Nem veszi észre a sárkánylány feszültségét. Pontosabban nem érzi úgy, hogy az ellene irányulna, miatta ébredt volna. Éppen eleget sertepertélt már körülötte, és ha nem volt szem előtt, gondoskodott róla, hogy Caryeth mindig tudja, hogy mit csinál, hol van. Ebben legtöbbször Eldegar volt segítségére. Azért túlzásba nem vitte, Malphas nem az a fajta, akinek, ha ilyesfajta célja van, mint ami a rendszerrel és vezetőivel, megkockáztatná a bukás lehetőségét azzal, hogy kétszínűnek tűnik. Nem szerencsejátékos, mint a dzsinnek, akik rábízzák magukat mások szeszélyeire... Malphas démonként inkább gondoskodik róla, hogy akarják tudni, mit csinál, és a vezetőknek ő mindig készséggel jelentett is mindent. Stílusát kifogásolhatták, ám tartalmát soha. Az pedig, hogy öreg és poshadt démonvérének kipárolgása mérgező gőzként keveredik a levegőben, egyszerűen nem érdekli. Caryethnek büszkének és hálásnak kellene lennie, hogy egy ilyen démon, mint ő, hűséggel "szolgálja", és ha a sárkány nem is rajong érte, de legalább eddig volt benne annyi értelem, hogy sosem hangoztatta ellenvéleményét vagy próbálta megszégyeníteni, nevetségessé tenni őt. Megesett, hogy éreztette vele, hogy hol a helye, ám Malphas esze mindig erősebb volt szenvedélyes gyűlöleténél és megvetésénél. Mindig... Szóval amióta ismét meglátta a napot piramisból mentett múmiája. Azelőtt fittyet hányt az értelemre, kivéve, ha az Lucifer szájából hangzott el. Olyankor még az is megesett, hogy hallgatott rá. Keserű emlék ez, Luciferé, az pedig még kellemetlenebb, hogy kezdi felismerni magában bukott vezére egykori tulajdonságait. Akaratlanul is elképzeli néha, vajon vezetője és társa vajon hogyan viselkedne ebben a mai világban, hogyan ítélné meg Malphas és az egész rendszer tetteit? Ő vajon szimpatikusnak találná Caryeth makacs önuralmát és töretlen jószándékát, vak hitét egy olyan rendszerben, aminek születése idején még volt a szabadságnak valódi jelentése? Nem tudja. És soha nem is fogja megtudni, így be kell érnie azzal, hogy tovább játssza a türelemjátékot. Komoly szemei alatt a komoly szavakra ajkai is komoly vonallá keskenyednek. Utálja ezt a céges bizniszt, unalmasnak találja a hatalmi játszmák ilyesfajta kivitelét. Nem a vezetők cégeiét, hanem az egész globalizált világot. Sokkal szórakoztatóbb és dicsőbb volt az a világ, ahol kiszakítottad az ellenfeled szívét a mellkasából, vagy ő a tiédből, és eldőlt, ki a győztes. Országokat kormányoztál anélkül, hogy megkérdőjelezték volna a döntéseid, mert a te szavad a törvény. A mai világan viszont mindent ezek az írott jogszabályok irányítanak. Mindent. Több ezer oldalnyi apró betű, a jog hadserege, ami bármit és bárkit leigáz, aki beszéli a nyelvét. Malphas csakis ezért vállalta, hogy vállalati ügyeket is intézni fog. Szerette a hatalmat, és vonzódott ahhoz, ami kiszolgálta ezt az igényét, ám jobban kedvelt közvetlenül belefolyni az emberi életekbe ezzel, nem véletlenül lett védőügyvéd. Imádta a gondolatot, hogy bűnösöket hagy szabadon futni, akiket aztán vagy utolér a végzet, vagy nem. Persze a vállalatok sakkjátszmáival és alattomoskodásával is szívesen elütötte az időt néha, de a felgyorsult világban és elfojtott indulatai tengerében mégis csak gyorsabb és közvetlenebb örömforrás volt számára a bűnügyben való munka. A mai feladatát egyszerre tekinti kihívásnak, fárasztó kötelességnek és alkalomnak arra, hogy ismét, ki tudja, hányadszor is bebizonyítsa Caryethnek, érdemes a bizalmára. - Ne becsüld alá az irigységet... - válaszolja, ahogy apró mosolyra rándul a szája. - Nem követtem figyelemmel a tőzsdét meg a bevételeket mostanában, sem a marketinget, de a konkurencia a legőrültebb ellenség tud lenni. Elkeseredettségében és mohóságában sosem tudhatod, hogyan próbál felülkerekedni. Valaki tudhatott valamit, láthatott valamit, és azt képzelte, meg tud fogni. Ennyi is elég az őrült lépésekhez. Az Interpol sem tévedhetetlen, ha elég jól adja elő magát az ember, egy vegyeskereskedésre is rászállnak. Nem kioktatni akarja a sárkányt, elvégre az jóval régebb óta foglalkozik főállásban cégvezetéssel, mint ő. Ugyanakkor Malphas nyitottabb az emberi lélek sötétségére, jobban látja és érzi, mi mindenre képesek a vágyak. Caryeth talán nem vette figyelembe mindezt, de az is megeshet, hogy a lány gyanúja nem alaptalan, így azonnal bólint. - De természetesen utána nézek. Ehhez nekem is szükségem lesz azokra az anyagokra, amiket kikértek. Sok mindenre lehet belőle következtetni. Akaratlanul is kezdi felvenni ügyvéd énjét. Egyszerre kedveli és megveti ezt az álcát. Sokkal szívesebben volna önmaga, mint egy irritálóan sikeres, tenyérbemászó fickó, de egyelőre ez jutott. A fickóval pedig együtt jár a fontoskodó, ügyvédi stílus, és a már-már követelőző kijelentések azt illetően, mire van szüksége az ügyhöz. - Mi lett a vizsgálat eredménye? Kiderült bármi is arról, hogy miért most és mit akartak a cégtől? Vagy csak kikérték az anyagot magyarázat nélkül?
Akármennyire is igyekszem bízni benne, hiszen már bizonyított, azért tisztában vagyok azzal is, hogy miket tett a múltban és azzal is, hogy ha akarna, akkor mire lenne képes a jelenben. Lehet, hogy hosszú ideig aludt, de ez nem jelenti azt, hogy gyenge lenne és nem lenne már képes elég nagy pusztítást végezni, ha arra lenne ingerenciája. Ezt azért figyelembe kell vennem, ahogyan mindenkinek, aki a közelébe kerül, vagy akinek akár csak cseppnyi köze is van hozzá. Ettől még a tudását és az erejét mondhatni fel is lehet használni, mert tudom, hogy elég profi ahhoz, hogy olyasminek is utána tud járni, aminek azért sokan nem, vagy nem olyan hatékonysággal, ahogyan ő. Arról már nem is beszélve, hogy a kora okán is jóval többet tud a világról, mint a legtöbben, hiába aludt olyan sokáig, ettől még tisztában van az emberek működésével, talán könnyebben kiismeri őket, mint ahogyan mondjuk egy egyszerűbb, fiatalabb beosztott. Figyelem, ahogyan helyet foglal, én is elhelyezkedem vele szemben. Eligazítom kicsit a ruhámat, a lábamat keresztbe teszem szépen, hátradőlök kényelmesen. Nem láthat rajtam feszültséget, vagy viszolygást a személye ellen, semmi effélét, maximum talán annyit érezhet, hogy nem akarom ezt sokáig húzni. Várom már az esti telefont, amikor beszélhetek Joeval, még ha nem is terhelhetem őt mindennel, ami velem történik, ami velünk történik, hiszen túlzottan zavaros lenne neki ez az egész. Nem is látja át úgy, mint ahogyan az, aki ebben él, de ettől még nekem is jól esik kiadni magamból a napi történéseket és egy kicsit hallani a hangját, no meg akár csak elcsevegni az időjárásról, vagy bármi egyszerűbb apróságról, ami nem olyan komoly, mint amivel napi szinten foglalkoznom kell. - Igen, úgy gondolom és Eldegar is úgy véli, hogy igazam lehet. Persze... lehetne csak egy szimpla konkurens cég is, de olyan anyagokat akartak kikérni, amikről nem igen tudhatnak sokan, főleg nem egyszerű emberek. Túl sok a gyanús körülmény, épp ezért kellene utánajárnod, hogy mi, vagy ki lehet a háttérben. - talán ismer annyira már, hogy nem vagyok alapból gyanakvó természet, de azért annak utána szoktam nézni, hogy ki mit akar tőlem és ha csak egy konkurens cég lett volna arra könnyebben rájövünk. Volt akit ráállítottam, hogy kicsit fejtse vissza a szálakat, de még sem kaptunk semmiféle pontos infot ezért is gondolom, hogy nem erről van szó. Ha egy másik cég lett volna, akik szimplán csak fennakadást akarnak okozni nekünk, akkor nem tettek volna ennyit azért, hogy ne bukkanjunk a nyomukra. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem is tudunk majd meg semmit sem, viszont olyat kell az ügyre állítani, aki jóval komolyabb és nagyobb eséllyel tud információkat szerezni, mint egy szimpla beosztott, Malphas pedig épp e miatt lehet alkalmas a feladatra.
