Annyiban már teljesen biztos vagyok, hogy egészen mások vagyunk mi ketten, közben pedig mégis csak lehet bennünk egy kevés hasonlóság is. Persze még mit sem tudok a háttérben zajló világról és ha kiderülne, hogy a nő akivel itt most épp trécselek és akit a kaviárról kérdeztem egyébként egy démon... na akkor azért rendesen padlót fognék, főleg hogy nem tűnik kimondottan olyan veszélyes alaknak. Jó azt leszámítva, hogy elfogyasztott már egy férjet egyébként, de hát azt más földi halandók is megteszik, főleg annak érdekében, hogy elég sok pénzre tegyenek szert, tehát ez még önmagában nem mutatja azt, hogy valaki nagyon veszélyes, vagy ne adj isten gonosz. - Ugye? Én is ezt mondom, főleg ha meg van az összhang, akkor nem lényeges az életkor, főleg ha gyorsan meg van. - és lássuk be mi se perc alatt egymásra hangolódtunk Elijah-val, már SMS-ezés közben is, aztán amikor szóban tudtunk beszélni érezhető volt az a vibrálás közöttünk, meg a szikra, meg minden, ami kell. Mondjuk nem tudom, hogy neki ez meg volt-e az exférjével, aki meghalt. Valahogy, ahogyan beszél nehéz elképzelni, hogy így volt-e, de aztán a fene tudja, lehetséges, hogy titkon ő is rajong a plüss bizbaszokért és szívesen venne egy nagy adag szívecskés bonbont is Valentin napra. Végül is miért ne? Sose tudhatjuk, hogy mi lakozik az ember szíve mélyén. - Ez olyan igazi Micsoda nő! történet, azt leszámítva, hogy ön nem volt... tudja... De jól hangzik és akkor tényleg szerette. Mármint nem úgy értem, hogy azt feltételeztem, hogy nem, vagy valami, csak tudja... Oké, fogjam be. - elmosolyodom, nem akarom én magamra haragítani, vagy valami. Végülis tök rendes nő, pedig van köztünk egy rendesen nagy vagyoni szakadék, meg úgy általában a világban való helyünk is elüt egymástól. Én egy diák vagyok, aki oda van a menő új munkájáért és elolvadok egy tuti ruhától, ő meg jó eséllyel napi szinten vehetne ilyeneket. Nagyon más szinten állunk, mégis olyan nyílt tud lenni és elég neki egy ilyen kis kajálda is, gondolom azért, mert ő is pincérnő volt, tehát annyira akkor nem tartja magasan az orrát csak azért, mert most már van pénze. Tudja még, honnan jött, ez becsülendő. - Tényleg? - elkerekedik a szemem és nem tudom eldönteni, hogy ezt most komolyan mondja, vagy amúgy csak viccel. Nem néztem volna ki belőle, hogy vannak plüssei. Nekem is van nem kevés, elég nagy helyet elfoglalnak a nem túl méretes koleszos ágyamon egyébként, bár mostanság jóval szívesebben ölelgetném mondjuk inkább akkor már az új tanárbácsimat, csak hát az jóval körülményesebb, akárki előtt ezt még se tehetem ám csak úgy meg. - Ott jó lesz. - mutatok az egyik szabad asztalra és le is dobom magamat. Ez egy elég egyszerű hely, de érdemes foglalni, csak aztán kitrappolni és leadni a rendelésünket, mert itt kijáró pincér nincs, maximum a nagyon holt időszakban, amikor kevesen vannak, amúgy nincs rá éppenséggel kapacitás. - Rendelek ha gondolja, mit kér? - én amúgy is ismerem a járását és itt már engem is valamelyest, szóval nekem nem gond, meg hozok valamit inni is persze, gondolom az is evidens. Most kivételesen a enyém a hazai pálya, rá jó eséllyel furán is néznek itt, mégis csak látszik rajta, hogy más körökből való, mint az itteniek nagy része.
Elhallgatom a szavait, némelyik akaratlanul is mosolyt csal az arcomra. Főleg a plüss biszbaszos, ez tagadhatatlanul aranyosan hangzik még az én szinte totálisan érzéketlen tuskó személyemnek is. - Nem hiszem, hogy számítana az életkor. Legalábbis, nem sokat. - éreztem ugyan a zavarát, ahogy abbahagyta a beszédet, de nem gondolom úgy, hogy az elmondottakon bármit is szégyellnie kellene, ezért térek ki erre a dologra. Van benne persze egy kis jóindulat is ismét, amit azért csak-csak összekaparok magamban, vele szemben. - Az én férjem is majdnem húsz évvel volt idősebb nálam. Az apám lehetett volna és néha kicsit talán az is volt a sajátom helyett. Nem érdekelt, pedig akkoriban is szerettek ferdén nézni a hozzám hasonlókra. Sokan találgattak később, a házasságunk után, hogy csak a pénze érdekel, meg a birtokai. De nem így volt. Eleinte nem is tudtam, hogy gazdag. Egy kis étteremben voltam pincérnő, egyszer nálunk reggelizett... Aztán mindig. A kolleganőim pedig nem szolgálhatták ki, csak nálam volt hajlandó rendelni. Mindig pólóban vagy egyszerűbb ingben volt, szalonnás tojást, hotdogot, sült kolbászt meg ilyesmit reggelizett. Semmi rongyrázó kaja. És még öltönyben sem láttam soha, az első randinkig. Hivatalos telefonokat sem bonyolított ott... Semmi jelét nem mutatta az egésznek, csak mikor már fél éve voltunk együtt. - ugyan nem kérdezte, de ezek is mind hozzátartoznak a sztorimhoz. És ismét nem hazudok. Mire megérkezünk a kajáldához, már csak annyit teszek hozzá, hogy még tovább oldjam a feszültségét: - A plüss izék meg jók. Nekem is van egy egész szekrényre való. Őket bármikor lehet ölelgetni és nem is feleselnek. - még kacsintok is, ha arra a nagyjából két másodpercre rám figyel, majd beengedem ismét az ajtón. Elvégre amúgy is ő ismeri itt valamivel jobban a járást. Legalábbis nálam mindenképp. Aztán addig hallgatok, míg kiderül, kell-e szabad asztalt kérnünk, vagy csak leülhetünk egyhez. De a jó illatokat megérezve a gyomrom egy újabb rándulással jelzi, hogy ezzel már kezd elégedett lenni.
Nem irigylem őt, de ahogyan tovább hallgatom az is kezd egyértelművé válni, hogy igazából nem is biztos azért abban teljesen, hogy tényleg akar-e valamiféle kapcsolatot, vagy inkább jó neki úgy, ahogy van. Nem is tudom, talán mert amúgy árva vagyok soha sem vágytam igazán nagy függetlenségre. Valahogy mindig is úgy éreztem magamat igazán jól, ha voltak körülöttem mások is. Egyedül még enni se nagyon szeretek. Tudom, hogy néha muszáj, de az konkrétan kínszenvedés számomra. Azért jó, hogy koleszban lakom, nem egyedül. Talán az új meló miatt akár idővel lehetne saját lakásom is, albérletem mondjuk, de nem vágyom rá. Persze, ha vége a sulinak, akkor már nem maradhatok ott, de amúgy is az volt a tervem, hogy összeköltözöm a barátaimmal. Bár most, hogy bejött a képbe Elijah... na jó erről még túl korai lenne gondolkodni igaz? Azért elég szépen elkerekedik a szeme időnként a szavait hallva. Na igen azért azt hiszem mondhatjuk, hogy talán kissé anyagias, vagy inkább munkamániás? Nem tudom... én tuti, hogy jobban szeretem az emberi kapcsolataimat mint a munkát és mivel én baromi ragaszkodó típus vagyok, nem igen zavar, ha más rám telepszik, sőt Elijah tőlem aztán bármikor megteheti. - Fú hát ez... Én nagyon máshogy látom, mármint tudja... Utálok egyedül lenni és nem lennék képes többet dolgozni, mint hogy azzal legyek, aki fontos nekem és bírom a plüss bizbaszokat is. - jól van azért itt elmosolyodom kicsit. Nem feltétlenül kell nekünk tök egyformának lenni igazából. Simán meg lehet a saját véleménye a kapcsolatokról. Rólam már mondták épp elegen, hogy túlságosan kötődöm az emberekhez és hogy meg kellene tanulnom önállóbbnak lenni kicsit. - Azt hiszem, ha férfi lennék akkor engem biztosan nem viselne el maga mellett. - teszem még hozzá egy félmosollyal. Hát igen, én nagyon is ráakaszkodom a pasikra és vannak akik ezt nem is igazán viselik valami jól, de ez nem szokott különösebben elrettenteni. Ha szerelmes vagyok, akkor aztán nagyon oda tudok lenni, de ez nem is csak szerelem lehet. Amikor Allen először felszívódott napokon át kutattam utána, aztán még pár hét és végül akkor adtam fel, amikor tényleg nem találtam semmit sem és egyértelmű volt, hogy nem is fogok. Nem szeretek elveszíteni senkit sem, valószínűleg azért, mert eleve nincs fix családom, mint a többségnek, akik mindig tudnak hová hazamenni. - Magamról... árva vagyok, gondolom ezért ragaszkodom annyira mindenkihez, aki van nekem, de jól alakul az életem. Vannak barátaim és ez a meló is és... van pasim, akire én szívesen tapadnék rá, de ez elég körülményes lenne, mivel kicsit idősebb nálam és hát... - fogd be, fogd be, fogd be! Nem rég elmondtam egy tök idegennek a kajáldában a sztorimat, Mr. Montgomery pedig rávilágított, hogy a dolgozókat rendesen átvilágítják, én meg mindjárt bedobom itt egy másik alkalmazottjának, hogy egy tanárommal sikerül összegabalyodni? Na persze, ennyit a szép ruhákról, kikapja a kezemből, aztán jól bemószerol a főnöknél és egyből ugrott a mesés-dögös vörös ruha és persze a nagy lehetőségek is a jövőbeli munkámra és minden. Miért nem tudom én tartani a számat? Most ki kellene találni valami jó befejezést a mondatnak. - Áh ez az! - enyhén nagy megkönnyebbüléssel, szinte felkiáltok, amikor nem is olyan messze meglátom a táblát. Basszus... kérlek a táblára figyelj, az étlapra és hogy éhes vagy! Ne a félbemaradt mondatra, kérlek!
Micsoda kis naiv, álmodozó... - jut eszembe a szavairól. Persze, azt aláírhatom, hogy az emberek többségére ez jellemző. Főleg a nőkre és főleg az ő korosztályára - tehát rá valahogy triplán. Egyszóval, meg is lepne talán, ha nem valami hasonló választ kapok. Olyat, amiből lesüt, hogy ő legalábbis nagyon akarja, hogy így legyen. Nagyon vágyik egy társra és hiszi, hogy találhat. Akár általánosságban, akár egy konkrét valaki után sóvárog... Ez ennyiből nem derült ki. De igazság szerint azt sem csodálnám, ha nem tudnám megszámolni a hódolóit két kezemen. Az már más tészta, hogy az iskola és a most beesett egyéb tennivalói, vagy jövőbeni tennivalói mellett nemigen hiszem, hogy az időben is úgy úszkálna. Ez egy újabb közös pont, mellesleg. - sóhajtok a gondolat után egyet. - Nem tudom. -jelentem ki egyszerűen, rövid fejingatás kíséretében. - Néha szeretném ezt hinni, de valakinek egyedül is kell lenni, nem igaz? Nem is tudom, jó lenne-e egyáltalán nekem bárki. Úgy értem, az én helyemben magasra kell tenni a mércét, és függetlennek is kell maradni valamennyire. Mindkettőnknek. Elvégre nem liheghet a nyakamba, ha mégsem érek haza a megbeszélt vacsorára. Nem tudom, hogyan döntenék, ha választanom kéne egy kapcsolat és az üzlet közt. Egy pillanat szünet, s haladunk tovább, amerre irányít, természetesen. - Ez most nagyon anyagiasan hangzott, tudom. De több okból is ragaszkodom az üzlethez. Nem csak a pénz miatt. Talán lenne elég még az unokáimnak is az életük végéig a számláimon, meg a boltokban. De egyrészt nem tudnék magammal mit kezdeni, ha bármelyikről is lemondanék. Másrészt nem is akarom eltékozolni, amit a megboldogultam kezdett el építgetni és hagyott rám. Egy pasas mellett meg... - megrántom a vállam. - Nem tudok főzni, se beteget ápolgatni. Türelmem sem lenne valakihez, aki egy megfázás miatt is úgy szenved, hogy papot hívatna magának. Vagy aki elhalmoz plüssbiszbaszokkal meg bonbonnal és koslat utánam, mint egy pincsikutya. Pedig azért szerintem azt te is beláthatod, hogy a pasik jó része ilyen. Vagy pedig kőbunkó, rád se hederít. Még ha üzletembert is választanék... Nagyjából csak egymás mellett élnénk ígyis-úgyis. - ismét sóhaj, meg fejingatás következik; aztán elmosolyodom felé, hátha legalább a szeme sarkából látja eme gesztust, sétánk közben. - Na de mindegy. Nem akarom rombolni a kedved, neked még valamivel könnyebb. Mesélj valamit inkább te. Nagyjából mindegy, hogy mit. Akár az étterem étlapját is, ha az jut eszedbe. -a mondat végét kissé elnevetem. Bár borús témáról volt szó, gyakorlatilag emberként is könnyedén venném a szingli-szituációmat. Már csak azért is, mert engem tényleg senki ne vigyen csődbe és ne akarjon pórázon tartani.
