üvegház

És a prédáló vadállatok ereje is szól belőle. Ott volt ő, amikor mint a sáskák özönlötték el az ocsúdó sárkányt az északi japán szigeteken, akit rakétával szedtek le a háború idején. ott volt, több aprónak ható misztikussal, karmos démonnal, állati dzsinn pajtásával, tudja, micsoda ereje van a tömegnek az egyén ereje felett, és hogy a sárkány mérhetetlensége is múlandó, altató lehelete, savköpete, tüze és jege talán megperzsel tucatnyi lényt, de akinek csak egyetlen feje van, az egyetlen irányba képes fordulni, a tarkóján pedig összezárul aztán egy halálos fogsor.
De ő a háború gyermeke és nem tanácsadó, noha a lázas csillogás beleköltözik üveggolyónyi sivárságú szemeibe, az éjszaka mellett a saját léleksötétje tükröződik benne, és ez elveszejtő fényjátékot eredményez. Egy háború kedves lenne a szívének. Fájdalmas felismerés a béke szigetén, de legalább ezt is biztosan tudja magáról.
- Lépést tartottam velük, mind a használatukkal, mind a kivédési mechanizmusukkal - a szolgasága nem egy sötét pince zárt világában történt, az értelme friss maradt, csak a liberalizmus elvi alapjairól és jogosságáról maradt le, nem az atomtechnológián túli leleményekről, ezt mind tartalmazza középmély tónussal adott felelete, amiben már nincs semmi csintalanság vagy élc, a legnagyobb komolysággal beszél. A kívülállóknak ha lehet ezt mondani egyénenként még inkább létkérdésük a rejtőzködés, mert... pontosan azért, amit Vyvegar mond. Rábámul a sárkányra, némi hitetlenkedés tükröződik az arcán, és kifakad.
- Árulja el nekem Mr. Mora, hogy akkor mi végre van a kasztok vezetőinek és magas körű tagjainak kezében a multinacionális gazdasági és közigazgatási szervezetek irányítása, hogyha képtelenek a saját fajtársaik segítségére sietni? Mi végre ül a tudomány vezetése a géntechnológiák csúcsán, ha félni kell a genetikusok leleplezésétől? Mégis hogy ne érne valamit kinyújtózni egy sárkánynak, aki sárkány, és nem egy ... ember?! - mély levegőt vesz, és még ugyanazzal a lendülettel folytatja is. - Bocsásson meg, nem volt jogom ilyen kérdéseket feltenni - és ezzel szinte kéri is a sárkányt, hogy ne válaszoljon rá. Ne. Mert a szenvedély már csak olyan dolog, hogy vissza lehet fogni, amíg erős láncok tartják, de mindketten pontosan tudják, hogy a lehetséges válaszok a láncokat magukat kezdenék ki, mert ezekre a kérdésekre nem lehet olyan választ adni, ami megerősíti azt. Mert Severin nem kapta meg azt a "megfelelő" nevelést, ami elpusztította volna benne a misztikusságot, a lényt, ami tudja magáról, hogy többre hivatott, mint emberbőrbe zárva tengődni egy olyan életben, ami méltatlan hozzá. A megfelelő neveltetés pedig létfontosságú, hogyha egy rendszer arra épül, hogy erőszakot tesznek a rendszert felépítő egyének azon, amik.
Jobb lenne megölni. Minek él az ilyen?
- Nem tudom, hogy Kitana úrnő mennyire megbízható, vagy alapos, de efféle jellemzés alatt talán arra gondolt, hogy katonai és kutatólétesítmény nem található a közelben, a legközelebbi lakók a maguk dolgával törődő emberek vagy lények - színtelen hangjában nincs minősítés arra, hogy mit is tart az említett nő felől, amiért ennyi útravalót adott, mintha az előbb kiadta volna minden érzését, amit csak találhatott. - Napközben néptelennek látszanak, vadállatokat láttam csak eleddig, háziasított jószágokat nem - teszi hozzá, mintha csak meg akarná nyugtatni a sárkányt, hogy nincs elkésve semmilyen utánanézéssel. - És a renoválási munkálatok zaja és hangja, a beköltözések sem csaltak még át senkit - ráncolja a homlokát össze, miközben felidézi magában az itt töltött idő részletesebb emlékeit. Sok az új arc, de mindegyik bentlakó.
