Share | 
 

 Times Square (Manhattan)

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 

Don't Hide Your Real Face

avatar
Dzsinn
make a wish!
☮ Főkarakter : ξ Caryeth
☮ Kor : 422
☮ Hozzászólások száma : 55
☮ Tartózkodási hely : ξ New York



TémanyitásTárgy: Re: Times Square (Manhattan)   Pént. 27 Május 2016 - 12:55





Edward & Freya

Nem tudok kiigazodni rajta és azt hiszem pont ez az, ami annyira frusztrál és e miatt is vagyok itt. Persze az a rengeteg bocsánatkérés is szerepet játszott, amit a levelében írt. Hazudnék, ha azt mondanám annak nem volt jelentősége, de természetesen nem csak erről van szó. Olyan kettős érzések vannak benne, amiket nem tudok értelmezni rendesen. Olyan... furcsa férfi. Egyszer elhiszem, hogy elvenné a kulcsot erőszakkal is akár, máskor pedig bizonyítja, hogy képtelen lenne rá, mert valami miatt fontos vagyok neki és ő is az volt nekem, másképp nem vállaltam volna egy ilyen komoly megterhelést a szervezetemben, de... ettől még a hozzáállása érthetetlen, mint legutóbb is, amikor ott hagyott, annak ellenére, ahogyan megölelt, vagy hogy megmutatta a valódi alakját.
- Ha erre képes lenne... Tudja néhány hónapja nem sokon múlt, hogy végem ne legyen... ebbe belegondolt? Ismer, tudja ki vagyok és mégis hagyta, hogy... bármi történjen. - fogalmam sincs mit jelent az, hogy emberi alakban vagyok. Ha meghalnék az mivel járna, vagy nem is tudok meghalni? Igazából nem tudom, de pont a pár hónapja történtek indítottak el bennem is valami furcsa folyamatot, a furcsa álmokat. Amikor megtámadtak és majdnem meghaltam, de erről ő nem hiszem, hogy tud, hiszen ha annyira fontos lennék segített volna nem igaz?
- Magához láncolt... akkor ismerem ezt a démont most is? És segítettem neked, de te nekem nem? Valakinek a foglya vagyok évtizedek óta és a kulcs volt a fontosabb, mint... mi? - hiszen azt mondja jegyesek voltunk és most jól láthatja rajtam, hogy le vagyok döbbenve, meg vagyok rökönyödve, hogy tényleg csak így félresöpörte azt, ami volt köztünk, ha tényleg volt is, csak mert ez a nyamvadt kulcs. Ha jegyesek voltunk az tényleg komoly lehetett, de könnyedén eldobta és annyiban hagyta? Persze biztosan túlzok most és nem volt ez még sem annyira könnyű, de ettől még nekem valahogy nem lesz könnyebb ez az egész. Egyszerűen... fáj belegondolni, hogy voltam több, boldogabb is az életben, mint most, de ő hagyta veszni, hagyta, hogy elvegyék tőlem, ahogyan az emlékeimet is, az életemet is. Ez...
- Tehát szerettél és... én is téged? De mi ez a kulcs, hogy érdemes volt miatta mindent eldobni? Miért nem segítettél nekem? Miért nem szabadítottál ki? Miért...? - elharapom a mondatot. Most határozottan vádlón nézek rá. Nem értem ezt az egészet. Nem értem miért nem tett semmit, ha egyszer láttam micsoda, sárkány. Hatalmában állt volna nem? Tehetett volna valamit azért, hogy minden másképp alakuljon, de nem tette és... akkor most mi lesz? Kissé talán vonakodva, de mégis elveszem tőle a medált, hogy megnézzem. Csak egy pillanatra, aztán vissza is csukom és leejtem az asztalra. Sóhajtva rázom meg a fejemet, ahogyan rá pillantok, amint a levest kevergeti. - Egyáltalán mi értelme ennek az egésznek most? Ha szerettelek és ez az emlék visszatér, vagy... ha megkedvellek, de te elmész... Ennek így semmi értelme. - levest főz, megvendégel, ismerkedünk, mintha csak barátkoznánk. Mi van, ha tényleg megkedvelem és kötődni kezdek? Mi van, ha visszakapom attól a nőtől az emlékeimet és rájövök, hogy szeretem, ő pedig addigra eltűnt valami hülye barlangba? Nehéz elhinni, hogy tényleg szeretett valamikor is, ha egyszer képes újra és újra fájdalmat okozni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Sárkány
our wisdom runs like a river
☮ Főkarakter : Eldorien
☮ Kor : 710
☮ Hozzászólások száma : 36



TémanyitásTárgy: Re: Times Square (Manhattan)   Kedd 24 Május 2016 - 19:00

Freya & Edward
The most gentle and sweet revenge is the forgiveness.
 Úgy tűnik, újra és újra megsértem, hol szándékosan, hol távol tartsam magamtól, máskor pedig nem tudok belegondolni, hogy mi járhat az eszében. Annak ellenére, hogy úgy kellett volna tennem, hogy gyorsan ráveszem, hogy adja oda a kulcsot, és már távoztam is volna. Ehelyett most itt vagyok, hogy már sokadszor esedezzek a bocsánatárért, mert akarom élvezni a társaságát. Akkor is, hogy valami láthatatlan ék állandóan falat állít közénk. Reméltem, hogy eljön, hiszen nem akarom azzal lezárni az ügyet, hogy rávilágítok, hogy ki is ő, aztán követelem rajta a kulcsot.
- Megérezzük egymás jelenlétét, Ön is az enyémet. Nekünk pedig már komoly múltunk van együtt, úgy vélem, hogy rá tudnék hangolódni annyira az aurájára, hogy ha veszélyben volna.. – Nem fejezem be a mondatot, szerintem már ebből is pontosan érti. Ő annak ellenére úrihölgy, hogy ebben a világban már nincsen rá szükség, és nálam nagyon furcsának érzi, noha ő maga is ebben nevelkedett. Már teljesen elfelejtette, pedig oly kedves volt számomra, ahogyan olyan csinosan lesütötte a szemét, mégis huncutság táncolt a barna szemeiben. Legalább addig eljutunk, hogy felajánlom a tegeződést. Úgy vélem, hogy számára ez könnyebbség, ezért lépem meg én, mert szeretné, hogy ha a távolság kettőnk között legalább ilyen módon csökkenne. Végülis akkor is tudok hivatalos maradni, még ha szerinte erre nincs is rá szükség. Én meg azt mondom, hogy van, és ebben rá tudom kényszeríteni az akaratomat, hiszen azt látom, hogy valahol meg jól esik neki a figyelmességem.
- Tudom, hogy ki csinálta. Én nem tennék veled semmi rosszat Freya. Egy Balthus nevű démonról van szó, akit annak idején csúnyán visszautasítottál. Valahogy az egója nem engedte eltűrni mindezt, így magához láncolt, és időről időre elfelejteti veled, hogy mi is a múltad. Legutóbb a segítségemre voltál, és az én életemet fontosabbnak ítélted meg, mint hogy védekezzünk Balthus ellen. – Foglalom össze, és azt is, hogy jegyesek voltunk. Nem tudom, hogyan is reagálná le, hiszen nem úgy tűnik, mintha kicsit is szimpatikus volnék számára, ami nem csoda, ugyanis úgy vezettem fel ezt az egészet, hogy gyűlölnie kell. Lassan megértheti azt is, hogy miért. Választ kell adnom arra, hogy mi történt velem egykor, még akkor is, ha folyamatosan azt ismételgeti, hogy mártír vagyok. Az stimmel, hogy büntetem magamat, ez nem az ő hibája.
- Igazából pont fordítva. Balthus-ra azért hatottál, mert dzsinn vagy, és nem tudott ellenállni a vonzerődnek. Tudod fiatal lányként nem voltál egy divatos szépség, kifejezetten fiús voltál. Rövid haj, apró keblek, már ha nem sértelek meg. Ezért a démon magát is gyűlölte, meg akart kapni, hogy aztán eldobhasson. Nálam más volt a helyzet. Nem tudtam betelni veled, számomra maga voltál a tökély. Rengeteget beszélgettünk... – Én ellen tudtam állni a dzsinn vonzerejének, pusztán a több évszázadnyi önostorozás után már nem teszem, mint ahogyan Miyamme esetében is komoly szeretet fűz hozzá, ezért ha véletlenül alakot váltana, nehéz nem fellobbanó vággyal ránéznem, ezért is nem hagyom neki, hogy a kívánságaimat teljesítse. Miután a vacsorára vonatkozóan elkezdtem a levest kevergetni, ezért egy pillanatra oda tudok lépni hozzá. Leemelek egy medált a nyakamból, és a tenyerébe zárom. Ha kinyitja, a következő képpel szembesülhet.


On my way • Returning point • ©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Dzsinn
make a wish!
☮ Főkarakter : ξ Caryeth
☮ Kor : 422
☮ Hozzászólások száma : 55
☮ Tartózkodási hely : ξ New York



TémanyitásTárgy: Re: Times Square (Manhattan)   Hétf. 16 Május 2016 - 20:44





Edward & Freya

Tény, hogy abban a pillanatban azért nagyon mérges voltam rá. Nem tudhatta, hogy nem tudok vezetni, bár ha kicsit is ismert volna, akkor belegondolt volna, hogy nincs pénzem kocsira, amikor csupán pincérnő vagyok, de... a hosszú séta alatt, amivel sikerült visszajutnom a városba megnyugodtam annyira, hogy ne boruljak ki még jobban. Szerencsére nem az a típus vagyok, aki idővel még inkább mérges lesz a másikra, hanem inkább az, aki képes rá, hogy lenyugodjon. Rá se haragszom már, maximum egy kicsit, de mivel enyhén szólva is túlzottan sokszor kért elnézést a viselkedése miatt... szerintem képtelenség is lenne igazán haragudni rá.
- De hogyan... vagy miért érezte volna meg? - jól van ezt nem értem pontosan, főleg mert sose mondta el nekem, hogy pontosan mi is történt közöttünk, miért bízta rám a kulcsot. Pusztán azért, mert barátok vagyunk... ezt még mindig nehezen hiszem el, vagyis voltunk, hiszen jelenleg nem sokat tudok róla, csak azt, hogy hűvös és távolságtartó ezzel az úri stílussal és még mindig furcsa nekem ez az egész kézcsók dolog is, de ezúttal hagyom. Kíváncsi vagyok, hogy miket mesélhet nekem, ha már eddig nem volt rá hajlandó.
- A hölgyek szokták igen, de... még azt is nehéz elképzelnem, hogy vállalja a tegeződést, de ha igen, akkor rendben... talán úgy tényleg könnyebb lenne. - kevésbé hivatalos, mint most, főleg ha komoly dolgok is felmerülhetnek. Azokról könnyebb lenne úgy beszélni, hogy közben tudok vele... nem is tudom, egy fokkal nyíltabban beszélgetni, hogy közben nem kell folyton ezt az angol úrias hajbókolást elviselnem, mert ez őszintén szólva néha kissé sok, bár persze közben jól is esik, ahogyan lesegíti rólam teszem azt a kabátot, de... meg lehet találni valamiféle arany középutat remélhetőleg.
- Pedig az elején fenyegetőzött vele, vagy az nem volt igazi? De... komolyan jegyesek voltunk? És hagyta... akarom mondani hagytad, hogy újra elvegyenek tőlem mindent? Akkor azt is tudod, hogy ki csinálta igaz? - én még csak sejtem, még nem vagyok benne teljesen biztos, de... az a baj, hogy már a sejtés is nagyon rosszul érint. félek megtudni az igazat. - Jól van, akkor a leves és utána a részletek. Én nem... nem gondoltam volna, azt hittem tényleg komoly barátok voltunk csupán és ennyi, de hogy valami több... ez furcsa és... az is, hogy nem mondtad el. De az is csak azért volt, ami vagyok? - hiszen erre már legutóbb is célozgatott, hogy a dzsinnségem miatt történt az egész, e miatt volt a nagy drámai jelenet, ezért hagyott ott. Akkor igazából nem volt valódi az a jegyesség sem, csupán azért volt, ahogyan kinézek a másik alakomban? Akkor... van értelme ilyen hamis kapcsolatokat felépítenem és visszaváltoznom azzá, aki voltam? Részben e miatt is vagyok itt, mert még választ kell adnom a nőnek is, aki meglátogatott, hogy vajon akarom-e azokat a válaszokat, az emlékeimet és a múltamat, vagy... inkább maradok az, aki voltam. Ha ez az egész ilyen bonyolult és ennyi fejfájással jár, akkor lehetséges, hogy jobb lenne annak maradnom, aki vagyok. Én nem akarok másokat manipulálni, vagy érzelmekkel hatni rájuk, főleg nem az akaratomon kívül.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Sárkány
our wisdom runs like a river
☮ Főkarakter : Eldorien
☮ Kor : 710
☮ Hozzászólások száma : 36



TémanyitásTárgy: Re: Times Square (Manhattan)   Csüt. 12 Május 2016 - 20:28

Freya & Edward
The most gentle and sweet revenge is the forgiveness.
 