Azt persze nem tudhatom, hogy mindez, amit érez hosszú ideje zajlik már, hiszen első ránézésre nagyon is fiatalnak tűnik, de ennek ellenére mégis olyan keserűek a szavai, hogy... nem is tudom. Persze engem is értek már csalódások, de olyan vészesen nagyok még nem. Nem tudhatom, hogy az ilyesmi mennyire töri össze az embert és mennyire veszi el a hitét a jóban. Én azért mindig próbálok reménykedni, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak és ha azt nézzük, akkor az utóbbi hetekben velem csak jó történt. Lehet, hogy nincs családom, lehet hogy nem olyan az életem, mint a legtöbbeknek és nem támaszkodhatok csak úgy rokoni támogatásra, de e nélkül mindig meg voltam. Most viszont sorra jönnek a jó dolgok az életemben, mint most ez a vásárlás is. Még mindig alig hiszem el, hogy az a mesés vörös ruha is szatyorba kerül. Az biztos, hogy még párszor meg fogom nézni, hogy nem csak képzeltem-e. Simán van rá esély, hogy majd az éjszaka közepén megnézem a szekrényemben, hogy tényleg ott van-e, és ha igen, akkor majd újra megigazítom, hogy lássam, minden rendben van vele, mert hogy ez a ruha lesz a szemem fénye, az egyszer holt biztos! Lelkesen, csillogó szemekkel veszem át a frissen zizegő zacsikat a mesés ruháimmal együtt és szinte észre se veszem, hogy még az ajtót is kinyitja előttem, csak lelkesen lépdelek kifelé, még kicsit megnézve magamnak az üzletet, mintha elképzelhetetlennek tartanám, hogy ide én még egyszer betehessem a lábamat, aztán ki tudja? Azt se gondoltam volna, hogy valaha is ilyen helyen vásárolok majd és láss csodát, mégis megtörtént. - Köszönöm! - mosolyodom el, amikor végre leesik, hogy ilyen előzékeny volt, csak aztán nézek körül, mintha csak attól félnék, hogy valaki hirtelen nekem jön egy gördeszkával és letarol a szatyraimmal együtt, amiket egészen óvón húzok közelebb a lábamhoz. Nem szeretném, hogy a ruháknak akármi bajuk essen, még ha ezen a környéken nem is igen lehet gördeszkázó suhancokat látni. - Jogos, ez is egészen kis családias hely, de valami isteni finom minden. - és még mindig nem tudom, hogy vajon netán letegezhetem-e, de nem próbálkozom vele csak így önkényesen. Ő az idősebb, no meg a magasabb rangú és tapasztaltabb is, szóval maradok a magázásnál, amíg nem mutat rá, hogy tegezzem, vagy ha már szólt... hát bőven lehet, hogy ez a vörös ruci olyannyira elvarázsolt, hogy észre se vettem. Bólintok és az utat természetesen mutatom neki. Tényleg nincs messze. - De mint tudjuk nem mindenki az ellenkező nemhez vonzódik végül is, de persze... talán nem mindenkinek van meg a párja, de a legtöbbeknek hátha mégis. Én biztos, hogy megpróbálnám megkeresni, legalább keresgélnék, mert egyedül... pocsék. - jó, mondjuk én határozottan kapcsolat és emberfüggő vagyok, nem igazán szeretek egyedül lenni. Ellenben velem, lehetséges, hogy ő igen, vagy csak már megszokta, hogy ilyen az élete és kész. Én nem tudnám megszokni. - Egyáltalán jó ez az élet, amit él? Mármint... persze van így pénze, de nem csinálna valami mást, ami mellett könnyebb élni is az életet? Ismerkedni, szórakozni? - valahogy úgy sejtem, hogy ez azért erősen kimarad az életéből és ez nem jó. Nem szabad csak úgy elherdálni az időt. Na persze azt se tudom, hogy neki jóval több ideje van, mint nekem. Én egyszerű emberi szemmel nézem a dolgokat és a világot és úgy nézve eljátszani az idődet azzal, hogy folyton csak dolgozol nem jó. Kell a kikapcsolódás, az ismerkedés, muszáj... foglalkozni ezzel is, neki is kellene.
Mond valamit a heppiendről, de egyelőre csak hümmögök. Kicsit gondolkodóba is ejt, s részben ezért nem reagálok még. Erre nem igazán tudom még csípőből, mit kéne válaszolnom, mit mondana egy ember. Így nem is árt összeszedni a gondolataimat ekörül. Vajon neki személy szerint egy valahol nagyon mélyen még reménykedő nő képét fessem le, aki esetleg csak elfelejtette, milyen is boldognak lenni és ezért nem vágyik rá már tudatosan? Vagy inkább egy megkeseredettét, akit nem is érdekel az egész? Van időm eldönteni, ami azt illeti, mivel aktuálissá vált, hogy végre fizessünk. Bár már mindjárt a kasszánál állunk, gyomrom azért jobbnak látja megsürgetni a dolgot, egy kisebb kordulással. Ezt mindössze csak azért remélem, hogy Cyr nem hallotta meg, mert... Mert leghalványabb lilám sincs. Talán mert kissé égő rám nézve, ha eszébe jut, hogy ma nagyjából éhezem. Még ha nem is így van. A pénztáros hölgy -vagy inkább lányka, hiszen ránézésre még talán fiatalabb Cyrnél is, épp most érettségizhetett- mosolyog, köszönt minket, bemondja az árat is... Bár az nem érdekel, aztán már le is húzhatom a kártyám. Jó ez a PayPass dolog, még gyorsabb és egyszerűbb költeni a pénzt. Hurrá! A szép fényes anyagú papírtáskába elcsomagolt holmiját mosolyogva adom át Cyrnek, mintha éppcsak elcsattintották volna a fülünk mellett a csapót, valami karácsonyi, vagy egyéb ünnepi reklámfilm-forgatáson. Aztán elköszönök -nem többel, mint egy picit hosszabb biccentéssel- az eladó és pénztáros hölgyektől, majd ki is nyitom az ajtót a kis barna "társam" előtt. Hadd szokja egy kicsit az ilyesmit is. Ugyan ez nők közt annyira nem szokás azokban a körökben, ahol a közeljövőben minden bizonnyal forogni fog, de azért... Gondolom, mindenképpen előzékenyebbek lesznek az urak, mint az egyetemisták. Legalábbis, amilyennek én elképzelem, vagy látom őket időnként. Nagyot sóhajtok, aztán végre őhozzá is szólok, nehogy azt higgye, csak eddig tartott a nagy jópofizás. - Nem baj egyáltalán, hogy nem csillivilli, puccos hely. Igazából, legalábbis az eddigi tapasztalataim szerint, néha a szűk kis zsákutcák legeldugottabb sarkában lévő vendéglőinek a pizzája a legjobb. Azoké, akik még házhoz se szállítanak! - utolsó mondatom olyan mű-hitetlenkedő hangsúlyt kap, hogy érezhesse ő is: elsőre azért meglepett, hogy a mai világban akad még ilyen is, de ma már csak nevetek ezen is. - Nos, mutasd az utat, kérlek. - intem magam elé, hirtelen megtorpanva pár lépés után, mikor rádöbbenek, hogy nem is tudom egyébként, merre az arra. Aztán, lévén még függőben van egy témánk, és a sétálgatás idejét úgyis ki kell tölteni valamivel, most már előadom annak a nőnek a képét... Nos, majd ahogy alakul. - A felvetésedre egyébként, fogalmam sincs. Biztos mindenkinek kell legyen egy párja? Úgy értem, a Föld népessége valahol 7 milliárd körül van, de ennek az 55%-a nő és csak 45%-a férfi. Ez azt jelenti, hogy durván 3,1-3,2 milliárd a pasas, a nő meg... majdcsak 4. Nem tudom. Ha nem lennék gazdag... Inkább talán egy következő életben. Vagy... Őszintén, már el is felejtettem randizni. Időm nem is nagyon lenne rá szerintem. Vagyis talán, de sosem tudom teljesen előre, mikor csúszik be valahol valami baki, mikor töltöm az éjszakámat vagy az egész délutánomat telefonon csüngve. Vagy hogy esetleg holnap nem kell-e az első géppel rögtön Ausztriába utaznom. Te így mit tennél? Mert a jelek szerint nem hagynád a fenébe az egészet. Vagy...? - kezdem meg mostmár a valamivel kötetlenebb beszélgetést. Legalábbis a divatleckénél kötetlenebb. És azért nem is annyira személyes probléma ez. Sok magazin hasábjain is lehet olvasni hasonló problémafelvetéseket.
Azért elgondolkodom a szavain, és igaza van. Nem lehet neki könnyű, úgy ismerkedni, hogy közben mások azt nézik, hogy mennyire gazdag... Gondolom ez se nőnek, se férfinek nem teszi könnyebbé az ismerkedést, vagy a komoly kapcsolatok kialakítását. Persze ettől még nem tudom, hogy egyáltalán szüksége van-e rá, mert az látszik rajta, hogy egyébként igen karakán és erős nő. Na persze ez még nem jelenti azt, hogy mint ahogyan sokan ne akarna néha ő is gyenge lenni valaki mellett és elengedni magát. Nekem szerencsére nincs ilyen gondom, nem vagyok gazdag és... nem vagyok olyan nagyon erős és kemény nő sem, sőt nagyon ragaszkodó és istentelenül tudok tapadni emberekre. Ez valahol rossz tulajdonság is, mert így nagyon könnyen kihasználhatnak mások, de bármennyire is kellene, ez egyelőre még nem riasztott el az életstílusomtól és nem igen sikerült megváltoznom. Majd talán egyszer megkomolyodom, meg hát most itt van nekem Elijah, meg Allen, lett egy nagybátyám, azért ez így nagy változás az életemben, meg persze az új munka. Most nincs is igazán időm arra gondolni, hogy milyen rossz egyedül. - Sajnálom, ez így tényleg nehéz lehet, de... azért jó dolog néha hinni a boldog befejezésben. Naiv vagyok, hogy szerintem azért létezik, ha az ember mégis csak küzd érte? - talán igen, talán ezt mondja majd, vagy majd ezt olvasom ki a pillantásából. Végül is nem lenne meglepő, nem mindenki egyforma és nem mindenki olyan naivsággal néz a világra, mint én. Végül is, ha azt nézem az utóbbi időben csupa csoda történt velem. Megismertem egy pasit, akibe totál belezúgtam. Oké hátulütő, hogy a tanárom, de ettől most eltekintünk. Aztán visszajött Allen és kiderült, hogy nem mellesleg a nagybátyám, szóval lett egy rokonom, miközben eddig egy szál se volt. Végül pedig, vagyis időrendben ez volt először kaptam egy új melót, amire végképp nem számítottam, de még csak nem is gyengét és irigykedhetnem a csoporttársaim rendesen, mert jelenleg Manhattanben vásárolok, ahol egy magamfajtának még sétálgatni se nagyon ajánlatos, nem hogy ruhát vennie. Na jó nem én veszem, de végeredményében az enyém lesz, még ez a mesés vörös is, amiért annyira oda vagyok, hogy otthon még tuti, hogy fel fogom próbálni párszor, na és persze úgy fogok vigyázni rá, mint a legdrágább kincsemre, vagy hogy jó társítással éljek, mint a laptopomra, ami azért nagy szó. Semmire sem vigyázok úgy, mint a laptopomra. - Tuti, már ez is több, mint amiről valaha is álmodtam volna, és ez a vörös... beleszerettem. - elmosolyodom, biztosan sejti, hogy milyen, vagy legalábbis érezhetett már így, bár mostanra már, ha jól sejtem akkor nincs meg benne ez a fajta lelkesedés, de belőlem remélem, hogy még sokáig nem fog majd elszökni. Szeretek örülni a dolgoknak és most még a megérkező kávéért is ujjongani tudnék, de végül csak visszafogom a dolgot mosoly szintjére. A végén még flúgosnak néz. - Oh hát végül is, szoktam ráérni, mármint van szabadidőm, ha nem halmoznak el melóval, meg ugye a suli, de szívesen! - nem akarom, hogy kifogásnak gondolja a felsorolást. Inkább pont azért mondom el, hogy ha még se lenne rá időm, akkor ne érezze rosszul magát, pedig igazából jól esik már csak a felajánlás is és meglep, hogy pont velem akar kávézni. Pont velem, a kis egyszerű sorból jött árvával egy olyan valaki, aki ilyen gazdag... Na igen és most én is azt csinálom, mint a pasik, akik a pénzére hajtanak. Tarkón vágom gondolatban saját magamat, hiszen pont hogy átlag emberként kellene tekintenem rá, vagy legalábbis megpróbálni, még ha nem is átlag ember. Kísérem szépen a kasszáig, addig nem szólok bele, amíg intézi a dolgokat, én meg persze szépen odaadom a hölgynek a ruhákat, hogy bepakolhassák. Komolyan le fog esni a lányok álla a koleszban, hogy ilyen ruhákkal térek vissza! - Én nem ismerek túlságosan menő helyeket, de imádom a Gray’s Papayat és nincs messze annyira innen... na jó ide azért nincs annyira közel, de nem is a város másik fele. Állva kell ugyan enni, de baromi jó a pizzájuk, meg a hot dog is isteni és jók az árak... - elharapom a mondatot. Oké, még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy jelen helyzetben olyan valakivel vagyok, akinek az árak pont baromira nem számítanak, legalábbis gondolom nem a pizzáján szokott spórolni.
