Finoman fogalmazok, ha azt mondom lassan az őrületbe kerget a fickó. Nem is értem, hogy miért nem valami visszafogott és csendes aktakukacot küldtek mellém, aki teszi, amit kell és nem fecseg folyton olyasmiről, amivel totálisan kiborít, mert hogy ő folyamatosan ezt teszi az holt biztos. Arra persze mérget vehet, hogy eszem ágában sem lenne magam mellé venni, sőt nagyon remélem, hogy újabb lehetőségünk nem lesz majd együtt dolgozni. A rossz csak az az egészben, hogy ki tudja, hogy felettünk ki mit gondol, mert őket nem szokta érdekelni, hogy nekünk idelent mi nem tetszik, senkit sem fog érdekelni, hogy mennyire rühellem, ha egyszer a küldetést sikeresen hajtjuk végre. - Legalább valami leköti a figyelmedet, mielőtt nagyobb baj lenne. - morranok oda, ha már lépten-nyomon a hátsómat emlegeti. Komolyan jobb lenne, ha ő menne előre, így tudom, hogy mit fog csinálni, ha én leszek felette a létrán. Rémes, hogy még így is képes rá, erre az irritáló viccelődésre, miközben elég nagy bajban vagyunk és a végén még itt robban fel nekem, mint valami elektromos töltet. Azt nem értékelném túlzottan. - Ennyi járt nekem. - rántom meg a vállamat. Amúgy se csaptam rá a lábára, de ennyi igenis kijárt nekem, hogy legalább érzékelje, hogy bajban van, ami miatt így viselkedik, bár azt látom rajta, hogy teljességgel hidegen hagyja a dolog. - Jól van, beviszem őket. - a felettesemnek természetese és ők majd eldöntik, hogy mit kell kezdeni a kütyüvel. Már előre látom, hogy a jelentést is adhatom le én, pedig utálom az ilyesmit, de nem sokat tehetek most, kénytelen leszek én leadni az infokat, ha csak nem kérnek majd tőle is megerősítést. Két külön kasztba tartozunk, ez már nem az én dolgom, bizonyára vele is majd elintézik szépen azok, akik fölé tartoznak. A kocsimat én is megtalálnám, de látom, hogy nincs épp a legjobb állapotban, kivételesen nem kötekszem nagyon. Amikor viszont a hátsómra csap elköszönés gyanánt finoman szólva is villámló tekintettel nézek utána. - Ah... remek volt, remélem többet nem kerül rá sor és mást boldogítasz majd! - ha szemmel ölni lehetne... azt hiszem már felkoncolódott volna, de így is lesz elég dolga azzal, hogy átvészelje a hatást, amit az a valami gyakorolt rá. Gondolom a fajtájára erősebben hat, én jobban tudom kontrollálni, egyébként is gyakorlatom van benne hogyan kell hidegnek is visszafogottnak lenni. Bedobom magamat a kocsimba és indulok. Nem figyelem, hogy merre tart, én a város felé megyek, hogy leadhassam, amit találtunk és nekiálljak jelentést körmölni. Rendkívül nincs hozzá ihletem.
//Én is köszönöm szépen a játékot, remek volt! A karakternek kínzó, de nekem tetszett. //
- Ezt rólad is elmondhatnák. – vigyorodom el. A felsőbbrendűség kisasszony. Nem zavar a piszkálódása és hisztijei, nőből van, éjtünci is, ami nem magyarázat, inkább ható tényező. - Mert aztán érdekel. – nevetek fel, hogy utál-e. Az a jó. Eszében nem lesz feljebb emelni, nehogy a közelében kelljen lennem. A legfőbb, hogy haladjunk és ne luggassák ki a hátsóját se neki, se nekem. Az állapotom és az vibráló érzés frusztrál jobban, fogy az időm, ennek következtében a nagy szám is nagyobb lesz, eltűnik az a kevés gát is bennem. - Mi bent vagyunk, nem kint. – vonom össze a szemöldököm, a szememben azonban cukkolás van. - Elaléltam a formás hátsódtól, már ez is baj? – vigyorodom megint el, kezdem nem érezni a veszélyt, csupán létezem. Talán ez a szerencsém, vagy éppen nem, még ezen sem tudok gondolkodni. A homokesőre csak kirázom a hajamból a homokot a szabad kezemmel, a másikban még mindig fegyver és az ajtót figyelem, ahol bejöttünk. Biztos, ami biztos. - A hátsód stírölését? Akármeddig. – vigyorodom el. Kapaszkodom a cinizmusba vagy a nagy számba, mindegy, de ez még visz előre. Megy a mászás, de ugrok egyet, ahogy lecsapja a tetőt. - Azért a lábamra még szükségem lesz. Felnézek az égre, előtte megnézem az órám, mennyi az idő. - A járművek arra vannak. – mutatok a megfelelő irányba, a Nap, az égbolt jó tájoló. – Ezek legyenek nálad. – nyomom a kezébe a kütyüimet, a lopottat is. Nem biztos, hogy el tudok rendesen húzni innen. – Akármi is történik, ne nézz hátra. – vigyorgok rá és kacsintok egyet. Ha gond nélkül elérjük a kocsit és a motorom, gondolkodás nélkül nyeregbe pattanok és indítom a motort. Nagyjából tudom, hol szűntek meg a képességeim, és hogy meddig bírom. Mert ahogy érzem, ezt már csak egyféleképpen fogom tudni megoldani. Előtte azonban... - Jó volt veled együtt dolgozni. – csapok a hátsójára vigyorogva, mielőtt a motor felé venném az irányt. Ez tőlem nagy dicséret, és hogy mennyire értékeli majd, azzal már kevéssé törődöm. Az út kietlen, itt aztán biztos nincsenek kamerák, amit nem bánok. Maximumra tolom a motor fordulatszámát, jelentősen megdolgoztatva a kislányt, de sajnos úgyis a levesbe fog menni, azt már tudom. Nem hagyhatunk nyomot, hogy itt jártunk. A legelső adandó alkalommal átváltozom a sárkány formába, hogy felkapva a karmaim közé a motorom, az égbolt felé vegyem az utam. Ha nem adom le felesleges energiát, lesz rosszabb is, mint a szimpla kisülések és nem csak nekem lesz rossz. Van elég barlang az államban, hogy utána meg tudjak pihenni, kíváncsi tekintetek nélkül. Meg valami más nélkül is....
(Mivel nem tudom, milyen terveid vannak még, ezért feltételesen búcsúzom. A játékot nagyon köszönöm, élvezet volt! )
Oh nem is várom én komolyan, hogy bocsánatot kérne azért, hogy így magához ragadott, meg a kezdeményezést is. Végül is ő tudja, hogy merre jutunk ki a legkönnyebben, fogjuk rá, hogy elnézem neki a dolgot, legalábbis most az egyszer. Szerencséjére nem vagyok annyira hisztis típus, hogy zokon vegyem ezt a túlzottan közeli állapotot egymáshoz, hanem annyiban hagyom a dolgot, hiszen az lenne a cél, hogy mielőbb megtaláljuk a kiutat, főleg hogy egyáltalán nem állunk jól ennek az izének a közvetlen közelében. Én is érzem, hogy hatással van rám, de kettőnk közül ő az, aki kontrollálhatatlan pusztítóba mehet át, egy éjtünde ereje nem olyan, mint egy sárkányé, nem szabadulhat el olyan brutálisan, mint az övé, ha nem jutunk ki innen időben. - Mondták már neked, hogy túl sokat beszélsz... marhaságokat? - mintha csak folyton keresné a lehetőséget hogyan reagálhat valami oda nem illőt, mint most a szemeim méltatásával, pedig tudjuk mindketten, hogy én mire céloztam. Komolyan a pasas határozottan irritáló. Hogy is mondta Han Solo? Vagy megölöm, vagy beleszeretek? És mivel a férfiak egyébként is irritálnak, nálam határozottan nehéz jó pontot szerezni, valószínűleg az előbbinek több esélye lenne, bár jelen helyzetben a kintiek ölnének meg mindkettőnket szívesen, és egyébként is túlságosan macerás lenne utólag elszámolnom azzal, hogy vajon ő miért hagyta itt a fogát, én meg miért úsztam meg. - Szerencséd, hogy őket jobban utálom. - vonom fel a szemöldökömet az újabb megjegyzésnek hála, amivel elől futásra ösztönöz. Őszintén ezek után már csak azért sem tenném, de fogjuk rá, hogy van annak értelme, hogy védje a hátamat, kivéve persze hogy ő talán jobban tudja merre van a kijárat, de maradnak az ösztönök, talán már nem tudná úgy sem rendesen belátni a terepet, lehet hogy alig bírja tartani magát, csak az irritáló viccelődés dől még most is belőle. - Lehet, hogy kintről már nem lehetne ilyen könnyen bejutni. - ah tényleg muszáj minden szavába belekötnöm csak biztos, ami biztos alapon, még ha az egyébként is számunkra veszélyes alakokat méltatja itt aktívan, amihez akár csatlakozhatnék is, de... eszem ágában sincs. - Megoldom, látom nem bírod a futást. - kis odaszúrás, ha már ő ilyeneket enged meg magának, annak ellenére, hogy természetesen tudom, hogy miért van ennyire ki. Nem csoda, hogy nem bírja a strapát, csak remélem, hogy nem fog nekem még fel is robbanni... vagy valami, nem lenne hasznos. Az ide vezető ajtó se volt zárva, ez sem olyan vészes, bár nem nyílik elsőre, de aztán csak sikerül annyi erőt kifejteni, hogy néhány rántás után végre csak elérem, megmoccanjon a kerék és pár fordulat után egy jó nagy adag homok hullik az arcomba, ha jól sejtem akkor volt egy nagy adag a lejáraton, hogy ne legyen könnyű kiszúrni. - Bírod még? - ha kell nyújtom neki a kezemet, ha esetleg egyedül nem tudna felmászni utánam, bár ahogy sejtem talán az lenne a legjobb, ha ő menne előre és nem már megint azzal foglalkozhatna hogyan nézze meg a hátsómat. Annak ellenére, hogy rendesen izzad attól tartok képes rá, hogy még most is ilyesmivel foglalkozzon, a helyett, hogy arra koncentrálna, hogy ne idézzen elő majd a felszínen valami elektromos vihart. Amint sikerült feljutni már csapom is vissza a csapóajtót, és csak a miheztartás végett rúgok rá egy nagyobb adag homokot. Már csak fel kellene mérni merre vagyunk a kocsitól, nagyjából be tudom lőni, ha az az izé nem zavarta teljesen össze az érzékeimet és ha a nagyszájú nem kezd el szikrázni, akkor nagy szarban vagyunk.
