, még csupán gyermek voltam, amikor az udvartartásának lettem a tagja. Talán ezért is gondoltam rá amolyan apafiguraként. Ennek azonban véget kellett vetni. - Hát jó, köszönöm. Ööö... vannak könyveid? Az érdekelne először? – Jó, érdekelne még az ágya is, hiszen lényegesen nagyobb lehet az enyémnél, amelyet a kis garzonban használok, de az túlságosan arcpiritó dolog lenne megkérdezni, nekem legalábbis mindenképpen. Felemelkedem, surrogva tűntetem el a szárnyaimat emberi alakba változva, hogy járás-kelés közepette ne verjek le semmit. Jobb lenne, ha ő is jönne velem, de sebaj, akkor önálló lesz a felfedezés, ha mutatja az irányt.
*Túl hirtelen jött most minden az életembe, nem számítottam Hendiala megjelenésére, miután anyámtól elköszöntem, úgy gondoltam van még időm legalább másnap reggelig átgondolni a dolgokat, megtervezni és számításba venni mindent mielőtt lépnék. Ám az angyalkám ismét csak keresztülhúzta a számításaimat és sok minden nem jutott eszembe aminek pedig muszáj lett volna. S lásd a helyzetet, anyám máris igazolta szavait, hiszen a kicsit szabadon eresztett szerelem máris elvakította a figyelmemet. Szerencsére megegyezik a véleményünk a kapcsolatunk titokban tartásáról, ám amikor Hendiala a médiát emlegeti, elkomorul az arcom. Világi életem legnagyobb ellenségét felejtettem ki a számításból, pedig épp ők azok akik hacsak egyszer is több helyen látnak meg Ms. Springfield-el, csőre töltik a lencséiket és másnap minden tele lesz kettőnkkel. szóval baseball meccs egy időre kilőve, egy egyszerű szórakozás is olyan előkészületeket igényel mintha az elnököt várnám vacsorára. Ám a mostani kellemesen ringató örömben nem akarom ezzel terhelni, mosolyogva bólintok és minden aggodalmamat félreteszem, legalább itt Vindorielben némileg biztonságban vagyunk és csak ez számít, csak a ma este számít, a holnapról majd holnap gondolkodunk. * -Ez soha nem fog megtörténni. *Tudom, hogy megint mókázik egy kicsit, de a pillantásommal győzöm meg arról, hogy ez számomra nem opció ebben a témában és tovább nem is vagyok hajlandó erről beszélni. Persze Hendiala amilyen kis szerény és szűzies, a szavaival nem átall tovább hergelni. Ő az egyetlen aki visszaválaszol, aki letorkol, aki szembeszáll velem a saját véleményével, persze végül belátja, hogy nekem van igazam, de előfordult már az is, hogy képes volt meggyőzni és oroszlán módjára harcolt. Ki sem látszik belőle mennyire erős jellem és talán ezért még ő maga sem hiszi el. * -El sem tudod képzelni milyen megpróbáltatásokba került nekem, hogy még véletlenül se gyanakodj. Leginkább azonban az volt fontos, hogy más se. *Nem ő ügyetlen, én vagyok ügyes és a mi helyzetünkben ezt szerénység nélkül állíthatom, ám hamarosan mindez a fejemre nőtt volna, anyám pedig jól látta az egészet. Sajnos azonban én is ismerem magam elég jól, és tudom, hogy nem csak a pozícióm, a rend ügyei látták volna kárát hanem maga Hendiala is. Még inkább eltávolodtam volna tőle, hogy fenntartsam a látszatot, ő pedig ezt nem viselte volna el, másrészt attól féltem, hogy megpróbálja visszaállítani a rendes kerékvágást én pedig ingerülten vagy erőszakosan tartottam volna vissza mindettől; s akkor véglegesen és fájdalmasan megbántom. Őt karolva mutatom meg a szerény hajlékom, ami gyökeres ellentétben áll azzal a luxussal ami a Micromed toronyban képvisel és amit előszeretettel használok ki. Vindorielben csak egy angyal vagyok a sok közül, noha mindenki tudja ki vagyok és ugyanolyan tisztelettel bánnak velem mint bárhol a világon ha megjelenek, itt nem ér utol a világi élet nyűgje. * -Megtisztelsz, hogy így érzed. *Mosolyogva hagyom magára de előtte még gyönyörködöm kicsit benne ahogyan leül a kandalló elé és széttárja a szárnyait, a lángok fénye apró csillagokat varázsol a hószín tollakra és ettől olyan mintha valamilyen földöntúli fény venné körül. *-Valami édeset. Miért nem lep meg ez a kívánság?! *Nevetve lépek ki az ajtón, percek alatt megjárom az utam, s még anyámmal sem kell küzdenem, hogy magyarázat nélkül jöhessek el tőle. Úgy is látja rajtam, hogy valami nagyon megváltozott azóta, hogy elváltunk a szirten, de azzal is tisztában van, hogy nem fog tudni belőlem egy szót sem kihúzni ha én nem akarom, viszont biztos lehet abban, hogy amint tehetem, ő lesz az első aki mindenről értesül. Megtanult már mellettem türelmes lenni és van bőven ideje rá, ezért nem is faggat miért pakolok fel annyi édességet amit jó esetben sem eszem meg egy teljes év alatt. Szeretem én is a süteményeket de módjával eszem, és nem is mindig van hozzá kedvem, belőlem nem fog meggazdagodni egyetlen cukrászda sem, viszont Hendialára érdemes építeni. Két tálcával térek vissza melyeken édes, gyömbéres kekszek, gyümölcsös izék, az emberek muffinjához hasonló csokoládés csodák vannak, illetve, hogy én se maradjak ki a jóból, szőlő, szeder, gránátalma és ananászdarabok halmozódnak egy tányéron. Hendiala ez idő alatt nem mozdult, én arra számítottam, hogy legyőzi a kíváncsiságát, de úgy tűnik ebben a számára még ismeretlen környezetben erőt vett magán. Leülök mellé s magam is széttárom a szárnyaimat, jóformán a kandalló előtti teret teljesen elfoglaljuk így. Elé teszek mindent had csipegessen.* -Jóanyám láthatóan kíváncsi volt de szerettem volna ezt az estét megtartani magunknak. Holnap, ha neked sincs kifogásod ellene, beavatjuk a szüleimet. Bennük megbízhatunk és szeretném ha hosszú idő után találkoznál velük. *Talán nem is emlékszik rájuk, de ők Hendialára igen, hiszen miatta háttérbe szorultak egykor de tudták, hogy ez az egyetlen reményük arra, hogy valaha is felébredek. Távolról figyelték az angyalt ahogy erején felül mellettem marad napokig, hetekig, ahogy énekelt és beszélt hozzám, hogy kirángasson az Ansharából. Anyám tudta jól, senki más csak Hendiala képes arra, hogy visszaadjon neki. Nem volt alkalmuk megköszönni mindazt amit értem tett, Hendiala szerényen elvonult, láthatatlanná vált és nem igazán látogatott Vindorielbe. Kislányként is ismerték de akkor még nem vetült rá a figyelmük, csak annyira óvták és vigyázták ahogy a többi, szerény számú fehérszárnyút Hendiala első ötven évében.* -Nyugodtan nézz körül, az én otthonom a tiéd is, engedd szabadjára a kíváncsiságodat. *Tudtam, hogy kíváncsi, de talán az irántam érzett tisztelet miatt nem tette, hogy végigkutatja a házat. Ám erre most széles mosollyal adtam engedélyt, jómagam azonban itt maradok a kandalló előtt és őt figyelem ahogy rácsodálkozik mindenre.*
Nem tudom, hogyan fogunk funkcionálni, mint egy pár, hiszen legalább egy ideig meg kell, hogy hagyjuk magunknak a titkot. Lehetünk egymás társaságában, hiszen ez eddig is alap volt, és csak nem fog meglepődni rajta senki, ha vacsorázni lát minket, vagy netán egy baseball meccsen. Tudom, hogy Ellael mindig is gyönyörű nőkkel vette magát körbe, ezért is nem értem, hogy miért pont én vagyok, akiért ennyire odavan. Sosem volt bennem cseppnyi féltékenység sem, szerettem volna, ha bárkivel boldog lesz. Fel sem merült bennem, hogy ő már titokban rajtam gondolkozik már évszázadok óta. Most is tudom, hogy fel akar venni egy házvezetőnőt a leköszönő idős helyett, meg kell majd próbálnom elvonatkoztatni, bár ha nekem vall éppen szerelmet, és még sosem láttam azt, hogy más nőkkel igazán belemerült volna kapcsolatba, akkor talán nem kell attól sem tartanom, hogy a házvezetőnő kerülne célkereszbe. - Igazad van, ebben egyetértek. Látszólag maradjon így minden, ha mégis gyorsan kiábrándulsz belőlem, legalább nem hurcol meg a média. – Kuncogok fel halkan még mindig a karjaiban. Igazából abban nem vagyok biztos, hogy én mit tudnék neki adni, hiszen életem első csókját váltottam csak bárkivel is, a komolyabbakról most még ne is beszéljünk, amit mint nő tudnom kéne. Nem lesz egyszerű, még mindig nem értem, hogy milyen egy fehérszárnyúval kezd, hiszen a fél világ a lábai előtt hever. Azt ugyan nem tudom kimondani, hogy viszontszeretem, mert nem vizsgáltam még felül magamban ezt az egészet, oly közeli még a vallomása, de az biztos, hogy meghalnék érte, és minden percemet vele akarom tölteni. Ez volna a szerelem? Nem tudom... Olyan természetes volt, hogy sosem hagyom el, hogy fel sem merült bennem, hogy megpecsételjük teszem azt egy csókkal. Összenevetünk, ahogyan dobolok a mellkasán. - Gondolod? Minden előfordulhat. Ha ennyi ideig nem untunk rá egymásra, pont most? Szerintem inkább te ábrándulsz ki, mennyire ügyetlen vagyok. Vagy csak te titkoltad ilyen jól előttem ezt az egészet? – Hozzábújok, ahogyan fél kézzel átölel, most arra van szükségem, hogy megnyugodjak, olyan zaklatott állapotban válltunk el, nem is tudtam mit kezdeni a helyzettel, ellenben most annyira vágyom a közelségét, hogy fel sem merülhet, hogy visszarepüljek New Yorkba. Belépve a lakba alaposan körülnézek, még angyalhoz mérten is igencsak komoly méretek vannak, kellenek is a szárnyaknak, hiszen az ősi városban sokat van az eredeti alakjában. - Jó kis menedék. Tetszik! Várlak itt. – Bólintok megadó mosollyal, és leülök a kandalló elé, holott fotelek is vannak. Miután it bent sem változtam vissza emberré, úgy gondolom kényelmesebb szétteríteni a szárnyaimat. Felhúzom az egyik térdemet, és úgy nézek fel rá. - Úgy lesz. Ha tudsz, hozz esetleg valami édeset. Bármit. – Ugyan barackos palacsinta nincsen, ezt már leszögezte, de hátha itt is hódolnak a nassolás bűnös élvezetének. Végülis az angyalokon aligha látszik meg. Szívesen felpattannék, hogy körülnézzek netán könyvek, festmények után, de jobbnak látom majd az ő társaságában ezt művelni.
