*Igazi kis rajzművésszel van dolgom. Emlékszem régen is divat volt híres festők képeit lemásolni, akkoriban is működött a hamisítás, bár kevésbé volt haszonszerzés a célja. A mai időkben ezért bukkannak fel sorra a régi korok festőinek művei más keze munkája nyomán, amiből a most élő emberek próbálnak meggazdagodni. A fiatal lány azonban inkább gyakorol, próbálgatja a szárnyait és nem s rosszul. Hazudnék ha azt állítanám, hogy kiválóan értek a festészethez, ahhoz sokkal többet kellett volna foglalkoznom ezzel a művészettel, de annyit azért látok, hogy van hozzá tehetsége. Biztosan fogja a ceruzát és még akkor sem rezzen meg mikor megszólítom, bár pillanatokkal később már mást gondolok, hiszen észreveszem, hogy tele van a füle hanggal és valószínűleg nem is hallott engem. Csendben maradok hát beszélgetőpartner híján és némi ácsorgás után leülök mellé tisztes távolban, inkább a pad másik végébe. Muszáj, a lábujjhegyen való tipegés nem tesz jót a lábaknak, még a mitikus dzsinn lábaknak sem, és félő, hogy a vádlim be fog görcsölni ha sokáig állok egy helyben. az ölembe veszem a táskám és tovább nézem a valódi festményt. Egy kicsit elkalandozom a múltban, Párizs utcáin, a macskaköveken, a Notre-Dame impozáns épületén melyet dzsinné válásom idején sok évig építettek újjá. Emlékeim között kutatva és sétálva csak annyit érzékelek, hogy a lány lapoz a füzetében, hallom a papír sercegését és nem sokkal később a ceruza lendületes útjának halk neszét. csak egy pillanatra fordulok a lány felé, épp a vázlatfüzete fölé hajol de még nem látható semmi az új, készülő művéből agy visszafordulok a festmény felé. Újra Párizs utcáin járok, hosszú ruhám alja a földet söpri, helyes kis kalap árnyékolja az arcomat, csupa fodor. Akkoriban a nők fűzőt viseltek, szerencsére voltam olyan vékony, hogy ne fulladjak meg az aktuális kívánt derékméret miatt. Önkéntelenül a hajamhoz nyúlok, hogy eligazítsak egy tincset, Edward mindig szúrós szemmel nézett hacsak egy is kiszabadult. Mosolyognom kell, ő is sokat változott és bár néha rajtam felejti a szemeit, nem olyan hosszú ideig mint azt én kívánnám. Pár perccel később, mikor már úgy ítélem meg, hogy alakul a rajz, újra a lány felé fordulok, meglepve nézek az arcmásomra mely a papíron díszeleg. * -Hízelgő. sokkal szebb mint a valóság. *Inkább csak magamnak mondom, hiszen a lány nem hallhatja a hangomat attól a fül izétől, és bár már egészen felém fordult míg én a múltban kalandoztam, valószínűleg nem is látja, hogy jár a szám. Azért még megcsodálom és ha felnéz rám egy újabb arcrészletért, rámosolygok.* -Ügyes. Remek rajz. *Próbálok túlzóan artikulálni, hogy esetleg leolvassa a számról a dicséretet, hátha mégis szóba áll velem.*
Igazam volt. Megint. A terembe senki új nem lép be, és hamarosan az a pár ember is kezd elszivárogni, akik korábban itt voltak. Immáron zavartalanul csodálhatom a képet, bármikor is pillantok fel, tökéletesen rá fogok látni. Az egész olyan, mint egy kellemes álom az én szempontomból. Ennek megfelelően is viselkedem. Amint a nő elmegy mellőlem, kissé odébb mozdulok, ezzel pofátlanul elfoglalva az egész padot, ugyanakkor a kép immár pont előttem van. Sokkal gyorsabban megy így a rajzolás, mert nem kell korrigálnom a nézőpont miatti szögeket és nem kell sok, hogy pontosan kialakuljanak az alapvonalak a papírok. Az ecsetvonásokat igazából meg sem próbálom lemásolni, annyira még nem vagyok profi, hogy ezt is meg tudjam tenni, ugyanakkor minden más stimmel. Az arányok és a méretek, a ceruza által adott szürke dimenziókban az egész olyan, mintha egy fekete-fehér kép lenne a festményről, amelyet még valamikor 50 évvel ezelőtt készítettek. Nem friss és mai, de nekem éppen ez tetszik benne. Fényképezni unalmas dolog, a legtöbb művész lélek ezzel percek alatt a végére ér egy műnek, de nincs ideje, hogy alaposabban meg tudja nézni az egészet. Ellentétben velük én rajzolok a régi képek stílusában, időnként akár szépia módban is, így minden vonást ismerek. Szerintem szórakoztató dolog így örökíteni meg valamit, ráadásul eléggé egyedi is. Még pár év a művész képzőben és egészen biztosan híres is lennék vele. Csak előtte végeznem kell az „alapkiképzéssel”. Lefordítva nem ártana, ha a szélsőséges helyzetek nem rángatnák elő az énem legmélyéről a dzsinnt akaratlanul is… A meditatív állapotból, ahova a zene is az alkotás süllyesztett egy hang ránt ki. Vagyok már annyira profi, hogy ne remegjek meg miatta és ne húzzak sötétszürke csíkot a ceruzával az egész papíron, de így sem biztos, hogy az a bizonyos másik látogató észrevette, figyelek is rá. Nem akarok beszélgetni, ma nem ezért jöttem ide, így próbálok a lehető legminimálisabban visszahatni a jelenlétére. Oldalra nem is nézek, a hangja alapján tudom csupán, hogy nő áll mellettem. A szemem sarkából mintha még látnám is a szőke tincseit, de könnyen meglehet, hogy azt csak képzelem. A kapucni ilyenkor útban van, már ami a térlátási képességeimet illeti, így nem merek semmit biztosra venni. A hangja ugyanakkor kedves, amit mond, az pedig érdekes. Magában a görög mitológia is az egyik nagy kedvencem, már ami a legendákat illeti, így eléggé képben vagyok arról, kiről és miről is kapta Athén a nevét. Sőt, ami azt illeti, már be is jártam azt a várost jó néhány alkalommal. Oké, az csak a google map segítségével sikerült, hiszen élőben Amerikát még nem hagytam el, de az utcákat így is ismerem, és ez számít, nem? A lány szavaira nem reagálok, csak rajzolok tovább, ezzel elérve, hogy feladja a helyzetét és megpróbáljon a látóterembe kerülni. Most már biztos, hogy szőke és egészen szép arca van a maga módján. Vagyis, igéző. Ezt nehéz megfogalmazni, a lényeg, hogy ő azon kevesek egyike, akinek a profilja szebb, mint maga az arc egyben. Oldalról csupa lágy görbület az egész, de szemből fogadni mernék, hogy túl sok is a dombocska rajta. Mindegy, nekem akkor is tetszik, és szinte reflexből fordítok egy lapot a füzetemben, hogy az ő arcát kezdjem el felrajzolni. Pontosabban a profilját, egyelőre csak elnagyolva. Nem ismerem, és nem tudom, meddig akar maradni, így az öt perces gyors vázlat mellett döntök, amelyet később is képes lehetek árnyékolni az emlékeim alapján. Tudom, hogy nem kértem erre engedélyt, de ez is csak jó pár perc után esik le, mikor már teljes testtel felé fordulok és az alapokat papírra vetettem. Remélem, nem lesz érte mérges…
*A múzeumok mindig jó hatással vannak az idegeimre, egy kicsit feszült mostanában a légkör Freya és a kulcs miatt, ráadásul Edward meg is sebesült, persze azóta felépült, de én mindig aggódom érte és nem telik el nap úgy, hogy ne gondolnék szörnyűségeket mikor távol van a háztól. A múzeum olyan mint a könyvtár, csend van, még a sok látogató ellenére is, egyfajta szentély ez mint egy templom csak sokkal szabadabb. Igyekszem úgy sétálni, hogy a cipőim sarkai ne kopogjanak de ez eléggé igénybe veszi a lábaimat amikor egyik teremből a másikba megyek át, vagy legutóbb mikor egyszerűen átsiettem Picasso képeit kiállító termen. Sokrétű az ízlésem a művészetek terén de őt valahogy nem tudom érteni és élvezni, nem látom bele a képeibe azt amit közvetíteni szeretett volna. Legalábbis a legtöbbjébe nem. Már vagy egy órája nézegetem a képeket és a különböző kiállítási tárgyakat és megjegyzem azokat melyeket szeretnék megmutatni Edwardnak, feltéve ha eltudom cipelni ide egyszer és ha ez meg van akkor vissza is találok a kiszemelt festményekhez. Van Gogh festményeihez értem, őt szeretem, bár egy kicsit őrült volt de remek művész. sajnálatos módon életében sosem ismerték el, talán ha másképp lett volna….Párizsban találkoztam is vele futólag, akkoriban ott jártunk Edwarddal, huszonnyolc éve voltam már dzsinn és élveztem az életemet amit ajándékba kaptam, nem foglalkoztam egy meg nem értett művésszel. A teremben az őrön kívül csak ketten voltak, egy harmincas éveinek elején járó nő és egy másik valaki. Éppúgy lehetett fiú mint lány, a kapucnijától nem láttam az arcát és kissé mögötte is volt a kitárt ajtó amin beléptem. A nő felállt és nagy sarokkopogás közepette tüntetőleg elvonult, arra gondoltam talán a fiú-lány mondott neki valamit amin megsértődött. Lassan léptem közelebb, a szemközti falon függő Olajfák c. festményt néztem és csak közvetlenül a pad mögött álltam meg. Lenéztem a szénrajzra és egész ügyesnek láttam, magabiztos, határozott kézmozdulatok voltak amiket a kapucnis fiú-lány produkált.