Odabenn megáll és vár. Malphas okos, ravasz, türelmes, bár a türelem annyiféle lehet, ahány lény él ezen a bolygón. Az öreg démon türelmét az akarat edzette, hiszen természetétől távol áll a békés várakozás, és egykor nem is volt rászorulva holmi toporgásra. Kivárni a sorát? Ez a kifejezés, már csak a gondolata is harsány kacajra késztette volna. Irigység, ez az, ami mozgatja, ez az, ami génjeibe ivódott, ez az, ami kipárolog belőle és megmérgez mindent, mindenkit, elvéve a józan eszét bárkinek, akinek gyenge a lelke és kevés a hite önmagában. Az irigység csak azokon tud diadalmaskodni, akiket mardos a kétely, akik elégedetlenek. Malphas mindig az volt, magával, a világgal, barátaival. Néha még ellenségeivel is. Nem elég erős, nem elég okos, nem elég nehéz legyőzni - hol marad így a diadal? Hogy ünneplik majd, miért rettegnek tőle, ha könnyen arat győzelmet? Elirigyelte ellenségeitől hát gyengeségüket is, ha úgy adódott. Ma azonban Malphas maga a megtestesült türelem. Hosszas, fájdalmas procedúra, és elméje röpke megbomlása volt az ára, hogy megtanulja, a várakozás soha nem vezet győzelemre, de megalapozhatja, bármilyen győzelemről legyen is szó; országok közt dúló háborúról vagy buta kis vitáról két személy között. Vár tehát most is, ahogy háromszáz esztendeje teszi, ezúttal arra, hogy hellyel kínálja kasztja vezetője, a fiatal sárkány, Miamar szépséges utódja. Sok mindent elmondott már Caryethnek, aki érzékenyebbnek bizonyult apjánál. Malphas ezt a nemének tudta be. A nők mindig gyengédebbek, megértőbbek és sokkal könnyebben meg is bántódnak. Könnyű őket megsérteni, az pedig egy idő után unalmas és frusztráló játékká válik. Caryeth azonban, Malphas tudta jól, ugyanúgy tudott kegyetlen is lenni, mint az apja. Ritkábban és indokoltabb esetben, de a vezetés keménységet követelt, Malphas pedig egy idő után örömmel vette volna, ha Caryeth hagyja, hogy démoni szavakat suttogva a fülébe tovább korbácsolja indulatait ellenségeivel szemben. De a lány inkább csak lány maradt. Diplomata, örökös, felelősségteljes és megfontolt. Fogékony az irigységre, mint minden hatalmi pozíció tulajdonosa, de okosabb annál, hogy éljen is vele. Malphas tehát hamar rájött, hogy nem erőszakolhatja rá képességeit a sárkányra. Várnia kell, amíg majd az keresi meg őt, és készségesnek kell mutatkoznia, ha eljön az idő. Egykori rátartiságát, megalapozott arroganciáját el kellett rejtenie. Kell. Ez a szó határozta meg az utóbbi háromszáz évét, és türelem ide vagy oda, kezdte unni. Olyan sok mindent tett Caryethért, sőt az egész rendszerért, és mégsem tűnik úgy, hogy értékelnék vagy megbecsülnék. Ugráltatják, utasítják. Nem, mintha a barátkozós alkat volna, és számtalanszor hívta már fel direkt vagy burkolt módon a három vezető figyelmét is arra, hogy ő démon. A démonok pedig nem népszerűek. Sokat látott, sokat hallott, és bár képességei csak az utóbbi időben kezdenek ismét virágba borulni, azért hatalma hasznukra válhatna, ha kamatoztatnák képességeit és tudását, mert az ajánlat nem tart örökké, és mégsem teszik. Malphasnak még mindig sikerül néha egészen elképednie ezen a puhányságon, és hiába szokott hozzá a halandókkal szembeni szolidaritáshoz és törődéshez, még mindig természetellenesnek találja. Okkal lettek azok, amik. Nem szégyellni vagy rejtegetnivaló dolog ez, hanem olyasmi, ami kiemeli őket a többi közül. A lények elfecsérlik a hatalmukat, mert nem tudják rendesen használni, de ezt a véleményét nem sűrűn hangoztatja, bár nem is igen titkolja. Ügyesen beleszőtte ezt a fekete szálat élete, emlékei és kritikus-cinikus privát megnyilvánulásainak szövetébe. Ezúttal sincs igazán elragadtatva attól, hogy ide rendelték, és bár nem mutat gőgöt vagy idegességet, Caryeth ismerheti már annyira, hogy lássa a démonon az elégedetlenség jeleit. Malphas már a kezdetektől igyekezett Miamar örökösét hozzászoktatni saját nyers lényéhez. Meg akarta előzni, hogy rossz képet fessenek le róla magukban, így azt, ami negatívum lehetett, eredményekkel és haszonnal tette elfogadhatóvá, sőt alig nélkülözhetővé; kendőzetlen őszinteségének jutalma az igazság volt, az alatta állókkal szembeni kegyetlensége pedig vérrel írt hűségnyilatkozat, amit eddig senki sem szegett meg. Ha nem is volt népszerű, de hatékony és - eddig - megbízható igen, ezt senki sem tagadhatta, és módszerei sem lephették meg őket. Könyörtelensége korával, múltjával, tapasztalataival és fajával együtt járt. A mai démonok fekete vére felhígult, megfakult, a vezetők aligha találkozhattak olyan lénnyel, aki annyi sötétséget hordozna magában, mint ő, legfeljebb az ősi démonvárosban, de azt a helyet démonokon kívül nem sokan látogatják. Érthető hát, hogy sokan ma is viszolyognak tőle és erejétől, pedig Malphas sötétsége hasznos lehet, és alig várja, hogy hármójuk közül valaki végre belássa ezt. Azt reméli, hogy a szőke sárkánylány lesz az, akit a két férfi vezetővel szemben nyíltan előnyben részesít, ha figyelemről van szó. Reméli, hogy egy nap Caryeth is bele mer kóstolni abba a hatalomba, amibe az apja túl mohón vetette bele magát. De Miamarnak nem volt olyan segítője felemelkedésekor, mint Malphas, Caryeth pedig talán nem is akar felemelkedni. Egy földhöz ragadt sárkány. Milyen elkeserítő gondolat. Az elkeseredettségét azonban végképp elrejti a sárkány szemei elől, és inkább csak készséges mosolyával és morc tekintetével jelzi, hogy nem felhőtlen a hangulata. A lány felajánlásával élve elhelyezkedik az egyik fotelben, és szokásos mustráló pillantásával követi a másik mozdulatait, ahogy helyet foglal vele szemben. Érdeklődésnek csupán az árnyéka látszik világos szemeiben, valami sokkal mélyebbről jövő kíváncsisággal méregeti a másikat. Az irigység mindig célpontok után kutat. Mosolyára azonban akaratlanul is ajkainak rándulásával felel. A civilizáció, modern kommunikáció alapja ez a tükörreflex. Mindig mindenki mosolyog. Elképesztő, de hatásos, és elérte már, hogy arcizmai maguktól reagáljanak az ilyesmire. Nem hazugság ez részéről, hiszen kínosan ügyel rá, hogy ne kapják rajta még csak füllentésen sem, legalábbis négy szem közt, világukkal kapcsolatos beszélgetéseik során. Mint ügyvéd, politikus vagy aktivista, nos, úgy már azt mond, amit akar. Malphas nem vág közbe, élénken figyel, érdeklődése végre a másik szavaira is irányulnak, nem csak a lényre. Öreg elméje képes több dolgot is egyszerre feldolgozni; ugyanabban az időben emlékezni, megjegyezni és elképzelni. Így ahogy Caryeth röviden beszámol, ő felidézi a másik sárkány, Eldegar szavait, és agyának egy apró zugában már készül is egy terv. - Igen, hallottam róla - ismeri el halkan, de hangjából kitűnik, hogy ő ezt korántsem érzékelte olyan veszélyesnek. Minden nagy cégre rászállnak olykor-olykor, a modern világ szabadsága fegyver, amivel bármilyen hatalom megkérdőjelezhető, hiszen az erőszak és a nyílt agresszió már nem tényezők. A kiharcolt demokrácia önmagát ellenőrzi. Aljas lett a világ, amíg ő aludt. No nem mintha gondja lenne ezekkel az új fajta játékszabályokkal... - És úgy gondolod, hogy a nyomozás kifejezetten ellened irányult? - teszi fel máris a kérdést, most is beszédes hanglejtéssel. Még mindig nem tartozik a szűk körbe, akikkel megosztanak minden titkot, minden kétséget, így kénytelen tapogatózni, de sejti, hogy így van. Az Interpol nem ugrik csak úgy minden vészmadár csiriperélére, így aztán ha valaki szánt szándékkal Caryeth, azaz a Diplomácia vezetőjét támadta ezzel, nyilvánvalóan nem kezdő. Malphas azonban kevés olyan kívülállót ismer, aki volna ilyen merész, ugyanakkor ennyire ügyetlen. Ha csak nem épp az elterelés volt a cél... Végre valódi érdeklődés támad benne, és kiegyenesedik kissé a fotelben.
Mondhatnám, hogy át kell esnünk ezen a beszélgetésen, de azért nem esik olyan nehezemre, hogy beszéljek vele, főleg hogy Eldegar még most is maradéktalanul megbízik benne és lássuk be eddig semmi olyat nem tett, ami arra utalt volna, hogy veszélyt jelenten ránk, vagy akár a rendszerünkre. Így aztán nyugodtan ülök a helyemen, amikor az utolsó akta is készen van és félretolhatom a mai munkát. Amíg megérkezik kicsit még kis is nyújtóztatom a gémberedett hátamat ültömben, egy kis fejkörzés is belefér. Ropognak az ízületek rendesen. Ez jellemzően az az állapot, amikor kimondottan jól esnek felállni, felmenni a tetőre és onnan már szárnyakkal repülve rugaszkodni el az ég felé, hogy úgy tényleg istenesen megmozgathassam a tagjaimat. A repülés mindig segít, ha túlságosan sok időt töltök az iroda falai között, csak hát bármikor nem tehetem meg és persze nem is bárhol. Késő este kell hozzá, nyugalom és egy kis előkészület, hogy még véletlenül se vegyenek észre a radarok, mint ismeretlen objektumot. Macerás... de néha azért ettől függetlenül is megéri. Kell nekem is a kikapcsolódás, erre csak még inkább rájöttem, mióta ez az egész Joe ügy elkezdődött. Tudom, hogy beszélnem kell majd róla Ellaellel és Eldoriennel is. Nem teregetem ki a magánéletemet mindenkinek, viszont azért vannak dolgok, amiket nem tarthat meg csak magának egy vezető, még ha a két férfi szerelmi életéről nem is tudok nagyon semmit, bár ha jól tudom nem is igen van nekik, ahogyan eddig nekem se nagyon volt. Most se mondom, hogy máris szerelmi életem lett, de... mondhatni valami alakul, még hozzá rendkívül hosszú idő után. - Jensen, köszönöm, hogy eljöttél. - mosollyal köszönöm, amikor belépdel az ajtón és a keresztnevemen szólít meg. Igen, ennyire azért van köztünk már bizalmas viszony, úgyhogy nem különösebben lep meg ezzel most. Az ujjam újra a kis gombra siklik a telefonon és csak akkor szólalok meg újra, amikor lenyomtam. - Köszönöm Miranda, mára készen vagyunk, hazamehet. Kellemes estét! - már így is bőven lement a nap, úgyhogy mindenképpen van bőven mit kipihennie, nem tartóztatom tovább bent, biztosan elfáradt. Csak aztán intek Malphasnak az egyik fotel felé, hogy üljön le bátran, ha netán magától még nem tette meg. Én magam is felállok az asztaltól és kényelmesen a másikban foglalok helyet. Úgy mégis csak közvetlenebb, mintha az íróasztal másik feléről dirigálnék, mint ténylegesen valami szigorú főnökasszony. Persze tudok az is lenni, de ezúttal nem szándékozom. - Nem tudom, hogy Eldegar tájékoztatott-e már arról, hogy milyen feladattal bíználak meg, de fontos a diszkéricó és van pár dolog, aminek utána kellene nézned a céget érintő nyomozással kapcsolatban, ugyanis nem régiben valaki ideküldette a fél Interpoolt. - no jó kissé túlzok, azért nem volt akkora veszélyesen nagy tömeg. Eldegart ismerem annyira, hogy van olyan precíz, hogy beszámolt már az ügyről, vagy legalábbis a részleteiről, Malphas pedig alkalmas lesz rá, hogy kicsit jobban beleássa magát abba, hogy pontosan ki is volt az, aki ennek az egésznek a háta mögött állt, mert hogy nem magától találta ki azt egy másik állam kormánya, hogy vizsgálódik kicsit egy kínai székhelyű cégnél, az is holt biztos. Persze megbízhatnék az üggyel mást is, de jelen esetben erről azért még sem tudhat bárki, hiszen azt jelenti valaki közvetlenül engem támad, az én dolgomat akarja megnehezíteni, hát persze, hogy erre olyan valaki kell, aki felé bizalmat táplálhatok, hogy a megszerzett információkat nem adja tovább, viszont van annyira... keménykezű, hogy ki is deríthet fontos dolgokat akár nagy segítség nélkül is.