*Több évszázada azon merengek hogyan oldjam meg a helyzetemet amibe akarva, akaratlanul is belerángattam Hendialát ráadásul úgy, hogy ő maga nem is tudott róla. Ő csupán feláldozta az életét, az idejét, a gondoskodását értem, mert dacolva a hierarchiával, kiskaput keresve és találva magam mellé emeltem. Meghagytam ugyan a renden belül ott ahol volt, de elrángattam Clarion mellől és mivel az én számomra végzett munkát, senki nem emelt szót ellene. Kihasználtam a helyzetemet a saját önzésem miatt, a lelkemen szárad s soha nem fakuló tintaként hirdeti nap mint nap, hogy jómagam is gyarló vagyok. A kérdésére ma sem tudom a választ, anyám egyetlen mondattal vágta ketté az eddig tartó háttérbe maradásomat, érvelt ahogy szokott és az anyai szíve mellé sorakoztatta mind. Ő ismer engem a legjobban, jól tudja, hogy sokáig már nem bírtam volna ezt a kettős életet, belülről emésztett volna fel s a tisztségem rovására ment volna. ezzel a vallomással sem rendeződik minden egy csapásra, épp csak más útra léptem de akadály akad majd bőven ezen is, de most már ketten birkózunk meg velük. * -Nem tudom Hendiala. Hazudnék ha azt mondanám erre a kérdésedre tudom a választ. A bajokat csak elódáztam, lesz aki bántani fog, aki irigykedik, fel fogják használni a kapcsolatunkat az eltávolításomra, és félő, hogy ez csak a jéghegy csúcsa lesz. Egyelőre nem akarlak kitenni mindennek, bárhogyan is alakuljon, ne ugorjunk fejest a pokolba. *Még mindig őt védem azzal, hogy burkoltan titoktartásra kérem, de még ki kell puhatolnom mi vár ránk amennyiben nyíltan felvállalom a kapcsolatunkat. Biztosra akarok menni, soha nem építettem ingatag lábakra házat. Ám magunk között már megtettem a vallomást és nem vagyok hajlandó lemondani róla, ezt tudnia kell. Szembeszállok bárkivel és bármivel de csak akkor ha biztosan tudom, neki nem esik baja és a reden belül sem szít ellentéteket. Bonyolult a helyzetünk, nem csak rólunk van szó és a mostani törékeny béke és történések mellett nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy ország-világ elé álljunk. Eljön az ideje ennek is, több száz évet vártunk s vesztegettünk el, egy-kettő már nem a világ. Addigra kialakul. Szavai közben még mindig kapkodom kissé a levegőt, de közben figyelek rá és érzelmek sora vonul végig arcomon. Megemelt szemöldökkel hallgatom, hogy rólam mint a világ közepéről beszél, kissé elkomolyodom mikor megint a harcról esik szó de megígértem neki, hogy nem forszírozom többé, sőt mi több én magam fogom tanítani. Elérzékenyülök ahogyan nekem vallja magát és bár nem mondta ki, hogy szeret, ez több annál és boldoggá tesz, ám ez sem tart sokáig mert olyasmit mond amin muszáj nevetnem. Nevetek mert hihetetlen az amit felvet.* -Unalmas te? Viccelsz…..fordítva? Szóval az is előfordulhat, hogy te unalmasnak találsz engem? *Közben kapok egy puszit és ez melegséggel tölti el a szívemet. Kezd bátorodni a kislány ami határozottan tetszik. Elveszem a táskáját és magamhoz ölelem fél kézzel s úgy vezetem egyre beljebb, hiszen eddig is odabent voltunk, de úgy tűnik, hogy az izgalmak teljesen átszőtték a figyelmét. Nem adom alább a hálószobánál melyhez egy hosszú, széles és magas folyosón át vezet az út, ahol mindketten kényelmesen elférnénk akkor is ha a szárnyaink ki lennének bontva. Tulajdonképpen ez az otthon igazi agglegény otthon, csupán két helyiségből áll, így máshova nem is tudnám vinni, de már megígértem neki, hogy lassítok, nincs mitől aggódnia, nem teperem le az amúgy igen széles ágyra. * -Hozok mindent édesanyámtól te addig nézz körül nyugodtan, bár nem sok látnivaló akad. Nincs alkalmam gyakran itt lenni. *Lucifert nem értem hogyan jön ide, nem vagyok sem bukott angyal sem gonosz és nem törekszem magasabbra mint ahol most vagyok. nem lépnék soha Miamar nyomába, de mivel érezhetően csak vicc volt, nem veszem a lelkemre. A hálószobában a kandalló elé vezetem ahol két fotel áll szőrmékkel borítva, a világítást pedig fénylő gömbök szolgáltatják. Kellemes meleg van és szantálfa illat ami az ágy melletti élő fa kérgéből árad.* -Érezd magad otthon.
Nem fogom én meggyűlölni az elvesztegetett idő miatt, végtére is egy örökkévalóság áll a rendelkezésünkre. Még tisztelem is azért, hogy ilyen sokáig meghagyta épségben a barátságunkat, hogy talán bennem is megérjen a gondolat, hogy nem tudok nélküle élni. Mert nem tudok. Csupán még nem gondolkoztam túlzottan kettőnkön. Nem magamat képzeltem volna el az oldalán, minden szeretemet neki adtam, míg ő a világot járta, így azt kellett gondolnom, hogy a rengeteg gyönyörű nő közül egy majd az igazi lesz, s nem én, a fehérszárnyú, aki az angyali toronyban várja vissza a holnapi megbeszélésékkel. Pont én? Meg kell lepődnöm rajta, ám ha jobban belegondolok, már értem azokat a figyelmes gesztusokat, gyengéd pillantásokat, amelyekkel akkor illetett, amikor kettesben maradtunk. - Téged is bántottak volna, azt meg én nem akarnám. Lehetünk mi ketten együtt... valaha hogy másnak ez ne bántsa a szemét? – Kérdezek vissza kétkedve. Nem tudom, hogy milyen utat szánt nekünk a sors, de ha Ellael végül kimondta, alaposan át kell gondolnunk a kettőnk dolgát. Azt elképzelhetetlennek tartom, hogy megszakítsuk a kapcsolatot, viszont angyali uram s parancsolóm arra vajon felkészült, hogy mi történik, ha véletlenül megriadok a vallomásától, és lelépek? Azt hiszem igen, éppen ezért becsülendő az, amit végül tett. Csókban forrunk össze, amit végül én kezdeményezek, de ő lendít tovább. Kissé túlzottan határozottan is, nagyon meglep, holott tudom, hogy én vagyok az ügyetlen, nekem is lehettek volna férfiak az életemben, ám mellette maradtam, akkor most el kell fogadnom, hogy más vágyakozni, vagy tenni is. - Csak kérlek ne add fel önmagad. Úgy voltál a világ közepe, amilyen vagy. Légy erős, határozott. Nem kell törékeny virágszálnak tekinteni. Ezért is akarok megtanulni harcolni. Kérlek... ne kezelj mostantól máshogyan. Engem... nem kell meghódítani. A tiéd vagyok, csak a tiéd. Ahogy mondtam, ismerjük meg egymást, akkor még mindig eldöntheted, hogy unalmas vagyok, és nem kellek neked. Vagy fordítva. – Nevetem el magamat, még egy utolsót odapusszantva a szájára, ami még mindig újszerű érzés, nehéz megszokni, ám nagyon is jó értelemben. Amilyen idős vagyok, már emberöltők szaladtak el mellettem, most mégis úgy érzem magam, mint egy gyakornok kislány a Micromednél. - Itt.. A csemege érdekel, órák óta nem ettem. Jó lesz a kandalló. Szeretnék veled maradni, úgy igazán. – Felkacagok, ahogyan a tenyerembe puszil, majd átadom a táskámat, ezt udvarlás nélkül is hozhatja, ha már kaptam magamnak egy ilyen lovagot. Hozzábújok, és azon tűnődök, hogy már jártam a városban elég sokat, nála viszont még sosem. Itt az ideje. Vajon az édesanyját is megismerhetem? - Akkor hát vezess új utakra Lucifer. – Irodalmi idézet, ám csak vicc, hiszen Lucifer bukott angyal volt, Ellael sosem őrülne meg, az biztos. Csak várom hogy merre menjünk.