* -Az olajfák a békét és a megnyugvást szimbolizálják. Tudtad, hogy közvetetten ugyan de emiatt lett Athén neve az ami? Egy olajág volt Athéné görög istennő ajándéka a városnak, szemben Poszeidón sós vizű forrásával. Sokan festettek olajfákat, nem Van Gogh az egyetlen. Boticelli, Monet. Van Goghnak egész sorozata van. *Az olyan nagy művészetkedvelő aki még rajzokat is készít a képekről, ráadásul remekül, minden bizonnyal szóba állna velem, a múzeum azért csak áhítatában olyan mint a könyvtár, lehet beszélgetni nem tiltja semmi és nem néznek rossz szemmel a másikra. Ám a kapucnis rajzművész meg sem rezzen, vagy legalábbis én nem veszem észre, jobbára a festményt nézem és az ő rajzát. Mivel nem válaszol, csak megnézem magamnak oldalról, akkor látom a zsinórt ami eltűnik a kapucni és a hajtincsek alatt. szóval lány és ez az a fülbe izé amin feltételezem zenét hallgat, ami kizárja a külvilágot és akadályt gördít a „zaklatók” elé. Nos, akkor nem beszélgetünk, nem rázom meg a vállát, hogy figyeljem rám mert hozzábeszéltem, inkább a magam nyakát húzom be. Csendben maradok és tovább csodálom a festményt, egy kicsit olyan mint maga a művész volt. Hullámzó, érdekes és sok minden kell hozzá, hogy megértsük. *
Múzeumok. Azon helyek egyike, ahova minden tisztességes iskola évente egyszer elrángatja a tanulóit, hátha azok képesek lesznek haladni és felismerni a történelem remekeit. Ez általában persze nem jön össze, ahogy én hallottam. Tapasztalatból nem tudom, tekintve, hogy iskolába soha nem jártam, mindent, amit tudok, magántanárok sorától tanultam meg. Így soha nem is találkoztam még élőben diákokkal, akik esetleg barát kategóriába illenének. Interneten már beszélgetek velük időnként, arc és név nélkül, amikor csak egy magányos lánynak tűnök szívesen mesélnek nekem arról, mi minden van egy valódi iskolában. Néha még el is kap az érzés, hogy milyen jó lenne a saját bőrömön megtapasztalni a dolgot, amíg egy hiba le nem mondat erről az álomról. Nem ember vagyok, nem is születtem annak, és soha nem is tudnék az lenni. Ők nem változnak át véletlenül, ha valaki feldühíti őket. És nem teljesítenem kívánságokat sem... de amit a diákok tanulmányi kirándulásnak hívnak, azt megkaphatom. Végig mehetek én is New York hatalmas és szíves városán, bemehetek a múzeumokba és színházakba, vetítésekre és a még jó ég tudja hány kulturális eseményre. Ezen helyek közül a kedvencem újabban a Modern Művészetek Múzeuma Manhattan szívében. Egy igazán pezsgő hely, ahol naponta több ezer ember bukkan fel, így könnyedén tudok én is a tömegbe olvadni. Igazából egy ideje minden héten felbukkanok egyszer itt, leülök valamelyik padra és lerajzolom az egyik képet grafittal, fekete-fehérben. Általában mindig délelőtt teszem ezt és hétköznap, amikor szinte csak turisták tartózkodnak a múzeumban. Szerintem a teremőrök lassan már kezdik is megjegyezni az arcomat, mert most is mosolyog a Bob kitűzős, mikor elmegyek mellette hátizsákkal, kapucnis pulcsit a fejemre húzva. A múlt heti képet választom újra, mert azt még nem sikerült befejeznem. Előveszem a rajzfüzetet és az oldalhoz forgatok, ahol már nagyjából fen van skiccelve Vincent van Gogh olívafáinak legtöbb körvonala. A képtől alig pár méterre lévő padon csak egyetlen nő ül, így szó nélkül megyek oda mellé, rakom a táskámat a földre és helyezkedem el kényelmesen. Még pár órát biztosan itt fogok ülni, így előre felkészülök. A kapucnit a fejemre húzom, hogy az előre hulló haj tincsekkel elrejtse a arcomat, és a fekete színétől elütő vörös fülhallgató zsinór is láthatóvá váljon. Igazából csak nagyon halkan a zene, akkor nem tudok koncentrálni, ha hangosan szól, de maga a zsinór elhiteti mindenki mással, hogy jobb, ha nem zavar meg. A füzetet az ölembe veszem, előkapom a kedvenc ceruzámat és újra munkához látok. Szeretem ezt a képet rajzolni, mert komplikált, ezer és egy ecsetvonásból áll, amelyeket egyesével kell árnyékolni. Lefoglal. A múzeum meg úgy is félig üres, hétköznap délelőtt van és mindjárt 11 óra. Mindenki más már az ebédszünetre igyekszik, velem nem törődnek. Szeretem az ilyen időpontokat...
