Share | 
 

 Monte Cassino - 1944. január 11.

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : ▽ Caryeth
☮ Kor : 416
☮ Hozzászólások száma : 106
☮ Tartózkodási hely : ▽ New York



TémanyitásTárgy: Re: Monte Cassino - 1944. január 11.   Csüt. 15 Okt. 2015 - 16:08





Aalyena & Clarion

Nagyon remélem, hogy végül sikerrel járunk méghozzá úgy, hogy senkinek se legyen baja. Nem akarok én rosszat feltételezni Aalyenáról, remélem, hogy nem tesz olyat elhamarkodottan, amit nem szabadna. Nem akarom, hogy bárki komolyan megsérüljön. Igen, azt szeretném, ha az itteni betegeknek se lenne semmi baja és azt, hogy neki se és azt, hogy a támadóinknak sem. Tudom naiv világképem van, amiben minden jó és mindent béke ural, ahol nem kell attól félni, hogy bárkinek baja esik. Balgaság azt gondolni, hogy egyszer egy ilyen világ is eljöhet, de azért én titkon valahol a lelkem mélyén mégis csak reménykedem benne, hogy erre is van esély majd egyszer a jövőben. Először viszont ennek a háborúnak legyen vége. Azaz először ennek a harcnak legyen vége, ehhez viszont időben oda kell érnem a kötéllel, segítenem kell, hogy senki se sérüljön meg komolyabban és hogy minél gyorsabb és hatékonyabb módon megoldjuk ez az egészet. Nem is tétlenkedem, sietősen vágok át a romok között, hogy visszaérve már a harcra toppanjak be. Nem tudom, hogy Aalyena hogy áll, hiszen a káprázat nem mutatja meg a másikat, nem egy külön sík, szimpla láthatatlanság, én sem tudom, hogy mi a helyzet vele, csak tippelni tudok, hogy hol van és hogy az ötödik katonával hadakozik.
Gyorsan mérem fel a terepet, de tudom, hogy az elsődleges, amit most tennem kell az a feltápászkodni készülő katonák lerendezése, akik közül már hamarosan meg is feszül a kötél. Szorosra kötöm, hogy ne mocoroghassanak és ne juthassanak hozzá semmiféle fegyverhez, ami csak még nagyobb bajt okozhat nekünk. Gyors mozdulatokkal erősítem meg a kötelet, aztán már Aalyenára koncentrálok. Segíteni szeretnék neki, de úgy, hogy nem látom esélyem sincs. Egy pillanatra szúrom ki, amikor harc közben előkerül, aztán amikor már látom, hogy nagy a baj. Sokan vannak itt, ő viszont bajban van, nagy bajban. Vér buggyan ki a száján, azonnal mellette termek, hogy legalább ne zuhanjon a porba, még ha ebből a körülöttünk lévők annyit látnak is, hogy egy láthatatlan erő állítja meg. A mellkasán a seb nagyon csúnya. Erősek vagyunk és könnyen gyógyulunk, de ez még neki is sok lehet, a halál minket is képes elérni, csak elég súlyos sérülés kell hozzá. Nem késlekedem, de az alakomat még most sem fedem fel. A kezemet a mellkasára tapasztom, kívülről csak a hófehér fény látszik, ahogyan beteríti őt. Tudom, hogy kockázatos és hogy nem szabadna effélét tennem mások előtt, de most nincs más választás.
- Maradj velem... - csendes suttogás, jószerivel csak ő hallhatja. Minden erőmet beleadom a gyógyításban. Hendiala jobb ebben, mindig is kiemelkedőbb gyógyító volt, de én sem vagyok kezdő, segíteni tudok rajta, aztán elviszem innen, oda ahol mély, gyógyító álomba merülhet és rendbe jöhet majd, de ehhez előbb rá kell segítenem a gyógyulás folyamatára. Annyit teszek meg, amennyit lehet, csak aztán emelem fel a kezemet. Nem vagyok erős, de ez most nem érdekel, mégis a térde és a háta alá nyúlok, hogy felemeljem. Hamarosan ideér a többi katona is, a mieink, ők már biztosítják a helyet, de addigra nem szabad itt lennünk. Odakint már szárnyra kaphatok, és elvihetem oda, ahol meggyógyulhat.

//Szerintem ezt vehetjük zárónak, szóval köszönöm szépen az akciódús játékot, remek volt! Very Happy //


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Aalyena
☮ Kor : 314
☮ Hozzászólások száma : 79
☮ Tartózkodási hely : New York



TémanyitásTárgy: Re: Monte Cassino - 1944. január 11.   Hétf. 12 Okt. 2015 - 20:14



Clarion & Aalyena


Nem látom, de érzem a nekem csapódó kötelet, miközben továbbra is farkasszemet nézek a puska csövével. Nem merek levegőt sem venni, arra várok, hogy a por elüljön egy kicsit; izmaim megfeszítve várják, hogy elrugaszkodhassak, ha úgy hozná a helyzet. Meglőtt combizmom remegve tiltakozik, de az ereimben száguldó adrenalin miatt nem érzek fájdalmat. Már majdnem két évszázada vagyok birtokában a regeneráció képességének, de sem időm, sem szabad gondolatom nincsen képességem használatára. Majd akkor, ha ennek vége.
Óvatosan, lassú mozdulatokkal tapogatózom, mígnem ujjaim rátalálnak az érdes felületű kötélre. Nem hittem, hogy akármikor is fogok tudni örülni ilyen módon egy darab kenderkötélnek.
Érzem, ahogyan a kötél arrébb csúszik, a finoman fodrozódó porra lesz figyelmes a fegyveres, így arrébb áll, elfordulva tőlem. Ekkor Clarion valószínűleg rohanni kezd, és pedig a kötél feszülése alapján igyekszem kitalálni, merre menjek, hogy ellen tarthassak az ő húzóerejének.
A négy földön fekvő hiába tápászkodott fel, pillanatokon belül kötél szorul köréjük, egymáshoz csapja őket. A fegyveres segíteni próbál társainak, de egy láthatatlan kötelet rángatva a legbátrabb férfi is elvesztené józan eszét és ítélőképességét.
Partra vetett halak módjára csapkodnak, kárt téve egymásban és saját magukban is. Állatok módjára tiporják egymást ordítozás közepette, míg az ötödik kívülről próbál nekik – hasztalanul – segíteni. Megfeszítve a kötelet elkezdek körbejárni egészen addig, míg a magam elé kitett kezemmel meg nem érzem a másik végét. Pár pillanatnyi tapogatózás után kezem rátalál Clarion csuklójára; szó nélkül adom a kezébe a kötél másik végét. Mondani akarok sok mindent, de nem tehetem, és nem csak az idő hiánya miatt. Egyszerűen túl közel vannak a katonák, egy pedig továbbra is szabadon mászkál; hozzám hasonlóan gondolkozva igyekszik megkeresni a kötél végét. Eszméletlenül gyorsan kapcsolt. Tényleg le a kalappal előtte, hogy ilyen mértékben tudja kezelni a félelmét és az indulatait.
Töröm a fejemet, de a katona vészesen közeledik; még pár lépés, és oda fog érni Clarionhoz, hacsak… Jövök neked eggyel, Angyalka…
A gúzsba kötött férfiak köre mentén beállok Clarion és a közeledő katona közé, majd amikor már csak egyetlenegy lépésre van, eleresztem erőmet, hagyom magamat a másodperc törtrésze alatt láthatóvá válni. A férfi egy pillanatra meghökken – pontosan úgy, ahogyan számoltam -, ám a következő pillanatban már érkezik is a rúgás tőle. Elugrok, majd újra használva a Káprázatot, megkerülöm egy forgással, hogy tenyerem élével eltalálhassam a megfelelő pontot nyakának oldalán.
Majdnem sikerrel járok, tényleg csak egy hajszálon múlik, de felemelkedő karja félresodorja az enyémet, így célt tévesztve ugrok hátrébb. Fegyverét megint a fodrozódó homokra szegezi, és gondolkodás nélkül lő.
Macska-egér harcot vívok vele, és akármilyen gyors is vagyok, nem tudok fölé kerülni. Meglőtt lábam inkább hátráltat, mintsem segít, egyszer megszédülök a vérveszteségtől. Utolsó menekülésem után közeledik felém, nekem pedig nincsen időm kidolgozni egy stratégiát. Semmire sincsen időm, hacsak… Lábammal kaparok egyet a földön, majd ahogyan közeledik, egy slég tigrisbukfenccel ugrok el előle. Most mögötte vagy, aranyom, csak ne cseszd el!
Mögé lopakodok három lépéssel, és mikor meghallja ruhám súrlódását, neki már késő. Tenyerem éle ezúttal célt ér, ő pedig hullaként rogy össze. Valójában természetesen semmi baja, mindössze pár perc emlékezetkieséssel és egy hamarosan kialakuló nagy zöld folttal lett gazdagabb.
Ugyan küzdelmünk nem tartott fél percig sem, időközben teljesen elfeledkeztem Clarionról és a gúzsba kötött katonákról. Ha emlékeim nem csalnak, akkor semmi esélye nem volt annak, hogy akármelyik is kiszabaduljon, de… Nem tudom.
Pont háttal állok nekik, így a katona földre kerülése után fordulok is meg azonnal, hogy meglássam, mit tehetek még a többiekkel.
Forgás közben újfent megszédülök, majd nem vagyok képes megtartani az egyensúlyomat, így térdre esve nézek magam elé, de nem fogok fel semmit sem.
- Mi tört…? – kérdezném, de vér bugyog fel a számon, így képtelen vagyok befejezni a mondatot. Mellkasomra nézek, melyen két egyre nagyobb vörös folt is éktelenkedik. Ó, te szerencsétlen! Ha eltaláltad az aortámat, nekem… Végem?
Arccal előre dőlök el, immár a Káprázat nélkül, porfelhőt kavarva.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : ▽ Caryeth
☮ Kor : 416
☮ Hozzászólások száma : 106
☮ Tartózkodási hely : ▽ New York