Összefonja a karját a mellkasán, a bal lábára helyezi át a súlyát, kiegyenesedik az előrehajlásból. Mintha valaki pihenjt vezényelt volna neki. Pislant az elhangzókra, de nem úgy néz ki, mint akinek bármit is jelentene a "nem a mienk" kitétel. Talán nem az övék, de látják a fényeket, tehát az ő problémájuk is. A túlzott udvariaskodás halálhoz vezethet, de erről senki sem nyomtat dohánytermékekre figyelmeztető címkéket. Simán átmenne, akár most is. Szinte bizsereg a talpa a bakancsban, a bőre alatt gomolyog a füst, ami repíthetné oda át, túl a kerítésen, az erdőbe. A titok izgalmas, a lehetőség, hogy felderítheti és legyőzheti a rejtélyt a szívritmusába kódolva dobog, é őszintén szólva nehezére esik lenyelni onnan, amikor a sárkány visszakozik, ránéz. Az arca teljesen üres, de valószínűleg egy kicsit csalódott, hogy másokat is beavatnak az ő éji fényeinek rejtélyébe, mindazonáltal bólint.
- Hozzá kell tennem, hogy nappal még soha nem láttam. Visszakísérem.

​​

Van-e bárki az ősöreg tündérsárkányon kívül ezen a világon, az elzárt titkos városok internet nélküli barlangmélyeire száműzötteken kívül, akik szerint lehetséges az a fogalom, hogy jó úgy a világ, ahogyan van? Mintha felkenné magát egy ellentmondás eleven apostolává, hirdetne egy szentségtelen igét, miközben jótékonykodva elvetne minden jóra való hajlamot. A világ önmagában kezelhetetlen egység. A részei talán megállapodhatnának, mint az erdő Vyvegar gondos keze alatt, ám abban az erdőben mindazok, akik a földön járnak és élnek még rajta kívül nemigen találnák meg a boldogságukat és számításukat.
Mit keres a sárkány egy olyan világban, ahol az emberek és misztikusok boldogsága kizárólag mások kárára érvényesülhet? Alighanem valami olyan igazságot, amit már elpusztított a haladás, felzabált a mohóság, és végül a restség taszított a nemlétbe. Vyvegar mellett sorra hagynak fel óvó tevékenységükkel azok, akik valaha még hittek a hasonló eszmékben, mert egyfajta sötét megvilágosodásként éri utol őket annak hiábavalóságának felismerése.
Bukásra lenne kárhoztatva a sárkány is? Mi másra? Miért is ne? És miért pont ő ne tarthatna ki választott hitvallása mellett? Túl triviális a válasz ahhoz, hogy megadható legyen, az egyszerűsítés éppen olyan helytelen sarkítás, mint a bonyolítás.
Jó a dzsinnek, hogy nem nyomasztják efféle gondok. És ugyanazért rossz is neki. Szolgálja a gépezetet, mint egy fogaskerék, egyetlen mechanikus rész, de nem ad hozzá gondolatot, és maga a gépezet sem ad neki semmit. Használja és koptatja, besorolja, elvárásokat támaszt, és igazából nem kíváncsi az álláspontjára, de az érzés kölcsönös. Severin nem csinál titkot abból, hogy mennyire tartja puhánynak a rendszerbélieket, csak azok hajlamosak azt hinni, hogy a férfi gőgös, és mindenkit lenéz, elfeledkezve arról, hogy az erőt tiszteli, mert sértené őket, hogy bennük nincs olyan erő, amit megláthatna.
Ezt keresi a sárkányban. Sejti, hogy van benne valami több, mint azokban, akikkel eleddig találkozott, de nyilvánvalóan igen elégedetlen vyvegarral, bár a mosolya arra utal, hogy azért nem reménytelen.
- Azt nem tudhatja, amíg szüksége nem lesz rá. A testőr elővigyázatosság, hogyha eljön az a nap, hogy saját magánál hatalmasabb ellenséggel kerül szembe, akkor ne legyen egyedül. Ha nincs testőr, nincs lehetőség sem ennek az állapotnak a kivédésére - védi a testőrség intézményét, talán maga sem tudja, hogy miért olyan hevesen, mert bár a szavai elszántak, a hangja színtelen. Egy fix gondolat az elméjében ez, de nincsenek hozzá kapcsolható érzései. Jól számított a sárkány mindazonáltal, nem maradt kinyilvánítás nélkül. Talán a fesztelenség teszi. Az otthonosság. A dzsinn adaptálódott, még ha még mindig fájdalmasan idegenszerűen is hat, ez alighanem a létezésének minőségkülönbözőségéből fakad. Hitványabb anyagból gyúrták, mint ebben a tündérkertben bárkit és bármit.
- Máshogy csinálták, de nem feltűnően - farkasmosolya hirtelen ömlik el az arcán, mint egy zavarbaejtő forrása a gondolatoknak és érzéseknek, amik hirtelen kiszöknének a dzsinnből, de fájdalom, talán Vyvegarban nincs meg a készülék dekódolni őket. Ahogy kellett volna. Imádja ezt a kifejezést, árnyalatnyi sajnálat költözik kék tekintetébe, aztán továbbáll. Nem bélyegzi Vyvegart szűk látókörűnek, természetesen megtanulta, hogy nem szabad.