Legkevésbé sem zavar, hogy kérdez és érdeklődik. Legfeljebb nem kötném az orrára a dolgot. De ami azt illeti, ez már a múlt. És azon keseregnie még az embereknek is kár -hiába képtelenség ezt a fejükbe verni-, nemhogy nekem. Ha én keseregnék a múlton, még mindig azt siratnám, hogy a saját szüleimnek csak addig voltam jó, míg megalkottak, illetve a nagyanyám halálát. Ha egyáltalán élnék még ilyen búslakodó hozzáállás mellett. - De, de ha felvet a pénz, nagyon sokan csak emiatt akadnak rád. Volt szerencsém még olyanhoz is, aki szó szerint rákérdezett, hogy ha elém térdel, cserébe Netflixezhet-e egész nap és mosatom-e a zokniját. Nos, egy pár ilyen után meg akármennyire is akarod, nem tudod eldönteni, hogy kit vezérelnek tiszta szándékok és ki akar élősködni. Talán el kéne maszkírozzam magam, meg álnevet használni a randikra, ismerkedéshez. De a "hé, én valójában Ynes vagyok, milliomos" és aztán lehúzom a maszkot... és szánsájn hepinesz dolog csak a hülye filmekben létezik. - ergo, ha pénzed van, nem bízhatsz meg túlságosan másokban. És minél több van, annál kevésbé. Nekem meg elég jól megy a szekér egy ideje. Majd talán egy következő életben, tök csóróként találok valakit, akire rábízhatom magam. Már ha egyáltalán képes vagyok még ilyesmire. Igazság szerint nem nagyon hiszem. Átkozott dolog tud büszkeség-démonnak lenni. A fajtám még azon is képes vérig sértődni, ha azt említik meg, hogy a haja színe nem passzol az otthoni trikó-mackónadrág együtteséhez. De olyan mélységesen, hogy az szinte vért kíván. Nemhogy megbocsátás... Azt nagyjából azt sem tudom, mivel isszák. Az ilyesmit egybevetve, nem is nagyon érné meg társulni senkivel. Csak ha valami nagyot tesz le az asztalra. Ami, őszintén szólva, halvány segédfogadalmam sincs, hogy mi lehetne - hogy az Európában szokásos kifejezéssel éljek. Cyr még mindig próbálgat, gyanúm szerint van olyan ruha is, ami már harmadszor kerülhet rá. Vagy akadhatnak gondjai a rakoncátlan zipp-zárakkal és gombokkal. Ezen ruhák némelyikét nem épp az egyedülálló nőknek tervezték, amilyen én is vagyok. Nekünk forgatnunk kell magunkon a szoknyát, hogy aztán szenvedjünk az alsónemű visszacibálásával. Vagy épp kitekerni mindkét kezünket és homorítani, jóformán belerázni magunkat a ruhákba. Meg is kérdezném, hogy segítsek-e. Egyem azt a jó szívemet. Azért nagyjából sosem vagyok ilyen előzékeny, ez nagyjából csak neki jár ki. Tényleg túlságosan hasonlít az egykori tapasztalatlan, sutácska önmagamra. De mire feltenném a kérdést, úgy tűnik, már választott is. Így csak bólintok. - Persze. Biztos csak ezek? - tőlem aztán válogathatna még, a mai napra szánt ezerötszáz-kétezres keretben még nagyon bőven benne vagyunk. De ha ő így dönt, hát erőltetni nem fogom. Maximum a pénz nagyját majd valóban a kiegészítőkre költheti. Csilli-villi nyakláncokra, bármihez hordható cipellőkre meg táskákra. Csak előbb azért majd a kaja. Megérkezik a kávé is, szinte végszóra. Az erősen kreol bőrű, göndörítés nélkül is ujjnyi-fürtös hajú Monique fut be velük. Kezébe nyomok minden kérdezés és számolgatás nélkül, egy kurta "köszönöm" fejében két huszast, aztán átnyújtom az egyik kávét Cyrnek. Ha ahhoz, hogy el tudja venni, el kell tőle vegyek pár holmit, az is meglesz. - Nincs mit. - fűzöm hozzá röviden - Ezt mindenképp meg kell kóstold. A kaviár nyugodtan kimaradhat az életedből, de ez nem. A legjobb, amit eddig kóstoltam, és itt van az utca végén az üzlet. Minden nap iszom egyet délután 4 és 5 közt, szóval ha gondolod, bármikor csatlakozhatsz. - ha ember lennék, talán érdekelne, hogy nem tartja-e túl rámenősnek a felajánlást, főleg azok után, ahogy a társtalanságomról beszéltünk. Ám hiába vagyok félig ember és így hiába is örülnék, ha néha nem magányosan kéne elköltenem a kávémat, a telefonomat nyomkodva abban a 20 percnyi szünetemben, épp a mahjongg-al vagy a jewel questtel, vagy akár az addigra mindent összevizelő Sims-eimmel, az ilyenfajta vélemények nem nagyon izgatnak. Felajánlás volt, vagy él vele, vagy visszautasítja és ennyi. Hiába hasonlít a szárnypróbálgató önmagamra és hiába szimpatikus emiatt, összetörni nem fog, ha visszautasít esetleg, vagy ha sosem toppan be a Caféba, hogy fizethessem a kávéját és elbeszélgethessünk esetleg egy órát. Mindössze kellemes lenne a társasága. Aztán ő úgyis az alapján dönt, hogy hasonlóképp érez-e. Még ha csak pillanatnyilag is, mert el kell sírnia valakinek, hogy két napja nem aludt, mert vizsgára készült, vagy hogy az aktuális partnere esetleg nem nézi kutyába sem. Én itt vagyok, itt is leszek. Időm az nagyjából van. Igaz, hogy legbelül mindenki panaszain hangosan röhögök, de... talán az övén nem tenném. Ha megnyílna egyszer. Az ő döntése. Ugyanúgy, ahogy az enyém volt az, hogy kinek mit kötök az orrára. Az, hogy akárhány évvel ezelőtt ragaszkodtam valakihez, akit aztán elvesztettem... Nos, nem tartom titoknak azóta, hogy túlléptem rajta. Mert egyszerűen muszáj volt, mert tovább nem védhette a seggem, nem ő felelt a biztonságomért. És ráadásul rengeteg pénzt és birtokokat hagyott rám. Amiket egyrészt rohadtul nem akartam a nyakamba, másrészt meg nem éreztem úgy, hogy elkótyavetyélhetek. Elvégre, abban az esetben csak a saját létemet kockáztattam volna. Az életről meg nem szívesen mondanék le, főleg ha már így alakult, hogy alapjáraton is tovább élhetek, mint az emberek. Ha nem választ mást és nem akar próbálgatni, lassan meg is indulok a pénztár felé, előtúrva táskám mélyéről -mert honnét máshonnan, ugye?- a krokodilbőr bukszámat, s végighúzva rajta a zipp-zárat, hogy kiemelhessem majd belőle a platinakártyát, ha kell. - Akkor... Valami pizza? Ha mondasz egy olyan helyet, ahol nem fél kilós a tésztája és nem sajnálják belőle a húst, meg csípőset, már mehetünk is. Az se érdekel, ha oda-vissza taxiznunk kell, felfalnék egy lovat. Utána meg majd szétnézünk pár cipő-, meg ékszerüzletben. - kicsit integetek is, meg-megcsavarva a csuklómat, gesztikulációként. Csak hogy értse, tényleg nem érdekel plusz 40-50 dolcsi útiköltség... De farkaséhes vagyok. És még persze folytatnám is a vásárolgatást, ha még nem unja.
- Oh hát azt elhiszem és... sajnálom, egyedül mindig nehéz, de nem is keresett mást azóta? - igen megint kissé előbb beszélek, mint ahogyan gondolkodom, mert hát gondolom baromira nem kellene így belemászni egy amúgy vadidegen szerelmi életébe, mert semmi közöm nincs hozzá. Ő azért van itt, hogy segítsen nekem a külsőm értelmes kialakításában, nem azért, hogy pesztráljon és még a buta kérdéseimre is választ adjon, amihez amúgy semmi közöm sincs. - Bocsánat, semmi közöm hozzá. - vágom rá gyorsan, miután leesik, hogy mi a fenét is művelek éppen. Nem kellene ilyesmiket kérdeznem, a végén még itt hagy a pénzével együtt, aztán buktam az egészet és mehetek valami régi kosztümben arra a sajtótájékoztatóra és akkor tuti, hogy marha bénán fogok festeni. Franc! Ártatlan képpel pislogok rá, remélem elnézi nekem ezt a kis botlást és elhiszi, hogy legszívesebben visszaszívnám a kérdést. - Köszönöm! - szólok még ki a kávé ügyében időnként kissé kínlódós hangokat adva. Azért van itt olyan ruha is, amit egyedül nem legkönnyebb felvenni, de erre a pirosra, akkor is ráizgultam, de nagyon. A telefonbeszélgetésre se nagyon figyelnék, ha közel is lenne, túlságosan leköt a próbálgatás most. - Akkor még jó, hogy egyébként is állati drága! - kukkantok ki a függöny résén széles mosollyal. Na igen a kaviár tipikusan az az étel, amire az ember kíváncsi, hogy milyen lehet, de mivel drága, meg egyébként is hal ikra, valahogy még sem annyira csábító, csak hát maga a tény, hogy nem juthatsz hozzá érdekesebbé teszi, mint ami, de ezek alapján annyira már nem is érdeklődőm. - Dinnyés sonka és konyakos... kagyló? Hű! De a hawaii csirkét én is szeretem, meg a pizzát, de hát azt ki nem? - ezt már bentről mondom, miután az utolsó szettet is sikerült felpróbálni és megmutatni neki. Azt hiszem így a javaslatai és tanácsi alapján már kb. összeállt a kép, hogy mi az, ami mehet és mi az, ami marad. Igazából ha csak egy ruci lenne a vége, akkor se lennék kiakadva, már maga az élmény is fenomenális, hogy egy ilyen helyen vásárolhattam. A csajok tuti, hogy nem fogják elhinni! - Szóval szerintem legyen ez és... a piros tényleg mehet? - tudom még mindig nem hiszem el igazán, hogy nem gond, de így se akarok túl sokat, szóval az egyik kis mályvásabb színű szettre mutatok, blézer és szoknya, hozzá egy világos blúz, szerintem az egynek jó lesz mondjuk, már így is nagy dolog, ha mellé még kiegészítők is jönnek.