- Ezt vártam válasznak. – vigyorodom el félig, hogy aztán máris cselekvésbe lépjek át. Bocsánatot utólag szokásom kérni, voltaképpen utána sem, ezért semmilyen inger nem kényszerít arra, hogy zavartan bocsánatot kérjek, vagy szimplán bocsánatot kérjek, amikor elengedem lent a derekát a tündérnek. Amúgy is, nagyon kellemes volt odahelyezni a kezem és magamhoz vonni. Az, hogy pont a tárgy, vagy akármi mellett is megyünk el, az egyik legrosszabb megoldás, részemre mindenképpen. Érzem, hogy nincs képességem, és mégis úgy érzem, mintha szivacs lennék és a lehető legtöményebben töltené belém valaki, valamit, amit eddig kiszívott. A zivatar közepe az igazi otthonom, de ez az érzés viszonylatban olyan, mintha gyertyalángot hasonlítanék a Nap erejéhez. Képességem még mindig nuku. Felvonom a szemöldököm az észrevételére, kérdőn, és egy félmosolyt elengedek. - A tiéd is szép. Kezd eggyé válni az íriszeiddel. Mielőtt még áriákat kezdenénk szőni egymásnak, jelzem, hogy már egy percig sem fogom bírni, ha itt m... – közben már a konzollal szórakozom, és egy pillanatra megáll a kezem a gombok felett a lövést. – Ők is úgy gondolják, ideje távoznunk. Ezt könnyen teljesíthetjük. - az ajtó kinyílik, de előre engedem. - Fuss te elől, szeretném látni a formás hátsódat mozgás közben. – most már gát nélkül ömlik belőlem a stílus, visszafogni sem megy. - Előre lőj, a virgácsaidat vigyázom én. Bassz. – nem lövöldözök, el nem árulnám, merre járunk, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve betolom az egyik ajtón, ami... kinyílik. Ez vicc, de komolyan. Gyorsan becsapom az ajtót mögöttünk. - Legalább kulcsra zárhatták volna, pedig pont ezt kéne védeni a legjobban. – mutatok felfelé, amely olyan, mint a tengeralattjáróknál ismert ajtók. Kezdek gyengülni, vagy túltöltődtem, nem tudom biztosan. Ki tudod nyitni? A rendszer szerint ez egy feljáró lesz. – törlöm meg lihegve a homlokom.
Oh, komolyan iszonyatosan fáraszt a folyamatos viccelődés és ugratás, amit az istennek sem akar abbahagyni még most sem, pedig egyértelműen húzós a rendszer, amibe csöppenni sikerült. Az lenne az ideális, ha befogná és csak akkor válaszolna, amikor kérdezem, de már biztos vagyok benne, hogy erre esélyem sincs. Mindenre van valami frappáns válasza, visszavágása, megjegyzése... még arra is, amit csak gondolok. Jó ez nem igaz, de valahogy így érzem magamat. - Az ijedőstől rendkívül távol állok. - csak fél mondat, amit odavetek neki, sokkal többre nincs is időm, ugyanis olyan hirtelen változtatunk helyet, hogy ellenkezni se nagyon tudok, pedig amúgy simán megtenném. Nem kifejezetten kedvelem, ha valaki ilyen közel kerül hozzám, főleg ha az illető még hímnemű is, főleg hogy már egyszer odakint is megtette. Nem tetszik az újabb derék ragadós ugrás, amit levág itt nekem, mint valami béna akciófilmben, csak ezúttal erre most tényleg szükség van legnagyobb bánatomra, így még csak le sem korholhatom utólag miatta. Lent legalább még nincs senki sem, talán ennyire nem eszesek, vagy csak időbe telik, amíg megjelenik. Előkerül közben nálam is a fegyver, egy pisztoly egyelőre, a többi dobásra alkalmas éles fegyver még a helyén van. Megvárom, amíg nyitja a lenti ajtót, én már ott állok, hogy vetődni lehessen, ha kell. Egyelőre még látok kint senkit sem, és azt hiszem innentől jön a futás... sikítás nélkül. - A szemed... - épp csak egy pillanatra hagyok magamnak időt, hogy meglepődjek. Nem ilyen volt az előbb még, most mintha kavarogna benne valami kékes... szikrás, magam sem tudom, talán csak a szemem káprázik a benti energialöketek miatt, amit az a gép sugárzott magából. Nincs idő most ezen gondolkodni, mert a fejem mellett csak pár centivel süvít el egy golyó és csapódik a falba. Elmormolok egy cseppet sem túl nőies adagnyi káromkodást, miközben azonnal bemérve az irányt, ahonnan lőttek viszonezom a tüzet. - Szedd a lábad! - igen most már tényleg jöhet a futás, mert ha leadták a drótot, hogy itt vagyunk, akkor aztán van nehezítés. Az irány meg van, legalábbis minden bizonnyal, mert a képességem most nem igen segíthet, csak nagyjából próbálom belőni, hogy merre is kell mennünk. Elég sok a járat és most egy szinttel lejjebb is vagyunk, de ha nem jelzi, hogy másfelé kellene menni, akkor futólépésben, időnként hátralőve, amikor szükség van rá keresem a kiutat. Vannak mögöttünk ez nem vitás és jó eséllyel egyre többen lesznek, ha leadják a riadót a többieknek is. Időnként hallom a lövéseket és golyók is süvítenek, de hátra most nem igen lehet nézni, csak amikor nagyon muszáj és nagyon remélem, hogy a kis Villám Vili sem marad le mögöttem, ha már olyan nagyra volt magával, hogy nem egy ijedős típus és eddig is elég sokat villogtatta azt a fene nagy férfi egoját.
- Van másik gatyám. – voltam már rázósabb helyzetben is, igaz, akkor megvoltak a képességeim. Ugratni azonban így is megy. - Mint a villám! – nevetek fel. Még hogy én lassú. Igazán sértésnek is vehetném, nem tudom annak venni. – És te? Ijedős vagy? – kacsintok rá. - Két perc. – az pedig ilyen esetben sok idő tud lenni. És valahogy itt maradni sem akarok. A kérdése felénél megragadom a derekánál, miután bekapcsolt állapotban hagytam a műszert és visszapakoltam a helyére, majd nekivetődök a levegőbe, hiába, csak arra van menekülési lehetőség, beszédre most nincs idő. Ennek örömére még közelebb jutunk az izéhez, és ugyancsak vonom össze a szám, ahogy lent landolunk, átugorva a korlátot. Most lentről látni a gépet. Lent még nincs senki, viszont az ajtó a szemközti oldalon van. Arra bökök a fejemmel, és közben már húzom is elő újra a fegyvert. A fedezés az én feladatom. Viszont a bejáratnál megint én jövök. Habozás nélkül ütöm be a fenti kódot, vannak olyan hülyék, hogy nem változtatják meg. - A két perc letelt, az adatok megvannak. – pontosan tudom mérni az időt, még így is. És be is jön, hallom, ahogy enged a zár. Kérdés, hogy vannak-e mögötte? És fent mennyire jutottak be már a helyiségbe. A külvilágról érkező ingerek kezdenek tűnni, hiába van blokkolási képességem, ha most nem működik. Márpedig valami más is történik bennem, csak nem tudom még, mi is. Jó lett volna még egy tag, aki el is visz minket, mert kis idő és kinyúlok, el fogom veszíteni a racionális érzékelésemet.
