*Túl sokáig dolgoztunk ma Hendialával, a párizsi utat készítettük elő, több feladatot is rá akartam bízni, hogy Konoéknak már semmi mással ne kelljen foglalkozniuk mint ami a szakterületük. Hendiala amolyan koordinátori minőségben utazik velük, teljes jogú felhatalmazással a döntéseket illetően, mintha csak én lennék ott. A rengeteg papírmunka amivel a bürokráciát kell kicseleznünk, szinte elborított minket, nem is fejeztük be teljesen, ám muszáj volt neki is pihennie, ezért félbehagytuk a munkát. Nehéz szívvel engedtem el, de azok után, hogy Párizsból visszatértem és együtt töltöttük az estét s még nálam is aludt, nem akartam újabb alapot adni a pletykáknak, azt is épp csak elkerültük. Hendiala személye számomra sokkal fontosabb volt mint azt sokan gondolták, nem csak az őrangyala voltam, a szívem is érte dobogott bár erről még ő maga sem tudott, nem volt hát véletlen, hogy minden rezdülése elért hozzám. Lefekvéshez készülődtem, túl voltam a tusoláson és egy kellemes zamatú, pohárnyi francia boron, a tágas teraszról néztem a város fényeit. Minden este kiálltam ide, végigtekintettem New York csillogó fényein, a felhőkarcolók ablakairól visszaverődő furcsa alakzatokon, a mögöttük zajló világon. nem olyan volt mintha Vindorielben lennék, de egyfajta megnyugvást adott. Fogalmam sem volt, hogy Hendiala nem vette igénybe a vállalti autót és a sofőrt aki néhány perc alatt hazavitte volna a hotelba, nyugodt voltam felőle, ezért ért váratlanul az érzés. Olyan volt mint amikor a pók apró lábai alatt megrezdülnek a selymes fonalak, jelezve, hogy prédája akadt. Lelkem minden végpontja az ő rezdüléseire figyelt, nem is volt tudatos, a mágikus esküm melyet Hendiala védelmére tettem, még sosem lépett működésbe, most azonban olyan erős volt a késztetés, hogy szinte letaglózott. Bronx irányába fordítottam a fejem, a gondolat, hogy mi a fenét keres ott, már együtt úszott be a tudatomba szárnyaim suhogásának hangjaival. nem érdekelt ki lát meg, az sem ha ezzel felbolydulást okozok a városban és magyarázkodnom kell. Csak Hendiala biztonsága volt fontos. Magasan a házak felett repültem, a szerencse mellém szegődött de ez is a mágiához tartozott, ma nem láthat meg senki, nem tudhatnak arról mi történik a fejük felett, csak el kell jutnom Bronxba. Bradbury Park. Mi a jó eget keres ott? Ha nem önszántából ment oda már rég megéreztem volna. ~Hendiala, ne tedd ezt velem, nem veszíthetlek el!~ *A hirtelen felszállástól fájdalom hasított szárnyaim tövébe de nem érdekelt, csak az volt fontos, hogy minél előbb eljussak az angyalhoz. Veszélyben van, érzem minden porcikámban, érzem a félelmét és a reményét, aurájának minden egyes pulzálását mely egyre erősebb lesz, mégsem szűnik meg a veszély iránti félelme. * ~Nem halandótól retteg.~ *A tudat, hogy egy mitikus lénnyel áll szemben csak még jobban felbőszít, nem lehet más csak kívülálló, és akkor minden erőmre szükségem lesz. Nem kell sok idő ahhoz, hogy elérjek hozzá, látom gyönyörű szárnyait és nem értem a veszély ellenére miért nem repült már el. Ő nem harcos, a legtisztább lelkű angyal, egy légynek sem tudna ártani. Miért_nem_repült_még_el? Látom a férfit is, kezében éles fegyverrel, talán kard, katana, majd kiderül amint leszálltam közéjük. Azonnal a léleklenyomata után kutatok, Hendialáét is látom, olyan nyitott mint egy könyv amiből könnyedén lehet olvasni. Mint egy rakéta, olyan nagy sebességgel zuhanok alá az égből, emberi szem talán nem is érzékelhet belőle többet mint egy elsuhanó árnyék, talán meg sem történt csak a képzelet játszadozása mint oly sokszor, optikai csalódás. Az utolsó pillanatban csapódom be a park földjébe, rögök robbannak ki a lábaim