Tudom, hogy nagyon felelőtlen lépés volt tőlem puszta szeszélyből otthagyni őt a városon kívül, még ha a kocsimmal vissza is jöhetett volna, de hát most már tudja a titkomat, tündérsárkány vagyok, az a bizony nagyon szeszélyes fajta, aki legtöbbször saját maga sem tudja, hogy mit is akar. Ezúttal azonban úgy vagyok, hogy megérdemli a magyarázatot a bocsánatkérésen túl. Tudom, hogy nem lesz egy komoly vacsora, amire meghívom, de talán a gesztus elfogadható a részéről.
- Nem, ez fel sem merülhetett. Biztos vagyok benne, hogy megéreztem volna, hogy bajban van. – Rázom a fejemet, ettől még nem fogom kisebbíteni azt, ami most a fejemhez vág, mert teljesen igaza van. Azonnal visszatértem volna hozzá, amint egy kis rezdülést érzek. Sutba vágtam volna a büszkeségemet, amit most meg is tettem, amikor áthívtam magamhoz. Nem volt szükségem Marlene sasoló szemeire, hiszen tudom, hogy ő is hogy érez irántam, még ha nem volna szabad. Legalább hagyja, hogy üdvözöljem a kézcsókkal, legalább nem vág képen.
- Megpróbálok mindig az lenne. Szeretné, hogy valamellyest oldjuk a kötelességeket? Tegeződés példának okáért? A hölgyek szokták felajánlani, de úgy vélem, hogy nyomasztja önt ez a túl hivatalosság. – Szívesen tegezem, noha attól még a stílusomat megtartom akkor is, ha váltana. Azért jöttünk ma ide, hogy feltárjam az igazságot, amely talán beigazolja azt, amit már sejtett, de én mélyen eltemettem magamban. – Köszönöm, megtisztel. – Hajtok fejet, miután lesegítettem róla a kabátját. Mutatom az utat, eljátszva a házigazdát, itt mehetek előre, hiszen felesleges lenne őt terelgetnem, akkor mindig hátra kéne néznie.
- Nem sért meg azzal, hogy a vacsorát kifogásolhatónak tartja. Bevallom nem szokásom a konyhában tüsténkedni, de ez most egy kivételes helyzet.  Azért fontos, mert sosem bántanám Önt. Tudom, hogy szavakkal megteszem olykor, amit igazán sajnálom, próbálom jóvátenni. Annyit viszont nem ér a kulcs, hogy csak úgy elvegyem. Ketten küzdöttünk meg érte, és nekem ez a fontos, nem amit nyit. Valóban... Volt köztünk valami. Jegyesek voltunk, de én nem tudtam Önt megvédeni attól, aki az emlékeit fogva tartja. Túl gyenge voltam ahhoz, hogy felvállaljam kettőnket. Ez... bonyolult, de ha már a szavamon fogott, készséggel elmesélem, legalább nagy vonalakban. Felteszem akkor a levest, rendben? – Kérdezek rá, és ha rábólint a tegeződésre, akkor onanntól már olyan szemszögből válaszolok neki. A vizet kezdem el felforralni, mert már előkészítettem hozzá néhány zöldséget, meg némi májgombócot, már kiolvadtak annyira, hogy majd a vízbe legyenek önthetőek.

On my way • Returning point • ©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Dzsinn
make a wish!
☮ Főkarakter : ξ Caryeth
☮ Kor : 422
☮ Hozzászólások száma : 55
☮ Tartózkodási hely : ξ New York



TémanyitásTárgy: Re: Times Square (Manhattan)   Vas. 1 Május 2016 - 20:39





Edward & Freya

Tényleg soha senkit nem ismertem még, aki ilyen sokszor képes elnézést kérni. Mondjuk tény és való, hogy nem véletlenül tette és valahol meg is érdemelte, hogy ennyiszer kellett a bocsánatomért esedeznie, hiszen totálisan összezavart, aztán otthagyott a városon kívül, miközben még csak vezetni se tudok. Lehet, hogy neki is kellemetlen volt utána még visszamenni a kocsiért, de mivel ő gazdag küldhetett érte bárkit, én ellenben sétálhattam vissza lakott területre gyalog, ami éppenséggel nem volt ínyemre. Az volt csak a mázlim, hogy reggel találkoztunk, így nem az éjszaka közepén kellett megtennem azt a túrát, mert úgy akár még valami komoly bajom is lehetett volna, ha netán kellemetlen alakokba sikerül belefutnom és mivel nem is igazán ismerem még a képességeimet, no meg igazán aktiválva se vannak, így nem tudtam volna megvédeni magamat, ha ne adj isten kellemetlenkednek.
- Végül is teljesen jogos, akár bajom is lehetett volna abból, hogy ott hagyott, ebbe belegondolt azért? - szemrehányás naná! És még fel is fogom ezt hánytorgatni, mert hiába ad most válaszokat, azért akkor is elég kellemetlen egy este volt az a tegnapi és nagyon nem volt az ínyemre. Remélem, hogy megérti. Olyan könnyen nem is lehet csak úgy átlendülni a dolgon és semmissé se válik pár bocsánatkérés miatt, még ha az jó pár bocsánatkérés volt is. A kézcsókon lassan már tényleg nem lepődöm meg és nem is nagyon ellenkezem, hanem hagyom, hogy megtegye. Jól esik ez az úriember stílus, csak hát... még mindig nagyon zavaros nekem minden, amit legutóbb mondott és tett.
- Persze. Tudja kíváncsi lennék, hogy milyen, ha épp nem tökéletes úriember. Tud-e egyáltalán nem az lenni. - talán csak költői felvetés marad mindez, de azért megfordulok és engedem, hogy lesegítse rólam a kabátot. Ha jól sejtem akkor ez nem olyan hely, ahol a cipőből is ki kell bújni. Az én kis lakásom ehhez képest egy egérlyuk, elférne az egyik itteni szobában az egész cakompakk. - Nem lehet rossz egy ilyen helyen élni. - jegyzem meg azért valahol elismerően pillantva körbe. Szép és tiszta, rendezett az egész. Gondolom ilyesmikről mesélt a nő ma délután, hogy efféléket valósíthatok én is meg dzsinnként, ha visszakapom az emlékeimet. De még mindig nem vagyok benne teljesen biztos, hogy vajon akarom-e egyáltalán.
- Jól van, legyen így, őszinte válaszok minden kérdésre és egy vacsora. - bólintok végül, talán pár pillanatra elgondolkodva. Nem akarom felképelni, már csak azért sem, ahogyan legutóbb letérdelt elém. Valahol... nem is tudom, sajnálom is, hogy ilyen nagyon kitárulkozott, de közben rengeteg teher nyomja a vállát és a lelkét, amikkel láthatóan nem tud mit kezdeni és nem tudja kezelni sem őket. Mondjuk valahol érthető, hiszen közben itt van ez a nő is, aki a háta mögött szövögeti a terveit és én egyelőre még nem tudom, hogy elmondjam-e neki azt, amit hallottam. - Mondja meg őszintén miért fontos önnek ez a vacsora és ez az egész? Miért nem veszi el a kulcsot és kész? Azt mondja lejátszottuk már ezt párszor, akkor... volt is köztünk valami igaz? Én is viszonoztam az érzéseit? - talán túl sok kérdés egyszerre, de összefüggnek és nagyon is épülnek egymásra. Szeretném tudni, hogy vajon ő szeret engem, szeretett, vagy csak a dzsinnségem sugároz valami olyat, ami ilyen hatással van a férfiakra, vagy egyáltalán én éreztem iránta valamit? Jó lenne tudni, akkor talán jobban át tudnám látni ezt az egészet, az úgy jóval könnyebbé tenne mindent.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Sárkány
our wisdom runs like a river
☮ Főkarakter : Eldorien
☮ Kor : 710
☮ Hozzászólások száma : 36



TémanyitásTárgy: Re: Times Square (Manhattan)   Szomb. 30 Ápr. 2016 - 18:20

Freya & Edward
The most gentle and sweet revenge is the forgiveness.
 

Természetesen fogalmam sincsen róla, hogy Marlene miket tervezget a hátam mögött, úgy gondoltam, hogy mindig a saját utamat jártam, nem igazán hatott meg az asszonyi sirám. Ha végleg búcsút kell vennem ettől az árnyékvilágtól, akkor azt önnön akaratomból tegyem, ne azért, mert felsőbb hatalmak játékszere vagyok. Mindig is úgy véltem, hogy a szerelmet ki kell érdemelni, én pedig annak idején semmit nem tettem azért a nőért, akit vágytam, és Freyát sem tudtam megvédeni, így nem is kaphatom meg őt, hiszen nem vagyok a partnere. Ezúttal nem vagyok túlöltözve, még csak nyakkendő sincsen rajtam, csak egy elegánsabb ing, és egy zakó. Nem tudom, hogy egyáltalán eljön, ez nem randevú, de bizonyos tekintetben személyesebb annál, hiszen a házamba invitálom. Akár elé is mehetnék, de akkor feltételeznem kéne, hogy mindenképpen eljön. Marad hát a kétségek között örlődő várakozás. Már teljesen lemondok róla, amikor mégis meghallom a kopogást. Mivel csak ketten élünk Marly-val, de őt most elküldtem, én magam nyitok ajtót, egy enyhén meglepett arckfeiejzéssel. Ám gyorsan le is törlöm, nem akarok még ezzel is további fájdalmat okozni. Ha úgy megbántottam azzal, hogy szinte kitárulkoztam, majd otthagytam, legalább most kárpótolni kéne valahogyan.
- Ebbe sose tudok belefáradni. – Halványan elmosolyodom, igaza van, túlságosan piperkőc vagyok, amin most az sem segít, hogy a kezéért nyúlok, megfogom, és megcsókolom. Nálam ez most már alap, tartson talán sznobnak, én ilyen vagyok, és most már muszáj is kimutatnom valamennyire, hiszen többször célzott rá, hogy szeretők voltunk, és úgy néztem rá a legutóbb, amikor dzsinn lett, hogy ebből már a legostobábbak is kitalálják hogy mi történhetett. Akkor talán eljött az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. A rend dolgairól nem beszélhetek, de minden másról talán igen.
- Üdvözlöm kisasszony. Fáradjon be. Szabad a kabátját? – Kérdezek rá, és ha kigombolja, szívesen lesegítem róla. Még a levest sem tettem fel, csak előkészítettem. A ház két szintes, most egy előtérben állunk, innen nyílik a nappali, és szemben egy konyha, ahol majd főzni fogok, már ha sikerül. Szemben lépcső vezet fel az emeleti hálókba. Láthatja, hogy bámulatos rend, és tisztaság van, lényegében én is precízen, következesen tartok rendet, és Marlene keze nyomát viseli az egész lakás.
- Arra gondoltam, hogy én magam csinálom meg a vacsorát, és ezúttal valóban, ködösítések nélkül felelek mindenre. Legyen olyan jó, és nézze el nekem, hogy nem magamtól mondok el mindent, és már feltette ezeket a kérdéseket az előző alkalmakkor is, de most teszek az alkura, és a saját lelkiismeretemre, őszintén megadom a magyarázatot, ne kíméljen. Megfelel ez így? Velem tart? – Mutatok a konyha felé, remélve, hogy nem csak azért jött, hogy valóban felképeljen.