Az biztos, hogy, ha szándékosan szabotálná a küldetést és én erre rá is jönnék nem venném jó néven. Nekem igenis fontos, hogy valamit elérjek és feljebb lépjek, még ha ezért nem is alázkodom meg és nem teszek meg bárkinek bármit, de attól még vannak céljaim, amiktől nem lehet csak úgy eltántorítani és neki sem fogom hagyni, hogy keresztbe tegyen nekem. Igenis a saját erőmből még egy ilyen férfiak uralta társadalomban is elérhetek többet annál, mint amit a legtöbben és nem azzal, hogy mások alá teszem magamat, hanem azzal, hogy kihozom magamból a maximumot. Meg fogjuk oldani ezt az ügyet, rájövünk, hogy mi van itt és kész, ha tetszik neki, ha nem. Ehhez még akár a kötekedését is hajlandó vagyok lenyelni. - Csak el ne bízd magad. - szökik fel a szemöldököm ezúttal egy kósza félmosollyal megtoldva. Dicsérek én, legalábbis néha nap, de nem viszem túlzásba és tény, hogy nem jelent semmit, mert ha megint jönne egy kötekedő visszavágás, vagy netán valami újabb vicceskedő szöveg, akkor jó eséllyel se perc alatt kivégezné azt, amit eddig sikerült elérnie. Nem érdekes kockáztatni, bár kétlem, hogy akár csak kicsit is érdekli, hogy mit gondolok róla. - Akkor remélem, hogy gyors vagy és nem vagy ijedős, ha bajba kerülünk. - és ha valamit sikerül mégis elszámolni, vagy előbb jön valamiféle erősítés, netán van rejtett riasztó rendszer. Ketten vagyunk, fegyverünk van, ellenben képességeink nem és egyelőre még nem tudjuk, hogy kik vannak ellenünk, hogy kiké ez a létesítmény és azt sem, hogy pontosan hányan vannak. A rendszer nem biztos, hogy mindenre választ ad nekünk, de jó eséllyel, ha ez egy fontos hely, akkor így se úgy se kevesen vannak és akkor már édes mindegy, hogy egy, vagy két tucatnyi netán képzett katona van ellenünk, az ebben a blokkolt állapotban mindenképpen sok. Bent már egy egész hangyányit engem is elkap a félsz. Nem tetszik nekem ez a gépezet, főleg az a lilás fény, amiben úszik. Nem tudom, hogy pontosan mire képes, de az alapján, amit érzek semmi jóra. Ha tényleg ez szívja el az energiáinkat... és ha netán még raktározni is képes, vagy esetleg még pluszban szabadjára is engedni az nagyobb baj, mint amit eddig csak sejteni véltünk. - Mennyi... idő? - csak a szerkezetet figyelem, a szavai nehezebben jutnak el most hozzám. Furcsa egy érzésem van, mintha csak motoszkálna bennem valami és közben még sem. Mintha a gépből csak úgy áradna az erő, ami ha kontrollálatlanná válik, akkor az nagyon durva következményekkel jár. - És az nem lenne jó. Ha meg vannak az adatok le kell lépnünk innen. Ha ez a gép arra képes, amit gondolunk... minél előbb szólni kell róla. - vajon emberek azok, akik effélével kísérleteznek? A Diplomácia kasztja, vagy a Védelem ennyire vak lenne? Egy szerkezet, mely képes elszívni az energiáinkat, és magáévá tenni, majd visszapattintani, hogy sokszorosára növelje és ezzel káoszt hozó sárkányokat, vagy pusztító elementálokat szabadítson a világra, akiket képtelenség visszafogni? A következő pillanatban pedig már arra kapom fel a fejemet, hogy érzékeny füleim léptek zaját hozzák odakintről. Nem jó hír és nem is állunk valami jól. - Van a teremnek másik kijárata? - ha arra kell távozni, amerről jöttünk, akkor máris bajban vagyunk, mert jó páran lehetnek már odakint. Ennyit a csendben jövünk-megyünk verzióról...
- Még szép, hogy belekötök. – vigyorodom el. – Szeretem a magas lasztikat. És mert már ezzel is felhúztam annyira, hogy esze ágában se legyen dicsérni, ha visszatértünk a feladatot teljesítve. Vagy nem teljesítve. Még nem tudom, akarok-e direkt szabotálni, hogy ne csússzak feljebb, vagy inkább hagyom, hogy sikeres legyen. Nem tudhatom, mivel állok szemben, és ha nagy gáz van, azt nem fogom hagyni, hogy e miatt pusztulás legyen a vége. Ennyire gyökér még én sem vagyok, az élet az fontos. - Ah, megdicsértél. – kacsintok rá. – A dumát majd bízd rám, ha pácban leszünk. – úgysem fogja hagyni szó nélkül, a szakmai vakert majd tolom én. Jó mulatság a tolvajlás, persze, a jó tolvaj az a tolvaj, akit nem kapnak el. – Megdumálva. – egyre jár az agyunk, most ez külön jól jön. - Technikailag megoldható. – ciccentek egyet a kijelző felett. – De villámgyorsan ki kell jutnunk, ha gáz van. A technika kiszámítható. Az emberek már kevésbé. Elindulok vele, előre engedem, a hátsónk fedezésébében jobb vagyok, ráadásként néha rá is kell sasolni a gépre. - Az önbizalom jó dolog. Nem rakod tele a gatyád, már a legkisebb gondnál. – pofára esni is jobban lehet, de akkor meg már olyan mindegy, vagyis részemről az önbizalom mellett voksolok. A vigyor azonban először odafagy a képemre, majd lelohad. Az hagyján, hogy nincs erőm, de most egyenesen kiszívja a maradékot is belőlem, képesség terén. Időbe fog kerülni, mire újból feltöltekezem. - Oké, ez gáz. – kezem önkéntelenül nyomja meg a kütyüt a kezemben, adatgyűjtésre. – Nem sok időnk van, még ki is kell jutni. De az adatok már érkeznek. – az egy dolog, hogy most emberi alakom van, de a valós lényem kezd gyengülni. És ha gyengül, akkor kezd dühödt lenni. Sok minden pocsék tud lenni, de egy villámsárkány tombolása, fék nélkül, inkább nem próbálom ki. - Mintha azt akarnák, hogy a kontrol másik oldalára essünk. – de nem biztos, hogy jól érzékelem, megerősítésként nézek Lyrnre. Ha ez igaz, de még ha csak az ellenkezője is, az nagyobb baj, mint amit eddig feltételeztünk.
Nem viselem túlságosan jól az ilyen vicces pasasokat. A türelmem még nem jár a végén, de úgy érzem azért már néha, hogy határozottan közelít hozzá. Nem szeretem sem a viccelődést, sem pedig a komolytalanságot, főleg egy ilyen komoly helyzetben, ahol ha nem figyelünk oda, akkor komoly bajunk is lehet a dologból. Bármi lehet itt és amilyen rémhírek terjengenek óvatosnak kell lenni. Én nem szeretném itt hagyni a fogamat, szerintem ő sem, csak mintha nem gondolna igazán bele abba, hogy az is akár benne lehet a pakliban. Ha ez nem természeti jelenség, akkor biztos, hogy nem fogják értékelni azok, akik létrehozták, hogy itt vagyunk, ehhez kétség sem férhet. - Szándékosan kötsz bele a szavaimba igaz? Inkább csak felkészülök a rossz végkimenetelre, neked is kellene. - mert én igenis arra számítok, hogy nem lesz ennek jó vége, de neki ez csak buli, szórakozás. Azt hiszem a következő alkalommal minimum le kell adnom valami igénylést, hogy értelmes társat kapjak magam mellé, mert jelenleg ez nincs meg. Lehet, hogy okos, de hogy a jelleme nem mondható elviselhetőnek, na az biztos. Nem tudom, hogy miért viselkedik így, talán tényleg ennyire nem akar feljebb lépni a ranglétrán, ez nem izgat, de meghalni sem igazán akarok miatta, mert számára ez csak egy szimpla buli. - Jól van, ezúttal ez jogos. - adom be a derekamat. Legyen ezúttal ebben legalább igaza. Tényleg jogos, hogy jobb, ha nem kémként vesznek minket elő, hanem mint tolvajokat, bár kétlem, hogy annak örülnének különösebben, de az lesz az igazi, ha meg tudunk lépni innen gond nélkül és nem kerülünk bajba, ahhoz pedig kell a ketyeréje. Remélem, hogy minél több kódot és térképet, akármit le tudott tölteni a rendszerből a panelnak hála, akkor már annyival könnyebb a dolgunk. A geológiai feltérképezés nem biztos, hogy tökéletes. - Én nem értek annyira ezekhez a ketyerékhez, azért vagy te itt és úgy látom csak gépek vannak. - a ketyeréi, amikhez ő ért, az ő dolga foglalkozni velük, én majd akkor lépek akcióba, ha valaki netán ránk nyitna mégis és nem tudnánk másképp megoldani, csak egy kis erőszakkal. A visszavágására csak a szemöldököm szökik fel. Nem, azt hiszem nem mint jó barátok fogunk innen távozni, az is jó, ha nem szedjük szét egymást, amikor végre megoldódik az ügy. - Talán csapda, de más úton nem indulhatunk el, túl sokáig pedig nem maradhatunk, ha ennyire védik a helyet. Nézzük meg azt a nagyon védettet. - én legalábbis kétlem,hogy sokáig maradni tudunk majd, jobb ha arra megyünk rá, ami a legfontosabb, vagy ami annak tűnik. - Nagyon büszke vagy magadra... - az önelégült vigyorra csak a fejemet csóválom. Erre már a fény is több, hiszen bőven akad minden, valószínűleg gyakrabban járnak erre, a falak is tömörek, kidolgozottak, nem mint egy természetes barlangban. A térképet láttam, elég az ahhoz, hogy célirányosan a legvédettebb hely felé vegyük az irányt. Ott is csak ajtót kell nyitni és... a benti egész más, mint ami a kis raktárban a szemünk elé tárult. Hasonló ketyerék, de sok, és középen egy nagy, vibráló, ami egyértelműen valami nagyon komoly erőkifejtésre készült. - Lehetséges, hogy ez szívja el az energiáinkat? - annyi biztos, hogy ezt nem tudjuk elvinni, maximum a kicsit, amit leemelt a polcról, de van egy olyan gyanúm, hogy ez az izé lehet minden probléma okozója. A lüktetése... szinte már fáj a fejem tőle. A színe is halvány lilás, épp mint ahogy a legendákban az üstököst festik le.