A térkapunál nem akadékoskodtak vele. Ismerik már, és bár többnyire az egyszerű közlekedési eszközöket választja, azért sűrűn megesik, hogy a térkapukat is igénybe veszi. Túl gyakran nem teheti, mert lassacskán olyan karrierre tesz szert, ami feltűnővé tenné a lehetetlen távolságok leküzdését néhány óra alatt. Nem akar világhírnevet - ó, dehogynem -, mert azzal megnehezítené saját dolgát, de munkái, ügyei és azok a tevékenységek, ami mögé valódi énjét rejti, felkeltik az emberek érdeklődését. Nem óhajt okot szolgáltatni rá, hogy bárki is gyanakodni kezdjen, ma azonban kivételt tett. Caryeth úrnőhöz való útját egy bérelt kocsival folytatja, sofőr és bármiféle társaság nélkül. Bátor tett ez részéről, de kétes értékű ez a bátorság. Ő maga kényszernek érzi, hiszen anélkül, hogy lenne mellette olyan lény, ami meggyógyíthatná egy esetleges karambol vagy baleset esetén, ugyanolyan védtelen, mint az emberek. Soha nem fog hozzászokni ehhez a gondolathoz. Mielőtt sebei álomba taszították, már kezdtek megjelenni regenerációs képességei, amik démoni alakjában sokkal erőteljesebben megmutatkoztak, de bimbódzó képessége szörnyet halt a piramisok sötétjében, és masszív, tüskés-pikkelyes bőrét sem húzhatja magára ebben az elpuhult világban. Ugyanolyan törékenynek kell mutatkoznia, mint bárki másnak, és ettől heti rendszerességgel kap fojtogató dührohamokat. Most viszont teljes higgadtsággal navigál Peking utcáin, és kihasználja ezt a röpke időt, hogy fülét hozzászoktassa a dialektushoz GPS-e segítségével. Mire odaér a toronyházhoz, öreg, csavaros elméjében már ott is az elővett tudásanyag szétterítve. Kínaiul válaszol a férfinek, aki elparkolja a kocsiját, kínaiul köszönti a portást, és odafenn Mirandának is kínai szavakkal bókol röviden, semmitmondóan, de udvariasan. A jégsárkány úrnőhöz mégsem léphet be morcos, fáradt, kicsinyes pofával, így megteremti az alaphangulatot az asszisztens bóktól elpirosodó orcájával. Pedig Caryeth már jól ismeri azt az énjét is, ami izzó vasakat döf a másik szívébe és kisüti minden élő lelkét. Nem is igazán titkolta soha, de nyíltságába belevegyítette igaz és hamis érzéseit egyaránt, rábízva a szerencsére, kiszúrják-e benne a hazugságokat vagy sem. Ezidáig megúszta, és ma nem is számít efféle veszélyhelyzetre. Nem tett semmit, ami miatt megróhatnák, kínosan ügyel minden lépésére, és energiáit képességei tornáztatásán kívül mások lépéseinek kiszámításába fekteti. Munkája és személyisége is ezen az elven áll vagy bukik: mindig egy lépéssel a többiek előtt. Vagy, ha lehet, sok lépéssel. Valamiféle munkaügyről lesz ezúttal szó, ezzel tisztában van, de ha telefonon vagy e-mailben nem beszéltek részletekről, akkor az nem sürgős vagy épp annyira kényes, hogy nem kockáztattak vele. Márpedig nem hívták volna Pekingbe, ha valami unalmas, triviális esetről volna szó, így halovány érdeklődéssel fordul Caryeth, azaz Madeline de Skhinell irodájának impozáns ajtaja felé. Megborzong már a gondolattól is, hogy így kell szólítania a sárkányt, mikor azt apja és anyja egy sokkal hangzatosabb és nemesebb névvel ajándékozták meg. Összetekeredő kígyóként sziszeg bensőjében a halandók világával szembeni harag, de méregfogát elrejti. Még nem elég erős, hogy belemarjon bármibe is. Miranda pironkodva továbbtereli, ő pedig készséggel, hűvös mosollyal és ingerlő tekintettel követi az asszisztens útját, amíg az kinyitja neki az ajtót. Mellette elhaladva is érzi a nőből áradó forróságot, de nem játszik vele tovább. Nem buja démon ő, hogy ilyen mélyre süllyedjen, se nem szerelemdzsinn, hogy kihasználja Miranda vágyait. Ahogy becsukódik mögötte az ajtó, bűvölő tekintetét leveti magáról, mint az említett kígyó a hasztalan, régi bőrt. Sokat ígérő mosolya azonban továbbra is szája sarkában ül, merengésre késztetve szándékairól bárkit, aki látja. Apró biccentéssel köszönti a sárkányt, és bár szíves örömest ledobná magát valamelyik ülőalkalmatosságba, még mindig nem érzi úgy, hogy megtehetné anélkül, hogy rosszallást váltson ki kasztja vezetőjéből. És amit nem fog tenni addig, amíg a rendszer áll és él, hogy a kasztok vezetőit megsérti. Más dolog az igazat könyörtelenül a szemükbe mondani, más őszinte véleményt formálni, és más kihasználni őket, visszaélni jóindulatukkal. Azt csak a legostobábbak tennék. - Madeline. A keresztnév használatával bizalmi státuszát emlegeti fel és kérdez is rá ugyanazzal a lélegzetvétellel, mint majdnem minden alkalommal, amikor kettesben van Miamar utódjával. Várja, hogy hellyel kínálják, ám addig nem mozdul. Vár. Kibírja. Ez a test nem egy délceg darab, de hosszas unszolás és érvelés hatására az utóbbi hónapok, sőt évek tudatos munkájának eredményeként azért sikerült olyanná faragnia, hogy erőt és egészséget sugározzon. Szikárság, izmok, minőségi ruhadarabok, ápolt külső. Most mindez ő, éppen ő, aki legeredményesebb éveiben kínhalált és olyan kórságokat terjesztett, amikre akkor nem volt szó, mert nem volt, aki túlélje csontszárító, húszabáló, sebfakasztó érintésüket, és meséljen róluk. Csendben imádja hát az iróniát, amit a jelenlegi megjelenése és a múltja közti paradoxon sugall, habár ezt csak kevesen értik meg. És még kevesebben értékelik.
Az utolsó simításokkal is készen vagyok, félreteszem a méretes aktát, miután belehelyeztem az aláírt szerződést. Ez is meg van, de ettől még nincs vége a mai napnak, még van épp elég dolgom, bár már nem olyan jellegű hivatalos ügyek, amik a céget illetik. Igazság szerint már a nap végét várom. Igaz, hogy elég nagy az időeltolódás, de ő nagyjából akkor kel, amikor én fekszem és végülis mivel egyébként sem alszik túlságosan sokat nem zavarhatom meg különösebben. Na persze azért nem telefonálunk egymásnak minden nap, nem vagyunk tinédzserek szintjén, de azért mégis csak jól esik időnként elmesélni a napomat, vagy megbeszélni az övét, főleg hogy eddig még nem sikerült ennek az egész démonügynek a végére járni. Még mindig úgy vélem, hogy az lenne a legjobb, ha pár Védelmist az ügyre lehetne állítani és akkor rendben lennénk, de persze ezt úgy sem hagyná, ahogyan rá is világított már egyszer. Férfiből van, szereti, ha a saját dolgait ő intézheti, hiába, hogy jelen esetben egyedül ezt képtelen lenne megoldani. Nem lebecsülöm én az embereket, de ettől még ember marad, aki nem sokat ér egy démonnal szemben, főleg ha az még erős is. - Miranda, kérem, amint Mr. Netzky megérkezett engedje is be kérdés nélkül. - felengedem a gombot, majd még egy kicsit félretolom a mappát, mintha ezzel azt is elérhetném, hogy holnap már ne kelljen vele foglalkoznom. Legalább már ezen a vizsgálaton túl vagyunk. Nem arról van szó, hogy olyan végtelenül aggódtam volna, hogy netán találnak valamit. Egyszerűen csak reméltem, hogy nem nehezítik meg nagyon a vállalat ügyeit és persze még mindig kérdés, hogy ki volt az egész háta mögött. Nem is volt kérdés, hogy kit bízok meg a nyomozással ez ügyben. No jó... valahol azért kérdés volt, de Eldegar természetesen Malphast ajánlotta. Nem lepett meg a dolog és végeredményében szerintem is rátermett és alkalmas a feladatra. Mégis csak tapasztalt démon, idős is és a bizalmamat is megszerezte, ahogyan Eldegarét is már régen. Persze volt idő, amikor még nem éreztem így, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy tényleg bízhatunk benne és nem árulja majd el a rendszert, de úgy tűnik, hogy tényleg nem akar bajt. Talán a hosszú alvás... nem tudom, valami mégis csak változtathatott a gondolkodásmódján. Ez persze még nem jelenti azt, hogy mindenről tudhat. A feltétlen bizalom drága kincs, azt tényleg csak keveseknek adjuk meg. Még Eldegarnak sem számolok be tényleg mindenről, mert nem tehetem meg, ahogyan Ellael vagy épp Eldorien sem ad tovább minden információt csak úgy. A legfőbb bizalmasoknak, akik már többszörösen bizonyítottak. Malphas megmentette az életemet ez tény, de... ez egy alkalom volt csupán. E miatt van ott, ahol és e miatt kerülhet feljebb, de ettől még nem tudhat meg mindent maradéktalanul.
Kellemetlen helyzet is lenne, ha akár csak sejtése is lenne arról, hogy ki is vagyok valójában. Egy egyszerű ember, aki jó eséllyel nem is tudna mit kezdeni magával, ha kiderülne, hogy ki vagyok. Persze azt nem tudhatom, hogy miket látott már, hogy mik vannak az élete hátterében, de ennek is utána fogok majd járni, csak majd akkor kerülhet erre is sor, ha elment. Akkor majd ez a következő lépés, ráállítok egy-két hasznos embert, hogy foglalkozzanak szépen vele, aztán majd meglátjuk, hogy mik derülnek ki róla a háttérben. Nem kell elsietni semmit sem, amúgy sem most azonnal kellenek azok a papírok, amiket le kell adni neki és az a belső vizsgálat sem most azonnal lesz, amit ígért. Ettől még persze az lesz az első dolgom, hogy utána nézek majd jobban, hiszen még azt is ki kell deríteni, hogy ki az, aki ide küldte, vagy ide küldette az interpolt, mert valaki mindig van a háttérben és az egyértelmű, hogy ha a leváltásomra játszik, akkor nem barát és nem is csak valamiféle kíváncsiskodó. - Ne aggódjon, tudom én az ilyesmit kezelni gond nélkül. Mindig vannak rosszakarók, no meg akik azt hiszik, hog tehetnek az ember ellen valamit, csak egy kis áskálódással, de kezelni tudom a helyzetet. Nem az első már. - hát persze, majd ezt is megoldom, nem olyan bonyolult, főleg nem nekem. Az aki az egészet intézi talán azt hiszi, hogy elérhet vele bármit is, de erről természetesen szó sincs. Elég sok nehézségen mentem már át életem során. Ha az ember nagyra tör, még ha nem is feltétlenül szándékosan, akkor várható, hogy ez nem mindenkinek fog majd tetszeni, tisztában voltam már a legelején is ezzel, amikor elvállaltam a kasztunk vezetőjének szerepét. A kissé alpári megfogalmazásra azért elmosolyodom. Hát igen, látszik rajta, hogy Amerikából jött és valahol az is, hogy rendőr, ahol több mindent megengedhet magának, mintha magasabb körökben forogna. - Akkor nem lesz gond, el fogom tudni érni, ha felmerülne bármiféle kérdés. - a mosolyom nem csökken, nem zavar azért különösebben a szóhasználat. Én magam soha sem káromkodtam, valahogy ez nem igazán illik hozzám, de hát nem vagyunk egyformák, van akinek könnyebben a szájára jön az ilyesmi, én mindig is tartózkodtam tőle. Talán a születésem régisége miatt, vagy csak a pozícióm, az se nagyon engedné az alpári szóhasználatot, azért azt lássuk be. Azt is csak éppenhogy észreveszem, hogy az éjszaka emlegetése nem tesz jót neki. Megjegyzem az információt, de nem kérdezek rá külön, nem is feltétlenül van rá szükség úgy gondolom. Egy ismeretlen életébe ne vájkáljunk... vagy legalábbis ne nyíltan nem igaz? - Ne gondolja úgy, hogy lenézem e miatt, mindenkinek vannak szokásai, amiktől nem tud elszakadni. - még talán nekem is, bár a dohányzás olyasmi, ami túlságosan káros, és nem is fogom sosem jó szemmel nézni. Főképp a gyengék alkalmazzák, akik nem tudnak meglenni nélküle, bár persze ezzel máris elítélem őt, amit nem feltétlenül akarok megtenni, főleg nem ilyen nyíltan. Talán a pozíciómnál fogja mondjuk, hogy megtehetem. - Gondolja? Nem is tudom, mi azért ritkábban kerülünk be a hírekbe, a filmsztároknak kultikus értéke van, azt hiszem egész más a kettő, nehéz is összehasonlítani. - no meg más körökről van szó, más környezetben mozgunk, másoknak vagyunk fontosak, vagy épp akadályozó tényezők. Nincs ezzel baj, nem lehet mindenki egyforma. Én nem is akartam sosem olyan téren híres lenni, valahogy nekem a villogás és a fennhéjázó viselkedés soha sem ment, azt hiszem ezt az apám sosem kedvelte bennem... ezt sem. - Oh, kíváncsivá tett Mr. Eastfield, várom a történetét és természetesen hívni fogom. - egy mosolyt még mellékelek, mielőtt a házigazda jogán belökném előtte a tetőtéri ajtót, hogy aztán előre tessékeljem a lépcsőn lefelé. Az övé a terep innentől, elkísérem az irodámig, onnan már kitalál, a számát pedig tudom, és nem is kérdés, hogy keresni fogom.