On my way • Returning point • ©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Dzsinn
make a wish!
☮ Főkarakter : ξ Caryeth
☮ Kor : 422
☮ Hozzászólások száma : 55
☮ Tartózkodási hely : ξ New York



TémanyitásTárgy: Re: Times Square (Manhattan)   Csüt. 21 Ápr. 2016 - 21:45





Edward & Freya

Őszintén szólva legszívesebben a következő napokban bevenném magamat az ágyamba és ki se mozdulnék onnan. Azóta, hogy kiderült valószínűleg köze van a velem történekhez Magnusnak is... hát finoman szólva is felfordult a világom. Vele nem állok szóba. A munkám megmaradt, de kerülöm és nem reagálok semmiféle telefonra, vagy egyébre tőle. Kerestem egy kis albérletet, ahol meghúzhatom magamat, így a levél is kész csoda, hogy megtalált. Túl sok minden történt, a szőke nő a maga elegáns ruhájában a munkahelyemen és persze Edward azzal, hogy kell neki a kulcs, a válaszokkal, amik újabb kérdéseket szültek csak semmi mást. Az egész nagyon zavaros és még mindig félek tőle hogy tényleg ki fognak venni belőlem egy kulcsot és attól is, hogy visszakapjam az emlékeimet. Azt sem tudom, hogyan nézek Edward szemébe a legutóbbi után, meg aztán a titokkal a szívemben, hogy a szőke nő át akar lépni rajta. Mégis úgy érzem, hogy el kell mennem a vacsorára. Ha más nem hát azért, hogy válaszokat adjon és megmagyarázza nekem ezt az egész felettébb furcsa helyzetet, mert egyelőre őszintén szólva nem sokat értek belőle, pedig jó lenne, ha világosabb lenne végre az egész.
Felkaptam hát a legkevésbé átlagos ruhámat... na nem mintha lennének nagyestélyik a szekrényemben. Azért nem öltöztem ki túlságosan és irány a megadott cím. Már az is fura nekem hányszor kért elnézést és persze az is, hogy már megint olyan stílusban tette, mintha úgy száz évvel ezelőttről szalajtották volna. Nagyon fura alak, nem értem, hogy miért nem sikerült haladnia a korral. Talán nem akarta, vagy már tényleg csak arra vár, hogy abba a barlangba menjen, de... nem az lenne neki a jobb? Még most sem értem, hogy miért nem jó, ha elvonulhat, ha azt akar. Felnőtt ember, csak el tudja dönteni, hogy mi a jó neki... gondolom én, vagy ezek szerint még sem?
Mivel saját kocsim nincs és úgy fest erre nem jár a tömegközelekedés sem teljesen, maradt a drága megoldás a taxi. Persze nem ajtótól-ajtóig, annyira nem vet fel a pénz, de legalább az út egy részén, hogy ne kelljen annyit gyalogolnom, mint legutóbb, ami azért felettébb kiborító volt. Az ajtó előtt állva még mindig gondolkodom. Talán tényleg ez kellene, hozzá kellene vágnom a levelet és kész, főjön csak a saját levében, de... nem vagyok ennyire aljas, főleg hogy a múltkor láttam a szenvedést az arcán és... azt hiszem megsajnáltam. Így hát az ajtóhoz érve kopogtatásra emelem a kezemet és várok. Nem fogok csak úgy benyitni, biztosan nyit ajtót, vagy valami komornyik, egyik se lepne meg, bár kétlem, hogy lenne itt más, aki előtt szívesen kiadná magát, ahogyan elmond mindent arról, amit akar... magáról. Akármelyik is lesz, ő nyit ajtót, vagy a komornyik, amikor meglátom egy apró biccentés kíséretében köszöntöm.
- Jó napot... Edward! Annyiszor kért bocsánatot a viselkedése miatt, hogy... az már szinte fárasztó lehetett. - nem vagyok kimért, sokkal inkább értetlen és talán egy egész kicsit piszkálódó, de tényleg csak egy kicsit. Nem értem, hogy miért kellett ezt ennyire felfújni. Biztosan volt rá oka, mintha mindent túlságosan komolyan venne, vagy túlérzelmeskedne... nem tudom. Fura alak, ahogyan már említettem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Sárkány
our wisdom runs like a river
☮ Főkarakter : Eldorien
☮ Kor : 710
☮ Hozzászólások száma : 36



TémanyitásTárgy: Re: Times Square (Manhattan)   Hétf. 11 Ápr. 2016 - 21:51

Freya & Edward
The most gentle and sweet revenge is the forgiveness.
 Igazán ostoba vagyok! És cseppet sem elegáns, nem úriember! Ahhoz képest, hogy világ életemben arra törekedtem, hogy mindezt tartsam, ezúttal csúful elbuktam. Ezért nem is hagytam őt főni a levében, amint hazaértem, írtam pár sort, amiben sűrű bocsánatkérésemről biztosítottam. Nagyjából ötször kértem bocsánatot a viselkedésem miatt, három soron belül. Leírtam, hogy egy ostoba szamár vagyok, hogy nem tudok kérdésekre vállalni, és hadd engeszteljem ki egy vacsora keretén belül, ahol valódi válaszokat kaphat, ezúttal nem az emlékeit illetően, hanem rólam. Nem lesz egyszerű menet, de megpróbálom, mert nem hátrálhatok ki. Ha el is temettem az érzelmeimet, megérdemli, hogy válaszokat kapjon. A levelet azonnali hatállyal, személyesen vittem el a postaládájáig, remélve, hogy nem futok vele össze. A kocsim ugyan nem került meg, tehát nem ezzel jött be a városba, jó nagyot sétálhatott a következő buszmegállóig, és közben biztosan meggyűlölt, amit el akartam érni, na de nem így. És most is kétséges, hogy eljön-e. Lehet, hogy igen, de csak egy mondat erejéig, hogy a képembe vágja a levelet, és hogy soha többé nem akar látni. Mindenesetre Marlene-t ma estére elküldtem, nincsen szükségem a megjegyzéseire, hogy már régesrégen lépnem kellett volna. Most sem akarok, mindössze ez egy gesztus, bocsánatkérés, nem csak szavakkal. Felajánlotta, hogy megcsinálja ő a vacsorát, de nem, ezzel nekem kell boldogulnom. Sajnálatos módon tartottam magamat ahhoz, hogy egy úriember ne tegye be a lábát a konyhába, de most ennek súlyos kárát látom. Mégis, előveszem a minimális tapasztalatomat, és levesporból fogok előételt készíteni, bekeverek néhány tojást rántottának, de még nem teszem fel. A deszert pedig szintén porból, fagylalt. Kostoltam már ilyet, egészen ehető, biztosan a magamfajta aglegényeknek találták ki. Ez utóbbit a recept alapján készítem el, ez már bent van a fagyasztóban, és meglepő módon jól néz ki, a tetejére szórtam egy kis csokireszeléket. Tudom, hogy szánalmas ez a trió, lehet hogy Marlene ki fog kacagni, mert Freya nem jön el, aztán ha megjött a szőke házvezetőnőm, szinte a lányom, jó eséllyel kukában végzi minden, amit készítettem. Borongós gondolatokkal ücsörgök a karosszékemben, az idő telik, én a faliórát nézem. Ezúttal nem öltönyben vagyok, csak egy világos selyeminget viselek, meg egy vászonnadrágot. Még így is elegánsnak tűnök, ebből nem tudok lejebb adni.

On my way • Returning point • ©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Admin
i'm the leader
☮ Főkarakter : Caryeth, Eldorien, Ellael
☮ Hozzászólások száma : 336



TémanyitásTárgy: Re: Times Square (Manhattan)   Szomb. 20 Feb. 2016 - 15:01



Szabad játéktér!


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://fateofascariel.hungarianforum.com

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Főkarakter
☮ Kor : 845
☮ Hozzászólások száma : 262
☮ Tartózkodási hely : New York, Micromed torony



TémanyitásTárgy: Re: Times Square (Manhattan)   Szomb. 20 Feb. 2016 - 14:49



Aalyena & Ellael


*Hosszú monológom alatt egyre csak arra tudok gondolni, hogy még semmi sem biztos, de a remény még mindig ott él bennem. Látom rajta vívódást, a hangulata hullámzik akár a viharos tenger és én úgy lavírozom a hullámok között, hogy elcsípjem a legjobbat, a legnehezebbet, hogy végül azt legyőzve megkapjam a jutalmam, akár egy szörfös. Elégedettség töltött el mikor magáról beszélt, úgy éreztem végre megnyílik nekem, kiadja magából azt a keserűséget ami a lelkébe ivódott sok évtizeden keresztül, átívelve csaknem két évszázadot mióta apjától megszabadult. Hibásnak érzem magam és hibásnak érzem a Védelem kasztját is, mindazokat akik túl későn kaptak észbe és túl későn találtak rájuk. Sok minden másképp alakult volna ha Aalyena nem marad az apjával, ha…és ez a rengeteg ha csak lebeg a fejem felett. Nem szánom az angyalt, az degradáló lenne a számára, hiszen ő erős, akaratos és ha néha meg is botlik mindig fel fog állni. Ám attól, hogy egyszer a szakadékba zuhanjon nincs aki megmentse, mindenkit elmart maga mellől, én állom a sarat és nem kötelességérzetből. Nem gyermeki dacból emeltem magam mellé annak idején és nem is azért, hogy bármitől is megmentsem, hanem azért mert bíztam benne és azóta bízom abban, hogy önmagától megmenthetem. S hiszem ezt akkor is mikor szavaim elhalnak, túl azon a mély csenden ami megelőzte azokat és hagyta kihűlni a tányéromon az időközben megérkezett ételt. Ő nem nyúlt hozzá, csak meredten bámulta de kötve hiszem, hogy felfogta mi van a tányérján vagy azt, hogy mit is rendelt. Nézem őt és állom a hosszú pillantást mely befogja szemeim tükrözte érzelmeket, nem titkolok semmit, nyíltan elé tárom mindazt ami bennem burjánzik, ám ez is kevés. Szerettem volna ha valamilyen érzelmet tőle is kapok ám a szenvtelen hang amivel véget vet a közös ebédünknek sokkal jobban fáj mintha hozzám vágott volna valamit haragjában. Hogy merészelek vájkálni az életében, hogy merészelek bármit is a fejére olvasni, hogy jövök ahhoz, hogy átírjak bármit amit pecséttel zárt le és széfbe zárt a lelkében, eldobva a kulcsot. Végül a tekintetemet is kerüli, tudom azért teszi mert ha belelátna abba a véget nem érő szürke mélységbe mely szerinte el akarja nyelni, elveszne. Lehullna róla a páncél, összeomlana a bástya. Most hagynom kell, a jó vezető és az igaz barát mindig tudja mikor kell csendben maradnia és én most ezt érzem. Tudom, mielőtt még felállna, hogy el fog menni, s hiszi azt majd ezzel a lépésével kikerül a látókörömből, talán még azt is, hogy elveszíti a rangját és megkockáztatja. Sajnálatos, hogy nem néz ki belőlem ennél többet, de talán én is hibás vagyok ebben. Felállok mikor megmozdul, begombolom a zakóm felső gombját de nincs időm arra, hogy a széket kiigazítsam az útjából. Ez is egyfajta jelzés, hogy boldogul egyedül is és meghagyom most ebben a hitben. Míg az ajtóhoz ér teszek utána pár lépést de nem tartóztatom.*
-Ha bármire szükséged lenne Aalyena, én ott leszek mindig neked. Ne feledd, feltétel nélkül, bármikor.
*A fájdalom majd szétfeszít, elvesztettem egy csatát de a háborút meg fogom nyerni. Nem adom fel, most csupán időt adtam neki. Tudom, minden egyes szavam beleégette magát a lelkébe, vágyik arra amire most nemet mondott és előbb vagy utóbb feladja a büszkeségét csak előttem. Ezt kell megvárnom, de minden egyes alkalommal amikor találkozunk a tudtára adom, hogy az ígéretemet nem felejtem. Miután elment körülvesz az üresség én pedig hagyom magam elsüllyedni benne. *