- Sok minden lehet. – a találgatást meghagyom a parázóknak, a tényekre alapozva rakom össze a testet. A kérdésére majdnem elégedett vigyor ül ki a fejemre. Bejött a dolog, pedig még igazat is mondtam. Így aztán feljebb lépés nuku, elvégre akiben nincs felelősségérzet mások iránt, az nem érdemli meg, hogy feljebb lépjen. - Majd aggódok rajta, ha odaérünk. Amiről meg nem tudok, azon meg nincs mit aggódnom. – nem aggódom. Megoldom, ha úgy látom, ezzel segítek, vagy éppen nem oldom meg, hogy nehogy szemet szúrjak másoknak is. – Ezek szerint még azon is rágódsz előre, hogy aggódni fogsz? Észben tartom. – határvonal feszegetése, szükségszerű. És ha nem tudok többet, mint amennyit a felső kör engedtett, simán elhihetem, hogy annyira nagy baj nincs. Amiről nem tud a lentebb lévő kör, azon meg nem aggódik. - Talált süllyed. Ettől buli a buli. – kifejezetten élvezem, a kihívásokat kedvelem, legfőképpen, ha egyedül tehetem. Ezt a csinos hátsót is meg kell védenem, harcos ide vagy oda. - És mit mondasz, ha elkapnak? Eltévedtél? Itt? Inkább nézzenek tolvajnak, mint kémnek. Ha meg kijutunk simán, sok infóhoz juthatunk belőle. Mint ahogy ebből is. – mutatom fel a ketyerém, mert bizony abba mentettem mindenféle szépet, amit később fel tudunk használni. - Transzformátor és elosztó. Nagy mennyiségű energiát képes átalakítani és szétosztani. De ez egyáltalán nem ember által, vagy természeti erőforrás által termelt elektromosság. Találtál valamit? – nem bájcsevejre jöttünk be szétnézni, hanem feltérképezni. Elteszem a cuccot, majd a konzolhoz lépek vissza. - Mert nem tettem volna meg, ha lehetne. – istenem, amikor megmondják, mit tegyek a saját tudásommal. – Ez jelenti azt, hogy profik a gyerekek. Egy viszont megvan. – rakom be a ketyerém csatlakozóját a konzolhoz. – A térkép a bázisról. Sokkal nagyobb, mint a térképeinken jelölt és egy helyet kifejezetten fokozottan védenek. A biztonsági rendszer alapján... – beütöm a kódot, az ajtó kinyílik. - Nem a vezérlőközpont a legvédettebb. Hanem egy nagy méretű terem, sokféle érzékelőkkel és egy rakás olyannal, mint ez a szépség. – ütögetem meg az oldalamon lévő ketyerét. Kilépe a folyosóra, közben már a kezembe csusszantom a fegyverem markolatát és körbenézek. Még nincsenek itt. Az egyik bemélyedéshez megyek, majd ott előveszem a kisokosom és Lyrn felé tartom, hogy nézzen rá. - Akár csapda, hamis információ is lehet. Merre menjünk? Akárhogy is dönt, elindulok utána, hátulról fedezem. Ha minden rendben alakul és akad egy biztonsági kapu, akkor ismét előveszem a holmimat és megnyitom magunk előtt az utat. Ez viszont versenyfutás az idővel és a biztonsági kódokkal, így közben eléggé csendben maradok. - Szezám tárulj. Bent vagyunk a belső részben. – ha nem történik semmi, nem csak ezek a szavak, de egy önelégült vigyor is kiül a képemre.
Valahogy mintha sose lenne szerencsém ezekkel... a társakkal, vagy épp minek is nevezzem őket. A démon, az angyal... most meg egy sárkány. Miért nem kapok olyat, aki kedves, nem beképzelt, vagy helyette cinikusan vicces, vagy annak hiszi magát. Mintha csak értelmes férfi embert nem is hordana a hátán a föld, én már csak erre tudok tippelni, legalábbis én még nem találkoztam olyannal, aki méltó lenne a figyelmemre, netán az elismerésemre is, pedig nincsenek olyan rettenetesen nagy elvárásaim, csak nem bírom a túlzott egot, vagy a túlzott viccelődést, főleg amikor a helyzethez nem passzol a dolog. Jó, az is tény, hogy én is általában rosszul indítok, maró cinizmussal, ha már azt látom, hogy az adott leendő társnak van valami a lába között, de ha valaki nagyon akarná tudná kezelni a stílusomat, de eddig erre még nem sok példa volt. - Talán a dolog korlátozott, vagy kísérleti fázisban van, nem tudhatjuk. - amiben végül ő is megerősít. Igen, lehetséges, hogy a dolog ide kötődik és hogy nem jó emberek teszik az is biztos. Épp e miatt nem fogok fejjel a falnak rohanni, mert következményei lehetnek a dolognak. Óvatos vagyok, mert, ha tényleg van valaki itt, akkor biztos, hogy veszélyes, ha ilyesmire képes, mindegy, hogy mivel éri el a hatást. - Szóval téged kb. minden hidegen hagy? - mindenre a vállát rángatja és vigyorog, mintha tényleg semmi sem számítana... nem értem. Nem értem, hogy miért nem érdekli, amikor ő is ebben a világban él. Igen, tűntek el régebben is, de most valami mást pedzegetnek, valami durvábbat és nem értem, hogy őt ez miért nem érdekli. Az újabb nem is tudom viccelődésnek minősülő baltás szavaira csak a szememet forgatom, aztán szépen várok. Figyelem a környéket, amíg az ajtóval foglalkozik. Komolyan, addig jó, amíg nem beszél, addig legalább viccel olyasmivel, ami cseppet sem vicces. - Tehát kevesebb időnk van, el is kell tűnni, ki is kell jutni mielőtt valaki jönne. - csak mint tény közelés jegyzem meg, hogy vettem az adást. Szóval nézzünk szét, mielőtt valaki jön rendbe tenni a helyet. - Szerintem nem kéne... semmihez sem nyúlni. - akkor fejezem be a mondatot, amikor már leemelte a polcról azt a valamit. Remek, pedig az lenne a jó, ha nem tudná senki sem, hogy itt vagyunk. Ha nem tudja ugyanúgy visszatenni a dolgokat a helyére, akkor még kiszúrják, hogy valami változott és akkor máris bajban vagyunk mielőtt még elértük volna a célt. - Átnézik a helyet és komolyan lenyúlsz valamit? Mik ezek egyáltalán? - kütyük annyi világos, de én főképp felhasználói szinten értek bármihez is és ezúttal ez nem lesz elég az itteni vackokhoz. Kellemetlen... valamit elpakolt és azt sem tudom, hogy mi az pontosan. Az viszont tuti, hogy időben el kell innen indulni, mert még van előttünk felfedezni való, és jó lenne, ha az előtt szúrnák ki, hogy meglovasított valamit, hogy elérjük a célt. - A konzolon keresztül nem tudsz rácsatlakozni a rendszerükre? - ő a tudós. A fene tudja, hogy nincs-e erre lehetőség. A legtöbb rendszer összeköttetésben áll egymással, hátha itt is fennáll valami ilyesmi.
- Nem is. Az esetben már rég világuralomra törtek volna. – ingatom a fejem. – Vagy egy berendezés, vagy egy természetes erőforrás teszi. Akár a kőzetek is képesek lehetnek erre. Ja, hogy te arra gondoltál, a kedves emberek nem tesznek ilyet. Passzolom a kérdést... egy elmegyógyintézet igazgatójának. – villantok fel egy vigyort rövid időre. - Oké, téma napolva. – ha akar és még életben vagyunk, később visszatérhetünk rá. Felé fordítom a fejem, majd a törzsem egy részét is, egy ideig csendben figyelem. - És ez... mióta ilyen nagy hír? Százával történnek ilyen esetek, nem ezen fogok fennakadni. A természet kegyetlen, az emberek is, és azért mi sem jótékony tündérkeresztanyucik vagyunk. ... bocs, ne személyeskedésnek vedd. – billentem meg a fejem bocsánatkérőn. Ezt a természességet a mindennap hozzám futó hírekre alapozom, hogy mi van a nagy magasságokban, mint napi hír vagy pletyka, nem érdekel. - Ott a pont. – nézek a zárra. Bemegyünk, mese nincs. – Nem, nem tudom, csak baltával. – pukkanok fel, miközben előkapom a tabletet és rácsatlakoztatom a beléptető konzolra. Sima kódosnak tűnik, se ujjlenyomat, se retina meg egyéb scanner nincs rajta. Az ellenőrző program hamar ki is dobja a kért számot, amit kesztyűs kézzel be is dobok. - Hölgyeké az elsőbbség. – mutatok az ajtó felé. – Van negyedóránk átnézni, a rendszer szerint óránként ellenőrzik a helyet, ami sok mindent jelenthet. Ahogy láttad, valóban sűrűn járnak erre. – előveszem közben a fegyverem és a markolatot két kézre fogom, gyakorlottan. Hátulról fedezek, ami többszörösen is nehéz, mert előre és hátra is kell figyelni helyzetekben, de mivel magasabb vagyok, ez megoldható. Ha bejutunk, becsukom magam mögött az ajtót. - Van egy rossz hírem. Kifelé is kóddal megy, úgy készüljünk. – hallottam az elektronikus zár bekapcsolását, ismerem már, mint a rossz nyelvet. Aztán megakad a polcokon a szemem és habozás nélkül az egyikhez lépek, leemelve a rajta lévő szerkezetet. - Ez a prototípus még ki se került... – felnézek a polcra, leveszek egy másikat. Megvakarom az állam, majd gondolkodás nélkül az oldaltáskába süllyesztem. – Kell az alibi. – ha észreveszi, ha nem, akkor csak meglovasítom. Trükkösek az itt lévők. A pancser az újat tenné be, aki meg bennfentes, az pedig azt, amit én. - Találtál kedvednek valót? – ha nem, akkor távozni akarok innen, tovább haladni.