TémanyitásTárgy: Re: Monte Cassino - 1944. január 11.   Pént. 9 Okt. 2015 - 16:00





Aalyena & Clarion

Valahogy érzem, szinte sugározzák a rezgései, hogy olyasmire készül, amit nem tudnék támogatni. A kezében lévő fegyver, az arckifejezése, az egész valója súgja, hogy ha tehetné, akkor gondolkodás nélkül végezne velük, de tudom, hogy ezt nem hagyhatom. Azok ott kint szintén csak katonák, feladatot teljesítenek. Talán van köztük olyan is, aki nem akarja megtenni, aki nem akar több vért ontani, de nem tehet mást, mert van egy felettese, aki parancsba adta, és ha meghátrál, akkor bűnösként könyvelik el, akkor büntetést kap, ami akár a szeretteire, a családjára is kihathat. Érthető, ha nincs választása és a legtöbb ember a saját érdekét helyezi előtérbe, e miatt nem hibáztathatjuk őket. Két rossz közül azt választja, amelyikhez nincs kötődése, talán emberként én is ezt tenném. Talán angyalként is, ha úgy menthetném csak meg Hendialát, hogy másnak kell ártanom... talán meghasadna a lelkem, de talán megtenném. Magam sem tudom és remélem, hogy soha sem kell megtudnom, hogy mit tennék ebben a helyzetben.
- Tudom. - halk válasz, szinte csak a betűk tátogása, ahogyan bólintok. Lassan indulok csak utána. Ódzkodom az erőszaktól, de nem tehetek most mást, mint hogy bízom benne, elhiszem, hogy nem fog ártani nekik, ha ezt kértem tőle, csak annyira, amennyire muszáj. Leütjük őket, a betegek majd az egészet szimpla hallucinációként kezelik. Nem fognak hinni nekik, hiszen többen is vannak, akik már a halálukon vannak, vagy közel jártak hozzá pár órával ezelőtt. Láthattak olyasmit, amit csak a képzeletük mutatott nekik.
Én magam is a Káprázatot választom, de nem indulok azonnal utána. Tudom, hogy el tud bánni velük, és remélem, hogy úgy is, hogy csak sebesít, hogy összezavar, hiszen láthatatlan, elég ha elvonja a figyelmüket, amíg odaérek. A raktársátorba igyekszem, fájó szívvel kerülve meg a testeket, több helyen testrészeket, melyek a porban hevernek kifacsarodottan, cafatokban. Próbálok nem rájuk figyelni, mert tudom, hogy most nem állhatok meg, még akkor sem, ha tudom legalább az utolsó kenetet megérdemelnék, de nem most van itt az ideje, mert vannak, akiket még megmenthetünk. Gyors léptekkel sietek végig a romok között, figyelve még most is arra, hogy nem lépjek rá semmire, amire nem szabad, csak a sátornál állok meg. Senki sincs, csak egy-egy fejvesztett katona szalad el a távolban, de nem ide figyelnek és hihetik azt, hogy a sátorponyvát csak a szél libbenti meg. Gyorsan suhanok be, hogy kötelet keressek. Amit találok azt magamhoz veszem, a vállamra kanyarítom, hogy aztán a kötél is velem együtt eltűnjön a szemek elől. Csak aztán indulok vissza, amikor újra megremeg a föld. Távol volt, de egy újabb bomba robbanhatott. Remélem, hogy nem az egyik lőszerraktár, hiszen győzelemre álltunk, ez csak... csak egy elkeseredett kísérlet volt az ellenségtől. Kísérlet, ami rengeteg áldozatot követelt.
Gyorsan indulok visszafelé, ám nem szép látvány fogad, amikor elérem az orvosi sátort. Négy katona épp akkor igyekszik feltápászkodni a földről. A porban, mintha vöröslő foltot vennék észre, de a társamat nem látom, ő tehát még láthatatlan lehet, vagy csak túl sok port kavart fel? Egy katona azonban áll és a fegyverét előre szegezi. Nem sokat tétovázom, a lépteimet futássá gyorsítom és az épp feltápászkodó alakok között rohanva át egyszerűen csak nekirohanok a férfinek. Ez elég arra, hogy lendületből előre zuhanjon, talán nem Aalyenára, hanem el mellette, ha elég gyorsan tér ki előle. Aztán már le is kapom az első adag kötelet a vállamról. Remélem, hogy jól sejtem Aalyena merre van, hiszen egyedül nehéz lesz őket összekötözni. Az egyik végét a porfelhő közelébe dobom, ott rá tud fogni, ha minden igaz, a többit pedig viszem magammal, hogy a négy még feltápászkodó fickó köré vonjam. Újra elesnek, ha elakadnak a kötélben, de akkor már talán hurkot tudunk vonni köréjük és ha ketten elég erősen szorítjuk meg az egész kis csomagot, akkor összefoghatjuk őket, amíg megjön az erősítés. Már csak az ötödik katonával lehet gond, de egyszerre mi sem oldhatunk meg mindent. Kockázatos lenne angyaltűzzel támadni rá és teszem azt meggyújtani a ruháját, hiszen itt túl sok minden van, ami éghető, gyógyszereket és vegyszereket is beleértve.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Aalyena
☮ Kor : 314
☮ Hozzászólások száma : 79
☮ Tartózkodási hely : New York



TémanyitásTárgy: Re: Monte Cassino - 1944. január 11.   Szer. 7 Okt. 2015 - 21:09



