Bárhogy is legyen később, most azt érzem, ahogy egy égető, jéghideg, vékony kis bilincs csattan a kezemen, ami első látásra ugyan törékenynek és jelentéktelennek tűnik, de én tudom, hogy ha túl sokat és túl hirtelen mozdulok, megsebez majd. Önként tettem, az én döntésem volt, hogy a három vezető elé nyújtottam a karom, és ők ahelyett, hogy lecsapták volna, csak ezekkel a karperecekkel tettek róla, hogy tudjam, hol az új helyem. Mivel azonban részletekbe nem bocsájtkoznak, így elég csalóka a kép, amit elképzelek megkönnyebbültségemben. Tudom, hogy ez egy teszt, egy próbatétel, hogy mennyire tudok egymagam beilleszkedni, meddig bírom a kötelékeket, saját magam által felajánlott segítségemet és hűségemet mennyire gondoltam komolyan. Éppen annyira, amennyire ők azt, amit elmondtak, amivel meg akartak győzni, amivel hatni akartak valakire, aki saját módszereivel vette fel a harcot ellenük - részben sikerrel. Nem tudom megállni, hogy Amox és a többiek, akik miatt végül megfordult a fejemben ez az egész, mégis, valahol egy kis büszkeséggel ne töltsenek el. Nem örülök neki, hogy miket követtek el, hogy hírhedtek és azért rettegnek tőlük, hogy milyen fájdalmat és káoszt fognak legközelebb okozni. Azért vagyok rájuk büszke, mert a célom mégis elértem velük: szabadon dönthettek, és nem a rendszer béklyói mellett tették le a voksukat. A sors furcsa fintora, hogy én viszont most adok egy esélyt ennek az egész szerveződésnek, hogy bebizonyosodjon, azok, akik szánt szándékkal ellene tesznek, nagyobb bűnösök, mint azok, akik az "letévelyedőket" igyekeznek megállítani. Féltem tőlük, amikor idejöttem, mert konokabbnak, elvakultabbnak, süketebbnek hittem őket, mint amilyennek most tűnnek, ugyanakkor nem bízom bennük. Ahogy én, úgy ők is bármikor hátat fordíthatnak annak, amit elviekben tenniük kellene, csak azért, mert valaki hozzájuk közel álló majd veszélybe kerül, vagy erre kéri őket. Az érzelem nagy úr, és nekik is van szívük. Hiába vezetők, van lelkük, lelkiismeretük, ami ellenem fordíthatta volna őket, ám úgy tűnik, hogy az ész érvek most erősebbek voltak. Csendben hallgatom, ahogy Caryeth elmondja az új helyem és feladataim jellegét, és a vékonyka mentális karperec belevág a lelkem húsába. Eszembe sem jutott, hogy majd valamelyikük maga mellé emel, vagy vállon vereget, és a kezembe nyom majd egy nyalókát, mint a csendes és engedelmes gyereknek az orvos a kellemetlen vizsgálat után. Hallani azonban, hogy mostantól miféle kötelezettségeim vannak, már-már fizikai kényelmetlenséget okoz. Jelentéseket tenni; soha senkinek nem kellett ilyesmivel szolgálnom, és most igencsak kellemetlenül érzem magam a gondolattól, hogy valaki majd naponta rákérdez, mi történt velem és mit követtem el. Mivel azonban mindezt én választottam, arcom egyetlen vonása sem árulkodik arról, hogy ez mennyire zavar. Nem vitatkozom, részben már Calypso helyzete jár a fejemben, és hogy hogyan szabadítom majd ki a börtönéből, bár a szám széle megrándul, mikor a sárkányúrnő az én biztonságomat is felhozza érvként. Én már tudom, hogy amíg a titok, mi szerint penge, méreg, fagy vagy golyó, és még ki tudja, hányféle fegyver és eszköz nem képes megölni, addig nem kell aggódnom, és egyébként is... Nem ismernek. Még fogalmuk sincs róla, hogy a hét évszázad, amíg a rendszeren kívül éltem, sőt, amíg szinte tudat alatt felesküdve erre a bosszúhadjáratra nem végeztem a dolgom, mi mindennel fel nem vértezett. Lehet, hogy már hallottak róla, de az messze nem ugyanaz. Bujkálnom kellett, harcolnom, menekülnöm. Nem tudtam százféle tudományos fokozatot szerezni, vagy belefolyni a világ működésébe, de elrejtőzni, támadni és védekezni tökéletesen megtanultam, amit épp ennek a rendszernek köszönhetek. Tőlük hármójuktól is csak azért tartottam, mert hatalmuk van; száz meg száz zsinórt tartanak a kezükben. Csak rántanak egyet rajtuk, és elég, ha mindössze pár rám tekeredik, máris végem. De hiszem, hogy egyenként több ezret is le tudok vágni, ha szükséges, és ugyan ez most egy békés és civilizált tárgyalás volt, de valószínűnek tartom, hogy ők sem bíznak bennem annyira, hogy ezt elfelejtsék. Érzem, ahogy a helyzet szülte feszültség nagy része távozik belőlem, amint szabaddá nyilvánítanak, ugyanezzel a felszabadultsággal együtt azonban kételyeim és sötét érzéseim egy része is arcátlanul visszatér, hogy emlékeztessen rá: hiába jöttem bocsánatért, hiába jutottam el odáig, hogy végül saját jó szándékomra bűnként tekintsek, mindez akkor sem történt volna meg, ha ennek a három vezetőnek az ősei nem teszik azt, amit. Ők hárman pedig egyelőre nem mutattak semmi újat vagy jobbat, tehát okkal érzem úgy, hogy a döntésem lehet hatalmas baklövés is. Az idő majd eldönti. Készséggel, nyílt tekintettel hajtom meg a fejem Caryeth felé, majd a két férfire pillantok, de nem óhajtanak semmit sem hozzáfűzni. A tárgyalás ezzel befejeződött. Nem volt különösebben hosszú, de ahhoz elég, hogy a fájdalmas kételyek, amiket magammal szemben éreztem, amikor megérkeztem, átalakuljanak valami mássá, és a vizsgálódás ne saját magammal legyen kapcsolatos, hanem velük. Része lettem a rendszernek, ami azzá tett, amit végül csaknem meggyűlöltem. Most már látom, hogy nem muszáj megvetést éreznem önmagammal szemben; akik mellettem nőttek fel, talán tettek rossz dolgokat, talán visszatértek ahhoz, ami elől úgy gondoltam, megmentettem őket, de szabadok voltak. Jó voltam hozzájuk, nem fosztottam meg őket a lehetőségeiktől. Vár még rám jónéhány nehéz és veszélyes találkozás, ehhez kétség sem férhet. Sokan soha nem fogják megérteni, mit miért tettem, de most már legalább tudom, hogy nem kell bizonytalanul és attól félve a szemükbe néznem, hogy nekik van igazuk, és nem nekem. Mindannyiunknak joga van ahhoz, hogy eldöntse, jó vagy gonosz. Vagy épp azt, hogy egyik sem. Ennek tudatában fekete szárnyaimat lassan kibontom, majd néma búcsúzás után könnyedén a magasba emelkedem velük. Odafenn a káprázatnak hála láthatatlanná válok bárki számára, aki az égboltot figyelné, de ahogy lepillantok, még látom a három vezetőt. Innen nézve ők sem többek, csak apró, jelentéktelen hangyák.
Caryeth hiába aggódott, nem kellett attól félnie, hogy nem jutunk megegyezésre. Nem kell elvonulnunk, órákat, napokat lamentálni rajta, megbízunk egymás értékítéletében, ezúttal én vagyok a mérleg azon nyelve, aki kissé az angyal ellen billen, ám belenyugszom, elfogadom rossz érzések nélkül a sárkány úrnő felvetését, miután Ellael nem mond neki ellen, végül én sem teszem. Immár nem nagyon fogok megszólalni, az úrnőre bízom a beszédet, végtére is én elmondtam, amit akartam, a döntés megszületett, így annyit tehetek, hogy figyelemmel fogom kísérni Anghor lépteit a köreinkben. Ezt nem sunyi módon teszem majd, hogy ráállítok bárkit is, hogy jelentsen róla. Azt hiszem, ha vagyunk olyan megengedőek vele, hogy adjunk egy esélyt, akkor bíznunk kell, inkább a gesztusai, motivációi érdekelnek. Ugyan nem akarok vele rendelkezni, hiszen a Diplomáciába fog tartozni, megtehetném, hogy úgy ugráltatom, ahogyan csak kedvem tartja, mégsem fogok belepiszkálni az eleve elrendeltbe. Lesz még alkalmunk találkozni, és annak vannak előrelátható jelei, ha mégiscsak áruló lenne. Sötét pillantásomat nem kell kényelmetlennek éreznie, a célját végtére is elérte, bajtársként kezelem, még mindig egyszerűbbnek, könnyebben kezelhetőnek látom ezt a helyzetet, mintha valaki támadást indítana ellenünk. Most lényegében egy szövetségest kaptunk a személyében, még ha mások nevében nem is beszél, esélyes, hogy lesznek, akik követik a példáját. Igen alacsony körbe kerül, én azonban tudom, hogy nem minden a poszt. Valaki igenis nem szereti, ha a köre alapján ítélik meg. Engem sem érdekelne Anghor helyében hogy milyen a léleklenyomatom. Valahol az számít inkább, hogy mekkora csapásokat vagyunk képesek elviselni. Én könnyen beszélek, hiszen a tápláléklánc csúcsán vagyok, ám Myärn a megmondhatója, olykor itthagynám az egészet, ha az békéhez vezetne. Szótlanul nézem az eligazítást, részemről már befejezett mindez, csupán udvariasságból várom meg az események lefolyását. No meg mintha Ellael mondta volna, hogy le kéne ülnünk hármasban is dumálni. Vagy enni? A fene sem emlékszik már. A pukkadlin azért ösztönösen felnevetek, Caryeth még az idős kora ellenére is sokszor olyan, mint egy kislány. A sok morózus esemény közepette képes rá, és megnevettet. Természetesen nem kinevetem. Karbafont kézzel biccentek a távozó angyalnak, már ha távozik, s Ellaelre sandítok, hogy lesz-e a mai programból valami, vagy „csak” ezért gyűltünk össze. Ám nem kezdek én bele, amíg az ex-kívülálló itt van, azért az ő fülei mégiscsak avatatlanok a mi barátságunknak, noha itt már nem lesz szó komoly titkokról, Caryeth koktélesernyős gyűjtőszenvedélye már ránk tartozik.
*Bízom abban, hogy a döntésünk nem volt hiábavaló, a megérzéseim jók szoktak lenni, a hitem ezáltal megingathatatlan, ha Anghor lesz az első aki kirúgja alóla a biztosítékot, én magam szedem szét, meg sem várom Eldorient. Velem kapcsolatban sokszor tévúton járnak, nem szándékos a félrevezetés, általában jobban szeretem a békés megoldásokat és úgy gondolom felesleges mindig a morc és komoly katonát alakítanom ha erre nincs okom. Ám a hétköznapokon bevetett jóságos nagybácsi szerepemen kívül tudok kegyetlen is lenni, erős és harcias. Mindezt sokan elfelejtették, több száz év eltelt már azóta, hogy utoljára úgy istenigazából színre léptem. Most bízom az angyalban és hiszem, hogy nem félrevezetés céljából keresett minket meg, hiszem, hogy mindez nem egy színjáték egy nagyobb árulás táblájának közepén. Részemről rábólintottam Caryeth tervére ám még mindig úgy érzem jobb lenne Vindorielbe küldeni Anghort, nem ezért vagyok itt, csupán a beleegyezésem kell. Hogy ezek után hogyan alakul a sorsa már a sárkány királynő dolga, én is rápillantok mikor Anghor rákérdez a szabad mozgásterére. Bólintok én is Caryeth szavaira mikor Anghor védelmét taglalja, noha úgy hiszem az angyal ebben nem feltétlenül bízik, attól még úgy van. Ha már elfogadtuk és bizalmat szavaztunk neki, egyikünknek sem áll érdekében a halála, a szövetség még ha most még gyenge lábakon is áll, megköttetett és minden félnek tiszteletben kell tartania. Nekem mint a tudomány kaszt vezetőjének nem sok dolgom akad majd az angyallal, a védelemnek annál inkább és elsősorban Caryeth és az alárendeltjei felelőssége, attól még persze én is rajta tartom a szemeimet. Tudni fogom a közvetlen környezetének kilétét és minden bizonnyal találok ott a tudományból is valakit, ez egyáltalán nem a sárkány királynő vagy Eldorien megkerülése, ellenőrzése, csupán tájékozódás a részemről. Caryeth közli a neveket s míg a zsebében turkál ~ tényleg van azon a ruhán zseb? Hogy a francba? Elkérem a szabója címét.~ addig Anghorra vetem a tekintetem, nem mintha nagyon eltértem volna tőle, de illő volt a nőre néznem míg ő beszélt.* -Úgy is tudomást szerzünk róla hamarosan, ha nem sürgős, feltételezem nem is annyira fontos mint a te ügyed amit elénk tártál. *Valamiért nem hiszem, hogy annyira érdektelen lenne különben nem hozta volna szóba, ha várhat a dolog, kérhetett volna később tanácsot attól aki felügyel rá. Pedig roppant mód érdekelne ki az és miért akinek az érdekében szót emelne, főleg azok után, hogy kijelentette, nem beszél más nevében. Ha Anghor azt hiszi minden szavam azért hagyta el a számat mert már legszívesebben máshol lennék, nagyot téved. Minden pillanatban őt figyeltem, muszáj tudnom minden rezdüléséről és az érzékeim nem csalnak meg. Nem vagyok gondolatolvasó, egyszerűen csak odafigyelek olyan dolgokra melyek elkerülik mások figyelmét, legyen az egy vétlen pislogás a legmeghatározóbb pillanatban vagy egy mélyebb levegővétel, a nyaki ütőér pulzálásának szaporasága...mind árulkodó a számomra. Érdektelenségem csupán figyelemelterelés, noha gyakran nem szándékos, most nem ez az eset áll fenn. Anghort nézem és fejemet alig észrevehetően oldalra biccentem. csupán ennyivel tudatom vele ha egyáltalán képes megfejteni a testbeszéd ezen formáját, hogy előttem semmi nem marad titokban. Ezek után úgy hiszem nincs más mondandónk egymásnak, Victor és Nemesis feladata, hogy ott tartsák Anghort ahova raktuk és senki ne mozdítsa el portörlés címén az angyali nippet a kandalló párkányról. Caryethnek a kezemet nyújtom ha már olyan csodálatos pukedlival ajándékozott meg minket amit még az angol királynő is elégedetten fogadna, s ha megkapom úgy tartom mint egy hercegnőjét.....bár többre tartom annál, sokkal többre. Amennyiben Eldoriennek nincs kérdése és Anghor sem vet be újabb témát, akár mehetünk is. Itt jut eszembe egy röpke pillanatra, hogy ha az elementál önként farmert húzott, talán ez az a kiváló alkalom, hogy innen elcsaljam a gyorsétterembe, legalább egy gonddal kevesebb.*
Mások vagyunk mi hárman. Talán mondhatnám, hogy Ellaelhez hasonlítok jobban, de ezt sem mondanám biztosra, hiszen akárhogy is, de bennem is meg van az a tűz, ami Eldorienben az apám révén, legalábbis néha félek tőle, hogy valahol ott van a mélyben, és ez ellen nem biztos, hogy tenni is tudok, bármennyire is akarnék. Ettől még egyként kell döntenünk minden kérdésben, ahogyan ezúttal is ez a feladatunk és pont azért tudunk jó döntéseket meghozni, mert mások vagyunk és eltérő lenne a véleményünk, ahogyan Eldorien most ellenzi is azt, amire végül jutunk. Nem lepett meg vele, az elején is sejtettem, hogy ő lesz majd az, aki ágálni fog Anghor ellen, hiszen valószínűleg jó néhány védelmisnek esett már bántósása miatta, vagy épp a neveltjei miatt, így valószínűleg ő lesz majd kénytelen a leginkább tartani a hátát, hogy megszületett ez a döntés és Anghornak viszonylagos bizalmat szavaztunk. Ettől még meg kell tennünk, mert nem tudjuk, hogy mi vár ránk és az angyal jobb szövetségesnek, mint ellenségnek. Ha pedig most elküldjük őt azzal az ellenségünkké tesszük és nagyon jól mondja soha sem tudhatjuk, hogy kik vannak még akár a rendszeren belül is, akik ellenünk vannak, vagy ellenünk, a rendszer ellen hangolnak mindenkit. - Valószínűleg első körben nem sokan, ezért is nem kapsz nyilvános szerepkört, ahol sokan szúrhatnak ki. Azok tudni fognak a jelenlétedről, akik a bizalmunkat élvezik és azok, akik a kijelölt helyed környékén gyakorta megfordulnak, hogy ne érje őket meglepetés. - teszem azt a New York-i rendőrök, hiszen akadnak jó néhányan és tudjuk jól vannak köztük olyanok is, akik nem igazán szívlelik Anghort. Elébe megyünk a problémának, ezért is kapta maga fölé Victort, aki figyelni fog majd rá épp eléggé ahhoz, hogy ne legyen ebből baj, de mégis meglegyen a szabad mozgástere. - Victor helyez majd el és neki is fogsz jelenteni, kezdetben naponta, aztán majd meglátjuk. Ez a te érdeked is, nem csak azért tart majd szemmel, hogy te ne árthass senkinek, hanem azért is, hogy te is nagyobb biztonságban légy. - mert ahogyan mondta biztos, hogy bőven lesznek majd, akiknek nem fog tetszeni az, hogy lehetősége van a rendszer részévé válni, de azt kell látniuk, hogy aki képes és hajlandó is változni, aki beismerni a hibáit és a bűneit az megkaphatja az esélyt rá, hogy újra valaminek a részese legyen. Azok persze, akik nem hajlandóak erre, akikre másképp nem lehet hagyni továbbra is az ellenségeink és velük nem fogunk kesztyűs kézzel bánni, ezt nem is tehetjük meg és jó eséllyel az ilyen alakok ezentúl Anghort is majd ellenségüknek fogják tekinteni, főleg akkor, ha rájönnek, hogy nem szolgáltat ki nekik információkat, főképp, hogy jó ideig még nem is juthat hozzá olyasmihez, ami igazán fontos és értékes lehet. Ennyire azért vagyunk óvatosak és körültekintőek. - Rendben van Anghor, amennyiben így véled, akkor számolj be Victornak arról, amit hírül kaptál és ő majd eldönti, hogy mi a következő lépés, mennyire szükséges nekünk is belefolynunk az ügybe. Victort New York külvárosában találod meg, egy ingatlan céget vezet az emberi világban, ő tudni fogja, hogy hozzá tartasz mire odaérsz. - bár meglepő lehet, de mégis csak akad a ruhámon zsebféleség, így egy egyszerű névjegykártyát adok át Anghornak, amin a cég neve és a címe is szerepel és persze a felettese emberi neve is Byron Westhorn, őt kell megkeresnie. Üzenek neki és persze már előre nálam volt az elérhetősége is, hiszen valahol kalkulálnom kellett a végkimeneteli lehetőségekkel. Reméltem, hogy ez lesz majd az, ami megvalósul, de nem lehettem benne teljesen biztos. - Tőle megtudod majd a további feladataidat, hogyan illeszkedhetsz be a rendszerbe, az emberi világba és nyerheted el a bizalmunkat és... hogyan találhatsz célt magadnak. - apró pukedliféleséget mímelek még, biccentek is mellé, ezzel jelezve, hogy részemről végeztünk. Mégis maradok még, nem moccanok, megvárom, hogy a társaim mondanának-e még valamit, netán Anghornak akad-e kérdése, ha pedig nincs, akkor vélhetően ő távozik először, mi talán még váltunk egymással néhány szót, mielőtt szintén a dolgunkra indulnánk.
Megnyugtat valamelyest, hogy a hír és a részvételem a rendszerben még maga a rendszer előtt sem lesz egészen nyílt dolog. Tudom, hogy ezzel nem engem akarnak védeni, ugyanakkor érzem rajtuk az igyekvést, hogy ez ne tűnjön fel számomra. Nem a lelkemet akarják óvni, teljesen tisztában vagyok vele, de a vezetői erélyeket meg kell tartaniuk, még velem szemben is, aki önként vállaltam, hogy az egykor végletekig megvetett rendszer vezetői elé álljak, bármennyi ellenszenvet és negatív érzést tápláltam irányukba. Elfogadtam a döntésüket, lehetnének teljesen őszinték is, de természetesen semmi okuk nincs erre. Sőt. A bizalmukkal így is éppen eléggé kifejezik azt, hogy nincsenek ellenem. Hiába fordítottam el a fejem, amikor például Sodora próbált beszélni erről a trióról, és meggyőzni, hogy a rendszer nem rossz, én nem hallgattam rá, régen legalábbis következetesen elhallgattattam, különösen az elején, amikor ráadásul az olyannyira megvetett Védelem kasztjába került. Ma már látom, hogy ha nem is volt mindenben igaza, sok minden van, amiben legalábbis nem tévedett. De még mindig vannak kérdéseim, amik feltevése nélkül nem mehetek el. Biccentek a feltételek elfogadásaként, de még van valami, amit tudnom kell. - Tehát mostantól szabadon járhatok köztetek? Kerülöm a feltűnést, ez természetes. De mennyire húzzam be a nyakam? Ki tud majd erről? Közben észreveszem, hogy Eldorien már-már kedvtelve pillant rám, és habár a tekintetében az elmaradhatatlan indulatok parazsa még mindig izzik, szinte a bőrömön érzem, ahogy ellenszenve és érzéseinek intenzitása irányomba csökken. Nem múlik el, de valóban csökken, és ez amennyire meglepőnek tűnik, engem épp úgy hidegen hagy. Ő és én nem is lehetnénk különbözőbbek, jelenleg legalábbis így látom, de abban hasonlítunk, hogy legalább az önuralmunkat elég magas szintre fejlesztettük. Bár ő nyilván többet dolgozott rajta, elvégre én eleve nem voltam soha egy forrófejű személyiség, ő viszont... Tűzelementál. A forrófejűség szinonimája. Kinyilvánított bizalma sem enyhít a fagyosságon, amit bennem okoz már pusztán az a tudat is, hogy a Védelem vezetője mostantól akkor rendelkezhet velem, amikor csak akar. Pontosabban amikor a sárkányúrnő engedi, ezért el is fordulok az elementáltól, és újdonsült vezetőmnek szentelem a figyelmem. Érzem, ahogy a lelkem küszködik az új billog ellen, amit most égetnek bele a döntésükkel, akár egy vadló, de tudtam, mit vállalok. A diplomácia titkos részévé váltam, ami egyszerre ironikus és valahol tökéletesen érthető is. Ugyanakkor ha Eldorien tudná, mi mindent kellett megtanulnom és elsajátítanom éppen a Védelem elől menekülve, talán még benyújtaná az igényét. - Victor Amundsen és Nemesis - ismétlem el az említett neveket halkan, tűnődve. Habár még sosem hallottam egyiket sem, és ebből arra következtetek, hogy egyikük sem túl magas körben helyezkedik el, mégis, annak ellenére, hogy hirtelen úgy érzem, lánc csattan a kezemen, kicsit örülök, hogy hallom ezeket a neveket. Előbbi valószínűleg ember lehetett valaha, az is lehet, hogy egy egészen fiatal lényről van szó, de ez nem is fontos. Bármilyen személyek is, most már nem csak én vagyok köteles engedelmeskedni nekik, hanem ők is kötelesek figyelni arra, én mit teszek. Így tehát máris két személyre számíthatok, akik segíthetnek. Sokkal jobban tetszik az, hogy a leendő "felettesem" és "kollégám" csatlakozzanak hozzám a mentőakció során, mint hogy egyenesen a három vezető elé tárjam az ügyet. Ha pedig olyasmi történne, ami említésre méltó, bizonyára nem fogják elhallgatni a vezetők elől. - Ebben az esetben akár Victor Amundsent vagy Nemesist is megkereshetem a dologgal. Bizonyára ők is tudnak segíteni az ügyben, és gondolom, egyébként is fel kell őket keresnem, tehát ezzel már nem is szívesen terhelnétek benneteket. Itt Ellaelre pillantok, akinek viselkedése ugyan a legfesztelenebb, de tekintélyt parancsoló felszerelésében valószínűleg nem lehet számára kellemes. Én mindössze egy hétköznapi ruhát viselek, ahogy Eldorien, Caryeth sincs túlöltözve egy sivataghoz, ráadásul igazán elkövet mindent, hogy lássam, érdeklődik, de a másik angyal biztosan unja már az egész helyzetet. - Nem olyan sürgős a dolog, és ha ennyire bíztok ezekben a lényekben, akkor biztosra veszem, hogy el tudják ők is dönteni, hogy zargassanak-e a részletekkel vagy ne. A hazugság olyan finoman és szépen surran ki a számon, mint egy apró kígyó, de nem ronthatok ajtóstul a házba. Most nem, hogy ilyen kielégítően alakult ez a szituáció. Calypsonak igenis sürgős, mert ugyan van még ideje, amíg megérkeznek a kicsik, de nem akarom egy napnál sem tovább annak a démonnak a közelében tudni a feltétlenül szükségesnél.