//Köszönöm a játékot, sajnálom, hogy máris vége lett. Nagyon szeretem az Aalyenával való játékokat, remek karakter és nem győzöm veregetni a vállamat amikor rábólintottam a terciusi kinevezésre. Amint időd engedi új játékot akarok!!!!! cheers roka angyalka //


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Aalyena
☮ Kor : 314
☮ Hozzászólások száma : 79
☮ Tartózkodási hely : New York



TémanyitásTárgy: Re: Times Square (Manhattan)   Vas. 31 Jan. 2016 - 21:54



Ellael & Aalyena


Mialatt beszélek, nem fókuszálok semmi másra, csakis arra a szürke szempárra. Olyan mértékben veszek el a két pontba sűrített mély megértésében, hogy minden más kiesik. Nem látom, ahogyan előrébb hajol, hogy ezzel adja tudtomra: még jobban figyel. Agyam egy csaknem nulla teljesítményre állított része felfogja, és küzdeni akar ellene, de hiába...

Beszélek.
Szinte megállás nélkül mondom; olyan szavak hagyják el vörösre rúzsozott ajkaimat, melyek egymás mellett állva arról szólnak, ki is vagyok én. Mit is érzek, mit is akarok. Rólam szólnak. Nem egy kutatásról, nem a pénzről, vagy bármi másról. Csak rólam.

Lehajtott fejjel várok. Ahogyan szavaim elfogytak, minden megváltozott. A szürke szempár egy távoli, megrendíthetetlen, számomra érthetetlen bástyává vált, melyet nem tudtam tovább nézni, így megint az abrosz mintáit vizslatva ülök.

Hogyha időközben a pincér meg is érkezik az étellel, nem sikerül felfognom, hogy mi van a tányéron. Nem akarok ránézni, így robotszerűen fogom meg evőeszközeimet, hogy legalább úgy tűnjön, mintha megpróbálnék enni. Az idő végtelen folyóvá változva csorog öblös medreiben; időérzékemet elvesztve, kiszolgáltatottan ülök a székemen.
Nem tudom, mit csinálok, de nem eszek, ebben teljesen biztos vagyok.

Ellael végre megszólal; én hátradőlve, királynői tartással, nyomorultul, újra megküzdve azzal a bizonyos mélységgel a szemében figyelek rá. Figyelek... Fuldoklóként iszom szavait, egészen addig, míg fel nem fogom, hogy azok mit is szeretnének nekem mondani.

Félelem, harag, utálat és szenvedés ütősen megalkotott elegye kerít hatalmába. Rezzenéstelenül, márványszobor módjára hallgatom meg, miközben a bennem dúló csata frontjai megtriplázódnak. Sikítani akarok, felpattanni, ráborítani az asztalt Ellaelre. El akarok menni, öngyilkos módra száguldozni a hegyi szerpentinen. Be akarok zárkózni irodám mélyére és hullarészegre inni magamat. Be akarok menni a laboratóriumba, hogy magamra zárva az ajtót napokat foglalkozhassak egy problémával, míg végül szervezetem feladja, és ájultan esek össze.
Meg akarok halni.

Fel sem tűnik igazán bocsánatkérő pillantása; az a részem, amely mégis felfogja sem képes megállapítani, hogy utólagos volt, vagy előre szánta. Hogy saját gyengeségem felhozása vagy édesanyám említése miatt érzi-e helyénvalónak.
Valahol tudom, hogy igaza van. Hinni akarom, hogy képes vagyok változtatni magamon, hogy széttörhetem a felépített váramat úgy, hogy utána a romokból tudok építeni egy másikat.
A probléma az, hogy elveim az irracionalitás határán mozogva nem alkotnak várat. Egyszerű, fából épített tákolmányomat orkánerejű szél ostromolja; a döntésem az utolsó odakötözött szalmaszál, amely az egészet tartja. Tudom, hogyha ezt elvágom, akkor nem lesz visszaút.

Meg akarok halni.
Nem tudom, hogy mit akarok.


Az, ami én vagyok egy gondosan felépített, kastélynak álcázott tákolmány. Az, ami lehetnék egy már régen elérhetetlennek tűnő, szakadékkal körülhatárolt kis szigetecske, mely aprócska fényével küzd az őt körülvevő sötétséggel. Hogyha most elvágom a szalmaszálat, akkor nem lesz visszaút. Soha többé nem lehetek az, aki voltam.

Hinni akarok Ellael szavainak, megérteni a mélyebb tartalmát, nem az engem éltető makacsság ezt nem hagyja. Tudom, hogy mi a helyes, és mi az könnyű út.
Lehetnék egyszerű. Átlagos, normális. Aki egy fokkal kedvesebb egy ezeréves bakancsnál. Lehetnék...

Nem veszek mély levegőt.
Nem adom jelét annak, hogy össze kell ehhez szednem magamat.
Nem vagyok kitörő vulkán, sem gúnyos düh.

- Köszönöm az ebédet - szólok érzelemmentesen, majd kezembe veszem a táskámat, benne az Ellaelnek szánt ajándékkal Párizsból. Tisztában vagyok azzal, hogy ott van, de minden akaraterőmre szükségem volt, hogy megszólaljak. Hogyha akár rápillantanék, eszembe jutna minden. A szalmaszálnak vége lenne, ezt pedig nem hagyhatom.
Szeretnék mentegetőzni, hogy miért kell elmennem. Talán maradni is szeretnék. Mondani akarok valamit, akár a legátlátszóbb, legbárgyúbb kifogást, de semmi sem jön ki a számon.
Képtelen vagyok visszafordulni az igazi sötétség felé vezető útról, melyen már tettem egy lépést.

Felállok, betolom a székemet.
Arcomra kiülhetne a bocsánatkérés. A harag. Akármi.
Még egy lépés.
Nem köszönök el, nem teszek semmit sem, csak haladok a sötét mélyebb bugyrai felé.

A harmadik lépés.
Kinyitom az ajtót, majd úgy csukom be, hogy nem nézek vissza. Halálos nyugalommal, továbbra is olyan szenvtelen arccal, mintha csak egy szobrász által kifaragott, mozdulatlan mű lennék indulok tovább, hogy az előtéren átsétálva leléphessek a válaszút ösvényéről.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Főkarakter
☮ Kor : 845
☮ Hozzászólások száma : 262
☮ Tartózkodási hely : New York, Micromed torony