*Kevés időm van New Yorkban, igazából fogalmam sincs mennyi, minden Freyán múlik. Ki kell használnom azt a kevés időt, hogy körbenézhessek. Amikor utoljára itt jártunk minden annyira más volt, persze nekem majdnem ugyanúgy telik az idő mint korábban , egészen emberként hiszen nem volt akit elsirassak, akinek az öregedését és a halálát végig kellett néznem, a napok teltek-múltak, hetek és hónapok lettek belőlük, majd a hónapokból évek és mire évtizedekről beszéltem, már fel sem tűnt. Elszaladt az idő és közben minden megváltozott, nem csak itt hanem otthon is, a jelenlegi otthon, ami Európát jelöli, Németországot még vagy tíz évig, aztán újra útra kelünk. Olyanok vagyunk mint a vándorok, sosem telepedtünk le igazán, az a harmincegynehány év már nem jelent számomra se semmit. Most viszont igenis sokat jelent pár nap is, New Yorkot nem lehet bejárni egy hónap alatt sem, és sok mindent szeretnék megnézni, egész listám van, de időm az most nem sok. Különben sem az enyém az egész nap, Edwardról is gondoskodnom kell, főleg azok után, hogy sebesülten tért vissza egyik este. gyorsan meggyógyult, de ezek után hogyan engedjem el nyugodt szívvel? Kora reggel elment a bérelt házból, valami dolga akadt megint és nélkülem, megint. Viszont sikerült kicsikarnom belőle azt, hogy együtt ebédeljünk, így a délelőtt az enyém, úgy sincs semmi dolgom, keveset alszom és mindig ő az első. A reggelije, az újság, a ruhái tisztán és frissen vasalva, és minden egyéb amit el kellett intéznem. Az előkészületek utolsó fázisa a nyakkendőjére kikészített zsebóra amit én ajándékoztam neki, kívánság nélkül, egy különleges zsebóra az elsők között készült és immár védőtalizmán, ahogy az én órabrossom és gyűrűm is amit mindig viselek. Egy órával később indultam el a házból mint Edward, taxival a belvárosba vitettem magam és első utam máris egy múzeumba vitt. Valójában a Metropolitan múzeumba szerettem volna menni, de másképp döntöttem, oda mégis csak el kellene vinnem Edwardot is, szeretné ha eljönne velem, de még meg is kell győznöm, vagy csellel veszem rá. A Modern Művészetek Múzeuma is a listámon van, már csak azért is, mert haladni kell a korral, de a gyűjtemény nem merül ki a kortárs művészetekben. Monet, Van Gogh és Dali, meg az általam soha meg nem értett Picasso festményei is részei a különleges gyűjteménynek. Szóval úgy döntöttem, hogy belevetem magam a kultúra közepébe, jegyet váltottam és elindultam a kiállítótermek felé miután a kabátomat leadtam a ruhatárban. *
A világ legjelentősebb modern művészeti gyűjteménye tekinthető meg itt. A hely a legnépszerűbb New York-i múzeumok egyike, így a látogatottság egy átlagos hétköznapon is magas, a nagyon ügyesen időzített, péntek délután 4 órától este 8-ig tartó ingyenes időszakban viszont szinte lépni sem lehet az épületben.
Kezdőlap 