Sejtettem én, hogy ki fogom pattintani a viszály parazsát, amely lángra lobbanhat. Bármennyire is eltemetem az érzelemeimet, a tetteim magukért beszélnek. Józan döntéseim a stratégiailag megfontolt döntéseken túlmutatva komoly szenvedélyről árulkodnak. Végletekben tudok gondolkozni, valaki vagy mellettünk áll, vagy az ellenségünk. A tárgyalás nem a katonák sajátja, ha valaki kapitulál, tegye azt tiszta szívvel, ne feltételek árán. Mindazonáltal az, hogy az angyal eljött hozzánk, megbánva bűneit, s rámutatva az ügyünk gyenge pontjairól, hatalmas bátorságról, ezzel együtt szemtelenségről árulkodik. Ez tetszik. Valahol mégiscsak magamat látom ebben az arcátlan teremtésben, védi az övéit, ahogyan én is teszem. Ez volt hát az oka, hogy lenyeltem a békát, még ha ki is fejeztem nemtetszésemet, képes vagyok ismét visszakapcsolódni a beszélgetésbe, anélkül, hogy lávává formált karmaimmal kitépjem a gerincét. Attól félek még a sárkány is elborzadna a tettemtől, így hátul összekulcsolt kezeimmel hümmentve hallgatom az úrnő és a kívülálló egyezkedését. A diplomáciai út mindig is arról árulkodott, hogy az egyik fél gyenge harcolni, s nem vérrel torolja meg a sérelmeit. Engem mindig arra neveltek, hogy csakis a fegyverek szava lehet az egyetlen eszköz. Szükségállapot, stratégiai pontok, hadbíróság, fegyverropogás. No meg a magunk fajták számára még szárnyalás az égen. Ezekben hiszek. Oldalra pillantok, és ha a helyzet nem lenne ennyira komoly, meglepve nevetném el magamat Ellael testtartásán, ugyanolyan poziciót vettünk fel. No igen, mi még a régi iskola hívei vagyunk. Nem érzem magam kisebbségben, csak mert most kettőjüknek én vagyok az ellenpólusa, gyakran nem értünk egyet, nyugodtan felsorolhatnám, amikor többek között Caryeth női, vagy éppen sárkány szeszélyével kellett Ellaelnek meg nekem szembeszállni, hogy visszatérítsük a józan ész útjára. - Impozáns válaszok angyal. Azt, hogy ki számít veszélyesnek, szubjektív döntések határozzák meg. Akár a tiéd is. A visszavágásod mindenesetre azt jelzi, hogy még magadban sem hiszel, mi pedig bízzunk benned. – Viszonzom Caryeth pillantását, és finoman ingatom a fejemet, nem kell lenyugtatnia. Bármennyire is a komoly arcunkat mutatjuk most, ugyanúgy emberek maradtunk, akik hárman olykor összeülnek, s nem tanácskozni, csupán kikapcsolódni, belefáradva a több száz éves vezetői felelősségbe. Mintha mi lennénk a három testőr, akiknek a békét kell elhoznia. Nekem a fegyvergyárosnak szinte öngólnak hangzik mindez. – Kész vagyok elfogadni a helyzetet. Nem csupán az úrnő vállal érted felelősséget, mi is megtesszük. – Biccentek, ezzel is jelezve, hogy nem fogok kémeket ráállítani, akik jelentik majd Anghor lépéseit. Tudnunk kell elengedni a gyeplőt, ha valami nem stimmel, elvileg azt úgyis megérezzük, vannak jövőlátóink, és a szervezetünk belülről is komoly erőt mutat. Ha az angyal a hasznunkra lesz, nem túlzottan fog érdekelni senki véleménye, aki elutasítaná Caryeth álláspontját. Ha elbukunk, úgyis együtt fogjuk megtenni. A nő biccentésére újfent megrázom a fejemet, maradni szándékozom, nem maradok le a tanácskozás egyetlen percéről sem. Csupán átérzem Ellael fészkelődését, nem ártana ezt kényelemesebb körülmények között folytatni. Ám a diplomácia úrnője határozza meg a feltételeket, ha maradjunk itt, nekem aztán oly mindegy, sanyarúbb szélsőségeket is kibírtam már.
*Sokáig nem szólalok fel, amit gondoltam azt elmondtam, persze Eldorien nem ért velem egyet, de hát ezt már tudtam jóval előbb is, egymás számára kiszámíthatóak vagyunk, összecsiszolódtunk az évszázadok során, de mindannyian emlékszünk mennyire döcögősen mentek az első évek. Mindent a nyakunkba kaptunk, alig épültünk fel a sérüléseinkből, Caryethnek a lelke is sérült, hármunk közül neki a legsúlyosabban hiszen a saját vére ellen kellett fellépnie, és a veszteség amit azóta is magunkkal cipelünk. Nem kétlem, hogy Anghor is hason érzésekkel küzdött annak idején, a háború az háború sosem jár kézenfogva a jóval. Még nem látni ennek a beszélgetésnek a várható eredményeit de bízom abban, hogy lesznek, mindehhez csupán annyit kell tennünk, hogy körültekintően kezeljük az egész ügyet, megpróbáljuk belőle a lehető legjobbat kihozni. Tudom, lesznek olyanok akik fellépnek ellenünk, vagy éppen kifogásolják majd a döntésünket ezzel széthúzást szítva, ami nagyban megnehezíti a dolgunkat, de ezen is túl leszünk majd. Anghor a döntésünk után potenciális áldozattá válik, levadászandó vadra, és ezért nem értek egyet Eldorien felvetésével, nem hiszem, hogy mindezek után be kellene dobnunk az angyalt a küzdőtérre, csak koloncnak néznék, olyan gyorsan tépnék szét, hogy pislogni sem maradna ideje. Nem ez a célunk, hanem magunk mellé állítani, meggyőzni őt arról, hogy amit teszünk, amit próbálunk tenni, a döntéseink háttere, mindez az egyetlen jó út a jelenlegi és talán nagyon sokáig fennálló helyzetben. Caryeth nagy vonalakban elmondja az én gondolataimat is, felesleges lenne ismételnem, csupán bólintással jelzem mikor egyetértek, testtartásom, lazán leengedett szárnyaim, a hátam mögött összekulcsolt kezek arról árulkodnak, hogy részemről az egész le van zárva. Anghor is pontosan tudta mit vállal azzal, hogy elénk járul, nem kétséges, hogy mostantól nagyobb figyelmet fordítanak majd rá azok, akik eddig bennünk látták az ellenséget, hacsak nem akar önként beleszaladni valami szaftos vadhajtásba. Hogy ő tőlünk teszi függővé, hogy mennyire veszélyes arra azért ciccenek egy aprót, mert ha tényleg tőlem függne az ő mentalitása és tettei, most minden bizonnyal egy óvodában ülne a gyerekekkel. Ezen a ponton az is megfordul a fejemben, hogy talán Vindorielben kellene elszállásolni Anghort és az ősökre bízni, vagy bármely másik mitikus város megfelelne a célnak ha az angyalt meg kellene védeni, oda kívülálló nem teszi be a lábát, más faj pedig csak különleges engedéllyel. Ám erről majd akkor döntök ha feltétlenül muszáj lesz, addig pedig Anghornak fel kell zárkóznia.* -Én is úgy gondolom, ahogy Caryeth úrnő, Anghornak nem kell elárulnia olyanokat akik eddig a közelében voltak, mostantól így is úgy is ellenség lesz, ám angyal! *Nézek most Anghorra, tőlem szokatlan módon komoran, mely érzelmet csupán a múlt és a jövő áldozatai kavarnak fel bennem.*....amennyiben felmerül a lehetősége annak, hogy a renden belül életeket veszélyeztet bárki is az ismeretségi körödön belül, a tudásodra feltétlenül számítunk, és csak ebben az esetben. * Nagyon remélem, hogy ez Eldoriennek is megfelel, tudom, hogy már így többet engedett mint az tőle elvárható volt, szóval megemelem előtte a nem létező kalapomat. Ez a sivatagi szárazság nem igazán kedvez a hosszú beszédeknek, kezd kiszáradni a szám, ám esélyem sincs arra, hogy mostanában elszabadulunk. Újabb téma kerül terítékre, mely érzésem szerint nem közvetlenül Anghor mostani ügyéhez kapcsolódik, de van a kettőnek némi köze egymáshoz. Erre térünk rá miután Caryeth remek döntése mindenki által elfogadottá vált. Nyitott tenyeremet felfelé mutatva intek Anghornak, hogy fedje fel előttünk a segítségkérő kilétét, szavaiból arra gondolok egészen más ügyből kifolyólag kér segítséget és kíváncsian várom kinek az érdekében jár el az angyal, ha eddig olyan nagyon hangoztatta, hogy nem beszél más nevében. Most mégis megteszi, ergo fontos lehet számára az illető személye, feltételezem nő ám minden ki fog derülni.*
Már önmagában a beszélgetést vállalni is kockázatos volt tisztában vagyok vele, de úgy jöttem ide, hogy minden lehetséges kimenetelt átgondoltam és minden lehetséges utat átgondoltam. Volt rá esély, hogy Anghor ellenünk szánja ezt az egészet, bár erre adtam a legkevesebbet és persze a végkimenetel is kérdéses volt, hiszen nem tudhattam, hogy Eldorien és Ellael hogyan vélekedik majd. Ezért is gondoltam át több lehetőséget arra az esetre, ha végül képesek leszünk megegyezni, ha Anghor meg tudja érteni azt, amit mondani akarunk neki, ha képes átlátni a helyzetet és ezzel együtt a miénket is. Most látni rajta, hogy milyen hadban áll önmagával és pont e miatt gyengébb ő, mint mi. Ellael mindig is magabiztos angyal volt, azóta, hogy elfoglalta a helyét az első körben tudja, hogy mit tesz és miért, nem látni az arcán kétséges, ha pedig mégis van benne efféle érzés hát képes rendezni. Eldorien nem ismeri a kétséget, ő teljesen elzárja magától az effélét, mert gyengébb lenne tőle. Talán hármunk közül én vagyok a leginkább ingadozó jellem, de talán diplomataként ez nálam nem is annyira veszélyes, hiszen mindig mérlegelnem kell többféle szempontot is, mindig jól át kell gondolnom mindent, ehhez pedig szükség van a kétkedésre is. Nem lehetek minden pillanatban magabiztos, az arroganciára utalna és én nem akarok olyan lenni, mint az apám. Ő azt hitte, hogy csak az a jó, amit ő tesz, amit ő gondol, én viszont átgondolok mindent többször, meghallgatom a tanácsokat és pont e miatt nem akartam ebben az ügyben sem egyedül dönteni, pont ezért hívtam ide a másik két felet is, hogy ők is tanácsot adhassanak, hogy ők is elmondják a véleményüket Anghor ügyében és cseppet sem fog meglepni, ha valamelyikük majd netán ellenzi a gondolataimat, sőt jó eséllyel Eldorien lesz majd, Ellael sokkalta nyitottabb szívű volt mindig is, mint az elementál, de ő ezt mondhatni hivatalból kell, hogy így tegye. Kemény és nehéz döntéseket hoz meg nap, mint nap, ő nem olyan mint én, nem vacillálhat és nem rághat meg mindent hosszan. - Reméltem, hogy ezt mondod majd Anghor. Akármilyen kapcsolat is fűz olyanokhoz, akik veszélyesek ezt itt ezen a helyen el kell szakítanod. - ahogyan én is megtettem, amikor nem volt más út. Az apám, azok akik mellé álltak, akiket én is ismertem, akikről azt hittem a barátaim és csalódnom kellett... Nem kötődhet olyanokhoz, akik veszélyesek és nem a rendszerre nézve, hanem mindenkire, akik gyilkolnak, akik a képességeiket rosszra használják és káoszt szítanak. Az a dolgunk, hogy megvédjük a világot. Erősebbek vagyunk az embereknél, de már rég nem az óidőkben élünk, amikor ezt egyesek kihasználták, hogy az emberek istenként tekintsenek rájuk, hogy behódoljanak nekik. Eldorien szavai nem lepnek meg. Ő soha sem kezelte az ilyen ügyeket könnyedén. Harcos és katona, akinek az a dolga, hogy a veszélyt csírájában fojtsa el. Épp ezért nem a Védelem kasztja irányítja a mitikusokat, épp ezért vagyunk hárman, épp ezért osztotta fel Ascariel mindezt így. Kell olyan is, aki erős és harcedzett, aki kemény döntéseket hoz, de kellenek olyanok is, akik képesek a békés megoldás mellé állni, akik jól átgondolnak mindent és előre tekintve megadják az esélyt valamire, ami talán rosszat szül, de jobbá is tehet minket. Anghor erős angyal, szükségünk van rá, ahogyan arra is, hogy mások is azt lássák a rend nem ítél el mindenkit, aki kívülállóként elszigetelődik. Persze nem támogatjuk az ilyen döntéseket, nem tehetjük, meg kell találnunk azt a kényes egyensúlyt, amikor nem mindenkit véres kivégzésekkel sújtunk, de nem is engedünk meg mindent. Olyanná kell válnunk, mint a türelmes ám mégis igazságosan szigorú szülőnek. Jól kell döntenünk, határozottan, de nem kell mindenkit végletes megoldásokkal büntetnünk. - Nem várjuk el tőled, hogy olyanokat adj a kezünkre, akiket ismersz. A saját nevedben jöttél, nem pedig másokéban. - talán most először nézek határozottabban Eldorienre. Tudom, hogy milyen kemény és tüzes a jelleme, nem lep meg, hogy ilyesmit mondott, de pont az a cél, hogy a kedélyeket lehűtve tartsuk. Nem várhatjuk el Anghortól, hogy a kezünkre adjon akárkit is. Aki veszélyes jól mondja rá is veszélyes lesz innentől, ha mellénk áll. Úgy sem kap még olyan fontos információkat, amikkel köpönyegforgatóvá válhatna, sőt ez még nagyon sokáig így fog maradni. Az, hogy elnyerje a bizalmunkat hosszú és verejtékes munka lesz majd számára és bizonyos vagyok benne, hogy ezt nem vállalná csak azért, hogy majd egyszer eléri a célt és információt szolgáltasson ki, főleg hogy elmondta már úgy véli így is akadnak gyenge láncszemek a rendszerben. Ebben valószínűleg igaza is van, de én abban biztos vagyok, hogy a közvetlen bizalmunkat csak olyanok élvezik, akikben maradéktalanul megbízunk, azt pedig úgy sem tudnák kiküszöbölni, hogy ne legyenek olyanok is a rendszerben, akik talán nem teljesen oda illőek. - Ezzel hát eldőlt Victor Amundsen lesz a felettesed a hatodik körben. Ő és a terciusa Nemesis is oda fog figyelni rád, mindkettejüknek köteles vagy szót fogadni, ha kétséged támad Nemesisszel üzenhetsz nekem. - zárom le végül. Ha minden igaz, akkor így rendben leszünk. Nemesisszel már beszéltem pár szóban még az előtt, hogy ide jöttem volna. Ugyan a hetedik kör tagja, de a bizalmamat élvezi már jó ideje, Victor pedig mindig is hűséges volt, soha sem szegült ellen semmivel és mindig szó nélkül teljesíti a parancsokat, ezért került alá Nemesis is és ezért tudom, hogy nem hozza nyilvánosságra ideje korán azt, hogy ki az, akit újonnan osztottunk be alá. Anghor szavaira viszont újra rá emelem a tekintetemet, majd a társaimra, hiszen úgy tűnik az információ fontos, de ez már nem képezi részét a mostani megbeszélésnek. - Mondd el hát, amit még tudnunk kell Anghor, mielőtt megismernéd azokat, akikhez tartozni fogsz. - Eldorien kap még egy pillantást, ezzel jelzem neki, hogy amennyien úgy érzi sürgető dolga van nem köteles maradni, de természetesen tájékoztatom majd arról, hogy mit beszéltünk még meg az után, hogy ő már távozott.