A rosszalló tekintet inkább már csak megszokásból történik igazság szerint, tudom hogy nem sokat lát belőle és amilyen kis vidor típus, jó eséllyel nem is nagyon érdekelné akkor sem, ha látná egyébként. Ettől még az ösztönös reakciót nem fogom vissza, miért is tegyem? Nem tetszik a stílusa, meg ez a folyamatos jó kedv, amikor nem tudjuk, hogy mi vár ránk, ne legyen ennyire jó kedve. - Valami miatt nem működnek a képességeink itt és semmi sem... nem hiszem, hogy ezt kedves valakik csinálják. - rázom meg a fejemet. Naiv feltételezés a részéről, ha így gondolja. Már miért is lennének kedves emberek azok, akik leszívják az energiáinkat, vagy ki tudja, hogyan blokkolják a másik valónkat. Erre választ kell találni és én nem fogok arra számítani, hogy teára és kedélyes csevegésre vár az, aki esetleg lent van. Ha ezt egy eszköz csinálja azt jó eséllyel védik, ha pedig konkrétan valaki... akkor őt is, vagy ő maga rendelkezhet brutális erővel. - Nem, nem kell megbeszélnünk. - talán azt hallja, hogy fújok egyet. Nem vagyok durván sértődős alkat, de azért nem szeretem azt sem, amikor belém fojtják a szót, de legyen akkor így. Egyáltalán nem is kötelező beszélgetnünk nem igaz? - Azokról, akik nyomtalanul szívódtak fel... haltak meg, brutális módon. Állítólag olyan marcangolások folynak... de persze nem sokat juttatnak el hozzánk a hírekből. - talán ő még annyira sem hallott erről, mint én. Én is csak suttogást, félhíreket, hiszen nem vagyok beavatott, nem vagyok még csak az első négy kör tagja sem, de jó eséllyel ő még ennél is nevesebbet tudhat az egészről. Nem szívesen futnék össze olyan valakivel, aki kivégezhet úgy, hogy soha ne térjek vissza, hogy még csak regenerálódásra se legyek képes, nem hangzik jól. - Ha mégis itt vannak, akkor viszont mögénk kerülnek, ne hagyjuk átvizsgálás nélkül semmit sem. - nem hiszem, hogy el kéne menni az ajtó mellett. Körülnézek, ahogyan vezeti a lámba fényét, aztán ha kell, akkor átveszem tőle, ha ő foglalkozik a zárral. - Ki tudod nyitni? - ő a technikus igaz? Én maximum kirobbanthatom, vagy kilőhetem a zárat, de az hangos lenne, másrészt, ha a golyó lepattan, akkor túlságosan szűk a hely és valamelyikünket könnyedén eltalálná. Tehát tartom neki a lámpát, ha kell, amíg kinyitja az ajtót, és persze a kezembe kerül egy lazább dobótőr is. Ez hangtalan, nem olyan, mint a pisztoly, ha lenne bent valami. Közben is nézelődöm körbe. - Nem hallani semmit, de friss itt is a levegő... és az ajtó sem koszos, biztos, hogy járnak erre gyakorta. - jegyzem meg, amíg ő a nyitogatással foglalkozik. Fedezni tudom és megszemlélni is a környéket, de a többi egyelőre most az ő dolga.
A rosszalló tekintetet nem látom a gyér fényben, a válaszra csak elnevetem magam. - Ha azt várod, akkor azt is kapsz. – az is lehet, hogy teljesen jó fejek vannak lent, sosem ítélkezem előre, óvatosnak azért óvatos vagyok. - Ha lesz is, nem én leszek az, aki megmondja. – kuncogok visszafojtottan. A visszaválaszra csak felsóhajtok. Nők és az állandó vitatkozásaik, csak hogy nekik legyen igazuk. Nem csodálom, ha nem kötöttem ki úgy igazából senkinél. - Ezt tényleg itt akarod most megbeszélni? – csak csóválni tudom a fejem. Újabb sóhaj és fejingatás. Ráhagyom az utolsó szó jogát, had higyje, tud is valamit. Inkább haladni kéne. - A te szerencsédre. – vigyorodok el, miközben a lámpával körbefigyelek, amerre jár a fénycsóva. A csúnya pillantást ismételten nem látom, éppen nem arra vonom a fény sugarát, utat keresek, s elindulok, bár azt hiszem, nem nekem kéne elöl menni. - Sok eltűnésről hallottam, sokszor. Melyikre gondolsz? Az előttünk lévő helységnél egy ajtó van. - Hát az biztos, hogy ez nem természetes képződés. – a zárra, majd kétoldalra intek a lámpával, keresve a belépési lehetőséget. – Szeretnénk mi ide belépni? Vagy haladjunk tovább? Ha... itt laknék, akkor... – szétterítem a csóvát, keresve a járatot. – beljebb tenném a fontos helyeket és a központot. Itt raktárak lehetnek, és ... azt is megtudhatjuk, mivel állunk szemben. Újból körbeviszem a fényt, keresve kamerát, kábeleket, lehetséges lábnyomokat, bármi jelet. Aztán a zárhoz lépek, hogy rájöjjek a kinyitásának módjára.
Igazság szerint nálam a rosszalló tekintet szinte már alapvető tartozék, de olyankor még gyakoribb, amikor a másik még viccelődik is, vagy inkább mint most olyan nagyon szórakoztatónak gondolja magát, az ilyet nehezen viselem, én ennél jóval komolyabb típus vagyok. - Pedig nehezen hiszem, hogy ha lesz lent valaki, barátságos lesz. - de reménykedjen csak. Én inkább arra készülök, hogy ha odalent összefutunk valakivel, agy valamivel, az problémát fog majd okozni, akkor legalább nem lepődöm meg nagyon és nem ér hirtelen a dolog, de kétlem, hogy ha itt nem működnek a képességeink az jót jelent, sőt... az se lepne meg, ha a feletteseink már többet is tudnának az ügyről, csak nem mindent kötnek az orrunkra. - Akkor reméljük, hogy nem lesz szükségünk kőmeghatározásra... - zsenikém, majdnem hozzáteszem, de végül mégis maradat. Nem akarok már az elején nagy civakodásba fogni, annak azt hiszem tényleg nem lenne semmi értelme, úgyhogy ennyire megpróbálom visszafogni magam. Kedves nem leszek, de a csipkelődést hanyagolhatom még egy ideig. - De mégis csak nagyobb esély van rá, hogy ha valakinek nagy a gyakorlata, akkor jobban tudja védeni a hátadat, mint ha először van terepen és abban kell reménykedned, hogy istenadta tehetség. - újfent csak felszökik a szemöldököm, nem értek vele egyet. Tény, találkoztam már olyannal, aki a nagy gyakorlata ellenére sem volt képzett, viszont az, aki béna annak ellenére is, hogy már sokszor volt terepen idővel úgyis ott hagyja a fogát, vagy bajba kerül. Az idő szelektál mondhatni. A kis akciójával sem különösebben lopja eb magát a szívembe. Nem szeretem, ha valaki korlátoz, azt főleg nem, ha falhoz szorít és az illető még férfi is. Kész csoda, hogy nem volt számára kellemetlen az első reakcióm és végül csak eltűrtem a dolgot. - A hangok után igen, de tudod a szikla és a szakadék sem ad ki hangot, bár te vagy a hozzáértő. - célzok itt kissé gúnyosan és persze szándékosan az előbbi köves témára, meg amúgy is ő a tudós, de továbbra is kétlem, hogy fény nélkül boldogulnánk. Nekem megy vakharc, ha nincs más, de sétálni egy barlangban látás nélkül... na azt nem szívesen vállalom. Ha óvatosak vagyunk, akkor lassúak is és nem akarok napokat idelent tölteni, frusztráló a társaság és a képességeim hiánya is. - Magasra? Nem vagyok magasan, de van bennem egy egészséges ambíció, belőled ez úgy fest hiányzik. - és az sem jó ómen, hogy ennyire rossz véleménnyel van magáról. Igazából jobban érezném magamat, ha valaki olyat kaptam volna, aki egy fokkal képzettebb. A csinos hátsós megjegyzésre egyelőre határozottan csúnya pillantást kap. Férfiak... nem szeretem az ilyesmit, jobb lesz, ha ezt minél előbb felfogja. - Hallottál az eltűnésekről? Amiket rebesgetnek? - nem akarom én a frászt hozni tudóskámra, de azért készüljön fel szépen, mert még mindig úgy vélem, hogy nem jóakarókkal fogunk itt találkozni, vagy ha netán nem lesz itt senki sem... kétlem, hogy az, ami blokkolja az erőnket, ha tárgy is, jó hatással lesz ránk, ha a közelébe jutunk. Remélem van valami rittyentett radarja, ami jelzi, ha teszem azt túl nagy a sugárzás, vagy tudom is én.