- De félreért, nem arra gondoltam, hogy szabadon szálltak az égben, és önnek is ezt kellene tennie. Közel s távol nincs ember. A park nagy. A műholdak, rádiók, repülési engedélyek befolyásolhatóak, a parkban senki nem látná, vagy aki mégis az meghazudtolható. Azon kívül az épületben is vannak elég nagy termek, amik ha csak egy-egy alakfelvételre, nyújtózkodásra is, de lehetőséget adnának az emberalak levetkőzésére - emberalak, mint valami kórság, úgy beszél róla, káros fejlődési eredmény, de hát... őt se látták még a kastélyban másnak, mint füstnek.
- Ezen kívül a bejárhatatlan, meredeken a tengerbe szakadó partfalak főleg éjszaka kiváló repülőhelyek - ő már csak tudja. A kívülálló-csemetéket valakinek őriznie is kellett.
Udvariasan úgy tesz, mint aki nem hallja a vágyakozást, ami majdnem olyan intim, mintha in flagranti nővel vagy férfival kapta volna a hálószobájában amikor bezörgetett hozzá. De nem titkolja, hogy ő már-már betegesnek tartja, hogy egy sárkány beszorítja magát az emberformába, rendszer innen vagy rendszeren túl, a sárkány szimbolikájának százfejű szörnye nem véletlenül alakul ki, és főleg nem véletlenül oly hatalmas és kiterjedt minden hitvilágokban a hatalmi jelentése.
Nem élteti önnön nagyszerűsége, felsegíteni a sárkányt egy méltó gesztus, ő az ismerős a tetőn, ő vezeti. Ez a feladatának része, és a feladat maga pedig a dzsinn élete. Elégedett, amiért Vyvegar elfogadta a kezét. Nem állhatja az olyanokat, akik félrelökik a segítő szándékot. Micsoda nevetséges dolog ilyenkor a büszkeségre hivatkozni! Mintha volna bármi oka a büszkeségnek arra, aki nem becsüli meg mások tetteit. Olyankor mindig kedve támad bebizonyítani a senkiháziaknak, hogy de mennyire, hogy rászorultak volna arra a segítségre! Ebben a világban mindenki rászorul, legfeljebb még nem tudatosodott benne.
Kissé előredőlve áll a tetőn, mintha nem egészen úgy hatna rá a gravitáció, ahogy kéne, de valójában tökéletes testkontrollal egyensúlyozza ki magát. A szemeit a sötétségbe fúrja kémleli a fényeket úgy, ahogyan eddig rendre bárhányszor felbukkantak. Kétes sikerélmény, hogy még mindig itt vannak, egyszerre helyes, hogy a sárkány is látja őket, és helytelen, mert nem kellene ott lenniük.
Oldalra pillant a férfire. Neki se sok fogalma van róla, viszont ötletei akadnak.
- Milyen területek vannak arra? Kinek a birtokában? Emberé vagy misztikusé? - kérdezi halkan, olyan csendesen, hogy a szó szinte kettőjük között hullik a tetőre. Talán nem fenyegeti a veszély, hogy ezzel elijeszti azokat a dolgokat, de a biztonság kedvéért még sose cselekedtek önkártékony dolgokat.
- Eleddig nem, kizárólag ebben az erdőrészben. Látszik még egy másik kerti épületről, de a talaj szintjéről egyáltalán nem. A kastélyból sem, és a kastély tetejéről sem, megpróbáltam, de talán csak eltűntek, mire odaértem, sajnos nem lehetek mindenhol egyszerre - bár ha valaki kívánná....
- Rengeteg mindenre gondoltam. Magamból kiindulva talán egy dzsinn bűvöli ott a védőtárgyait. Én is fénylek közben. Vagy újra és újra kívánságokat teljesít. Gondoltam sárkánytűzre, tűzgólemre, angyaltűzre, démontűzre, valamiféle bűbájra, amit azok az emberszerűek csinálnak - még sose látott figyelőt, a nevüket is elfelejtette a boszorkányfajzatoknak. - És így tovább. Egyetlen természetes jelenséghez se tudom hasonlítani, bár csak az interneten néztem utána, mást nem kérdeztem róla meg. Ha senkiföldje talán átmehetnék.