TémanyitásTárgy: Re: Times Square (Manhattan)   Pént. 18 Dec. 2015 - 9:22



Aalyena & Ellael


*Könnyedén hátradőlve nézegetem az étlapot, noha pontosan tudom mit fogok kérni, húzom az időt és egyben Aalyena idegeit is. Szándékos de nem kártékony, szüksége van időre, hogy összeszedje a gondolatait, és szüksége van arra is, hogy egy kicsit felpiszkáljam a benne mélyen elbújó régi Aalyenát, azt akit Vindorielben magam mellé emeltem. Nagy harcos ő de mindig másokért harcolt, épp ezt az önzetlenséget kell eldobnia egy kicsit, hogy magára is gondoljon, hogy magáért harcoljon. Már belekezdett, észre sem vette de az útra lépett és megengedhetem magamnak egy röpke pillanatra, hogy megforduljon fejemben a vállveregetés gondolata. Persze nem bízom el magam, van ég miért harcolnom nekem is, de szentháború ez amit végigviszek és hiszem, hogy a végén nem csak elégedett leszek hanem boldog is. Nem aprózom el a rendelést, az előétellel kezdem és mivel Aalyena csupán hanyagul rábökött valamire, neki is kérek, a végén még tényleg megéhezik míg én az előétellel foglalatoskodom és mint tudjuk, éhes ember ideges, pláne ha egy emberbe oltott, amúgy is pattanásig feszült idegekkel rendelkező fekete szárnyú angyalról van szó. Főételnek tenger gyümölcseit kérek, a kedvencemet, végül a desszerttel fejezem be, csokoládés őrülettel. Ráérősen nyújtom vissza a finom bőrbe kötött étlapot és kényelmesen elhelyezkedem az angyal várt szavaihoz. Tudom, hogy egyetlen idegszála maradt és én azon lejtek táncot, de muszáj valamit kisajtolnom belőle, ha az a robbanás akkor azt, ha visszafogja magát, márpedig erre apellálok, akkor már jó úton haladok. Némi csend áll be mikor a pincér kimegy s mielőtt Aalyena megszólal, az a fajta csend amikor a légy zümmögését is meghallanám ha ez nem egy exkluzív étterem lenne. Az angyal tekintetét nézem, a tükrök rebbenését, s látom a benne fortyogó indulatot, s talán most gyűlöl engem de ez egészséges érzelem a részéről, elvégre provokáltam. Bennem azonban elégedettség és öröm kezd el keveredni ahogy egyre előbbre jutunk. Aalyena beszélget velem, magáról beszél, az érzéseiről, a félelmeiről, a fájdalmáról s arról a közönyről mellyel mindezt a sok érzelmet elnyomja azért, hogy túléljen. Pedig van más út is, ezt akarom neki megmutatni. Amikor megkérdezi miért érdeklődik a természettudományok iránt, eddigi figyelmem a sokszorosára nő és ezt igyekszem az arcomra festeni, átrendezem a vonásaimat és picit előbbre hajolok. Mindez csupán színjáték, eddig is feszült figyelemmel viseltettem iránta, de látnia is kell, hogy ami neki fontos az nekem is fontosabb a többinél. Nem is szólalok meg, hagyom, hogy beszéljen mert félek attól, ha bármilyen módon félbeszakítom a varázs elillan. Előkerül a múltja, az amelyiket talán senki sem ismeri, nem tudják milyen volt a kislány Aalyena, mit érzett, mit szeretett, miért rajongott. Én pedig hagyom, hogy kicsit elmerüljön abban a múltban ami még boldogságot hozott neki. Az emlékezés még nem oly erős, hogy az ő arcára is mosolyt csaljon, de az enyémen halványan ott dereng, tekintetem elréved, kissé belesüllyed az övébe, mintha én is látnám és emlékeznék. Mintha ott lettem volna s mindaz amiről beszél nekem is örömöt okozott volna. S elkomorulok mikor az apja haláláról mesél, mikor a szívét megérintette a sötétség, az amely fegyvert hívott elő. *
-Az emlékezés jó dolog, néha eszünkbe juttat valamit amit rég elfeledtünk, ami fontos volt csak az élet eltérített tőle. Én is emlékszem arra a napra amikor Vindorielben találkoztunk. Nekem ez a legerősebb emlékem rólad. Tele voltál érzelemmel, és erővel, akarattal és dacossággal. Minden amit elértél egyedül érted el, talán félnek tőled, igazad van, a fekete szárnyak nem jó ómen, de te együtt élsz velük, mégis azt mondtad nekem nem akarsz olyan lenni mint az apád és nem is vagy olyan, én pedig büszke voltam rád. Most is az vagyok, te azonban mindezt elfelejtetted. Belegondoltál már úgy igazán abba, hogy valóban az előítéletek miatt tisztelnek? Szóval tisztelnek? Úgy érzed tisztelnek téged Aalyena? Mert ha így van, az feltétel nélküli, semmi köze a szárnyaidhoz, csak is a képességeidhez. A tiszteletet nem lehet félelemkeltéssel kierőszakolni, azt nagy tettekkel lehet kivívni és te megtetted. Gondolod csak úgy idekérettelek és csak a vakvilágba beszélek? Gondolod csupán magamra s az érzéseimre támaszkodom? Aalyena, téged elismernek és tisztelnek, azért amit tudsz, amit nyújtasz és ha félnek is tőled az csupán elenyésző része a többinek. Már csak pár lépést kell megtenned és lerombolod az általad emlegetett sztereotípiákat, de úgy érzem ezt nem akarod megtenni. Annyira megszoktad már, hogy páncélként viseled és félsz levetni őket. Te nem akarsz megszabadulni tőlük. Magadra aggatod mint egy figyelemfelkeltő táblát, önmagadat rekeszted ki. Én pedig aggódom azért az angyalért akit megismertem, mert tudom, ennek az angyalnak nem csak éles fegyvere van hanem könnyei is.
*Bocsánatkérőn nézek rá amiért ezt felhoztam, alig egy perccel ezelőtt is azokkal küszködött. Pedig nem kellene, attól nem lesz gyengébb, nem fog annak látszani, sőt inkább még magasabbra emelné. Aalyenát azonban senki nem tanította meg érezni, igazán érezni.*
-Az örömért Aalyena, a boldogságért, azért az érzésért ami egy életen át elkísér. Amit meg tudsz osztani másokkal is, ami nem felemészt hanem kitölt, hozzád tesz, gazdagabbá és most ne a pénzre gondolj. Azért amire évek múltán is visszaemlékszel, ami körülvesz és soha nem kér csak ad. Az elégedettség csak kis ideig tart, megcsináltad, véghez vitted amit akartál és kész. Ami utána következik téged már nem érdekel, újabb munkába fogsz, pedig csak annyit kellene tenned, hogy amit tettél azt követed, részt vállalsz belőle, hiszen neked is kijár. Megosztod másokkal s egyszer csak azt fogod észrevenni, hogy egyre csak dagad, eltölt, és valahányszor adsz belőle másnak, neked csak még több lesz. Ez a boldogság, ami mosolyt csal az arcodra. Gondolj édesanyádra milyen boldog volt amikor megoszthatta veled azt ami az övé volt. Nem elégedett, hanem boldog. Bármilyen sanyarú élete is volt, talált egy biztos pontot az életében ami boldoggá tette. Nem érezte magát haszontalannak, mert volt valaki akinek mindennél fontosabb volt és akivel megoszthatta a tudását, az eredményeit, még a kudarcait is, de ebből merített újra erőt.
*Sosem leszek büszke magamra amiért ezt hoztam fel példának, de a cél szentesíti az eszközt és hiszem, hogy segíteni fog. Az a fehér szárnyú angyal még halálában is segíteni fog. *

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Aalyena
☮ Kor : 314
☮ Hozzászólások száma : 79
☮ Tartózkodási hely : New York



TémanyitásTárgy: Re: Times Square (Manhattan)   Hétf. 14 Dec. 2015 - 22:21



Ellael & Aalyena


Türelmesen végighallgat; a legkevesebb, hogy én is hasonlóan teszek. Akkor is megtenném, hogyha ő nem tette volna, mert tisztelem annyira. A tény, hogy ez kölcsönös, felmelegít valamilyen nagyon régóta jégkamrába zárkózott részt a szívemben. Azt nem mondanám, hogy a nulla közelében járok, de mínusz és mínusz között is hatalmas különbség van. Bensőm olyan, mint a folyékony nitrogén egy vékony szájú tartályban szobahőmérsékleten: a legfelső réteg szépen lassan kezd el párologni, de a mennyiség és a felület csekélysége révén az ebéd ideje – órák alatt – elért változás csekély, szinte fel sem fogható. De ennek ellenére ott van, és én érzem.

Szavai felzaklatnak, legszívesebben indulatosan felállnék, és minimum az ablakhoz sétálnék, hogy az utcát bámulva, a szürke szempárnak háttal gondolhassam végig, hogy ne előtte kelljen megküzdenem a hirtelen vulkánként kitörni készülő indulataimmal.
Nem mehetsz el – szól a parancs; így tehetetlenségemben lesütöm szemeimet és az abrosz finoman díszített, apró mintáját kezdem el tanulmányozni. Örülök korábbi tettemnek - hogy kezeim az asztal alatt fekszenek -, ugyanis így ökölbe szorított kezeim, fehérlő bütykeim segítenek a „robbanás” elkerülésében.

A pincér bejövetele félbeszakítja gondolataimat, az elém tett étlapot el sem olvasva mutatok rá az egyik ételre. Fogalmam sincsen, hogy mit fogok enni, de nem is érdekel. Az utolsó falat, ami lement a torkomon egy darab pogácsa volt egy értekezleten, úgy tizenkét órával ezelőtt. Hányingerem támad az étel gondolatától is, így miután a pincér kimegy Ellael rendelését követően, visszatérek az angyal előző mondandójához.
Nem szeretnék túl sokat gondolkozni, így megelégszem azzal, hogy nem 120 decibellel fogok megszólalni. Tekintetemet újra Ellaelre emelem, és tudom, hogy látja rajtam indulataimat. A tudat, hogy nem tudom becsapni, akaratlanul is arra sarkall, hogy meg se próbáljam. Talán ez lenne az, amit elszeretne érni?
- Én magam vagyok a szörny – hangom halk, de határozott. Az asztaldísznek beszéltem, csak akkor emelem Ellaelre a tekintetemet, amikor már beszédem utolsó hangjai is elhalnak. Félek attól, hogy mit fogok látni a szemében, de nem félek annyira, hogy ne tudjak ránézni. Érzem a rám nehezedő nyomást, amely azonnal megszűnik, amint meghozom az elhatározást és felemelem a fejem. – Aki fekete szárnyú, teljesen sosem értheti meg. Néha azt kívánom, inkább lettem volna démon. Úgy egyszerűbb lenne, akkor lennének „fajtársaim” – mutatom a macskakörmöt az utolsó szónál. Hangszínembe egy cseppnyi gúny és keserűség keveredik. – Büszkén vagyok feketeszárnyú angyal, de csak azért, mert amint egy kicsit is megroggyan ez a tartás, azonnal rám is rám sütik az általános bélyeget. A legtöbb lény nem csak azért tisztel, mert azt a rangommal vagy tetteimmel kivívtam. Soknál a tisztelet egy ősi, elállíthatatlan forrásból, a félelemből táplálkozik. Keménykezű, perfekcionista felettes vagyok, de ezt akarva-akaratlanul is összemossák szárnyaim színével és a sötétből eredő tulajdonságaimmal. Meg sem próbálnak a legtöbben másként gondolkozni, a sztereotípia ennyire mélyen beleivódott mindenbe. – Életem talán legkorábbi, legmeghatározóbb élményéről beszélek. Szárnyaim színe még sohasem hozott nekem jót, és ezzel tisztában is vagyok száz százalékig. – Ellael, tudod, hogy miért kezdtem el érdeklődni a természettudományok iránt? – kérdezem határozottan. Valószínűleg tudja. Az apámmal kapcsolatos gyilkosság miatt a legtöbb Védelem kasztjabeli ismeri a múltamat; így közvetlen felettesem biztosan nem lehet kivétel. – Édesanyám e téren dolgozott, de ez egy gyereknek nem ok arra, hogy legszívesebben édesanyjával töltse az idejét, miközben az a csillagokról, a fizikáról és hasonló dolgokról mesél neki… - Egy végtelennek tűnő pillanatra elmerülök az időben, újra a kis szőke copfos kislány vagyok, aki vastag, kötött pulcsijában ül a verandán arra várva, hogy az anyukája végre végezzen a „napi feladatával” férje ágyában és kijöhessen a hosszú munkanap után lánya mellé az udvarra. Mert jajj annak, aki fel meri ébreszteni a papát… Az a kislány vagyok, akivel egésznap mindenki kutyaként bánt a korabeliek és az idősebb gyerekek közül, aki látta a felnőttek szemében is az óvatosságot és a megvetést…
Pislognom kell párat, hogy a nedvessé váló szemeimből még csak véletlenül se gördülhessen ki egyetlen könnycsepp sem. Kontrollálva még azt is, hogy normálisan vegyek levegőt, igyekszem folytatni, mintha mi sem történt volna az elmúlt pár másodpercben:
- Az, hogy láthattam édesanyám felüdülő arcát, amiért érdeklődöm az iránt, amivel foglalkozik; ez volt az egyetlen, ami miatt sorra minden este kérdezni kezdtem őt a világ működéséről. Egy idő után ez olyan szerves részemmé vált, hogy anyám halála után ezek a könyvek adtak okot arra, hogy ne találjam ki a pincébe zárva a sokadik módot, ahogyan megölhetem magam, és hogy ténylegesen ne vigyem véghez egyiket sem. – Sztoikus nyugalommal mondom a végét; pályafutásom alatt többször is előkerült már ez a része az életemnek, így már megtanultam a kellő higgadtsággal és szenvtelenséggel beszélni életem talán legszörnyűbb éveiről.
- A sötétség akkor érintett meg először, amikor apám szívébe mártottam az angyali fegyvert. Sosem volt azelőtt ilyen képességem, a helyzet kényszerített rá, hogy a genetikámba kódolt ősi erők felébredjenek. Te is tudod, hogy ugyan képes vagyok az angyali aura megidézésére, de az korántsem olyan erőteljes, mint egy másik angyalé. Genetikailag belém kódolt a képesség, így meg tudom csinálni, de az a plusz, amitől igazán nagyon fényes lesz, nálam valahogyan nincsen meg. Ebbe beletörődtem már nagyon régen, bő ötven évem volt rá. – Igazából nem tudom, hogy miért beszélek ilyenről. Talán csak példákkal akarom alátámasztani a… A mit? Nem tudom…

Elhallgatok, az elégedettségre vonatkozó szavai jutnak eszembe. Annyira igaza van, hogy képtelen vagyok észérvekkel ellene menni. Tényleg csak azt érzek, és mást nem. És ebből sosem elég semennyi sem.
Feladóan horgasztom le a fejemet. Hangom halkan szól – Igazad van, tényleg nem érzek mást, csak elégedettséget. – Erőnek erejével emelem fel pillantásomat rá, mintha több tonnát kellene elmozdítanom, ennyire nehéz. – De akkor mi másért csinálnám? – kérdezem, várva A Választ. Azt, amely egy varázsütésre megoldhatná létem összes ellentmondását és kérdését. Azt, amelyik talán nem is létezik.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Főkarakter
☮ Kor : 845
☮ Hozzászólások száma : 262
☮ Tartózkodási hely : New York, Micromed torony