Caryeth elődjét, Miamart sosem ismertem személyesen, csak rémuralmának híre jutott el a világ minden szegletébe. Igaz, hallotam pozitív véleményeket is keménységéről és könyörtelenségéről, sőt. Máig van olyan ismerősöm a kívülállók körében, aki továbbra is erősen hisz abban, hogy a volt sárkányúr elvei és módszerei hatásosabbak és eredményesebbek voltak. Nekem nem kell erről döntenem, hiszen a rendszer vezetőiből adódó előnyeiből és hátrányaiból én vajmi keveset tapasztaltam. A kívülállókat mindig vadászták, habár ha belegondolok, Miamar idején véresebbek voltak a módszereik, és türelmetlenebbek a vadászaik, de végeredmény ugyanaz volt: nulla esély a nyugalomra, igazságtalan büntetések, kegyetlen végrehajtók, indokolatlan korlátok, állandó rivalizáció és bizalmatlanság. Caryeth látszatra igazságos és türelmes, de hogy ebből mennyi igaz és mennyi színjáték, nem tudnám megmondani. A diplomácia éppen arról híres, hogy ügyesen érteti meg magát és hitet el dolgokat másokkal. Sose bízz egy politikusban, ezt már sokszor mondták a történelem során, és én is megtapasztaltam ennek a kis szólásnak az igazságát, de azért rákényszerítem magam egy apró bólintásra, utána viszont jópár másodpercnyi csend következik, amit hirtelen nem tudok mire vélni. Végigsiklik a tekintetem mindhármuk arcán, és mivel mindegyiken más-más érzelem játszik, rádöbbenek, hogy a sárkányúrnő valószínűleg épp valamit suttog az elméjükbe. Ismerem az érzést, sokszor volt benne részem, és érthető is a jelenlegi helyzetben. Kihúzom hát magam, és a hozzám legközelebb álló Ellael vonásaiból próbálom kiolvasni, milyen eredményre jutnak. Az már egyértelmű, hogy sem az angyal, sem a sárkány nem táplálnak gyilkos indulatokat velem szemben, így a legkevesebb, hogy én is elfojtom magamban minden kellemetlen érzésemet és gondolatomat, ami hozzájuk kapcsolódhat, de a hallgatag elementálból süt az indulat, még ha nem is szólal meg. Mikor végre számomra is hallhatóvá válik a döntés, és Caryeth megosztja velem az ajánlatát, akaratlanul is kifújom a benntartott levegőt az enyhe megkönnyebbültségtől. Ellael is pozitív véleménnyel van a dologról, kitáruló szárnyaival pedig csak nyomatékosítja bennem a helyzet és álláspontja komolyságát, ugyanakkor a szóhasználata és a stílusa hatására aprót rándul a szám széle. Bantuk? Nem igazán lep meg az ajánlat, amivel Caryeth előáll, de tudom, hogy sokat kockáztat ezzel. Velem. Egy dolog az, hogy szabadon, bilincsek és láncok nélkül távozhatok, habár lesz "felügyelőm", akit egyelőre nem ismerek, de ha akarnék, most élhetnék a lehetőséggel. Útjára indíthatnék pletykát, elárulhatnám, mivel és hogyan érvelt a három vezető mellettem, ahelyett, hogy ellenem fordultak volna, és igazolták volna az egykor lángoló gyűlöletemet. Alááshatnám a tekintélyüket, felhívhatnám a figyelmet arra, hogy veszélyes kívülállókat hagynak működni, csak azért, mert remélik, hogy majd a hasznukra lesz. Hát tedd meg! Mi tart vissza? A csúzsómászókra emlékeztető sziszegés ott susog a lelkem mélyén, olyan, mint egy régi ismerős. Ezúttal azonban nem engedek neki. Nagylelkűségük nem érdemel ilyen választ, elég volt a kicsinyes bosszúból. A rosszindulat mérge csak összezavarja az elmét, becsapja azt, akit megfertőz, elhomályosítja a látást. Egyébként is, sem Caryeth, sem Ellael nem érdemel ilyen visszavágást. Szavaimat is hozzájuk intézem, mert a néma Eldorien még mindig csendben áll, és bár ez kezd feszélyezni, nem hagyom, hogy elbizonytalanítson. - Azok, akik olyasmit tesznek, ami miatt jogos lenne a büntetésük, kerülik a társaságomat, és én is az övéket. Sosem állt szándékomban a világot rosszabb hellyé tenni, és ha velük találkoznék, én sem volnék elnéző velük szemben, erről biztosíthatlak titeket. Ám az is valószínű, hogy ők és én eltérő módon és keménységgel ítélkeznénk. Én ismerem ezeket a lényeket, tudom, miért lettek olyanok, amilyenek, de akik olyan sorsot választottak maguknak, ami a pusztítást és szenvedést vonja maga után, azok semmit sem értettek abból, amire rá akartam számukra mutatni. Ők azok, akik fogékonyak a sötétségre, könnyen csábítja őket mások fájdalma, és ez ellen sem a hierarchia, sem én, sem senki más nem tehet semmit, már tudom. Én a rendszer hibáira akartam rámutatni, felnyitni a szemüket, hogy lássák, egy rendszer nem feltétlenül jelent rendet, a nemes célok pedig nem tesznek valakit jóvá, de utóbbira jó példa vagyok magam is. Ők mégis csak azt értették meg ebből, hogy a béke és a szabályok olyan szükségtelen rossz, ami megköti a kezüket, és nem csak kibújnak alóla, de tettleg tönkre is akarják tenni. Én ezt sosem szorgalmaztam, habár tény, hogy nem is tettem ellene eleget. Eldorien hangja azonban felkavarja a lecsillapodó hangulatot. Az enyémet legalábbis mindenképp. Kényszeredetten felé fordítom a fejem. Mikor hangot ad ellenvetésének, szemöldököm kissé felszalad, vonásaim megkeményednek. Nem is kellett volna mást várnom tőle... Katona. Hadvezér. Számára a béke az ellenség elpusztításával kezdődik és ér véget, nem lát ennél tovább. - Hogy mennyire vagyok veszélyes, az mostantól csakis tőletek függ - vágok vissza halkan és higgadtan, ami engem is meglep. A két másik vezetővel, akik ha nem is az én oldalamon állnak, de nincsenek ellenem, már nem érzem magam úgy, mint akit három oldalról szakadék vesz körbe. Eldorien viselkedése nem riaszt meg, inkább csak zavar. Nem vártam, hogy egymás nyakába borulunk majd, és biztos vagyok benne, hogy ez soha nem is fog megtörténni, bárhogy alakul is a jövő, de ez a makacsság, ez irritál. Most azonban, hogy már nagyobb biztonságban érzem magam, a neheztelésemet is könnyebb elrejtenem, és csak a hűvös árnyék marad meg a tekintetemben, semmi több, amivel kimutathatnám, hogy tisztában vagyok vele: mi ketten sosem leszünk jóban. - Határozd meg, mi a veszélyes! Úgyis el fog terjedni a híre, hogy mi történt, ha akarod, ha nem. Márpedig nem leszek a hasznodra, ha a kívülállók egy része is rám fog vadászni a sajátjaiddal együtt. El kell döntened, hogy ki elől akarsz elrejteni, mert ha az az ára ennek, hogy eláruljam azokat, akik szerinted veszélyesek, de én tudom, hogy nem azok, akkor akár most rögtön láncra is verhettek. Csak a magam nevében beszélek, nem az ő képviseletükben jöttem. Nekem nincsenek embereim. Akik pedig igazán veszélyesek, rám nagyobb veszélyt jelentenek mostantól, mint rátok. Az, hogy élek, csak annak köszönhető, hogy nem szereztem ellenségeket a rendszeren kívül, de ezeknek a személyeknek a szemében épp most váltam árulóvá - mosolyodom el fanyarul. - Ha összetalálkoznék velük, akkor az utasításod nélkül is fel fogom venni velük a harcot. De ami azt illeti... - fordulok vissza Caryeth-hez, akivel azt hiszem, könnyebben szót fogok érteni. - Van valaki, akinek szüksége lenne a segítségetekre, és nem maradna el a hálája sem. Róla beszélhetek. Igencsak nehezemre esik tárgyilagos hangon elmesélni a következőket, de muszáj, és muszáj minél előbb. Kétségbeesést és dühöt véletlenül sem hagyhatok beszivárogni a hangomba, nehogy szívességnek tűnjön, amit kérek. Most kaphatok az alkalmon, és a segélykérésemet beállíthatom ajánlatnak is. Nem volt időnk megbeszélni Calypsoval, hogy pontosan mi vele a helyzet, tagja-e a rendszernek vagy sem, így nehéz rendesen kifejeznem magam anélkül, hogy ne lepleződjön le a tudatlanságom, és ne merüljenek fel új kérdések. Calypsonak azonban minden nap számít, és ha kiderül, hogy már nem vagyok egészen kívülálló, ki tudja, Leviathan mit fog tenni?
Egy ideje nem szólalok meg, karbafont kézzel várakozom, ahogyan Clarion esetében is, igyekszem mélyre temetni az érzéseimet, s objektíven megnyilvánulni, döntéseket hozni. Ez nem mint vezető fontos, a kör bármely tagjának ezt tanácsolnám, hiszen csak úgy lehet igazán megérteni a misztikum összes aspektusát, ha képesek vagyunk valóban hidegek, s tárgyilagosak maradni. Sokan nem értik ezt, miért vagyok ilyen tűzelementál létemre, s keveseknek mondom el a valóságot; ha nem tartanám kordában amit érzek, minden gát nélkül szakadna ki, s nem volnék jobb azon kívülállóknál, akik saját magukból faragnak tömegpusztító fegyvereket. Csakis arra vagyok képes, hogy romboljak, hiszen nem értek az elmék befolyálásához, a gyógyításhoz. Én magam vagyok a halál, s ha Anghor nem vigyáz, a végzete leszek ezen a napon. Így hát le kell néznem lelkem legmélyebb sötét kútjába, s engedni kell, hogy az érzelmei lágyan egyesüljenek az angyaléval, na meg a sárkányúrnővel, hogy a köztük kialakuló diskurzus egyezséghez vezessen, ne vérontáshoz, amely belőlem fakadna. Azt én sem engedném, hogy Anghor ezúttal elmenjen, anélkül, hogy bármit is előrelépnénk. Nem vagyok a lezáratlan ügyek híve, még ha inkább Caryeth is a diplomata. Sokkal jobban szeretem a nyílt harcot, mint a megbeszéléseket, nem véletlenül hagyom ki Fionn értekezleteit, s ahogy sejtem Myärn is csupán miattam a rend tagja, semmi más nem köti ide. Akiket kedvelek, s közel engedek magamhoz, szinte a családom, és ha az kell, hogy háborúzzak érzük, nem fogok békepaktumokról tárgyalást folytatni. - A gyilkolásnak valóban nem, ám ha úgy ítéli meg a tanács, kihirdetjük a szükségállapotot, és felfedjük az emberiség előtt, hogy kik vagyunk. Volt már rá példa az évezredek során. Ha ez óvja meg a békét, így fogjuk felkutatni a külső fenyegetést, azt az ellenséget, amely nem képes beilleszkedni a bolygó sorsába, és ádázul szítja a káoszt. - Bár én is ilyen megbocsátó lehetnék, mint a táraaim, normális életre törekedni, elengedni, hagyni a békés utat. Aligha hiszek már abban, hogy harc nélkül elkerülhetőek a jövőbeni komor történések. Balgák lennénk, ha azt hinnénk, hogy a szép szavak majd változást hoznak. Nem állítom, hogy diktatórikus uradalmat kell felállítani, hiszen azzal pont azt húznánk alá vastagon, hogy az angyalnak igaza van, nem vagyunk tökéletesek. Valóban nem vagyunk, ám a módszereink merőben különbözőek, még bensőleg is. Valaki tudósként gondolkozik, más meg katonaként. Pont azért van kiegyensúlyozva, hogy még egymásban is meglássuk a hibát. Vagy éppen a jót, amire alapozhatunk. Érzem a sárkányúrnő ujjainak finom matatását az elmémben, ahogyan nyugalomra int, békét, s egyensúlyt próbál hozni, nem adom a tudtára, hogy érzékelném mentális csápjait. Hiszen egyébként is egyirányú az összeköttetés, én magam nem tudok válaszolni. Nemesist egyébként is alig ismerem, ám ha Caryeth megbízik benne, legyen az ők felelősségük. Csak annyit tehetek, hogy elfogadom a döntést, s figyelemmel kísérem Anghor pályafutását. - Nem értek egyet a javaslattal. Az angyal veszélyes, ezt ti is látjátok. Mindazonáltal elfogadom a döntést, és nem élek a vétójogommal. – Villan meg a szemem, miszerint az első két kör tanácsát én vezetem, ám ez valóban egy nemhivatalos találkozó. Ez alatt azt kell érteni, hogy nem szólok a második körnek, hogy szavazásra bocsájtsuk. Biztos vagyok benne, hogy Anghor gyűlölni fog a szavaimért, ami azonban nem bír jelentőséggel. Ha az évszázadok során mindig összeroppantam volna, ahányszor valaki az én fejemet akarta volna a trófeatermébe dísznek, már régen nem élnék a paranoiától. A feketeszárnyú bizonyára megérti, hogy úgy vélem, eddig kellett volna bizonyítana, és ha most helyet kap a diplomácia kasztjában, olyan titkokhoz juthat hozzá, amelyek kiszivárogtatása végzetes lehet mindünknek. - Hozzátennék hát még annyit, hogy kész vagyok támogatni mindezt, ha Anghor, és azon emberei, akiket magával hozna kisérleti jelleggel, bizonyítanak azzal, hogy veszélyes kívülállókat állítanak meg. – Bár Nemesis alatt lesz, és így a diplomácia kasztjába fog tartozni, mégis védelmi feladatot kell ellátnia, hogy elnyerje a bizalmamat. Ebben végképp makacs vagyok, s nem fogok tágítani. Már így is bőven több, mint amit tőlem egyébként elvárhattak volna. Ellael remélem, hogy nem lesz rám morcos, ismerhet már, tudja, hogy mennyire nyakas vagyok.
*Négyünk közül nekem jutott a könnyebb oldala az életnek, noha sok szerettemet elveszítettem s mind erőszakos halált halt, mondhatom, hogy kiegyensúlyozott életet éltem míg a háború el nem ért minket. Élnek a szüleim, van családom, barátok vesznek körül, nem csoda ha mindehhez ragaszkodom és még van kedvem ahhoz, hogy mások arcára mosolyt csaljak, hogy megtehetem azt amit sokan nem. Egyenes vagyok és őszinte, szeretem az egyszerű dolgokat és utálom kerülgetni a forró kását, a felesleges szócséplést, a kötelező udvarias köröket. Némelyiket megteszem mert muszáj, mert szükséges ahhoz, hogy elérjem amit szeretnék, ám most nem én vagyok a főszereplő, nem nekem kell rábírnom másokat arra, bízzanak bennem, hogy elfogadjanak, nem én akarok valamit elérni. Anghor úgy hiszi sok mindenről nincs tudomásunk. Tán azért mert hozzá nem jutott el a híre az érdeklődésünkről? Nos akkor jól működik a rendszer ezen része, akkor sikerült titokban tartani a titkokat. A háttérben pedig mint bábjátékosok rángatjuk a zsinórokat és profi módon osztjuk le a lapokat. Persze mindig ül egy csaló az asztalnál és néha elszakad a zsinór, ezért tűnik döcögősnek és semmittevésnek amit mások érdekében teszünk. Penge élen táncolunk, elég egyetlen rossz lépés és a szakadékba zuhanunk miután össze kaszaboltuk magunkat, de míg csak vér folyik az ereinkben, míg a levegő megtelíti a tüdőnket s míg a szívünk dobog, hiszem, hogy túljutunk a nehézségeinken, de minden egyes újabb lépésért keményen meg kell dolgoznunk. Ezért nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy az elénk járuló angyalt hagyjuk elmenni és szavaira nem figyelünk. Természetes ha kíváncsiak vagyunk az indokaira, a háttérben húzódó történésekre melyekről talán csak neki van tudomása, de gyanítom, hogy több ponton is keresztezzük majd egymást. Nem szólok, Eldorien is mélyen hallgat, nála azonban a feszült figyelem párosul a haraggal is, kissé forrófejű a barátom de bármikor rábíznám az életemet. Caryeth erős, gyönyörű – Eldorien is jóképű szó se róla, de azt inkább nem emlegetném – bölcs, de amiben különbözik az elementáltól az a türelem. Hűvös de ez faji tulajdonság, akár a jégkirálynő, kevesen tudják csak, hogy milyen tűz lakozik benne. Jómagam minden oldalról kiegészítem őket, az én szerepem a békítőé, hogy megtartsam az egyensúlyt s az évszázadok során beigazolódott, hogy a korábbi vezetők választása nem volt véletlen és nem is döntöttek egyedül az utódaik személyét illetően. Köztünk tökéletes az összhang, Anghor esetében ez nem állt fenn, s talán ezért nem úgy sikerültek a dolgai ahogy szerette volna. Még azt is aláírom, hogy működött volna az ő rendszere, ha olyanokkal veszi körül magát akik kiegyenlítik egymást, de ő válogatás nélkül adott új életet és otthont. Mégis volt egy rendszere, de a mi rendszerünkkel elégedetlen, mindig is az volt. nem vetem a szemére, hogy hétszáz év távlatáról beszél, mi hárman pedig nem vagyunk olyan rég az első körben, igazán megérdemeltünk volna egy kis érdeklődést, megelőlegezett bizalmat, azzal senkinek sem ártott volna. Nem éltem át mindazt amit a társaim, de megadatott az empátia számomra, talán az angyalságom vagy szüleim öröksége, sosem tudom meg. Gyanítom mindkettő, de a lényeg az, hogy ha nem is éltem át de átérzem mindazt a fájdalmat és gyászt, keserűséget és csalódást amit mindenki más, és tudom mit hoz a szívekbe és mit visz el. Caryeth nem ért velem egyet tudom és valószínűleg Eldorien is horkant egyet magában, de mindig is én voltam a feltétlen bizalom fekete báránya. Aalyena esetében is egyedül álltam mindenkivel szemben és Anghor esetében is így van. Őszinte, nem bízoik bennünk de mi sem őbenne, mégis itt állunk, hogy meghallgassuk ez már egy esély arra, hogy megváltozhat és hiszünk benne. Nem akar a rendszer része lenni de valami másnak igen. Nem másítom meg a szavaimat, szilárdan kitartok mellettük és meggyőződésemről a sárkánykirálynőt és az elementált is biztosítani fogom. Meg sem rezzenek amikor Caryeth hangja a fejemben szól, Anghort nézem és próbálom eldönteni vajon tisztában van-e a mostani kommunikációnkkal. A fejemet kissé oldalra hajtom és úgy tekintek az angyalra, maximálisan egyet értek Caryeth titkolt véleményével és ajkaim mosolyra húzódnak. nem vicsor ami inkább hasonlít egy éhes rókához, hanem őszinte és na jó, talán egy kicsit szórakozott is. Csak egy valamit fűznék még hozzá, de azt számomra nem adatott meg a másik fejébe való közvetítés. ~Vagy amíg mi elnyerjük az övét.~ *Megvárom míg ezt hangosan is közli Anghorral, részemről oké, alig észrevehetően bólintok s minden bizonnyal Eldorien is. Ha mégsem, akkor patthelyzet és újra tárgyalunk. Nagyon lassan és hangtalanul nyitom szét előbukkanó szárnyaimat, hatásvadász tudom, de jobb szeretek a köröket illető fontos kérdésekről így dönteni.* -Én melletted állok Anghor, kezdem érteni az indokaidat, bár szerintem háromszáz évvel ezelőtt fordíthattál volna egyet a kockán. Ám Caryeth _úrnővel_ is egyetértek, az ajánlat és az engedmény csupán neked szól, senki másnak. Legalul kezded, hogy mindenki megkapja amit akar, mert kétlem ha feltűnsz az alvégen másnap már mindenki tudni fog róla még az Északi-sarkon is és a bantuk is erről csattognak majd. Jobb a békesség. Lesz egy összekötőd felénk csak, hogy megtartsuk a látszatot. Amennyiben…..amennyiben elfogadod ezt így és leveszed a kezed a neveltjeidről. *Eldorienre nézek, hogy neki is jó ez így s aztán az ötletgazdára, bár meg kell mondjam remekül kifundálta.* -Ez jó ötlet, kivitelezhető és nem túl feltűnő. ~Most már igazán ihatnánk valamit.~
Nem tudtam eldönteni, amikor elindultam ide, hogy vajon a találkozás hosszú lesz-e, vagy rövid, hogy mennyire lesz gyümölcsöző, mennyire leszünk képeske tárgyalni vele, mennyire hajlik majd arra, hogy megértse ezt az egészet. Anghor hosszú évszázadokon át nem is ismerte igazán a rendszert, mégis elítélte. Meg van rá az oka, de most mégis itt van és látni rajta, hogy bár időnként elmarja a lelkét a düh, az nem feltétlenül ellenünk szól. Olyan most, mint egy haragos gyermek, akinek nem sikerül, amit eltervezett, de nem érti, hogy pontosan miért nem, amitől csak még dühösebbé válik, hogy végül képtelen legyen átgondolni és átlátni a helyzetet, amibe keveredett. Látni rajta is, hogyan vetélkedik önmagával. Ismerem ezt az érzést. Sokan azt hiszik olyan könnyű volt az apám ellen fordulnom, de miért lett volna? Akármit is tett az apám volt, nem számít, hogy milyen volt velem, vagy hogy milyen volt a világgal, hogy mit tett másokkal. Mégis kénytelen voltam ellene fordulni, mert tudtam, hogy amit tesz az rossz, túl sok halált követel. Azt hiszem Anghor is kezdi átlátni, hogy a támogatottjai között akadnak olyanok, akiket nem szabadna támogatnia, akik veszélyesek a világra, az élőkre, mindenkire ezen a földön. Ha támogatja őket azzal a tetteiket is támogatja. Hiába áll valaki közel hozzánk, még ha szeretjük is, ha a vérünk, ha mi neveltük fel, akkor sem bocsáthatunk meg neki ennek okán mindent. Neki is be kell látnia, hiába feketék már a szárnyai, amit mint jól láttunk. Szomorú, hogy a szülei fehérek voltak, jók, az ő lelke pedig mostanra már teljesen megváltozott, de talán még visszafordítható, ha belátja, hogy hibázott, vagy inkább, hogy hibákat halmozott. Eldorien hallgat, sejtem, hogy miért, de nem is kötelezem szóra. Nem azért vagyunk itt, hogy mind beszéljünk minden áron. Azért vagyunk itt, hogy eszmét cseréljünk és ha ő úgy érzi, hogy most jobb, ha csendben van és csak figyel, akkor meg kell hagyni neki ezt a lehetőséget. Ellael utolsó szavaival viszont nem értek egyet. Anghor távozhasson szabadon? Talán csak azért mondta, hogy azt mutassa neki nem használjuk ki azt, hogy önként jött ide, de azzal neki is tisztában kell lennie, hogy ha nem áll mellénk, ha nem változik, akkor nem engedhetjük el csak úgy. Sokan vannak, akiknek nem csupán szálka a szemében, hanem akik halálos gyűlölettel viseltetnek iránta. Ha kitudódna, hogy találkoztunk vele - még ha a legnagyobb titokban tettük is meg - és mégis hagytuk elmenni a nélkül, hogy valamire jutottunk volna, biztosan rossz híreket keltene és a rossz hírekre most különösen nincs szükségünk. - Akkor hát ugyanazt akarjuk Anghor. Jobb világot, békés és nyugalmat. Mi sem vagyunk hívei a gyilkolásnak. Hidd el, ha lenne rá lehetőség, hogy azokat akik veszélyesek megtanítsuk hogyan kell normálisan élni megtennénk, de vannak olyanok, akiken nem segíthetünk, akik ellen semmit sem érnek a szavak. - halkan sóhajtok egyet. Értem a kételyeit, értem azt, hogy csalódott, hogy maga sem tudja mit tegyen és hogy mennyire össze lehet zavarva. Jót akart, talán mindig jót akart csak épp nem jól közelítette meg ezt. Kérdés, hogy képes-e látni azt, hogy amit mi teszünk talán jobban húz a jóhoz, mint az, amivel ő próbálkozott. A rendszerben is vannak gyenge láncszemek, igen, de nem is lehet mindegyiküket kiszűrni egytől-egyig, maximum törekedhetünk rá és ezt is tesszük. Akik viszont nyíltan ellenségesek, akik szándékosan káoszt szülnek mindenképpen rosszak, őket nem hagyhatjuk csak úgy ténykedni, embereket, mitikusokat ölni, romba dönteni a világot. Nem fordulok a társaim felé, de most még sem szavakba öntöm a gondolataimat, csak az ő fejükbe sugárzom azokat. Nem volt időnként a túlálokozás előtt beszélgetni, ahogyan most sem tehetjük meg, hogy félreküldjük Anghort, amíg megbeszéljük a részleteket. Nem akarok magamra vállalni mindent, az ő véleményük ugyanúgy fontos, de mégis úgy vélem bennem már akkor megfogalmazódott valami, amikor ide jöttünk, sőt amikor megtudtam a hírt, hogy a fekete szárnyú beszélni akar velünk. ~Többet ér nekünk szövetségesként, mint ellenségként. Anghor lelke nem olyan fekete, mint a tollai, csupán rossz úton jár. Mind tudjuk milyen ez és képesek vagyunk megbocsátani neki, ha akarunk igaz? Nem tudjuk, hogy mi közeleg, de mind érezzük, hogy ami ránk vár az rossz és jobb, ha egy hozzá fogható erős angyal mellettünk van és a segítségünkre lesz, hiszen összességében jót akar, talán mindig is azt akart, csak rosszul sikerült a kivitelezés. Úgy vélem az lenne a legjobb, ha egyelőre alsó rangú maradna, vagy még az sem. Nemesis alatt helyet kaphatna, ott nem tűnne fel senkinek sem, vagy az engedélyünkkel maradhat a rendszeren kívül, amíg elnyeri a bizalmunkat. Rátod bízom a döntést.~ Én magam sem vagyok biztos abban, hogy mi a jobb megoldás, de az biztos, hogy vannak sokan, akikre rossz hatással lenne, ha visszafogatnánk a rendszerbe egy olyan valakit, mint Anghor és talán nem is lehetünk olyan naivak, hogy ezt megtegyük csak így hirtelen. De kaphat alsóbb rendű munkát, akkor még csak azt sem kell eldöntenie, hogy hová tartozzon, de mégis nekünk számolna be közvetlenül. Volt már erre példa a történelem során. Voltak olyan kívülállók, akik engedéllyel voltak azok, mert a rendszerben nem foglaltak volna el jó helyet. Kaphat egy emberi munkát, valamit, amiben jó lehet, amiben segíthet másokon, de közben mégis figyelhetünk rá. Rendőrként, orvosként akár, talán még rá is bízhatjuk a választás jogát és közvetlenül nekünk jelentene, netán valaki megbízhatót küldenénk mellé, hogy figyeljen rá a távolból, aki nem lobban haragra, ha csak megemlítjük a nevét. - Úgy vélem... - itt egy pillanatra a társaimra pillantok. -... nem lenne okos döntés feltétlenül elsőre beilleszkednek a rendszerbe, kockázatos lehet mások miatt is és idő kell, amíg elnyered a bizalmunkat, de biztosan találhatunk neked olyan feladatot, ami nincs ellenedre, de megmutathatod benne, hogy tényleg szeretnél valami mást, valahogy jobban csinálni. De azt tudnod kell, hogy vannak helyzetek, amikor nem lehetünk elnézőek azokkal, akik fontosak, vagy fontosak voltak neked, ha a tetteik ezt nem engedik meg. - ezt azt hiszem tényleg tisztáznunk kell, mert abból csak baj lenne, ha azt hinné megvédhet olyanokat, akik veszélyesek emberekre, mitikusokra, a világra. Tudnia kell, hogy mit vállal. Nem várjuk, hogy adja fel őket, de muszáj megértenie, hogy nem bocsáthatunk meg mindenkinek mindent, főleg nem olyanoknak, akik nem is várnak megbocsátást, mert úgy vélik az életük és a tetteik helyénvalóak.