körül, szárnyaim védelmezően takarják el Hendialát a férfi tekintete elől, angyali aurám mélységes haragot és veszélyt sugallnak, és ezen mit sem változtat a tény, hogy egy szál pizsama alsóban vagyok csupán. Angyali alakom félelmetesebb mint az emberi, egykor harcos voltam, nem pedig mókázó reklámarc, érzelmektől fűtött jóságos angyal. A Miamarral és csapataival folytatott harc, a sebesülésem és az Ansharában töltött hosszú idő némileg megváltoztatott, ám a nyugalmam takarója alatt még forrong bennem a harciasság. Talán elég lesz az aurám kivetítése is, akkor még túlélheti, de semmi nem mentheti meg tőlem ha angyali fegyveremet is segítségül kell hívnom.* -Menj, repülj haza. Ott várj. *Nem kérés, parancs reccsen Hendiala felé miközben támadóját nézem. A szemeit, lélektükreinek mélyét mely sötét és zavaros.*
Nagyon a gondolataimba lehettem mélyedve ha ennyire elkerültem Manhattenből. Nincsen gondom a várossal, több száz éve élek itt, nem úgy éltem meg a megújulásokat, hogy el kell költöznöm, hogy ne fedjék fel a hasonlóságot, ötvenmillió emberből egyébként nem túl feltűnő, ha alig változtatok magamon, és így akár fel is figyelhetnem rám. Kicsi az esélye, de mégis van. Én viszont nem vagyok hajlandó állandóan költözködni, vagy eldobni a megszokott alakomat, így ha véletlenül fel is merül, hogy szerepelek egy száz évvel korábbi képen, hát a hasonlóságra fogom, volt már rá példa, és a Diplomáciások el is tudták simítani a dolgot. A mostani fárasztó nap után már csak bedőlnék az ágyamba, de még tudom, hogy útba kéne ejtenem legalább egy éjszaka is nyitvatartó hipermarketetet, ahol a vonalkódokat lehúzva kérhetnék házhozszállítást, holnap délutánra tele lenne a hűtöm. Nem is gondoltam volna, hogy a mai napom még tovább nyúlik, ráadásul nem a pihentető módon. Villámgyorsan össze kell magamat szednem, hogy ha a menekülő, rémült lányt meg akarom menteni. Felmerül még bennem, hogy gyorsan küldök egy sos smst, de nincs rá már idő, azonnal kell cselekednem. Nem vagyok harcos, talán nem is lesz rá szükség, ha gyorsan el tudom riasztani a bozótvágóval hadonászó illetőt, akiről lerí, hogy egy közülünk, méghozzá a veszedelmes fajtából. Felsikkantva térek ki a démontűz útjából, az idegeim pattanásig vannak feszülve, miért nem egy erősebb angyal van most itt? Miért velem történik ez a rémálom? Áh, önző vagyok, örülnöm kéne, hogy megmentettem egy életet. Büszkébben húzom ki magamat, ahogyan kiegyenesedem, és a rókavigyort nem magamra véve még mindig pulzálok felé. A sikkantás nem volt tervbe véve, ezzel nem éppen azt mutatom, hogy erős lennék. Ellenben a kosztümöm, a blúzom, minden ruhám rejtett módon úgy van szabva, hogy azonnal kipattinthassam fehér tollas szárnyaimat, ezt most meg is teszem, így valódi alakomban tündökölhetek előtte. Ambivalens érzés, hogy abban bízom, nem jár errefelé rendőr járőr, hiszen akkor meg is menekülnék, de le is leplezném az egész rendünket. Nem, jobb ezt most kettesben elintézni. - Nem szokásom mások vacsorájaként végezni. – Szólakok meg csengő hangon, karjaimmal körkörös, idéző mozdulatot teszek, mintha minimum lángoló kardot hoznék létre a semmiből. Ellenben mintha kivárnék, megadnám a lehetőséget, hogy távozzon. A valóságban mindez blöff, sosem tudtam angyali fegyvert idézni. Sőt, az arcom sem eltökéltségről, sokkal inkább félelemről árulkodik. – Menj kérlek, és akkor elfelejtjük, hogy mi történt. Hidd el, nem tőlem kell félned. – Ez nem fenyegetés, sokkal inkább kompromisszum. Ez vagyok én, a lényegnek sem tudnék ártani, nem is akarok. Még egy kívülállónak sem, holott megérdemelné. Ám túlságosan az apám lánya vagyok, ismét hiszek abban, hogy valaki még visszatérhet.