Másnak tekinteni a dolgokat, mint amik valójában egyenértékű az esszenciális hazugság elfogadásával, ami egy kényelmes és kényelmi állapot, felülemeli a lelkeket a pusztító valóságon és igazságokon. A dzsinn elismeri az ebben rejlő lehetőségeket, de nehezen volna képes tisztelni valakit, aki békét lát ott, ahol élet-halál harcba merevedett a Lét és a Nemlét. De valójában azokat is kevéssé tiszteli, akik háborúktól nyűgözöttek, megigézi őket mások szenvedése és mindent csatatérré és vérmocsárrá változatnak. Általában csak kevéssé képes tisztelni bárkit is azért, ami. Amit hall róla és amit tud róla semmit nem jelent ahhoz képest, amit talán egyszer majd lát tőle. És ez a tett lehet az, amiért a dzsinn tisztelhet, félhet avagy megvethet.
Egy dzsinn minden élőtől különbözik, mert amíg az embereket, sárkányokat, elementálokat, démonokat és figyelőket, angyalokat és tündéket az élteti, amit ők maguk megtesznek a környezetükkel, a környezetükben élőkkel és persze egymással. A dzsinneket ezzel szemben éppen az élteti, amit mások rajtuk keresztül cselekednének meg, önnön kedvteléseik és környezetátalakító munkásságuk arra irányul, hogy a környezetük tőlük kívánjon valamit. Bármit. Akármit. A kívánság erő. Ha mégoly nyomorult is Severint, ezt tudja, a génjébe írt alapvetés. Ám az alapok csak arra jük, hogy abból kirugaszkodjék a személyiség egésze. A gőgös dzsinnt, aki egykor volt értő kívülálló kezek tanították meg úgy szolgálni, hogy aztán most a sárkány hasznára lehessen. Milyen ironikus életrejtély, az úrnő munkássága nem vész el, csak átalakult kis teremtményében.
Severin nem küzd azért, hogy kiteljesítse faji vágyait. Egy sokkal nagyobb ügyön dolgozik, ha mégoly kevés is az esély arra, hogy jutalmat nyer érte: a meg nem értett sárkány vágyát elégíti ki. Vyvegar kívánsága tiszta, még ha meg nem is fogalmazott, bűverőt sem kell érte magából elővonnia, azt kívánja tőle, hogy legyen hasznos, rendes és jó, még ha ez nehezére is esik olykor, amikor Hesitát kissé megpirítaná a sütőben, hátha akkor befogja végre a száját, vagy más, hasonló cseprő esetekben és így tovább és így továb, tisztán olvasott a kívánság. Teljesíteni akarja. Hát teljesíti. Néha ez a bonyolult világ annyira egyszerű is lehet.
- Az elkerülhetőség feleslegességet jelezhet - visszapillant, kék szemei hűvös tükrök. Nem vitázik, a gondolat felmerül benne aztán el is süllyed. A takarítás körül csak kurtán forognak a gondolatai.

...örömmel takarította fel a saját vérét a padlóról, a falakról. Felhengerítette a szőnyeget, kicserélte a párnákat. Elcsigázott mozdulattal sikálta fel a padlót, új paravánokat hozott, a selyemlegyezőket semmi sem menthette meg. Szenvedéseinek nyoma eltűnt, már nem szolgálhatta a tünde kedvét, ám a tisztaság csak a biztonság illúziója volt, hiszen bármikor fakaszthat magának egy ilyen szentségtelen lény új és új vérpatakokat.

A ruhasimogatást megmosolyogja. Ritka mosoly, de őszinte, ami nevetséges, azt a sárkány maga is felismeri, nem teszi szóvá a feleslegességet, igaz, ő maga is olyan, mintha a sáros bakancsai lógtak volna csak ki egy skatulyából, de könnyű annak tisztának maradni, aki füstté válva teszi meg a kritikus útszakaszokat.
Minden szava természetes. A beszámoló éppen úgy, ahogyan a feleslegesnek ítélt védelmezés is. Ő maga pedig az ellenkezést ítéli feleslegesnek, tízpontos szemforgatása őszintén árulkodik zárkózott vonású arcában arról, hogy miként is vélekedik erről a dologról.
- Nincs kétségem felőle, Mr. Mora, de engedje meg, hogy ne tekintsem sebezhetetlennek és sérthetetlennek - nem azért, mert alábecsüli a sárkányt, hanem mert testközelből tudja, mit tesznek a rendszeren kívül álló kegyetlenebb hajlamú lények azokkal, akiket le akarnak vadászni. Nem Vyvegar lenne az első nyolcszáz esztendős sárkány, akit kiszakítanak az életből és darabokra tépnek azok, akik tunyának és ostobának látják a hierarchia teraszain jólesőn tespedőket, és a maguk módján adják meg nekik az utolsó, halálos leckét.
- Tudom, hogy mi - bólint. Egy tündérsárkány. Milyen félelmetesen hangzik. De nem ebből indul ki. Valahol az elméjének sötét falán kaparászik egy érzés, ami lebontja a rátarti előítéleteket a tündérsárkányok nevezéktanával kapcsolatban, és ami állandóan táplálja a kíváncsiságát. Miért érez így? Miért? Hogyan? Miként?