Kissé elgondolkodtat, amit mond. Aranyos... Talán. Azt hiszem, szerettem is, bár igazából fogalmam sincs, mit hívnak így az emberek. Meg már nem is igazán emlékszem az érzésre. Régen volt, nagyon-nagyon régen. Talán csak ragaszkodás volt egyébként is. - Igen, nagyon kedves ember volt. Hiányzik a társasága. Néha igen nehéz egyedül... - ezzel sem hazudok túl nagyot. Néha jól jönne, ha nem mindenben egymagam kellene döntsek. Igaz, megvan ennek is a jó oldala, legalább tudom, hogy minden megfelelően van elintézve - vagy ha mégsem, hát bőven magamat okolhatom a hibákért. Senki nem tesz keresztbe, viszont nagyon ritkán van megállás. Ha épp este fél tízkor csörög a telefonom, mert a Földecskénk szinte totálisan átellenes pontján valami probléma vagy kérdés merül fel, akkor nekem azt bizony este fél tízkor kell lekommunikálni. Mert hiába a legjobb alkalmazottak, mindig lesz olyasmi, amiben nem tudnak, vagy nem akarnak önkényesen dönteni. Cyr továbbra is próbálgat, s csak egy-egy pillanatra bújik elő. - Tehát mandulás, sok habbal. Az az én kedvencem is.. - teszem még hozzá továbbra is kedvesen -legalábbis amennyire tőlem telik-, majd míg odabent bajlódik a fülkében, tárcsázom is az egyik alkalmazottam a szomszédos üzletből, hogy ugorjon be hozzánk is két adag kávéval. Meggondoltam magam, nem kell futárfiúcska, ők úgyis sokat késlekednek mindig, pedig a kávé forrón jó, ha még szinte perzseli az ember nyelvét. Nem vonulok félre a hívás miatt, nyugodtan bonyolítom itt, Cyr és a többiek közt. Igaz, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy mit gondolhatnak rólam - elvégre a büszkeségem, na. De félreteszem. Akármi is vetül fel a fejecskéikben, nem csicskáztatom őket, sőt. Amúgy is ilyenkor szoktak kimenni kávézni, kapnak erre egy fél órás szünetet is minden áldott nap. Ebbe egészen nyugodtan belefér egy kis séta is ide, hárommal vagy néggyel arrébb. Sőt, hasonló esetekben még plusz pénzt is kapnak azért, ha az amúgy is fizetett szünetükben munkával (ez esetben például a kávékkal) foglalkoznak. Amint leteszem a telefont, és zsebembe süllyesztem, máris válaszolok Cyr előző kérdésére, amit eddig elmellőztem. - Hát... Nem gyakran volt hozzá szerencsém. Inkább a volt férjem puccos összejövetelén, a mindenféle egyéb "gurmé" csodák közt. Akármelyiket is kóstoltam, vöröset, feketét, oroszt vagy... Tudomisén... Mind olyan volt, mint a sós homok. Mármint, nem annyira száraz, csak recseg, mint az apró kavics... Ha választhattam, akkor inkább a konyakos kagyló, vagy a dinnyés sonka. De igazából, a hawaii csirkéért rajongok én is, meg a pizzákért. - elkuncogom a mondat végét. Gondolom, ezt nem nézné ki belőlem, ahogy sokan mások sem. De egy jó bolognai pizza egyszerűen mindent visz. Vagy egy melegszendvics, vagy... Basszus, kezdek megéhezni is. - Nos...? Sikerül választani? - kérdem végül még két-három percnyi várakozás után. Nem sürgetni akarom, persze. De azért legalább egy szendvicset vagy hamburgert lassan tényleg bepuszilnék - és sejtésem szerint ő is.
Azt hiszem a végén tényleg elmondhatom magamat, hogy kenem-vágom a divatot. Na jó talán nem fog menni azonnal, de mindent igyekszem megjegyezni, amit mond, hogy mit mivel vehetek fel, és hogy mit mivel ne passzintsak össze. Az más kérdés, hogy mire lesz majd pénzem, de a saját ruháimat is feldobhatom, ha netán volt ami nem volt elég jó. Mondjuk azért van a divatról elképzelésem, de tény, hogy lenne még mit tanulnom és akárhogy is, de az én sok esetben másodkézből beszerzett ruháim sosem lesznek olyanok, mint amiket itt látni, de most már lesz pár ilyen darabom is, amiket tuti, hogy úgy fogok őrizni hét lakat alatt, mint a legnagyobb kincseket. - Oh... hát... biztosan aranyos lehetett. - fú basszus alig sikerül kinyögni a szavakat, ami talán érthető, mégis csak ahogyan az ex-férjéről beszél. Amúgy pedig tök kedves, pedig az ilyen nőktől normál esetben kiverne a víz. Totál úgy beszélt szegény pasasról, mint aki tökéletes volt arra, hogy megszerezze tőle a pénzt... és kb. ennyi, ennél többről nem is igazán lehet szó. Vajon legalább szerette? Legalább egy kicsit, vagy csak a pénz volt a lényeg, meg hogy mindent megtett neki, amit csak akar? Ez azért olyan rémes, én még hiszek a tündérmesékben és a nagy szerelemben és még az sem érdekel, ha a nagy szerelem egy tanár, akivel nem kéne kavarnom. - Akkor azt hiszem köszi, bár ez a köszi nem fejezi ki azt, hogy milyen iszonyatosan hálás vagyok ezért... az egészért. - próbálok azért reagálgatni egy-egy küzdelmes ruhapróba között. Akad azért, ami nem pontosan az én méretem, vagy épp meg kell küzdeni a hátul lévő cipzárral, nem olyan egyszerű ám ez a ruhapróbálgatás, mint elsőre az ember hinné. - Amúgy milyen ízű a kaviár? Engem valahogy mindig taszított, de állítólag sós, de mégis csak... halikra, annyira... hát nem tudom... - kissé undorodva húzom el a számat, ahogyan épp két ruha között kidugom a fejemet a függöny mellett. Hát na nem ettem én még sosem ilyen drága, pöpec dolgokat és tippem sincs, hogy milyen lehet, de el nem tudom képzelni, hogy valaki az ilyesmiért odalegyen. Végre viszont az általam álomruhának titulált piros következik és hát akármit is mond, én azért álmodozva, csillogó szemekkel fordulok körbe a tükör előtt, mielőtt rám kerülne a fekete blézer, csak aztán figyelek és bólogatok a szavaira. - Hű... azta! - még mindig szinte szájtátva figyelem magamat a tükörben, most őszintén szólva alig jutnak el hozzám a szavai, pedig még van bőven, időnként el- elkapok egy részletet, mint a fekete retikül, meg a cipő és valahol ott akadok meg, amikor a hajam kerül szóba. Itt kissé sikerül zavarba jönni és akaratlanul is a hajamhoz nyúlok. Nem tudtam, hogy azzal is baj van. Tényleg úgy érzem magamat, mint a Micsoda nőben, csak nem szándékozom prosti pályára lépni és persze a segítőm nem pasi és még csak nem is hasonlít Richard Gere-re. - A göndörítés jó lehet, a festésben nem igazán hiszek, de... nem is tudom, talán tényleg elég a göndörítés. - őszintén szólva szeretem a hajamat, ezért érzem most először kicsit meglőve magamat. Tényleg úgy vélem szép és nem akarok bele melírt, bár ha azt mondja... a jó ég tudja, még lehet hogy átgondolom. - Oh hát mondjuk inkább capucchinot, mandulásat jó sok habbal, ha lehet. - közben visszaslisszolok, hogy még bent is gyönyörködjek a vörös szépségben. Azért ez nem lehet rossz. Ha nekem kávé kell, akkor fogom magamat és elhúzok a legközelebbi kávézóba, nem csak egy telefon, aztán minden meg van. Nem rossz életvitel.
- Hát én is sajnálom. Jó ember volt, a munkában is. És azon kívül is igen szeretetre méltó. Úgy nyüzsgött körül, mintha a kiskutyám lenne... -jelentem még ki, sajnálkozó képpel. Igen, talán ő volt az egyetlen a férjeim közül, akit nem csak azért kedveltem, mert azt tehettem vele és körülötte, amit akartam - hanem azért, ami igazából volt. Valóban infarktus vitte el, a dologban még annyi szerepem sem volt, hogy kimondhatnám legalább: igen, hárpia voltam, és ez is nyomaszthatta. Nem így volt. Ami történt, azt tényleg magának köszönheti. Cyrana elvonul próbálni a megérkezett, meg a kiválogatott cuccokkal, nekem persze addig sem feltétlenül áll be a szám. - A holmik ára ne aggasszon. Igaz, egyvalamiről volt szó, de részemről akár az egész ruhatáradat is feltölthetném. Megengedhetem. Én vagyok az ügyeletes bankautomata újabban, de igazság szerint nem is bánom. Jó helyre kerül a pénzem, én már úgyse nagyon tudom mire költeni. Abból a korból már kinőttem, hogy százakat vagy ezreket bulizzak el, csak mert menő mondjuk limuzinnal a diszkóba érkezni, vagy Chardonnay-t kortyolni a habfürdőben, lefekvés előtt... Meg kaviárt reggelizni. Aztán majd egyszer, ha bedőlne a vállalkozásom, legalább lesznek páran, akik ki tudnak segíteni a slamasztikából, a mostani szívességeimért cserébe. Bőven meg is érné nagyvonalúnak lenni még akkor is, ha amúgy smucig lennék. -ahányszor kijön, annyiszor bólogatok, vagy ingatom meg a fejem. Persze utóbbi esetében meg is indokolom, hogy az összeállítás színe, vagy szabása az, ami nem tetszik. És tippeket is adok ahhoz, mi illene hozzá, hogyan lehetne jobbá tenni. Elegánsabbá, csinosabbá. Mint például a strasszos piros esetében is. Mikor ezt viselve kerül elém, szembe állítom a tükörrel, és a kezébe nyomok egy egyszerű fekete kosztümkabátot, hogy vegye rá. - Látod? Túl giccses így. Esetleg egy boleróval... -ezt is kap, méghozzá egy visszafogottabb bézs színűt. Hosszú ujjú, de egészen passzos. A nyaka körül és a mell résznél egy keskenyebb fodorsor van rajta. Éppcsak mell alá ér az egész, ott pedig saját anyagából készült szalaggal lehet megkötni. Nem ér teljesen össze, de ez nem is cél, hiszen nem akarjuk teljes egészében eltakarni a ruha csillogását. - Így. Egészen végzet asszonyás. Estélyre, még mindig. Valami krémszínűvel, tojáshéj színnel ajánlanám. Feketével nem igazán, az öregít. De ha egy csinos fekete retikült szerzünk hozzá meg cipellőt, és kezdünk valamit a hajaddal is... Mondjuk ha kicsit jobban begöndörítteted. Persze nem pulikutyásra. Vaaaaaaagy ha rászánnád magad egy kevéske világosabb melírre... De az már kicsit olyan, mintha a gombhoz vennél kabátot. Ugyanígy a fehéret sem ajánlanám hozzá, valami krémszínűt, vagy halvány barnát. Esetleg halvány zöldet... -nem járatom a szám tovább, így ha akar még próbálgatni, van rá lehetősége. Csak annyit kérdek még: - Milyen kávét kérsz? Hozatok. -s már kezemben is a telefonom, hogy kiválasszam a telefonkönyvből az amúgy is gyakran hívott számot: a valaha kóstolt legjobb kávét ajánló bárét.