Clarion & Aalyena


Szavai súlyos kövekként zúdulnak alá a magasból, milliónyi darabra hullva egy porfelhő kíséretében tudatom hegyének lábainál. Igazat beszél, tudom, hogy szavai helyesek, hogy érvei alátámasztják a saját parancsaimat és tudásomat, de mégis…
A sátor falát bámulva bekúszik szemeim elé a kép, ahogyan az öt katona mindenre elszántan, vérontásra kiéhezettem, vöröslő, démoni szemekkel ront rá a szerencsétlen túlélőkre… Ne képzelődj! NEM démonok, csak emberek! – rivall rám a kis belső hang, és engednem kell neki, mert igaza van. Már megint…
Szeretném, igazán szeretném azokat az embereket megölni. Lelkem egy része sikít a gondolattól is, és felvéve a nyúlcipőt rohan, ahogyan csak tud; míg a másik határozottan támogatja az ötletet. Ha én is katona lehetnék… De mivel jobb az egyik oldal, mint a másik?
Veszek egy mély lélegzetet, majd továbbra is félig háttal  állva az angyalnak bólintok egy határozottat.
- Ez esetben eljött a mi időnk – szólok. Hangom kemény, ellentmondást nem tűrő. Éppen annyira győzködöm magamat, mint ahogyan őt, hogy jöjjön feltétlenül. Öt ember esetén nagyon gyorsnak kellene lennem egymagamban, hogy egyikőjük se fújhasson riadót. Ugyan nem ismerem túlzottan Clariont, érzem, hogy ő az a fajta tiszta és jó lélek, amilyen egy igazi angyal valójában az. Amilyen én nem vagyok. Úgy gondolom, hogy már azzal, hogy kimondta: káprázattal győzzük le őket, is átlépett egy belső határt. Elvégre "rosszat" tesz. A fekete szalagokkal kapcsolatban ugyanígy gondolkozhat – már ha nem ismerem félre teljesen.
Tőrömet a kezemben tartva mondatom befejeztekor eltűnök a káprázattal, majd a sátorlapot meg sem mozdítva, egy kígyó ügyességével lépek ki a tompa napsütésre. A robbanás füstjét időközben a szél befújta a táborhoz, így a látási viszonyok a katonák számára sokkal-sokkal rosszabbak, mint ahogyan mi látunk ilyen viszonyok között.
Talán az égiek is velünk vannak? Jó kérdés… A füst segít abban, hogy ne kelljen ügyelnünk a lépteink által felkavart porra, így merészen sétálok be a sebesültekkel teli sátor bejárta elé. Az öt közeledő alak tőlem jó tíz méterre lehet, amikor odaérek. Nem látom Clariont, de úgy gondolom, hogy nem fogunk egymás ellen dolgozni. Illetve… Amennyiben még a sátorban mondott valamit, így igyekszem szavainak eleget tenni. Amennyiben tényleg nem beszéltünk meg semmit sem aggódom, bízom a képességeimben, ahogyan a sajátjaimban is.
Elindulok a katonák felé, majd kitérek útjukból, megkerülöm őket, és beslisszanok a második sor közepére. Ketten mennek szorosan elöl, ketten középen egymástól kissé eltávolodva, egy pedig hátul. Lopakodó menetelésük közben bújok át az egyik szélső karja alatt, majd pár lépést megteszek velük együtt. Időközben tőrömet eltettem, így csupasz kézzel, tenyereimet használva lökök egy hatalmasat az előttem haladó egyik férfi hátán. A katona – mivel háta fedezve van – nem számít ilyenre, így elvágódik a földön. Mindannyian azonnal támadóállásba vágják magukat, és a maradék négy állva maradt ember négy irányba figyel fegyvereiket a semmire tartva. Halkan parancsokat osztogat az egyik, míg a földön fekvő feltápászkodik… Tápászkodna. Amint feltérdel, én térdemet a veséjébe vágom, így a fájdalomtól eltorzult arccal hull újra alá. A négy társa a kör közepe felé fordul, fegyvereiket egymásra szegezve igyekeznek adrenalintól zúgó erekkel rájönni, hogy mégis mi a fene folyik itt.
Leguggolok, majd egy lendített köríves rúgással egyszerre rúgom ki az össze férfi lábát; négyük közül csak egynek sikerül talpon maradnia. Közben eszembe jut, hogy terveimben semmilyen kötél nem szerepel, így csak remélem, hogy Clarion vagy itt terem azonnal és lefoglal minimum kettőt, vagy már kötéllel vár valahol a körön kívül, hogy a megfelelő pillanatban átsuhanhasson közöttük, egymáshoz húzva őket.
A talpon maradt katona fegyvere egyenesen rám szegeződik, de tudom, hogy nem láthat, így kinyújtott lábamat visszahúzom magam alá, amikor… Durr! Lövés dördül és ér célt: combomból vér patakzik a poros földre. A fájdalom egy pillanatra elborít, a földre huppanok abból a félig guggoló pózból, ahol a golyó ért. A fenébe! – rájövök, hogy hol rontottam el. A robbanás füstjét a szél tovább fújta, én pedig port kavartam a mozgásommal; a katona utolsó reményében lőtt a finoman fodrozódó homokra a földön.
Mikor erre ráeszmélek, a katona már az újfent általam felkavart port figyeli, az utolsó pillanatban sikerül csak arrébb gördülnöm, így a második lövés nem ér célt. Még nagyobb port kavarok, így tudom, hogy innentől nem lesz megállás, ha nem szeretnék még egy golyót. Bal combom ég, de arra sem érek rá, hogy odanézzek; nem szeretnék itt meghalni. Nem szeretnék még meghalni, ahhoz túl kevés részem volt eddig a világ jobbá tételéből.
A földre kerültek igyekeznek lábra állni, és most nem rajtam múlik, hogy ez ne sikerüljön nekik. Hiába vagyunk okosabbak, gyorsabbak, erősebbek náluk angyalként, ezek az emberek… katonák. Ők látták meghalni bajtársaikat, ők éheztek és fáztak a fronton, ők haza szeretnének térni, és ez félelmetes erőt ad nekik. Ők azt hiszik, hogy általunk meghalnak, és életükhöz foggal-körömmel kapaszkodván küzdenek, holott mi mások életéért tesszük ugyanezt…
Farkasszemet nézek a puska csövével, és már látom, hogy mit rontottam el. Hogy miért nem ért semmit sem a képességem, hogy miért tudott még kimerülten is odafigyelni arra az apró felkavarodó porfelhőre. Mert neki az élete a tét, a családja, a szeretete.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : ▽ Caryeth
☮ Kor : 416
☮ Hozzászólások száma : 106
☮ Tartózkodási hely : ▽ New York