A rosszalló tekintetre elégedett vigyor terül el magamban az arcomon. Akar puszipajti lenni a fene, még a végén jó dolgom lesz. Szerintük, szerintem meg most jó, ahogy és ahol vagyok. - Csak legyen elég levegő hozzá. És ne vegyék észre a fényt, ha éppen nem jó akarók vannak lent. – és nagyon remélem, hogy nem kívülállók. Senkinek sem kötöm az orrára, hogy némely eszméjükkel régebben nagyon is osztoztam, és el tudom fogadni, ha valaki nem kér az arany csészében feltálalt zabpehelyből. - Én? Mi vagyok én, valami ragyavert kövész? Technológia a területem, nem a kőturkászás. – sértetten ciccentek egyet a végén. Csak részben igaz, a kövek is érdekelnek, amennyiben képesek energiát és információt tárolni, közvetíteni, ezért foglalkoztam ezekkel is. És mert kedvenc szórakozásom mások összezavarása. - Ha valaki béna, felőlem lehetett előtte kismilliószor küldetésen, akkor is béna marad. Az elbizakodottság a legnagyobb ellenség. – ezért nálam mindenki nulláról kezdi és én is nulláról indítom magam. Így nem ér meglepetés, ha elszúrok valamit és kivételesen nem direkt tettem. - Rendben. Akkor balra fordulunk először. – betájoltam az irányokat, és a térkép szerint balra vannak kisebb helyek. Nem rossz dolog tündért tartani a karjaimban, de nem ilyen szituációban szeretném ezek után sem, ezért, ahogy elhal a zaj, el is engedem. A nézéséből semmit sem látok, csak amennyit alapban látnék, vagyis semmit. - Zseblámpa. De a hangok után is egészen jól kéne tudnod tájékozódni alapban, nem? – a hallás is jó koordináció, bár a lábunk előtt tátongó esetlegs mélységtől nem ment meg. Az ijedelemre elvigyorodok. - Ha te mondod. Higgye ezt, aztán majd kiderül. Elindulunk, előkapom a derekamra csatolt övtartóból az elemlámpát és felkattintom, hogy szétnézzünk. - Ki akart? Ennyire jutottam és kész. Addig nyújtozkodj, ameddig a takaród ér. Nem mindenki őstehetség, mint egyesek. – adom a műkeserűséget, miközben belül jót szórakozom, tudva, hogy a képességeim átlag felettiek, jóval és sokkal feljebb kéne lennem, de annyival kevesebbet is érnék. - És te? Miért akartad magasra tenni a csinos hátsód? A rang sosem volt mindenre megoldás véleményem szerint és talán ezek a nézetek azok, amik miatt a kívülállók egyes gondolatai nagyon is következetesek számomra. És nem mellesleg, nekem is nyugisabb így.
Na azért arra felvonom a szemöldökömet kissé talán rosszalló tekintettel, amikor csak úgy felröhög. Nem vagyok az a vidám fajta, nem szoktam jókat nevetni sem, sokan azt mondják, hogy túlságosan komoly vagyok, de engem nem érdekel különösebben, hogy mások mit mondanak, mint ahogyan most sem érdekel, hogy min nevetgél, nem is kérdezek rá, bár azért sejtem. - Ha más nem, hát marad a jól bevált fáklya. - és reméljük, hogy az majd kitart addig amíg lent vagyunk. Nem vagyok az a feladós és megfutamodós fajta, hogy azt mondjam elég és nem csinálom tovább, mert egy kis nehézségbe ütköztünk. Pocsék lesz, hogy nem látok a sötétben, de ezt most el kell majd viselni és el is fogom, alkalmazkodunk. Régen ember voltam, még ha nem is emlékszem már annyira azokra az időkre, mert túl rég volt, de azért halványan még dereng milyen volt nem tündének lenni, képességek és minden nélkül. - Ezért vagy te itt, hogy felismerd a köveket. - rántom meg a vállamat. Nem tagadom, hogy nem értek túlságosan az efféléhez, nem tagadom, hogy nem vagyok földtani specialista és tudományos kutatóféle sem. Ezt rá hagyom, pont e miatt kellett mellém, ezért küldték, így nem kell magamat egy cseppet sem rosszul érezni, ha nem vagyok profi. Minden bizonnyal, ha viszont netán harcra kerül a sor, akkor ott majd én emelkedem ki, itt legalábbis nincs nagy ereje, amit sárkányként tud megvillantani. - Szóval már ilyen sokszor voltál hasonló küldetésen? - újra csak kétkedőn szökik fel a szemöldököm. Nem szeretem, ha kioktatnak, vagy osztják nekem az észt és ő most pont ezt teszi, ami nem igazán tetszik. - Akkor megnézzük a legkisebbet, aztán a legnagyobbat. - legyen így, ennyire lehetek rugalmas, de azért nem fogom túlzásba vinni. - Felderíteni, válaszokat találni, hogy miért... - a mondatot már nem tudom befejezni, mert elég hirtelen ránt a falhoz és még a keze is a szám elé kerül. Nem igazán kedvelem az ilyen intim közelséget, még akkor sem ha szükség van rá a helyzetszituáció miatt. A zajt én is hallottam, maximum a saját beszédem közben nem elég hamar reagáltam le, de ettől még nem tetszik a fennálló helyzet, amit határozottan csúnya nézéssel adok a tudtára. - A végtelenségig úgy sem fogunk látni idelent, kell majd fáklya, zseblámpa, akkor nem a hajam lesz a legnagyobb gond. - én legalábbis nem e miatt aggódom, de persze csendesebben beszélek. Lehet, hogy csak valami patkányt hallott meg és máris megijed nekem... jó túldramatizálom a helyzetet, amikor végre elenged akkor határozottan morcosan lépek el mellette és csak szó nélkül intek, hogy jöjjön utánam. Legyen akkor a legkisebb kamra, üreg... barlang, amit a térképen láttunk. - Körülnézünk és... ha lehet ne ijedj meg minden kószáló rágcsálótól. Ha van itt valaki, nem hiszem, hogy hamar kiszúrjuk. - jobb arra felkészülni, hogy ha van is itt valami, vagy valaki, akkor nem mi tudunk majd róla először, hanem ő róla és az övé a hazai pálya előnye is. Nem arra kell készülni, hogy kiszúrunk valamit, arra, hogy ha már kiszúrtak minket, akkor gyorsan és jól tudjunk reagálni. - Na és mi az oka ennek az alacsony... tudod... nem akartál feljebb jutni? - nem hangoskodom, és persze figyelek, nem is nézek rá, de attól még a kíváncsi kérdést nem tudom magamban tartani. Én szeretnék feljebb jutni, meglepő számomra, amikor valaki nem.
Fojtottan röhögök fel, elképzelve magunkat a semmiben tapogatózva. Féltem az irhám, de éltem annyit, hogy ne aggasszon, ha kilyukat a páncélom. - Újrafejlődünk és átérezzük, milyenek voltak az ősemberek. – technika nélkül létezni számomra borzalom, az meg a másik fele. A friss térképre hümmentek, az nagyon kell. Összehasonlítom a kettőt, keresve a művi és a természetes beavatkozások nyomait és addig kivételesen csendben maradok. - Volt már szarabb is. – rántok vállat. Kedvelem a veszélyt, bizonyos határon belül, jó orvosság tespedtség ellen. - Nem aggódom. Azon már inkább, hogy a gránitot vajkéssel akarnád kivájni, ha felismered egyáltalán. – kacsintok rá vigyorogva. Nem véletlenül megyek én előre, mint felderítő. Ahogy lehuppan mellém, már szedem is ki magam a hevederből, nem kell majd megtartanom vagy utána másznom. - Megbolondultál? A fontos dolgok mindig kis helyen vannak. – ha van fény, amennyire látok, biológiai tulajdonságomból, nem lesz szükségem plusz fényre. - Egyáltalán miért vagyunk itt? Feltérképezni, kimenekíteni, vagy miért? – akkor sem a legnagyobb felé megy az ember. Sárkány. Most képesség nélkül. Hirtelen nyúlok Lyrnhez, tenyerem ajkai elé téve és a fal, majd magam közé penderítem. A haja úgy világít mindenre, mint a huzat, és nem kéne, hogy meglássanak minket. Várok, s ha elhal a zaj, gyanú, elengedem. - Tegyél valamit a hajadra, bár ha hőlátásuk van, olyan mindegy. Kik vannak itt egyáltalán, ha tudjuk? – halk a hangom. - És most merre? – rábízom a vezetést, bár egészen bizos, hogy bele fogok kotyogni, amilyen fafejű vagyok.