Oh próbálom levenni a tekintetemet arról a csini piros ruháról, de elég nehéz elszakadni tőle, mert annyira szép! Nekem pedig még soha életemben nem volt ilyen ruhám, még csak olyan sem, ami valamelyest megközelíti és nem is csak az árról van szó, hanem úgy általában a kinézetéről is. Naná, hogy még azt is elképzelem, hogy hogy állna nekem és gondolatban már ebben vagyok az évzáró bálon is, pedig tudom én, hogy nem e miatt vagyunk most itt, hanem a munka az első és a sajtótájékoztató miatt kell ruha, de azt hiszem beleszerettem első látásra és ez most olyan szerelem, ami nem fog elmúlni egy könnyen. Alig hallom meg, amikor Ynes megszólal, pedig tényleg nagyon akarok figyelni rá, mert fontos minden szava, már az is megfordult a fejemben, hogy talán jegyzetelnem kellene, de az lehet hogy rém ciki lenne. - Oh... hát... sajnálom. - és persze közben levonom a magam következtetéseit, hiszen ez főleg abban erősít meg, amit eddig is sejtettem, hogy eléggé érdekházasságszagú a dolog, főleg hogy ilyen módon beszél az illetőről. Mondjuk nem járt rosszul utána, hiszen lett belőle pénze és gondolom azt is megtanulta, hogy milyen a felsőbb körökben mozogni, azért ez nem rossz dolog, de nem lennék a helyében. Én biztosan nem lennék képes valakivel a pénze miatt lenni, az sem érdekel, hogy Elijah csak egy sima tanár. Persze arról sejtelmem sincs, hogy nem csak sima és nem is csak tanár, hanem angyal és jóval több annál, mint ami elsőre látszik rajta. Dunsztom sincs a minket körülvevő világról, nekem már az is hírértékű, hogy olyan valakivel beszélek most, akit inkább csak a sorozataimban láthatok, nekem ez az egész érdekházasság dolog is olyan furán új a valóságban. - Tényleg? - egészen elkerekedik a szemem, amikor azt javasolja, hogy nézzük meg a pirosat. Fú azért az nem gyenge, ha tényleg megkaphatok egy ilyen ruhát, sőt... a szobatársam ölni tudna egy ilyenért, remélem, hogy nem tesz majd el érte láb alól álmomban... - Komolyan? - oké az állam még lejjebb esik, ha ez még lehetséges. Azt hittem, hogy kapok majd valami általa kiválasztott szettet, ami jó és kész, nem túl hivalkodó, de alkalmas a célra, de az, hogy több is legyen és hogy olyan is lehet, mint a piros és hogy nekem is van beleszólásom... nem csoda, ha nem sikerül túl sok szót kinyögni az utóbbi pillanatokban. - Ez.. ez fantasztikus lenne és tuti baromira vigyáznék az új ruhákra, hogy sokszor fel tudjam venni őket! - úgy bólogatok és bizonygatom a dolgot, mintha csak egy öt éves lennék a játékboltban, aki most próbálja meggyőzni az édesanyját, hogy vegye meg neki azt a csoda klassz plüss pónit, mert nagyon fog vigyázni rá, miközben az édesanyja már rég eldöntötte, hogy megveszi. - Fú az szuper, nem akarnék beégni egy tű sarkúban való eséssel, főleg nem akkor, amikor még figyelik is a lépéseimet. - zavartan mosolyodom el, bár tényleg vannak állati szép cipellők, de nekem elég valami egyszerűbb és átlagosabb, ami nem tíz centis, csak mondjuk öt és az ember stabilan járhat benne nehezebb körülmények között is, érts ha már van benne pár pohárka pezsgő. A további felsorolásra már végképp elkerekedik a szemem és nem is tudom, hogy mit mondjak hirtelen. - Ezt... ezt lehet? Mármint én... nem tudtam, hogy ilyen nagy a keretünk. Azt hittem csak egy ruha lesz és ez... Lassan úgy érzem magamat, mint a csaj a Micsoda nőben, leszámítva, hogy én nem vagyok prosti. - zavartan nevetek fel, amikor leesik, hogy ezt hangosan is kimondtam, mármint a végét. Nem akarom elvágni magamat, vagy elásódni a szemében, az nagyon ciki lenne. Közben megérkeznek a piros rucik is, szóval még az amúgy is kiválogatott darabokból azért magamhoz veszek párat, amik a kosztümfazont erősítik és csak aztán vonulok be a próbafülkébe, hogy persze szépen időnként felbukkanjak és kikérjem a véleményét, hogy melyik az, amelyik jól is áll, de a pirosakból... remélem egy legalább jó lesz és akkor a mai napom máris fenomenális!
Elnézek megint a kirakati pirosság felé, amihez többször is odakacsint ő maga is. Nem csodálom, hogy tetszik neki, valóban mutatós darab. És igaz, hogy biztosan drága is, de azért vagyok most itt, hogy ne azt figyelje. Persze gondolom, megállni úgyse fogja, még talán tiltakozik is majd, de az más. Úgyis csak addig teszi, míg be nem csomagoltatom - és ez igaz bármire itt és most. Először azonban mégis arra válaszolok, ami fonalat közben megkezdtünk. Egyrészt mert nem szeretem az elvarratlan szálakat, másrészt nem is kötelező csak és kizárólag a ruhákról beszélgetnünk. Sőt, még jót is tehet a hangulatnak, ha nem csak a "szárazanyagnál" maradunk. Még ha ennek a történetnek a vége nem is napsütés, szivárvány, meg virágos réten ugráló bolyhos nyuszikák. - Az volt. De meghalt. Szívrohama volt, egy reggeli kocogás közben. Ennyit jelentett neki a tőzsdés napi stressz, a sok zsíros kaja, meg az, hogy sporttal akarta helyrehozni a sok haburger meg sült oldalas hozadékát. -elhúzom a számat, sóhajtok, majd mosolyt varázsolok arcomra. Csak visszafogottabbat, hiszen az elmondottaknak egy ember számára súlya van, noha 8-10 év alatt azért valamennyire túlteheti magát az ilyesmin. - Nnna de. -leengedem kezeim mellkasom elől, s egy kicsit combomra is csapok, miközben ellököm magam az állványtól. Persze ezt is csak finoman, nehogy borítsam a fél üzlet berendezését, mint a dominókat. - Ha az tetszik, nézzük meg jobban. De továbbra is tartom, hogy az inkább bankettre való, estélyekre. Kamerák elé nem lesz jó, már csak azért sem, mert azok nem szeretik a túl csillogó dolgokat. De egy kicsit kevésbé strasszos jó lesz, keresünk olyat is. Vagy akár mindkettőt. Úgyis az lenne jobb, ha olyanokat válogatnánk össze, amit később tudsz akár kombinálni. És akkor lesz három helyett mondjuk öt vagy hat "szetted" is akár. -megvonom a vállam, majd nyújtogatom a nyakam, Debrah után. Ha ránk figyel, magunkhoz is intem és megkérem, hogy hozzon nekünk egy pont olyat, ami a kirakatban van, és egy olyat is, amin nincs ennyi csillogó dísz. Míg megkapjuk, újra Cyrana-é a figyelmem. - Nos, nem is kell tűsarkút hordj. Estélyre maximum, de arra sem feltétlen javasolnám abban az esetben, ha mondjuk egy-két pezsgőt is meginnál. Akkor csúnyább lehet a vége, mint amit az a tűsarkú emel a vádlin meg a popsin amúgy. Azt is keresünk neked párat. Táskát is, aztán kettővel arrébb van ékszerüzlet, ott is válogatunk valamit. Igazit vagy bizsut, ami tetszik. Megfelel így? -mosolygok rá, de hagyom még válogatni, ha akar. Vagy ha szeretne, mehet is ruhát próbálni, ugyanis megérkezik Debrah is. Méghozzá rögtön nem is két, hanem három különbözően csicsás és más szabású-hosszú ruhával.
Igaz, hogy árva vagyok, de tiszteletlen az sose voltam senkivel sem. Ha valaki jobb nálam valamiben, azt el tudom ismerni és el tudom fogadni, hogy az illető többet tud nálam, mint jelen esetben ez a nő az öltözködésről. Gondolom neki megvolt rá a lehetősége, hogy megtanulja, gazdag családból származik, vagy ilyesmi. Na nem azt mondom, hogy akkor már eleve előnnyel indul valaki, de tény hogy könnyebb dolga van, mint egy magamfajtának, legalábbis mondjuk az effélében, mint az öltözködés, meg hát... lássuk be az élet sok részében is. Ahhoz pedig túl fiatal, hogy a saját erejéből juthasson el eddig ilyen rövid idő alatt, vagy ilyet már tényleg nem szép feltételezni valakiről? - Komolyan ilyet is lehetne? Biztosan méreg drága lehet, de... annyira szép! - és mondjuk gondolom itt amúgy is minden méreg drága, de már csak maga a lehetőség is, hogy egy ilyen ruhát felvehessek... Teljesen úgy érzem, hogy kezdek bezsongani, pedig egy ruháról van szó csak, de a legtöbb lány ismerősöm ölne valami hasonlóért, és az a helyzet, hogy én is. Na jó nem kell mindent szó szerint értelmezni, de annyira szép és tuti, hogy elég sokáig nézegetném magamat a tükörben, ha ez lenne rajtam, még akkor is ha egy részét eltakarná egy blézer, vagy ilyesmi. Viszont felvehetném akár az év végi bálra is, egyből két legyet ütnék egy csapásra, mert hát én azért nem vagyok olyan pénzes, hogy egy ruhát csak egyszer vegyek fel, mint a hírességek. - Uh, akkor már értem. Biztosan... rendes pasas lehet. - talán egy leheletnyit zavart a mosolyom, amit az arcorma varázsolok, mert hát nem számítottam ilyen őszinte kinyilatkoztatásra, hiába hogy feltételeztem, hogy nem véletlenül ért ehhez és hogy nem kemény munkával jutott el eddig, bár én arra tippeltem, hogy eleve gazdag családba született. Így viszont más a helyzet, és nehéz lepleznem, hogy még persze az is megfordul a fejemben, hogy nem pusztán szerelemből ment hozzá valakihez 18 évesen, főleg nem egy üzletemberhez. Remélem azért nem az a tipikus csaj, aki idős fickókat támad le, hogy aztán majd harminc évesen jó nagy örökséggel mondhassa el magáról, hogy özvegy és elkezdhesse habzsolni az életet. Ah... már megint rosszat feltételezek valakiről, csak azért, mert gazdag, pedig amúgy tök kedves, nem szólt le és rendesen magyaráz, cseppet sem lekezelő. - Elég nagy a választék, de... ciki, ha nekem még mindig az a piros tetszik a legjobban? - szolid mosollyal intek hátra, pedig már kipakolt pár dolgot, amik szintén komolyan állati jól néznek ki, de nem is tudom... talán tényleg az a csillogós piros, aminél maradnék, márha jól áll és persze, ha szerinte ez is beleférhet egy efféle sajtótájékoztatóba. Mondjuk az egyik kiválasztott blézerrel, és akkor nem kell a blúzokkal sem vacillálni azt hiszem és hát abba a ruhába komolyan beleszerettem, nehéz lenne lemondani róla. - Oh nincs gondom a magassarkúval, bár ritkábban viselek, de ha nem tizenöt centis tűsarok, akkor sima ügy. Kiegészítők... mint nyakláncok, vagy mint például a táskám? - amiről már volt szó, hogy le kell cserélni, meg gondolom itt olyasmiről is lehet szó, mint mondjuk fülbevaló, netán sál, ha hűvösebb az idő teszem azt, esetleg egy stóla, vagy hasonló. Igazság szerint szeretem az ilyesmit, hiszen most is van rajtam, a fülbevalóm sem apró és több gyűrűvel is büszkélkedhetek. Persze nem drágák, egyszerűek, de szeretem kicsípni magamat, persze olyan keretek között, amikre nekem telik egyáltalán.
Nem bánja, hogy sokat jár a szám. Sőt, úgy tűnik, még élvezi is. Kezd lassan felengedni is, úgy tűnik. Legalábbis, erre enged következtetni, hogy ha még kicsit félszegen is, de kérdez és javasol - és nem utolsó sorban szeretné ő maga megpróbálni a válogatást. Ezért jár is neki egy jókora mezei pirospont. Mármint azért, hogy nem csak leül, míg válogatok és nem várja el, hogy felöltöztessem mint valami próbababát. Végignézek a bábra adott vörös ruhán elsőként, majd pár aprót bólintok is. - Nem fogtál nagyon mellé. Valami bankett félére felvehetnéd, kitűnő választás lenne, szép vörös rúzzsal meg magassarkúval. Ha nem lenne annyira csillogós, még ide is jól jöhetne, egy szép kabáttal. Feketével mondjuk. Egyszínű vel, vagy hajszálcsíkossal. Szóval ha valami ilyen megoldás tetszene, ilyet is választhatsz. Nem kötelező a kosztüm-nadrág vagy szoknya és blúz összeállításnál maradni. -bólintok ismét mellé, biztatóan. Aztán áttérek a két kabátra, amit utána választott. Megfogdosom őket, az anyagot megtapogatva és a szabásukat vizsgálva, majd meg is emelem elé, hozzámérve. Előbb az egyiket, aztán a másikat. És újra és újra... - Ha az ember lánya hozzámegy egy üzletemberhez éppcsak tizennyolc évesen, akkor muszáj hamar megtanulnia az ilyesmit. Mert hiába ülne szívesen otthon pizsamában, egy jó bögre forró kakaóval, valami nyálas film előtt... Ő lesz a kötelezően hivatalos kísérő mindenféle összejövetelen. Ahol pedig nem hozhat szégyent a férfira. -befejezem a ruhák hozzáméregetését, s felé fordítom előbb a pirosast. - Ez jó lehet. Bézzsel, napsárgával... Az kicsit sötétebb árnyalat, éppcsak nem narancs még, az jó lehetne neked. Ez pedig... -megfordítom a feketét is - Fehérrel is talán, de az túl átlagos. Azt a rossz hírekhez javasolnám - és inkább valami kékessel mostanra. Egy halvány türkiz, vagy egy világos levendula, esetleg orgonalila blúzzal vagy toppal. Viszont a szabása nem lesz neked jó. Nem emeli ki annyira a szép vékony derekadat, mint a másik. Nézd csak meg... -felterítem mindkettőt az egyik állványra mellettünk. - Nézd, ezen itt szélesebb a szűkítés. Ha csak kigombolva vennéd fel, lógna rajtad, mintha eggyel nagyobb méret lenne. De olyan szabással mint a piros, tökéletes lehet. Egyelőre abbahagyom az oktatást és az akasztók felé intek, hogy válogasson még kedvére. Úgy a jó, ha kiválaszt hármat-négyet, mielőtt elmegy felpróbálni őket. Addig nekidőlök az egyik állvány szélének. - Szoknyák, bár még nem tartunk ott... arra is vannak szabályok, igen. A szűkebb fajta kell. De az, amiben kényelmesen tudsz lépni és akkor se szorítja ki belőled a szuszt, ha leülsz. A hosszat illetően pedig jobb, ha térd környékéig ér. Vagy legalább öt centivel lejjebb az ujjbegyednél. Hosszú szoknyát nem érdemes felvenni. Egy-két kivételtől eltekintve. -megvonom a vállam, még karba tett kézzel, ahogy az előbb helyezkedtem. - Bele fogsz jönni, ne aggódj. De amiről még beszélnünk kell, az az, hogy tudsz-e magassarkúban járni. És persze, hogy mit gondolsz az egyéb kiegészítőkről. -várakozó állásponton maradok attól függetlenül, hogy faggatom. Egyelőre még mindig rajta a sor és a válogatáson. Főleg így, hogy meggyőződtem róla, tényleg nem reménytelen eset.