- Azt ön is tudja, hogy én mi voltam. Nekem különös, hogy ennyire ritkán veszi fel a valódi alakját. Ott, ahonnan jövök nem voltak ilyen gátlásosak - így önmagában a puszta sárkány alak nem jelent semmi többet a számára, mint a legigazibb kinyilatkozás. Egy emberhez képest talán az irdatlanság szimbóluma, de egy dzsinn szemében pusztán az igazság, nem a hatalom biztosítéka. A hatalom... csillog a szeme a puszta gondolattól, ő örülne egy mai tragédiának, hogy a sárkány is nekivetkőzzön pikkelyes bőrének, ám ezt nem fogalmazza meg a metakommunikáción túl, de mintha kiszagolná a hamisságot. Rásandít a sárkányra. Ha azt kívánná, hogy legyen sárkány, vajon át tudná változtatni egy óvatlan pillanatban?
- Itt vagyunk. Ott az oldallétrán fel tud mászni, én innen figyeltem őket - mutatja a fémes fokokat, persze neki könnyű, szertefoszlik, halvány gomolyagja felemelkedik a sárkány mellett, a tető szintjén várja már a férfit, a kezét nyújtja segítségül a nagyobbacska átlépéshez. A hűvös estében alig párás a fém, nem olyan csúszós, mintha jéggel és hóval ünnepelné a természet a telet.
- Óvatosan, sok a keresztező fém -a sötétben látás adottság, de akinek nincs, sok sötétben járással a maga szemeit is fejlesztheti. A dzsinn nem siet előre, lassan lépked, tompa dobbanásai jelzik, hogy hol kell nagyot lépnie a sárkánynak, mielőtt megközelítenék a korábbi őrhelyét. Ilyen magasból a panoráma csodálatos a levegő pedig még tisztább, mint a kastély közvetlen környezetében, annak tömbje nem fogja fel a lég áramlását, és az erdő folyamatos suttogásából hallani lehet, hogy szellő járja a környéket.

A béke alappillére az erőszak. Erőszak nélkül nincs a békének körvonala, nincs viszonypontja, nincs amihez képest nyugalmasabb a békesség, és még inkább nincs semmi, ami fenntartaná. A béke egy természetellenes képződmény, egy idealisztikus vakság, egy rózsaszín köd a sárkányhoz hasonló szemén.
Severin nem vakítja magát. Ha végighordozza a pillantását a birtok szélességén és hosszán, fáin, még kihalt virágágyásain, formás szobrain, ösvényein, pagodáin, hajtásain és buckáin, az össze nem gereblyézett falevelek portyázó hordáin ő maga nem a természet békességét látja a hajladozó fűszálak harmonikus zöldjén, a kérgek barnájában, a zamatos, friss levegővel nem a háborítatlanságot szívja magába.
A haldokló füzet látja a diófa mellett, a rózsabokron szunnyadó tetveket, az összecsavarodó gyökerek élethalál harcát a föld alatt. Reggel a harkályt, ahogy kikopogja a kéreg alól a szú védtelen pajorját, a mókust, miközben egy makkot rágcsál, ami csíralevelei között a tavaszról álmodik, amikor majd hajtásként szárba szökkenhet, és mit sem tud arról, hogy ez egy beteljesületlen álom marad. A pillangót látja, amit elhordanak a hangyák még elevenen a göröngyök között, és a lepkét, ami mellette, tőle nem félve húz befelé a sárkány védelmébe és rejtekébe és pusztul meg a kifejezetten korszerűtlen tűz fényében.
Bárhova néz, pusztítást, háborút, halált és erőszakot lát ott, ahova békésen megtérni, kikapcsolódni járnak azok, akik erre vágynak. Vérben és küzdelemben pihennek el, és a béke szépségéről szavalnak, holott az élethalál harc szépségét élvezték ki a legteljesebben. Képmutatók mind.
A dzsinn is, hiszen nem prédikátora hamis hitvallásának, csak létezik ebben az állapotban. Viszály veszi körül, noha a látványos harcok elkerülik, nem untatja a jelenlét. Neki nem hinni kell a béke ködében, hanem karbantartani azt a "gépezetet", ami füstössé fújja a valóságot, eltorzítja a körvonalakat, és megadja a léleknek azt, amire vágyik. Arra pedig tökéletesen alkalmas. Nem fog félni kitépni a szívét annak, aki letépné a rózsaszín hályogot a békevágyók szép szeméről. Vagy ez talán túlzás volna?