*Számítottam arra, hogy rákérdez eddig vajon miért nem nyilvánítottam ki az érzelmeimet. Nem tudom hogyan fogadja majd, hogy megérti-e mi hajtott arra, hogy valóban csak annyit mutassak amennyit ő érez; tévesen. Támogattam mint a lányomat, bár sosem volt gyermekem, szerettem mint a szívem birtokosát de sohasem mondtam ki, mellette voltam és védelmeztem mint egy báty de nem vagyok a testvére. Az egész életem hazugság, kegyes de mégis valótlan, a lelkemen szárad és soha nem tűnik el. Ha fehér szárnyúnak születek most akkor is szürke lennék és ezt bizonygattam Caryethnek is mikor engem emlegetett az egyszer majd bekövetkező csodaként. Az is lehetséges, hogy Hendiala mindezért meggyűlöl, mert elvesztegettem az időt, mert megfosztottam magunkat a boldogságtól oly sok hosszú évszázadon keresztül, vagy mert gyávának tart majd, bolondnak és még sorolhatnám; ki ismeri a női lélek titkait? Nevetése olyan akár a a Szantálfa ligetben csobogó patak, friss és üde, csörgedezően csilingelő, ám én komorabbá válok a magyarázkodásom közepette. Magamra haragszom és magamat átkozom amiért így intéztem, de az én döntésem volt és tisztában vagyok azzal, hogy ha már elhatároztam magam, viselnem kell a következményeit. Akár Hendiala elutasítását akár mások kellemetlen véleményét és megvetését.* -Inkább a húgomként kezeltelek, vigyáztam rád és egyengettem az utad, de mindezt önző érdekek miatt mert nem akartalak távol tudni magamtól. Magamnak akartalak de nem érhetem hozzád, nem úgy ahogy szerettem volna mert féltem attól, hogy emiatt bántani fognak és összeroppansz. Nem akartam, hogy emiatt szenvedj. *Szenvedtem helyette is, de kárpótolt a mosolya, a kacagása, a gondoskodása, a szellemes megjegyzései, az ahogyan elpirult olykor és megérte. Ascarielre mondom, megérte. Én tudom mit akarok, őt. Szeretem és az ő szerelmére szomjazom, arra, hogy kimondja, hogy tudjam mindez nem volt hiábavaló. Már tudom mennyire ártatlan és próbálom visszafogni magam, de az ő csókja olaj az én tüzemre és magával ragad a hév. Elmerülök ajkainak táncában, ujjainak cirógatásában és elveszítem a fejem. Értetlenül nézek rá mikor elhúzódik, ez a mozdulat visszaránt a valóságba ami fájdalmasabb minden eddiginél míg meg nem értem miért tette. A megkönnyebbülés sziklaként gördül le rólam a felismerés pedig a felhőkig emel. Olyan édesen teremt le mint máskor, mintha semmi sem változott volna, s mégis az egész világom kifordult a sarkából. Mellkasomra simított ujjaira fektetem a kezem az egész kacsó eltűnik a tenyerem rejtekében, és minél részletesebben fejti ki a megismerkedésünk alapjait, olyan sebességgel szélesedik a mosolyom. * -Bocsáss meg Hendiala, nem akartalak elijeszteni, de lásd be, több száz éve vágyom rád és most, hogy szétszakítottam a láncokat melyek távol tartottak tőled….egy kicsit elveszítettem a fejem. Nem fordul elő többé. Minden úgy lesz ahogyan te szeretnéd és igen, örömmel elviszlek egy baseball meccsre és bárhova ahova szeretnéd. *Értem miről beszél és mit szeretne, igaza van. Minden időnket együtt töltöttük mégsem ismerjük úgy egymást ahogyan kellene, pedig ott volt mellettem a legrosszabb perceimben is, ott volt amikor boldog voltam, minden sikeremet ő asszisztálta végig, az összes botlásomat, a jó és rossz döntéseimet. Mégis, szinte mindent a munkához köthetünk, csak én fantáziáltam bele többet mint amennyi volt. * -Itt maradsz velem ma éjszaka? Leülünk a kandalló elé, bár barackos palacsintával nem szolgálhatok és itt a szobaszerviz sem működik, de talán édesanyám tartogat némi csemegét sürgős esetekre. Beszélgethetünk egész éjszaka, vagy repülhetünk Vindoriel egén, csak maradj velem kérlek. *Felemelem a kezét és a tenyerébe csókolok, tekintetemmel fogva tartom az övét, nem engedem mert látni akarom azokat a pajkos fényeket melyek mindig ott csillogtak a gyönyörű szempárban s amit most már nyíltan csodálhatok. Ez a legszebb ajándék.*
Nem tudom hirtelen, hogy mit is tudunk majd kezdeni az érzéseinkkel, hiszen én még oly fiatal vagyok, Ellael bölcs, attól félek, nem én volnék a hozzá való, hiszen alig gondolkoztam még azon, hogy mi ketten netán szerelmi oldalról is megközelítsük ezt a fontos, kardinális kérdést, amely az összetartozásunkról szólhat. Mert ugyan el tudnám képzelni, hogy még többet leszünk együtt, az fel sem merülhet, hogy hagyjam elmenni, magába fordulni. Ő az életem, tudnia kell, hogy nélküle nem vagyok senki sem. Fehérszárnyúként sokan naívnak tartanak, talán így is van, ám ha elhatározok valamit, a fejembe veszem, nem engedek az elképzelésemből. Egyedül Ellael az, aki képes rám úgy hatni, hogy elfogadjam a véleményét, s megváltoztassam a sajátomat. Most mégis bizonytalankodva remegek a karjába, hogyan tudnék én bármit is megadni, amikor világunkban nálam megannyi szebb, tapasztaltabb nő van, akik biztosan gyönyörben, kéjben részesítenék mindenki angyalát. Én még csókolni sem tudom, esetlenül ölelek, kételkednem kéne ezúttal a bölcsességében, ha engem választana. Talán a fiatalságom az oka, hogy védelmezni akar, mint egy apa, mint egy báty, de nem kéne hogy úgy érezze, szerelemmel tartozna nekem. Ezért is fájt annyira a szívem Konoért, nem csupán őt gyászoltam meg, hanem a kettőjük kútba esett nászát. Azt viszont nem hagyhattam, hogy Ellael magába forduljon, csak mert ostoba voltam. Vagdalkozó. Nem, itt vagyok, mert boldoggá akarom tenni, ha ehhez az kell, hogy így nézzen rám, hát én... Nem ellenkezem. És nem csak az ellenkezés a lényeg, akarom én is, csak... nem tudom, hogyan. - Én...? De... akkor miért nem... miért nem történt köztünk soha semmi? Azt hittem, hogy a lányodként kezelsz. Vagy engem is a barátodként. Én nem tudom, hogy... mit akarok. – Nevetem el magamat halványan, legalább őszinte vagyok, ez is valami. Odabújok, mert ezt tartom a legevidensebbnek, a csókját ügyetlenségemben először nem is viszonzom, aztán mégis összeszedem a bátorságomat, és én teszem meg a kezdő lépést, behunyva a szememet. Röpke ajakpuszi ez, amely után félve húzódom el, az arcát fürkészem az esetleges lesújtó reakciók nyomát kutatva. Nem találok ilyesmit, így már szélesebb a mosolyom. Most ő csókol vissza, kuncogva engedem, hogy utat találjon, finoman cirógatok rá a tarkójára, és csupán enyhén lepődök meg, amikor elmélyíti a csókot, finoman húzódok el, ám az ölelésből nem bontakozom ki. - Egy kicsit... kisebb elánnal, ha kérhetem. Szeretnélek... megismerni, ha mondhatom így. Minden időt együtt töltünk, mégis ez csak munka. Ha szeretsz, legyen akkor az valami... új is köztünk. Hogy is mondjam... engem is elviszel baseball meccsre, meg ilyesmi? – Kérdezem a mellkasára illesztett ujjaimmal, hiszen nem feltétlenül kell máris négyesével szednünk a lépcsőket, ismerjük meg egymást ilyen téren is, ha erre vágyik. Végülis én is, de ennek adjuk meg a módját.
*Ő mindig mellettem volt, megismerte a legféltettebb oldalamat, a legtitkosabb vágyaimat, látott a jó és a pocsék pillanataimban is, s mindezt olyan könnyedséggel kezelte, hogy képes volt kirángatni minden rosszból. Balzsamként hatott a lelkemre minden alkalommal, ő volt a mentsváram, menedék egy olyan világban amibe bele sem kellett volna születnünk, a mosolya maga volt a napfény, eső lelkem kiszáradt földjére, táplálék a magnak mely tavasszal szárat ereszt s virágot bont. Hogyan lennék képes nélküle létezni? Csupán árnyéka voltam önmagamnak míg ő nem töltötte be az űrt lelkemen. Hogyan voltam képes eddig megtartóztatni önmagam? Anyámnak igaza volt, most látom csak ahogyan gyönyörű szemeibe nézek, hogy lényem erős szikláiból már alig maradt s mindez csak tovább morzsolódik egészen a föld szintjéig s még mélyebben ha most nem parancsolok megálljt magamnak. Mindaz a féltés és aggódás mit irányába éreztem kövekként bontotta le lelkem birodalmának erős bástyáit, elég egy apró fuvallat, hogy összeroppanjak s ezt nem hagyhatom. Azzal az elhatározással mellyel elindultam a szirtről talán a gyarló és irigy lelkek szavainak mocsarába rángatom, de ott leszek mellette és vigyázom léptei, ám látom már nem halogathatom tovább. Fel kell vállalnom az érzelmeimet mindenki előtt, hogy ne kelljen távol tartanom magamtól, ami szép lassan belülről emésztene fel. Először is őt kell meghódítanom, meggyőznöm arról, hogy a szívem csak érte dobog, hogy ez a világ nélküle üres és sekélyes és el kell fogadtatnom vele mindazt ami rá vár majd. Hendiala erős, erősebb mint ahogy azt magáról hiszi, hiszem, hogy átvészeli majd. Ártatlansága épp ezért üt szíven, oly törékeny és tiszta, felszabadító mosolyt csal lelkem mélyére, ölelésem záloga ebből fakad. Még most is, oly sok évszázad után is megmosolyogtat naivsága mellyel mindig Konot vagy Caryethet képzelte el oldalamon s talán már eljátszott azzal a gondolattal, hogy közelebb lök minket egymáshoz mint egy rossz és ügyetlen kerítő, hiába bizonygattam, hogy nincsenek ilyen gondolataim. Két tenyerem közé veszem bársonyos bőrű arcát, varázslatos lélektükreibe mélyedek a magam tekintetével s egészen közel hajolok hozzá.