Tiszta ciki, hogy még a nevét is elfelejtem hirtelen, pedig nem szoktam én ennyire befagyni, de most mégis sikerül. Pedig tudtam a nevét és amúgy is most mondta el fél pillanattal ezelőtt, erre nem jut eszembe. Korholom magamat elég rendesen odabent, de betudom annak, hogy tényleg állatira izgulok és szokatlan nekem ez az új helyzet. Már maga a környék is, meg hát minden bizonnyal a nő is egész más, mint én, és persze fiatal mégis ilyen szintén áll... hát durva na. Én nem hiszem, hogy valaha is elérek majd ilyen szintet. - Ynes, köszönöm és persze egyértelmű. A magázódást már kezdem megszokni. - sikerül egy kevésbé zavart mosolyt varázsolni az arcomra. Azt hiszem haladok, nem lesz ez olyan halálos, ha tényleg igyekszem koncentrálni. Végülis a suliban is magázzuk a tanárokat, meg persze Mr. Montgomery esetén is ez él és ha valami egyéb munkával kapcsolatos teendő van, értelemszerűen akkor is, szóval kezdem már megszokni a dolgot, de igyekszem nagyon koncentrálok. - Ilyesmi nem, de persze értem, nem is akartam utcai ruhában menni, van elegánsabb blúzom, csak... ilyenek nincsenek. - mutatok a kirakat felé, mert hát ez tényleg nagyon eltér attól, amit viselek. Van általános ünneplő ruhám, ami teszem azt a suliba is kell, blúz, meg szoknya, még egy kosztümöm is van, de azt azért nem vettem még fel túl sokszor, nem vagyok oda érte túlságosan, nem valami menő fazon, csak hát nem olyan minőségi az anyag és olyan modern a cuccaim szabása, mint azoknak a dolgoknak, amik itt vannak. Nem csoda, hogy elég rendesen tátom szinte a számat, amikor már az üzletben vagyunk. Olyasmik vannak itt, amit még csak fel sem próbáltam volna sosem, nehogy véletlenül elszakítsam próba közben, aztán ki akarják fizettetni velem. - Pedig szeretem ezt a táskát, de... oké. - egyezem bele végül. Persze nem egy elegáns és drága darab, de imádom. Sok kis rekesze van, jól el tudom pakolni benne a cuccaimat. De persze gondolom attól még hordhatom, ha csak simán az utcán mászkálok, vagy a suliban, csak nem ezzel illene menni egy sajtótájékoztatóra, totál logikus amúgy. A boltban persze követem, mint egy lelkes pincsikutya, nem igazán maradok le, legalábbis igyekszem nem nagyon elbambulni. - Végül is ezeket is szeretem, de az élénkebb színeket is, de akkor... azok nem állnak jól? Mint mondjuk az ott. - bizonytalanul mutatok a kirakattól nem messze az egyik próbababára feladott valami meseszép csillogó piros estélyire. Jó persze evidens, hogy most nem ilyesmire van szükség, mármint nem estélyit keresünk, de attól még a színe valami állati jó. Élénk és talán e miatt túlságosan hivalkodó lenne egy sajtótájékoztatóra? Oda gondolom visszafogottabb dolgokat kell felvenni, bár én tényleg kedvelem a színes ruhákat nagyon is, de nem erőltetem, most teljes mértékben rábízom majd magamat, mégis csak ő ért hozzá. Aztán csak figyelek és hallgatok és persze jegyzem az infokat, amiket mond. Hát a fene gondolta volna, hogy ez ennyire bonyolult és ennyi mindenre kell figyelni és persze nem az számít, hogy én mit szeretek, hanem az, hogy a kamera előtt mi az, ami jól áll. Komolyan a végén elkezdem tisztelni a stylistokat, egész nagy kihívás lehet a melójuk. - Azt hiszem értem, szóval sárgát ne és világosakat se. Ez elég rendesen bonyolult, nem is gondoltam volna. Ön mikor tanulta meg ezeket? Mert... tudja elég fiatal és... úgy látom ezt a világot keni-vágja már most. - magázódás, tartom magamat hozzá, bár nem mondom, hogy nem baromi nehéz, miután majdnem velem egykorú egyébként a lány, nő... tök mindegy. Nem tudom, hogy pontosan hány éves lehet, de hogy nem sokkal több, annyi biztos, még is nagyon ért ehhez az egészhez és valahogy úgy vélem nem csak a céges pénzt fogjuk itt költeni, vagy ha igen, hát eleve nagy dolog, hogy hozzáférése van, meg persze, hogy ő is ilyen ruhákba jár. Elég durva. Ühüm, teljesen világos, Mr. Montgomery is mindig nagyon elegáns, még akkor is, amikor hétköznapibb ruhát vesz fel. - bár ő végül is azért elég híres, engem csak nem fognak megállítani az utcán, vagy ilyesmi, hiszen én nem vagyok nagy név, csak maximum ahogyan mondta is egy csinos lány, aki állati nagy lehetőséget kapott és persze, amit nem illene elbaltáznom. Persze a ruhákat figyelem, ahogyan szépen lapozza őket végig és van egy-kettő, amit elég jól megnézek magamnak. Annyira szép színeik vannak! Azt sem tudom, hová teszem majd a sajátomat, hogy ne legyen baja, és tuti, hogy nem merem majd máshová felvenni, nehogy véletlenül baja legyen. - Oh dehogy, figyelek és tanulok és igyekszem mindent megjegyezni. Mégis csak ön ért hozzá, én meg... nem igazán, úgyhogy jöhet minden, ami csak eszébe jut. - oh engem tényleg nem érdekel, hogy sokat beszél, mert ebből tanulom meg, hogy mennek itt a dolgok és nekem tetszik is ez a tanulási fázis, komolyan, nagyon, érdekel az egész. - Ezek szépen nagyon és a meleg színek is, mi lenne, ha esetleg... ilyen... vagy esetleg ez? - talán arra szavazok ez alapján, hogy mondjuk én választok és ő mondja, ami tuti, hogy nem jó, vagy majd utólag ha még sem állna jól nekem. Az első, amit mutatok egy nagyon szép mélybordó, aztán egy fényes fekete, kissé kékes hatással. Igazából a legnehezebb az egészben, hogy mindegyik valami iszonyú szép, ezek közül választani... hát nem mondom, hogy könnyű feladat. Közben ellapozok egy sárgát is, azt ugye dobtuk, szóval nem esélyes. - A szoknya hosszára van valami szabály? - gondolom a túl hosszú se jó, meg a túl rövid sem, mert az meg túlságosan kihívónak minősül, nem lepne meg ha kb. mindenre lenne valami alapszabály. Meg azt hiszem azt is át kellene gondolnom, hogy milyen cipőm van, mert hiába tetszik meg valami sötét drapp összeállítás, ha passzoló cipőm még csak hírből sincs, maximum sportcipőben, az azért nem igen működne úgy.
Megilletődöttségét látva, már nyitnám a számat, hogy kisegítsem a nevemmel. Igaz, nincs egy perce sem talán, hogy elmondtam, de ez nem tesz semmit. Nem azért vagyok itt, hogy cikizzem és nem is azért, hogy szorongjon. Sőt, épp ellenkezőleg. Más helyzetben talán röhögnék a markomba egy ilyen fruska -vagy bárki- hasonló megnyilvánulásán; ám ez esetben alá kell írnom, kicsit a régi önmagamra emlékeztet. Már ha így, kétszáz év távlatából jól emlékszem egyáltalán, mekkora meglepetésként ért az, hogy... Nos, bármi, amit annak idején Gomes mondott vagy mutatott. Többnek lenni annál, ami vagyok. Így, dióhéjban. Ez a lányka is több annál, mint aminek hiszi magát, úgy érzem. És a jelek szerint nem csak én tartom így, hanem a nálam a langrétrán feljebb álló személyek is. - Ynes, ez esetben. Vagy Mara, mindkettőre hallgatok. De hozzá kell szoknod a magázódáshoz, azt gondolom, tudod. Nálam már nagyjából reflex, talán még a saját tesvéremet is magáznám, ha lenne. - intézem hozzá mondandómat, ahogy belépünk a méretesnek mondható üzletbe. Mellé még egy újabb mosolyt is tűzök képemre, hátha felenged egy kicsit. Mert ehhez kelleni fog. - Voltál annak idején színjátszókörös, vagy énekkaros? Esetleg szavalóversenyen jártál? Oda is mást veszel fel, mint egy átlagos tanításra. Mert bizony, nem mindegy, hanyan látnak, és azok mifélék. Tíz szakértő elé is jobban ki kell öltözni, mint harminc laikus elé... Így... Kisebb körre nekem vagy neked, elég lehet egy szép blúz és egy hozzá illő csinos szoknya. Kamerák elé viszont inkább kosztüm kell. Éssssömm... azt is lecseréljük. - mutatok pár egyre szűkülő kört leírva, majd böködve a mutatóujjammal a táskája felé, amit szorongat. Ugyan az nem fog feltétlenül látszani a felvételeken, de úgy érzem, a jelenlegi sehogy sem fog passzolni ahhoz, amit ma összevásárolgatunk. Ahogy beljebb lépek, magamhoz is intem - ha nem jönne magától. Az elénk siető eladót pedig várakozásra intem egyelőre, megköszönve a felajánlott segítséget. Míg tudom, mit keresünk, nem lesz rá szükség. Ha esetleg a szín vagy a méret kérdéses, majd szólítom - Debrah néven, mint megtudtuk. Addig pedig boldogulok magam is. Van kezem, hogy leakasztgassam az egyes darabokat a fogasokról. Annyira azért nem vagyok puccos, hogy még ehhez is szolga-féle kelljen. Azok az idők rég eljártak felettünk. - Ahogy... -kezdek bele újra, amint mellettem van és rám figyel - A szín sem mindegy. Megkérdezném ugyan, milyen színeket szeretsz viselni, de nagyjából belövöm ránézésre is. Ugye, inkább a meleg színek játszanak? Mohazöld, barnák, esetleg szürke vagy fekete...? -sorolom fel gyorsan, mire a választékig érünk. Utóbbira véletlen sem mondható, hogy szűk lenne, a fehértől a kékeken és zöldeken át egészen az égővörösig és feketékig; az egyszínűtől a zülönböző csíkosokon át a kockásig mindenféle akad a fogasokon. A raktárban pedig minden bizonnyal még többfajta akad. - Ha kamerák elé állsz, és ezt jól jegyezd meg, mert szerintem nem ez lesz az utolsó alkalom... -villantok felé még egy mosolyt - Akkor nem számít, hogy a kedvenc színed épp a sárga... ha nem áll jól. Kisebb tájékoztatóra felvehetnél például egy szűkebb sárga szoknyát, de csak szoknyát. Egyébként nagyon sápít. Az inkább a sötétebb bőrűeknek áll jól. Kamerák elé soha ne vegyél fel sárgát. Krémszínűt vagy bézst talán... De ezek közül is csak a sötétebbet, ha nem akarsz úgy kinézni, mint egy... zombi. Nem sértegetni akarlak, félre ne érts. De saját bőrömön tanultam meg, hogy kamerák elé én se vehetek fel se sárgát, se almazöldet... A fények miatt. Gondolom, láttál már például meteorológust a tévében, akiről nem tudtad eldönteni, hol ér véget a blúza és hol kezdődik a nyaka. Nem akarsz egy lenni közülük. -még a fejem is megingatom, ahogy belegondolok egykori baklövéseimbe, aztán elkezdem lapozgatni a megtippelt melegebb árnyalatok tárházát. - Neked pont felhívnod kell a figyelmet magadra. Ezzel felhívod a figyelmet arra is, amiről beszélsz. Az emberek gyarlók. Ha ugyanazt mondja el egy csinos és szép lány, amit egy útszéli rozzant csöves, a csinos és szép lányra fognak hallgatni. Te pedig egy csinos és szép lány vagy. Nekünk már csak azt a pluszt kell hozzáadnunk, ami... Ami miatt ez másoknak is rögtön, első blikkre szembe ötlik. Hogy WOW! Mint mikor jó vagy irodalomból és tudod, hogy legalább 95%-os lesz a teszted, de azértis(!) megcsinálod a plusz feladatot a maradék öt percben. -végzek, míg továbbra is csak lapozok és lapozok, ezt-azt kicsivel tovább vizslatva, mint a többit. Narancsok, pirosak, a koralltól a barnán és tűzvörösön át a mélybordóig... - Szólj rám, ha sokat beszélek, egész nyugodtan. Na de. Tehát nem fogtam nagyon mellé? Meleg színek, ugye? -abbahagyom egy pár kosztümkabát megvizslatása után a szemlét, felé fordulok, nagyot sóhajtok, aztán kiengedem a levegőt, míg újra végignézek rajta. - Kétféleképp dolgozhatunk. Kiválasztod te, mik tetszenek, aztán azokból válogatunk. Vagy, én javaslok, felpróbálod őket, és közben választunk. Melyiket szeretnéd? Természetesen egyik nem zárja ki a másikat. Sietnünk sem kell, annyi időm van, amennyi neked. Felőlem zárásig is itt lehetünk, vagy épp egy másik üzletben, ha ezek nem tetszenek. De előre szólok, ha valami nem áll jól, azt közben alaposan meg is fogom indokolni, hogy miért ne válassz olyat soha, de soha. Ezért előre is elnézésed kérem. -Megvárom a válaszát, a döntését. Elvégre elég sok kérdést szegeztem neki és már most is nagyon sokat járt a szám. Teljes mértékben helyette dönteni nem fogok, hiszen ha nem érzi magát jól egy, teszemazt, korallszínű, bordó paszpólosban, akkor csak adtunk a bizonyosnak egy pofont. Másrészt pedig, bár erre kifejezetten nem kértek, célom is egy kicsit paskolgatni az ízlését. Nem mintha kimondottan baj lenne vele, csak... Azért jogos a látható félelme. Ez a világ szinte teljesen más, mint amihez hozzá van szokva. És ez az újabb mosolyom oka, mikor kezem nyújtom a táskájáért. Ez baromira nem olyasmi "bűn", amiről tehetne, és amin ne lehetne kijavítani a rajta esett csorbát. Ha fogalmazhatok így.