- Akadnak, de takaírtani nem szeretnek, főleg nem feleslegesen, bár... ki szeret? - emeli meg a vállát olyan hanyagul amennyire feszes, egyensúlyozó testtartásától a párkányon telik, de arra ő sem vesztegeti az életüket, hogy az egyszerre megpillantás előnyét és hátrányát megvitassák, olyan szinten érdektelen a témában. Nincsenek erkölcsi aggályai az iránt, hogy álmában megbámulja a sárkányt. Alvó állapotban egyetlen teremtmény sem képes hazudni és alakoskodni, még ha ember formáját magán is tartja, akkor lesz a férfi a legközelebb ahhoz a sárkányhoz, amire a dzsinn még mindig kifejezetten kíváncsi. Sőt. Mintha minden perccel egyre kíváncsibb lenne, pedig az elmúlt napokban már erre sem gondolt olyan sokat, mint amennyi gondolást már károsnak minősíthetne.
Érti ő a célzást, csak nem igazán érdekli.
Érdekli ellenben az, hogy mi történik körülötte, végül is, ez már amolyan foglalkozási ártalom. Folyékonyan beszél, megtorpanás és tétovázás nélkül, minden szó gördülékenyen hangzik el tőle. Kiváló az angolja, és nem gyötri semmi, hogy olyan szaggatott legyen, mint gyalázatos ájulása után. Jól áll neki az éjszaka. Nem tűnik fáradtnak, pedig nem aludta át a napot, az energiáját magából meríti, az ereje kifogyhatatlan, ha úgy akarja. Húrrángása elhalványult, de nem vág kevésbé, ha valaki óvatlan ujjakkal próbálná meg újra pendíteni. Idegenszerűsége talán jellemvonás, és ha legjobban feloldodódik is egy kicsit mindig hamis billentyűje marad egy hőn szeretett, soha ki nem dobott hangszernek. Ha megéli.
Nem igényli a dicséretet ezért. Érzékeltetni fogja a sárkánnyal, hogy mikor tesz neki szívességet, amit meg kell majd köszönnie, ám ez nem olyan dolog. Ezért van itt. Bólintva ellöki magát a párkányról, a gravitáció a föld felé tépi a testét, súlyosnak tetszik, mint a kő, füstté foszlik a becsapódás előtt, és újra összeáll a pillanat töredéke alatt. Eligazítja fakó haját, egy bokor mélyére figyel, álmából felriasztott apró madár borzolja méltatlankodva a tollait abban a falatnyi szélvédett zugban. Nem háborgatja.
- Ingók. Nem állandó fényforrásúak, mint egy égő, inkább mint a tűz, ám a lobogásuk nem volt olyan határozott. Mintha nem volna állandó izzójuk, hanem egyfajta kisugárzás hozta volna létre. Élénkebbek, mint egy foszforeszkáló dolog, de nem olyan pulzálóak, mint a Sirius - tekint fel a csillagtalanul felhős égre, az egyetlen csillag amit ismer a pulza fényű nagykutya. Rugalmasan igazítja a férfiéhoz a lépteit, bakancsainak nincs akadály ezen a terepen, egyenletes légvételei arra utalnak, hogy ez az ő számára egyáltalán nem sietség. Biztosan halad a sötétben, sok időt töltött el alagutakban, a szeme jól alkalmazkodik, a környezetét pedig már felmérte. A sárkányon tartja a fél szemét, ha esetleg segítségre szorulna, olyan méltatlan lenne a botladozását.
- Nem sok haszna volna, én már láttam a fényeket. A közelségem talán elriasztaná őket. Éjszaka amúgy sem tanácsos egyedül járni, még akkor sem, hogyha a saját birtokán van egyelőre, és elméletileg nem fenyegeti veszély - féltés nélküli megóvás. A dzsinn nem képtelen arra, hogy figyelmes és ragaszkodó legyen, legfeljebb praktikusan éli meg azt. - Ha ez egy érdekes csapda, akkor nem lenne jó eltávolodnunk egymástól - teszi hozzá alkukészen, hogy ne hangzzon lebaszásnak az iménti.