TémanyitásTárgy: Re: Times Square (Manhattan)   Csüt. 10 Dec. 2015 - 6:42



Aalyena & Ellael


*Már az első mondata a sok vívódás után tudatosítja bennem, hogy még mindig nem érti mit szeretnék. Nem érti a barátság lényegét, nem érti mi az ami két embert olyan mély kapcsolatba fűz amiben minden lehetséges, amiben minden megengedett és ha van is sértődés az gyorsan elmúlik mihelyst kiderül a másik fél számára, hogy csak segítő szándék bújt meg a szavak mögött. Kono-val átélhettem mindezt, talán most is erre vágyom, bár a tervem nem új keletű, nem Kono hiányára fogható, de tény és való, és ezt eddig önmagamnak sem vallottam be, Aalyenával való utolsó találkozásom óta kicsit változtak a dolgok a lelkem mélyén. Mégis, amiért most itt vagyok vele az az önzetlenség oltára előtt elejtett ima, mert angyali természetem mindig csak adna másoknak, ez éltet és tartja bennem a lelket, táplálja a lényem azon részét amiről én is vajmi keveset tudok. Magyarázat nincs rá, anyám sem tudott segíteni, csupán azzal a jó tanáccsal szolgált, hogy hagyjam elhatalmasodni magamban az érzést és a késztetést, ki kell teljesednie és ha nem is értem meg, lelkem töredezni kívánt darabjait összetartja. Képtelen vagyok nézni ahogy a sötétben bujkáló szörnyeteg morzsáról morzsára felzabálja őt belülről, hiába küzd ellene ezernyi eszközzel csak tovább ront a helyzetén, egyre mélyebbre süllyed az ingoványban amiből nincs kiút. Tudom, egyedül képtelen lesz s bármilyen erősnek is hiszi magát, ez nem azon múlik. Emlékszem azokra az időkre mikor először felfigyeltem rá, s aztán mikor Vindorielben magamhoz hívattam, a kaszinóban amikor kikelt magából majd újabb és újabb álarcot húzott magára s látom most. A sűrű sötét fátyol egyre több réteget borít rá, olyan mint egy délibáb, megnyugvást, biztonságot, távolságot sejtet mégis illékony és ha eltűnik ott marad majd védtelenül, lelkének csupasz, sérülékeny vázával ami majd egyetlen érintésre darabjaira hullik. Nem látok a jövőbe, nem tudom mikor és hogyan következik be, de meg fog történni ám akkor már késő lesz, tehetetlenül állok majd mellette s ő egyre távolabb kerül majd mind tőlem mind a rendtől és attól az elhatározástól és vágytól amit Vindorielben mondott.
Bármit rám boríthat, csak szabadítsa ki magából, hagyja elmenni. Igaza van, nem fogom hagyni, sosem adom fel mert még mindig látok benne reményt, látom mivé válhat anélkül, hogy tartását és tekintélyét feladná. Halványan elmosolyodom, épp csak annyira, hogy érzelmeimnek utat engedjek de ne érezze úgy, hogy kinevetem, távol áll tőlem, sosem bántanám. Mégis muszáj teret engednem reményeimnek s a belé vetett hitemnek amikor a kitartásomról beszél. Legalább ezzel tisztában van ha önmagával nem is. Attól a fátyoltól nem látja, hogy igenis szüksége van arra amit felajánlottam, de mindaz elvakítja, eltakarja a szemeit mint versenylovakon a szemellenző. Csak egy irány létezik még a számára ami a végzete felé sodorja, hogy végül egy feneketlen szakadékba taszítsa. Hosszú monológot kapok s én kivárom a végét, hogy mindennek legyen eleje s vége a fejemben, képe kapok arról hogyan éli meg a mindennapjait, de csak én látom tisztán azt a kislányt aki mélyen legbelül aziránt vágyakozik amit a felnőtt nő csípőből elutasít? Elmondta mi elégíti ki a hétköznapokon, de mindez nekem úgy hangzott mintha pont ezekre vágyna, de már oly régóta cselekszi ezt, hogy tudattalanul belefáradt a harcba. Megtanult vele élni…..*
-Másokat is el fogsz veszíteni Aalyena. Olyan időket élünk amikor minden percben ezzel kell szembesülnünk, hiába nem állt közel hozzád, attól a veszteség még veszteség és a hiba hiba marad ha egyszer elkövették. Azzal, hogy másokat közel engedsz magadhoz nem okozol rosszat, de azzal, hogy mindenkit elutasítasz, magadnak igen. Te nem látod, de én már akkor Vindorielben láttam azt a sötétséget ami körülvett, kétségbeesetten próbáltál kitörni belőle, hittél abban, hogy sikerül. De mindezt elfelejtetted. Nem szándékosan dobtad félre, de nem is kapaszkodtál belé mikor távolodni kezdett. Észre kell venned végre, hogy akkor teheted csak jóvá az általad elrontott dolgokat ha magadnak is jót teszel. A tettek nem lesznek elegendőek, olyan ez mint egy feneketlen gyomor ami mindent elnyel és csak nyel, sosem lesz tele, sosem lesz neki elég és te csak eteted azt a szörnyet a saját lelkedből. Mennyi van még belőle Aalyena?
*Hagyom, hogy ezen elmerengjen, várom a tekintetében megcsillanó felismerést, vagy elutasítást, bármit ami egy cseppnyi érzelmet mutat. Haragot, fájdalmat, riadtságot.*
-Igazad van, jól ismerlek, mert én a lelked mélyére láttam. Ne kérdezd hogyan sikerült, magam sem értem, de láttam ahogyan küzdesz önmagad ellen. Láttam azt ahogyan nagy léptekkel menetelsz a végzeted felé. Tudom, hogy egyszer el fogsz fogyni odabent és akkor elnyel mindaz ami ellen küzdtél, ami ellen hitted, hogy küzdtél. Tedd fel magadnak a kérdést. Mit érzel akkor amikor valamit sikerül elérned? Elégedettséget? Mert szerintem csak azt, és az sosem elég Aalyena, az elégedettség nem tart sokáig, túl hamar megéhezik…..igazad van, sosem tennék ellened, ha okod is adnál rá valószínűleg meghasonlanék önmagammal, elveszteném a hitemet. Megpróbáltad….nem Aalyena az nem elég, csak morzsákkal eteted magad. Nem próbálni kell hanem megtenni. ezt nem én találtam ki és nem is kínai mondás de annál bölcsebb. Épp ezért ha a világ a feje tetejére is áll, meg fogom tenni, nem próbálkozom.
*Nem akartam most lehetőséget adni neki, hogy hirtelen felindulásból válaszoljon, az asztalon lévő elegáns, vezeték nélküli csengőért nyúltam és megnyomtam rajta a gombot. Alig telt el pár másodperc és a főpincér máris belépett, kezében az étlapokkal, mögötte pedig egy másik pincér ünnepi egyenruhájában, fehér kesztyűs kezében ezüsttálcával, rajta falatnyi kis magos, sajtos zsömlékkel, vajjal melyeket szépen elrendezett a tányérjaink mellett. *
-Válassz kérlek, nem akartam nélküled rendelni.
*Úgy éreztem ezzel a húzásommal csatát nyertem és szélesen elmosolyodtam a kétértelmű mondatom után. nem kárörvendő mosoly volt, nem is lenéző, inkább az a fajta bohócos amiről Eldorien terjesztett rólam híreket. Kezembe vettem az Aalyenának átnyújtott étlap testvérét és tanulmányozni kezdtem, noha pontosan tudtam mit kérek majd. Elhatároztam, hogy nem engedem el addig amíg el nem jutunk a desszertig. Persze felpattanhat és az asztalra csaphatja az asztalkendőt, de nem fogja megtenni. Megvárom a rendelését és csak azután kérem én is a vágyott menüt.*


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Aalyena
☮ Kor : 314
☮ Hozzászólások száma : 79
☮ Tartózkodási hely : New York



TémanyitásTárgy: Re: Times Square (Manhattan)   Hétf. 7 Dec. 2015 - 21:20



Ellael & Aalyena


Arcomra visszatér a szokásos szenvtelen, hideg kifejezés szavai hatására. Ahogyan beszél, igyekszem rendezni a véres csatatérré változott bensőmet, és többé-kevésbé sikerrel is járok.
Legnagyobb problémám az, hogy már megint nem tudom, mit mondjak. Egyik részről tiltakozhatok és bezárkózhatok – mindennél jobban vágyom erre. Azonban másrészt… Itt a „lehetőségem”. Az esélyem arra, hogy kicsit kinyílhassak. Hogy cenzúra nélkül, elmondhassam Ellaelnek, amit gondolok. Valószínűleg nem fogja szeretni, de ez van. Látja, mit csinálok, tudja, hogy mindenkit manipulálok, akik csak akarok, hogy álarcaimat sorra veszem fel és dobom le, mindig a helyzetnek megfelelőt kiválasztva. Valójában Ellael ismer, teljes mértékben. Tudom – ő is tudja -, hogy létezik egy „mélyebb én”, de a gond az, hogy ezt én sem ismerem. Egyszerűen amit kér, az lehetetlen számomra. Nem adhatom neki önmagamat, hogyha egyszer nincsen olyan. Biztosan? – kérdezi félve a kis hang, én pedig elveszek pár másodpercre.
Mert tudom, hogy ez butaság. Hogy hiába próbálok karom-kivont tigris lenni, belül csak egy eldobott, vézna, reszkető, kétségbeesetten nyávogó kismacska vagyok. Tisztában vagyok ezzel, de még magamnak beismerni sem könnyű. Vágyakozva gondolok az alkoholra, amit ilyenkor jó barátom szokott lenni. Képtelen vagyok a saját, őszinte gondolataimat elfogadni, megbirkózni velük, így vannak alternatíváim. Egyszerűen nem hagyok időt magamnak arra, hogy saját magamon gondolkozzak. A munkámba és a kaszinóba ölöm bele az összes energiámat. Hogyha pedig esetlegesen mégis hazakerülök azelőtt, hogy a kimerültségtől összeesnék, jön az utolsó lehetőség: az ital. „Köszönhetően” regenerációs képességemnek (és a sok évi rutinnak), egyre jelentősebb mennyiségű alkohol szükséges ahhoz, hogy ne őrüljek meg és lőjem magam főbe, vagy valami hasonló...
Tisztában vagyok azzal, hogy az önpusztítást elég magas szinten művelem, de eddig ez senkit sem érdekelt. Az egyetlen, amit remélek, hogy Ellael nem tud, az az, hogy milyen mértékben vagyok önpusztító. Mert persze, lehet az ember munkamániás. Ez teljesen rendben van, nagyon sokan csinálják ezt az emberek között is. Tekintve hogy kettő – egyenként is majd’ két emberre való – munkám van, elég extrémnek számítok – bár ezt is tudja Ellael, ezzel sem mondanék neki újat. A múltkor azt is láthatta, hogy nem vetem meg a jó minőségű whiskeyt, és akkor nagyon enyhén fogalmaztam. Ellael nem hülye, egészen biztos vagyok abban, hogy össze tudja rakni ezeket egy képpé. Valójában szerintem ezt már nagyon régen megtette.