TémanyitásTárgy: Re: Monte Cassino - 1944. január 11.   Vas. 4 Okt. 2015 - 20:17





Aalyena & Clarion

Zavar, hogy ilyesmik járnak az eszemben, még sem tudom kiverni őket a fejemből. Itt vagyunk a háború közepén, emberek halnak meg sorra és igenis úgy érzem, hogy más lenne a helyzet, ha beavatkozhatnánk, más lenne a helyzet, ha mi is tehetnénk érte, hogy hamarabb vége legyen, de nem lehet. Csak foltozhatjuk a sebeket, én teszem azt szó szerint. Segíteni tudok, de nem vethetek véget neki és nem gyorsíthatom a folyamatot. Attól is félek, hogy ilyen kísérleti gyógyszer használjak, mert komoly baj lehet belőle, ha valami esetleg mégis rosszul sül el, de mégis mit tehetnék? Tudom, hogy attól nem fog változni semmi, a szabályok sem, hogy ezen kattog az agyam, én pedig nem fogok szembeszállni a rendszerrel és szándékosan ellenszegülni. Akkor sem tehetem, ha kudarcot vallok és nem tudok megmenteni a védenceimet, vagy ha újabb és újabb katonák véreznek el a kezeim között minden igyekezetem ellenére.
A bomba becsapódása, a robbanás ránt ki a gondolataim közül. Nem itt van az ideje annak, hogy elmélázzak, most muszáj lesz tovább lépnem és tenni valamit. Nem avatkozhatunk bele ebbe az egészbe nagy mértékben, de abban már az első pillanatban biztos vagyok, hogy nem fogom engedni, hogy még többen haljanak meg csak azért, mert rosszkor voltak rossz helyen, vagy mert nincs, aki megvédje őket.
Aalyena mögött lépek ki a sátorból, hogy megnézzem mennyire volt közel az a közeli robbanás és csak elképedten állva nézem a halottakat odakint. A pusztítás szinte felmérhetetlen így elsőre, megkövülten nézem, a szívem is összeszorul, hiszen oly sokan lettek az enyészeté egy pillanat alatt. Sokáig még sem gondolkodhatunk, mert a közelben felbukkannak az ellenséges katonák is, ha jól sejtem akkor azzal a céllal, hogy az esetleges túlélőket is leszedjék. Pedig jól álltunk, sőt úgy vélem, hogy talán még nyerésre is! Az ellenség lassan talán visszavonulót fújt volna, ha ez az egész nem húzza keresztbe a számításainkat. Akkor ocsúdok fel, amikor megérzem a lökést és újra a sátor homályába kerülök. Nem félek, nem magamat féltem, azokat akik kint vannak, azokat akik a sátorban vannak. Veszélyben vannak és ha meghalnak mind, akkor felesleges volt mindaz, amit tettem értük, a gyógyszerek... újabb készleteket vihetnek el, amikre szükség van. Alig hallom a szőkeség szavait, de mégis próbálok felfogni legalábbis a végét, hogy aztán tétován bólintsak. Ölni... ölni mégis olyasmi, ami ellen minden zsigerem sikít.
- Önvédelem, megvédhetjük magunkat, de... de úgy avatkozhatunk közbe, hogy ne haljon meg még több ember. Azok ott kint katonák, akik parancsot teljesítenek, nem érdemelnek érte halált, még ha a parancs rossz is. - óvatosan pillantok csak ki a sátor részén úgy, hogy minket ne vegyenek észre. Káprázat, a káprázat segíthet, hogy ne vegyenek észre minket, nem fogja tudni senki sem hogy mi történt, talán azt hiszik majd szellem volt, a katonák ilyenkor képzelnek dolgokat, főleg felfokozott állapotban. - Összezavarjuk őket, sebesítünk és megállítjuk a mészárlást rendben? - nem akarom, hogy öljön. Látom a tőrt, látom, hogy milyen tűz ég a szemében, de ezt akkor sem hagyhatom. Sebesíthet csak, én pedig össze tudom őket zavarni, változtatni az érzéseiken, a jót rosszra fordítani, a bátorságot mérhetetlen félelemre, hogy aztán könnyedén elbánjak velük, leüssem őket, aztán elég összekötözni az ellenséget, a többit már megoldják majd mások, a helyi katonák. Nincsenek sokan, ketten gond nélkül leszedjük őket akkor is, ha nem kell hozzá végezni velük. Megvárom még, hogy rábólint-e, remélem hogy igen. Tudom, hogy így is úgy is ki kell menni innen, mert azt nem hagyom én sem, hogy olyan sok katonával végezzenek, sérültekkel, betegekkel, de nem bármi áron kell sikert elérni. Emberségesség, ez a legfontosabb, nem végezhetünk valakivel csak azért, mert épp a rossz oldalon áll, mert rossz helyre született és ezért rossz parancsokat teljesít.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Aalyena
☮ Kor : 314
☮ Hozzászólások száma : 79
☮ Tartózkodási hely : New York



TémanyitásTárgy: Re: Monte Cassino - 1944. január 11.   Hétf. 28 Szept. 2015 - 16:35



Clarion & Aalyena


Szavai elgondolkodtatnak. Már az érdekes számomra, hogy ugyan kifejtettem személyes véleményemet, nem történt semmi rossz; de az ő szavaiban lévő hasonlóság még jobban meglep. Persze Clarion teljesen másról beszél… ”Nem gondolom, hogy a gyilkosság megoldana bármit is.” Ha te azt tudnád! El sem tudom mondani, hogy hányszor oldott már meg helyzeteket az ölés. Ugyan az elmúlt kétszáz évben a semmiből törtem fel a ranglétrán, alapjában véve nem változott meg az, amit elkezdtem apám halála után. Még mindig kijárok éjjelente az utcákra, hogy az Ítélet Éjangyalaként csaphassak le; de már sokkal kevesebbszer fordul elő ilyen. Egyszerűen azért, mert sikeremet kemény munkámnak köszönhetem, amelyhez idő kell. Csak úgy voltam képes felépíteni „magánuniverzumomat” – a kaszinót, a labort -, hogy száztíz százalékban odaraktam magam. Ez mellett pedig nem fér meg az, hogy éjjelenként valami egészen mást csinálok. Ugyan kisebb súlyúnak tűnik, de ugyanilyen jelentős ok az is, hogy tisztában vagyok vele: ha elkapnak, akkor nekem végem. Akkor nem tehettem elég jót a világgal. Akkor megölnek, vagy bezárnak, vagy… Nem is akarom tudni. Egyszerűen csak nem bukhatok le. Nem mintha a lebukás ide megfelelő kifejezés lenne…
Amikor egy családi erőszaktevővel, vagy egy magasan képzett, pénzért tisztességes embereket ölő bérgyilkossal végzek, akkor tudom, hogy rosszat teszek. Elvégre alaptörvénybe foglalt az élethez való jog. Ugyanakkor… Tudom, hogy egy olyan embert öltem meg, aki ha élne, akkor naponta tenne rosszat másoknak; vagy hogy egy olyan emberrel végeztem, aki más, becsületes emberekkel végezne a pénzért. Néha ugyan „megbízásnak” álcázom álcázott kilétem álcáját (vicces, mi?), de ilyenkor is teljesen tisztában vagyok azzal, hogy mire készülök. Hogy kit fogok megölni. Jó embert sosem ölnék meg. És hogy tényleg rossz volt-e… Tudja a fene…
Picit elmerültem gondolataimban, egy újabb detonáció robaja rángat csak ki belőle. Azonnal felocsúdok, hajlított térdekkel állok védekező állásban, hátamat az üres sátor belseje felé fordítva. Clarion felé fordulok, és csak remélem, hogy nem vette észre elmélázásomat.
- Én sem értek néha sok mindent, de ezért jó tudósnak lenni, hogy megérthessük a még meg nem értettet – hadarom, majd kissé feljebb egyenesedve közvetlen a bejárathoz lépek. Nem hinném, hogy Clarion megrémül a robbanástól, bár már semmin sem lepődnék meg. Ugyan az összes közel volt, de az utolsó tényleg nagyon-nagyon kis távolságra robbanthatott csak.
- Meg kellene nézni… - morgom, majd tőrömet a kezemben tartva egy határozott lépéssel sétálok ki a napfényre. A fény vakítása mellett pokoli látvány fogad, alig száz méternyire az orvosi sátraktól a föld bíbor színben csillan vissza a füstön átszűrődő napsugarak fénye miatt.
- Te jó ég… - szalad ki a számon. Csak megsaccolni vagyok képes a halottak számát, de még így is száz fölé rúg a szám. Egy csapatnyi sátor romjai hevernek a detonáció helyétől jóval messzebb, élettelennek tűnő emberek kupaca mellett, között, alatt, felett… Mindenhol.
Csak akkor veszem észre a felénk rohanó ellenséges katonákat, amikor azok kiugranak az orvosi sátortábor egyik sátra mögül.
- Be! – csattanok, majd ha kell, akkor egy ugrással fűszerezve lököm be Clariont a sátorba saját testemmel. Nem valószínű, hogy észrevettek, a Nap állása nekünk kedvez, így még van esélyünk arra, hogy csak elkerülik a látszatra üresnek tűnő sátrat. Minden vágyam lenne kirontani, és mészárlást rendezni, de… Nem tehetem. Fogaimat összeszorítva ugrok talpra, majd fél méternyi távolságot tartva a sátor lapjától, igyekszem kilesni a félig lelógó ajtórész mögül. Elég messze vagyok ahhoz, hogyha vágószerszámmal szúrnak, akkor ne sérüljek meg. Ha meg meglőnek… Akkor mindegy, hogy hol állok.
Clarion előző szavai győztek meg csak arról, hogy ne menjek ki.  Mert nem a mi dolgunk. De…
- Esküszöm, ha az egyik betéved ide, akkor nem érdekel semmilyen szabály. Egyébként is önvédelem… - elharapom a végét, agyam már újabb lehetőségeken pörög.
- Clarion? Önvédelemből ugye harcolhatunk? Az nem tartozik ide, hogy megvédjük a ránk bízott sérülteket? Vagyis ők rád vannak bízva. De ezek… - pillantok ki még egyszer a már kezelt katonák sátra felé tartó ellenségre. – Ha odamennek, megölnek mindenkit. Pedig azok az emberek még hazatérhetnének. Ha innen jól látom, akkor öten jöttek csak ide, mindannyiuknál fegyver van. Öten fognak halálra lőni másik harmincat, akik nem érdemlik ezt meg. Nem avatkozhatunk közbe? – nézek az angyal szemébe, elkapva pillantásom a közeledő ellenségről. A mellettünk lévő sátorhoz tartanak, láthatatlanná válva nem telne fél percembe sem megölni őket. Viszont… Megfogadtam, hogy amíg Clarion rá nem bólint, addig nem teszem. Nem kellene itt lennem. Már le szállítottam a „gyógyszereket”, már vissza kellett volna indulnom. Mégis mi a francot tegyek…?! Várok…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : ▽ Caryeth
☮ Kor : 416
☮ Hozzászólások száma : 106
☮ Tartózkodási hely : ▽ New York