Kis híján ökölbe szorított kezemet kiengedem, és erősen koncentrálok sárkányúrnő és az angyal szavaira. Nem szólok közbe, csak feszülten figyelek, és csak az után veszek egy mélyebb levegőt, hogy befejezték a beszédet. Egy pillanatra Eldorienre nézek, aki úgy tűnik, ezúttal nem akar belefolyni a dologba, amíg nem hallotta a véleményemet és a válaszaimat. Most nem szólalok meg vádlón, nem teszek szúrós megjegyzést és nem töprengek hangosan. Végighallgatok minden kérdést, minden szemrehányást, minden kérdőre vonást, mielőtt kinyitnám a szám. Előveszem mindazon képességeimet, amik az évszázadok során alkalmas partnerré tettek annyiféle lény és ember számára; amik hatékonyan segítettek egy-egy szerepet elsajátítani, és a szerep szót nem azért használom, mert minden alkalommal hazudnom kellett volna, épp ellenkezőleg. Belelátni mások fejébe, átérezni, amit ők éreznek, és utána ennek megfelelően viselkedni sosem tűnt helytelennek, hiszen én én maradtam, csak érthetőbb nyelven beszéltem másokhoz. Itt és most túl sok indulat és érzelem kavargott eddig bennem ahhoz, hogy belátásra bírjam saját magam, és a pár másodpercnyi csendet, ami Ellael szavait követi, minden erőmmel arra használom, hogy megtegyem azt, ami hétszáz éven át nem ment: megérteni és elfogadni a három vezető hibáit, és elismerni a sajátjaimat, teljes mértékben. Ám ez nem olyan egyszerű. Bizalmatlanok. Ezt az érzést ismerem, ugyanakkor a bizalom ereje csodákra is képes. Már számtalanszor álltam a lelepleződés szélén, sőt, sokszor megelőlegeztem a bizalmat halandók számára, hiszen a feleségem, és a fiam is emberek voltak. Calypso is ember volt valaha, és ma is vannak ember ismerőseim, de kénytelen vagyok elismerni, hogy a jelenlegi világban ilyen abszurdnak tűnő dologgal előállni nem csak butaság, de veszélyes is lehet. Én mégis szeretem azt hinni, hogy az emberek tudnák kezelni ezt. Az arra érdemesek mindenképpen, a többi pedig így is, úgy is talál alkalmat rá, hogy háborúzzon, vagy üldözze azt, amit nem ért, de úgy tűnik, ebben sem értünk egyet a vezetőkkel, így ennek a véleményemnek most bölcsen inkább nem adok hangot. Nem valamiről kéne hallaniuk, hanem mindenről, szól mégis egy kis hangocska a fejemben, válaszul Ellael szavaira, de ez a naiv hit egy működőképes, demokratikusabb világban még számomra is gyermeteg, így nem is mondom ki a megfogalmazódott gondolatot, bármennyire is szeretném őket továbbra is hibáztatni. Kezdem úgy érezni, hogy rátaláltam arra a vonalra, amit a három vezető követ, legalábbis kezd körvonalazódni bennem, mit érezhetnek, habár lehetetlennek tűnik teljesen megértenem őket. Ezzel azonban legalább tisztában vagyok. Már az is elég lenne, ha nem szorulna össze a gyomrom, mikor rájuk nézek, mert Eldoriennek részben igaza van. Nem ők, nem kizárólag ők tehetnek a sok elfajzott lényről, akik örömüket lelik a vadászatban, az igazságosztásban és a gyilkolásban, mások életének megkeserítésében, és valószínűleg a tehetetlenségből fakadó dühöm miatt acsarkodik bennem a megvetés irántuk, pedig én sem gondolom azt, hogy Amox, és a többi olyan lény, aki mellettem nőtt fel, és végül egyfajta bűnözővé vált, csakis az én hatásomra lett olyan, amilyen. Van, akit sem a nevelés, sem a szabályok, sem a lelkiismeret nem fognak vissza, nem kötik meg a kezét, hogy ne pusztíthasson többet. Ők olyannak születtek, akik ebben lelik örömüket, vagy ebben érzik jónak magukat, és ha őket nem ítélem el, akkor a szemben álló rendszer vezetőit sem lenne szabad. Léteznek köztünk olyanok, akik védtelenebbek a gonoszsággal és a sötétség csábításával szemben, mint az átlag, és tartok tőle, hogy a haragom mérge engem is megfertőzött ezzel a fogékonysággal... De én hajlandó vagyok küzdeni ellene, és ez az, amit anélkül kellene megértetnem a három vezetővel, hogy végleg magam ellen fordítanám őket, mégsem tudom egyik pillanatról a másikra csak úgy elfelejteni mindazt, ami történt velem, és több másik ártatlannal is, miattuk. De ha ők nem tehetik meg, hogy elfogadják az én álláspontomat most, és mindenképpen azt várják, hogy én viszont fejet hajtsak... Hát legyen. Lesz időm később, az ő rendszerükben észrevenni a hibát, és talán kiküszöbölni azt. Igen, vannak ilyen merész gondolataim is. Nem akarok az ellenségük lenni, de azt sem látom, hogy lehetnénk barátok, habár érzésem szerint egyikük sem vágyik egy magamfajta barátságára. Szövetségesként azonban igazán hasznosnak bizonyulhatok. Biztos, hogy ezzel ők is tisztában vannak, és bár ez veszélyes terep, még csak gondolni is erre, mint ütőkártyára, mégis vállalom a kockázatot. Feszült vállaim ellazulnak hát, erőszakkal veszem rá magam a nyugalomra, amikor Ellael nyílt egyenességgel követeli ki a választ belőlem. Valójában tetszik ez a következetesség, még ha kissé nyersnek tűnik is. Caryeth megtévesztő jóindulatával és Eldorien izzó viselkedésével szemben Ellael az egyszerű egyenességet választja kommunikáció gyanánt. Irigylem egy kicsit, hogy megengedheti ezt magának, én sosem rendelkeztem ezzel a luxussal. Ha valaki, akkor a sárkány az, aki beszédstílusában hasonlít hozzám, habár volt már rá példa, hogy változtattam ezen, csak hogy jobban, hatékonyabban megértessem magam a másikkal, de ebben az idomulásban sok hibalehetőség rejlik. Szerénység nélkül állíthatom, hogy a gyakorlat mesterévé tett ennek az alkalmazkodásnak, de ezt a képességemet most nem akarom használni. Egyrészt félő, hogy átlátnának rajtam, másrészt pedig feleslegesnek is tartom. Ez itt most nem játék, nem verbális sakkjátszma, hanem egy célratörő beszélgetés, ahol a rejtegetőzés, a szavak formájának megválogatása csak zavarhoz és félreértésekhez, mindenek előtt pedig bizalmatlansághoz vezetne. Ezért is nem értem teljesen Ellael utolsó mondatát. Szabadon távozhatok? Szemöldököm értetlenségemet tükrözve összeszalad, szemem kissé összeszűkül. Komolyan felajánlják nekem, hogy fordítsak hátat, és induljak az utamra? Jól értem? Az ajánlat egy pillanatra teljesen összezavar. Egyszerre szeretnék élni a lehetőséggel, kérdőre vonni a vezetőket, hogy ez mégis mit jelentsen, és döbbenten visszakérdezni, hogy miért akarnék én bárhová is menni? Bárhogy is értette... most már nem megyek sehová, még ha nagy is a kísértés. - Rendben. Akkor elmondom - nézek Ellael szemébe ugyanolyan biztosan és szilárdan, ahogy ő az enyémbe. - Mikor szóltam nektek, hogy találkozni szeretnék, féltem. Nem bíztam bennetek, és most sem bízom, de szeretnék. Annyira szeretnék, hogy képes voltam legyőzni ezt a félelmet és az uszító érzést, ami hétszáz évig távol tartott a rendszeretektől, és csak a rosszat látta benne. Látni akarom a jót is. Tudni akarom, hogy mekkora hibát vétettem, amikor úgy gondoltam, hogy változtathatok mindössze azzal, ha megadom másnak a választás lehetőségét. Már tudom, hogy nem mindenki dönt jól, és hogy a döntés maga nem is jelent semmit. Rendszeren belül vagy kívül... Ezek nem a jó és a rossz szinonimái. Azt nem tudom, érdemesek vagytok-e egy olyan lény bizalmára, mint én. Vagy bárkiére, viszont ahogy mondtad, ezt nem is az én tisztem eldönteni - fordítom az arcom egy pillanatra Caryeth felé. - Ha azt mondanám, szeretnék csatlakozni a rendszerhez, hazudnék, viszont az igazat mondom, ha úgy fogalmazok, hogy szeretnék része lenni valaminek, ami helyesen cselekszik, vagy legalábbis elég erősen hisz benne. Én nem tudom már, miben higgyek. Ha úgy vélitek, hogy én, a hibáimmal együtt alkalmas vagyok rá, akkor talán a rendszer a maga hibáival együtt hasznomat tudná venni. Talán nem. Valójában fogalmam sincs, én hogy tudnék a ti segítségetekre lenni, de azt kérdezed, mit szeretnék. Nos, szeretnék egy jövőt. Jóvátételt, és egy szebb világot. Ilyen és ezekhez hasonló vágyaim vannak, de ugyanezeket akartam akkor is, amikor kiengedtem a kezeim közül azokat a gyilkosokat és bajkeverőket. Nincs több ötletem, hogy mit kellene változtatnom, hogy mégis megkapjam, amit szeretnék, csak ti. És talán megérted, miért vagyok ilyen bizonytalan, miért érzem úgy, hogy meg kell válogatnom a szavaim, és miért beszélek rébuszokban, ha meglátod, hogy éppen az jelenti számomra az utolsó reményt, amire ellenségként tekintettem hét évszázadon át. Igazad van, harcolok; ezzel a gondolattal küzdök jó ideje, és elfáradtam. Nekem valóban nincs rendszerem, Caryeth. Lehet, hogy éppen ez a baj. A vallomásom keserű, de őszinte. Az én "rendszerem" abból állt, hogy bizonyos időközönként társakat választottam és emeltem magam mellé, többnyire a rendszer leszármazottjaiból. Most már látom, hogy ez kicsinyes bosszú volt, ráadásul értelmetlen, pedig erre tettem fel az életem, csak hogy az életcélom lassan szétporladt a kezeim közt. Hogy ez minek köszönhető pontosan, nem tudom. Fogalmam sincs, mikor kezdődött, talán Rhaenyra gyűlölete és Torence árulása nyitotta fel a szemem, talán később történt, hogy először úgy éreztem, hogy hibázok, talán már Amox pusztító viselkedése feltűnő lett volna, ha nincs bennem ennyi gyűlölet és rettegés a rendszerrel szemben. A gyávaságom és a fájdalmam vakítottak meg, de nem tudom levakarni magamról a bizonytalanságot, és az érzést, hogy talán most tévedek, és nem akkor tettem. Mégis megpróbálkozom vele, mert veszteni túl sokat már nem tudok... - Nem tudom, mi mást mondhatnék még. Azt sem tudom, mit tudtok rólam és mit nem, hogy miért rendeltetek ide, miért nem dobtok azok elé, akik szíves örömest tépnének cafatokra, de nem menekülök többet. Rendelkezhettek velem, nem megyek sehová, de ha tőlem akarjátok hallani, hogy mit tudok felajánlani, akkor csalódást fogok okozni, mert azt sem tudom - fejezem be a hallgatag elementálra pillantva, válaszolva az angyal utolsó felajánlására. Nincs hová mennem. Gyengének és legyőzöttnek érzem magam, lelkem mélyén pedig ott zizegnek, susognak az indulatok, mint elektromos szikrák. Gyűlölöm ezt a tehetetlenséget, azt, hogy olyan, mintha rajtakaptak volna, ahogy erősebbnek és hatalmasabbnak tettetem magam annál, mint amilyen vagyok. Gyűlölöm, hogy nem tudom, mi ellen vegyem fel a harcot és hogyan. Gyűlölöm, hogy az vagyok, aki vagyok. - Mire lenne szükségetek? - kérdezem halkan, őszinte érdeklődéssel, bár még mindig csordultig telve feszültséggel, amit kénytelen vagyok elfojtani. Ha minden lénynek van helye a rendszerben, akkor még egy magafajtának is találhatnak elfoglaltságot, márpedig az alapján, amit eddig mondtak, szerintem készen állnak rá, hogy beolvasszanak engem is. Kérdés csak az, hogy a rendszer maga befogad-e vagy kitaszít magából, mint egy alkalmatlan szervet egy megviselt test.
*Nem vagyok az ellensége, nem is akarok az lenni olyannak aki önként elénk járul segítséget és támogatást kérve. Noha egészen más elképzelései vannak a békéről, a jelenlegi helyzetről és a módszereinkről. Ám ez szabadon választott, nézőpont kérdése és még dobhatnék pár üres frázist a közösbe, hogy meghatározzam a lényeget. Nem kívánom a magam képére formálni és meggyőzni őt arról szerintem mi a helyes, nem kell elfogadnia azt ami szerint mi élünk és döntünk, de azt sem tűröm, hogy becsmérelje a tetteinket úgy, hogy fogalma sincs a valóságról, hiszen nem a Rend tagja, s ha van is tégla a körökön belül aki felett elsiklott a figyelmünk sok más tennivaló között, ő sem tájékoztathatta mindenről. Vannak dolgok, történések és döntések melyek nem kerülnek a harmadik körnél lejjebb, sőt hovatovább azt mondom sok döntés születik úgy, hogy csak mi hárman tudunk róla. Bármit is tud vagy vél tudni Anghor az nem a teljes igazság és nem a teljes kép, így ő is ugyanúgy vakon tapogatózik mint ahogy ránk sütötte ezt a bélyeget. Noha mindhárman itt vagyunk a kérésnek megfelelően, hallgatólagosan Caryeth-re hagyjuk a „munka” oroszlánrészét, s nem azért mert Eldorient és engem cseppet sem érdekel mi lesz Anghor sorsa, hanem mert a sárkánykirálynő mindezt profi módon intézi, tudja miről mi a véleményünk és majd csokorba foglalja azt a sajátjávl együtt, felesleges, hogy mindhárman tépjük a szánkat, ám egyikünk sem mehet el szótlanul a kívülálló megjegyzései mellett. Eldorienben forr a harag, Caryeth látszólag nyugodt, Anghor mindaddig rezzenéstelenül tűrte a válaszokat, ám egy elementál képes kihozni mindenkiből lényének legrejtettebb titkait is. A kék lélektükör megvillan, felhők suhannak át akár egy függöny, az izmok alig érzékelhetően megfeszülnek állkapcsán. Dühös. az érzelem egyik legnyilvánvalóbb formája árasztja el, ám sikerül háttérbe szorítania. Szándéka a békés terefere iránt igazolást nyer, ám még mindig nem jutottunk el ahhoz a ponthoz ahol mindannyian megértjük miről jártatja a száját a másik. Szavai után lenne pár mondandóm de Caryeth megelőz. Bár különbözőek vagyunk mind gondolkodásban mind a fajunkat illetően, s ezzel együtt a mentalitásunk is eltérő, nem sok véleménykülönbség akad köztünk és ami mégis megragad azt meg tudjuk beszélni. Néha kompromisszumot kell kötnünk és ahogy én érzem most, Anghorral szemben is majd erre jutunk a végén.* -Nem jó ha mindenről mindenki hall valamit. Mégsem tehetjük ki falragaszra a híreinket, egyikünk sem mentes a pletykáktól. Szerinted mi történne ha minden egyes eset a köztudatba kerülne? Újabb káoszt, félelmet és haragot szülne, és a lavina azon a ponton indulna el, képtelenség lenne mindent kézben tartani. De muszáj Anghor, különben olyan pusztulás törne ránk amilyet még Ascariel sem látott. *Caryeth is valami ilyesmit fogalmazott meg, de több oldalról kell megközelíteni, nem tudjuk, hogy Anghor melyiket látja s érti meg. Hogyan is lehetne pár percben valakit meggyőzni arról amit évszázadok óta teszünk és hisszük, hogy helyesen. Ha nem lennénk, ha nem lenne a Rend, a mitikusok pillanatok alatt romba döntetnék a világot, az emberek megőrülnének, rettegnének, ugyanúgy háború pusztítaná a földet mint oly sokszor meg is történt amikor egy rendszer megbukott. Azon vagyunk, hogy ez ne történjen meg, rendszerre szükség van és senki nem mondta, hogy egyszerű lesz és szeretni fogják. Ellépek előle, kissé oldalra, Caryeth-re tekintek s aztán hagyom tovább beszélni. Úgy sem mondana mást mint amit én vagy Eldorien gondolunk, legfeljebb a megfogalmazásban más és persze sokkal nőiesebb. Anghort még mindig nem értem, nem mondott semmi konkrétumot csak azt hajtogatja, hogy a rendszerünk nem tökéletes, de még csak azt sem mondta szerinte hogyan lenne jó. Mind tudjuk, hogy nem tökéletes és soha nem is lesz az mert folyton változik a világ és mi is, a körülmények, a vélemények, a szándékok. Alkalmazkodni nem könnyű, pláne ha ennyien vagyunk. Hosszú hallagtásba burkolózom csupán Anghort figyelem aki egyre inkább belelovalja magát valamibe amiről nincs tudomásunk, nem csak Caryeth érzi, hogy valami nincs rendben hanem én is és jó érzékkel szembe is állítja ezzel. Ideje tiszta vizet önteni a pohárba és nem általánosságokban beszélni valamiről ami igenis konkrétumokat igényel. Ahogy elhal Caryeth hangja egy röpke pillanatra ahgyom, hogy megüljön a csend, majd Anghorra emelem a tekintetem, nem vádlón, nem is részvétteljesen de mégis bízom abban, hogy érezhető benne a nyugalom.* -Ahogy Caryeth úrnő is mondta, magaddal harcolsz Anghor és azzal ami ide űzött téged elénk. Mondd el hát mi történt, mi az ami kétségeket ébresztett benned az eddig felépített életeddel szemben. ha létezne bármilyen nálunk magasabb rangú lény, ő lenne a tanúm rá, hogy nem akarok ártani neked és nem vágyom arra, hogy mégis okot adj az elhatározásom megváltoztatására. Segítségért jöttél és meg szeretnénk adni, segítséget nyújtani jöttél és készek vagyunk elfogadni. Mondd ki hát ha úgy érzed érdemesek vagyunk rá, vagy menj el most és szabadon távozhatsz. *Nem vagyok diplomata és utálom a kását kerülgetni, pontot kell tenni az ügy végére, különben napestig itt ácsorgunk anélkül, hogy akár egy lépéssel is előbbre jutnánk. S persze azt sem szeretném ha Eldoriennek lenne ideje felhergelni magát.*
Nem tudom, hogy mi lesz ennek a beszélgetésnek a vége, hogy meddig jutunk majd és hogy elegendő-e az, hogy megpróbáljuk elmagyarázni neki mit teszünk és miért, már ha egyáltalán erre okunk van, hiszen nem győzhetünk meg mindenkit egyesével. Anghor viszont jó szövetséges lehet és a mostani nehéz időkben szövetségesekre biztos vagyok benne, hogy szükségünk van még akkor is, ha nem mindenki nézné jó szemmel azt, ha megbocsátanánk neki azokat, amiket tett, vagy amit azok tettek, akiket ő nevelt fel, vagy akiket ismer, mégis vállalunk kell a kockázatot, ha most úgy ítéljük meg, hogy tényleg van értelem megtenni, de ez nagyban függ attól, amit mondani fog most, vagy amennyire meghallgat minket. Amikor a társaim beszélnek csendben hallgatok, hiszen azért vannak itt, hogy elmondják a véleményüket. Erről a találkozóról épp azért tudnak rendkívül kevesen, mert nem akarunk semmiféle bajt abból, hogy netán olyanok is bele akarjanak szólni, akiknek személyes problémájuk van az előttünk álló angyallal. Óvatosaknak kell lennünk, mert soha sem tudhatjuk, hogy ki az, aki még a rendszer, netán kifejezetten ellenünk van. Épp e miatt nem értek eget teljesen Eldorien minden szavával, nem hiszem, hogy ezek segítenének egy olyan valakivel szemben, mint Anghor. Sosem tudtam pontosan, hogy miért is lázad a rendszer ellen. Persze vannak hibák, de a hatalomfitogtatás kétlem, hogy hatásos lenne ellene. Hangyák... ha azt nézzük mi magunk vajon nem vagyunk azok? Erősek vagyunk ugyan, de mégis ott volt valaki, aki végzett Kono Hanával, miközben Ellael próbálta védelmezni vállvetve Kitanáva, Alyenával, és egyikük sem nevezhető gyenge ellenfélnek, mégis elbuktak és végül az elementál végleg távozott az élők sorából. Nem tudom, hogy Anghor mire képes, de talán ebből még ő sem lenne képes feltámadni, csak épp lehetséges, hogy még csak sejtése sincs a veszélyről, amivel mi már most próbálunk szembenézni, de legalábbis számolni vele. - Talán hibák vannak benne, de rendszer nélkül a káoszé lenne az úr. Nem mondd nekem Anghor, hogy azok, akiket ismersz és nem a rendszer tagjai mind jó és békés alakok... ezt nem állíthatod. - sőt biztos vagyok benne, hogy nem így van. Ismer veszélyes alakokat, akiknek nem szabadna szabadon mászkálnia, akik a tudásukat megfélemlítésre használják, gyilkolásra, akiknek az elméje már nem tiszta. Tudjuk, hogy milyen világ volt az, amikor még nem rejtőztünk az emberek elől, amikor ez az egész nem volt összefogva, amikor az emberek egyeseket közülünk istenekként tiszteltek... hát erre lenne szükség, komolyan? Lehet, hogy változott a világ, de ettől még nem tudjuk hogyan hatna az emberekre, ha tudnák, hogy létezünk. Az újabb szavakra kénytelen vagyok elmosolyodni. - Ne gondold, hogy olyan naivak vagyunk, hogy azt hisszük mindenkiben bízhatunk. Azok, akiknek bizalmat szavazunk kiérdemelték, mindenki más pedig... Óvatosak vagyunk Anghor, képtelenség lenne ennyi mindenkit tökéletesen felügyelni, de ha egyáltalán nincs felügyelet az mennyivel jobb? Ha egyáltalán nincs rendszer azzal mire megyünk? - oh nem vagyunk mi ennyire balgák. De nem fogjuk szétkürtölni, ha valakiről kiderül, hogy nem az, akinek hittük. Maga Miamar is a rendszer része volt és mégis fellázadt, pedig nem számítottak rá. Figyelünk, épp e miatt vannak olyanok is mellettünk, mint Nemsis, aki alsó körös, akiről senki sem gondolná, hogy jelent nekem, mégis megteszi. Még sem tudhatunk mindenről, ez sajnos tényleg így van, a hibának mindig meg van az esélye, de ha egyáltalán nem lenne semmi, ami összefogna minket, az csak hibákat szülne. Még sem hangoztathatjuk, ha valaki rossz útra lép a rendszeren belül, félelmet szülne csak, arra pedig nincs szükség. - Ha azt akarod tudni, hogy miért születtek meg a hibák, a felesleges áldozatok, akkor nem tudunk neked válaszokat adni. A tökéletlenség az oka, amit soha sem fogunk tudni tökéletesre csiszolni, maximum igyekezhetünk minél többet elérni, de hidd el nem a hatalom az, amivel megfélemlítünk másokat, ez soha sem volt célunk és ezt a legtöbben tudják is. Akik félnek tőlünk gyakorta épp azért, mert rejtegetnek olyat, ami miatt félniük kell. - amikor az apámat említi az arcom épp csak egy leheletnyit rezdül meg, alig észrevehetően, de attól még hatással vannak rám a szavai, hiszen ez az, amitől én magam is tartok. Az apám árnyéka akármit is teszek örökké rám fog vetülni, de épp e miatt vannak mellettem olyanok, akik képesek meglátni, ha a szakadék szélére kerülnék és visszarántanak onnan, vagy még időben cselekednek. Elvárom tőlük, hogy azt tegyék, ami mindenkinek a legjobb. - És mit javasolnál Anghor? Vádak, kétkedés, de vajon tudod-e, hogy mitől lenne jobb? Nem tudjuk elmosni azt, amit Miamar tett, nem tudjuk eltüntetni a régi hibákat és bizonyára újakat is halmozunk még épp eleget, de ahogyan Eldorien is mondta mi is emberek vagyunk, még ha talán korunknál fogva bölcsekkel is náluk, ám sosem gondoljuk, hogy mindent jobban tudunk, hogy minden döntésünk jó. - még sem hallottam még tőle egyetlen szót sem, amiben azt mondta volna ki, hogy szerinte hogyan lenne jobb. Kívülállókat pátyolgat, egyesével barátokként törődik velük, ezt nem tehetjük meg mindenkivel, így hát honnan tudhatnánk, hogy ki tesz olyat, ami mindannyiunkra veszélyes? Az emberek sokkal erősebbek, mint évszázadokkal ezelőtt, nem akarunk háborúkat csak, mert megijednek, mert egy sárkány átszeli a nyílt eget és ezzel rettegést vált ki. A kívülállók ezt akarják, sokuk káoszt, amiben nincs felügyelek és úgy vélik, vannak annyira önhittek, hogy legyőzhetetlenek, pedig a hangya is képes megölni és felemészteni akár egy oroszlánt is, csak elég sok hangya kell hozzá. Nem veszem magamra, amikor haragosabban reagál, a keze ökölbe szorul és érezhetően elöntik az indulatok. Azért van itt, hogy nyugodtan beszéljünk, ha még sem lenne képes megtartani a nyugalmát, hát tennénk ellene, de amíg türtőztetni képes magát, addig nincs okunk lépni ellene. Türelmesen várok, amíg lehiggad és újra képes átgondolni a szavait. - Ascariel a békére törekedett mindig is és bár tudom, hogy akadnak köztetek olyanok, akik ezt nem értik meg, de egyben arra is, hogy rejtve maradjunk az emberek elől, mert nem készültek még fel arra, hogy tudják mi rejlik a sötétben, milyen az a világ, amiről semmit sem tudnak. - rövidke szüntet tartok, ha a társaim hozzá szeretnének tenni még valamit, csak aztán szólalok meg újra. - Még mindig nem tudjuk, hogy mi az álláspontod Anghor. Védesz olyanokat, akik gyilkosok, bűnözők, életekkel játszanak. Úgy véled, hogy ez jó? Úgy véled a te rendszeredben nincsen hiba? Ha így lenne, akkor most nem lennél itt, nem gyötörne a lelkiismeret-furdalás és még ki tudja milyen kínzó érzések, hiszen látjuk mind, hogy magaddal harcolsz, nem is biztos, hogy velünk. Te magad tudod, hogy mitől lenne a rendszer tökéletes? Ha tudod, segíts tökéletessé tenni, a lehetőség mindenki számára adott. - sosem álltunk hozzá úgy ehhez az egészhez, hogy csak az lehet jó, amit mi teszünk, de könnyű azt mondani, hogy valami rossz, ha nem tudod, hogy mitől lenne jobb. Biztos vagyok abban, hogy az ő rendszere nem jó, a miénk sem tökéletes, de talán nem is létezik tökéletes, hiába keresnénk. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem léphetünk ki a világ elé csak úgy, abból biztos, hogy még nagyobb káosz lenne és már így is elég nagy fenyegetés elé nézünk, és abban igaza van, nem tudhatjuk, hogy pontosan hányan állnak majd mellettünk, amikor tényleg valami végső veszély csap le ránk és talán egy újabb véres háború közeleg, mint amilyet az apám robbantott ki.
