Voltak azok a bizonyos 1900-as évek. A huszadik század ékszeres doboza. Az érem egyik oldala. A fényűzés, a ragyogás, a pompa korszaka. Amikor a férfiak még gentlemanek voltak, a nők pedig igyekeztek úgy viselkedni, mint a hölgyek –
micsoda színjáték volt már akkor is! Ott voltak azok a csodás-, még újnak számító autó mobilok, és a mára már vintage-nak minősülő ruhaköltemények. Az írógép, és a zene –
a valódi szerelem.Éjszakai mulatók, tánclokálok és bordélyok. Az érem másik oldala. Az éjjeli élvezetek világa, ahol a gazdagok az alvilág kívánatos virágaival játszanak. Tombolt a bohém forradalmak kora, annak az esztendőnek a forró nyara lassan és lustán fordult őszbe, amit hirtelen egy fagyos, fehér villanással a tél váltott fel.
Jöjjön vissza velem egy kis időre a csodás blues és a charleston korszakába, és ismerje meg magát, az érmet, a huszadik századi, fagyos szelek fújta Chicagot.
December;Volt egy vonat és egy kis hó. Odakint a világot összerázták egy hógömbben, és én ma viharba öltöztem. Én vagyok az a bizonyos nő a sarkon. Tudom, hogy ismeri a fajtámat. Alabástrom bőrömre fekete ruha tapad, élesen lyuggatja át a jeges szél az anyagot, marna bőrömbe, ostromolná fehér, jégkristályból faragott nyílvesszőkkel. A nők megrökönyödnek, szörnyülködnek, ahogy rám néznek, de azért hiú féltékenységből végigmérnek, a lehető legalaposabban. A férfiak már az utca végéről kiszúrnak, és már méterekről megrogyasztom a térdüket. Legszívesebben térdre kényszeríteném az összeset. Itt, és most, a nyílt utcán, szemrebbenés nélkül.
Imádnám.Úgy ejtek foglyul egy szál cigarettát, vörösre festett ajkaim, és porcelánfehér fogaim között, mint azt az ellenségeim lelkével teszem.
A vonat sebesen robogva, fagyosan csikorogva zakatol a síneken, a hídon, melynek tartópillérei csak úgy reszketnek, még jóval az után is, hogy a nehéz, tömör vas jármű tovahaladt már. Unottan támaszkodok neki az épület –
ki tudja, mi célt szolgál e téglaház? -, még csak nem is imitálom, hogy fáznék, vagy rosszul érezném magam mélyen dekoltált, zavarba ejtően rövid ruhámban. Lusta pillantásokkal kémlelem a járókelő emberek arcát, figyelem minden mozdulatukat, elnézem a levegőben gomolygó leheletüket. Minden megváltozott, és mégis minden ugyanolyan, mint fél-, vagy egy évszázaddal ezelőtt.
A férfiak épp úgy megbámulnak egy formás combot, egy csodás alakot, egy szép arcot, mint régen. A nők épp úgy, féltékenyen húzzák közel magukhoz urukat, épp úgy marnak a kabát szövetébe, épp úgy vetnek rám fenyegető, már-már szikrázó pillantást, mintha csak az életükre törtem volna. Pedig még le sem szállt az éj, még nincs mitől félniük.
Még...Ismerem az embereket. Túlságosan is jól. Behatóan, ha úgy tetszik. Végig éltem velük az elmúlt évszázadot. Voltam feleség, anya, szerető, a nem is oly’ távoli múltban. Voltam szajha, és voltam bárónő. Voltam tolvaj és, ha az aktuális kor divatja megkívánta, voltam boszorkány is, ki képes kártyákból megjósolni a jövőt, a tenyerek vonásában olvasni, és gyógyírt –
placebót - kínál a fájdalmakra. Voltam harcos, vad és dacos, vagy lágy és alázatos. Hol elomló, hol hűvös, hol józan, gyenge és védtelen, hol nagyon is számító és ravasz.
A lábaim előtt emberek-, férfiak hevernek.
Voltam. És még leszek is.
Hogy most ki vagyok?Első sorban áruló.
Kívülálló. Gyalázatos szuka. Bestiális ragadozó, gyilkos, bűnös. Felelőtlen anya, feleség.
És, mindenek felett,
szabad. Szabad vagyok, mint a madár.
Így lehet az, hogy itt vagyok, Chicagóban. Minél messzebb akartam kerülni a családomtól. A férjem... elnézést,
az ex-férjem úgy tudja - mivel azt akartam, hogy úgy tudja -, azért jöttem el otthonról, Európából, a tengeren túlra, mert gyűlölöm, és megvetem. Mielőtt kiléptem volna az életéből, és egyben Ashara életéből egyaránt, még leültem vele borozni. Jó, rendben... én leültem a kandalló elé, egy pohár, testes vörösbor társaságában, és kényszerítettem rá a férfit, hogy végighallgasson – ugyanis igazán meggyőző vagyok. Elmondtam neki, csupán nagy vonalakban, hogy tettem olyan dolgokat, amik a
Rendszernek nem biztos, hogy tetszene, én pedig többé nem akarok szolgálni. Nem akarok többé senki alá dolgozni. Sőt, azt akarom, hogy alám dolgozzanak.
A valódi ok persze rejtve maradt: nem szeretném belekeverni őket a gyalázatos tetteimbe, azok következményeibe; úgy vélem ugyanis, hogy már tudják, hogy árulás történt, információt szivárogtatott ki valaki, s tán már a nyomomban is van valaki. Azt el tudom viselni, hogy nem látom nap, mint nap a csodálatos lányomat, hogy csak olykor látogatom meg, mint, ahogyan azt apám is tette, amikor én voltam gyerek. Nehezen, de el tudom viselni. Azt pedig még én sem tudnám elviselni, ha miattam halna meg.
Beleőrülnék. Belehalnék.Ellenben... ha már itt vagyok, ha már kitörtem a rendszerből, ha már nincs mit veszítenem, hát éppen itt az ideje, hogy úgy játsszak, ahogyan azt az ösztöneim súgják, ahogyan az a sejtjeimbe, az idegeimbe van kódolva. Hiszen ilyen a természetem, nem tudok rajta változtatni, hovatovább, már nem is akarok.
Ez vagyok én.Hanyag eleganciával pöccintem el egy szinte elegáns szórakozóhely bejárata előtt a hamvadó cigarettavéget, fekete cipőm, magas sarkával taposok rá, majd erélyes mozdulattal lököm be magam előtt az ajtót. Nem feltétlenül látszik rajtam, hogy miért vagyok itt: fekete ruhám fölött elegáns szövetkabát, ujjamon gyűrű, nyakamban lánc függ. Hosszú hajam az aktuális időszak divatját idézi, akárcsak a sminkem.
Ügyet sem vetek a bent lévőkre, egyenesen a bárpult felé veszem az utat.
Unatkozom – villan át agyamon e cseppet sem szelíd gondolat, miközben olyan eleganciával foglalok helyet a hosszú lábú, magas széken, mintha világ életemben ezt gyakoroltam volna.
- Whiskeyt, tisztán – karcos hangon-, szinte parancsba adva rendelek a vizenyős, kutya tekintetű pultostól, mintha én lennék a királynő, mintha én ülnék a trónon, mintha én uralkodnék fölötte –
és talán így is van, csak még nem tudja.
Kezdőlap 