Az ilyen vadászatok valahogy mindig feltöltenek energiával. Talán csak azért, mert ilyenkor kikapcsolhatom az agyam és az állatias ösztöneimre hagyatkozhatom, amit én persze mindig örömmel teszek. A mai nap sem különb és persze a mindig jól bevált helyre mentem, ahol az elmúlt években már sokszor volt szerencsém elkapni a gyanútlan és néha napján igazán ártatlan áldozatokat. Valahogy nálam sohasem számított, hogy az illető egy drogdíler vagy éppen egy egyszerű lányka, aki rossz helyen van rossz időben, elvégre az emberek számomra nem többek, mint vágóhídra szánt árucikkek, akik annyiban különbeznek a sértésektől, hogy finomabb valamennyivel az ízük. Bár ez is sok különböző tényezőtől függ, példának okáért az illető étkezési szokásai is sokban számítanak itt. Szeretem az ilyen sötétedés utáni vadászatokat, elvégre ilyenkor nem csak egyszerűen megölöm az áldozatomat, hanem még van időm egy kevéske játékra is. Sokan nem hinnék el, hogy milyen szórakoztató látni azt a rémült arckifejést, ami akkor kerül fel az arcukra, amikor megértik, hogy itt a vége mindennek. A ma esti áldozatom egy fiatal lány lett végül, akinek messziről kiszagoltam a barackos illatú samponját. Tudtam volna nála jobb áldozatot is találni se perc alatt, de már első ránézésre tudtam, hogy vele jót szórakozom ma, így amint elég közel ért a fához, ami mögé elbújtam, előugrottam szépen a machetevel és megindultam felé. A lány viszonylag gyorsan fel is fogja, hogy mi a helyzet és sikoltva kezd el futni éppenséggel a számára rossz irányba, én pedig követem őt, de egyelőre hagyva egy kis távolságot tőlünk. Nem sok idő telik el ám, amikor is egy újabb játékos lép elő, elsőre ő is egy esetlennek lánynak tűnik, azonban előbb észreveszem a léleklenyomatát mintsem, hogy ő megpróbáljon elijeszteni az angyali aurájával. Annyi hatással lesz rám csupán, hogy lassabban haladok felé, de az arcomon felbukkanó rókavigyorból valamiért sejthető, hogy nem fogok leállni csak úgy, sőt tenyeremből hamarosan egy démontűz indul meg felé, jól láthatóan éppen a mellkasára célozva. - Nos, felváltod tán a másik lányt a ma esti vacsorán? – Kérdezek rá kíváncsian, amikor már elég közel érek hozzá, alig pár méterre megállva tőle. Furcsa lehet talán Hendiala számára, hogy nem támadok, amikor előbb éppen felé küldtem egy démontüzet, de előtte szeretnék egy keveset megtudni újdonsült áldozatomról, elvégre kitudja, talán élve többet ér számunkra. Elsőre nem tűnik igazán harciasnak a lány, azonban ha támadni próbál, akkor nem leszek rest valódi alakom felölteni, elvégre az mégis csak jobb a harc terén, ha pedig menekülni próbálna, akkor az árnyékok közt követőm őt, ha csak nincs akkora balszerencsém, hogy elrepüljön.
Este tíz előtt aligha szoktam kilépni az angyali toronyból, kivéve ha tárgyalásra igyekszem, vagy Ellael van annyira bolond, hogy meghív valahova ebédelni. A torony a második otthonom, már hozzánőttem, mint egy régi bútordarab, szinte csak aludni járok haza, főleg, hogy nálunk nincsen munkaidő, a kívülállók ekkor sem tartanak szünetet. Én azonban nem munkának fogom fel, még ha én magam nem is kutató vagy ápoló vagyok, a pénzügyi, személyzeti részleggel foglalkozom, ettől még nem érzem magam kevésbé a Tudomány kasztjába valónak. Miután sikerül elszalasztanom egy taxit, felnézek az égboltra, hogy akkor marad a repülés, de olyan szép az őszi este, úgy döntök, teszek egy sétát, egyébként is pár óra múlva kelhetek fel, nem baj, ha alig alszom, az ansharával tökéletesen ki tudom magamat pihenni. Párizson gondolkozom, és hogy milyen messze leszek majd Ellaeltől, remélem olykor azért benéz. Amikor felnézek, már átsétáltam Bronxba, sebaj, majd teszek egy kört, és innen indulok vissza Manhattenbe, hogy végül egy-két órára nyugovóra térjek. Bézs kosztüm van rajtam, a hajam feltűzve. Combközépig érő szoknya, hosszú szárú csizma. És persze minden a legkomolyabb luxusdivatból. Megkérhettem volna a céges sofőrt is, hogy vigyen haza, mégis jó nekem így, kiszellőztetem a fejemet. Éppen a hajammal babrálok, a karom alá beszorítva a kézitáskámat, amikor sikolyra leszek figyelmes, habár a jelenetet nem látom. Nem vagyok egy hősködős típus, mégis gyorsítok, hogy a nem sokkal arébb találjam magam a fiatal nővel, aki éppen felém szalad. Értetlenkedve nézek mögé, ahonnan a bozótvágóval felszerelt alak közeledik. Mint egy nyolcvanas évekbeli horror. A sok eszement az ilyesmiken nő fel, majd valóra váltják a beteg álmaikat. A lányt magam mögé tolom, és odavetem neki. - Fuss. – Én magam indulok meg a rém irányába, hogy elijesszem, angyali pulzálást kezdek magamból kibocsátani. Nem is lenne semmi gond, ha átlagember lenne, biztosan menekülőre fogná. Ám az illető nem tűnik ilyen közelről halandónak. Közülünk való. Vagyis... még rosszabb, nem rend tag, azok nem üldöznek védtelen nőket. Ajjj... kellett nekem mégiscsak hősködni. Ám elszánt arccal álldogálok az úton, a szárnyaimat még nem bontom ki, hátha a puszta létem is elegendő lesz arra, hogy sarkonforduljon, és máshol keressen boldogulást.