Amint befejezem a mondandóm, magamra erőltetem a teljes higgadtság álarcát, és az álarc résein keresztül nézem a három vezetőt. Csodára várok, azonnali megoldásra, hirtelen támadt megvilágosodásra, egy lehetőségre, ami eddig mindannyiunk figyelmét elkerülte. Minden bűn és hiba elfelejtésére, egy új életre, nekik és nekem, azoknak, akik tönkretettek annyi életet, és azoknak is, akik mindezt a jóság nevében tették. Persze tudom, hogy ez nem lehetséges. Olyan sok minden történt és történik most is, ami felett egyikünknek sincs hatalma, hogy már csak befolyásolni ezeket az eseményeket is lehetetlennek és oktondi próbálkozásnak tűnik, ám ezen a tulajdonságon, az eltökéltségen mind a négyen osztozunk. Az esélyekkel szemben bátran megvakítjuk és megsüketítjük magunkat, hogy a vészmadarak ne károghassanak a fülünkbe, a baljós jelek pedig ne tántoríthassanak el a céljainktól. Hogy miért jöttem ide? Sokat beszélek, de keveset mondok, mert ahhoz, hogy ezt megértsék, a lelkembe és számtalan más lélekbe kellene belelátniuk, amire természetesen képtelenek, így marad számukra is a hit és a bizalom. Elhiszik-e, ami kijön a számon, megsértődnek-e a véleményemen, feldühödnek-e, ha úgy érzik, igazságtalanul - vagy épp ellenkezőleg, nagyon is jogosan vádolom őket? Én csak azt mondom nekik, ami kikívánkozik belőlem. Egész életemet kívülállóként úgy éltem le, hogy megválogattam a szavaim, úgy csavartam őket, hogy könnyen eljussanak a fülig és a lélekig, és sokszor nem mondtam ki azt, ami szikraként lobbantotta volna fel másokban az indulatot, és olyan is volt, hogy évekig szinte egyáltalán meg sem szólaltam. Ezt a módszert, önmagam elhallgattatását, mások alapos megfigyelését és a tudás felhasználását nem könnyű egyszerűen csak abbahagyni, elfelejteni, különösen nem három ilyen hatalommal bíró lénnyel szemben. Ösztönösen védeném magam úgy, ahogy tudom, és bár szánt szándékkal fejlesztem állandó jelleggel fizikai valómat, de a legnagyobb fegyverem nem az izomzatom, a reflexeim, az angyali tűz, vagy a hűvös fémű pisztoly, hanem az, hogy el tudok jutni mások lelkéig. Meg tudom érinteni, és épp ezért meg tudom gyógyítani, de szét is tudom zúzni, ha kell. Volt már rá példa, és nem vagyok rá büszke, de újra megtenném. Van, amit nem bánok, de tisztában vagyok a képességeimmel, és azt is tudom, hogy nagyon sokan túlbecsülik őket. Éltem együtt olyanokkal, akiknek meggyőződésük volt, hogy legyőzhetetlenek, és láttam is, amikor egy-egy ilyen elmélet megdőlt. Mi, mítikusok tapasztalataim szerint sokszor abba a hibába esünk, hogy erőnket egymással szemben is többnek gondoljuk a másiknál, mintha a másik "csak" egy egyszerű halandó ember volna. Ez nem önbizalom, hanem ostobaság. Én nem esem ebbe a hibába, soha nem is tettem, habár az, hogy hátba szúrtak nem is olyan régen, éppen akkor, amikor a fehér zászlót akartam meglengetni, meglehetősen mély nyomot hagyott bennem, de nem fizikailag. Meglepő módon semmiféle jele nincs a testemen annak, hogy nemrég még egy tátongó lyuk volt a hátamon, és egy hétig dolgozott rajtam az enyészet, mire visszatérhettem az élők közé. Ám maga a helyzet, hogy hátba támadtak, én pedig mindezt hagytam azzal, hogy bűntudatom miatt belesétáltam egy egyszerű kelepcébe, az keserű ízt hagyott a számban és izzó haragot a lelkem mélyén. Nem volt könnyű megértetnem saját magammal, hogy nem lehetek emiatt dühös, nincs hozzá jogom. Ennek ellenére magamban hordozom a sértettség és bizalmatlanság tüskéjét, és azt várom, hogy ők hárman majd kifeszegetik a húsomból, ami elkezdte körülnőni. Talán egy teszt is ez részemről, merész és kissé talán igazságtalan, de bármennyire bánom is a fájdalmat, amit egyeseknek okoztam azzal, ahogy a rendszer ellen lázadtam, azt nem tudom elfelejteni, hogy akkor jogosnak éreztem. Ez a gondolat ad erőt, hogy ne szűkölve könyörögjek megbocsájtásért, és ez az a gondolat, ami visszás módon reményt is kelt bennem, hogy talán jobb lehet minden. Nem vagyunk túl sokan kívülállók, és számunkat elégedett örömmel gyarapítottam, amíg ki nem derült, hogy a szabadság ajándéka sokszor fegyver és nem gyógyír, attól függően, ki milyen kézzel érinti ezt a ritka lehetőséget, nekem pedig nem volt jogom zsákbamacskát osztogatni. De még mindig nem értettem meg, hogy nekik miért lenne. Az ellenséges érzelem, ami ott növekedik bennem, amióta csak láttam elpusztulni a szüleimet, véres csatát vív a hamisnak tűnő vággyammal a bizalom és a javulás iránt. Elég lenne megadnom magam a sűrű, testetlen sötétségnek, ami itt susog a fülembe, vádakat és szitkokat súg a három vezetőtől, Caryeth elnéző, ám logikus, már-már anyáskodó szavait gúnyolódásnak, Ellael kérdéseit és érdeklődését támadásnak, Eldorien keménységét pedig megvetésnek beállítva. Szinte érzem, ahogy a harag, az emlékekből táplálkozó düh, a bosszúvágy, magjában pedig a rettegés alakot ölt, karcsú árnyékként simul hozzám, cirógatja a fekete tollakat, amiket most senki sem láthat, de amikről mindenki tud. Mégis türelemmel, bár kissé talán komoran a bennem dúló harcoktól és kiszolgáltatottságom tudatában hallgatom végig a válaszokat, az okítást, a kérdéseket. Rezzenéstelen tekintettel nézek a másik angyal szemébe, mikor közelebb lép hozzám, és csupán a tekintetem fordul el róla akkor is, amikor Eldorien elmondja a véleményét. Hangya?! Érzem, ahogy kék szemeim megvillannak, a hátamban a tőr nyoma fájdalmasan fellángol a sértettség emlékétől, mintha csak Eldorien saját kezűleg forgatta volna meg bennem. Zsibbasztó harag kúszik le a gerincemen, libabőrös lesz tőle a karom a meleg homok és napfény ellenére is, de lenyelem a mérget. Nem hiszem, hogy bántani akarnának, de egyértelmű, hogy ha okot adok rá, akkor nem fognak habozni. Talán még örülnének is neki, amiért nem hagytam más választást... Egy gonddal kevesebb, nem igaz? Nem ismerem őket, csak hallomásból, a rendszer minden szépsége ellenére pedig képtelen vagyok elfelejteni a hibákat, és nem tudok bennük feltétlenül megbízni. Még ha el is fogadnám azt, hogy jó vezetők, akkor sem mondhatnám azt, hogy nincs igazuk, ha egy kívülálló veszélyhelyzetet teremt, ők pedig azt a maguk módján megoldják. Én is öltem már, hogy másokat védjek, viszont sosem üldöztem és gyilkoltam azért, hogy ezzel előzzem meg a bajt. Nem értik, még mindig nem értik, hogy miért vagyok itt, de amiatt tényleg nem hibáztathatom őket, hiszen én magam is csak nehezen tudnám megfogalmazni úgy, hogy ne tűnjek ostobának vagy halálos ellenségnek. Pár másodpercet kihasználok arra, hogy megemésszem, amiket mondtak, utána pedig lassan kezdek csak válaszolni, remélve, hogy a szavak közt majd előbukkan a megfelelő. Mindannyiukhoz címezhetném a mondandóm, de inkább egyenként válaszolok. Elsőként a fajtársamra emelem a tekintetem. - Vért izzadtok, küszködtök, falakba ütköztök... Ez panasznak hangzik. Fejlesztenétek a világunkat. Azzal, hogy összeláncoljátok a tagjait? Hogy felügyelitek őket? - fordulok most a sárkányhoz, aki ezzel érvelt. - Lehet, hogy jó vezetők vagytok. Ezt nem kérdőjelezem meg, mert valóban nem vagyok a rendszer része, ahogy sok más ismerősöm sem. Őket sem és engem sem győztetek meg arról, hogy a rendszer jó. Mi a rendszerből csak rosszat láttunk. Azt gondoljátok, hogy mindenki, aki közel áll hozzátok, lojális és megbízható, és bíztok benne, hogy egy ugyanígy folytatódik a körökben lefelé, mint egy spirál. Szerintem azonban tévedtek. Azok, akik ezt művelték a családommal és a barátaimmal, semmivel sem jobbak a kívülállóknál, akikre vadásztok. Persze vannak kivételek - hajtom meg egy pillanatra a fejem, mikor eszembe jutnak olyanok, akik nélkül nem csak a föld, de még a pokol is sokkal jobb hely volna. - De erősen kétlem, hogy a rendszeren belül ne lennének ilyenek, róluk mégsem hallunk soha. Egy kicsit kihúzom magam, mert amíg beszéltem, testem elkezdte felvenni ösztönösen azt a pózt, amit a vadállatok, amikor veszélyben érzik magukat, én pedig nem akarok félelmet mutatni. Épp eleget rettegtem már, elég volt a menekülésből, ez a beszélgetés most számomra egy korszak lezárása lesz, bárhogy végződik is, az új időszakot pedig félelem és hazugság nélkül akarom megkezdeni, akármilyen rövid életű lesz. Halkan folytatom hát. - Azért jöttem, mert bízom benne, hogy megértem, mi volt az áldozatok hibája, és hogy felismerem a hasznosat és a szépet a ti rendszeretekben. Valószínűleg jobb dolgotok is volna annál, mint egy kívülállót meggyőzni erről, ezt elismerem... Mégis ezért vagyok itt. Ugyanis nem vagyok vak - vágok vissza halkan Eldoriennek, felé fordulva, alig palástolva az ellenszenvemet, de még mindig mozdulatlanul állva. - Sok minden vagyok, de vak nem. Több szemem van, mint kettő. Az én kapcsolataim nem félnek a hatalmamtól, nem akarnak hízelegni és nem árnyékolja be őket a hierarchia rendjének a csúcsa. Az előző vezetők leszármazottjai vagytok, magatokban hordozzátok a kudarcaik lehetőségét, ezt nem felejtik el. Különösen nem a te apádat - nézek most a sárkányra. - Az, hogy viszonylagos béke uralkodik, az én meglátásom szerint többnyire a félelem érdeme, amit Miamar ültetett el másokban, és ami szépen lassan szárba szökkent, hiába a megértésetek és az igazságos döntések. Miamar szét akarta szedni a világot, és apránként sajátjának tudni, ti viszont fogjátok és kérdés nélkül beépítitek a lényeket a hierarchiába, de porladó téglából építkeztek. Ez a béke hamis - csóválom meg a fejem lassan. - Ez csend, nem béke. Hangomból most kihallhatják a sajnálatot. Valóban nem hiszem azt, hogy a jelenlegi rendszerük megbízható, vagy hogy a hierarchiájuk elég szilárd. Három személy képtelen átlátni az egészet, demokráciának álcázott zsarnokság ez, és még ha jó szándék vezérli is őket, mind tudjuk, az hová vezethet. És nem értem, igazán nem, miért kell elrejtőzni az emberek elől, miért kell elbújni és olyan alakban élni, ami nem tükrözi azt, ami valójában vagyunk. Nézzenek csak rám. Nem a kívülállókat kellene űzniük, hanem a saját házuk táján szétnézni, de ezt mégis hogy mondjam meg anélkül, hogy végképp magamra haragítanám őket? Egyenesen az elementál sötét szemeibe nézek, mert nehezen hiszem el, hogy mindez nem jut eszükbe. Olyan kívülállóként, akit üldöznek, mindig hallok ezt-azt, muszáj figyelnem a szóbeszédre, és van kapcsolatom is a rendszerben, nem is egy. Tudom, hogy egynémely rendtag ugyanúgy a saját feje után megy, mintha kívülálló lenne, legalábbis ez a hír járja. Lehetséges volna, hogy ők hárman csak azért védelmezik ilyen elszántan a rendszerüket, mert azt hiszik, mégis mindent kézben tartanak? Vagy nem tudnak az ilyen kicsapongásokról? - Félreértesz, Eldorien. Azt hiszed, itt most csak rólam van szó, hogy csak magam miatt jöttem, és mikor először felkerestelek benneteket, valóban, valahogy úgy is volt. De a dolgok máris változóban vannak. Lehet, hogy más nem áll mellettem épp, de nem vagyok egyedül. Egy hangya valóban nem ellenfél, és nem fogod meghallani a hangját, de egy nagyra nőtt hangyaboly mérge darabokra szed bármekkora elefántot. A rendszeretek pedig bizony többnyire hangyákból áll. A kezem kezd ökölbe szorulni, nyakamon lassan megfeszülnek az izmok, ahogy a hatalom képviselőinek ereje és befolyása lassan vállamra nehezedik, és maga alá gyűr. Természetes reakció részemről, hogy ki akarok bújni alóla, hiszen ezt csináltam évszázadokig. Kicsúsztam a kezükből, és visszavágtam. Csak ezt ismerem. Mit művelsz, Anghor? - hallom hirtelen egy barátságos hang megrovó kérdését. Egyszerre szólal meg benne mindenki, aki valaha is fontos volt nekem. Ne dühítsd fel őket, nem harcolni jöttél. Nyugodj meg. Ne engedd őket beférkőzni a bőröd alá, előre nézz, ne hátra... A meleg, földszagú levegő beleborzol a hajamba, és mintha elfújná egy részét a borús képnek is, amit látok. Az életemet fenyegető három bestia helyett most három olyan személyt látok, aki jót akar, és vezetni akarja a sajátjait egy jobb világ felé. Egy tudós harchoz öltözve, egy barátságos diplomata és egy laza megjelenésű katona. Furcsa trió. Párszor átfutott már az agyamon, hogy vajon ha mégis elfoglaltam volna a helyem ebben a rendszerben, melyik kaszthoz tartoztam volna. Most, hogy itt állnak ők hárman előttem, vezetőkként, de nem feltétlenül reprezentálva saját kasztjukat, nem tudom elképzelni magam egyikük alárendeltjeként sem. Nem vagyok kétkedő gondolkodó, sem befolyásos szónok, és végképp nem vagyok katona. Ha úgy is döntenek, hogy adnak egy lehetőséget, nem tudom, miként fogok tudni élni vele. Ha pedig elutasítanak, akkor úgyis mindegy, márpedig érzem, hogy feszítem a húrt, aztán mégis csak kimondom.Tényleg segíteni akarok, tenni valamit, ami használ, csak tudnám, hogy lennék erre képes velük együtt. A sötét árnyék a lelkem mélyén azonban elhalványul. Teljesen mindegy, mire vagyok képes, mert az már bebizonyosodott, hogy képességeim több bajt, mint jót hoztak a világra. Mélyet sóhajtok. - Mi lenne Ascariel ideológiája? - kérdezem kissé félrebillentett fejjel. - Sosem hallottam róla, vagy talán mégis, csak lehet, hogy megfeledkeztem róla, vagy egyszerűen nem értettem meg. Bocsássátok meg a tudatlanságom. És a modoromat is - teszem hozzá nagy nehezen, mert nagyon nem fűlik hozzá a fogam. - Nem akarom egyikőtöket sem felbosszantani, elhihetitek. Azt mondom, amit látok és amit tudok, de készen állok tanulni és megérteni, amennyire a képességeimtől telik. Nem fogok lázadozni az ellen, ahogy határoztok, különben nem jöttem volna ide, de szeretném ha ismernétek az olyanok álláspontját, mint én. Igen, ez így helyesen lett megfogalmazva. Szenvedek, amiért úgy érzem, nem mondhatnék ki mindent, ugyanakkor kikívánkozik belőlem a vád, a félelem szava, a harag mérge és a bánat, amiért annyi fájdalmat okozott mindkét fél, még csak nem is egymásnak, hanem másoknak, de mindezt megfogalmazni igencsak nehéz. Bár itt lenne velem valaki, aki segítene megőriznem a nyugalmam, de most egyedül nézek szembe ezzel az egésszel, így csak magamra vethetek, ha elrontom. Fanyar félmosollyal nézek Caryethre, aki a legfogékonyabbnak tűnik az igazságra, de lehet, hogy félreismerem, ahogy a másik kettőt is. Sajogni kezd a fejem a feszültségtől, és most kezdem csak megérteni, hogy én sem tudom teljesen, mit akarnak tőlem pontosan, miért itt találkoztunk, és miért nincsenek tanúk ezen a beszélgetésen. Lehetséges, hogy nem is miattam, hanem miattuk? Hogy ők akarják ezt titokban tartani?