TémanyitásTárgy: Re: Monte Cassino - 1944. január 11.   Szer. 26 Aug. 2015 - 20:13





Aalyena & Clarion

Nem mondom, hogy könnyen megbékélek a szavaival. A fekete szalagos lényegében mérget nem tudom, hogy képes lennék-e valaha is használni. Nem vagyok gyilkos, mindent megteszek azért, hogy segítsek, nem egyszer vetettem már be a gyógyító erőmet is, ha már a gyógyszerek nem segítettek, csak nem tehetem bármikor és bárhol, mert túlságosan látványos lenne, ha valaki hirtelen jobban van, a kissé erőteljes fényhatásról már ne is beszéljünk. Mégis végezni valakivel, hogy elvegyük a szenvedéseit... nekem szinte biztos hogy nem menne, még ha néha tudom én is, hogy jobb lenne a másik félnek, ha nem szenvedne tovább, még ha volt is már olyan, hogy valaki kifejezetten ezt kérte tőlem. Akkor is gyilkosságnak számít. Ha csak kis esély is van rá, hogy valakit meg tudjak menteni, akkor biztos, hogy megteszek minden annak érdekében, hogy megtegyem és a legapróbb reménypillérbe is kapaszkodom.
- Tehát talán csak időt kapnak, óvatosan kell használni, csak ha nincs más lehetőség. - ez már biztos, hiszen fájdalomcsillapítóról beszélünk. Legalább itt biztos, hogy nem adható akkor, ha nem biztos, hogy szükség van rá, mert talán az illető kibírná a kínt, ha viszont megkapja ezt akkor könnyen lehet, hogy később komoly következményei lesznek. Az biztos, hogy kockázatos a szer, de abban is igaza van, hogy jelenleg nincs más választásunk, mint hogy használjuk, ha nem érkeznek meg a rendes készletek és félek, hogy a jelenlegi helyzetben erre még sokáig nincs esély. Ezek után végül kicsúszik a számon az, aminek tudom, hogy nem kellene, a válasza viszont ennek ellenére meglepetésként ér. Azt hiszem azért valamelyest másképp gondolkodunk a beleszólás mikéntjéről.
- Oh én nem! Nem gondolom, hogy a gyilkosság megoldana bármit is. Nem.. nem azoké, akik csak az itteni parancsokat osztogatják. Inkább úgy gondolom el kellene döntenünk, hogy ki mellé állunk és... De tudom, hogy nem szólhatunk bele, csak ha gyorsabban vége lenne ennek az egésznek, kevesebb lenne a halott, a sérült, a széthullott család. Nem értem néha, hogy miért nem tehetjük. - halkan sóhajtok egyet. Tudom, hogy nem szabadna ezt mondanom, de mégis kicsúszik a számon, bármennyire is nem kellene. Az a baj, hogy szeretnék változtatni, szeretnék nem csak segíteni a végső esetben, amikor már van hogy nem is lehet, de még is csak a takarítás marad, a sebek foltozása, és a sikolyok elcsendesítése. Ha tehetnénk ennél többet én biztos, hogy megtenném. Tudom, hogy bízni kell a vezetőinkben, én bízom is. Ellael mindig tudja, hogy mit tesz, csodálatos vezető és Eldorien... erős és karizmatikus, ők jól döntenek mindenben a sárkány úrnővel karöltve, de vajon mindent jól át tudnak gondolni? Néha nem lehetne mégis más út? Ascariel szabályait követjük, de azokat több ezer évvel fektette le, nem avultak még el?


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Aalyena
☮ Kor : 314
☮ Hozzászólások száma : 79
☮ Tartózkodási hely : New York



TémanyitásTárgy: Re: Monte Cassino - 1944. január 11.   Hétf. 24 Aug. 2015 - 12:41



Clarion & Aalyena


Érzem, hogy Clarionban megvan az az orvosi törődés, ami belőlem hiányzik. Nem véletlenül maradtam a kutatásoknál… Az angyal minimális kétkedéssel veszi át a táskát, biztosan a fekete szalagok miatt. Hogy bűn-e ilyen módon embert ölni? Pengeélen táncol a válasz. Mert miért lenne kevésbé „gyilkosabb” az, aki haldoklókat segít a túlvilágra? Hol van a határa az ép észnek és az őrültnek? Melyik az a pont, amin túl lesöpörhető vállunkról a kioltott élet, mondván: úgyis vége lett volna…
Félresöpröm gondolataimat. Kis örömmel tölt el, hogy sikeresen leszállítottam a táskát, boldoggá tesz, hogy már nem az én felelősségem vigyázni rá. Miután felállunk, a sátor belsejéből kinézve rohangászó embereket látunk mindenfelé. Újabb robbanás rázza meg a környéket, a föld is beleremeg. Ez közel volt. Még közelebb. Kezem az oldalamon található tőrön pihen, hogy azonnal használni tudjam. Boldoggá tesz, hogy még nem kérdezett rá a mellettem álló angyal, minek ennyi fegyver? És honnan tudom használni őket? Elvégre nem a védelem kasztjához tartozom… Csak embereket gyilkolászok néhanapján…
Kérdése nem ér váratlanul. – Lényegében igen. Könnyen lehet, hogy rákban meghalnak az itt megmentett emberek egy év múlva. Vagy akármi más is felléphet. Azonban… A semminél többet ér a szer, ad egy utolsó lehetőséget, esélyt nekik. – Tényleg fogalmam sincsen, hogy miként hat emberekre a „fájdalomcsillapító”. Bár úgy gondolom, lesz alkalom itt kipróbálni, nem is kevés… - Használd belátásod szerint, ha nem működik, akkor az idegméreg elfogyása után hasznát veszed majd - teszem hozzá szárazon. Igen, már másodjára mondtam egy orvosnak, hogy hogyan nyírja ki a betegeit… Hülye! Tudatalattim gúnyos hangját válasz nélkül hagyom. Helyette inkább azon kezdek el gondolkodni, ami kicsúszik Clarion száján…
Halvány mosoly szalad át arcomon. Hát persze, hogy belegondoltam… Kicsit jobban érzem magam attól, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek nem tetszik a „nem szólhatunk bele” dolog.
- Miközben hozzád tartottam, elhaladtam a Szövetségesek vezetői mellett. Természetfeletti lények vagyunk, nem kerülne öt percünkbe, hogy az összes halottan feküdjön mindkét táborból. Ha nem lenne parancsnok, nem lenne, ki irányítson, nem lenne harc – hangom elhalkul, várok egy picit, majd eztán folytatom. A kinti zűrzavarról tekintetemet az angyal arcára irányítom, szeretném látni, miként reagál. – Mégsem tettem semmit, mert megtiltották. Rendszerünk saját védelmünkre is szolgál. Hogyha ezeket a vezetőket megölhetnénk következmény nélkül, akkor nem sok választana minket el attól, hogy az embereket rabszolgasorba taszítsuk. Ami pedig egyértelműen nem célja senkinek sem… A szállítmányok… Lényegében én is egy szállító vagyok. Ember nem jutott volna ide élve ezzel a táskával. Hogyha lenne elég gyógyszer, megmenekülhetne szinte mindenki. Az embereknél a népesség nagy része munkaképtelen veteránokkal lenne teli, ami előbb-utóbb rossz véghez vezetne. Talán jót tennénk a pillanatban, de összességében galibát okoznánk. Csak merem remélni, hogy a legfelsőbb vezetés ebbe belelát, és ezt átgondolva cselekszik… - Na tessék! Gratulálni tudok magamnak. Nem szoktam nyíltan beszélni saját nézeteimről a rendszerünkkel kapcsolatban, lényegében sohasem beszélek róla. Ugyan hangom hivatalos és érzelemmentes volt, érzem, hogy sok mondtam, túl sokat. Az pedig, hogy mi lesz ebből… Csakis Clarionon múlik.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : ▽ Caryeth
☮ Kor : 416
☮ Hozzászólások száma : 106
☮ Tartózkodási hely : ▽ New York