Sejtésem sincsen róla, hogy a szép arc mögött egy annál fenségesebb hüllő rejtőzik, honnan is tudhatnám? A démonnal kapcsolatban sem hitt soha senki nekem. Miért tették volna? Világunk a mai napig sem elfogadott tény, hogy szörnyek vesznek körül, az anyámat elpusztító árnylényről sem tudtam sosem bebizonyítani, hogy létezik, ráadásul azt a valamit, ami szíveket tép ki, holmi sorozatgyilkosnak tudják be. Fel nem tudom fogni épp ésszel, miből gondolják hogy emberi lény rendelkezhet olyan brutális erővel hogy behatol a szegycsonton át, ráadásul olyan karomnyomot hagy, amelyre nincsen magyarázat. Biztosan én vagyok a bolond. A nő személye egyenlőre még rejtve van előttem, s bár kiváló emberismerő vagyok, alig érzékelek irányából bármit, ami gyanakvásra adna okot. Miért is tenném? Unalmas, bürokratikus ügy miatt vagyok itt, bőven elég a paranoiámat meghagyni majd addigra, hogy leszáll az éj, és a sötét. Ellenőriznem kell a reflektorok töltőjét, közel sem biztos, hogy usa szabvány szerint működnek itt is a dugaszok. Egyszer sikerült csak elrontanom a dolgot, hogy figyelmetlen voltam, és a rém azonnal rám rontott, csak annak köszönhettem az életemet, hogy az utolsó pillanatban egy világítótoronyban találtam menedéket, és ott húztam ki hajnalig. Ezzel jelezte, hogy sosem fog letenni arról, hogy megszerezze a lelkemet. De hogy a rém egy és ugyanaz, mint aki a csatornákban öl, még sosem kötöttem össze, s a doktornő sem húzta ezt alá, kitérő válaszai voltak ezzel kapcsolatban, pedig úgy érzem, ő nem csupán kötelességtudatból hisz nekem. - Sajnálom, hogy így alakult kisasszony, biztos vagyok benne, hogy az ügyészség nem talál semmit. Aki ilyen magasra tör, biztosan abban is profi, hogy elrejtse az esetleges nyomokat. – Kacsintok, próbálok humoros lenni a magam kesernyés módján. Másfelől úgy vagyok vele, hogy nem hinném, hogy tényleg rejteget valamit, itt Kínában már végképp rájöttek volna a komcsik, ha a lány valami rosszban sántikál. Az meg szerintem magától értetődő, hogy ha vannak gazdasági versenytársai, akik rá akarnak kicsit lépni a nyakára. Az lenne a csoda, ha nem lennének irigyei. Ennek ellenére úgy látom, hogy cseppet sincsen rossz kedve, sőt, mintha ő maga ajánlaná, hogy a kalauzom lesz. Én sem vagyok az a típus, aki ködösíteni kezd, ha már feldobtam a magas labdát, hogy kissé furán érzem magam, idegenként a Tiltott Városban, akkor igenis jól jön, ha egy európaival tarthatok, így azért nem lesz annyira fura. Ha már úgy alakult, hogy ide kellett jönnöm, legalább megpróbálom látni a dologban a jót. Adott esetben a társaságot. - Hogyne. Kifelé megadom a recepción a telefonszámomat, kaptam itteni készülőket, még szerencse, hogy beszélem a nyelvet, különben nagy bajban lennék, már így is segghülyének érzem magam a géphez képest. Már elnézést. – A technika valahogy elszaladt mellettem, ezek a kínai figurák pedig annyi mindent belepréseltek a piciny készülékbe, hogy még azt sem találom meg benne, hogy a francba kéne felvenni a rohadt hívást. Nyomogattam én mindent, a kijelzőtől kezdve az oldalsó gombokig, alig tizenhatodik kisérletre megtaláltam azt a fura ikont, ami itt az accept call volt. - Éjszaka... Lehet. – Amennyire most kedves, és őszinte, én szinte megborzongok, de nem a hidegtől. A sötéttől. A sötéttel kapcsolatban még mindig úgy érzem magam, mint egy betoji kiskölyök, akinek hiányzik az anyja. Lefelé nézek a lépcső irányába, valahogy hiányérzetem támad, hogy a sporttáskát ott hagytam, igaz, most verőfényes napsütés van. – Igaz. Nekem az ilyen pótcselekvések határozzák meg az életemet. – Bólintok, nem várom el, hogy megértsen, ebből a tekintetben gyerekkorom óta magányra vagyok ítélve, kellett valami, ami elvonja a figyelmemet, legyen szó a cigiről, vagy egy marék bogyóról. Azért látványos alkoholista, vagy drogfüggő nem vagyok, de ki tudja, még lehetek. - Filmsztár? Sok filmsztár kevésbé fontos, mint Ön, aki munkahelyek ezreiért felelős. Van ráhatása a gazdaságra. Ez komoly munka azt hiszem. A cégvezetőket gyorsabban ölik meg mint a színészeket. Szerintem. – Fűzöm tovább a szavakat, és miután leküzdöttem kicsit a félelemiszonyt, visszadőlök a korláthoz, a magassággal igazán nincsen semmi gondom. A szépen ívelt szemöldökön azért egy fél pillanatra megakad a szemem, a nő igazán karizmatikus, nem véletlen, hogy mindenkit lenyűgöz. - Rosszkor voltam rossz helyen. Már öt éve. Lezáratlan akta. Nem adhatnék ki információt, ám mivel illetékes sem lehetnék... elmondom majd teázás közben. Akkor várhatom a hívását? – Kérdezem várakozóan, most hosszabbra nem is húznám azt, hogy rablom az idejét, még ha udvariasan szakít is rám belőle.
Természetesen az utolsó pillanatokig készséges és figyelmes vagyok vele, mert miért is ne tenném nem igaz? De azért nem szabad, hogy azt higgye, tényleg csak egy fiatal lány vagyok, aki majd készségesen beenged idegeneket az épületbe, hogy minden átvizsgáljanak és feltúrjanak, amikor éppen olyan kedvük van. Erről szó sem lehet! Ennél azért sokkal fontosabb az a birodalom, amit eddig felépítettem, hiszen ez az egész főként az én kezem munkáját dicséri és nem vagyok hajlandó akárkinek betekintést nyerni bele. Ahhoz pedig, hogy mélyebben is áskálódjanak, a tetejében hivatalos szervek és nem csak azokban az anyagokban, amiket önként adunk ki nekik már én is parancsot várok el. A mosolyom tehát nem szűnik meg, de a hangom jóval komolyabbá válik, már-már hivatalosnak is mondhatnám, ami azt hiszem jelen helyzetben teljesen érthető, hiszen itt már komolyabb dolgokról van szó, mint pár irat kiadása egy ismeretlen nyomozónak. - Értem már, köszönöm a játékoztatást Mr. Eastfield. - bólintok, miközben átveszem tőle a parancsot. Nem láthat belőle semmit sem, hogy mi játszódik bennem mélyen. Nem szokásom kiadni a belső gondolataimat, mert azok csak az enyémet és egyébként is sosem tudhatom, hogy a fickó kinek jelent közvetlenül. Az ég világon semmit sem tudok róla, innentől fogva tehát bízni sem lehet benne. De utána járok ennek ez nem is kérdés. A parancs az asztalomon landol, de ennél jobban nem kapkodok. Majd ha távozott, ráállítok néhány alkalmas ember. Nézzen utána ennek a rendőrnek és persze annak is, hogy vajon ki akar eltávolítani a pozíciómból és ki az, aki a cégem ellen szervezkedik. Vannak ellenlábasaim emberi körökből és a mieink közül is, tehát ez különösebben nem lep meg, de ettől még utána kell járnom, hogy kinek áll érdekében keresztbe tenni nekem és persze magára vonni a haragomat. - Amint leértünk megnézem a naptáramat. Gondolom az elérhetősége meg lesz és a cégem átkutatásán kívül nem lesz sok dolga, hogy találjunk olyat, ami mindkettőnknek megfelelő. - talán egy leheletnyi cinizmus van a hangomban, de ez inkább a helyzetnek szól, mint sem neki, nem kell magára vennie. Nem vagyok cinikus alkat, az a gyengék fegyvere. A cinizmus, a gúny, csak azok alkalmazzák, akik önmagukban gyengék, hogy lépéseket tegyenek a saját érdekükben, akik nem ismernek más megoldást, én pedig nem leszek soha sem gyenge, nem tehetem meg, hiszen akkor még több oldalról támadhatnának. Tudom, hogy így is bőven vannak olyanok, akik csak arra várnak, hogy elbukjak. - Igen, a kilátás tényleg meseszép, éjszaka még csodásabb, főleg ha tiszta az ég, egészen a hegyekig ellátni. - mosoly, ez most igazán őszinte, nem olyan, mint amit odalent látott, kicsit más, érezhetően, mint amikor az ember valami olyasmiről beszél, amit igazán szeret és ami mély jó érzéseket mozgat meg benne. Arra azért nem tudok nem még inkább mosolyogni, ahogyan a korlátot ragadja meg. Igen, idefent rendesen fúj a szél, de hálás vagyok érte, hogy csak fent gyújtja meg a cigarettát. Nem igazán értékeltem volna az ellenkezőjét. - Pótcselekvés, azt mondják. - halk megjegyzése, nem az én dolgom, hogy elítéljem, vagy beleszóljak az életébe, de ettől még így van. Ezért nincsenek igazán rossz szokásaim függőségeim, nem támogatom az effélét. - Testőrök? Oh nem! nem vagyok filmsztár. Sosem éreztem úgy, hogy erre szükség lenne. - arról már nem is beszélve, hogy meg tudom védeni magamat, ha mégis erre van szükség, de ez már más tészta, és nem is pont említésre méltó jelen helyzetben. Mindig is kissé puccos felvágásnak gondoltam, amikor valaki testőrökkel vette körbe magát, elég furcsa felfogás, hogy mit ne mondjak, és valahogy soha sem éreztem hasznát. Ha valaki igazán végezni akar veled, testőrök ide, vagy oda, el fogja érni, amit akar. - Gondolja? Na majd átgondolom, csak az ön kedvéért. De kíváncsi vagyok, vajon ha ide küldték, mi lehet az oka, gondolom olyan sok szabadidejét ön sem tölti szórakozással. - ha érdeklődik, akkor én is megtehetem. Bár persze gond nélkül utána tudok járni bárminek, de egészen más a helyzet akkor, ha ő maga adja ki nekem az információt és nem én vagyok az, aki előszedem a mélyről. Bár utóbbi is meg lesz, csak hogy az esetleg őszinte szavakat le is ellenőrizzem, vajon tényleg azok voltak-e.