Ellaelre vetek még egy halovány mosolyt, majd az érkező feketeszárnyúra figyelek. A Tudomány kasztjának nem kell attól félnie, hogy meglepő jókedvem furcsa hatással lesz a tárgyalásra. Sőt, tárgyalásnak nem mondanám. Anghor nem hadbíróság előtt áll. Ha így lenne, csakis nekem, és a köreimnek lenne jogosultsága ítélkezni. Nem, ő most ránk, hármunkra, és a józan eszünkre próbál apellálni. Hogy ne katonaként, ne háborús bűnösként kezeljük. Még csak nem is mitikusként. Emberként, aki emberi vezetőkre néz fel azzal, hogy nem is feltétlenül kegyelmet kér, pusztán meghallgatást. Úgy döntök, hogy miután meghallgatom, nem fogok a társaim véleményére alapozni, nem érzem ugyanis annyira bölcsnek magamat, hogy őket ismételjem. Talán túl sokszor döntök szeszélyből, ám a mai napon különös elképzeléseim vannak. Nem érzem úgy, hogy támadásként kéne tartanunk. Igaz, még hárman is komoly célpont lennénk egy hadseregnyi kívülállónak, végül mégiscsak legyűrnének minket. Ez semleges terep, és talán nem is lenne jogszerű a feketeszárnyút rabigába vetni, ha végül úgy alakul, hogy nem kell egyetértenünk a szavaival. Ha itt végzünk, vélhetően mind a négyen épségben elsétálhatunk, bármi is legyen majd az ítélet. Van egy olyan elképzelésem, hogy nem csupán mi ítélkezünk, Anghor is megteszi ugyanezt. Elsőre úgy gondolom, hogy végighallgatom, amiket majd közöl velünk, s amikor a társaim válaszolnak, akkor szépen felszállok a fellegekbe, hogy ne is halljam a véleményüket, hogy csakis a sajátomra koncentrálhassak, ám ez nem lehetséges, hiszen nem vádbeszédről, védőbeszédről van szó, amely monológokból áll, hanem Caryeth, majd Ellael is közvetlenül azonnal válaszolnak Anghor felvetéseire, így pusztán azt tehetem meg, hogy próbálok rájuk nem figyelni, hogy a saját véleményemet fűzem hozzá. - Azt kell elfogadnod Anghor, hogy ez nem így működik. Nem átnevelőtábor vagyunk. Ha nem érted Ascariel ideológiáját, akkor elvesztél. – Mormolom, szavaim ezúttal mégsem a kemény vezér szavai, és nincsen bennük messzemenő következtetés levonása. Ha kívülállóként viselkedik, aligha lenne képes beállni közénk, és úgy tenni, mintha az elmúlt évszázadok nem történtek volna meg. - Úgy gondolod, hogy tökéletesnek kellett volna lennünk? Nem vagyunk istenek. A végzetünk az, hogy hibázzunk mi is. Az üstökös ellenére mi is emberek vagyunk, s gyarlóak minden tulajdonságunkkal egyetemmel. – Rázom meg a fejemet, dühös nem vagyok, ezek most csupán okok, és okozatok, egyenlőre következmények nélkül. Caryeth olyan józanul, objektíven beszél, valódi döntőbíró, nem véletlen, hogy a diplomácia vezetője, hiszen pontosan kell mérlegelnie. A jég hidegsége az érzelmek tökéletes konrtrolljáról árulkodnak, mégsem figyelhetek oda a szavaira, nem szabad, hogy befolyásoljon. - Vaknak gondolsz most minket, holott tudnod kell, te vagy a vak. Ez nem vád Anghor. Tény. Saját magadat taszítod ki közülünk, mert úgy véled, a szabályaink túl véresek, barbárak, idejétmúltak. Mégis fel kell nyitnom a szemedet, haladunk a korral. A módszereink immár nem olyanok mint a sötét középkorban. Készek vagyunk a megbocsájtásra, ha megérdemli az illető. A bűnbocsánat komoly erény, ám következmények nélkül nem maradhatnak a tetteid. Ahogyan a miénk sem. Ezrekért, tízezrekért felelünk. Az, hogy a világban viszonylagos béke uralkodik, az a rend érdeme. Nem csupán a miért. A hatszáz évvel ezelőtti eseményekért ne kárhoztass minket. Az akkori döntéseket nem mi hoztuk. Mindannyiunkat ért veszteség, ahogyan ezt pontosan tudod. – Itt elhallgatok, hagyom, hogy szavainkat mérlegelje a sötét angyal, aki most nem féltve az életét, elénk járult. Társaimon is a kétkedést érzem, nem kaptunk semmi kézzelfogható konkrétumot, amivel azonosulhatnánk. – Segíteni? Szövetségesekre mindig is szükségünk volt, ám nem olyanokra, akik a végsőkig lázadnak, lázítanak ellenünk. Ne feledd angyal, a hangya nem szabhat feltételt az elefántnak. Beszélj tehát egyenesen. A bosszúvágy feltételezését pedig hagyd meg azoknak, akik valóban az emberiség ellen törnek. – Ha ily keményen intézi hozzánk a szavait, akkor nem fogom zavartatni magam, hogy jómagam is így reagáljak. Végtére is nem cél, hogy pusztán a hangunkkal elnyomjuk. Megrázom a fejemet, nekem nem átnevelt szolgákra van szükségem. Sokkal inkább lojális katonákra, akikre az életemet is rábíznám.
*Mintha csak szándékosan szeretnénk levezetni feszültségünk egy részét, az a néhány szó amit egymással váltunk könnyed és humoros. Ám én szoktam a bohóc lenni, Caryeth pedig csupán a magánéletben csatlakozik partneremül, Eldorien sehogy.....nem szokott. Már az is meglepő tőle, hogy farmerban jelent meg, pedig nem most van itt a Halloween ideje, az már csak hab a tortán, hogy nem vág vissza sértődötten és komoran hanem nevet. Eldorien nevet. A szemöldököm megemelkedik és a sárkán királynőre nézek tanácstalanul, talán ő tud valamit amit én nem, bár az eléggé különös lenne. szó se róla nekem jobban tetszik a mostani Eldorien, és a vigyort látva az arcán sem merül fel bennem kétség aziránt, hogy elkomolytalankodná a várt találkozót, hogy nem vennénk hasznát. Bízom benne, tudom, hogy megtett minden óvintézkedést, és nem vitás, hogy az egész furcsa és nem várt diskurzust is óriási figyelemmel és fegyelemmel állja végig, mégis ez a vigyor....és az időjárás. Mintha csak a Central Parkban találkoztunk volna véletlenül, első randi. * -Ühüm. Oké, szép az idő. Erről még beszélünk barátom. *Nem fenyegetés, hitetlenkedő és könnyed mosoly teszi tökéletessé a hangulatomat, és ha nem várnánk most Anghorra akkor vállon veregetném az elementált, kerítenék egy üveg jó fajta whiskyt vagy a kedvenc franca boromat és leülnék vele beszélgetni a nőkről. Egyértelmű, hogy azt a bárgyú vigyort és a bamba, "csak nézek ki a fejemből" pillantást amit igyekszik elrejteni egy nő okozta. Sajnálatos módon el kell halasztanunk a csevejt, de hacsak Anghor nem okoz világégést, megejtjük azt hamarosan mert minden bizonnyal Caryeth is épp oly kíváncsi mint én. Anghor megérkezése mindennek véget vet, Eldorien is, Caryeth is és jómagam is elkomolyodunk, már csak az előttünk álló feladatra koncentrálunk, semmi sem zökkenthet ki. Hiszem, hogy felkészültem mindenre ami rám, ránk vár az elkövetkezendő percekben, kíváncsiságom Anghor mondanivalója felé maximálisan hivatalos jellegű, tudni akarom miért most és azt is mi ezzel a célja. Caryeth kérdése aztán szinte egy lavinát indít el, érzelmektől fűtött, fájdalmas, kétségek közt gyötrődő lavinát. Caryeth hiába néz rám lopva, az arcom nem árul el semmit abból ami Anghor szavai alatt a lelkemben uralkodik és kavarog. azt vallom és Calleist tanítása is mélyen az elmémbe égett, hogy az érzelmek megnyilvánulása bárkinek a kezében fegyvert jelenthet, Anghor személye pedig jócskán súrolja az ellenség fogalmát. Nem óhajtok olyasmit a kezébe adni amit később felhasználhat ellenünk, nem akarom, hogy tudja mit váltanak ki belőlem a szavai. Míg nem tudom a teljes történetet, a céljait, addig csupán hallgatóság leszek és nem mutatok semmilyen szándékot arra nézve, hogy tenni is szeretnék érte vagy ellene. Szavaiból kiderül, hogy a kívülállók élete sem fenékig tejfel, de engedtessék meg nekem, hogy ne sajnáljam őket. Nem volt könnyű nekünk sem az első körbe állni, jóformán magamhoz sem tértem és már ott kellett állnom, nem mintha meglepett volna, de nem is számítottam rá. Calleist mindvégig erre készített fel, de úgy gondolta, hogy majd szép nyugodtan, mosolyogva távozik bennem hátrahagyva örökségét, ám mindez végül egy háború végkimenetele lett. Vezetőnek semmikor nem könnyű lenni bár kívülről talán annak látszik, mi mindhárman egy olyan világba csöppentünk ahol senki nem bízott a másikban, félelem és veszteség állt a hátunk mögött és meg kellett teremtenünk a békét. Volt bőven amibe belefáradhattunk ám nem tehettük meg, hogy akár egy percre is megpihenjünk.* -Engem a céljaid érdekelnek. Pontosabban egyetlen cél, az ami idevezetett hozzánk. *Úgy gondoltam Caryethre hagyom a tárgyalás egészét, de különbözőek vagyunk és más érdekel minket a történetből, másképp látjuk a dolgokat pedig ugyanabból a szemszögből nézzük; egyetlen célunk és dolgunk van, hogy megtartsuk a békét, de mindannyian másképp látunk hozzá, más háttérrel, mégis együtt, összedolgozva. Egyikünk sem mindenható, egymástól függünk, egy gépezet részei vagyunk, olyanok akik a másik nélkül mit sem érnek, együtt azonban hatalmasok. * -Nem rajtunk múlik, hogy megváltozol-e. Mi csak a lehetőséget adhatjuk meg, a munka oroszlánrésze a tiéd. Neked kell akarnod. *Ezen a ponton kezd nem tetszeni. Hacsak azért hajlandó megváltozni mert mi képesek vagyunk megtenni, más útra terelni, akkor abból semmi jó nem sül ki. A változás a lelkünkben zajlik, ott kell elkezdeni és ott kell befejezni, zárt ajtók mögött ahova senki nem jut be, hogy kétségeket verjen az akarat elé, hogy akadályokat gördítsen oda ahol önmagunk tiszta képe függ. Amikor a hibáinkról beszél, csak bólintok. Ezzel nem árulok el semmit abból ami bennem zajlik, még Caryeth is csak annyit tudhat mikor rám néz, hogy egyet értek az ő szavaival. Igen, hibáztunk, sokszor az elmúlt évszázadok alatt, de egyrészt csak az hibázik aki tesz is valamit, másrészt a hibákból tanulhatunk és azt meg is tettük. Nem tussoltuk el, nem söpörtük a szőnyeg alá hanem kijavítottuk azokat. Igaz, a rendszer nem tökéletes és mi sem vagyunk azok, de minden erőnkkel azon igyekszünk, hogy az elérhetetlen tökéletességet a lehető legjobban megközelítsük. Anghor olyasmiről beszél amit mi magunk is tudunk, még mindig nem mondott olyasmit ami indokolná az ittlétét, a segítség kérését. Halványan ugyan de mintha ostobának állítana be minket, az arcom most is rezzenéstelen marad, bár nem szoktam pókerezni esélyes lennék egy nagy, mindent eldöntő játszmában. Csupán azt engedem meg magamnak, hogy megforduljon fejemben a döbbent csodálkozás és némi enyhe düh gondolata. Mindazonáltal Anghor érezhetően retteg, kétségbeesett és még mindig lelkének fájdalmaival küzd. Caryeth szavai az én gondolataimat is tükrözik, ezért azokat nem szükséges megosztanom, csak ismétlés lenne, ám van amit ő nem mondott ki és nem kérdezett rá. Önmagamhoz méltón most keményen ám halkan szólalok meg, nem vádaskodom, az nem az én tisztem, nem egyedül az enyém és Anghor bűneivel mind tisztában vagyunk, ő is. Nem vagyunk elvakult vezetők akik csak a büntetésben látják a megoldást, nincs szemellenzőnk ami miatt csak egy irányba tudunk tekinteni. * -Bár érdekelnek a bűneid és ahogy Caryeth úrnő is mondta, példa statuálás nélkül nem tudnánk kézben tartani a dolgokat, nem simogathatunk meg mindenkit és mondhatjuk azt, hogy "Jól van, nem történt semmi, majd legközelebb sikerül" azt az emberek mondják az óvodáikban. A rendhez vezető útnak keménynek kell lennie, de ne hidd azt, hogy mi ezt élvezzük. Ám most úgy érzem nem a te hibáid és vétkeid kellenek, hogy fontosak legyenek. Azért vagyunk itt, hogy meghallgassunk és nem azért, hogy bedugjunk egy koszos, büdös cellába amíg döntünk a sorsod felől. Te kérted a találkozót és ezt tiszteletben is tartjuk, hisszük, hogy a félelmeiden és csalódásaidon kívül a jó szándék vezetett, ám még nem mondtál konkrét dolgot. nem mondtál semmit amit mi ne tudnánk. Nem vagy a rend tagja, honnan is tudhatnád, hogy ölbe tett kézzel ülünk a babérjainkon és hagyjuk veszni mindazt amit eddig sikerült elérnünk, vagy tesszük a dolgunkat erőnket megfeszítve, néha vagy épp túl gyakran falakba ütközve vért izzadva azért, hogy ne csak megmaradjon a világunk hanem fejlődjön is. A változás nem megy egyik pillanatról a másikra, hosszú idő, kemény munka eredménye, és soha nincs vége. *Ekkor lépek előre, egészen Anghor elé, úgy egy méternyire tőle s nézek a szemeibe. nem vagyok képes mások gondolataiba beférkőzni és az érzelmeit sem akarom befolyásolni, csupán a lélektükrök mélyére tekintek. az érzelmei ott visszhangzanak a szavaiban, a hangjában, a testbeszédében, de nekem ez nem elég. Látni, érezni akarom azt ami benne zajlik. Tudnom kell, hogy mennyire őszinte. Nem az ittlétének őszintesége érdekel, hanem a céljaié, a félelmeié, a gyötrődésé, és a bizalmáé. Képes vagyok kihámozni a héj alól a csupasz érzelmeket, Eldorien is nyugtalan bár ennek semmi jelét nem adja, de tudom. Persze ehhez nagy segítség az, hogy ismerem, ő aztán nem a békés és nyugodtan ülős tárgyalás híve, de Anghorral szemben az ismeretség nem jöhet szóba.*
A hozzászólást Ellael összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd 24 Nov. 2015 - 6:26-kor.
Azért vagyunk itt hárman, mert nem akartam az egész beszélgetést egyedül a kezembe venni, mégis egyre inkább úgy érzem, hogy mindazok ellenére, én vagyok itt ebben a külsőben a legalacsonyabb, a kemény férfiak rám néznek kérdőn, hogy kezdjek bele és maga Anghor is célzatosan felém fordul a szavaival. Igaz, hogy én vagyok a Diplomácia vezetője, de sosem gondoltam úgy, hogy e miatt minden, ami tárgyalással kapcsolatos az én kezemben kell, hogy összpontosuljon. Nem vagyok olyan, mint az apám, soha sem voltam öntelt, sosem gondoltam úgy, hogy én bárki másnál többet érnék, az is meglepett, hogy a harmadik körből az elsőbe emeltek. Sokakat tartottam volna erre a posztra alkalmasabbnak, de annyi tisztelet mindig is volt bennem, hogy ne ellenkezzem a nálam bölcsebbek döntéseivel. Most is érdekel, hogy Eldorien és Ellael mit gondolnak, hogy vajon ellenzik-e ezt a találkozót, hogy hogyan vélekednek Anghorról. Úgy gondolom, hogy hasznos lehet a jelenléte, mert mind tudjuk, hogy kemény idők következnek, vagy legalábbis minimum sejtjük ezt, épp e miatt mindenki jól jön, aki a segítségünkre lehet az esetleges harcban. Azzal pedig azt hiszem maga Anghor is tisztában van, hogy elmondhatja ugyan a véleményét és biztos vagyok benne, hogy meg is fogja tenni ezt, de ettől még minden szempontból mérlegelnünk kell az ügyét és az alapján dönthetünk csak, hogy mi az, ami ténylegesen hasznos mindenkinek, még úgy is, hogy talán lesznek, akiknek ez majd nem fog tetszeni, de kénytelenek lesznek lenyelni a békát. Amikor aztán beszélni kezd türelmesen és csendben hallgatok, maximum időnként egy-egy bólintás, ami érkezik, hogy ezzel is jelezzem figyelek, de nem kell mindenhez kommentárt hozzáfűzni. Abban én is biztos vagyok már előre, hogy nem lesz rövid a magyarázat, hiszen mégis rengeteg idő telt el azóta, hogy Anghor eltűnt szem elől és csupán a hiteles vagy épp hiteltelen hírek azok, amik eljutottak róla hozzánk és persze a tettei, amik között akadtak jók és rosszak is. Előbbiekkel nincs is baj, annak ellenére sem, hogy talán nem minden esetben követte a szabályokat, amik alól kihúzta magát, utóbbiakkal viszont igen. Épp ezt kell mérlegelnünk, hogy a negatív tettei ellenére vajon érdemes-e megbocsátani neki, vagy gyengeségnek tűnne mások szemében, ha újra a bizalmunkba engednénk valakit, aki ilyen sokáig volt a rendszer része. Erre is figyelnünk kell, hiszen még mindig akadnak és a jövőben is lesznek olyanok, akik csak arra figyelnek, hogy mikor követünk el hibát, mikor érzik úgy, hogy gyengébbek lettünk és nem jó döntéseket hoztunk meg. Túlságosan nehéz időket élünk ahhoz, hogy csak egyszerűen azt tehessük, amit akarunk, mérlegelni kell több szempont alapján. - Az indokaid érdekelnek Anghor, hogy megértsük miért vagy itt, ennek fényében tudjuk csak eldönteni, hogy érdemes vagy-e arra, hogy a köreinkbe fogadjunk és hogy védelmet kapj azok közül, akik ellenedre törnek, mert azt te is tudod jól, hogy sokan vannak... lesznek. - tisztában vagyunk mind a helyzetével. Vannak ellenségei a hierarchiában is, akikkel rosszat tett, akikkel összecsapott már, vagy akiket az úgynevezett neveltjei károsítottak meg. Nem tudja a kezében tartani azt, amit elindított, pedig csak néhány általa neveltről van szó és mégis úgy véli, hogy méltathatja azt, amit mi teszünk. Nem érzem úgy, hogy joga lenne rá, de még sem húzom fel az orromat, továbbra is csendben és rezzenéstelen arccal figyelek és hallgatom, épp csak minimálisan szóltam közbe, amikor úgy éreztem, hogy annak helye van. A romházak között újra a csend telepszik meg, amikor aztán Anghor elhallgat. Pillanatok telnek el, amíg csak figyelem őt, az arcát vizsgálom, időnként Ellael és Eldorien tekintetét keresem, kíváncsi vagyok rá, hogy vajon ők mit reagálnak, hogy vajon az ő tekintetükben mit látok. A világ korához képest, a rendszer korához képest mi még szinte csak ifjoncok vagyunk, akik ugyan már egy jó ideje vezetői a rendszernek, de koránt sem azóta, mint az elődeink voltak. Végül újra visszasiklik a tekintetem a kívülálló angyalra. A hangom békés, nem érzékelhet belőle felháborodást és támadó szándékot sem. Ha végezni akartunk volna vele, megtorolni, példát statuálni akkor most nem lenne itt. Bár a kora a miénkkel egyezik, de most mégis úgy érzem, ahogyan áll leejtett vállakkal, mintha egy gyermek lenne, aki eddig eltökélten építgette a maga kis várát és most ahogy érzi a tornyok a növekedésnek hála egyre ingatagabba, segítséget kér, hogy megtalálja hol a hiba. Vajon mi tudjuk? Lehet bárki is annyira arrogáns, hogy azt gondolja az, amit tesz tökéletes, az amit gondol úgy jó, ahogyan van? - Abban a pillanatban, amikor elveszítjük a kételkedés képességét Anghor elvesztünk. Nem hidd, hogy mi úgy véljünk a rendszer tökéletes. Nem hiheted, hogy azt gondoljuk minden jó úgy, ahogyan van, de tiszteljük annyira Ascarielt, hogy tudjuk okkal hozta létre ezt és a maga módján működik is. Vajon te képes lennél létrehozni valamit, ami tökéletes, egyáltalán bárki képes lenne rá? - elmosolyodom és egyszerűen csak a fejemet ingatom. Nem hinném, hogy ez lehetséges lenne. A világ változik jól mondta, ehhez nekünk is alkalmazkodni kell, nekünk is változni kell, de nem hinném, hogy mindez azt jelentené, hogy alapjaiban rossz az, ami most van. Az viszont, hogy változtassunk nem csak a mi dolgunk. Rengeteg kétkedő bújik meg a rendszerben és ez óvatosságra int minket, arról már nem is beszélve, hogy ott vannak az öregek, akik nem néznék jó szemmel, ha gyökeres változásokat idéznénk elő és nem tudhatjuk, hogy mi lenne ebben az esetben a reakciójuk. - Én magam soha sem hittem az elvakultságban, de mérlegelni, döntéseket hozni gyakorta nehezebb, mint gondolnád. Ha a helyemen állnál úgy véled könnyen találnád meg a jó megoldást akár csak erre az egyetlen helyzetre? Úgy véled, ha időnként kemény kézzel nem statuálunk példát akkor ez az egész működhet? - halkan sóhajtok csak egyet, hiszen tudom én is a Védelem köre olykor brutális tud lenni, de valahol talán érthető. Láttak már sok mindent, sok rosszat, megéltek támadásokat, mint ahogyan nem régiben is egy mindenki számára fontos személyt veszítettünk el. Vajon hihetünk abban, hogy csak mert valakinek hófehér a szárnya nem követhet el hibákat, nem tehet rosszat? Vajon hihetjük, ha nem hozunk időnként drasztikus dolgokat azzal nem a jövőt tesszük nehezebbé. Vannak olyanok, akik ellen nem használ más, akik túlságosan erősek és ha életben hagyjuk őket, később még veszélyesebbekké válhatnak. - Nem tudom, hogy pontosan mit vársz tőlünk Anghor, nem változtathatunk meg mindent. Fejlődünk, amennyire tudunk és amennyire lehetséges, de ezt e közben másokkal is el kell fogadtatnunk és a veszélyekre is oda kell figyelnünk. Ez egyáltalán nem könnyű feladat, talán te is tisztában vagy vele. Mit vársz? Ígéreteket, hogy nem esik bántódása azoknak, akik a rendszer ellen törnek? Te is tudod, hogy nem az a legnagyobb probléma, ha valaki elhagy minket, annak soha sincs olyan nagy következménye, de felügyelet nélkül... Másképp nem működhet. - elhallgatok és most pillantok először a társaimra. Tudom jól, hogy Eldorien minden esetben a vadabb véleményeket támogatja, ám ma valahogy másképp érkezett, mint amit megszoktunk tőle, és Ellael is tud kemény lenni, ha arra van szükség. Mi is láttunk már sok mindent, jót és rosszat is azóta, hogy élünk. Sok harcot vívtunk meg és tartok tőle, hogy még állnak előttünk újabbak is, épp ezért nem bonthatunk meg egy olyan rendszert, ami már évszázadok óta áll. Javíthatunk rajta, de azt csak kis lépésekben tehetjük meg óvatosan és azokat, akik emberi életeket, vagy a mieink életét oltják ki nem engedhetjük csak úgy útjukra. Talán az igazságszolgáltatásunk barbár, Anghor legalábbis úgy véli, de lássuk be, ha Miamar megdöntötte volna ezt az egészet, most sokkal keményebb időket élnénk, most egészen más lenne minden.