TémanyitásTárgy: Re: Monte Cassino - 1944. január 11.   Vas. 16 Aug. 2015 - 15:39





Aalyena & Clarion

Próbálok kiszakadni a rossz hírek közül. Szegény Marcel... és ott volt tegnap Pierre. A hazáját védte már mióta és most mégis itt érte el a vég, mikor talán azt suttogják közel a győzelem, a németek lehetséges, hogy napokon belül visszavonulnak és még csak nem is azért halt meg, mert olyan súlyos volt a sérülése, hanem mert rosszul kezelte egy kezdő kolléga, aki nem figyelt oda rendesen arra a nem is túl nagy vágásra a lábán. Az egész elfertőződött és vége... rettenetes, hogy valakinek így kell bevégeznie. Jobb is talán, hogy egy kicsit kiszakadok a sok rémség közül, egy kicsit most másra fókuszálok, azaz más valakire, történetesen Aalyenára. Nem ismerem jól, de segített Macelnek, és ez a lényeg. Talán másoknak is segíteni tud, ezért is hajt vele a kíváncsiságom, hogy miért van itt és mit is szeretne közölni velem. Remélem, hogy nem feladatot hozott, mert nem akarnék elmenni innen. Kono ismer már annyira, hogy tudja nem kezelném jól, ha most felszólítana, hogy máshol van dolgom. Itt kell segítenem és itt tudok is, még ha nem is oldhatok meg mindent és menthetek meg mindenkit, de legalább megpróbálhatom. Ha itt sem lennék, akkor még csak esélyem sem lenne, azt nem tudnám lelkileg kezelni.
- Figyelek, megjegyzek mindent. - bólintok, a szavakat is csak gyorsan szinte hadarom, mert most az a fontos, hogy rá koncentráljak, hallom a hangján, hogy fontos, amit mondani akar. Rossz hír. Tudok róla, hogy nem egy vonatnak annyi, síneket bombáztak le, a légtér is veszélyes, sok szállítmány nem ér célt és azok, akik vállalják, hogy megpróbálnak valamit A-ból B-be eljuttatni, baromi nagy rizikót vállalnak. De mégis rossz hallani a tényt, hogy tényleg erről van szó, hogy tényleg emberek halnak meg azért, mert nem jön a gyógyszer. Antibiotikumok, fertőtlenítők, fájdalomcsillapítók, így is alig van és rettenetes az, amikor valaki azért hal meg, mert eszközeink nincsenek, csak tudásunk és kitartásunk, de az néha nem elég mindenre.
Elképedve veszem át a táskát, főleg a fekete szalagos üvegcsék miatt. Persze az adagolásra nagyon figyelek, nem akarom, hogy a fehér, az igazi fájdalomcsillapító is úgy funkcionáljon, mint a fekete, mert nem figyelek oda. Napok óta alig alszom, de eddig ez még nem hatott ki a munkámra és nagyon remélem, hogy ez a későbbiekben sem fog változni.
- Tehát nem tudjuk, hogy annak-e kellemetlen mellékhatásaik emberekre nézve. - halk sóhaj, de mégis fogom a táskát. Ha ez van, hát ez van, még mindig jobb a talán gyógyszer, mint a biztos halál és vannak olyan sérülések, amikor nem igazán tehetünk mást, mint hogy kockáztatunk. Kockázat nélkül nincs siker, főleg ilyen nehéz helyzetben. - Szerinted... szerinted nem segíthetnénk másképp? Eljuttatni a szállítmányokat. Tehetnénk értük többet is, nem értem, miért nem engedik. - nem szabadna kimondanom, talán csak a fáradtság teszi ezt velem, de mégis kicsúszik a számon. Nem a rendszer ellen vagyok, sosem tennék így, csak az elvek nem tetszenek. Miért kell végignéznünk, ahogyan mások meghalnak, emberek pusztulnak több ezren, miközben tehetnénk ellene. El tudnánk juttatni a szállítmányokat könnyebben, de nem lehet, nem szólhatunk bele az egészbe egy szintnél jobban és ez megrémít. Nem kellene ilyen erőteljesen elzárkóznunk tőlük, hiszen mi is emberek vagyunk, ha csak részben is, de attól még azok.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Aalyena
☮ Kor : 314
☮ Hozzászólások száma : 79
☮ Tartózkodási hely : New York



TémanyitásTárgy: Re: Monte Cassino - 1944. január 11.   Csüt. 13 Aug. 2015 - 12:27



Clarion & Aalyena


Arrébb sétálunk, csak azután kezdek el beszélni, miután mindenkit hallótávolságon kívül tudok. Leveszem az oldalamon lógó táskát, és a sátor fala felé fordulva a földre teszem azt. Leguggolok a táska mellé, majd kicipzárazom, felfedve a benne lapuló nagy ampullás üvegeket és a rengetek fecskendőt, mellettük egy köteg tűvel. Sterilnek nem mondható, de itt ez is megteszi.
- Kérlek nagyon figyelj rám, nem biztos, hogy lesz időm kétszer elmondani
- szólok neki, kissé hadarva, miközben robbanások zaja szeli ketté a levegőt. - A világháború miatt szállítmányok akadtak el, nincsen morfium, sem semmi egyéb, ismert fájdalomcsillapító szer. - Hangom nem sok jót sejtet, arcom merev maszk. - A katona előbb azt kapta, amit kaphatott, ami volt. - A táskába mutatok, amelyben összesen tíz üveg van, mindegyik nyakán valamilyen színes szalaggal. - Az öt fehér szalagos kísérleti stádiumban lévő fájdalomcsillapító szer. Erősebb a morfiumnál, nagyon-nagyon kevés kell belőle, egy átlagos katonának az 1 ml is majdnem sok. Nagyon gyorsan csap át a hatása, 0,75 ml esetén nem ér semmit sem, 1,5-től pedig halálos... Eddig az emberhez legközelebb álló kísérleti állatok a majmok voltak, akik esetében működött. Pontos adagolása 1 ml 75 testsúlykilogrammhoz. Tényleg nem volt más... - mondom. Összpontosítok, nehogy egyetlen adatot is rosszul adjak meg. Akkor én lennék a legnagyobb mészáros. - A kék szalagos üvegek - mutatok rájuk - egy sokkal enyhébb fájdalomcsillapítót tartalmaznak, melynek hatása nagyon hasonlít a morfiuméhoz, de annál sokkal gyengébb. A katona előbb ezt kapott, és csakis azért működött, mert ő elhitte, hogy morfiumot kap. Egyszerű placebo hatás - vonom meg a vállamat. - Ezek pedig... - térek a fekete szalagokra. - Folyékony halál. Idegméreg, ami nagyon gyorsan hat. Egyszerűbb túlvilágra jutás, semmi több. Most nem lehet fájdalomcsillapítót pazarolni erre - közlöm hidegen. Igazából el sem jut a tudatomig rendesen, hogy éppen most mondtam el orvosnak, hogyan ölje meg a betegeit. Jó, azért ez barokkos túlzás.. De mégis.
Behúzom a táskát, majd felállok és az angyal kezébe adom azt.
- Használd okosan - nézek a szemébe. Ugyan nem parancsolóan szólok neki, hangomban mégis némi erőszakos irányításvágy cseng. - Hogyha bármi kérdésed van, kérlek tedd fel őket most - mondom sokkal kedvesebben, kissé felengedve. Mert a feladat rám eső részét teljesítettem, eljuttattam a "gyógyszereket" Clarionhoz. Még akkor is, hogyha méreg mind, ami a táskában van. Néha mérlegelni kell: meghaljon egy katona a háborúban, vagy károsodjon néhány szerve, és élje túl. Ha nem is erővel, de élet-halál urai vagyunk itt mind.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : ▽ Caryeth
☮ Kor : 416
☮ Hozzászólások száma : 106
☮ Tartózkodási hely : ▽ New York