* -Hendiala…kicsi virágom. Mikor érted már meg, hogy Kono a barátom volt, a legjobb és legnemesebb, de csak a barátom. Szerettem őt, a bizalmamat élvezte, sok mindent megosztottam vele, de rólad még ő sem tudott. Te vagy az én világom. *Ártatlansága felszínre kerül, virága még ennyi idő után is szirmot bont, s ez csodálattal tölt el. Bizonytalan kérdése széles mosolyt húz ajkaimból s bólintok.* -Máskor is, mindig. Minden nap, reggel és este. *Nem folytatom, nem mondom mennyivel többet kívánok még, nem akarom megijeszteni, s ügyetlen próbálkozása a csókkal újra és újra meglódítja a szívemet. Ajkait az ajkaim közé veszem s ízlelem mézédesét, emlékeim közé tolakszik a barackos palacsinta, az édes bor, a csengő kacagás, a formás keblek. El fogok kárhozni, de kit érdekel. Ő az enyém. Karommal átölelem a derekát és magamhoz húzom, a levegő szisszenve szökken ki kettőnk közül, érzem forró testét és ez megrészegít, mámorban úszom míg ajkait kóstolom egyre mélyebben, bebocsátást kérve, könyörögve.*
Már akkor tudtam, hogy óriási butaságot követtem el, amikor kireppentem az ablakomon. Mégis, kellett ez a dühöngés, amely szinte sosem jellemez, most valahogy Kono halála után a gyász alapján annyira érzelmet felszínre hozott bennem, amelyet korábban elnyomtam. A haragon túl a tenni akarást, és hogy mennyire szeretem, ha Ellaellel vagyok. Ahogyan rám néz, igenis borzongató, csak magamnak nehéz volt eddig is bármit közölni ezügyben, nem tudtam megfogalmazni, igazság szerint még most sem tudom. Annyi bizonyos, hogy mindennél jobban szeretem őt, talán csak Clarionhoz állok közelebb, akivel az anyaméh óta szinte egy lélek vagyunk, de ő sem tudná megmondani, hogy mit kéne kezdenem a szürkeszárnyú angyalhoz fűződő kusza gondolataimat illetően. A csókunk újszerű élményt ad, hirtelen azt sem tudom, hogy mit kezdjek vele, innen a félszeg bújás, mégis úgy érzem, hogy lemaradtam valamiről. Nem tudom, hogy azért, mert ismétlést akarnék, vagy csak ügyetlennek gondolom magam az ilyesmihez. Szögezzük le, mindig is érte éltem, s mégis alig merült fel bennem az, hogy mi ketten csókot váltunk. Talán ha párszor megölelt az évszázadok során. Az utóbbi évtizedekben mégis, gyakrabban éreztük szükségét, talán oly sok idő telt el amióta ismerjük egymást, hogy elkezdtük igényelni. Bár tudnám, hogy ilyenkor mi a jó megoldás. A munkámnak élek, néha megnézek egy filmet, festegetek, másoknak segítek, eddig nem merült fel, hogy bárki is elvinne akár egy bálba, a múltkor is csak vicceltem, amikor a MET gáláról volt szó. Nincsen nekem senkim, pedig észreveszem a férfiak pillantását, csak éppen nem tudok mit kezdeni velük. Kezdem azt hinni, hogy nem erre születtem. És most mégis, az ajka szinte felperzselte a világomat... Ahogyan felemeli most a fejemet, az arcomba hulló hajamtól kell megszabadulnom, gyorsan félresöpröm, hogy ne maradhassak le egyetlen pillanatról sem. Elnyíló ajkakkal hallgatom a vallomását, úgy vélem, hogy nem is nagyon volna értelme közbevágnom, elsőre nem is nagyon tudnék mit. A démonoknál azért felcsusszan a szemöldököm, aztán ráébredek, nem szó szerint érti. A végén ellenben beharapom az ajkamat, és félrefordítom a fejemet, hitetlenkedve rázom a fejemet, aztán mégis visszanézek rá, anélkül, hogy lazítanék egy csöppet is az ölelésen. - Szeretsz... engem?! De hát... Én... tapasztalatlan vagyok, nem tudom, hogy mit adhatnék neked. Én... azt hittem, hogy Kono, vagy valaki más... – Zúg a fejem, nem is tudom hirtelen, hogy ezt akartam volna-e hallani, vagy sem, végtére is azért jöttem, hogy megmondjam, mennyire sajnálom, és össze kéne tartoznunk. A vallomástól kissé elgyengülök, mert olyan... nem is találok rá szavakat, amivel leírhatnám magamban. És a kérés, hogy legyek az övé.. – Nem tudom, hogy ez mit jelent. A párodnak lenni. Vannak sejtéseim... de... bocsáss meg, biztosan butának tartasz most. Miben változna a kapcsolatunk? Máskor is meg szeretnél... csókolni? – Kérdezem végül elmosolyodva, az végeredményben nagyon finom dolog volt tőle. Lábujjhegyre állok, és a szájára nyomom a sajátomat. Ha ügyetlenül is, de hátha ez azért megy.
*Egészen belefeledkezem a tincseivel való játszadozásba, még sosem tettem ilyet ennyire önfeledten, nekem is újdonság ez a bizalmasabb érintés és feltűnik, hogy nem szól érte, vagy nem húzódik el zavartan. Talán észre sem veszi, belemerült az önostorozásba ahogyan én is, egymást védjük már vagy négyszáz éve, elválaszthatatlanok vagyunk és a kapcsolatunk kikezdhetetlen. Így volt ez jó eddig, minden más irányú gondolatot kiirtottam a fejekből, egy rossz szó nem sok, annyit sem lehetett Hendialára mondani és ez mind az én érdemem, jól vigyáztam rá. Ám a fejemre nőtt, lassan és fájdalmasan elszakít tőle, a távolság valódi lesz és a legutóbbi beszélgetésünk is mutatja, hogy elkerülhetetlen, hogy megbántsuk egymást. Csak szerencsénk volt, hogy eddig elkerültük az ilyen konfliktushelyzeteket, ám az élet másokat igazol. Nem tarthatom magam távol tőle, és nem tarthatom őt magam mellett bűntelenül, fel kell vállalnom az érzéseimet akkor is ha az egész világ ellenünk esküszik, és meg is teszem csak még azt nem tudom őt hogyan védem meg az esetleges támadásoktól. Mert lesznek, az biztos. Elhatározásom boldoggá, kijelentése letörté tesz. De igenis változnia kell mindennek, s úgy hittem tőle is remélhetem ennek az igényét, mindez amúgy is sok mindent átír, már nem érezhetjük magunkat sebezhetetlennek s lám újabb és újabb csapások tesznek minket próbára. Nagyot nyelve fogom vissza az ellenkezésemet, nem ez a megfelelő módja annak, hogy meghódítsam, de ha már itt tartunk és elébe jött a vallomásomnak….nem lehetetlen. Tényleg nem az és most mindennél jobban hiszem, hogy megtehetjük, hogy jár nekünk a boldogság egymás mellett. Az érintése megborzongat, a néma szobámnak elsuttogott vágyaimat testesíti meg, titkos kívánságaimat teljesíti akár egy szerelem dzsinn s bátorítást csepegtet belém. A lelkem is megremeg belé ahogyan ajkaim a bőrét érintik, adtam már neki puszit az arcára, de az olyan kedvesen gyerekes volt mint ahogyan hallatszik és érződik a nevéből adódóan. Ez most más, egy érett, felnőtt férfi vágyainak egyetlen érintésben kiteljesedő vágya, érzéki és finomsága ellenére is izgató. Nem viszonozza de ahogyan utána rám tekint az általam várt válasznak érthető. Mellkasom nagyot emelkedik az elégedetten beszívott levegőmennyiségtől, a szívem hevesen dobog a boldogságtól, karjaim pedig erősen és óvón ölelik. Életem eddigi legszebb pillanata s csupán zavara miatt nem lelek viszonzásra, de érzem minden egyes légvételéből, szívdobbanásából, ujjainak rebbenéséből, hogy nincs ellenére, hogy folytatást kíván. Gyengéden húzom magammal hátra a ház felé, oda sem nézek mikor nyitom az ajtót mert félek attól, hacsak egy pillanatra is eleresztem a tekintetemmel, eltűnik mint egy látomás. Karommal ölelem, szárnyaimat visszahúzom midőn átjutunk a hatalmas, angyalok szárnyának tervezett kapun. Odabent a kellemes langymeleg, szantálfa illatú levegője burkol körül, csend és nyugalom. Nem eresztem, csak annyit lazítok az ölelésen, hogy másik kezemmel álla alá nyúlva megemeljem a fejét, hogy mindenképpen rám nézzen. Muszáj most figyelnie, a következő percek az egész további életünkre meghatározóak lesznek.* -Hendiala, figyelj rám kérlek. Sokáig úgy hittem, nem tehetem meg, nem érdemlem, mégis magamhoz láncoltalak mert nem bírtam volna elviselni, hogy távol legyél tőlem, hogy ne láthassalak minden nap. Ám mindez felemésztette az erőmet, nélküled semmi vagyok de veled is ha minden áldott nap újra és újra meg kell küzdenem a démonaimmal, hogy fent tartsam a látszatot. Nem vagyok képes tovább hazudni, hallgatni, eltitkolni az érzéseimet. Úgy gondoltam meg kell védjelek másoktól, de….bocsáss meg, képtelen vagyok tovább…..szeretlek Hendiala, a szívem érted dobog azóta, hogy megpillantottalak, a te lényed húzott ki az Ansharából, miattad élek még mindig. Elgyengültem, nincs erőm tovább színlelni és ha ez önző is egy megkeseredett szívtől, vállalom. Maradj mellettem mint a párom, az életem része, a hajnalom és az alkonyom, a napom s a holdam.