Hiába igyekszem tudósemberhez méltóan logikusan összefoglalni mondandómat, hiába próbálkozok gyűjteni, válogatni, szelektálni, sorba rendezni, előkészíteni minden információt fejben, kezdenek a szálak nagyon összekuszálódni. Úgy érzem magam ebben – a legtöbbek számára teljesen átlagos helyzetben – mintha másnak le kellene vezetnem a relativitáselméletet, vagy valami ennél sokkalta bonyolultabb dolgot (nem is tudom, miért ez ugrott éppen be elsőnek), melyek számomra majd’ hogy gyerekjátéknak minősülnek a nap bármely szakában.
Pár másodpercnyi fapofás gondolkodásomat nem tudom, hogy mire fogja vélni, de őszintén szólva már nem is érdekel. Viselkedhetnék nagyon bután, előadva az otthoni énemet. Azt, amelyik hazaér, belép az ajtón és máris túl van az első italán. Aztán így tovább, egészen, míg a mámortól megszédülten, a kimerültségtől el nem alszok – hogy aztán pár óra múlva sikítva ébredhessek fel.
Tudom, hogy el kellene mennem egy szakemberhez, de tekintve, hogy tudásom elég rendesen kiterjedt a természettudományok terén, egyszerűen nem hiszek abban, hogy tudna mondani nekem bármi újat. Időpocsékolásra pedig nincsen időm.

Egyetlen egy visszatartó erő az Ellaelhez intézett szavaim mögött az, hogy halálosan rettegek attól, elküld kényszerszabadságra. Tudom, hogy az lenne az utolsó dolog életemben, és hogy nem kellene huszonnégy óra semmittevés ahhoz, hogy megzakkanjak teljesen.
Arra jutok, hogy igazából őt az érdekli, miért nincsenek emberi kapcsolataim, hogy miért nem vagyok képes barátként tekinteni rá. Mély levegőt veszek, meg reszketve hagyja el orcámat, majd belekezdek. Megborzongok az első szó után, de nem vagyok képes magyarázatot adni magamnak arra, hogy ezt miért teszem.
- Ellael, már hogy ne lennék rád tekintettel? Te vagy az egyetlen, aki legalább megpróbál velem foglalkozni, aki önszántából áll velem szóba a munkától teljesen függetlenül. Tudom, hogy sohasem akarnál nekem rosszat, és ha a világ a feje tetejére is áll, te akkor is meg fogod ezt próbálni… Azonban kérlek, értsd meg, hogy nekem ez idegen és furcsa. Megszoktam, hogy meg sem próbálnak közel kerülni hozzám. A munkámat végzem és ennyi, ezzel meg is elégszenek. Vagyis mindenki, kivéve téged. – Attól, hogy belekezdtem, merítek némi erőt, és hosszú évtizedek óta a legőszintébb gondolataimat tárom Ellael elé. – Tényleg szívet melengető, hogy nem csak a főnököm akarsz lenni, de… - Lehunyom pilláimat, majd nehézkesen, nagy levegőt véve folytatom. – Egész életem során két élőlényhez kerültem csak közel, és mindketten meghaltak. Közvetlenül nem, de közvetetten hibás vagyok, és soha többé nem szeretném ezt újra megélni. Nem azért, mert nem vagyok elég erős ahhoz, hogy elviseljem, hanem azért, mert nem szeretnék másoknak rosszat. Az, hogy végezhetem a munkámat adja meg életem értelmét. Tudod, hogy mindenemet erre tettem fel, és én tényleg jól érzem magam így. Örömömet lelem abban, hogyha ötleteim segítségével végignézhetem, ahogyan mások élete jobbra fordul. Persze ugyanígy boldogít az is, hogyha egy gazdag embertől nem teljesen saját akaratából, de végül mindig nagyon bőkezűen adományoz. Szeretnék jót tenni, mert túl sok rosszat tettem már ahhoz, hogy az egészet jóvá tehessem. Tisztában vagyok azzal, hogy a mi életünk is rövid, és hogy relatíve nincsen már sok időm erre. Minden mással töltött percet időpocsékolásként élek meg. Rossz, nagyon rossz, egyenesen szörnyű ember vagyok. Tudom, hogy mit csinálok, sok dologra nem vagyok büszke, de a cél szentesíti az eszközt. Nagyon közhelyes, de tényleg így van. – Eget rengetően nagy megkönnyebbüléssel jár az, hogy ezeket a szavakat kimondtam, belemelegedve folytatom. – Tisztellek és csodállak azért, amit teszel. Én képtelen lennék rá, maximum eljátszanám azt, amit te csinálsz, ám ez nem adta tökéletes képet. Becsületes és tisztességes vezető vagy, olyan, amilyen mindenhová kellene. Köszönöm, tényleg köszönöm, hogy elhívtál ebédelni. Tudod te is, hogy hazudnék ha azt mondanám, egyszerű volt eljönnöm. Te ismersz a legjobban, és annak ellenére, hogy soha nem tettél ellenem, még a te esetedben is megrémít ez a hatalom. Nem hinném, hogy valaha is visszaélsz vele, de a tudat, hogy megtehetnéd, nagy úr. Nincsenek barátaim, még olyan sem, akit szerelmemnek, vagy akár a szeretőmnek hívhatnék. Megtanultam egyedül élni, és a gondolat, hogy ezen bármilyen téren is változtassak, pánikszerűen hat rám. – Elhallgatok, majd valamilyen mély indíttatásból hozzáteszem. – Ennél őszintébb nem lehetek veled, de hidd el, tényleg megpróbáltam. – Nem tudom, miért akarom megmagyarázni a végét. Kimondtam. Tessék, megtettem. Oroszlánfalka elé vetettem magam, mintha egy darab véres hús lennék. Szörnyen érzem magam, ugyanakkor felemelő a tudat, hogy csakis az előnyömre szolgált az, amit tettem. Ellael vagy megbékél azzal, hogy nekem nem megy, vagy próbálkozik. Elküldhet szabadságra, tehet akármi hasonlót, de ezek is szabadságot adnak. Örök, sötét szabadságot.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Főkarakter
☮ Kor : 845
☮ Hozzászólások száma : 262
☮ Tartózkodási hely : New York, Micromed torony



TémanyitásTárgy: Re: Times Square (Manhattan)   Csüt. 19 Nov. 2015 - 16:50



Aalyena & Ellael

Hotel Sheraton


*Ideges. Mások előtt talán el tudja rejteni az érzéseit, de előlem nem. Elég ideig figyeltem őt mielőtt a terciusommá választottam, eleget tudok róla ahhoz, hogy tudjam mikor színészkedik és mikor csak próbálkozik. Sosem önmaga, talán már ő sem tudja milyen az igazi Aalyena, rég elveszett a feledés homályában, és túl sűrű a ködfüggöny, hogy látni lehessen akár csak elmosódott részleteit is. Nem élt még eleget ahhoz, hogy így legyen, de túl sokat tapasztalt az életből és mindaz ami történt vele megkeményítette a szívét. Ám nem kőszikla ahogy ő gondolja hanem üveg, homokból égetett vaskos tömb ami erős és szilárd mégis törékeny és ő a végzetébe gyalogol.
Fél. Nem tudom még mitől vagy kitől de tisztán érzem az apró rezdüléseket, tekintetében a fakuló majd fellobbanó fényt, most bizonytalan amilyen nem szokott lenni, és tudom bármelyik pillanatban kitörhet az az önmagát megvédeni szándékozó lény aki rabságban tartja. Lelkének sötétebbik fele, az amit annyira el akart zárni, amitől mindig is óvakodott mert ahogy Vindorielben is mondta, ő több és jobb akart lenni mint amire sokan számítottak tőle. Tudom, hogy a lelke ezer apró darabra tört, de van még remény, hogy összeszedjük a szilánkokat, én hiszem, hogy a páncél mögött még van valaki abból a régi Aalyenából aki meg akart változni, aki többet akart adni másoknak, aki félt, hogy a sötétség elnyeli, elevenen felfalja. Zavart, gondolatok ezrei száguldoznak elméjében, csak sejtem miről de nem tennék rá nagyobb tétet. Azért vagyunk most itt, hogy a hitem bizonyosságot nyerjen, hogy a reményeim valóra váljanak, hogy megismerjem azt akit annyira el akar tüntetni ki tudja miért.
Túl hosszúra nyúlik a csend, szavak formálódnak meg az elméjében, hogy kérész életüket eldobva másiknak adjanak helyet, s aztán tovább gördülnek mind térben és időben. Minden érzelme az arcára csücsül és segítségért kiált, olyan mint egy kislány aki nem érti miért tiltanak tőle valamit a szülei amikor ő annyira vágyik rá, nem érti miért jó az ha neki rossz és nem látja át a törődést, az okait és a következményeit. Pedig egyszer már megnyílt előttem, nekem és megtisztelve éreztem magam, hogy érdemesnek talált rá. Noha vezetőként hívtam magamhoz, abban a néhány pillanatban míg elgyengült s hagyta, hogy az őt takaró álca lehulljon, nem a feletteseként tekintettem rá hanem társként, barátként és hittem, hogy mindez ha el is tűnik, újraéled majd. Ezért a kegyért bármit megtettem volna, az ajándéka mégsem értem s nekem szólt, hiszen mindazzal amit nekem ad, önmagát menti meg s ez volt a célom. Néha nem az egyenes út a legjobb, nem a legkönnyebb a kívánatos, harcolni kell, tövisekkel benőtt ösvényen keresztül kell átgázolni ahhoz, hogy kijussunk az rengetegből és még akkor is utunkat állhatja valami. Aalyena elbújt önmaga elől, hagyta, hogy a félelmei felemésszék, falat húzott maga köré és tévesen azt hitte már nincs kiút. Az erős angyal életének egy pontján feladta a harcot, ezen az úton nem akart tovább menni, pedig minden más út ennél sokkal veszélyesebb és nehezebb volt ő mégis állta a sarat ha másról volt szó.
Amikor végre megszólalt úgy éreztem nem azt mondja amit szeretne, csak épp nem talált mást önmagában. Nem érti? Elfogadni nem akarja, ki tudja miért. Talán a kitárulkozást gyengeségnek véli, de ez nem az a gyengeség ami fegyver mások kezében, én pedig nem az ellensége vagyok, nem a kígyó akit a kebelén melengetett, de már annyira belesüllyedt ennek a gondolatvilágnak a mocsarába, hogy nm képes különbséget tenni, és ha mégis, halványan, akkor egyszerűen nem akar. Éreztem a szándékait és azt is, hogy mindez ellenére van, keserves munka volt még az a néhány szó is amit kigyötört magából, és még mindig a felettest látta bennem, holott most épp nem az akartam lenni a szemében. A hely, az idő, a körítés mind másra utalt.
Kigomboltam a zakóm és az asztalra támasztottam az alkarjaimat, ujjaimat egymás felé fordítva illesztettem össze, felettük néztem az angyalra és tűrtem a lélektükreim mélyén való kotorászást.*
-Aalyena. Ne akarj nekem most megfelelni. Ne játssz, most nem ennek van itt az ideje. velem szemben nem. Engedd szabadjára az érzelmeidet, ha kell utálj, gyűlölj, vess meg, mondd el mit gondolsz rólam, mit gondolsz arról, hogy most itt ülünk kettesben, mellőzve minden hivatalos modort. Ne kímélj, nem kell rám tekintettel lenned.
*Ki kell csalogatnom belőle az érzelmeket, hiába mondja vagy hiszi, hogy nincsenek, én tudom, hogy nem így van. Hiszen elfogadta a meghívást, eljött, foglalkozott azzal hogyan néz ki, s bár a ruhaválasztás tükrözte a belső lelki vívódásait, megtisztelte az alkalmat azzal, hogy alkalmi viseletben érkezett. Nem voltak üres kifogások, nem mondott egyszerűen nemet minden magyarázat nélkül, Aalyena itt van velem és ez azt jelenti, hogy nem hiába hittem benne. soha nem volt semmi hiába.*