TémanyitásTárgy: Re: Monte Cassino - 1944. január 11.   Szomb. 8 Aug. 2015 - 12:34





Aalyena & Clarion

Vajon változna valami, ha az itteni vezetők meghalnának? Egyáltalán tényleg arról van szó, hogy minden katona csak feladatot teljesít, vagy vannak, akik hisznek is abban, ami történik ebben az egész rémségben, amit háborúnak neveznek? Emberek halnak meg csupán a bőrszínük, vagy a származásuk miatt, olyanok, akik semmit sem tettek, gyermekek, nők, bűntelenek, akiknek élni kellene. Néha elgondolkodom rajta, hogy vajon tényleg nem kellene-e ilyen helyzetben beleavatkoznunk. Tudnánk, hiszen erősebbek vagyunk náluk, még ha nem is vagyunk sokan, de nem lehet. Ascariel szerint nem fedhetjük fel magunkat, pedig titokban is lehetne. Néha igenis úgy érzem, hogy bele kellene szólni a világ dolgaiba, sokkal kevesebben halnának meg, sokkal többen maradnának életben, akik ártatlanok és semmiről sem tehetnek. Vajon valaha változik majd ez az egész? Lesz olyan, amikor nem titokban élünk, hanem felfedjük magunkat és segítünk nekik? Mint régen azok, akiket istenként tiszteltek. Ők tudtak is tenni az emberekért, hallgattak rájuk és számított a véleményük. Legtöbbünk most viszont emberként köztük jár, nem érhetünk el eleget ahhoz, hogy változtassunk ezeken a rettenetes helyzeteken.
Még mindig Marcelel foglalkozom, amikor meghallom az ismerős hangot. Aalyena nem olyan valaki, akit igazán jól ismernék, de ettől még nem viszonyulok másképp hozzá. Naivitás talán, de a bizalmamat nem osztom nehezen, főleg akkor, ha valaki úgy mint én részt vesz egy ilyen eseményben, megpróbál változtatni, javítani, tartani a frontot. Ez számomra mindig is olyan pozitív erény, ami akkor is magasabbra emeli az illetőt a szememben, ha egyébként nem sokat tudok róla.
- Köszönöm! Köszönjük! - halvány mosoly, ahogyan kicsit a szegény katona is megnyugszik. A fájdalmai enyhülnek ez az arcán is látszik, de persze a lelke fájdalmát nem lehet csak így rendbe tenni, ezért is fordul az oldalára, befelé a sátor fala felé, hogy azt hiszem ne lássuk azt, ami az arcára ül ki a fájdalmat teszem azt és persze a csalódottságot, hiszen nem harcolhat tovább és majd így kell hazamennie. Ki tudja, hogy mi volt az eredeti munkája, amibe talán nem tud majd visszatérni, mert kéz nélkül nem végezheti tovább. A kérdésre kiszakadok a gondolataim közül és oldalra fordulva bólintok egyet lassan. Az arcomon még így is látszik az aggodalom, nem a bombázás miatt. Nem magamat féltem, szó sincs róla, sokkal inkább attól tartok, hogy nem leszek itt, amikor igazán szükség lenne rám, de talán... talán pár perc még nem a világ vége.
- Persze, Marcel most... jobb ha pihen, és talán most csendesebb a sátor. - a sérültek még odakint vannak, ki tudja, hogy mikor jönnek majd újabbak, egyelőre még van időm azt hiszem. Megrázom kicsit magamat, aztán biccentek neki, hogy tőlem mehetünk, mutassa az utat, hogy hol szeretne beszélni és persze miről. Ha a saját belügyeinkről van szó és nem olyasmiről, ami az emberekre is tartozik, akkor ha jól sejtem távolabb kell majd mennünk.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Aalyena
☮ Kor : 314
☮ Hozzászólások száma : 79
☮ Tartózkodási hely : New York



TémanyitásTárgy: Re: Monte Cassino - 1944. január 11.   Kedd 4 Aug. 2015 - 22:32

Ha 20. század, akkor háború – ugyan még csak a század felénél járunk, de ez az elv kezd érvényesülni mind inkább. Valamiért a politika – a háborúk forrása – sosem érdekelt, bár nem túl bonyolult rájönni, hogy miért nem. Egy tudós mindig is tudós marad, aki ha feljebb akar kerülni, akkor éjjel-nappal a laborban lesz. Nappal legalábbis. Éjjel én egészen máshol vagyok.

Ahogyan fent guggolok a kis ház tetején, az oldalamon lógó táskában érkezésem céljával, egyszerűen nem vagyok képes tovább menni. Macskakecsességgel araszolok arrébb, ahonnan tökéletes rálátásom van az épület előtti emberekre. Akik teljesen egyszerű emberek. Akik az itteni harcot vezetik. Akiket megölhetnék – mindkét táborban – és valószínűleg vége lenne. Nem lenne ember, aki a parancsot adna. Talán rájönne a sok halálba siető fiatal, hogy feleslegesen teszi. Hogy attól még, hogy a vele szemben lévőnek (uram isten!) más a bőrszíne – egy árnyalattal sötétebb -, vagy máshogyan áll a haja, vagy másként él, vagy máshogyan néz ki; mindenki ugyanolyan ember. Mert ez nem az ő harcuk. Ez azok emberek harca, akik az országok élén állnak, akik egy másik országot akarnak megdönteni. Vívjanak kézitusát, vagy mit tudom én mit…
Az emberi butaság iszonyatos haragot szül bennem, legfőképpen a tehetetlenség. Kevés az orvos az ilyen „pokolbeli” helyeken, és még kevesebb a gyógyszer, amely segítségével meg lehetne menteni a sebesülteket. Sok katona csakis az ellátmány hiánya miatt hal meg, és nem azért, mert sérülése halálos. Ilyenkor azért jó érzéssel tölt el, hogy nekem köszönhetően pár embernek jobb lesz. Valamiért ez az érzés erősebb, jobb, mint az ítélkezés érzése.

Clariont kell megkeresnem, legjobb tudásom szerint ő az egyetlen angyal, az egyetlen nem ember itt rajtam kívül. Csak keresd meg, aztán menj a fenébe!
Nagyot sóhajtok, majd életben hagyva a Szövetségesek helyi vezetőit, folytatom utamat arra, amerre a legtöbb sebesültet látom. Clarion biztosan ott lesz. Ugyan nem ismerem személyesen az angyalt, de azt tudom, hogy hozzám hasonlóan ő is a harmadik körben tölt be szerepet. Foglalkozásán és ezen túl többet nem tudok róla, bár jelen helyzetben teljesen elégedett vagyok az információval.

Útközben olyan „kísértéssel” találkozom, melynek nem vagyok képes ellenállni. Egy ilyen táborban nagyon kevés nő van, így az a nagyon kevés nem egyszer nem több egyszerű lyuknál, melyet a férfiak éjszakáként megtölthetnek… Undorodom az ilyentől, de csak ezért nem tennék semmit. Továbbra is láthatatlanul sétálok, amikor az istállóból félreérthetetlenül erőszak hangjait hozza felém a dögszagot mélyen magában hordozó szél. Másodperc sem telik bele, és máris a férfi háta mögött állok, fekete szárnyaimat a lehető legnagyobbra kitárva. Az asszony vesz észre először, meglepettségében szólni sem tud. Mire a katona otthagyja „zsákmányát”, és felém fordul, tőröm már mélyen szívébe mártva áll ki mellkasából. Rám néz, ahogyan szeme fénye kihuny. Az utolsó pillanatban tekintete bocsánatot kér, melyet én nem adok meg neki, csakis az ítélet jeges kék szeme néz vissza rá. A tőrt kihúzom belőle, megtörlöm az ingujjában, majd magára hagyva a meglepett és megalázott nőt, kilépek az éjszakába.