A fenébe is frászban vagyok, mert én is tudom, hogy nem igazán illek ide. Annyira kilógok a sorból, mint egy banán az almák között a piacon, na nem mintha olyan gyakorta járnék piacra, vagy itt ez rossz példa, azt kellett volna felhoznom, hogy mondjuk mint a szén a gyémánt közül? Végül is a szénből is lehet gyémánt, csak elég sok időbe telik, és nekem annyi időm nincs, hogy ez valaha is megtörténjen. Attól, hogy lesz most egy alkalomhoz illő elegáns ruhám még nem leszek ide való, szerintem valahogy süt a tartásomból, a járásomból és jó eséllyel a beszédem is erre fog majd utalni. Azért az ember nem tudja teljesen kicserélni magát csak azért, mert mást vesz fel. A ruha csak egy külső burok, de attól még benne ugyanúgy te magad maradsz, nem változol meg hirtelen. Ettől persze még izgulok, mert csak úgy suhannak el mellettem a Rolexek, meg az Armanik, meg... a fene tudja még csak nem is vagyok igazán otthon ezekben a neves márkákban. Én maximum arra figyelek, hogy a laptopom rendes márka legyen, mert az muszáj és van persze rendes telefonom is, még ha nem is legújabb, meg a legpöpecebb, de minden nem fér bele. Egy árva kislány, aki nem rendelkezik gazdag szülőkkel sosem kaphat olyan színvonalat, mint azok, akiknek errefelé dolgoznak a szülei. Aztán kiszúrom a felém közeledő nőt. Igen, nagyjából erre számítottam azt az apróságot leszámítva, hogy korban szinte velem egyezik meg, ami... hát nem tudom úgy istenesen ledöbbent elsőre és kell pár pillanat meg pár pislogás mire sikerül magamhoz térni. Nem lehet sokkal idősebb nálam és mégis úgy van öltözve, mint azok, akik amúgy is erre járnak, szóval ő is ide tartozhat és a tartása, meg a megjelenése... végképp úgy érzem magamat, mint egy apró kis egér a cirmos kandúrok között, egész kis pöttömnek. Nagyot nyelek és amikor végül már beszédközelségben vagyunk igyekszem egy kissé zavart mosolyt az arcorma varázsolni. Nem mondom, hogy könnyen megy a dolog, még mindig rendesen meg vagyok lepve. Csoda, hogy nem tolom a képébe első megjegyzésnek azt, hogy "De fiatal!", vagy csak simán, hogy "Hű!". Az aztán tuti, hogy vér ciki lenne és egy pillanat alatt elásnám magamat, ha eddig ne adj isten még nem sikerült volna. - Öhm... hello... izé üdvözlöm, igen én vagyok Cyrana Evans, de szólíthat Cyranának is, már persze, ha ez nem gond, mert azt is megértem. Ilyen körökben ez máshogy megy gondolom, szóval ahogy önnek jó Miss... - hadarok kissé aztán jön is az első sikeres agylefagyás az izgulásnak hála. Hirtelen nem jut eszembe a neve, pedig fél perce még ott volt a fejemben, most mégis úgy nézek rá, mint aki teljesen megkövült, hogy aztán végre úgy fél másodperces fáziskésés és elkerekedett szemű enyhe pánik után... -... Montalvo! - na most kellene a homlokomat törölgetni valami száraz anyaggal, bár azért remélem, hogy nem látványosan kezdtem el izzadni, az aztán végképp nem sokat dobna az amúgy is már valószínűleg a béka hátsója alatt lévő presztízsemen. Éljen az első benyomás! Majd hátha a második jobb lesz, csak ne szúrjam el még jobban. A kérdésre már csak bólintok, kapaszkodom a táskámba, mintha az bármit is segítene, vagy mentene a kínosnak ígérkező helyzeten. Inkább utána igyekszem, hagyom előre menni és vezetni, mégis csak ő az, aki valószínűleg jobban ismeri a helyet nálam, úgyhogy nem tolakodom és persze igyekszem nem szájtátani, amikor belépünk a boltba. Azért valamelyest így is sikerül, mázli, hogy mögötte vagyok, amikor pedig megszólal és felém fordul se perc alatt csukom be a számat. - Úgy tudom, hogy nagyobb lesz kamerák előtt. Nekem csak egészen keveset kell beszélnem Mr. Montgomery előtt... felvezetésfélének, arra más ruha kell, mint... ha kevesebben lennének? - na ebből is látszik, hogy marhára nem vágom a témát és nem ismerem ennyire az elvárásokat. Azt tudom, hogy vannak kisestélyik, meg nagyestélyik, de azokat is csak a gálaműsorokban szoktam látni. Minden évben nézem pl. az Oscar átadót, az alap, de soha életemben nem gondoltam, hogy majd egy olyan boltba térek be vásárolni, ahol olyan ruhákat is látok, mint amilyeneket azok a hírességek vesznek fel. Érthető, ha amikor kiszúrok egy-egy igazi hűűű típusú rucit, úgy kell erőltetnem magamat, hogy a kísérőm felé pillantsak és ne ragadjon ott a szemem és persze ne az játszódjon le a fejemben, hogy milyen pöpec is lenne valami ilyet felvenni egyszer... de hát ez totál esélytelen.
És megint itt... Úgymond, itthon. Vagy legalábbis a szomszédban. Majdnem. Ugyan valamivel jobban érezném magam a saját üzletem előtt várakozva és nem egy "konkurenssel" szemben, de hát ez van. Majd arra is sor kerül egyszer. Talán bővítenem kellene a kínálatot és nem csak a csinosan öltözni akaró ifjúságra gondolni, hanem a feltörekvő üzletasszonyokra is, mikor legközelebb árut rendelek. Igaz, ahhoz kicsit át kéne tervezni az arculatot is, de az már kicsiség. Vagy talán felvásárolom ezt a boltot úgy, ahogy van. Egész mutatós, és még annyi gondom sem lenne vele, mint az átrendezés meg a hirdetések. Csak leszámolni a pénzt a tulaj csinos kezecskéjébe, meg az ügyvédnél ücsörögni, míg elkészül a szerződés, meg átírjuk a további szükséges papírokat. Legalább fél órával korábban érkeztem, szokásomhoz híven. Ugyan nem szeretek várni, de másokat megvárakoztatni még annyira sem. Igaz, a híremmel meg ilyesmivel talán bocsánatos bűn lenne. De igazából annyi az időm úgyis, mint a tenger. Jóformán semmit sem kell tennem, a zsebem úgyis tele van mindig. Legalábbis, csekkfüzettel meg platinakártyákkal, ha konkrétan magukkal a zöldhasúkkal nem is feltétlenül. Jó is így most. Néha ki kell mozdulni az otthonnak álcázott és titulált főirodából, és nem csak eddig vagy addig az üzletig ingázni, hogy szúrópróba szerűen ellenőrizzem az ott folyó munkát meg kasszát. Vagy a vásárlók elégedettségét, vagy a készleteket... Több tíz év után ez néha kicsit unalmas is tud lenni. Néha úgy érzem magam, mint a postán a pult túloldalán ücsörgő kislány, akinek az életében annyi a változatosság, hogy minden nap más dátumot üt a bélyegekre. Pont ahogy én hol ebbe, hol abba az üzletbe tipegek be. Az órámra pillantok. Még mindig van tíz percem, az idő is jó, így hát megmaradok még itt a bejárat előtt, elnézelődve, és odapörkölve egy szál ciginek. Elfigyelgetem az égbe magasodó tornyokat, az egész utcát, a forgalmat, a járókelőket. A sietősen közlekedő, menet közben telefonáló üzletembereket és -asszonyokat főként; akik közt azt hiszem, nem lesz nehéz kiszúrni egy hozzávetőlegesen "korombeli" hölgyeményt, akivel ma foglalkoznom kell. Így is lesz. Épp elnyomom a dekket a legközelebbi kukán, mikor feltűnik ő. Vagyis, mikor megpillantom. Egy-két percig lehettem csupán kevésbé éber, mégis elkerültük egymást egy hajszálnyit. Legalábbis, sejtésem szerint ő lesz az. Ácsorog, nézelődik, és ránézésre nem nagyon tudja, hogy mit vagy kit keres... Valóban korombeli, még azt is mondhatnám, hogy külsőnk alapján akár még a testvérem is lehetne... És nem utolsó sorban az öltözéke az, amiről egyszerűen lerí -sajnálom, még gondolatban sem tudom megfogalmazni szebben; vagy talán pont itt legkevésbé...-, hogy nem sűrűn forgolódik ezen a területen. Legalábbis itt nem, az üzletsor környékén. Bár, az igazat megvallva, most én sem kosztümben jelentem meg, hanem csak sötétkék farmerben, világosabb kék blúzban és fekete kötött szvetteremben. Úgy éreztem, nem feltétlen követeli meg ez az alkalom most a formálisabb öltözetet. Nem is tévedtem nagyot, azt hiszem. Gyorsan betolok fogaim közé egy mentolos rágót, ajkaimat kicsit összedörzsölve "igazítok" a szájfényem homogénségén, majd megindulok felé. Egy szelíd mosollyal, a közelébe érve pedig nyújtom is felé a jobbom, hogy bemutatkozzak. - Üdv, azt hiszem, engem keres. Miss Evans, ha jól tévedek. -hunyorgok kissé, jelezve azt, hogy csak olyan 98%-ig vagyok biztos a dolgomban - Ynes Mara Montalvo. Örvendek a szerencsének. Nos... Kezdhetjük? Ha bebizonyosodik, hogy valóban egymást keressük, meg is indulok az üzlet felé, ami előtt eddig várakoztam. Határozottan ugyan és céltudatosan, ahogy ezt az évek alatt megtanultam; ámde nem túl gyorsan. Hogy fel tudjon zárkózni, és nem utolsó sorban nehogy megriasszam. Nyitom is előtte az ajtót, s ha nincs egyéb mondandója vagy kérdése, máris a tárgyra térek, és kibököm az enyémet. - Az első, amit tisztáznunk kell, hogy milyen volumenű is lesz ez a dolog. Ne haragudjon, nem emlékszem pontosan minden részletre. Csupán egy tájékoztató kisebb körben, vaaaaagy nagyobb esemény, kamerák előtt... ? Ha belép a csupa üveg falak közé, a bolt területére, csatlakozom hozzá, egyetlen rövid biccentéssel köszönve a pénztárnál álló alkalmazottnak. Több nem kell, azt hiszem. Minden bizonnyal ismerik már a nevemet, híremet... Aztán meg ha azt hiszik, hogy próbavásárlást tartok; nos, annál jobb. Legalább mindenképp készségesek lesznek és nagyon kedvesek.