Nem tudom, hogy mi fog történni, úgy jöttem ide, hogy feltettem mindent egy lapra, holott lássuk be; fehérszárnyú angyalként nem kenyerem a szerencsejáték. Bőven benne van a lehetőségeim között, hogy Ellael egész egyszerűen szóba sem áll majd velem, hiszen ahogyan néztem, nem igazán szokta meg, hogy ellentmondjanak neki. Nekem valahogy eddig engedte, hogy szabadjára engedjem a gondolataimat, s nem is az asszisztenseként kezelt, sokkal inkább a barátjaként, akinek fontos a véleménye. Ezt nem szándékoztam eldobni magamtól, kettőnktől, hiszen jelenléte tesz mindent az életemből, nélküle már négyszáz éve nem töltöttem külön egy hetet sem, csak a párizsi út, amelynek mindenki tudja, hogy mi lett a vége. Nem, nem küldhet el! Az nem lehet! Beszélnünk kell, megmagyarázni egymásnak, hogy mindez nem jó így. Kimondom, hogy ha nem gyűlök, miért is mennék el? Ahogyan közelebb húz, tenyereim önkéntelenül a mellkasára tapadnak, s hatalmas kék szemeimmel folydogáló patakot idézek, ahogyan hagyom, hogy egymáséban csobbanjanak íriszeink. Elnyíló ajkakkal sóhajtok, ahogyan a tincseimmel játszik, s magától értetődő mosolyra fordulnak gesztusaim, ahogyan észreveszem, hogy mindketten magunkat ostorozva védjük a másikat. - Én meg téged Ellael. Lépjünk tovább, én kész vagyok rá, és nem kell változnia semminek. – Ez alávaló hazugság, hiszen legbelül igenis szeretném. Még egy fehérszárnyú is bűnözhet ennyit, hogy ha mást védene ezzel. Én pedig védeném őt, nem ártanék neki, talán ezért sem indulnak majd szürkülésnek a tollaim. Valahol megnyúlnak a karjaim, és a nyaka köré fonódnak. Sosem öleltem még így át, valahogy most szükségem van rá, hogy egymás ölelésébe bújjunk, a lelkünk szinte együtt sóhajtson. Bennakad a lélegzetem, ahogyan az ajkamra illeszti az ujját, hirtelen nem is tudom, hogy mi történik, amit mondtam az is vajon hogyan jöhetett a számra? Szeretem, ehhez nem fér kétség, de a szerelem... olyan érzés, amelyet még sosem ismertem, s nem tudom, hogy mi táplálja a lángját. - Én.. – Rebegem zavartan, ahogyan összeérintjük az arcunkat, bőröm szinte forró, ahogyan közeedik az ajka, a szívem a torkomban dobog, belélegzem az illatát, s aprót nyelek. Mégis szinte ösztönösen fordítom oldalra a fejemet, hogy elférjnk egymás mellett, és bár nem viszonzom a csókot, ott állok megkövülten, a nyaka köré kulcsolt karjaimmal, csukott szemekkel, mert valahol lehunytam a pilláimat. Nem tudom, hogy mit kéne tennem, kiélvezem a helyzet magasztosságát, még ha csiklandoz is a szája, mégiscsak felemelő érzés. Ólomlassúsággal teremtek végül távolságot kettőnk közé, és nyitom ki égszínkék szemeimet, ahogyan felnézek rá. – Oh... hát ez... – Nem tudom megfogalmazni szavakkal, inkább gyorsan hozzábújok, a mellkasára vonom a fejemet, hogy halljam a szívdobását. Az egyik kezemmel a derekát ölelem át, a másikat fent felejtem a vállát, mintha valami riadt madár lennék, aki nem tud mit kezdeni a helyzettel. Aztán halkan felkuncogok, és oda sem nézve megsimogatom az arcát. Zavarbaejtő, s boldogító egyszerre. Képtelen megoldás, amivel nem számoltam.
*Évszázadok alatt nem kínlódtam annyit mint most az elmúlt pár órában, tudni azt, hogy mekkora fájdalmat okoztam neki, látni ahogyan sírva elrepül és találkozni vele úgy, hogy táska van az oldalán, még ha kicsi is, de elég ahhoz, hogy fájó balsejtelemmel öntse el a szívemet. Ostoba voltam mindvégig, sosem kellett volna magam mellé emelni, ez volt az első hibás döntésem vele kapcsolatban de elvette az eszem. Talán másképp alakul minden, ha megmarad Clarion mellett és az emberek világában egészen ás területen teszi hasznossá magát, akkor is szerét ejtettem volna, hogy találkozzunk, talán nem vetült volna gyanú árnyéka a kapcsolatunkra. Ám az első pillanatban amikor megláttam az arcát és a lénye átjárta a lelkemet, függővé váltam általa. Az ő tekintete volt az ami kihúzott az Ansharából, ő volt aki meggyógyított, aki vigyázott rám és a lelkemre. Ha ránézek nem is az emberi arcát látom, az álca mögé tudok nézni, az angyalt látom már évszázadok óta, ő az aki elbűvöl, akinek jókedve átsüt a lány mosolyán, akinek csermely csobogós kacaja csilingel reggelente, aranyló napsütést hozva még a borongós, szürke égbolt árnyalta szobába is. Csúnyán belegázoltam az érzéseibe, megbántottam, könnyeket csaltam a szemeibe, pont azzal az angyallal szemben akartam főnököt játszani aki a legkevésbé érdemli meg, csak azért, hogy távolt tartsam magamtól, a harctól és minden mástól amit sértett szeszélyességnek hittem, vagy gyermeki makacsságnak. Holott egy érett nő függetlenségre vágyó törekvései voltak. Anyám szavai nem csak arra akarták felhívni a figyelmemet, hogy a Hendiala iránti mély és gyengéd érzelmeim hamarosan az ítélőképességemet befolyásolják, hanem arra is, hogy ideje elengednem őt ha meg akarom tartani. Nem sokára betöltöm a 845. évemet mégis olyan éretlenül viselkedem mint egy kamasz angyal. Az első lépés új utamon az, hogy igazat adok neki, mert igaza van abban, hogy meg kell tanulnia megvédeni magát, ha nem is száll harcba másokkal a mi oldalunkon, akkor sem állhat védtelenül arra várva, hogy valaki elé álljon és segítsen. Ám ha arról van szó, hogy egy másik angyal a védelem kasztjából tekereg körülötte és a kezét fogva tanítja meg a fogásokra.......neeeeem, abban nem ismerek sem istent sem tréfát. Kijelentésemmel mosolyt csalok az arcára, mintha ajándékkal leptem volna meg és ettől az érzéstől minden súly legördül a vállaimról. Vigyázhatok rá úgy is, hogy ő tegyen érte, ettől értékesnek s nem haszontalannak érzi magát, megmarad az önbecsülése amit sikeresen aláástam a szállodai lakosztályában. Ami végül örömmel tölt el az, hogy esze ágában sincs elmenni, nem hagy magamra a vállalatnál sem de valójában már régen nem erről van szó. Szárnyaim védőfalával takarva ölelem át könnyedén s húzom közelebb magamhoz a törékeny derekánál fogva, ujjaim a hajába túrnak, hagyom, hogy a lágy esésű tincsek olvadt mézként folyjanak ki kezemből. Elmerülök világom csodájában a gyönyörű szemek tükrében, szavai újabb sziklákat gördítenek le a szívemről ám van amiben ellent kell mondanom s a fejemet ingatom.* -Nem Hendiala, nem hiszti volt. Én voltam veled igazságtalan és megbántottalak, de Ascariel látja lelkemet nem akartam soha fájdalmat okozni neked. *Keze a nyakamra fonódik és én jólesően megborzongok az érintésétől, mely bizalmasabb mint valaha bármelyik. Érzem minden porcikáját mégis a tekintetével nem tudok betelni s szavai csak még mélyebbre rántanak abba a puha és békés fészekbe mely csak az álmaimban tudott elringatni. Elhúzom a kezem a ticsek közüt s uttóujjamat szép, lágy ívű ajkaira szorítom.* -El sem engednélek.....mi ketten....nem lehetetlen Hendiala. *Ujjaim lassan elcsúsznak az arcán finoman érintve a selymes bőrt, majd a nyakára simítom, egyre közelebb hajolok hozzá, készen arra, hogy az első és leghalványabb ellenkezést látva visszakozzak. Ám ha lehet hinni anyámnak akkor az érzelmeim viszonzásra lelnek és vége lesz az évszázadokig tartó háborúnak mely a lelkemben vívta ádáz csatáit. Arcom az arcához ér, így simogatom őt, hogy végül ajkaim puha arcát illessék csókkal, s ha nem húzódik el a következő már ajkainak szegletébe bújik meg szerényen. Ennél tovább nem megyek, a következő lépés az övé kell legyen és minden bizonnyal számtalan kérdése és aggálya lesz melyek felére én magam sem ismerem a választ. Ám mindezek után már nem szeretnék csupán szárnyaim rejtekébe bújni, magammal húzom az ajtó felé ha eddig nem menekült el vagy rémült meg attól amit érezhetően nyújtani szeretnék. Akarom őt, ez a mindent felülíró érzés nem változott nem szelídült, csupán más mederbe tereltem. Ahogy eddig is kiálltam mellett, úgy a jövőben is kiállok magunkért, aki pedig miattam bántja, egy szürke szárnyú angyal haragjával kell szembe néznie. *
Nincsen nálam akkora táska, hogy egyből rémeket lásson, az arcáról ellenben azt veszem le, hogy teljesen össze van törve. Elönt a lelkiismeretfurdalás a veszekedésünk miatt, mindkettőnk hibája is volt, hogy bántottuk egymást. Mindez most mégsem számít, azonnali megoldást akarok. Szeszélyes voltam, csak a saját érzéseimre figyeltem, nem vettem észre, hogy lényegében védeni akarna. Át kellett gondolnom pár óra alatt, hogy harcolhatok én, de nem kell vakmerően nekem megbosszulnom Kono halálát. Végtére is jogos, nem vagyok védelmis, az a dolgom, hogy kutassak. Ellenben a kettő között lehet olyan út, hogy értsek az angyali fegyverhez, hogy meg tudjam védeni azokat, akik fontosak. Egy angyalnak igenis legyen lándzsája. Legalábbis én olyasmire vágyom, nem valami kardra, vagy ostorra, a szigony meg végképp nem az én világom. Próbálok halványan mosolyogni, most nem süthetem le én a szemeimet, mert angyali főnököm tökéletesen elengedte magát, s fáj, hogy így kell látnom. - Nekeem? – Nézek rá nagy szemekkel. Táguló kékjeim végigfutnak délceg auráján, s íriszeink ismét találkoznak. Közelebb lépek, ám csak annyira, hogy ne hozzam zavarba, most nekem kell erősnek lennem, ha már bolond módon éket vertem közénk. Nem számít most a gyász. Kono meghalt, ám nem akarná, hogy mindkettőnk tönkremenjünk abba, hogy nem tudjuk elengedni. A szívünk része lehet továbbra, valaki, aki már egykori testvéreinkkel van, aki úgy halt meg, hogy minket védett. Lényegében engem. S azt akarja, hogy Ellael támasza legyek. Hát most itt vagyok, s az övé vagyok. Nem tudom ugyan hogy milyen minőségben kellek neki, majd eldönti. Valamin nagyon tűnődik, s végül meglátom az oly áhított mosolyt. Így a halvány viszonzás helyett most lelkesen bólogatva vigyorodom el. - Csakis tőled tanulnám meg. Nem csinálok ostobaságot, ígérem. – Bizonygatom, és láthatja, néhány órán túl nem tudok távol lenni tőle. Ez is csak a hirtelen felindultság miatt volt, többé nem teszem. Rá fogom magamat kényszeríteni, hogy többet ne forduljon elő. Csakis az számít, hogy mi ketten mindent megbeszéljünk. Igaz hogy papíron csak az asszisztense vagyok, a valóságban azonban a barátja is. Kono már nincsen, így a szívét nem kell megosztania, még ha őt sokan kedvelik is. Rám mindig számíthat majd. - Soha. Soha, de soha. Csak ha te küldesz el, mondtam már. Ostoba hiszti volt, amit sajnálok. – Átölel, és én jóleső sóhajjal simulok bele a karjaiba, egy pillanatra érintve a bicepszét, ám magam sem tudom miért átkarolom a nyakát, és nézek fel rá. – Tudom, hogy mi ketten soha... de... nem tudom, hogy mi ez az érzés. Hogy nem akarok tőled elválni. Nem baj, ugye? – Nem merek semmit kijelenteni, még a végén félreérti, amiben én sem vagyok biztos. Mindent, ami jó bennem, át akarom adni neki, a szeretetemet, a figyelmemet, s mégis, mi van, ha önzők vagyunk egymással. Annyira akartam, hogy ő és Kono... De Kono meghalt. Hát ki más tudná boldoggá tenni Ellaelt?