Ajkaimon szórakozott mosoly jelenik meg, mint aki szinte a homlokára csap, hogy eddig ez nem is jutott eszébe. Ebből látszik, hogy a nő biztosan nagyon tapasztalt, jó vezető, és máris rákérdez a lényeges dolgokra, miután felhívta rá a figyelmemet, hogy nem kéne kiteregetni annyira a kártyáimat, erre kiderül, hogy mégsem teljesen tettem. Pozicionáltam magam, mint nyomozó, megteremtettem a barátságos környezetet, igaz, nem volt rá szükség, a nő hihetetlenül kezdeményező, és a migrénnel sem számoltam, de a többi az kissé tudatos volt. Mint ha valami modernkori Columbo. Céltudatosan, mégis, kicsit ütődötten. Nyitom a dzsekimet, és átnyújtom a parancsot, amin a genfi legfelsőbb bíróság pecsétje, és az ázsiai kartell kiegészítő végzése van, miszerint a motozástól kezdve a teljes házkutatásig, szerverek lefoglalásáig bármikor eszközölhetek belső ellenőrzést. - Ok? Volt szerencsém felületesen átfutni az aktát hölgyem a repülőn, és az derült ki belőle, hogy egy konkurensük ipari kémkedéssel, és szabotázzsal vádolja a Hreyrac igazgatótanácsát, és az Ön személyes eltávolítását kezdeményezték a hatóságoknál. – Kicsit azért a sajnálkozás is kicsendül a hangomból, pedig úgy vélem, hogy egy cégvezető olyan, mint egy csorda vezérfarkasa, automatikusan támadásoknak van kitéve. Ettől még nem lehet jó érzés állandóan ezzel szembesülni. Nem kell fizikálisan is átvennie a papírt, tehát nem csaltam vele lépre, ám ezzel kezdeni az egészet... úgy gondolom az cseppet bunkó dolog lett volna. Ha most ez alapján mégis úgy érzi, hogy megvezettem, és eljátszottam a naiv zsarut, nincs teljesen igaza, hiszen valóban nem értek a könyveléshez, és nem szokásom bürokratikus ügyekkel foglalkozni, véletlenül csöppentem bele, és a magam első benyomása alapján már fordulnék is sarkon, hogy ne zargassuk vizsgálattal a nőt, ha ilyen magasra jutott, valamit tényleg jól csinál. - Valóban? Sajnos én egyet sem, kalauz híjján vagyok. Ha belefér az idejébe, akkor a hét folyamán az egyik napon? – Megadta a jelzést, miért is ne kérdezhetnék rá, hiszen kéretni magamat egyenesen bunkóság lenne, az meg pláne, hogy csak sopánkodjak, hogy ajánlja már fel. Megtette a maga módján. Barátságos, nagyon is, nem gondoltam volna, tényleg nem. Remélem addig Miranda is megérkezik, és felír valami itteni méregerős bogyót, nem akarok úgy teázgatni, hogy közben szétrobban a fejem. - Pedig igazán szép a kilátás. – Ismerem el, miközben felfelé sétálunk. Magától értetődő módon most nem hozom a sporttáskát, napközben vagyunk, még nem kell félnem a sötéttől, azt letettem a tárgyalóban, ha véletlenül valaki megemelné, komoly súlyuk van a reflektorok miatt. Figyelem a reakcióját a cigi kapcsán, hunyorítva bólintok, nem viszem a drága fogadótermébe a füstszagot, talán tudat alatt ezért is kivánkoztam fel a szabadba a nagyobb terek mellett, mert nem ártott pár nyugtató slukk. – Természetesen. Ámbár van egy olyan érzésem, hogy a magamfajta hamarabb odavész, semmint a tüdőrák gyűrné le. A rágó valahogy nem túl jó alternatíva. – Markolok rá a korlátra, valahogy sikerül rajtafelejtenem, ahogyan a szinte fehér tincsekbe belekap a szinte viharos erejű szél. Több mint nyolcszáz méter magasan vagyunk, ez már nem olyan, mint az utcai fuvallatok. Kifejezetten hideg van a koranyár ellenére is, mégsem látom, hogy lúdbőrözne. Kemény a csaj... - Testőrökkel veszi magát körül? Vagy itt is él a valamiben meg kell halni teória? – Pöckölöm el a hamut a semmibe, aztán gondolván egyet nem füstölgök tovább, ha zavarja. Szívok egy utolsót, elpöckölöm a még szinte hosszú cigiszálat a levegőbe, úgyis messze sodorja majd a szél, és immár a hátamat vetem a korlátnak, karbafont kézzel hallgatom őt, meglepően jó társaságnak bizonyul. - Pedig kiválóan állna a kisasszonynak egy vörös paróka, és egy merészebb felső, amivel kilép a komfortzónából. – Ezzel egyértelműen viccelek, nem akarom zavarba hozni, még csak cinikus sem vagyok, nem szokásom. Muszáj magamat is feldobni olykor, különben urrá lenne rajtam a depresszió, félelem a sötéttől, így nappal pörgetem túl az érzékeimet. Hangszínemben ellenben semmi flörtölős nincsen, hiszen egy zsarunak úgysem lehet magánélete.
Talán mást idegesítene egy efféle vizsgálat, de én nem vagyok az az idegeskedő típus és egyébként is mire mennék vele, ha ideges lennék bármi miatt is nem igaz? Nem, úgysem találnak semmit, hiszen lássuk be ez csupán az Interpol, mi pedig mégis csak egy több száz éve működő szervezet vagyunk. Már akkor is gyakorlottan rejtettük el a naiv emberek elől azt, amiről nem kell tudniuk, amikor ők még fel sem húzták a nagy toronyházaikat és nem volt telefon, vagy radarok, amikkel könnyebben tartsák egymás között a kapcsolatot, vagy fedezzék fel a nagy titkokat. Úgyhogy nem sok esély van rá, hogy bármit is találnak itt, ha mi nem akarjuk, de persze próbálkozhatnak, az emberek mindig is ezt tették. Rövid az életük, miért ne érezhetnék úgy legalább néha egy kicsit, hogy sikert érnek el, majd valami apróságot csepegtetünk nekik. - A lista nem jelent gondot, de a belső ellenőrzésre van okuk is? Tudja... az efféléről szoktak parancsot is hozni, ha mélyebben át akarják nézni egy cég belügyeit. Ilyesmit is hozott? - a mosoly az arcomon most is ott van, de azért érezhető a hangomból, hogy ezúttal azért jóval komolyabban szólnak a szavaim. Mégis csak más egy belső ellenőrzés, mint hogy kiadunk pár iratot, amit mi válogatunk meg, hogy mi mehet át a rostán és mi nem. Persze a cég így is úgy is elég jól van biztosítva, és persze mindenre kellően fel lehet készülni, de azért még sem bújhat el teljesen a vezető énem. Mindent nem lehet megengedni, vannak konkurenciáink is, akik egy efféle vizsgálatot látva talán vérszemet kapnának. - Pedig igen szép látvány, érdemes egyszer megtenni az utat, de akkor maradjon az egyszerűbb teaházaknál, ismerek is néhány igen kellemeset. - invitálás? Végül is vehetjük annak is. Minden jó üzletember és -asszony tudja, hogy időnként effélére is szükség van, főleg ha vizsgálatot folytatnak, akkor még sem árt, ha egy kicsit lefoglaljuk a felügyelőt, arról nem is beszélve, hogy egy kellemesen andalító tea mellett akár még olyasmit is kikotyoghat, amit máskor nem tenne meg. - Igen, mondhatjuk, hogy már elég nagy gyakorlatom van benne, egy kicsi önnek sem ártana. - taktika. Szakmai ártalomnak mondhatnám leginkább, hiszen mindig alkalmazom. Az én szakmámban és életemben másképp nem is tehet az ember... a sárkány sem. Sosem tudhatod, hogy ki akar ellened törni, vagy épp ki próbál meg olyasmit mondani neked, amit nem szabad elhinni. Nem mondom, hogy paranoiás vagyok, csupán minden lépésemet jól meggondolom és persze én is odafigyelek arra, hogy mit hiszek el és mit nem, de ez normális az én helyzetemben. Talán neki sem ártana kicsit így gondolkodni, ha nem is nagyon. - Azért az is előfordul, maximum a tériszonyos kollégák nem nagyon mennek az ablakok közelébe, úgy nem olyan vészes. - a kérdése viszont már egy fokkal nehezebb ügy. Ezért sem válaszolok azonnal. A cigaretta soha sem volt igazán a kedvemre. Nem csak azért, mert rendkívül káros és nem értem miért rövidítik az amúgy is rövid életüket az emberek, inkább mert... a szaga is rettenetes. - Nem tartom jó szokásnak, de azt szokták mondani valamiben meg kell halni... ámbár mindenképpen csak a tetőn. Nem szeretném, ha a bőr átvenné a szagot. - bár talán ő is így gondolta. Az irodámat nem szeretném cigiszagúnak, itt pedig ablakot nyitni... túl nagy huzattal járna, nem szokás, ahhoz túlságosan magasan vagyunk, azért is jeleztem neki, hogy a tetőn is óvatosnak kell lenni. - Higgye el, én is elég gyakran figyelek a hátam mögé, ahogy sejti itt muszáj, de az erős és a kitartás sokat segít. - jogos, hiszen nő vagyok, a külsőm sem a keleti világot tükrözi. Volt már olyan alakom, de valahogy nem fogott meg, hiszen eredetileg is hasonlóan festettem, mint most is, nem szeretek rajta gyökeresen változtatni, hiszen akkor jóval nehézkesebb az embernek tükörbe nézni. A Megújulás minden alkalommal próbára teszi az elmét, hiszen mást látsz a tükörben, más lesz a bőröd illata... az egész új és szokatlan, jobb, ha nem nagy mértékű a változás, csak amennyi feltétlenül szükséges. Azon jót mosolygok, amit mindezek után megjegyez. A következő ötezer évem... vicces, mert ezt simán vehetjük komolyan is akár, csak ő erről természetesen nem tud. - Tudja nekem is kell időnként egy kis kikapcsolódás, bár nem éjszaka titokban és bárokba, de nem dolgozom egész nulla-huszonnégyben és egészen régen jártam teaházban is. - jól van ezzel megcáfolom talán saját magamat, hiszen kikapcsolódom, de régen voltam teaházban? Na igen, előfordul az ilyesmi, nem tagadom, hogy elmerülök a munkában és nincs másra idő, no meg az üzletfeleket inkább étterembe viszem. De most egy rendőrről van szó, nem hiszem hogy puccos étteremre vágyik, ahol nem tudja melyik villa mire való és hogyan kell tartani a poharat és miért van másik a borhoz és a pezsgőhöz, bár ő amúgy is olyan sör ivó alkatnak tűnik.
Nem igazán az én dolgom, hogy mi folyik az épületben, amelyet egyértelműen a céggel azonosítok, pedig ha jobban belegondolnék, csupán a cégér nem jelenti ugyanazt, hiszen maga a társulás inkább egy akta, egy jogi valami, ami egy széfben csücsül, ám nekem, az utca emberének a gigantikus felhőkarcoló testesíti meg a Hteyrac-ot. Amint belép az ember, akkor már tudja, hogy a cégnél van, pedig biztosan rengeteg fiókja van még világszerte, viszont ez a központ. A nő amúgy olyan, mint egy méhkirálynő a bolyban, tökéletesen tisztában van hatalma minden apró eszközével, csak félhalkan kell megszólalnia, máris százak ugranak egyetlen szavára. Mindezek ellenére a fehérhajú csaj... eszméletlenül kedves, nem is vártam ilyen fogadtatást, amelyet fáradtan nyugtázok, biztosan jó napja van, komoly üzletet ütött nyélbe. Kétlem, hogy azért teszi, mert félne tőlem, ha bármilyen tekintetben is az útjában lennék, akkor el sem jutottam volna az épületig. - Adok. Listát tudok adni. Egy faxszámra kell továbbítani a kért információt, illetve előre is elnézést, lesz pár belső ellenőrzés, amelyben a helyi hatóság lesz a segítségemre. Ezek a megkeresések előre be nem jelentett időpontban várhatóak, úgyohgy... – Tárom szét a kezemet, azért nem vagyok annyira joviális, mint amilyennek mutatom magamat, egyszerűen nem érdekel túlzottan a dolog. Az életem a munkám, de nem ez a bürokratikus szarság, ennél még az is jobb, ha a rém nyomait követem, és szívroham közeli állapot lesz rajtam úrrá a csatornák dohos-párás levegőjétől, a bezártság lassan felőröli az idegeimet.