Volt esélye arra, hogy megszeresse a természetes. Dzsungelben és szavannán élt és nevelkedett kölyökkorában, még ha ez rövid időszak is volt. Megkedvelhette volna a magány csendességét és a csak hozzá közel állók jelenlétének harmonikus szentszámosságát. Ám az esély még nem jelenti azt, hogy a lelke alkalmas volt minderre. Nem született háborús időre, ő maga mégis a háború gyermeke, a harc ifja, és lesz majd a küzdelmek véne, ha megéri, amire viszont nincsenek különösebben jó esélyei. Talán soha nem fog visszavonulni Afrikába, a dzsinnek városába oda, ami a fajának otthona, de ő maga még soha nem járt ott. Talán azt sem éri meg, hogy ennek a kastélynak a kertjéből valaha is elszabaduljon, bolyongó kísértet, akit nem köt meg semmilyen természetes és természetfeletti, reális és misztikus hovatartozás érzet. Valamilyen szinten ő is gyönyörködik az éjszakában, ám a tetszése nem a pillanatnyi állapot békéjének szól, hanem a sötétben feszülő sejtelmességnek, a halálmadár kiáltásába belezengő lélekszólamoknak, a fák és kövek pattogásában jelzett időváltozásnak. Fagyni fog, esni, vagy kisüt holnap a nap, megszállja a parkot a köd, és az üvegház fakó tejtengerbe burkolózik, egyre megy. Kihívás elé állítja a dzsinnt, és ez a kihívás az üzemanyag, az energia, ami mozgatja az izmait, és a figyelmét kiszakítja a fásultságban. Néhány napja nem álmodott az úrnőjével sem alva sem éberen, és ez elevenné teszi, jó kedvre deríti. Nem kíváncsi arra, hogy mi az, amit még nem tud az elmúlt időkből, így van oka örülni annak, hogy azok az idők távol tartják magukat tőle.
Nem mintha bármiféle öröm látszana rajta.
- Vyvegar mester - meghajtja a fejét, de nem látszik rajta, hogy fel akarná adni párkánylakó életmódját, a rosszallást visszatükrözik kék szemei a sárkányra. Miért van ébren a férfi ezen az éji órán, főleg teljesen felöltözve? Vajon miféle nyugtalanság gyötri, hogy hajnali kettőkor magában poharazgat a lakosztályában, amikor a dzsinn tudomása szerint gyakorlatilag minden oka megvan az elégedettségre? Persze a fiú ismeretei erősen hiányosak a világ áttekintő problémafaktorait illetően, de amiről nem tud, az nem is zárhatja ki, hogy ítélkezzen és rosszallja. Vyvegarnak békésen és idillikusan aludnia kellett volna. Az volt róla a benyomása, hogy nem egy éjjeli bagoly típus, és utálja, ha megcáfolják.
- Kerülő lett volna, és koszos a cipőtalpam, nem mennék be - emeli meg a lábát hajlékonyan, a sárkoloncos bakancsot lelógatta, nem akar zavarbaejtő lábnyomokat hagyni a párkányon, még a végén valaki nagyon félreértené a járkálását a sárkány ablakában. Kevés a személyzet, de már megfigyelte, hogy a személyzet, az emberiség és a misztikusság mindenkori szokásai szerint iszonyúan pletykásak, és ha a konyhatűz őrző elementálja is benne van a beszélgetésbe, minden szó és gondolat émelyítően romantikussá is válik a közelébe.
- Tanácstalan vagyok Vyvegar mester az üvegház mögötti erdőt illetően - nem vesztegeti az időt arra, hogy a saját kérdéseivel kezdje, a fontossági sorrend a lényébe ivódott. - Nem tartozik közvetlenül a birtokhoz, gyanítom, hogy állami tulajdon - használta a google - de mégis olyan érzésem van, hogy van ott valami, ami akar ettől a helytől valamit. Fényeket láttam ott az előbb, nem vadászlámpák, vagy kirándulók lámpafényeit, vagy tüzet. Úgy gondoltam szólok róluk, mielőtt megnézném őket - bár a megnézés tényéről ebben a pillanatban döntött, percekkel korábban még nem határozta el magát, hiszen a birtokon kívül esnek azok a ... dolgok. De ez jellemző rá, ha határozatlannak is látják, amikor megszólal dönt olyan kérdésekben is, amit korábban magában kétellyel övezett, mert ha szóra nyitja a száját ott már nincs helye se kérdésnek se ellenvetésnek. És nem kedveli, hogyha valaki visszakérdez, hogy biztos-e ebben, márpedig ez a kívánatosnál gyakrabban megtörténik. De megtartotta, amit a sárkány kért. "Barátkozott". "Beszélgetett". Elidőzött a többiek társaságában, amíg azok el nem osontak nyugtalanító jelenléte, zavarbaejtő keresztkérdései elől. Keveset beszélt ő, és saját magáról szinte semennyit sem, de meghallgatta a többieket. Sokat tud róluk. Ez neki éppen elegendő közelség. Ki tudja számítani őket, ezért nem ellenséges velük, mert nem okoz benne nyugtalanságot az idegenszerűségük, és hogy azok mit gondolnak róla éppen úgy hidegen hagyja, mint az első pillanatban.
- Nem garantálom, hogy ott lesznek még, ha visszamegyünk, de jó lenne, ha megnézné, hátha többet mondanak önnek, és valami természetes, helyi jelenség, aminek semmi jelentősége nincs, mint a lidércfények, vagy hasonló dolgok - tud ő szép, hosszú, összetett mondatokat is, ha kellően motiválja magát, hátrasimítja fehéres haját, a felhőzet miatt holdfény nem gyötri a szemeket, így nem ragyog fehéren ótünde örökség hazug glóriájába vont feje.