Hogy máris megszédített volna a gazdagok világa, vagy csak simán eltévedtem? Na azért ez utóbbit nem mondanám, ismerem már a várost, mint a tenyeremet, attól függetlenül, hogy elég méretes eleget kószáltam már benne, hogy ismerjem elég nagy hányadát. Szóval a Wall Street, mindenki tudja, hogy olyanok járnak erre, akik sok pénzt keresnek, vagy akik sokat akarnak keresni. Na én egyik kategóriába sem tartozom bele, ellenben egyszerűen valahogy vonzanak az itteni felhőkarcolók, mert maguk az épületek is mesések és persze errefelé olyan boltokat nézhetek meg, ahol csak pislogok, ha meglátom a kirakatokban azokat a meseszép holmikat. Ehhez képest az én cuccaim, amik nagy része olcsó leértékelésekből származik, vagy épp magam alakítottam és turbóztam fel őket... hát lássuk be az itteni környezet közelében sincsenek, viszont most mégis kelleni fog nekem valami tápos ruci és magam sem gondoltam volna, hogy még keretet is kapok az újdonsült cégemtől arra, hogy valami igazán csiniben villantsak a következő nagy sajtótájékoztatón, ahol nekem is ki kell állnom és válaszolnom egy-két kérdésre, amit persze előre leegyeztettünk, de... ettől még állatira be vagyok tojva és rettegek mint a fene, de talán a vásárlás majd valahogyan elvonja a figyelmemet a rám váró megpróbáltatásokról. Csak pár sablon kérdés és válasz Mr. Montgomery előtt, aztán úgyis átadom neki a szót, mert az övé ez az egész hatalmas vállalatkomplexum és egyébként is állati jól beszél, ezt már én is megtapasztaltam, amikor engem is rendesen zavarba hozott még azzal a múltszázadból itt ragadt kézcsók dologgal is... Elkalandoztam. A karomon egy szimpla táska, nem valami menő cucc, még csak márkája sincs, majd talán egyszer effélére is telik, de nem most, most csak a ruha kell, valami közepesen feltűnő, valami csini, valami... fú, ha mondjuk megmutatnám Elijahnak is előtte... vagy utána, vagy... nem tudom, hogy lehet-e ilyet, még abban sem vagyok biztos, hogy nem lesz-e gond, ha máskor is felveszem. Az órámra pillantok, időben vagyok, sőt öt perccel ha minden igaz akkor korábban is érkeztem. Ha minden igaz, akkor egy nővel fogok találkozni, aki ezt az egészet pénzzel támogatja, vagy... ő az, aki kísér, hogy ne költsek marhaságokra, én sem tudom pontosan, de hogy én időben ácsorgok a bolt előtt, annyi ziher. Már-már úgy érzem a térdem is reszket, ahogyan a kirakat felé pillantgatok. Egy ilyen helyre még akkor se mennék be, ha nézelődni akarnék, mert talán még annak is ára van. Állítólag... vagyis a filmekben azt láttam, hogy még pezsgőt is adnak, mert olyan pénzesek a vevők, hogy ez is belefér. Állati! Komolyan állati! Nyújtogatom lelkesen a nyakamat és figyelem a tömegben, hátha meglátom a nőt, aki érkezni fog. Vöröses, vagy barnás a haja, ennyit tudok és hogy Miss Montalvo névre hallgat. Ezt megjegyeztem, nem akarok felsülni, hogy befagyok és még a nevét sem tudom... na az aztán marha ciki helyzet lenne.
Tárgy: Re: Wall Street (Manhattan) Kedd 25 Aug. 2015 - 15:17
Avarus & Kono
Hűvös eleganciával mozdulataimban lépek át a küszöbön, ahol a befelé vezető szőnyeg véget ér, és a márványpadló elkezdődik. Első körbepillantásra észreveszem útitársam, és azt is, hogy kicsit zabos. Na nem mintha nem erre számítottam volna. Tudom, hogy semmi kedve nem volt eljönni, de egy hölgy nem jelenhet meg egyedül egy ilyen estélyen, szóval egyéb partner hiányában szükségem volt rá. Ahogy mellém lép, kellemesen mosolygom, valahol mulattat a forrófejűsége, de ezt nem igen vallanám be másnak, így ajkam kellemes görbülete inkább udvariasságra vall, mint egyébre. - Nos, ebben egyetértünk. - mondom egyszerűen, utalva arra, hogy a brókereknél jobbak a kutatók, és közben belekarolok a férfiba, ezzel is jelezve, hogy indulás befelé. A forgatag amúgy is arra tolna minket. Odabenn egy hatalmas teremben tíz fős asztalok vannak, hófehér terítővel, körben svédasztalos ételfelszolgálás, valamint italok szép üvegpoharakban. Pincérek sürgölődnek, és kínálják a vendégeket, míg elöl, egy nagy pódium áll, mögötte kivetítő, és zene helyett éppen egy idősebb professzor tart előadást a szervek sejtszintű regenerálódásáról, és egy újgenerációs gyógyszerről, ami fel képes gyorsítani azt. Oldalt ajtók nyílnak más termekbe, ahol más előadások, konferenciák folynak, vagy éppenséggel zene szól, és táncolni lehet. Én pedig gyors felmérés után úgy döntök, hogy ez az előadás nem olyan érdekes, úgyhogy inkább együnk valamit. - Nem éhes esetleg? Én tudnék enni, sok finom falat van az asztalokon. - közben az ínycsiklandó étekkel megrakott asztalt kémlelem, ami mellett elmentünk, és gyorsan elveszek egy pezsgőt a pincértől, aki nekünk kínálja éppen. Apró mosollyal és egy fejmozdulattal köszönöm meg neki. Meg is állok, hogy kortyoljak egyet, és utána Avarust figyelem. Férfiból van, csak tud enni mindig, mint a többi is. Közben pedig próbálom felmérni, hogy mennyire érzi magát feszélyezve éppen. Akármennyire nem látszik, azért érdekel a dolog. Ha már úgy látom, hogy teljesen kész van, majd kimegyünk egy kicsit a friss levegőre, vagy ilyesmi. De előbb étel. Ha úgy dönt, hogy itt az ideje, kiszedek magamnak egy adag szusit, hozzá wasabit, szójaszószt, és pálcikát, majd megvárva őt is, leülök valahová. Ha pedig nincs kedve enni, megyünk tovább kettecskén.
Avarus
Don't Hide Your Real Face
Démon
the darkness is rising to embrace you
☮ Főkarakter : Avarus
☮ Kor : 581
☮ Hozzászólások száma : 7
☮ Tartózkodási hely : New York
Tárgy: Re: Wall Street (Manhattan) Pént. 7 Aug. 2015 - 0:45
Este háromnegyed kilenc körül érkezhetett meg Avarus az estélyre. Habár azt talán említenem sem kell, milyen hihetetlen módon nem fűlött a foga ehhez az egészhez, de hát Kono kérte hogy kísérje el... ,,kérte". Avarusnak jóval inkább tűnt egy szigorúbb parancsnak mintsem baráti kérésnek, de nem tehetett róla. Valahol fájt neki hogy tartozik Kononak, így még csak nem is ellenkezett amikor az elementál megemlítette ezt a kis estélyt. De mindez már lényegtelen. Ott volt az estélyen és ez a lényeg. Már csak felettesét várta, ezért az egyik olyan asztalhoz állt amelyik mellől jól láthatta az ajtót, és egyből észreveheti amikor az megérkezik. Elvett egy pohár pezsgőt az asztalról, és elmerült saját gondolataiban, néha egy-egy tőzsdecápa próbált szót váltani vele, ami persze érthető tekintve hogy elég ismert már ezekben a körökben, mint a Micromed egyik legtehetségesebb jogi képviselője, de ezekkel az emberekkel, amennyire csak lehetett rövidre zárta a beszélgetést, és szavak nélkül is a tudtukra adta, hogy a mai este nem épp rózsás kedvében érkezett. ~Ez már a negyedik volt, és még csak alig öt perce vagyok itt. Komolyan mondom, ha Kono nem érkezik meg hamarosan a végén elvesztem a fejem és a következő idiótát amelyik a közelembe jön, az ablakon hajítom ki a Wall Street közepére.~ Avarus minden erejével igyekezett uralkodni magán. Megigazította nyakkendőjét, majd végig simította új, nemrégiben szerzett öltönye zakóját, és tovább kortyolgatta az italát. Nagyjából ekkor léphetett be Kono. Avarus amint meglátta, a szokásos eleganciájával lépett oda mellé. - Épp időben érkezett, már kezdtem elveszíteni a fejem, ezek a nyomorult tőzsdecápák az agyamra mennek. Ugyan nem kedvelem az Ön drága tudós ismerőseit, de ennél még az is csak jobb lehet. Majd egy elegáns kézmozdulattal jelezte, hogy részéről indulhatnak, és meg annyit hozzá tett hogy: -Nos, ha már itt vagyunk próbáljuk meg a lehető legtöbbet kihozni a ma estéből. Indulhatunk? Ezután már csak Kono belegyezésére várt.
Vendég
Don't Hide Your Real Face
Vendég
Tárgy: Re: Wall Street (Manhattan) Csüt. 6 Aug. 2015 - 9:35
Avarus & Kono
Elég késő van hozzá, hogy ne legyen hatalmas nagy a tömeg a Wall Street-en, mindössze "csak" nagy. Lehet haladni, bár nem gyorsan, én pedig a fekete kocsi hátsó ülésén ülök, és várom az érkezést. Elegáns fogadást rendeznek az egyik történelmi épületben elhelyezkedő luxusétteremben, a téma pedig természetesen az orvoslás, a gyógyítás, és az ez irányú kutatás. Na meg persze az, hogy melyik tőzsdecápa mennyit tud kisajtolni az egyes cégekből, de ez engem hidegen hagy. Itt tudósok fognak megjelenni, hogy előadásokat tartsanak a bálteremben, újságírók, hogy dokumentálják az eseményeket, és csak kevés lesz az üzletember. De azért akad majd. Pont ezért hívtam el magammal Avarust, aki talán némiképp nehezményezi, hogy itt kell majd villognia az oldalamon és agyaskodnia a többi tudóssal, de ez van. Ellael-nek akad jobb dolga is, ő sem kutató, ő céget igazgat. Carionnal nem jelenhettem meg, így nem maradt más. Megbeszéltük, hogy itt találkozunk, és én hall pontos vagyok, mint mindig. Ha pedig elkésik, nem leszek boldog. Magabiztosan, ám hideg ábrázattal lépek ki az autóból, miután az lelassít az épület előtt, és a sofőr kiszállva kinyitja az ajtót előttem. Fekete fürjeim elegáns kontyba fogva, arcomon finom smink pihen. Ruhám kellemes levendula színű, selyem, elöl zárt, ám hátul erősen kivágott, szinte az egész hátam kilátszik belőle. Nem nagyon van rajta díszítés, és a földig leér, ahogy az a dresscode-ban le van írva. Cipőm így nem is látszik, csak ha lépek, egy ezüst magassarkú, ami passzol az ékszereimhez. Kezemben egy kicsi ezüst táskát szorongatok, és minimális mosolyt ejtek meg a fényképészeknek, akik felém fordulnak. Az ajtó felé tartva megszólt a biztonsági ember, a meghívómat kéri. - Dr. Kono Aimi Saito vagyok. - mondom komolyan, és közben átnyújtom neki a papírt is. Ő pedig kezesen beenged és jó szórakozást kíván. Odabenn már elég nagy a forgatag, elvégre este 9 óra lesz perceken belül. Tekintettem Avarust keresem. Közben sokakat felismerek. A teremben több férfi van, mint nő, ami nem meglepő, hiszen sok tudós az erősebbik nem képviselője, és egyetlen szerelme a tudomány, így egyedül érkezik az ilyen eseményekre. Remélem, hogy pillanatokon belül kiszúrom Avarust, és elindulhatunk körbenézni, enni, inni, mulatni, és persze hallgatni az előadókat.
Kezdőlap 