- A Nagy Falig azért nem fogok kibuszozni, a teaházak ellenben... nosztalgikus emlékeket idéznek. – Jegyzem meg elgondolkozva, igaz, hogy évek teltek el, amióta itt voltam, de miért ne járhatnám végig ismét a várost. Szeretem a nyüzsgést, meg tudnék halni egy átlagos kisvárosban, pedig ajánlották, hogy legyek holmi sherrif Arizónában... hát majd talán tíz év múlva, amikor a pisztolyt se tudom megemelni. Milyen optimista vagyok, hogy még tíz év múlva is élőnek jósolom magam. Ha addig elkap a rém, akkor úgyis mindegy, legalább nem unom magam halálra egy porfészekben. - Taktikusabban? Talán. Úgy tűnik a hölgy valóban méltó a cégvezetői posztra, még öt perce sem ismer, máris taktikáról beszél. – Vigyorgok rá, szintén annak tudom be, hogy barátságos, ami meglepő, de lassan kénytelen vagyok elfogadni, ő ilyen. Mármint jó értelemben. Nem vagyok az a tekintélykövető fickó, otthon a kapitányomnak is állandóan sikerült beszólnom, de a fiatal lány a stílusával azért méltán érdemli ki mások lojalitását, mellette aztán rohadt nehéz alulmotiváltnak maradni. Na jó, azért főnöknek sem akarnám soha, mert ha oda kerülünk, hogy ugrálnom kéne az alapján, amit mond, sajnos vagyok annyira öntörvényű, hogy villámgyorsan elvesztené a szimpátiámat. - Sejtettem Ms. Azért itt tériszonyosnak lenni csúnya lenne. Meséljen róla, hogyan lett cégvezető. Ez nem tartozik a tárgyhoz, nem mint zsaru kérdezem. Nem gond, ha rágyújtok? – Kérdezem, és bőrdzsekimben matatok. Nem hozhattam át a vámon a sajátomat, ám a terminálban egy duty free shopban tudtam venni helyit. Gondolom itt teljesen más az íze, dehát a nikotin az nikotin, és úgyis a mozdulatsor, meg a tüdőrombolás a cél. Megvárom a válaszát, addig csak turkálok. – Hát nem szokványos, az biztos, de ha az itteniek elfogadták, az nem semmi. Én mindig a hátamra figyelnék egy ilyen környezetben, igaz, Ön már belülről látja a rendszert, tudhatja, kiben lehet bízni. – Felelem már a tetőn, és nyugodt szívvel sétálok a tetőtér korlátjáig, nagyot szívok a levegőből, itt már tényleg szabadnak érzem magam, miközben sejtelmem sincs róla, hogy amíg én a tág terekről naívan mesélek, a mögöttem lépdelő valaki évszázados korú sárkány. - Köszönöm a szíves invitálást. Nem is akarnám sokáig feltartani, hiszen bizonyára millió és még egy dolga van, be van táblázva a következő ötezer évre. A faxot akkor majd várják a fejesek. Vagy nem alszik, és éjszaka szokott álruhában bárokba járni? – Kérdezem érdeklődő pillantással, végülis látványosan fiatal, elég durva öngól lenne, ha nullaperchuszonnégyben itt rohadna bent. Én aztán nem vagyok egy olyan, aki discokban mulatja az időt, inkább iszogatni szoktam, mondjuk bárokban. A nő viszont kiismerhetetlennek tűnik.
Emberi mulasztásról főképp akkor beszélhetünk, ha csak emberekről van szó, de jelen esetben itt nem ez a helyzet. Persze vannak elvétve emberi alkalmazottak is, de azért nem számottevően sok, úgyhogy ebben nem gondolkodom. Inkább arra gondolok, hogy van olyan, akinek böki a csőrét az, hogy fiatalon, nőként egy ilyen céget vezetek, de nem fognak fogást találni rajtam, erre semmi esélyt sem látok, úgyhogy egyelőre nem is forszírozom erőteljesebben a dolgot. Majd meglátjuk, hogy milyen papírokat akar kikérni és ha már tudom, hát majd úgy intézem, hogy még véletlenül se jusson hozzá olyasmihez, amit én nem akarok odaadni neki, vagy csak úgy, hogy már jól át lett nézve minden. Azért mindent nem adunk csak úgy ki bárkinek, az erős túlzás lenne, hiszen ki tudja mit és ki használna fel. Arra is mindig készülni kell, hogy esetleg rosszakaród akar valamit a cégtől, legyen az ember... vagy közülünk való kívülálló. - Rendben Mr. Eastfield, egyeztetünk, vagy ad valamiféle listát, hogy mit kell majd kiadnom önnek, és intézkedem. És ha már itt van nézzen meg minél több mindent, a teaházaink kiválóak! De a Nagy Fal, vagy akár a hegységeink is meseszépek. - én mondjuk utóbbiakat kedvelem jobban, de ez a fajtámból adódik elsősorban. Szeretem a zöldet és persze a kietlen tájakat, de ritkán adódik rá lehetőség, hogy kimozduljak és kicsit megmozgassam elgémberedett sárkány tagjaimat. Azért időnként szánok rá időt, a szárnyalásnál nincs is jobb. Hűvös éjszakákon, amikor az égre nem tekint fel senki... ilyenkor a legjobb a vízesések felett cikázni, elsuhanni mellettük, érezni ahogyan a vízpermet áztatja a bőröd... nincs ennél jobb. - Mert, ha egy kicsit taktikusabban játszik, akkor sokkal könnyebben megúszhatja az ilyen utakat. - mosolyodom el, mert hát így van, szerintem jobban járt volna, ha egy kicsit okosabban oldja meg az életét, akkor jó eséllyel nem küldték volna Kínába azért, hogy egy cégnek nézzen utána, miközben még csak nem is igazán ért az egészhez, így viszont itt kell lennie, céges papírokat kell kikérnie, amikhez még csak nem is ért. Mondhatni fizetett szabadságon van, igen, de nem vagyok benne biztos, hogy ez volt a szíve vágya és hogy nem foglalkozna rendes rendőri ügyekkel inkább helyette. Közben persze érkezik a gyógyszer, a köszönömre pedig nem sokára már a bólintás tőlem. Semmiség, egy gyógyszeren semmi sem múlik, maximum az lesz a nehézség, hogy jó eséllyel nem elég erős neki, de... ez már csak apró részletkérdés nem igaz? Nem az én dolgom nyugtatókkal ellátni a hozzám betérő nyomozókat. - Tág terek, igazn, én is jobban kedvelem őket, úgyhogy ebben tökéletesen egyetértek önnel. - bólintok egyet futólag, csak aztán iszom ki a saját poharamban lévő még reggelről maradt kevéske narancslevet. Már nem volt sok, és talán kissé már nem lett volna jó a hőfoka sem, ha nem tudnám láthatlanul is lehűteni csak azzal, hogy megfogom. - Oh, én már évek óta, a szüleim még egészen kiskoromban költöztek ide, úgyhogy majdhogynem itteninek számítok, de gondolom ezt nem gondolná rólam. - mint ahogyan a legtöbben, hiszen nem vagyok éppenséggel kínai, a szemem kék, a hajam majdnem fehér, a bőröm világos, cseppet sem hasonlítok az itteniekre, de nem is zavar ez különösebben. Mindig is meg kellett harcolnom a pozíciómért, de eddig is ment és innentől is enni fog. - Jöjjön, megmutatom a tetőt, talán a szél még a fejfájást is kiviszi a fejéből. - állok fel aztán én is, hogy az ajtó felé induljak, de nem lépek ki rajta, épp csak kinyitom, hogy kiszóljak az előbbi titkárnőnek, hogy odafent leszek. Aztán visszacsukom, és jobbra indulok a saját személyes feljáróm felé, hogy felkísérjem a tetőre. Szépen kialakított egyébként a tetőtér, látszik rajta, hogy azért időnként használtba van véve, nem csak olyan porfútta, még akad itt asztal és szék is, bár azt én személy szerint nem túl gyakran használom.
Nem ástam bele magamat, hogy miért is vagyok itt. Úgy vélem, hogy az ilyen mamutcégeknél nincs az az isten hogy minden patentül működjön, hiszen az emberi mulasztás óhatatlanul benne van, vagy hát ennyi emberből legalább egy korrupt, vagy ipari kém, adócsaló. Nem az a cél, hogy fényt derítsek a rosszul működő részlegekre, úgy vélem már az is felkavarja az állóvízet, ha híre megy, hogy itt vagyok, akkor aki eleve hibázott, elképzelhető, hogy gyorsan elkezdi eltűntetni a nyomokat, és arra esetleg már fel tudnak figyelni a rendőrségi informatikusok, lehet, hogy begerjed valami rendszer, nem értek hozzá. Örülök, hogy az okostelefonok használatát meg tudtam tanulni, vagy netezni, túl öreg vagyok már az ilyen technikai vívmányokhoz, még mindig pisztollyal és bilinccsel kapom el a bűnözőket, nem műholdas keresőkkel. Örülök, hogy legalább a csatornákban éldegélő rém fizikai formát ölt, és nem holmi arctalan hackerek ellen kell dolgoznom, az már végképp nem az én világom. - Hogyne. Köszönöm a közreműködését Ms., elméletileg a vizsgálat több hétig is elhúzódhat, elegendő hiteles másolatokat készíteni, amik belső postával mennek majd Londonba, az interpool székhelyére. Gondolom ha majd valami hiánypótlás kell, visszaszólnak, addig sem zavarom a köreit, majd végiglátogatom a látványosságokat. – Körülnézek az irodában, hogy megpróbáljam kitalálni, vajon a keleti kultúrát tökéletesen sikerült-e átvenni, vagy a származása alapján inkább a nyugatit tartotta meg. Feltételezem, hogy ha nem is szereti az ittenit, illik azonosulni a cég politikájával, mintha itt született volna, és azonos értékrenddel élne. – Pár évvel ezelőtt közel egy évig éltem itt. A nyelvtudás még megvan. – Ismerem be, egyátalán nem szokásom titkolózni, játeszani a sejtelmest. Miért is tenném? Nem vagyok a politikai csatározások nagymestere, akik segítségre szorulnak, azt várják tőlem, hogy korrekt, egyenes válaszokat adjak. Ha valaki le akar vadászni, úgyis megteszi, ha véletlenül nem ismeri a gyengéimet. Így hát kiterítem a kártyáimat, blöfföljön, akinek jól esik. - Miért hölgyem? Egyetlen nyerő indokot mondjon. – Nem mondom, hogy túl becsületes a képem, egykor az volt, manapság már annyi keserűséget, szenvedést láttam, ami kiül a tekintetemre, kissé megtört vagyok, ám ettől még a ráncok elmélyülése ellenére is megyek előre kérlehetetlenül, és nincs az a pénz, amit a zsebembe csúsztathatnak, hogy hunyjak szemet. Mindenkinek ára van, nekem nincs. Ha ezért megölnek... ez amúgy is benne lenne a pakliban. - Köszönöm. – A kedvességét köszönöm meg, a gyógyszert elvileg nem szokás. Nem túl megszokott, hogy nélkülözhető porszemekkel egy komoly vezető ennyire emberien viselkedik. Nem öntöm szavakba meglepettségemet, megvárom, amíg megkapom a fájdalomcsillapítót, majd anélkül hogy forgatnám a számban, bedobom a torkomba, és ráiszok. Mind a narancslé, mind a víz finom hűs, kissé átmozgatja az agytekervényeimet, a szőkés nő jól látta, így egyszerűbb lesz. Felállok, mert úgy látom, hogy vevő a javaslatomra, és ha mutatja az utat, követem a tetőtér felé. - Egen... a szél nem gond, meg a magasság sem. Kissé régóta vagyok bezárva... egy bizonyos ügybe. A repülőn is úgy éreztem magam, mintha egy csőben ülnék. Jobb, ha az ember tág tereket tudhat a magáénak. S ön? Mióta él Pekingben? – kérdezem várakozóan, karbafont kezekkel, amíg eldönti, hogy menjünk, vagy sem. A hanghordozása és stílusa alapján még csak azt sem tudtam belőni, hogy hány éves lehet. Huszonpár talán?