*Búcsúzni jött. A táskát látva az oldalán csak erre tudok gondolni, a szívem sajdul bele ebbe a gondolatba, félek megérinteni mert olyan akár egy gyönyörű délibáb, most még itt van és látom, de a következő pillanatban már eltűnik. Nem hagyhatom úgy elmenni, hogy a közénk ékelődött feszültség és a bántó szavak megmaradjanak, el kell rendeznünk mielőtt búcsút vennék több száz együtt töltött évnek csodálatos emléknek, egy gyönyörű angyalnak, a legtisztább, legszeretőbb léleknek. Szívem egyetlen birtokosának. A fájdalom, hogy elveszíthetem átjárja a testem és a lelkem, eszembe sem jut, hogy behívjam a házba, nem akarok tiszteletköröket, vele nem, azonnal a bocsánatát kérem de nem is remélem, hogy sikerrel járok. Jóvá akarom tenni, bármi áron, utána majd elgondolkodom azon hogyan tovább de nem mehet el, nem engedhetem. Képtelen lennék elbúcsúzni, elengedni őt, belegondolni abba, hogy többé nem látom reggel a mosolyát amivel az irodában köszönt, nem hallom a csicsergését, a kacaját, nem hord le amikor szerinte már pihennem kellene és…..nem eszem vele többé lekváros palacsintát, barackosat. Az az este beleégett az elmémbe, jobban mint bármelyik, a karomban tartottam őt, betakargattam, egész éjjel éreztem a közelségét annak ellenére, hogy több fal választott el minket egymástól. Vajon ha itt hagy és visszaveszi a feladatait, Clarion mivel bízza meg, hova küldi? Nem avatkozhatok bele többé, túl feltűnő lenne. Anyám arca tolakodik az emlékképek közé, a szavai melyek nem rég hangoztak el fent a szirten, épp az ilyen ostoba döntéseim ellenében. a magam érzéseiben biztos vagyok de már csak félelemből és óvatosságból sem hiszem, hogy Hendiala is hasonlóan érez, vagy ha mégis, ugyanazon az állásponton lehet mint én. nekünk kettőnknek nincs jövőnk. Mindig ide lyukadok ki. Meg akarom védeni. Ennek ellenére a szavai…..ő ostoba és önző? Mikor én tartottam magam mellett kiszakítva körben jogosan elfoglalt helyéről csak azért mert úgy akartam. Szeszély, makacsság, szerelem. Nekem rossz? Több száz éve szenvedek úgy, hogy mellettem van mégsem lehet az enyém, de legalább biztonságban tudom és vigyázok rá, nem véletlenül nem engedtem semmilyen veszély közelébe, a párizsi út….óriási baklövés volt, felelőtlenség, ostobaság. Azok után mi lesz velem, hogy még azt sem fogom tudni hol van és mit csinál? Csak nézem őt és nem hiszem el azt amit hallok, mikor közelebb ép átölelném, viaskodik bennem a szívem és az eszem, de már lassan teljesen felmorzsol ez a belső harc aminek anyám véget kart vetni. * -Hendiala……igazad volt. Neked volt igazad. *Csak állok és nézem őt, egy angyali teremtés aki életének minden pillanatában mióta csak megismert mások elé helyez. Meg sem érdemlem. A bűvereje magával ragad, már nem tudatosul bennem, hogy hol vagyunk és nem is érdekel ki lát minket, noha az épület eléggé elzárt a maga módján. szárnyaim mozdulnak halk surrogással, hallani ahogy minden egyes kisebb toll elcsúszik a másikon, kitárul. Poros színű, bársonyos paravánt vonok magunk köré, nem érek hozzá Hendialához, csupán a külvilágot zárom ki. Megfogom a kezét, szavai megmelengetik a szívemet. nem megy el, nem akar elmenni, persze így a táska látványa némi kíváncsiságot eredményez bennem, de egyelőre nem foglalkozom ezzel. Anyám állítása…..elmosolyodom. Az anyáknak mindig igazuk van, ez az első szám szabály és ha még sem, akkor az első számú szabály lép életbe. Mindig az köt kompromisszumot aki jobban szeret és én boldogan kapok az alkalmon, hogy még ezzel a kívánságával is magamhoz láncoljam.* -Megtanítom neked. *Bólintok beleegyezően. Az igazság az, hogy Hendialát tekintve nem bízom senki másban, hogy bármit is biztonsággal megtanít neki. Én akarom, és akkor tudni fogom, hogy meg tudja véden magát. Más nem is jár a fejemben, csak az, hogy egy olyan helyzetben mint amilyen a párizsi volt – nem mellesleg olyan nem lesz többé – legalább addig kitartson míg oda nem érek. Soha többé nem követem el azt a hibát, hogy két védencem is egy helye legyen egy időben. * -Akkor nem mész el Hendiala? Nem…hagysz el engem? *Szívszorongva várom a feleletet, kezem gyengéden rászorul az övére mintha ezzel befolyásolni tudnám. Közel lépek hozzá, másik kezemet felemelve a fürtjei közé túrok ahogy megcirógatom a tarkóját. Szárnyaim még jobban kiterjeszkednek, egészen körbeölelnek minket, senki nem láthat a tollak mögé, szürke várfalként véd, porosnak tűnő tollaim a kövek, én vagyok a torony és Hendiala az én bástyám.*
Rezdülök, ahogyan a kopogás után pár pillanattal valami villan a fejem felett. Ebben a városban nincsen kitől félnem, mégis riadtan emelem az égnek tengerkék tekintetemet. Nem attól félek, hogy bárki bánthat. Csakis attól, hogy nem találom itt, vagy ha igen, elküld. Hogy nem tudja megérteni az indokaimat. Hogy miért tettem. Hogy miért gondolom úgy, ahogy. Pedig lássuk be, mindketten ostobán viselkedtünk, noha érthetőek az indokaink. Lélegzetvisszafojtha hagyom, hogy a szél belekapjon a ruhámba, s a szárnyaimat nem is tárom ki, emberi alakba változtam, amióta leszálltam. Ez nem is történik másképpen most sem, holott felszállhatnék az érkező angyalhoz, hogy a levegőben beszéljünk. Ám nem, nyugodtnak kell lennem, le kell ülnünk, ellenben mégis a torkomban dobom a szívem. Ilyet még sosem éreztem, most tudatosult, hogy el is veszíthetem őt, mint barátot, társat, családot... bármit. Nem akarom szomorúnak látni. Ha én tetéztem a bajait, a gyászát, itt az ideje színt vallani, legyőzni a nemlétező büszkeségemet, hiszen neki rendeltem az életemet. Ha akár a halálommal őt szolgálhatom, sosem fordulok el tőle. Gyermekes szeszély volt, hogy kirepültem az ablakon, s a pofon is... Nekem jobban fájt, mint neki. Nem tudom, hogy miért csináltuk. Mert ketten voltunk benne. Talán az apám miatt, Kono elvesztése ráébresztett, hogy apám még mindig fogoly, és a szeretet erejét kéne hasznánunk, hogy egymásba kapaszkodjunk. Ha ehhez fegyvert kell ragadnom, megteszem, Ellael bármennyire is óvna mindettől. Ám... csiszolhatunk az eltérő álláspontokon, ha mindketten ezt akarjuk. Leszáll elém, ám nem hív be. Ez vajon bajt jelent? Mégis ő kér bocsánatot, holott.. Tágra nyíló szemekkel rázom a fejemet. - Nem! Nem mondhatsz ilyet. Én... ostoba voltam, önző... Én... sajnálom. Nem akarom, hogy rossz legyen neked. – Lépek közelebb, de csak egyet, mert nem akarom, hogy megint minden rólam szóljon. Nagy levegőt veszek, és próbálom kerülni az arcvonásait, mielőtt még megremegne a hangom. - Kész vagyok azt tenni, amit te szeretnél, ahogy eddig is. Nem fogok harcolni. De... védekezésül meg akarom tanulni a fegyver idézését. Hogy másokat megvédhessek, ha támadás ér. Így... jó? – Kérdezem mégiscsak felpillantba, és itt beharapom az ajkamat. Nyújtom a kezemet, hogy megfogjuk egymásét, már ha szeretné. Ha kellek még annyira, hogy ne zárjuk ki a másikat az életünkből. Mert valahol egyek vagyunk mi ketten, s ha bántjuk egymást. Szőkés tincseim az arcomba hullanakat, türelmetlenül söpröm őket ki a szememből, mert látni akarom, s hallani, hogy mi lesz végül az ítélet.