Pár percbe sem kerül, mire megtalálom Clariont. Ugyan még soha életemben nem láttam, azonnal tudom, hogy ő az; halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Éppen egy karját vesztett férfihoz beszél, így feltűnés nélkül, immár láthatóvá válva mellé lépek. Az angyal szemeibe nézek, majd a Marcus nevű katonához fordulok:
- Ettől jobb lesz – szólok neki, és elővéve a táskámból egy injekciós tűt, azt azonnal a nyaki vénába szúva. Látva a férfi arcán az örömöt, ahogyan ereiben szétárad a morfium; megnyugszom, hogy a módszerem bevált.
- Beszélhetünk valahol? – kérdezem köszönés nélkül Clairont. A helyzet nem arra való, hogy formai szarságokkal törődjünk. Meg kell tudnia mielőbb, hogy mit hoztam neki, hogy aztán elláthassa a sebesülteket. És persze mindeközben jó lenne nem felrobbanni – fut át az agyamon, amikor megremeg a föld. Mégis meg kellene ölnöm az összes vezetőt.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : ▽ Caryeth
☮ Kor : 416
☮ Hozzászólások száma : 106
☮ Tartózkodási hely : ▽ New York



TémanyitásTárgy: Re: Monte Cassino - 1944. január 11.   Szomb. 1 Aug. 2015 - 9:13





Aalyena & Clarion

Oldalt választani kell, de vajon muszáj is? El kell döntenünk, hogy ki maradhat életben és kinek kell meghalnia? Nem értem az emberek háborúit. Mi azért harcoltunk, mert Miamar megőrült, mert nem volt választásunk, de akkor is sok volt a sérült, túl sok. Itt viszont... elvekről van szó, földekről, javakról, bár valahol talán távolról mégis csak hasonló ahhoz, amit Miamar tett. Ez a férfi... Hitler, hasonlóképpen elborult, mint anno a sárkány volt. Embereket öl csak a származásuk miatt, csak azért, mert onnan jöttek, ahonnan, mert a hajuk színe, a szemük, a bőrök nem megfelelő neki? Nem értem az egészet, de épp e miatt azt hiszem mondhatom, hogy még mindig jobb ez az oldal, mint a másik. A Szövetségesek előrejutottak, talán közel a vége, remélem, hogy közel a vége! Mégis rettenetes látni, ahogyan egymást mészárolják. Katonák, akik csupán feladatot kaptak, de nem mondhatnak nemet. Miért nem? Miért nem adhatják fel a németek, miért nem fújnak visszavonulót az olaszok? Nem az emberélet a fontosabb? Miért kell ilyen sokaknak meghalni?
Több, mint egy hete vagyok itt, természetesen az orvosi sátrakban, és éjszakánként odakint. Éjjel, amikor senki se lát, amikor megtehetem, hogy segítek azoknak, akik odakint rekedtek. A katonáink nem merészkednek ki, hiszen aknák vannak, éjjel is bombáznak, a kolostornak már vége, pedig milyen csodálatos és régi épület volt mégis földik rombolták. Mi jöhet még? Képtelen vagyok éjjel hallgatni azt, ahogy odakint nyögnek, ahogyan szép lassan egyedül néznek szembe a halállal kínok között, szenvedéssel telve. Nem megy. Nappal dolgozom, éjjel odakint mint láthatatlan jótevő próbálok életet lehelni azokba, akikben már alig van. Próbálok egy-egy ember visszajuttatni az övéihez, hiszen ki hinne nekik, ha elmesélnék, hogy egy láthatatlan erő vitte el őket egyik pontról a másikra? A halál torkában sok mindent láthatsz, rájuk fogják, hogy az utolsó adrenalin löket segített nekik, nem pedig egy angyal, az éjszaka jótevője, akinek csak surranó tollai hangját lehet hallani, ha valaki jól figyel.
Újabb reggel, újabb lövések, újabb robbanások, újabb falak omlanak le. Ami maradt a kolostorból már nem sokáig áll tovább, de ez nem csoda, mégis mit várhatnánk? Nem állnak le, amíg vissza nem szorulnak az itteniek. Túl sokat veszítettek a Szövetségesek is már, túl nagy bennük a harag, pedig a túloldalon csak katonák vannak, akik parancsokat teljesítenek, semmi több. Halk sóhajjal lépek ki a sátorból elsőként, mint mindig, pedig én feküdtem le utoljára. Pár órát aludtam, de már talpon vagyok. Ebben a korban is a barna haj és a zöld szem jellemez, mint szinte mindig eddigi életem során, az alkatom magas, karcsú, sokan meglepődnek, amikor ennek ellenére mégis nehéz férfiakat pakolok fel a hordágyra. Nem csak foltozok, segíteni próbálok ott, ahol csak lehet. Fürdés... rendezettség? Az itt nincs meg. A hajam összefogva, felkötve a fejem tetejére, hogy a göndörödő, zilált hajszálat ne zavarjanak. A ruhám tépett kissé, piszkos, de itt most nem ez a fontos. Adni kell a higiéniára, de nem olyan mértékben, mint ahogyan normál helyzetben. Összerezzenek, amikor talán csak pár méterre csapódik be egy bomba, de a kezem egy pillanatra sem remeg meg, ahogyan a betegsátorban a tegnapi katonát vizsgálom át. Mi állunk jobban, a mieink támadnak újra és újra, de voltak már próbálkozások, németek, akik megpróbáltak éjszaka betörni a táborba. Mint meghaltak, de nem fogják feladni. Olasz partizánakció, azt mondták számítani lehet rá, hiszen rosszul állnak, vissza kell majd vonulniuk, ha nem gyengítenek meg minket, de vajon képesek lesznek rá?
- Rendbe fog jönni Marcel, pár nap múlva már lábra is állhat. - biztató mosolyt villantok rá, amit persze nem viszonoz. Elveszítette a karját, le kellett vágnunk tegnap, az is kész csoda, hogy életben van, de persze ez nem nyugtatja meg, hiszen ettől még a karját nem kapja vissza.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : ▽ Caryeth
☮ Kor : 416
☮ Hozzászólások száma : 106
☮ Tartózkodási hely : ▽ New York



TémanyitásTárgy: Monte Cassino - 1944. január 11.   Szomb. 1 Aug. 2015 - 8:06


Monte Cassino (II. Világháború)

Monte Cassino, 1944. január-május

A szövetségesek Németország és Olaszország ellen vívott csatája a második világháború egyik legnehezebb ütközete volt. A montecassinói kolostor elfoglalásával megnyílt a szövetségesek előtt az út Róma felé. A németek egyik fő védelmi vonalát (Gusztáv-vonal) képező bencés apátság körül a szövetségesek előrenyomulásával szemben hónapokig heves harcok tomboltak. A szövetséges repülőgépek ugyan romhalmazzá bombázták az 1400 éves kolostort, de nem jutottak tovább. Mivel a huzamosabb ellenállás lehetetlen volt, Albert Kesselring vezértábornagy parancsot adott a német csapatok visszavonulására. Róma elfoglalása hatalmas árat követelt, legalább 125 ezren vesztették életüket a harcokban, de egyes becslések 185 ezerre teszik az áldozatok számát.

forrás: http://www.masodikvh.hu/erdekessegek/erdekessegek/2530-a-2-vilaghaboru-legveresebb-csatai




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Sponsored content
Don't Hide Your Real Face





TémanyitásTárgy: Re: Monte Cassino - 1944. január 11.   

Vissza az elejére Go down
 
Monte Cassino - 1944. január 11.
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Fate of Ascariel :: Fényév távolság :: Mesél a múlt-