Egyébként sem érzem úgy, hogy bármiféle vaj is lenne a fülem mögött, ami miatt itt kéne szaglásznia egy rendőrnek. Nem tettünk semmit sem, a cég makulátlan és egyszerűen nem lenne semmi logikája annak, hogy Amerikából küldenek ide valakit, hogy kutakodjon. De meglátjuk. A fickót minden bizonnyal nem lesz nehéz lerendezni, ha ennyire lazán kezeli a dolgokat, mert láthatóan azért nem vitte túlzásba a felkészülést, ha még arra is rákérdez, hogy gyilkosságról van-e esetleg szó. Egyértelműen nincs, ha lenne, akkor arról minden bizonnyal nekem is lenne tudomásom, de a cégen belül senkivel nem történt semmi... olyasmi legalábbis nem, aminek nyoma lehetne bárhol máshol is. A saját belügyeinkbe pedig az emberi hatóságot úgy sem hagyjuk belefolyni. Ez a dipolmaták dolga, a kasztunk azért felelős, hogy ne legyenek rés a pajzson, ha egy szimpla rendőr találna rajtunk fogást akkor már rég összeomlott volna a rendszer. Ennél azért sokkal körültekintőbben foglalkozunk mindenféle üggyel. - Oh, hát persze. Ne aggódjon, nem fogom akadályozni a munkájában. Amilyen iratokra szüksége van, azokat természetesen megkapja. Maximum... ha valamit nehezebb előkeríteni, akkor majd a türelmét kérem. - rendben vannak az ügyeink, az adó ügyek és a többiek is, e miatt nem kell aggódnom, de ha mégis lenne esetleg olyasmi, amivel óvatosabban kell bánni... hát majd szépen jobban átnézem azokat a papírokat, vagy átnézik az erre alkalmasak, hiszen mindent úgy sem intézhetek én. Azért csak úgy bármibe nem kaphat betekintést, de ezt minden bizonnyal megérti, ahhoz egyébként is valami paranccsal kellene előállnia, eddig effélét pedig még nem tett le az asztalomra. E nélkül inkább csak a jóindulatomra van bízva és szándékosan egyelőre még nincs okom rá, hogy megnehezítsem a munkáját. A nagy őszinte szavakra azért határozottan meglepődöm. Nem megszokott és nem is túl okos hozzáállás. - Tudja, talán érdemes lenne kevésbé könnyen kiteregetnie a lapjait, de essünk túl rajta akkor mielőbb. Ne aggódjon, nekem is van épp elég teendőm. - a mosolyom nem tűnik el, csak szolidabbá vált. Lehet az ember attól még barátságos, hogy gondjai vannak, bár azt már most látom, hogy esetében ez nem működik. Elég könnyen kiadja magát, ami nem okos lépés, bár láthatóan egyébként sincsen túlságosan jól, így talán érthető a dolog, legalábbis fogjuk rá. Hamarosan a narancslevét megkapja, az talán segíthetne, kivéve persze, ha nem lenne amúgy is rosszul, bár az agytumorra így is elmosolyodom. Valahogy érzem én a cinizmust, nem hiszem, hogy komolyan mondja. - Persze, egy pillanat is szerzünk, úgy gondolom az ügymenet is jóval könnyebb lesz majd. - ha jobban lesz, mert most láthatóan nem tudná kezelni még az ügyeit sem, ha ennyire nincs jó állapotban. Pillanatok múlva miután újra jeleztem kifelé az előbbi kedves titkárnő már egy pohár vízzel és egy erősebb aszpirinnel tér vissza. Nem nyugtató, de nem is a leggyengébb szer, amit vény nélkül lehet kapni. Olyasmi, ami lehetőleg viszonylag majd gyorsan hat, így mi is könnyebben haladhatunk majd a beszélgetés fonalán tovább. - Tetőtér? Akad, de... elég magasan vagyunk, idefent a szél is viszonylag nagy. Biztos benne? - sőt nem egy olyan embert ismerek, aki nem bírja az ilyet. Ott a tériszony teszem azt, és szó se róla, tényleg magasan vagyunk most. Meglep, hogy szeretne kimenni, hiszen a szél elég erősen fúj azért odafent, de én azért fel szoktam menni. Szeretem a levegőt és persze a magasságot is, no meg ha néha nap mégis csak megkockáztatom, akkor onnan könnyedén elrúghatom magamat az ég felé, hogy gyorsabban jussak el távoli helyekre.
Azt hiszem lerí rólam, hogy azért küldhettek ide, mert valami nagy hülyeséget csináltam. Pedig csak a munkámat végeztem, és máris a világ másik végén találom magam, szerencsére nem ismeretlen terepen. A viselkedésem határozott, laza, még akkor is, ha belső viharok dúlnak, de ha olyan tapasztalt cégvezető, mint hírlik, láthat a stílusomban valami rejtett félszegséget, amely arra utal, hogy nem találom a helyemet. Mondjuk most nappal van, nem igazán hiszem hogy tartanom kéne attól hogy nem csak elmegy az áram, de még sötétség is borul a városra. Meg hát ha jól sejtem, az a sötét valami most talán alszik, és egyébként is az óceán választ el tőle. Az óramutató járásával ellentétesen nem Európa felé, hanem Ausztrália felé kerültem meg a Földet, a repülő a Csendes-Óceánon át ívelt velem. Igaz, első osztály volt, még filmeket is vetítettek, ám számomra nagyon is nyomasztó, bezártságérzetet jelentetett a tizennyolc órás út, ahol nem volt átszállás és szünet. Ha kipillantottam az ablakon, akkor csak felhők, vagy csillagok, a napfelkelte azért komoly volt, ahogyan vakítóan besütött, ezek alapján tényleg Japán a felkelő nap háza. Abban viszont már a leszállásom pillanatában biztos voltam, hogy Mirandát fel fogom hívni, ahogyan megtettem még a reptérről, miután átvettem a feladott poggyász tartalmát, azaz a szolgálati fegyveremet, amit azután nem sokkal később a kínai mamutcég recepcióján a biztonságiak el is koboztak. Nem gondoltam volna, hogy ilyen komoly rendelkezések vannak, ám egy olyan országban, ahol még az internetet is cenzúrázzák, hát ne lepődjön meg semmin az ember. - Ezt nem tisztelt eldönteni kisasszony, bekérem, amit a főnökeim indítványoztak, aztán majd az okosok átnézik. – Ezzel nem mondom, hogy idióta vagyok, de hogy az üzlethez nem értek, az tuti biztos. Soha nem is mozogtam a pénzügyi világban, és ez már aligha fog megváltozni. Az utca embere vagyok, az egyszerűségre törekszem, miszerint a bűnöst el kell kapni, és aki szíveket tép ki, annak nem ártana nem csak rács mögött kuksolnia, lehetőség szerint felgyújtani a villamosszékben. A mosoly meglep, de kellemesen, így automatikusan viszonzom, holott nem vagyok az a túl barátkozós típus. - Én is ezt mondtam otthon. Választhattam a felfüggesztés, és a fizetett nyaralás között. Essünk túl rajta hölgyem, én sem jókedvemből vagyok itt. – Felelem, miután megrendelte a gyümölcslémet. A válaszomból kiderül, hogy nagyon nem akarhatták New Yorkban, hogy tovább folytassam a jelenlegi tevékenységemet, ha ilyesmi merült fel. Talán nem tartozik a nőre, de most mit cicózzak, vélhetően úgysem érdekli, de egy választ azért kaphat, ha már az indokra kiváncsi, hogy mit is keresek az ő terülén. Kedvem lenne megkérdezni, hogy egyátalán ő hogyan sodrodott ilyen messze a nyugati világtól, vélhetően tapintatlanság lenne, így nem teszem. A migrén kiválóan alkalmas rá, hogy elterelje a figyelmemet. A nő ellenben igen előzékeny, azt hittem, hogy észre sem veszi a dolgot, egy pillanatnyi fintor azért még nem indok, hogy leereszkedjen a szintemre. - Az is. Inkább egy kisebb agytumor. – Vonom meg a vállamat kinlódó mosollyal, és végre helyet foglalok a mutatott fotelben. – Kérhetek egy fájdalomcsillapítót? A vámosok elkoboztak minden ilyesmit. – Nem teszem hozzá, hogy nem csak fájdalomcsillapítot, hann nyugtatókat is szedek. Túl fogom élni, csak kéne már egy ütős kis bogyó. Addig sajna nem sok mindenre tudok koncentrálni. Lehet, hogy a friss levegő jót tenne. - Ha ilyen fent vagyunk, nincsen esetleg valami tetőtér? – Nem teszem hozzá, hogy az utóbbi pár évben megutáltam a zárt helyeket, mert még rinyálós kislánynak hisz, akinek a feje fáj, szomjas, nem tudja, hogy miért van itt. Azért lassan fel is kéne mutatni valamit. Még pisztoly sincs nálam, szinte kezdő amatőrnek érzem magam.
Igazság szerint nem szokásom olyanokat fogadni, mint ez a fickó, hiszen nem az én dolgom az, hogy istápoljam az efféle... alja népet. Egy rendőr... elég lenne, ha ráküldeném az egyik beosztottamat, netán titkárnőt, hogy tegye ki a szűrét, hiszen nem kellene foglalkoznom vele, nem sok közöm van hozzá, hiszen mégis minek tudna itt utána járni? A cégünk feddhetetlen, végül is mégis csak az a dolgom, hogy mindent elintézzek, ami furcsa, meglepő, vagy szokatlan, épp e miatt még furcsább lenne, ha innen szivárogna ki valami. Ha netán valaki által történne meg... nagy az már a nagyobb probléma, az biztos, hogy abban az esetben komoly következményekkel kellene számolnia az illetőnek. De most van időm és néha én is kimozdulhatok kicsit a megszokott feladatkörből, talán még üdítő is lesz. Egyébként is már nagyban elszakadtam az emberi világtól, annak ellenére, hogy itt élek, mégis valahogy... távolabb áll tőlem. Talán a korom miatt, vagy azért, mert már oly sok mindent láttam életem során. A fiatalabbaknak még ez könnyebben megy, de én... néha már alig érzem magamat embernek, pedig mi is azok voltunk valaha, részben még mindig azok vagyunk, de azért apám tanításai még most is ott vannak a tudatom egy hátsó zugában, azt csak úgy véglegesen kitörölni nem lehetséges, bármennyire is szeretném. - Az adóügyeik is teljesen rendben vannak Mr. Eastfield, így a miatt se nagyon küldhették. Talán csak valaki unatkozik a felső vezetésben és nem tudta mivel töltse ki unalmas perceit. - barátságos mosolyt villantok rá. Barátságos... bár talán kissé leereszkedőnek is mondhatnánk. A fickónak úgy fest halvány gőze sincs róla, hogy miért van itt, vagy hogy mit csináljon itt. Ha hozzám tartozna és alattam dolgozna, én biztosan nem engednék meg neki ilyen fokú tájékozatlanságot, vagy a főnökeinek, de az emberke világában nem ritka a teljes káosz és a ziláltság. Nem csoda, hogy annyi háborún vannak már túl, hatalmi harcokon, mert az alacsonyabban álló gyengébbek általában semmit sem tudnak a felsőbb körök ügyeiről és nem is avatják be őket. A naiv tudatlanságuk viszont nem egy idő után inkább romlásba dönti a világukat, mint hogy építse azt. Persze nálunk is vannak olyan információk, amiket az alsóbb körök nem ismernek, de nem olyan mértékben, mint az ő esetükben. - Gyilkosságról nem tudok, főleg az épületben, a város ügyeiről pedig inkább a helyi rendőrök tudnák tájékoztatni. - teszem még hozzá, mielőtt a válaszát megvárva megnyomnám a telefonon a kis gombot, ami csengeti a külső vonalat. - Egy narancslét, cukortalanul az úrnak Noris. - az ajtó pillanatok múlva már nyílik is. Az előbbi fiatal titkárnő lépked be rajta és teszi le az asztalra Joe elé a poharat, aztán egy gyors biccentés után már távozik is. Persze miután megkapta gondolatban a választ a fel nem tett kérdésére, minden rendben van, megoldom. - Jól van? Ilyen mértékben megviselte volna a hosszú utazás? - repülő, fárasztó lehet. Én is ültem már rajta, de inkább csak a kipróbálás kedvéért, nem azért, mert szükségem volt rá. Könnyebben közlekedem a városok között a térkapu rendszerrel, vagy ha időnként erre adom a fejemet, akkor ott vannak a szárnyaim. Persze ez ritkább, az angyaloknak könnyebb. Egy sárkány mérete túl nagy, feltűnik a radarokon és macerás intézkedni, hogy ne jelezze senki sem a feljebb valóinak. Persze természetesen sok emberünk van ilyen pozíciókban, főleg az esetleges még nem elég megfontolt sárkányok miatt. Mi nehezebben rejtőzünk, de épp ezzel több erő is jutott nekünk, mint teszem azt egy angyalnak.