*Nem mondhatnám, hogy egyről a kettőre jutottam, de anyám jelenléte és szavai megnyugtattak. Tisztábban látok immár és ez egyszerre jó és rossz. A jó érzést senki nem firtatná, egyértelmű ám a kegyetlen valóság az, hogy tudatosul bennem saját önzőségem s az mennyire mocskosul viselkedtem azzal a lénnyel akit a világon mindennél jobban szeretek s évszázadok óta a szívemben hordozom. Azt hiszem csak áltattam magam azzal, hogy mindez az ő érdekében történik, őt akartam védeni mégsem kérdeztem soha, ő vajon akarja-e. Vak voltam az érzelmeire, pedig most már minden világos, de félek, hogy már késő és elveszítettem. Nincs sem ember sem mitikus lény a világon aki nálam akár csak egyszer is jobban megbántott volna valakit. A szívemen tátongó seb nem hogy szűkülne de tágul s mind jobban vérzik. Nem a saját beteljesületlen szerelem az ami tovább sebez hanem önnön ostobaságom amivel iszonyatos fájdalmat okoztam. Nagyobbat mint ami Kono elvesztésével járt, azok a könnycseppek melyek Hendiala szemében égtek, a fájdalmas láng ami bennük lobogott, az perzsel most engem is. Hogyan tehetném jóvá? A kérdés sok órával később is megválaszolatlan marad, a bocsánat kérés nem elég, az csupán elenyésző része az egésznek. Nincs az a tett ami újra felém fordítaná és hallhatnám gyönyörű kacaját, láthatnám vöröslő ajkai mosolyát, a nap táncát a szőke fürtökön, vétlen érintését bőrömön. Képtelen vagyok nyugovóra térni, a vacsorát is kihagytam, nem lennék képes most a szüleim szemébe nézni, érezni vádló vagy sajnálkozó, együtt érző tekintetüket magamon. A csöndet hallani, lélegzetüket, a visszafojtott szavak sóhaját. Minden bizonnyal tudják miért nem kerültem elő, s nem fognak neheztelni rám. Ám mindez nem vigasztal, a válaszok távol maradnak tőlem és a holnap sem lesz termékenyebb. A legsötétebb éjszaka kellős közepén hagyom el a szirtet, megzuhanva, gyötrelem vájta vonásokkal arcomon, lehajtott fejjel baktatok a szállásom felé. A szüleim háza, ám külön lakrészem van ott ahol háborítatlanul élhetem azokat a kiváltságos órákat melyeket sikerül kicsempésznem a szürke hétköznapok tengeréből, most mégis úgy tekintek rá mint egy börtönre. A távolból feketén ásítozik a kapunak is beillő ajtó, melyen keresztül még a szárnyaim is beférnek, a toronybéli lakásom itt most kissé szűkös lenne, mikor itt vagyok nem húzom be a szárnyaimat, olyan mint amikor az emberek nyújtózkodnak, jóleső kiteljesedni. Hiába a lámpások aranyló fénye, a sötétség beburkolja az egész épületet, most nem látom az apró díszítéseket, cizellákat, az impozáns oszlopokat melyek keretet adnak az ajtónak és az ablakoknak. Csak a sötétség mely lelkemből fakad…..tekintetem kecses fényfoltot fog be, olyan akár egy nagyra nőtt szentjánosbogár, lidércfény mi megremeg az ingovány felett s csalogat magához. Hófehér, vakítóan szép ahogy belesuhan az általam képzelt sötétségbe. Fájdalmasan ismerős mozdulat ahogyan a szikrázó szárnyak összecsukódnak, a szívem megdobban. Olyan nagyot dobban mintha most éledne újra, az első dobbanás a halál után. akkor éreztem ezt amikor Hendiala arcát megpillantva lényem felbukkant az Anshara mélyéből, s most is ő okozza ezt. Nincs reményem már, félve nézek a beszélgetés elébe, nem jutottam semmire most mégis a mélyvízbe kell ugranom, ám nem váratom meg. felemelkedem a levegőbe és pár pillant múlva már felette lebegek, s lassan ereszkedem le, hogy szárnyaim csapásai még véletlenül se kócolják össze gyönyörű haját. csak nézem és nem hiszek a szemeimnek, mint egy látomás, egy gyönyörű látomás. Nem tudom miért jött, most a szívemre sem hallgathatok, elküldtem őt, Eldorienre akartam bízni sértettségemben és nincs mentségem. megérdemlem, ha mindezt átgondolva búcsúzni érkezett. Oly apró és törékeny, mint egy tavaszi virág mely dacolva a széllel hajlik s viseli a súlyos esőcseppek viharát. Miért akar hát pajzs lenni?* -Hendiala. Nem is reméltem, hogy viszontlátlak. Nem is érdemlem. Ha bármivel jóvá tehetem, azt a szörnyűséget amit neked mondtam, megteszem. *Megérinteni sem merem, félek attól, hogy tényleg csak látomás és ha hozzáérek eltűnik. Anyámnak igaza van, köztiszteletnek örvendő, bölcs és jó vezető vagyok aki szereti és tiszteli a nőket, ezzel az egyel azonban képtelen megbirkózni. Ostoba, barbár és felelőtlen döntéseket hoztam ha róla volt szó és még mindig nem tudom mi lenne a megoldás.*
Első körben dühöngve repkedtem a felhők között, megfázni még így sem sikerült. Ahogy teltek az órák, kezdtem lehiggadni, és kívülről látni az egészet, magunkat. Nem lehet, hogy tényleg azért tette, mert félt? Mindig is mellettem állt, olyan bizalmat szavazott meg, amit mástól aligha kaphattam volna, ha nem állunk ennyire közel egymáshoz. Talán én is belelovaltam magam, az érzéseim kiteljesedtek Kono halála miatt, és csak végletekben voltam képes gondolkozni. A gyász mindkettőnkből szörnyeteget csinált, egymást bántottuk, holott most össze kéne borulnunk, egymásba kapaszkodni. Pont az ellenkezőjét csináltuk. Amikor leérek a földre, már tudom, hogy mit kell tennem. Nem tudok továbbmenni anélkül hogy ezt ne beszélnénk meg. Biztosan úgy véli most, hogy gyűlölöm, hiszen úgy néztem rá, mintha meg tudnám folytani egy kanál vízben. Volt, hogy veszekedtünk már, ám sohasem ekkorát. Most rólunk volt szó, kettőnkről. Nem a munkáról, nem a többiekről, csakis rólunk. Mintha ilyen nehéz lenne kimondani, hogy mégiscsak van valami köztünk, amely több mint barátság, több, mint az apa-lánya kapcsolat. S első körben sikerült ez pont a másik véglet nyelvén kimondani. Bárhogy is legyen, nem tehetjük meg azt hogy nem beszélünk róla. Én hagytam ott, nekem kell visszatérnem hozzá. Nem tudom, hogy mennyit voltam a levegőben, amikor leérek, már bőven sötétedik. Aligha hiszem, hogy az angyali toronyban lenne, én sem oda mennék. Ha kicsit átgondolom, hogy az elmúlt négyszáz évben milyennek ismertem meg, Vindoriel, ott kell lennie. Gyors fejszámolás után öltözöm át, és pakolok be néhány fontosabb ruhát egy válltáskába, és repülök utána. Legalábbis remélhetőleg utána, az ősi angyali városba. Szárnyaim erősek és gyorsak, mégis szinte éjfél van, amire odaérek. Az őrök ismernek, és beengednek, őket kérdezem, hogy Ellael a városban van-e. Útba igazítanak, az anyjánál szállt meg ezúttal. Érdekes, hogy akkor is tudják, hogy ki hol van a városon belül, ha nem látják. Na igen, az őrök matuzsálem korú angyalok, akiknek a város védelme az elsődleges feladatuk, gondolatai szinten is érzik, tudják, hogy merre lehet szeretett főangyalom. Némán repülök a ház felé, amely a legkecsesebb mind közül, talán az egész világon itt érezhető leginkább az, amelytől még nekem is picit inamba száll a bátorságom. Ha már eddig eljöttem, nem fordulhatok vissza. Talajt ér a lábam, és összecsukom a szárnyamat is. Nem változom vissza emberi alakomba, hiszen nem árt, ha bármikor el kell repülnöm. Ha mondjuk elküld. Talán majd bent a házban, ha mégis beengedne, ott nincs szükség a tollakra. Úgyhogy nagy levegő, és kopogok.