Egyébiránt sokkal jobban van, azért, mert sikerült új védőtárgyba költöznie. Még senkinek sem mutatta meg, bár el sem rejtette a világ szeme elől, pedig a kastély és park remek búvóhelyeket kínált a varázslatos tárgynak, egyelőre éppen úgy magánál tartja, ahogy a korábbit is, hiába emlékszik már kristálytisztán arra, hogy ez nem egy jó ötlet. Az arca kissé kitelt, a szája nem olyan vértelen, a homlokán és halántékán nem feszül annyira a bőr, mintha minden percben ráncolni akarná, a járomcsontja kissé visszasüppedt, nem rajzolja olyan haláravalónak az arcát, mint eleddig. Fakósága a régi, de talán bőrtípus és napkerülés együttes hatása ez, nem a kórságé, a szemalja kevésbé árkos, a szeplői szinte vidámnak tűnnek szigorú orra körül, mosolytalan szeme a régi, kék csillogása halott, túlsózott tavat sejtet, amiben elpusztult már minden magasabb rendű élet. Rezzenetlen felszínű hazugságtükör.

​​

Füstként érkezik, gomolyogva, puhán huppan az üvegkupola fémvázán, a szemét az éjszaka sötétjébe mereszti. Gyakran megteszi ezt, amióta itt dolgozik, a tető csúcsösszehajlásának közelében kis kopás látszik a fehér festésen ott, ahova gyakran szokott megérkezik, de hát a tetőn, ki nézi, majd a tatarozáskor újrafestik, évente úgyis esedékes az ilyesmi.
Kedveli az ilyen tiszta, hűvös éjszakákat, amikor messzire ellátni, nincs köd, se füst a levegőben, az eget nem takarják a felhők, csillagok, bolygók, műholdak és űrállomások fényei ragyogják be az égi kárpitot. Semmi nincs, ami összezavarhatná az érzékeit, kétséget ébreszthetne abban, hogy azt látja, amit valóban lát.
Ezúttal nagyon halvány fényeket az erdőben. Előző nap mozgást látott. Azelőtt semmit, de a múlt héten egyszerűen csak úgy érezte, mintha figyelné valami az elvadult kis erdő mélyéről, ami már nem tartozott szorosan a birtokhoz, ám nem is volt teljesen független tőle, mert a birtokhoz tartozó erdőrész igen közel terült el hozzá. Az üvegház tetejéről remek kilátás nyílt a fás rengetegre, távoli tisztások és irtások nyiladékaira. Tudta valahonnan, hogy ott, ahol füzek kupoláit látja vízfolyásnak kell kanyarognia, míg az égerlombok lápot sejtettek, és a szárazabb domborulatoknak is megvolt a maga jellegzetes fája, a sötétben azonban minden levél fekete, a Hold fénye ahogy végigolvad a kacskaringósnak ható sötét ágakon és tüneményes erezeteken egészen elvadult tündérvilágot tár elé. Nem illenek bele azok a fények. Szentjánosbogarak az éjben, de mindenki tudja, hogy ebben a hidegben már nem járják az efféle bogarak az éjszakát és főleg nem a legnagyobb sűrűben.
A kastély felé fordítja a fejét, és a sárkánymesterre gondol. Erősen összpontosít, de ettől még nem tesz szert a dzsinn új képességekre, pedig a bal halántékán kéken lüktetni kezd egy ér. Vajon megvárja a reggelt? Nappal soha nem lát semmit. Szóljon valakinek? Kinek? Kevesen vannak még a kastély személyzete közül, ami jó, legalábbis neki jó. A nyugalom nagy. Túl nagy. Kecsegtetően nagy. Ha ő merényletet akarna tervezni, addig készítené elő a terepet, amíg ilyen kevesen vannak itt. A sárkány ma váratlanul állított be és foglalta el a lakosztályát, de hát ez az ő háza, a vára, vagy akárminek is tekinti.
Kerüli a vénséges lényt amióta jóvághagyta a próbaidejét. Nem szándékosan, de ha nem hívatja véletlenül nem futnak össze, mindig máshol van dolga. A dzsinnek rendeznie kellett az érzelmeit. Még nem történt meg de így, éjfél után két és fél órával alkalmasnak tűnik az idő egy találkozásra. Füstté oszlik és visszagomolyog a kastélyhoz, felkúszik az ereszcsatorna árnyékában, Ivan lakosztályának ablakaihoz. Nem keres alkalmas zugot a behatoláshoz, a párkányon megülve zörget be. Jó nagy bagoly, éjszínre öltözötten.