Nem tudom, hogy mit fog szólni az ügyvezető csaj, hogy egy ilyen kis huszadrangú zsaru, aki még csak nem is illetékes itt, a nyakára lesz ültetve. Attól még úgy vélem, rendes tőle, hogy nem valami gazdasági asszisztenst küld maga helyett, aki körbevezetne, és válaszolna a kérdéseimre, a faxos visszaigazolásba az volt, hogy személyesen fogad. Meg vagyok lepve. Azt hinné az ember ezekről a milliárdosokról, hogy túl magasan hordják az orrukat, és már szóba sem állnak az olyannal, akinek az éves fizetésénél nekik a tisztítószámlájuk is többe fáj. Szívesen rágyújtanék itt a váróban, ám miután megláttam a dohányozni tilos táblákat, elment a kedvem, így csak morogva kutatok a zsebemben egy méregerős rágó után, amelytől szinte könnybe lábad a szemem. Nem tudom, hogy mennyire lesz flegma húzás tőlem, hogy ha rágózom egy ilyen beszélgetés közepette, de inkább, minthogy füstöt fújjak az arcába. Különben is, a neve alapján európai, vagy amerikai, mit keres egy ilyen csaj egy keleti mamutcég élén? Van benne kurázsi, ha felverekedte magát. Vagy túl sokszor nyitotta szét a combjait? Hát manapság az üzlet világában egy nő úgy érvényesül, ahogy tud. Vagy ne legyek ennyire kétkedő? Majd meglátjuk, hogy élőben milyen, hiszen még csak kéről sem láttam. Nagyjából két perccel később már jön is, nem várat soká. Egy újabb becsülendő tulajdonság, ezek szerint a csaj komolyan veszi a keletiek precizitását. Meglepően alacsony, mintha egy tinilány lenne. Ezen csak erősít, hogy nagyon világos a haja. Vonásai hamvasak, kor alapján legalább egy huszonötösnek kéne lennie, ha idáig jutott, tizenhétnek is alig nézem. Ellenben a szemei csillogása mindent elárul, van ott tapasztalat bőven. Amit a külső alapján elsőre gondolna az ember, a szemei gyorsan helyrerakják. Úgy döntök, hogy gyorsan lenyelem a rágót, és nem leszek nagyon arrogáns, majd Mirandával kitárgyalom a gépen álmodott hülyeségeket, hiszen a reptérről felhívtam, hogy repüljön ide, komoly felárat fizetek az itteni kezelésért, na meg a repülőjegyét, és a szállását is állom. Valamire költeni kell az adófizetők pénzét, nemigaz? Biccentek az asszistensnek, aki bekisért az irodájába, vagy mi ez, hiszen elsőre nem ő maga jött, hanem a fogadóbizottság jelezte, hogy mehetek. Körbenézek, de csak úgy ösztönösen, majd elfogadom a kéznyújtását. Tud valamit a csaj, ha ennyire magabiztos. Megrázom a kezét, nem döglött hal módra, attól mert nő, bizonyára elvárja, hogy ne kezeljék törékeny virágszálként, így megtartva a szemkontaktust fogok rá az ujjaira, hogy üdvözöljem, határozott tartással. - Ms. de Skhinell. Köszönöm, hogy fogadott. Őszintén szólva nem tudom, hogy miért engem küldtek, nem adóügyi nyomozó vagyok. New Yorki zsaru vagyok, néha Los Angeles, de ennyi. Gyilkossági ügyek. Meghalt valaki? – Kérdezem vállvonós pillantással, mert a tizennyolc órás repülőúton vagy ötször riadtam fel alvás közben ezzel a kérdéssel, hiszen miért kellenék én ide. – Ööö... kávét köszönöm nem. Az időeltolódás miatt ittam... hatot. Egy narancslé, cukoralanul, megfelelne. – Mentegetőzöm, már az elején, de miért is ne tenném? Nem fűz össze minket semmilyen kapcsolat, mond valami alibit a cégről, és már el is húzhatom a csíkot. Csak az az állandó migrén ne lenne. A halántékomra tapasztom a hüvelykujjamat, ahogyan belenyilal. Gyorsan lehuppanok a kívánt fotelbe, ráncolom a homlokomat, és remélem gyorsan elmúlik a roham. Be kéne vennem pár bogyót, csak éppen a vámon elkobozták, nem lehet gyógyszert behozni. Szuper...
Rengeteg a teendőm ma is, mint mindig. Sokan hiszik, hogy a mi feladataink nem is olyan eget rengetőek, hiszen mennyivel nagyobb kihívás elkapni egy Kívülállót, mennyivel nagyobb erőfeszítés harcokba bocsátkozni, vagy életeket menteni, de ez egyáltalán nincs így, hiszen ki az aki végül takarít? Ki az, aki végül helyre tesz mindent? Kik azok, akik figyelik a tv és rádió adások a világ minden pontján, hogy ne jussanak ki olyan hírek, amiket az emberek nem tudhatnak meg? Kik azok, akik eltussolják azokat az ügyeket, amiket nem tudnak kezelni az emberek hatóságai? Kik azok, akik ott vannak, amikor emlékeket kell módosítani, vagy netán másra cserélni és persze kik azok, akik új személyiséget adnak azoknak a halhatatlanoknak, akik új életet akarnak kezdeni? Mi, és mindazok, akik a kasztomba tartoznak. Ezer szálon futnak a teendőink, ezer felé kell figyelni, hiszen nekünk kell takarítani akkor, ha más hibázik, és lássuk be a harcosaink gyakorta nem figyelnek arra, hogy mi van a környezetükben. Megteszik, amit kell, nem foglalkoznak vele, hogy utána mi az, ami mögöttük hátra marad, mit kell majd a magunkfajtáknak rendbe tennie, hogyan kell elrendeznünk a káoszt, amit hátra hagytak. Épp e miatt akkor is éppen telefonálok, amikor az ajtómon kopogtatnak. Az egyik kedves asszisztens. Egyik, igen... több is akad, muszáj, hiszen az ügyeimet egyedül nem tudom intézni és kordában tartani és az első számú segítőim sem lehetnek minduntalan ott mellettem. Felpillantok, intek csak, hogy várjon. Idegesen nyomom ki a telefont. Milyen szép idő volt az, amikor még levághattad a kagylót, hogy csak úgy nyekkent a készülék. Ma már ilyen nincs, falhoz vághatod maximum, de akkor új kell. A modern készülékek már nem bírnak annyit, mint a régi telefonok, amikkel akár még önvédelmet is gyakorolhattál. Más lett a világ... de mi is ebben élünk és alkalmazkodunk hozzá. Intek a fiatal nőnek, hogy lépdeljen beljebb. Fiatal nő... igen annak tűnik külsőre, de én tisztában vagyok vele, hogy mi bújik meg az álcája alatt, egy dzsinn, méghozzá a fiú fajtából. Nem is bízom benne annyira, mint a legtöbbekben itt, de kapott egy lehetőséget, annyi mindenkinek jár. Röviden számol be a nyomozó érkezéséről. Gyorsan lerázom majd... de kevéske időt muszáj szánnom rá. Ha elzavarom az csak még több kérdést szül és talán egy kis felüdülés is lehet a mai telefonok után. Szólok hát neki, hogy kísérje be bátran. Néhány sort még a papírra vetek, mielőtt megjelenne az ajtóban immár a bejelentett nyomozó. Eltolom magamat az asztaltól, hogy elé lépdeljek, hiszen mégis csak így illik. Fiatalnak tűnhetek a szemében, és nem vagyok férfi sem, ahogyan azt itt sokan meg is kérdőjelezik. Ennek ellenére a kezemet nyújtom felé, hogy megrázzam az övét. A tisztelet jele az alsóbbrendű személy felé. - Üdvözlöm Mr. Eastfield, miben lehetek szolgálatára? - hátrébb lépek, hellyel kínálom a kényelmes karosszékre mutatva neki, ami az asztalommal szemben áll. - Kér esetleg valamit inni? Egy kávét, egyebet? - hozathatok neki valamit, csak hogy érezze a vendégszeretetet, és talán én is ihatnék valamit. Reggel óta egy korty se csúszott még le a torkomon, pedig már határozottan kezdek megszomjazni, főleg amennyit telefonon sikerült beszélnem. Jól esne egy pohár ásványvíz, kávéval nem élek... sosem kedveltem, és nem hiszem, hogy ha ez az eddigi évszázadok során nem változott, akkor a jövőben még változhat.
Nem régen szálltam le a gépről, hogy aztán idetaxizzak a gigantikus sugárutakon. New York is világváros, na de Peking, igazi tömegnyomor van már a reptéren is, mintha rá akarnának cáfolni a statisztikákban szereplő népsűrűségre. Maga az interpol kért fel, hogy utazzam el keletre, és járjak utána az európai származású fiatal nő által vezetett kínai vállalatnak, amely meglepően gyors, dinamikus fejlődést tud felmutatni. Hogy miért én, az egyértelmű. Nem a gazdasági végzettségem miatt, hiszen a könyveléshez nem értek. Ám folyékonyan beszélek kínaiul, és már egy kis fenyegetés sem árt, úgy vélik a fejesek. Meg talán ki akarnak vonni pár hétre a forgalomból, mielőtt még agyamra megy az ügy, amelyet már hat éve hajtok. Idén sem sikerült elkapni azt a valamit, amely a csatornákban bújkál, és a főnökeim úgy vélték, hogy itt az ideje, hogy kicsit kiszellőztessem az elmémet. Miután hiába kardoskodtam, nem bíztak rám újabb gyilkossági ügyet, vagy ez, vagy felfüggesztés... Hát ez marha jó. Csak abban bízhatok, hogy itt is történik valami izgalmas. Kaptam egy interpol igazolványt, különben nem lenne hatásköröm vizsgálódni, intézkedni, hiszen nem helyi zsaru vagyok. A küldetésre kaptam egy ottani rendszernek megfelelő okostelefont, hiszen a mienk egyátalán nem működnek, teljesen más a technológia, már tapasztaltam nem egyszer, amikor például Thaiföldön jártam, vagy Malaysiában. Hát Hong Kongról aztán ne is beszéljünk. Kikászálódok a taxiból, adok egy különösen nagy borravalót, hogy aztán elinduljak az üvegablakok rengetegéből felépített felhőkarcoló felé. A toronyház így ránézésre is lehet vagy száz emeletes, nem igazán néztem utána, nekem csak az ügyvezetővel lesz dolgom, írok magamnak egy gyors feljegyzést, kétlem, hogy nagyon bele kéne mélyednem az itteni dolgokba. Különben is, kedden már vár a doktornő, hogy újabb gyógyszert írjon fel, mert az istennek sem múlik el a kezem remegése. Repülős dzsekit, és farmert viselek, napszemüveg tölti ki az arcomat, rövid hajam katonásra nyírva. Sanda képpel nézem ahogyan a marcona vágott szemű biztonságaik már lépnek is oda, és terelnek a fémérzékelő felé. Na igen, egy ekkora mamutcégnél nem árt a biztonság, én azonban az igazolványomért nyúlok, amire többen még jobban körbevesznek, főleg, hogy látják a fegyvertáskát. A repülőn nem lehetett rajtam 2011 óta komoly előírások vannak, úgy küldték utánam, miután a kommunista állam alaposan ellenőrizte, ezért adták fel még napokkal előbb. Azt hiszik, hogy a mordályt akarom előkapni. Végül előkerül az igazolvány, és a jelvény, ettől még nem nyugszanak meg, elveszik a fegyvert, és lökdösnek a fémérzékelő felé. Percekbe telik, mire meggyőzöm őket a hátam van összekapcsozva, azt nem tudom kivenni. Végül kapok egy látogatókártyát, és a legfelső szint alatt egyel egy váróterembe kisérnek be. Nem ülök le, ültem eleget a repülőn, és a taxiban, ezért a falifestményeket nézegetem, illetve ki az ablakon. Enyhe csak a tériszony, azért nem vészes, a nagy terek jobb hatással vannak rám, mint a sötét csatornák. A folyosóról kínai szót hallok, két kosztümös irodista csaj lépdel tovább, és besandítanak az üvegajtós szobába, az egyik odaszól a másiknak, hogy jó seggűnek talál. Igyekszem nem vigyorogni, nem hiszik, hogy értem, amit mondanak.
Caryeth cégkomplexumának pekingi központja a majd 500 m magasságot elérő meseszép épület. Itt futnak össze a szálak az alcégek és az összes fontos ügylet tekintetében. A Meiyou mimi (Nincs titok) névre hallgató nagyvállalat maga is egy összefoglaló név, kommunikációval, híradással foglalkoznak, a legtöbb nagyobb tv-vel, rádióval kapcsolatban állnak, vagy papíron, vagy... a háttérből ügyködve. Az épülete maga a város legmagasabb és legszebb darabja, csupa üveg, napfényben mesebeli kéken szikrázik, már messziről magára vonja a figyelmet. Természetesen több gyors lift is működik itt, bár lépcsőház is akad, ezt nem túl gyakran használják, mégis csak több száz emeletről beszélhetünk. Akad itt rengeteg iroda, étterem a bent dolgozóknak, de Caryeth saját otthona is fellelhető, és természetesen az irodája az épület legfelső szintjén, saját kijárattal a tetőre.
Kezdőlap 