Az elmúlt napok kaotikus állapotai miatt sem erőm, sem időm nem volt igazán végiggondolni ezt az egészet. Elégnek tartottam, hogy már jó ideje érett bennem az elhatározás, és egyedül is jól tudtam, hogy ha most hátat fordítok a lehetőségnek, akkor mindent elveszíthetek, és ki tudja, hány évtizedet, évszázadot kellene magányosan eltöltenem, amíg elfelejtik, amit tettem, a nevem, a múltam, és mindent, ami voltam? Igen, önző voltam, ha úgy vesszük, amikor mégis elindultam erre az útra, minden kétségemmel, kérdésemmel és válaszommal, mert nem akartam lemondani arról, aki és ami vagyok. Vagy lehetnék. Úgy tűnik, mégis van bennem némi büszkeség... Az olyanok azonban, mint én, egyedül nem léteznek. Nehéz ezt elmagyarázni azoknak, akik önmagukban is megtalálják a helyüket a világban, és mindez lehet, hogy csak a szüleim öröksége, de akkor is így van. Szükségem van másokra. Szükségem van a küzdelemre, egyszerűen ilyen vagyok, de nem valami ellen, hanem valamiért szeretem felvenni a harcot. Okokért és nem célokért. Mindez úgy hangzik, mintha egy elveszett bárány lennék, jámborul bégetve a csendbe, holott ez nem így van. Nem. Néhányan így hiszik, és volt idő, mikor én is így láttam, pedig ha valami, akkor inkább a farkas vagyok. A farkas, ami falka nélkül reménytelenül kóborol, míg el nem veszti az eszét a magánytól és tehetetlenségtől. Olyankor jönnek ők, a vadászok, hogy leterítsék. Nem akarom, hogy leterítsenek, mert nem vagyok vad, még nem. Tegyenek nyakörvet rám, verjenek láncra, zárjanak ketrecbe, míg meg nem szelídülök, de hogy a saját természetem pusztítson el? Egyesek inkább ezt választanák, de én nem. Én nem látom ebben a szépséget. Ezért vagyok itt. Egy szebb, szabadabb világban nem lennének vadászok, de itt és most vannak, sokan, sokfélék, de végeredményben mind ugyanolyan: védi a jószágot az olyanoktól, mint én. Nem kellene ezért dühösnek lennem, de hogy ne lennék, ha mégis csak ők tettek tönkre? Ha ők tettek farkassá? Még nyugodt vagyok és készséges. Ez volt a terv, de az érzéseim nem tudom száz százalékban uralmam alatt tartani, és némi hűvös harag költözik a szívembe, amiért ők hárman hatalmuk teljes tudatában állnak itt, azt gondolva, hogy amit ők tesznek, az a helyes. Hát nem így vagyunk vele mindannyian? Ki dönti el, hogy kinek van igaza, hogy mi a jó és mi a rossz? Ők? Ma azonban nem én kérdezek, és ezt ők is nagyon jól tudják. Azért vállaltam ezt, hogy a válaszaimat meghallgassa valaki, akinek hatalma van. Hagytam, hogy ezúttal mások határozzanak arról, amivel kapcsolatban én nyilvánvalóan tévedtem. Ez már nem a szárnyaimról szól, egyszer talán megbékélek velük, de ha nem, úgy is jó, most már más a tét. A szárnyak egy ilyen világban másodlagosak; de ha megértik, miért tettem, amit tettem, akkor talán nem csak én nyerek megbocsájtást, hanem más űzött vadak is felhagyhatnak majd a futással. Csak hogy nem tudom, min múlik a siker. Keserű mérgemet lenyelem, mert a bizalmuk megérdemel ennyit. A sárkányűrnő sokkal alacsonyabb nálam, és a két másik férfinél is, mégsem tűnik kicsinek, épp ellenkezőleg. Ahogy vártam, nyílt, egyenes és nem ellenséges, pedig könnyebb volna úgy megvetnem őt. Kérdésének második felén azonban el kell egy pillanatra gondolkoznom. Meg aztán nem válaszolhatom visszakézből, hogy "tudod te", és valóban, nem is tudhatja. Veszek egy levegőt, hogy belekezdjek a magyarázatba, de végül szó nélkül fújom ki, majd másképp fogalmazok, mint akartam. A mondatok utat törnek maguknak. Mind a négyen benne járunk már a korban, tudom, hogy mindannyian kaptunk az élettől hideget-meleget, ezért ha nem állnánk mondhatni ellentétes oldalon, vagy nem emelne kettős falat közénk általuk a rendszerükbe és az általam szabadságba vetett hit, tudnánk beszélgetni, lenne miről. Ám így csak négy erős, hatalmas és sokat megélt lények vagyunk, akik azért gyűltek itt össze, hogy vérontás nélkül helyrehozzanak egy olyan kárt, amit még senkinek sem sikerült teljes mértékben felmérnie vagy megértenie. Ők sosem voltak "odakinn", és sosem voltam "odabenn". Ezért bár eszembe jutott, hogy teljes alázatot mutatok majd, mégsem érzem helyesnek, és nem használom a titulust sem, amit a rendszerükön belül állókra kényszerítenek. Én nem tartozom közéjük. Még nem. Mondják el, mutassák meg, hogy érdemes elismernem, hogy tévedtem. Halványan, szomorkásan elmosolyodom, ahogy a sárkányúrnő felé fordulok. Kissé kiszáradt a szám, hiszen a válaszon az életem múlhat, de a tudatom mélyén tudom, hogy ez a beszélgetés most már nem csak rólam szól. Nem megbocsájtásért jöttem, nem is hatalmat akarok, csak azt, hogy meghallgassanak, és tanuljanak abból, amit mondok. - Minden a miértekkel kezdődik, ugye? A kérdés költői, nem is várok rá választ, és nem is ingerlésnek szánom, ezért azonnal folytatom is. - De az az igazság, hogy engem is egy miért vezetett el ide. Nem azért vagyok itt, mert bármi rosszat akarnék, nem készültem csapdával, és nem akarlak megvezetni benneteket. Azért jöttem, hogy a segítséget kérjek. Bármilyen nehéz volt is - teszem hozzá, ezúttal az angyalra és az elementálra is pillantva. - Azért vagyok itt, mert... Sokat gondolkoztam, ó, de mennyire! És mégsem tudom egyetlen mondatban meghatározni a kérésem okát. Egy másodpercnyi szünet után folytatom, testtartásom pedig egy kicsit talán most igazolja is a szavaim. - Belefáradtam a titkokba és a hibákba. Ami nem csak a saját hibáimat jelenti. Nem egyedüli felelősként nézek szembe a helyzettel, de most már legalább azt elismerem, hogy oroszlánrészt vállaltam a harcból, ami az elfertőződő sebeket hagyta maga után. De eszembe jutnak azok, akik lehet, hogy kiérdemelnék a halált. A szemem előtt egy pillanatra felrémlik a rémült és kimerült Calypso, aki egy őrült kívülálló rabságában szenved, és akit ott kellett hagynom, immár harmadszor, ami sokkal nagyobb gyűlöletet kelt bennem magam ellen, mint talán bármi más létezésem során. Az emlék érintésétől amúgy is véresre kopott lelkiismeretem fájón összerándul, de könyörtelenül elfordulok az önvádtól, és a három vezetőre összpontosítok. Calypson is csak úgy tudok segíteni, ha meghallgatnak, és vagy elengednek, vagy ők maguk veszik kézbe az ügyet. - Pontosan mit szeretnél tudni? - fordulok vissza a sárkányhoz. - Hogy vannak-e terveim? Megcsóválom a fejem, de egy tapodtat sem mozdulok, a testem egy eleven szobor, csak az arcom és a szemem fordul ahhoz, akihez éppen szólok. - Azok mind megdőltek. Hogy hajlandó vagyok-e megváltozni? Ha meg tudtok változtatni, akkor igen. Nem készültem kész monológgal, sőt. Pár napja még halott voltam, majd feltámadtam; olyan csoda részese lettem, ami csak keveseknek adatik meg, és még mindig értetlenül állok az események előtt. Teljesen szétesve, olyan problémákkal és fájdalmakkal szembesülve kellett ide jönnöm, amiktől még mindig zsibbad az egész lényem, most mégis szünet nélkül, halkan, de határozottan szivárognak belőlem a szavak savas cseppjei. Erősebb vagyok, mint hittem, ám bárhogy igyekeznék is szépíteni ezt az egészet, nem hinném, hogy célravezető volna. Most az egyszer félreteszem az óvatosságot, a kedvességet, és kizárólag az igazságra koncentrálok. Innen már úgysincs visszaút, és ha kapok egy új esélyt, azt nem hazugságra és alakoskodásra akarom építeni, úgyhogy veszek egy levegőt, és tovább beszélek. - Elismerem, hogy hibáztam. Többször is. Elismerem, hogy nem végeztem tökéletes munkát, de ti sem. Talán értetlenül vagy dühösen néznek rám, ám mielőtt bármelyikük is közbevághatna, merészen folytatom. Felesleges lenne udvariaskodásból megadni nekik a lehetőséget, hogy épp most hallgattassanak el. Meg tudják tenni később is, de addigra már a fülükben cseng majd az igazság. - Sokkal több minden történik, mint amit észrevesztek vagy hajlandóak vagytok észrevenni. Hogy miért most jöttem? Mert a dolgok kezdenek elfajulni, és ez nem az én hibám, hanem a tiétek. A világ nem olyan, amilyennek látni akarjátok. Vádaskodás, tudom, de másképp nem megy. Még mindig bátran a szemükbe nézek, és nem mozdulok a helymről. Minden porcikám szilárdan ragaszkodik a pozíciójához, ahogy szavaim is a tárgyilagos hangon tálalt tényekhez, ami nehezemre esik, mert az érzelmek és a titkok mindeközben álnokul elszorítják a torkom. Amit mondani készülök, az nem csak rám lesz hatással, mégsem torpanok meg. - A világ változik. Nem ragaszkodhattok ahhoz, ami évszázadokkal ezelőtt még működött, akkor is, ha látszólag még most is életképes. Nem az. Tudom, nem tartozom a rendszerhez, mert sosem hittem benne, de elismerem, hogy én rászolgáltam a büntetésre, mert elkövettem olyan bűnöket, amikre nehéz bocsánatot nyerni, de azt is látnotok kell, hogy mindez azért történt, mert valami elindította. Ha ők, a rendszer tagjai nem lettek volna olyan barbárok a hatalom megszerzése és a példamutatás terén, a szüleim, két csodálatos fehérszárnyú angyal, talán még ma is élnének. Ahogy a családom is - mondom ki fojtott hangon, mert még most, több mint hatszáz évvel később is fáj az emlék, bármilyen halvány. - Lemészárolták őket. Embereket, mert meg akartam védeni őket. Ha mindez nem történik meg, talán a szárnyam sem volna éjfekete - teszem hozzá, ezúttal engedve a késztetésnek, hogy kihallják a csalódottságot, haragot és fájdalmat a hangomból. - Tettem rosszat, tudom, de nem állíthatjátok, hogy csak én vagyok felelős azokért az életekért, amik tönkrementek. Ezért vagyok itt. A segítségeteket kérem, hogy megértsem, miért kellett ennek így történnie, és cserébe segíteni szeretnék én is. Végignézek hármukon, és ezúttal Eldorien tekintetébe fúrom az enyém. - Nem csak rajtatok, nem is magamon, hanem mindenkin. Azt kérdezted, mire vagyok hajlandó ezért - fordulok ismét csak a sárkány felé, akinek a tekintete ijesztően üresnek tűnik, mint aki nem hall semmit, de lehet, hogy csak én látom így. Mégis makacsul bízom benne, hogy figyel rám. Bízni akarok, bíznom kell. Hangom is épp ezért ösztönösen kérlelővé válik. - De csak azt tudom mondani, hogy mire nem: ennyiben hagyni ezt. Változtatnotok kell, máskülönben elkerülhetetlen, hogy ne alakuljon ki újabb viszály, annak pedig már mindenki tanúja lesz. Azt nem lehet majd elrejteni az emberek elől. Eddig egyenesen, keményen néztem a szemébe, a lendületem és az erőm azonban a végét járja. Egyenes tartásom kezd összeesni, a hangom sem olyan rezzenéstelen már. - Ennek érdekében hajlandó vagyok bűnhődni és változni, és engedelmeskedni nektek. Ha viszont pusztán a ballépéseim kiértékelése és megtorlása a célotok, akkor csak az értékes időt fecsérlitek... Egészen kicsit megcsóválom a fejem, és végre elhallgatok. Mély levegőt veszek, a torkom kiszáradt, izmaim e néhány perc alatt sziklává keményedtek. Nem tudtam visszafogni magam. Ennél hűvösebbnek kellett volna lennem, talán tiszteletteljesebbnek is, az utolsó, szinte már fenyegető mondatot pedig végképp nem kellett volna kimondanom, de hétszáz évnyi bújkálás, menekülés és harc emlékét nem tudom kisöpörni a csontjaimból, a húsomból, és minden apró emlékből, amit megmérgezett. Nem tudom nem hibáztatni őket azért, amivé váltam, és meglehet, hogy ezzel aláírtam a halálos ítéletemet. Elhatároztam, hogy hagyom, ők döntsenek arról, hogy amit tettem mások gyermekeivel, mennyire volt szörnyűséges, de idő közben rádöbbentem, hogy rosszul közelítettem meg az egészet. Nem ítélkezniük kell, nekem pedig nem bűnhődnöm. Elég volt a hajszából, az uralkodásból, a felesleges harcokból... De ezt ők is látják? Ők is értik, vagy olyan elvakultan ragaszkodnak a régi eszmékhez, a rugalmatlan rendszerhez, hogy a vakságuk okozza majd a vesztüket - és sok más lény vesztét is? Eddig békésen álltam, de a kérdések megfogalmazódása közben a haláltól berozsdásodott képességeim mintha bizseregve jeleznék: velem vannak, és készen állnak, ha szükségem volna rájuk. Hátam mögött összefogott kezeimet most lazán magam mellé engedem.
Olykor nagyon tud belül mulattatni, hogy mennyire tartanak a keménységemtől, rendíthetetlenségemtől. Ennek ellenére akiket kedvelek, nagyon is baráti tudok lenni, ha jó mélyre ásnak, példának okáért ott van Fionn, akit a harcostársamnak tekintek, a két majdnem lányom Myärn és Rhyl, no meg Caryeth és Ellael. Tudják mind, hogy ha nem hivatalos közegben találnak, képes vagyok viccelődni, felengedni kicsit a legyőzhetetlen katona álarcából, hiszen én is tudom, hogy egyedül lenni nem jó. Még a magunk fajtának is szüksége van figyelemre, társaságra. Nem embernek születtem, mindig is a mitikus tanok kötötték le az elmémet, előbb tudtam tüzet idézni, mint járni, anyám így mindig az apámat látta bennem, a zabolátlan tűzelementált, akinek rosszra fordult a sorsa. Talán ezért is tette le voksát az ikerhugom mellett, úgy gondolta, hogy talán én meg tudom védeni magamat egyedül, elég erős vagyok érzelmileg, hogy nem kell mellettem állnia. Meglehet ettől lettem olyan zord, ám a szülők hiánya igenis nyomot hagyott a lelkemen, ettől vagyok valahol olyan eltökélt, s ezzel együtt oly szorongó. Ellael bókját a jégsárkány felé még nem hallom, ellenben a szürkeszárnyú felém intézett gonoszkás riposztján jót nevetek. A fenébe is, kivételes helyzet, de jó kedvem van. Annyira nem vagyok meghülyülve, mint egy kisiskolás, ha eljön a nyári szünet, de valahol furcsa számomra ez az egész Clarionos mizéria, nem tudom kezelni, csak valahogy így jön ki rajtam. Időről időre vissza kell változom a komor önmagammá, mielőtt még rajtamragad ez az idétlen vigyorgás. - Szó sincs róla. Csak szép az idő. – Basszus! Hát képes vagyok az időjárást felhozni? Az tipikusan annak a jele, hogy nő van a dologban. Megkeményítem az arcomat, ám pillantásomban továbbra is derü honol, arra utalva, hogy előttük úgysem tudom megjátszani magamat. Ha belekérdeznének, vajon mit reagálnék? Magam sem tudom, és nem egyszerű mindezt kezelni. Myärn oly régóta rágta a fülemet, hogy kezdjek valamit a fehérszárnyúval, de nem akartam pusztán neki megfelelni, nem mintha lett volna értelme ellentartanom, és lázadnom. Az érkező alak esetében nem ragadtatom magam el arra, hogy nekirontsak, mert megadjuk neki a tiszteletet, bármit is tett. Ha önként járul elénk, kegyelmet, vagy alkut kér, akkor lennénk következetlen vezetők, ha mindezt megtagadnánk tőle. Ellaelhez hasonlóan Caryeth kezébe helyezem a tárgyalás lefolytatásának lehetőségét, hiszen mégiscsak ő a diplomácia úrnője. Jómagam csupán biccentek az angyalnak, s várakozó álláspontra helyezkedem el. A rohadt sivatagban még egy fa sincsen, aminek neki lehetne támaszkodni. Felmerül bennem, hogy addig élő fáklyaként száguldozzak körülöttük, hiszen nem túlzottan van kedvemre a harc nélküli tárgyalás, mégsem adom jelét. Türelmet kell magamra erőltetnem, még ha ez hihetetlenül is nehéznek tűnik ebben a pillanatban.