Világ életemben harcos voltam, még ha nem is a szó szoros érelmébe véve, hiszen nem értettem én a fegyverekhez emberként, csak úgy védtem magamat, ahogyan tudtam, ahogyan lehetőségem volt rá. Vasvillával... teszem azt. Azokban az időkben egy nőt nem tanítottak verekedni, sőt ha megtetted boszorkánynak kiáltottak ki, de túlléptem a múltamon, már minden egészen más. Felkarolt Kael, az idegen, aki végül megtanította hogyan lehetek több és erősebb, hogyan lehetek harcos, aki meg tudja védeni magát. A diplomácia nem az erősségem, tűrtem, trükköztem, amikor kellett, de valahogy az ilyesmi még most is behódolást jelent nekem. Ha éveken át kell csendben maradnod, akkor amikor már van erőd többnek lenni, akkor nem fogod magadat vissza, én is így vagyok ezzel. Nem maradok csendben és nem hagyom, hogy bárki kihasználni, vagy irányítani próbáljon. Néha még a sokat mondó pillantásokért is harapok, nem csoda, hogy Llyrl rajtam tartja a szemét és még jó eséllyel a gálára elkísér, hogy ne csináljak zűrt, pedig egy kis zűr nem árt néha. - Reméljük, hogy odalent a technika nem mond majd csődöt, mert akkor tényleg csak az érzékeink maradnak. - nem tudhatjuk, bőven van akár arra is esély, hogy odalent nem működnek majd az adóvevők, nem lesz olyan, mint itt fent, pedig a képességeink már itt sem funkcionálnak rendesen, de meglátjuk. Készültem én is mindenre, ha kell akkor van fáklya, iránytű, amit csak a mágnesesség zavarhat be, aztán persze arra is készülni kell, hogy esetleg ilyen problémánk lesz. Egyelőre a térképet terítem ki előtte, azt amit a műholdak derítettek fel érkezésünk előtt, hogy azért alapvető információink legyenek. - Nagyon, talán két napos sincs. - figyelem a térképét. Nem vagyok én tudós és még csak földtannal sem foglalkoztam soha, ezt a részét gond nélkül rá bízom, mégis csak e miatt küldték ide. Nem az én dolgom, hogy minden részletre figyeljek, elég nekem a saját részem. Megvédem majd a kis tudóspalánta hátsóját, ha arra van szükség, ő pedig hozza az okosságot a csapatba és az észt, ez az együttműködés lényege. - Remek, tehát van egy kakukk tojás, amiről semmit sem tudunk, nem valami biztató. - a legjobb az lenne, ha lenne idő mindegyik bejárathoz mozgásérzékelőket elhelyezni, de túlságosan nagy a terület ahhoz, hogy mindent ennyire tüzetesen átvizsgáljunk és talán nincs is rá szükség. Ettől még persze úgy vélem ez lenne a legokosabb. A kérdés hallatán végignézek csak rajta. Kirántani... végül is nem tűnik annyira veszélyesen testesnek, én pedig elég időt szánok testedzésre, bár az biztos, hogy kettőnk közül én vagyok a könnyebb, de legyen így, a tudós megy előre. Én maximum majd szomorúan adom le a jelentést, ha oda veszett. Na jó, csupán tettetett szomorúsággal. - Meg lesz, tartalak erősen, ne aggódj. - amíg átöltözik, én is hasonlóképpen cselekszem. Azért a lejárat környékén szétgurítok pár speciális mozgás érzékelőt. Magas frekvenciájú sípolással jelzik, ha olyan jár erre, aki nem én vagyok, de ember a méretei és egyéb adatai alapján, és ezt még messziről is meghalljuk majd, ha pedig más valaki jár erre, akkor kellemetlen érzésben lesz része, mintha minimum szét akarna pattanni a dobhártyája. Amikor elindul lefelé a járat szélénél támasztom ki az egyik lábamat, mint később kiderül erre nagy szükség is van, mert sikerül megcsúsznia. Mázli,hogy van rajtam kesztyű, e nélkül nem sok bőr maradt volna a tenyeremen a hirtelen zuhanásnak hála. Így csak az érzés maga felettébb égető és kellemetlen, de fog összeszorítva tűrök és tartom meg, amíg nem jelez, hogy engedhetem tovább. Na persze... mert a gyenge nő dolga, hogy leeressze a férfiakat, jellemző. Nem sokára én is indulok utána. A térképet memorizáltam és szerencsére zökkenőmentesen érkezem le, nem panaszkodva az esetleges tenyérfájásra sem. - Mehetünk, sejtésem szerint akkor hát erre... a legnagyobb barlangot erre láttam a térképen. - halk szavak, hogy ha még eddig nem vontunk magunkra figyelmet, akkor ez után se kerülhessen ilyesmire sor.
A tündéreket szeretem, még ha az éjtündérek nem az eseteim, nagyjából semmiféle szemszögből. Harcosként pedig egyáltalán nem tudom elképzelni, a fondorlatos diplomáciát jobban el tudom hozzájuk képzelni. Ahhoz sincs dunsztom, verekedni meg kedvem nincs. Túl hamar kiderülne, mit tudok. A közös akciókat inkább azért nem kedvelem, mert kiderülhet, mit tudok, másrészt nincs kedvem úgy pucolni helyszínről, hogy más grabancát fogom. Szemrevaló teremtés, meg is nézem, azt még nem bünteti senki. Ha meg igen, párszor csakis ezért fogom megtenni. - Igen. Lyrn Do'Kael, hogy pontos legyek. – azon kívül, hogy a nevem olyan, mintha éppen leköpni készülnék valakit, olyan is. Villám. Lyrn nevébe meg beletörik a nyelvem. - Saját forrásaimra támaszkodom. – mutatok a középső és mutatóujjammal V-alakot formázva a szemeimre. - Észrevettem, hogy zéró képesség. – morgok. Szeretem a sajátjaimat, jogosan nyavalygok értük, ami inkább morgás. - A technikát kedvelem, hoztam belőle ízelítőt. – vigyorodom el, kihozva az arc bal felén gyerekkorom óta meglévő heget, nővérem figyelmességének köszönhetem és a magaménak. A kocsi orrának dőlök, úgy hajolok a térkép fölé, eszem ágában sincs feltolni a napszemüveget a fejemre, pedig sokkal többet látnék, sokféle értelemben. A térképet memorizálom, és már nyúlok is a hátizsákhoz, hogy kivegyek egy térképet. Ötven évvel ezelőtti térkép, Lyrn térképe fölé terítem. - Az előzetes vizsgálatok szerint a homokos felső talaj alatt sziklás alapzat van, ezt víz is másképp mosná ki. Mennyire friss a térkép? A két térkép alapján és egyben a hasamra csapva, mert a megérzések mindig jó szolgálatot tudnak tenni, három helyre mutatok Lyrn térképén. - Itt lehet lejutni, ez meredek, esélyesen ezt gyakrabban használják, ha vannak ott lakók és nem a sivatagi rókák azok, Afrikából. Ez szűkebb lejárat, ha használják, akkor inkább szellőztető. Ez meg... nem tudom. – vonok vállat. Tudom, de ha mindenben jól szerepelek, akkor jön a szokásos vesszőparipám. Így is a két, nagyobb eséllyel bíró lejutást mutattam meg. - Fogjunk bele. – előre tervezni akkor tudok, ha mindent tudok. Így meg csak megszerezni tudom az infót és utána dönteni. Felkapom a hátizsákom. - Ha kukkolnak, úgyis tudnak rólunk. – nézek vissza a gépek felé. Betájolom a megfelelő lejáratot, hogy amikor odaérünk, Lyrnre tekintsek. - Megyek én elöl. Ha beakadok, ki tudsz rántani? – csomózom a kötelet magamra, nem vágyom sziklás fogadtatásra. Egy mászó csákányt is magamra rögzítek, és egy sisakos lámpát is. A napszemüveget mászószemüvegre cserélem, miután félig kiborítottam mindent a hátizsákból. Elkezdek lemászni, ha senki és semmi nem zavar meg közben bennünket, miután rögzítettük a kötelet fenn. Időnként felnézek, hogy a kötéllel minden rendben van-e. A kötél egy helyen hirtelen enged, valahol beakadhatott útközben és fél méteres esés után visszaránt a kötél és remélhetőleg megtart. Csendben maradok, figyelve, meghallotta-e a zajt más is rajtunk kívül. Pár perces csend után háromszor rántom meg a kötelet, jelezve, hogy megyek lejjebb. Amíg Lyrn érkezik, addig figyelem a környéket, ne jöjjön senki.