A világ veszélyes hely, mindig is az volt és az is lesz. Naponta tűnnek el nyom nélkül emberek, természetfelettiek egyaránt, ami néha az én művem és néha nem. Az évek alatt rengeteg olyan helyett találtam a sosem alvó városkában, ami tökéletesen megfelel újabb „szállítmányok” beszerzésére, az egyik ilyen pont a Bradbury Park, New York Bronxnak nevezett kerületében. Bár nappal még viszonylag biztonságosnak lehetne nevezni a parkot, azonban ha a hold átveszi a helyét az égi testvérének, olyankor csak két fajta ember lép be ide. Az egyik, aki valamiért jön ide, legyen szó a prostituáltakkal való találkozásról vagy éppen a drogdílerrel megbeszélt helyszín miatt. Én pedig azért járok ide, hogy az ilyesfajta embereket levadásszam, de félreértés ne essék, mert alapjában véve nincs bajom azzal, amit tesznek elvégre minél romlottabb az emberi társadalom, annál jobb nekem. Azonban az éhségem csillapítani kell, és bár az emberi étkeket ugyanúgy szoktam fogyasztani, mint magukat az embereket, de az ő húsuk akkor is finomabb. Nagyjából tíz perce érkeztem a parkba, természetesen az árnyak között rejtőzve, nehogy elijesszem még véletlenül a ma esti áldozataimat, mert hogy egynél többet szeretnék haza vinni. A kis furgon, amit használok a közeli sarkon állítottam le, így még viszonylag feltűnésmentesen is vihetem majd haza őket. Hamar rátalálok az elsőnek vélt áldozatomra, egy húszas évei elején járó fiatal lányra, szemlátomást nem prostituált, hanem inkább csak véletlenül tévedt ide és jól láthatóan eltévedt. Az egyik fa mögül lépek elő és hamarosan már ő is észrevehet engem, ami furcsa mód először nem félelmet tükröz az arcán, hanem inkább megkönnyebbülést, amiből jól látszik, hogy nem is gondolt arra, hogy talán én nem a szőke herceg vagyok fehér lovon, hanem éppenséggel az ellentettje annak. Azonban a mosolya gyorsan lehervad, amikor egy igazi machetet veszek elő, amelyet az arcomra kiülő mosolyból ítélve használni is akarok. De itt merülhet fel a kérdés az emberben, hogy miért nem mentem oda egyszerűen és állítottam bele, ahelyett hogy megmutattam neki, amikor még méterekre voltam. Nos, szeretek vadászni, a lány pedig nem hagy cserben e téren, mert rögvest sikoltás hagyja el a torkát és már el is kezd sprintelni a számára legkevésbé veszélyesnek tűnő irányba, ami éppenséggel nem kifelé, hanem még jobban befelé fogja vinni a parkba, na persze neki erről sejtése sincs.
Tárgy: Bradbury Park (Bronx) Szer. 8 Júl. 2015 - 20:33
Bradbury Park
Bronx városrészén található, területe jóval kisebb a híres Central Parkénál és, nos, a közbiztonság szempontjából is a sor végén kullog. Egy nagyobb barkácsáruház parkolója mögött található. A sűrű bokrokkal és fákkal tarkított park bátor kocogók, kétes üzletkötések, aggodalomra okot adó pletykák színhelye. (Fiktív helyszín)
Kezdőlap 