*Szinte bombaként csapódom be a Vindorielt rejtő kapu előtt a földbe, porfelhő száll fel körülöttem, mely néhány lélegzetvételnyi időre eltakar, majd mintha ködből lépnék elő jelenek meg újra a kaput felügyelő őr szemei előtt. Mély meghajlás és tiszteletteljes köszöntés fogad amire épp csak morrantok a szokásos mosolygós üdvözlésem helyett. Hűvösség vesz körül mely a szívemből táplálkozik, lelkem mélyén azonban forrnak az indulatok saját ostobaságom magjának gyümölcseiként. Első utam mindig az otthonom felé szokott vezetni most azonban amennyire csak tudok láthatatlanul, egy keskeny alig használt ösvényen igyekszem az Angyalok szirtje felé. Két lépés között veszem le a cipőimet s a zoknimat, s hajítom el dühösen és elkeseredetten. Mire felérek a szirtre, lépteim lendülete megcsappan ahogy dühöm is csillapodik s készséggel adja át a helyét a keserűségnek, önvádnak, vérző szívem fájdalmának. Szárnyaim hosszabban nyúlnak el mögöttem a földön, vállaim megereszkednek mintha nehéz súly nyomná le. Egyenesen idejöttem, ám mindvégig éreztem Hendialát a közelemben, valószínűleg a város felett köröz még most is és a szél sem képes keserű könnyeit felszárítani. Éreztem őt és a fájdalmát amit én okoztam balga mód s taszítottam el őt magamtól mindörökre. Ökölbe szorított kezeim a testem mellett feszülnek, a szirt szélén állva nézek a végtelenbe nyúló semmibe arcom most is gránitkeménységű, rágóizmaim már sajognak attól ahogy ajkaimat és fogaimat szorítom, különben ordítanék. A lelkem háborog saját ostobaságom és kegyetlenségem miatt, csoda, hogy a tollaim még mindig a megszokott szürke árnyalatukban pompáznak s nem váltak hasonlatossá gyászba borult lelkem feketeségéhez. Kétségbeesés és tanácstalanság lesz úrrá rajtam, nem tudom ezek után mihez kezdek, mit tegyek, hogy valamennyit visszahozzak a régi életemből, mert hogy olyan már nem lesz az biztos. Hendiala el fog hagyni, okkal és joggal, nincs miért mellettem maradnia, helye Clarion mellett van, oda tartozik s az, hogy eddig velem volt csak az én makacsságomnak köszönhető. Még nem tudok tisztán gondolkodni, még nem érzem magam a valóságban, nem érzem meztelen talpam alatt a kavicsokat, a sziklák éles csipkéit, hűvös felszínüket, nem hallom a könnyű lépteket és a szárnyak suhogását sem. A jól ismert, szeretett hang az ami kitép fájdalmam rabláncaiból.* -Ellael….fiam…..mi bánt? Lelked vérzik s az én szívem addig nem nyugszik míg sebei be nem forrnak. *Lassan fordulok meg fej lehajtva, gyötrelmem, lelkiismeret furdalásom miatt s anyám felé mutatott tiszteletem jeléül. Ében szín haj keretezi gyönyörű arcát, kontrasztot alkotva hófehér ruhájával mely a földet söpri, kecses alakja lassan közeledik hozzám, majd mikor elém ér kezét felemelve arcomra simítja tenyerét. Érintése gyógyír de nem megoldás fájdalmasan lüktető lelkemre, mégis úgy simulok tenyerébe mint gyermekkoromban. A gát mely eddig bennem emelkedett most átszakad, a keserűség és reménytelenség áradó zuhatagként hömpölyög ki belőlem, szemeimben szúró fájdalom ébred s azonnal meg is nyílnak könnyeim csapjai. Forró, sós cseppek égetik a bőröm, torkom gombóc szorítja, mozdulni sem bírok. Hangom nehezen préselődik át hangszálaim között, karcos és reszelős mintha homokszemek csikorognának fogaim között.* -Anyám! Csak hagyj magamra, kérlek. *Keze egy pillanatra megrezdül arcomon majd újra rám simul, melengetően, bársonyosan. Mély sóhaj nesze ér el hozzám szavai előtt.* -Dehogy. Bár ezt mondod, másra van szükséged. A fájdalmadat szabadjára kell engednek különben belülről emészt fel. Nekem elmondhatod, titkod megtartom ha kéred, csak mondd el, add ki magadból. Aggódom érted. *Aggódik, mintha ez újdonság lenne számomra. Mióta megszülettem aggódik, hol erősebben, hol halványabban de a kétség mindig ott él a szívében. Annyira tiszta és ártatlan, hogy nem lett fehér szárnyú mint apám? Emlékszem mikor kicsi voltam és kétségek gyötörtek, mindig ott volt velem, szárnyaival sátrat bontva körülöttem ahogy én tettem Hendialával….ahogy ő tette először velem. Ő volt az aki beborított a puha és selymes gyönyörűséggel, simogatott a tollaival és elárasztott a szeretetével. * -Bántottam őt…….és el fogom veszíteni. Talán jobb is így, de nem….nem így akartam, tudnod kell. *Magam sem tudom mit kellett volna tennem, már évszázadok óta nem keresem s nem találom a megoldást, csak vergődöm egyik próbálkozástól a másikig. Vágyom a jelenlétére mert megnyugtat, elringat mégis szenvedek mert nem teljesülhet be.* -Miért bántottad Hendialát? *A szeretett lény nevét hallva emelem csak fel a fejem s nézek anyám szemeibe döbbenten. mégis honnan….*-Honnan tudom? Az édesanyád vagyok Ellael, minden rezdülésedről tudok, nem kell őrangyalnak lennem ahhoz, hogy lássam a tekintetedben a szíved kínzó szerelmet. Láttam hogyan néztél rá, milyen gyengédséggel érintetted, tudom milyen sokat tettél érte. Nos? *Tekintete kérdő és egyben szúrós is, úgy néz rám mint aki a vesémig akar hatolni, lelkem legmélyebb bugyraiba és sosem tudtam ellenállni ennek a késztetésnek. természetes, hogy jól ismer és tudom, hogy születésem óta az őrangyalom ahogy apám is és ahogy én is az lettem volna a gyermekemnek ha az életem másképp alakul és az első szerelmem beteljesül. Az első, ami nem volt igazi csupán rajongás egy éretlennek számító angyaltól. Elfordulok az anyámtól, elhúzom az arcom és a messzeségbe bámulok mint érkezte előtt. Jobb így beszélnem arról ami a szívemet tépte szét, a bűnömről ami megbocsáthatatlan és ami alól sosem nyerek feloldozást. * -Eltaszítottam magamtól, vádoltam és kigúnyoltam, olyat tettem amit sosem tennék, most mégis megtörtént. -Miért? -Ez….ez nem…egyszerű. -Van időm bőven. -Makacs vagy és tántoríthatatlan. -Ahogy te is és Hendiala is. Összeilletek. -Hendiala…..igen, makacs. Sértett és büszke. -A legjobb női párosítás ha egy férfit le akar győzni. -Ezzel nem könnyíted meg anyám. *Egy röpke pillanatra fordulok csak felé, ő pedig bocsánatkérő mosollyal néz fel rám. Muszáj elmondanom, addig úgy sem hagy nekem békét, pedig most pont arra lenne szükségem. Békére és nyugalomra, arra, hogy ne érezzek semmit, hogy ne fájjon és ne szakítsa szét a bensőmet. De persze ezt is kifürkészi és van rá válasza. Megjegyzem igaza is.* -Az Anshara nem megoldás, csak egy menekülő út. Irtózatos felelősség nyugszik a vállaidon, nem teheted meg. -Tudom, csak egy pillanatra…. -Egy pillanatra se jusson eszedbe, különben én rángatlak ki belőle és azt nem fogod megköszönni. *Nos, legalább választ kaptam miért nem fehérek a szárnyai. Anyám könyörtelen is tud lenni ha a helyzet úgy kívánja, most épp rajtam gyakorol.* -Hibát követtem el. Az én bűnöm ő mégis a magának érzi. Azt hiszi Kono miatta halt meg, haszontalannak érzi magát amiért nem képes harcolni és úgy gondolja Kono azért halt meg mert őt védtem. Nem kellett volna mindkettejüket elküldenem, nem kellett volna egy helyen lenniük. Választanom kellett és ebbe beleroppantam. Most pedig harcolni akar, olyasmit tenni amire nem képes és… -Nem képes?! Honnan veszed ezt az ostobaságot? egy angyal arra képes amire csak képes _akar_ lenni. Aláástad az önbizalmát, megszégyenítetted. Hendiala bízott benned és szeretett, jobban mint hiszed. Tudod Ellael, büszke vagyok rád azért amit elértél, büszke vagyok mert okos vagy és bölcs, jó döntéseket hozol, odafigyelsz másokra és nem szállt a fejedbe a hatalom, ám férfiként, már megbocsáss olyan vak vagy, hogy csodálkozom amiért nem mentél még neki semminek. -Hogyan? -Hendiala szeret téged, te pedig évszázadokig távol tartod magadtól úgy, hogy minden napját veled tölti, most meg eltaszítod magadtól holmi tekintély miatt ami nem is létezne ha te nem éltetnéd. Kérj tőle bocsánatot és valld meg neki az érzéseidet. -Nem tehetem, hát nem érted? Ha megteszem őt meghurcolják, a belém vetett bizalom pedig elszáll mint egy tollpihe a szélben. A renden belül már így is széthúzások vannak, az egyensúly megingott a háttérben olyan erők mozgolódnak melyről tudomásunk sincs. _Nem_tehetem._ -Az jobb ha gyötrődsz és azért nem veszik hasznodat? Ha az elfojtott érzelmeid miatt nem figyelsz eléggé mindenre? Ha állandóan rá gondolsz, pedig a feladataidra kellene koncentrálnod? Hendiala olyan számodra mint az éltető víz, a levegő, vele együtt az életet tagadod meg. Nem teheted tönkre magad Ellael, akkor lesz vége a rendnek. Te vagy az egyik bástyája. ha a sors őt rendelte melléd, el kell fogadnod minden nehézségével együtt, a többit pedig bízd rá, Hendiala erősebb mint gondolnád, megbirkózik a támadásokkal. Ha ugyan lesznek. -Nem is tudod mennyire vágyom arra amit most mondtál, de már késő. Valószínűleg gyűlöl és a pokolra kíván. -Sosem fog így érezni irántad. Bármi is történt a te szerelmed sem halványult, vagy tévednék? -Nem halvá……úgy érted…..neeeeem, az képtelenség. *Anyám jól tudja mikor mit kell mondani, az időzítései kiválóak, a megfelelő mondatot a megfelelő csomagban nyújtja elém. És mint mindig most is igaza van, csak én voltam vak. Ostoba. Barbár. Eszembe jut minden egyes pillanat amit Hendialával töltöttem, minden rám vetett tekintet, minden szó, minden mosoly amiben gyönyörködhettem. Egészen más szemszögből látom és egészen mást jelentenek mint eddig. Anyám arcán elégedett mosoly szélesedik, egyszerűen gyönyörű és pimasz. Sosem volt titok előttem miért szeretett bele apám. Hozzám lép, korábbi aggodalma halványulni látszik, kezét az arcomra simítja ismét.* -Nos, úgy látom helyre tettük a dolgokat, most már rajtad áll. Én mindig mellett állok ugye tudod? Most pedig, megkapod a nyugalmat és a békét amire vágytál. Itt maradsz vacsorára? *Értetlenül nézek rá. Ennyi volt? Nincs több szent beszéd, fejmosás? Vacsora? -Talán. -Rendben. Jó éjt fiam. *Lehúzza az arcom magához és arcon csókol, majd ugyanazokkal a halk léptekkel, kecses mozdulatokkal ahogy érkezett, magamra hagy. A szirt mélysége még mindig végtelen és sötét, ám én már nem lefelé nézek, hanem fel az égre ahol a fények úgy táncolnak akár a megvadult szentjánosbogarak. Életem legnehezebb döntése és beszélgetése előtt állok. *
Kezdőlap 