Azért ez még sem egy általános és megszokott helyzet, nem csoda, ha jobban felkészültem, mint máskor és nagyon remélem, hogy a kolléga is így lesz majd vele. Kolléga... inkább okoskának mondanám és nagyon remélem, hogy nem valami nyámnyila alak lesz majd. Nem csak a nők között vannak olyanok, akik az első ijesztő helyzetből sikítva rohannak el majd... láttam én már olyat, aki férfiként is képes volt így távozni egy kemény helyzetből. Az a rossz csak egy ilyen társsal, hogy neked lesz a helyzetet sokkal rosszabb, ha nem számítasz rá, hogy a másik simán megfutamodhat. Én már inkább eleve a rosszra készülök. Ezt hozza kis az emberből, sőt még a éjtündéből is a rossz tapasztalat, főleg akkor, amikor a képességeim sem fognak működni. Persze azért valamilyen szintű terepgyakorlatom van és nem félek a sötétben, még ha nem is fogok látni úgy, kell majd a világítás, de erre hoztam eszközöket és remélhetőleg ő sem tett másképp. No meg persze elég képzett vagyok egyébként is, fegyverek és harc terén, hogy ha ilyesmi kellene, akkor is megoldjuk. Sosem lehet tudni, hogy a föld alatti járatokban ki húzza meg magát, kikbe botolhatunk bele. Akár lehet az egész csapda is, azt is számításba kell venni, amibe most önként sétálunk bele, ki tudja! Nem sokára a leendő társam is megérkezik, pillanatok választják csak el a járgányaink megállását. Türelmesen várok, amíg összeszedi a holmiját és meggyújtja a cigarettát. Káros szenvedélyek... sosem voltam oda értük. Függőség, a függőség pedig gyengeséget jelent, a gyengeség pedig nem kelt bennem túl nagy bizalmat, de ez gondolom érthető. Első lépésben végigmérem, csak aztán biccentek egyet, majd lököm el magamat a kocsi oldalától és kanyarítom én is fel a hátamra a hátizsákot, amit eddig maga mellett a földön pihentettem meg. - Üdv! Lyrn, bár talán elárulták. - nem tudom, hogy milyen mértékben tájékoztatták. Azzal tisztában voltam, hogy elvileg kettőnk közül ő képviseli az észt és azzal is, hogy alacsonyabb szinten áll mint én, ez már egy jó pontnak számít a szememben és persze azt is tudom, hogy férfi, de ennél nem többet. A nevével persze még tisztában voltam, de azért a bemutatkozás nem árt, így legalább biztos, hogy nem valaki más szegődik mellém, bár kétlem, hogy a sivatag közepén olyan sokan járnak és csapódnak hozzá az emberhez. - Ezek szerint téged nem tájékoztattak megfelelően? - a kérdéséből adódóan legalábbis úgy fest nekem, hogy erről lehet szó, de azért egy kérdést megér a dolog. Az is lehet,hogy csak szimplán flegma. Kapott egy paksamétát és mondjuk lusta volt elolvasni, ki tudja. - A hely blokkolt, valami miatt nem működnek a képességek itt, de talán ennyit te is tudsz, azt látom, hogy felpakoltál rendesen. A műholdak szerint... - és itt szépen előhúzom a táskából a térképet, neki pedig intek az állammal, hogy lépjen mellém, amíg kiterítem a motorháztetőre a térképet. - ... járatok vannak a föld alatt. Egészen szövevényes rendszer és erre felé nem gyakori a víz, hogy kimoshatott volna ilyesmit, kis esély van rá, hogy mesterséges. Tehát... megvizsgáljuk, főleg te, hogy kiderüljön mi lehet a forrása a jelenségnek. - mert valami biztos, hogy kell legyen, magától a képességek, az egész mivoltunk nem oltódik csak úgy ki ebben teljesen biztos vagyok, ahogyan mindenki más is. Ezért küldtek ide minket. A térképet egyelőre hagyom, hogy átnézze, addig nem pakolom el, amíg még úgy látom, hogy nézegeti, türelmesen megvárom, hogy memorizálja, ha akarja.
Ha kütyükről van szó, mindenben benne vagyok! Az is fontos, hogy ennek sikerülnie kell, avagy sem. Eszem ágában sincs sem feljebb kerülni, sem felhívni a figyelmet magamra. Majd útközben kiderül, hogy melyikre lesz nagyobb szükség. Azért se otthagyni nem szeretném a fogam, sem pedig másokét. Az úgy nagyon nem megy. Nem véletlen nem lettem sem védelmező, sem diplomácia képviselője. Kényelemben ellubickolok ebben a körben. Ingázott a szemem a kocsi és a motor között, végül a motor hátsójára rögzítem a cuccokat. Fegyver az kell, nem is egy, ha már nafta nem lesz a zsigereimben, pia mindenképpen, csak nem tüzes víz, és kaja is. Elemlámpát viszek, munícióval, na és persze öngyújtó, gyufa, minden, ami fény, tűz és elektromosság. Pár fáklyát is bedobok, ha a modern technika is csődöt mondana. És ha már technika, azért saját kütyüket teszek be. Iránytű nem kell, arra ott van a fejem, képesség nélkül is megy, viszont a hackerkedéshez, egyéb bejutásokhoz, amihez technika vagy bármi más kell, az megvan. Pipettát és egyéb nyalánkságot ne várjon senki tőlem, a technikát favorizálom. Baromi meleg van. Konyha antitalentum vagyok, de ezer százalék, hogy a sütőben nincs ilyen meleg. Ami forróságot hajlandó vagyok elviselni, sőt egyenesen lételemem, az az elektromosságból fakadó hő. Ez minden, csak nem az. Az út vége felé csatlakozok be mögé, két villanással jelezve, nem mintha ne tudná, hogy én vagyok az. Bukósisak nélkül, bőrkabátban és nadrágban, csizmával. Ha pofára esnék, egy ideig még hasznos jószágok. Megtámasztom a motort, és máris a cigi után nyúl a kezem, ahogy leszállok a nyeregből. A nyeregtáskából magamhoz veszem a fegyvereket, és a kütyükkel teli hátizsákot. A napszemüveget nem veszem le. De muszáj lehúznom az orrnyergem egy keveset, amikor meglátom, kihez is rendeltek. Nem fordítva, isten ments, mert akkor az azt jelentené, hogy feljebb vagyok! - Csáo. – veszem ki a cigit a számból. – Þorgisl. Körbenézek a terepen, fogalmam sincs, mit merre, hogyan. Kifújom a füstöt. - Mondtak valamit? – udvariatlan ugyan nem vagyok, de senki előtt nem vagyok hajlandó halongani és az alávetettet adni. Nem a képességeim miatt, azokból mindig csalok le. Hanem mert így kényelmesebb: eszükbe nem jut feljebb pakolni. Én meg közben keverhetem a dolgaimat a saját szájízem szerint. - Hol tervezzük az elegáns belépőt? Terv? – inkább elpöckölöm a bűzrudat, itt úgysem fog meggyulladni semmi. De az az érzés, hogy a képességeimet elfújták, mint tornádó a háztetőket, nem kevéssé tesz nyűgössé, mint egy karosszéktudóst, akit terepre rángatnak ki.
Kutató munka... nem pont az a dolog, amit megszoktam, hogy rám bíznak, sőt. Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy valamikor erre is sor kerül. Nem értek hozzá, de van egy olyan sejtésem, hogy talán csak afféle háttértámogatásnak kellek majd. Azt a hírt kaptam ugyanis, hogy vágjam magamat kocsiba, igen kocsiba, semmi extra közlekedési módszer és a Nevadai sivatag a cél. Pontos koordinátákat is kaptam, így nem nehéz megközelíteni a helyet, csak épp több napos útról beszélünk, de ha egyszer feladatod van, akkor nem panaszkodhatsz a meleg, vagy a hosszú utazás miatt így hát bennem sem merült fel ilyesmi. A felettesi utasítás alapján annyi biztos, hogy egy társam lesz, egy fő az tudomány kasztjából, aki minden bizonnyal sokkal jobban ért a kutatáshoz, mint én. Szinte biztos vagyok benne, hogy az én dolgom az lesz, hogy odafigyeljek rá, hogy egyrészt ne csináljon hülyeséget, másrészt ne keveredjen bajba. Hetedik körös, nem sokat tudok róla, úgyhogy jobb ha inkább előbb lebecsülöm, mintha sokat képzelnék róla, aztán később jönne az a bizonyos fekete leves. Napok kellemetlen utazása, kocsiban alvás és fáradtság után szállok végre ki a kocsiból a célállomásnál. Elvileg innen nem messze van az a bizonyos föld alatti barlang rendszer, amit fel kell térképeznünk. Egyelőre még nem tudom, hogy mit találhatunk ott, főleg mert csak magát a rendszert fedezték fel műholdak segítségével, eddig még nem küldtek ide senkit sem, egyszerű okból. A képességeink nem fognak működni, tehát jó eséllyel a sárkány, aki majd utánam érkezik, vagy talán már itt van hasonlóképpen járművel érkezhetett, mert a könnyed elrepülés a hely vonzáskörzetében nem fog menni neki sem. Én is azzal számolok, hogy itt most minden más lesz. Éjtünde vagyok, mégis van nálam mindenféle emberi holmi. Hátizsákot dobok a vállamra és kicsit megropogtatom a nyakat, csak utána dőlök neki a kocsinak. Hoztam térképet, a műhold alapján feltérképezett járatokról, bár ki tudja, hogy nincs-e olyan rész, amit esetleg nem mutattak ki a gépek, ami le van árnyékolva mondjuk. Elég hozzá megfelelő mennyiségű tömény acél és máris vakká teszi a gépeket. Van nálam iránytű is biztos, ami biztos alapon és persze mindenféle apróságok, mint zseblámpa, több is, sőt még tartalék elemet is hoztam. Furcsa lesz, hogy nem látok majd a sötétben, nem érzékelem a járatokat én magam az adottságaimnak hála, de egy jó harcos nem hátrál meg és a nehéz körülmények sem zavarják meg nem igaz? Fegyverek terén sem apróztam el természetesen, akad nálam fegyver, a fegyvertáskában, pisztoly és a hozzá tartozó plusz golyók, kés a lábamhoz szíjazva, egy kisebb dobásra alkalmaz és egy nagyobb, ami élesebben vág és hatásosabb lehet akkor is, ha netán harcra kerül a sor. Hátul a hátizsákban akadnak még plusz töltények is, no meg pár dobócsillag, aztán persze kisebb adag kötél és némi élelem is, minden, amire szükség lehet előre láthatóan. Kíváncsi vagyok, hogy mit hoz majd a másik, hogy egyáltalán mihez ért. Nagyon remélem, hogy nem egy pátyolgatni való tudóspalántát küldenek, mert... mint tudjuk nem vagyok kifejezetten kedves és baromira nem szokott érdekelni mások lelki nyomora sem. Ha majd fél... hát nem én fogom megnyugtatni abban biztos lehet.
Kezdőlap 
//
)
