Megosztás
 

 1675, India

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 

Vendég
Don't Hide Your Real Face

Anonymous
Vendég



TémanyitásTárgy: 1675, India   1675, India EmptySzer. 7 Okt. 2015 - 22:15


Diablo & Asmodai
we get up in the morning to the beat of the drum

- Tudod, semmi szükségem gardedámra, mon chéri.
Frissen szerzett franciatudásom fitogtatása az utóbbi idők szokásává vált nálam, amit tünde útitársam feltehetően nem élvez annyira, mint jómagam. Emellett pedig az is nyilvánvaló, hogy feletteseim szerint bizony szükségem van a kíséretre, elvégre veszélyes dolog manapság a világot egyedül járni. De más oka is van, hogy éppen ez a tünde az útitársam. A kedves Ereor, akibe még kevesebb együttérzés szorult, mint belém, nem mondható Miamar nagyúr legkedveltebb alattvalóinak. Mi több... Ereor, ez a beképzelt hegyesfülű abban a hitben él, hogy ő az, aki engem figyel, pedig épp az ellenkezője történik.
- Fogd be a szád, dzsinn, és mondd el, hová is tartunk pontosan.
- Mindjárt, ne türelmetlenkedj, tünde, még megráncosodsz!
Mosolyomból lassan csepeg a gyűlölet sűrű masszája, amit nem rejtek el előle. Nem is értem igazán, hogy engedhették el velem. Éppen elég feszült a hangulat odahaza, és világunk minden pontja egy apró szikra, amely bármikor lángra lobbanhat, és egy villanás alatt eltörölhet bárkit, aki túl közel áll a gyújtóponthoz. Valójában mindannyian tudjuk, érezzük, mindez csak idő kérdése... Ahogy az is, hogy Ereor és én kiderítsük, melyikünk élné túl a másikat a dzsungel közepén.
Most nem a dzsungelben vagyunk, habár véleményem szerint közel állunk hozzá. A világ ezen része még olyan elmaradott, mint amilyen az öreg kontinens többszáz éve volt. Komolyan aggódom, hogy elkapok valamilyen fertőzést, és bár az éjtünde mellettem elég sötét árnyalatú bőrrel rendelkezik, én kilógok a helyiek sorából makulátlan és halvány tónusú bőrömmel, némelyek úgy bámulnak rám, mintha maga az ördög, vagy a helyi vallás nagy gonosza volnék. Ami hízelgő.
Ereor nem tudja, miért jöttünk. Fogalma sincs arról, hogy Miamar egyik legelszántabb és legkegyetlenebb híve a világot járja, hogy rátaláljon azokra, akik a megfelelő időben kiállnak majd a Diplomácia ura mellett. És Ereor azt sem tudja, hogy nem a tudomány nevében érkeztem ide, és nem lett volna szükségem az ő védelmére a kívülállókkal szemben. Nem tudja, hogy él itt valaki, aki remekül illik a sorainkba. Nem tudja továbbá azt sem, hogy a falu végén elválnak az útjaink, mert meguntam a társaságát, és volt olyan ostoba, hogy egymaga kísérjen el egy olyan vidékre, ahol alig páran élnek a hierarchiából, miközben én egészen nyíltan kifejeztem a véleményem Miamarral kapcsolatban, és elfoglaltam egy bizonyos álláspontot. Ereor beképzelt, és az önteltek sajátságos módján azt hiszi, mindenki más is az; hogy csak mert ő ugat, de nem harap, akkor a többi hangoskodó kutya is ártalmatlan, és hogy bár számtalanszor utaltam rá, mennyire megvetem, mindez csak szócséplés és idegesítő játék részemről. Tévedett, és a tévedése most az életébe kerül.
Estére jár, a napot sétálgatással, látszólagos kérdezősködéssel töltöttem. A nap végén azonban elindulok kifelé a lakott területről. Ereor nem kérdez többet, csak fintorog. A falu végére érve hirtelen megtorpanok, mintha hallanék valamit a sűrűségben, a védelem körében szolgáló tünde pedig pontosan úgy reagál, ahogy sejtettem: követi a mozdulatom, elém lép, megáll és feszülten kémlelni kezdi a lenyugvó nap alatt sűrűsödő félhomályt. Komolyan csalódást okoz, hogy nem érzékeli, ahogy a háta mögött levetem magamról az emberi gúnyám. Inas, eleven testemet borító bundámon felderengenek tetoválásaim, majd karcsú, ám erős ujjaim egy pillanat alatt nyakára kulcsolódnak, mielőtt megfordulhatna, és szürke szemeimbe nézhetne. Jobb kezem karmai kicsúsznak helyükről, és átdöfik a tünde húsát, vele együtt pedig a verőereket is, mielőtt megnyikkanhatna. Másik kezem gerincét simítja végig, könnyedén elszakítva az idegeket. Összecsuklik. Néhány másodperc múlva testétől elválasztott feje tompán puffan az agyagos földön. Magasan a tetem fölé emelkedve, érdeklődve figyelem, hogy rezeg szemhéja az élettelen arcon. Mikor megunom a látványt, farkam végével, a hajánál fogva felemelem a fejet, és messze hajítom a fák közé, el a testétől. A tigriseknek is kell valami.
Lerázom ujjaimról a nyálkás vért, aztán füstalakban távozom a helyszínről, és Diablo állítólagos otthona felé veszem az irányt.

A démon és én nem tekintünk vissza közös múltra, de remélhetőleg ez most majd megváltozik. Amennyire tudom, ő sem állhatja a jelenlegi rendszert, így remekül illene közénk, akik másképp gondolkoznak a jövőről. Kunyhója környékére érve és felvéve emberi alakomat, el is hiszem. Csontok hevernek itt-ott, a leszálló éjszakában szinte világítanak, de a látvány valahogy mégsem gusztustalan, egyszerűen csak riasztó. És kétségkívül hatásos. Pletykák járják a környéken a helyiek körében egy ördögi teremtményről, egy kegyetlen égi küldöttről, aki gyermekeket eszik, hogy megbékítse az isteneket, cserébe pedig jó termést biztosítson. Valóban, az emberek hiszékenységének ezen szintjébe már csak belegondolni is szórakoztató.
Nem vagyok biztos benne, hogy "itthon" tartózkodik az említett illető, de az udvariasság erény, így ahelyett, hogy kurjongatni kezdenék vagy rátörném jelenelgi otthona ajtaját (ami nem is volna éppenséggel okos ötlet, hallva a mendemondákat), inkább kopogok párat.


Vissza az elejére Go down
 
1675, India
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Fate of Ascariel :: Fényév távolság :: Mesél a múlt-