*A levegőből nézve egészen másképp nézett ki az egykori telep, a Montgomery shoshone Mine, Rhyolite ahogy mostanában is nevezik. Szellemváros, nem véletlenül lett azzá, bár eleinte nagyobb reményeket fűztünk hozzá, ám még egy mitikus lény sem lát igazán a föld alá, hacsak nincs a baráti körében egy földelementál. Ám a Lorindeneket sem kell félteni ha üzletről van szó, mindenből a legjobbat tudják kihozni. Rhyolite megfelelően néptelen, pont az ilyen találkákra alkalmas mint a mai, bár lehetne még jobban elszigetelt. Harry Potter minden bizonnyal körbekerítené egy bűbájjal, hogy az embereket kirekesszük onnan. A fenébe is, boszorkányok és varázslók, pont nem hiányoznak éppen elég mitikus lényt kell kordában tartani. Most meg ez, felettébb különös a kérés egy kívülállótól, persze, hogy csapdát sejtek pedig az Eldorien asztala. Amikor megérkezik felmerül bennem a jogos gondolat, hogy felcserélődtek a szerepek, a jókedvű megjegyzés, a farmer eléggé távol áll elementál barátomtól, naná, hogy rosszat sejtek, ám mindezt az érzést megtartom magamnak és helyette szándékosan nyíltan mérem végig Eldorient majd fordulok Caryeth felé egy széles és bosszantóan önelégült mosollyal az arcomon. Ő persze biztosan az első pillanatban tudja mire gondolok, Eldorient pedig nem tájékoztatom. * -Nem kell tükör, éreztem a szagodat teee vadnyugati sheriff. *Csupán a tőle nem megszokott öltözékre szeretnék utalni, ami pont a helyhez illő, mintha jelmez lenne hiszen Eldorient még senki sem látta ennyire lazának. Ha nem ismerném valami jól sikerült nő ügyet sejtenék a háttérben, de ő nem olyan, hogy egy fontos nap előtt könnyű kis kalanddal vezesse le a feszültséget. Anghor érkezése véget vet a mókának, de nem telepszik több gyanú és balsejtelem a lelkemre, csupán kíváncsi vagyok. Nem is tervezhettem volna jobban ha veszem a fáradtságot arra, hogy az angyalt megtévesszem vagy zavarba hozzam, hiszen Eldorientől várható inkább a teljes harckészültség és minden szerénység mellett állíthatom, hogy a farmer szerelés és a kendő nekem sokkal jobban áll mint az elementálnak, mert én tudom viselni, tőle viszont roppant szokatlan. Mindezzel együtt mi ketten most inkább egyfajta testőrséget vagy esküdtszéket képviselünk, az irányítás és a döntés Caryeth kezében van, hiszen az ő kasztjáról van szó, és ehhez mérten Anghor figyelme is ráirányul s ott is marad a törékenynek tűnő karcsú alakon, az igéző tekinteten. Megvallom őszintén meglepődtem Anghor alázatosságán ami kellő mértékben van elosztva a tisztelettel és a látszólagos magabiztossággal. Odabent a lelke mélyén azonban fél, persze ez természetes ha oly sokáig bujkáltál s most mégis meghoztad a döntést, hogy bírák elé állj. A következményeket viselni kell, de hiába döntjük el, hogy így lesz és nem ágálunk ellene hanem lehajtott fejjel tűrjük, attól a lelkünkben még ott a félsz és a bizonytalanság, hogy leszünk-e olyan erősek, hogy elbírjunk vele. Néhány pillanattal később már inkább nyugalmat érzek felőle, egyfajta feladást, mint aki megfáradt az örökös harctól, akinek már minden mindegy. Anghor erős jellem, kitartó volt eddig, nem hagyta magát….vajon mi történt ami miatt megváltozott a korábbi döntése, ami miatt lemondott az eddigi életéről, céljairól és népes családjáról? Nem szólalok meg, hiszen Caryeth vezeti a tárgyalást, másrészt elsőként én is ugyanezt a kérdést tettem volna fel, szóval érdeklődve várom a választ és attól függően szólok csak közbe vagy nem. *
Biztos voltam benne, hogy mindegyikük időben fog érkezni, sőt az sem lepne meg, ha esetleg valamelyikük akár előbb is itt volt, hogy felmérje a terepet, hiszen azzal én is tisztában vagyok, hogy a terület jó ideje már Ellael tulajdonában van. Épp e miatt szerveztem ide a találkozót. Biztosan nincs még csak esélye sem, hogy olyan lep meg minket itt, akire nem vagyunk kíváncsiak, netán megzavarná ezt a kis társalgást, mert remélem, hogy társalgás lesz és nem valami komolyabb haj- illetve szárnytépés. Vannak terveim és remélem, hogy a társaim is hajlanak majd e felé. Tudom, hogy hármunk közül Ellael türelmesebb típus, de Eldoriennél soha sem lehet tudni, hogy mire mi lesz majd a reakciója. Csak remélhetem, hogy ma jó napja van és nem tesz majd olyasmit, ami problémát jelenthet mindannyiunknak hiszen mégis csak komoly tárgyalás lesz itt. Nem gyakran történik olyan, hogy egy kívülálló önként sétál elénk és meghallgatást kér, főleg nem egy olyan jelentős valaki, mint Anghor. Hozzá azért nem kevesen kapcsolódnak negatív vagy épp pozitív értelemben egyaránt, épp ezért kockázatos lenne mind a kivégzése, mind a tetteinek megbocsátása. Mégis úgy vélem nehéz időket élünk, nem tudhatjuk, hogy mit hoz a holnap, épp ezért nem tehetjük meg, hogy az esetleges erős szövetségeseket elküldjük. - Köszönöm Ellael! - apró meghajlást eszközölök felé, de én azért nem tudok olyan derűs lenni, mint ő. Persze ismerem már épp eléggé, tudom, hogy képes a nehéznek ígérkező helyzeteket is könnyedén venni, csak akkor komolyodik meg, amikor arra tényleg szükség van és egyelőre még nem kell előre aggódnunk. Hárman vagyunk, elég erősek ahhoz, hogy ne kelljen attól tartanunk, hogy Anghor esetleg ellenünk támadna és azért hívott össze minket. Ha mégis csapdáról lenne szó, akkor bizonyára elég az együttes erőnk ahhoz, hogy visszavágjunk, de valahogy ezúttal nem gyanakszom effélére. Belőle nem nézek ki ilyen aljas húzást. Van, akiből jó eséllyel igen, de ő... nem hiszem, és ha jól sejtem akkor a többiek sincsenek így vele, pedig Ellael még Anghor szüleit is ismerte. Én sajnos már nem találkozhattam velük, amikor apám sok-sok évtizeddel ezelőtt Vindorielbe küldött már nem éltek. Mégis elmosolyodom Ellael szavaira, hiszen róla tudom, hogy türelmes alkat, nem is feltétlenül neki szóltak a szavaim, hanem az érkező Eldorienre, aki... már-már furcsán viselkedik az arcán pihenő derűs mosollyal, ami nem mondható megszokottnak tőle. - Talán ma egy új arcodat ismerhetjük meg? - remélem, hogy nem egy kiszámíthatatlanabb arc ez, ez most nem tenne jót ennek az egész kis meghallgatásnak. Egyébként sem felhúzni szándékozom Eldorient, egyszerűen csak ismerem őt, de ha arról van szó és erre van szükség, akkor le tudjuk állítani őt. Én vagyok rá a leginkább alkalmas, hiszen tűz és jég... megfelelő ellenpólusai vagyunk a vezetésnek, Ellael pedig mint a kissé komolytalan villámhárító funkcionált mindig is. Sokat nem kell várnunk, hamarosan feltűnik a közeledő alak a levegőben, majd landolás után immár emberi alakjában egyértelmű, hogy Anghor megérkezett. Apró meghajlás, nem is várunk el tőle többet, hiszen ő akarta ezt a meghallgatást a kellő tiszteletet meg kell adnia, de ha túlzásba vinné, talán épp az lenne felettébb gyanús. - Üdvözöllek Anghor! Meghallgatást kértél tőlünk, aminek ha jól sejtem tisztában vagy a következményeivel bármilyen döntésre is jutunk. Először is tudnunk kell a miérteket, miért vagy itt és miért épp most? - elég sokáig rejtőzködött előlünk, elég sokáig vitt el magával árvákat és nevelte őket, olyanokat is, akiket nem szabadott volna. Elég sokáig élt a rendszeren kívül, jó ideig sokan azt hitték, hogy nincs is életben. Most mégis egyszerűen csak ennyi idő után elénk áll és talán kegyelmet akar? Erre okokat kell találunk, bár bennem már akad megfelelő indok, ám ehhez először is tudnom kell, hogy miért is van most itt és persze hogy mi a célja ezzel a találkozóval és vajon mit vállal azért, hogy tényleg visszavegyük köreinkbe, mert ez utóbbi biztosan nem lesz egyszerű, hiszen nekünk kell majd tartanunk a hátunkat és vállalni a döntés esetleg negatív következményeit is.
Nem hiszem, hogy valaha is éreztem magam ilyen magányosnak, ennyire gyengének és kiszolgáltatottnak. Az elmúlt néhány nap eseményei a gondolataimból és az érzelmeimből egy véres, sebző, gennyedző csomót formáltak, és már nem is tudom, miért csinálom ezt az egészet. Félnem kellene, aggódnom, és úgy is van, de az érzés mélyen lappang, valahol a góc középpontjában, és lüktet, mintha ez pumpálná az életet a szenvedésembe. Ha hinnék a jelekben... Akkor ugyanilyen tanácstalan lennék, mint most. Semminek nincs értelme, minden teljesen másképp alakul, mint ahogy elképzeltem. De talán nem is érdemeltem mást. Némán vezetem a kocsit az éjszakán át. Nem repülök, nem is akarok. Mikor megkaptam az engedélyt, hogy megjelenjek Előttük, egyszerre voltam meglepett, amiért ilyen könnyedén elfogadták a kérésem, de mikor a helyszínt és időpontot is közölték velem, rájöttem, hogy nem könnyebbülhetek meg. Egyébként sem tehetném meg, sem jogom, sem okom nincs rá, de az, hogy a semmi közepére kérettek, inkább baljós volt, mint megnyugtató. Persze nem várhattam el, hogy bármiféle pozitív hozzáállással forduljanak felém, de még mindig ostobán reménykedem néha olyasmiben, ami láthatóan veszett ügy. Fásult vagyok, és zaklatott. Leginkább ez a két kifejezés az, ami szépen leírja az állapotomat. Eltökéltem, hogy elmegyek. Már hónapokkal, sőt, talán évekkel ezelőtt elkezdett megfogalmazódni bennem a terv, és most nem hátrálhatok ki belőle. Ha megtenném, nem csak gyávának titulálnának, hanem végleg elveszteném minden lehetőségem arra, hogy helyrehozzak valami olyasmit, ami csak azért történhetett meg, mert kicsúszott a kezemből az irányítás. De ehhez ők is kellenek. Megölhetnek. Megvan hozzá az eszközük és az erejük, és bár valóban az hajt, hogy bebizonyítsam, nem vagyok rosszfiú, erőszakkal kell rávennem magam a teljes engedelmességre. Fenyítésre mindenképp számítok, akár fizikaira is, amitől összeszorul a gyomrom, a kormányt fogó ujjaim elfehérednek, olyan szorosan fogom, de vállaltam ezt a kockázatot. Tudtam, hogy bármit megtehetnek velem, és bár meggyőződésem szerint cselekedtem, tudván, milyen követezményei voltak egykori jóhiszemű ballépésimnek, ezért a félelem tüskéje megmérgezte eltökéltségemet. Arra viszont nem számítottam, hogy ha halálra ítélnének, akkor azt most már megtehetik újra, meg újra, meg újra... Fogalmam sem volt arról, hogy képes vagyok a feltámadásra, és most, hogy ez kiderült, semmivel sem vagyok nyugodtabb, sőt. Ez nagyon, igazán angyali képességnek számított a szememben, és egy magamfajtáról el sem tudtam képzelni, hogy meg tudja csinálni. Talán azért sikerült, mert tényleg akarom ezt. Talán a testem és a lelkem sem volt hajlandó a cél előtt feladni, és elbukni megint, hiszen saját magamért támadtam fel, nem mást védelmeztem, amikor a hátamba fúrták a fegyvert... De nem is akarok erre gondolni. Lehet, hogy megérdemeltem, amit kaptam, de a halál... Nem olyasmi, amiről beszélni tudok, vagy fel szeretném idézni. Sem azt, ami utána történt. Igazából semmit sem szeretnék felidézni; ha tehetném, kitörölném a múltat, elfelejteném, ki vagyok, eldobnám a szárnyaim, még az örök élet lehetőségét is szívesen odaadnám bárkinek, ha cserébe egy helyes, tisztességes halandó életet leélhetnék olyanokkal, akikkel valóban összetartozom, akik igazán ismernek. Ám ez nem lehetséges, és ez viszont csakis nekem róható fel. Nem tudom, a három vezető mennyit ismer a történetből, és azt kitől; nem tudom, mekkora bűnnek látják a tetteimet, és mit fognak szólni ahhoz, ha az őszinteségemből vádat is kihallanak majd; nem tudom, milyen a jellemük, hiszen sosem találkoztam velük így, szemtől szemben, de talán éppen azért mentek bele a meghallgatásba, mert ők sem ismernek engem. Hajlandóak lesznek figyelni rám? Caryeth türelmes és bölcs vezető hírében áll, míg Eldorien a keménykezű és szigorú vezér, aki nem tűri a lázadást és könyörtelenül ítél, Ellael pedig esetemben talán a könnyed, ám értelmes és igazságos bíra lesz. Talán. Túl sok a talán. Bíznom kell benne, hogy hárman együtt el tudják dönteni a sorsomat. Hogy megbocsájtást nyerek-e, hogy megbíznak-e bennem, azt remélni sem merem. Nincs okuk rá, főleg nem ilyen gyorsan. Azt hiszem, csalódást is okoznának vele, ahogy azzal is, ha az nyíltságot nem értékelnék. De vajon elhiszik-e majd, amit mondok? Ezer meg ezer kétely és kérdés kavarog a fejemben, alig látom az utat, amin haladok a sivatag széle felé. Körülöttem csak a sötétség és a motor zúgása, azon kívül egyedül vagyok. Teljesen, menthetetlenül egyedül nézek szembe ezzel, és lehet, hogy az utolsó döntésemet hoztam meg, de legalább elmondhatom, hogy meghoztam. Elmondhatom, hogy készen álltam rá, hogy felnyissák a szemem, rámutassanak a hibáimra, mert elismertem, hogy valami nagyon félrement. Még büszke is lehetnék magamra ezért, de a büszkeség sosem tartozott a tulajdonságaim közé, ezt a bűnt legalább nem kell magammal cipelnem Eléjük. Órákig vezetek, így a sivatag széléhez érve már látom a hajnal első fényeit. Átfut az agyamon, hogy ez talán az utolsó napfelkelte, amit látok, ezért kiszállva a kocsiból, a kavargó homokszemeken keresztül megengedem magamnak, hogy addig gyönyörködjek a látványban, amíg a nap teljesen fel nem kel. Bezárom a kocsit, leveszem a kabátom, és a motorháztetőre teszem, mert úgy való, hogy valódi alakomban lássanak megérkezni, bármennyire gyűlölöm is azt. Nincs itt senki, és ha csak a műholdak nem erre néznek, akkor senki sem fogja észrevenni, ahogy óriási, fekete szárnyaimat kitárva, nehéz szívvel útnak indulok. El kellett volna búcsúznom - fut át az agyamon a borús és kissé dühös gondolat. Sokaktól kellett volna búcsút vennem, magyarázatot adnom, tőlem és nem mástól kellett volna megtudniuk az igazat, és talán már nem lesz rá lehetőségem. A hírem tudtommal már terjed, és hamarosan olyanok is megtudják majd az igazat, akik eddig árvának hitték magukat, ráadásul van köztük olyan, aki valóban az volt... A kétségek és kérdések, amiket elültetek bennük ezzel, még kínzóbbak a sajátjaimnál. Miért nem mondtam el mindegyiküknek az igazat? Miért kellett annyit játszanom és hazudnom? Tényleg miattuk tettem - vagy Sodorának igaza van, végig csakis magamra gondoltam? Nem, ezt nem hiszem el, és nem is érzem igaznak. Megadtam nekik a választás lehetőségét, olyasmit, amivel nem rendelkezhettek, amikor körbéli szülők gyermekeként meglátták a napvilágot; a védelem képviselőinek nagy része pedig jól tudom, hogy a szigor, a szabályok és az ellenállók letörését tűzte ki célul, és jó részük erre nevelte volna a gyerekét is. Én nem akartam rosszat azoknak a fiataloknak, éppen ellenkezőleg. De látván, némelyikükből mi lett, és hogy mások mégis visszahúztak a szabályokhoz és a rendhez, nem tagadhatom, hogy elbizonytalanodtam. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy sorsomat éppen azok kezébe készülök adni, akik ellen az egész indult. Különösen Eldorien az, aki joggal magára veheti majd mindezt, és talán ostoba lépés lesz részemről, de nem fogom eltitkolni a véleményem előle sem. Amennyire képességeimtől telik, egyenes gerinccel és hittel nézek szembe velük, és meg fogom próbálni megérteni döntésüket, bárhogy szól is majd. Rettegés nincs bennem, és aggodalmam is csökken, mikor meglátom a három vezető még apró alakját a szellemvárosban. Most már nincs visszaút. Groteszk látvány, kifacsart western jelenet. Nekem még revolverem is van hozzá, de ezt a gondolatot azonnal kiverem a fejemből, bármilyen védelmi ösztön hozta is elő a tudatalattimból. Nem használok semmilyen fegyvert vagy képességet ellenük, ezt már régen eldöntöttem, akkor sem, ha egy seregnyi katona rejtőzik körülöttük a sivatagban. Mostantól ők rendelkeznek velem, és nem vagyok hajlandó okot adni a támadásra, ám azt is tudom, hogy igenis van olyan körülmény, ami változtatna ezen az álláspontomon, de mindannyiunk érdekében remélem, hogy nem merül fel ilyesmi. Igazán nem is lenne rájuk jellemző, de nem tudhatom. És ez a lényege az egésznek. Nem tudhatom. Kellő távolságban érek földet ahhoz, hogy jól lássák a fekete szárnyakat, de akárcsak ők, én is felveszem emberi alakomat, mielőtt gyalog közelebb megyek, és a látvány, ami elém tárul, némileg meglep. Tekintetem ide-oda jár köztük, és szándékosan nem nézek sokáig egyikük szemébe sem. Caryeth hírneve igaznak bizonyul. Gyönyörű, lenyűgőző, hűvös szépség és méltóság árad belőle. Megjelenése makulátlan, tekintete nyílt, arcán azonban kevés érzelem mutatkozik. Ellael ezzel szemben öltözködésével jelzi, hogy mindenre felkészült, de az is lehet, hogy csak valami számomra ismeretlen szokásnak tesz ezzel eleget, mert ruházata ellenére arcán csak érdeklődést vélek felfedezni, ellenségességet nem. Tőlem tart talán? Eldorien azonban, a tűzelementál, akitől a szikrázó tekintetet és lángoló megvetést vártam, teljes nyugalommal áll, és az átlagos viseletben jelent meg. Én sem öltöztem i, semmi értelmét nem láttam, a tiszteletet egy sivatag közepén nem dresszkóddal fogom kifejezni. De hogy mutatod meg valakinek, hogy nem félsz sem tőlük, sem a döntésüktől anélkül, hogy arcátlannak és acsarkodónak tűnj? Hogy éred el, hogy figyeljenek rád, de ne tekintsenek fenyegetésnek? Remélem, hogy éppen úgy, ahogy én teszem. Érzem, hogy késélen táncolok. Sehol nem látok senkit magunkon kívül, és fenyegetettnek sem érzem magam, a helyzetből adódó feszültség pedig visszás módon eláraszt nyugalommal. Most már felesleges az aggodalom, lesz, ami lesz. Olyan távolságban állok meg, hogy ha kell, kérésre közelebb mehessek, de innen is jól látható és hallható legyek. Nem hajolok földig előttük, nyomát sem mutatom álságos viselkedésnek. Mikor lelassítom a lépteim és végigjáratom rajtuk a tekintetem, abban nem vehetnek észre sem feszültséget, sem megbánást, inkább figyelmet, érdeklődést, és azt a nyugalmat, amit csak azok engedhetnek meg maguknak, akik beletörődtek a pillanatnyi sorsukba, de készen állnak küzdeni érte, ha kell. Megbántam dolgokat, sajnálok bizonyos tetteket, és sok mindent nem értek, de a méltóságom és a hitem nem fogom csak ezért a porba dobni. Csak pár másodpercnyi csend után hajtom meg előttük a fejem, egyetlen egyszer, és akkor sem túl sokáig, megadva a tiszteletet, ami jár nekik, mint vezetőknek. Mikor pedig ismét felemelem a fejem, már nem cikázik a tekintetem köztük, hanem megállapodik a sárkányhölgyön, Miamar utódján, a Diplomácia fején, a világ egyik legszebb, és őszintén remélem, hogy legbölcsebb teremtésén, akinek a kezébe helyeztem a jövőm. Emelt fővel, egyenes tartással, de büszkeséget mellőzve várok, hogy valamelyikük megtörje a csendet, amit csak a fel-feltámadó apró széllökések zavarnak meg.
A sárkány úrnő üzenete aligha érint, csakis a személye miatta tiszteletből jelenek meg a sivatagban, hiszen nem tisztem tárgyalásokon részt venni. Csakis azzal nyugtatom magam, hogy ez hadbíróság, így van értelme itt lennem. Miután ez nem egy hivatalos találkozó, nincsen szükség a második körre, hogy a tizenkét fő témafelelőseként vezettem az igazgatótanácsot, amely sok tekintetben mindent meghatároz. Nem, itt most Caryeth a döntnök, s bár Ellaelnek is bizonyára lesz hozzáfűznie, itt mint objektív hallgatóság jelenek meg. A céget jelenleg Fionn irányítja, hiszen nem csak a terciusom, a FireArm-ban is komolyan tud segíteni. Hiszen ki tudja, hogy meddig maradunk. Legutóbb, amikor elhagytam a MET gálán túl Riot, Clarionnak kellett megmentenie. Annak a Clarionnak, akivel az elmúlt évszázadokban alig beszéltünk, most pedig kész volt feláldoznia értem az életét, majd minden bátorságomat összeszedve felkértem táncolni. Na igen, én, aki minden szempontból szembenézek a végzetemmel, megzavarodom egy ártatlan angyali tekintettől. Ám Myärn ki tudja, hogy mióta nyúz, és arra fogtam, hogy csakis miatta tettem meg, holott ez nem teljesen igaz, magam miatt. Még akkor is, ha ez a második alkalom felrúgja a korábbi tartózkodásomat a fehérszárnyúval szemben, és még most is vigyorgok, amikor leszállok, és az elementáris alakból térek vissza emberi külsőmbe. Gyorsan rendezem a vonásaimat, ám a két ősi már bizonyosan ismer annyira, hogy ha nem vonom össze mindenen a szemöldökömet, akkor ott nagy bajnak kell lennie. S a rezdüléseim sem feltétlenül magabiztosságot, mindent elsöprő erőről árulkodnak, ezúttal mintha nagyon is emberi lennék. Azért annyira sikerül mellőznöm az idétlen bénázást, hogy a munkám rovására menne, így talán komolyan tudok fellépni a társaim mellett. - Nem ártana a szárnyaidra visszapillantó tükröt szerelned barátom, ott jöttem a nyomodban. – Jegyzem meg hamiskás pillantással az angyal felé, sosem mulasztom el, hogy valami módon ébren ne tartsam a figyelmét, én már csak ilyen vagyok, katona mentalitás. Caryeth felé bólintok, és intek, nem fogom méltatni a külsejét, pontosan tudja magáról, hogy a világon ő a legszebb, ám amit Clarion felé érzek, az mégiscsak valami más. - Szia Cary. – Vagyunk olyan viszonyban, hogy így köszönjek, igaz, csak ha nagyon magunk között vagyunk. Ekkor nincsen szükség komolykodásra, és még én is el tudom magamat engedni. A felvetésére ellenben hümmentek egyet, aha, tipikus, már megint én vagyok a rossz zsaru. Már meg sem lepődöm. – Lehetek én vele bármilyen, ha ti ketten rendszerint leszavaztok. Ha le akarom tépni a szárnyát, úgyis megteszem, nemigaz? Így ne ints nyugalomra már előre, mert csak felhúzol tőle. Legalább add meg a lehetőséget, hogy a hallottak alapján döntsek. – Vonom meg a vállamat, ám az arcomon mégis derű honol, közel sem vagyok olyan bús, mint szoktam, és ennek biztos, hogy oka van. A ruházatom sem a megszokott öltöny, vagy bőrdzseki. Egyszerű farmer, és vászoning, a nyakamban egy kendő. Természetesen férfikiegészítő, nem női sál!
Kezdőlap 