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Aalyena
☮ Kor : 314
☮ Hozzászólások száma : 79
☮ Tartózkodási hely : New York



TémanyitásTárgy: Re: Times Square (Manhattan)   Hétf. 16 Nov. 2015 - 22:58



Ellael & Aalyena


Akármennyire is nem tetszik, akármennyire is sikíthatnékom van az egésztől, rá kell jöjjek, hogy nem ismerem Ellaelt. Hogy hiába az az első számomra, hogy megértsem a velem szemben álló gondolkodását – nem értem Ellaelt. Ismerem, mint a főnökömet. Tudom, hogy mik alapján dönt, mik az erényei, talán még azt a nagyon kevés hibáját is látom, amivel bír… De mindezt csakis statisztikai tények alapján. Mert mindennek megvan a valószínűsége, és mert az évek során eleget számoltam fejben ahhoz, hogy ilyen téren kiigazodjak rajta. Ismerem a főnökömet, de Ellaelt… Fogalmam sincsen, hogy ő kicsoda.
Az alkalmazottaimat, igazából (szinte) mindenki mást azért ismerek csak, mert nincsen bennem az a fajta visszafogottság, ami vele szemben toronymagas kőfalként áll fent. Természetesen hozzá hasonlóan nem ismerem teljesen a felső körök tagjait. Csendes megfigyelőként szoktam jelen lenni, így lényegében őket is statisztikai adatok alapján vagyok csak képes megítélni. De ők nem akarnak a barátaim lenni, őket nem látom, csak a nagyobb összejöveteleken. Velük nem kell együtt dolgoznom. Ők nem hívnak el ebédelni. Ők… Egyikük sem Ellael.
Megriaszt a tény, hogy valójában mennyire félek tőle. Hogy nem merek saját magamhoz, a szokásaimhoz igazítottan lépni előre. Hogy nem kérdezek. Az tény, hogy nem vagyok bőbeszédű és eléggé magamnak való vagyok, de első osztályú színésznő tudok lenni, ha a helyzet megkívánja. Elég csak a MET gálára gondolnom, és szerencsétlen Vyvegarra, aki tervem részévé vált, és tudom, hogy tényleg így van. Hogy - természetesen a jégkirálynő szerepen belül maradva -, de elég sokat színészkedem, hogy saját érdekemnek és céljaimnak megfelelően, a jobb világért megismerhessem az embereket. Olyanokat, akikkel egyébként szóba sem állnék sosem önszántamból. De mégis számít, mert így tudom, hogy hogyan értsek velük szót, hogy hogyan ösztökéljem őket a maximalizmusra.
Ellaellel szemben azonban eddig nem voltam más, mint egy szobor. Vele szemben nem kezdtem el szokásos játékaimat, nem mertem igazából megismerni sem, mert félek tőle.

Jeges hullámként ér el a felismerés, hogy tényleg tartok Ellaltől, az egyetlen olyan élőlénytől, aki kedvesen fordul felém. Hosszú ideje ő a legelső, aki nem csak munkaeszközként tekint rám, hanem „elveszett lelkemet” szeretné megmenteni. Tudom, hogy ha valaki, akkor ő tényleg jót akar nekem. Hogy nem csapna be, hogy nem használna ki. Meg szeretne ismerni, és nem elégszik meg azzal a felemmel, amely felveszi a szerepét. Hogyha akarnék, se tudnék róla mondani semmi rosszat, mégis ő az egyetlen, akitől tényleg tartok. Akinek közvetlen hatalma van felettem. Aki ki tud borítani, akár szándékán kívül. Aki pontosan azzal akaszt ki, hogy szeretettel fordul hidegségemmel szembe. Ez… Őrület.

Mosolyát idegesen viszonzom, és bele sem akarok gondolni, hogy mire jutna magában, ha rájönne, mire is eszméltem rá. Leteszem a rózsákat az asztalra, és kezeimet visszahúzom, nem szeretném, ha látná, ahogyan izzad a tenyerem. Nyugalom! – rivall rám a kis hang. Lassíts le! Szúúú-száááá! Csak úgy, mintha a pókerasztalnál ülnél. Rejtsd el, amit el szeretnél rejteni, és hagyd elő, amit előhagyhatsz. Legyél kedves, de ne mesterkélt. Elvégre ezzel próbálkozol, ezen nincsen mit hova gondolnia tovább… Tudatalattim úgy osztogatja az utasításokat nekem, mint cukrosbácsi az édességet, és a dolog be is válik.
Két dolgot tehetek: vagy most felállok, vagy megpróbálom elővenni a kedvesebbik felemet. Azt, amelyik valójában nem létezik. Azt, amelyiket csak a színésznő képes eljátszani, ami nem én vagyok.
Az a legnagyobb probléma azzal, hogy Ellael engem szeretne megismerni, hogy nincsen kit megismerni. Levethető álarcok halmaza vagyok, magammal sem merek teljesen őszinte lenni… Nem is tudom, mit várok ettől az egésztől… Ez az ebéd úgy van elcseszve, ahogyan csak el lehet cseszni valamit.

Viszonzott mosolyomtól majdnem nevethetnékem támad saját magamon: hiába az összes észérvemnek, hiába az ezredjére is logikusan végiggondolt tényeknek, az új felfedezéseknek; az egésznek továbbra sincsen semmi értelme. Itt ülök a falatnyi vörös csipkében a főnökömmel szemben egy puccos étteremben. Olyan tragédia érte a kasztunkat, amely őt mélyen érintette, mely még engem is elgondolkodtatott. Ő meg akar ismerni, virággal és szép szavakkal készült nekem, én pedig halott bensővel keresem az értelmetlenségben a nem létező logikát.
A fenébe is! Hiszen ismerhetne! Tudhatná, hogy ez nem én vagyok. Hogy nincsen belül senki sem. Pont neki kellene tudnia. Tisztában kellene azzal lennie, hogy ezt nem teheti velem. Hogy saját magamat is kétségbe fogom vonni egy ilyen meghívás kapcsán. Tudnia kellene, hogy ezzel megöl engem. Hogy a kedvéért és azért, mert tisztelem, megpróbálok majd kedves lenni. Hogy nem fog menni, de lenyelve haragomat újrapróbálom majd. Hogy végül arra jutok, el kell játszanom azt, hogy kedves vagyok. És akkor vissza az elejére… Őelőtte nem merek színészkedni, nem merem felvenni az álcáimat. Így nem tudok igazán, hihetően kedves lenni. És a kör megint újraindult. Nem ismerem Ellaelt, csak a főnökömet. És félek a főnökömtől, mert olyan hatalommal bír felettem, amilyennel még én magam sem. És ez lényem élve való elégetését jelenti.

Hogy látta-e előre azt is, mik fognak a fejemben járni? Fogalmam sincsen. Mívesen megfogalmazott beszédének végére ér, én pedig képtelen vagyok nem kérdőn nézni rá. Most mi van? Ez lenne az a rész, amikor be kell ismernem, tévedtem, és… Mi és? Hogyan tovább? Mert a körnek nincsen vége. Ily módon pedig… Talán nem akart ő semmi ilyenre utalni? Lehet nincsen semmilyen ördögi kör… Lehet tényleg csak Kono Hana haláláról beszélt metaforák során át. Talán még mindig jót akar nekem, és szeretné, ha éreznék. DE HA EGYSZER NEM VAGYOK RÁ KÉPES! – visszhangzik fejemben magatehetetlenül.
Értetlenség, elveszettség, bánat és halvány neheztelés mívesen formált elegye ül az arcomra. Szám résnyire kinyílik, mélyen a szemébe nézek, és már ekkor bánom, amit tenni fogok. Valószínűleg ha lenne időm ezt végiggondolni, teljesen máshogy látnám az egészet. De felkavart, olyan módon, ahogyan háromszáz év alatt talán semmi más sem tudott.
- Én… Én csak nem értem. Ellael… Én csak nem értelek. Érteni szeretnélek, de nem megy. Én… Nem értem. – Hiába szedtem össze fejben, hogy mit szeretnék mondani, elveszett, már-már kétségbeesett hangú mantrázás lesz a vége. Mintha a „nem értem” lenne a válasz mindenre. Mintha minél többször mondanám ki hangosan, annál előbb adna választ saját magára. Mintha… Mintha lenne mit érteni…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Főkarakter
☮ Kor : 845
☮ Hozzászólások száma : 262
☮ Tartózkodási hely : New York, Micromed torony



TémanyitásTárgy: Re: Times Square (Manhattan)   Hétf. 2 Nov. 2015 - 21:40



Aalyena & Ellael

Hotel Sheraton


*Nem tudom mivel vívtam ki a felém irányuló idegességét és enyhe elutasítását, talán az a találkozás Vindorielben, amikor akaratlanul is megnyílt előttem, hozta ki belőle, bár nem értem miért. Aalyena személye mindig is fontos volt a számomra, angyalságom és a számomra is hihetetlenül nagy empátiám és a bizalom iránti reményem nem tudta őt elengedni. Noha soha nem kérte senkitől, segítségre volt szüksége, még ő maga sem látta be, de így volt, én pedig magamra vettem ezt a hálátlan feladatot. Talán sosem fog kellene neki igazán és épp ezért nem is kapok érte köszönetet, nem mintha várnék akár egyetlen szót is. Nekem az lenne köszönet ha sikerrel járnék és nem veszne el az a szépséges de szomorú lélek amit a gyönyörű porhüvely rejt. Minden egyes rezdülésére vevő vagyok, figyelem őt mikor az ajtó felé pillant és tudom, legszívesebben menekülne. Lassan kezd körvonalazódni bennem a „miért” és nem tudom egyet értsek vele vagy sem. Régebben nem lett volna ez dilemma bennem de Kono elvesztése megváltoztatott. Másképp látom a világot annak ellenére, hogy mindez nem ütközik ki rajtam, visszafogom és hagyom, hogy belülről emésszen míg el nem jutok egy bizonyos pontig ahonnan már nem tudok tovább menni. Lelkiismeret furdalásom is van amiért örülök annak, hogy „csak” Kono halt meg és a többiek életben vannak. Hendiala. Őrangyalságom azon az estén szakadt ketté és ez a lelkemen is sebet ejtett. Át kellett gondolnom mindazt ami történt, számot vetni az életemmel a tetteimmel és a döntéseimmel, ez pedig nehéz volt. talán egyedül nem is tudnám véghez vinni, fordult a kocka. Nagyobb szükségem volt Aalyenára mint neki rám, mindegy hogyan gondoltam. Hendialához nem fordulhattam, féltem attól, hogy megnyílok előtte olyan módon ahogy azt nem akartam, elárulva magam és az érzelmeimet, annak nem lett volna jó vége. Caryeth is a barátom volt, Eldorien is ám ők a vigasztalásukkal csak még jobban belegyömöszöltek volna abba amiből épp ki akartam mászni. Nem rossz akaratból, mindazt amit eddig tettek értem értékeltem és hálás voltam érte, de nekem most inkább olyasvalakire volt szükségem mint amilyen Aalyena. Erős, mások iránt érzéketlen, hogy miért és mi módon az mindegy, mert objektíven szemlélte a dolgokat, hűvösen, hideg fejjel, olyan volt mint a hideg zuhany ami felébreszt reggel. Ám mindezt félre tettem, a célom és a vágyam nem felejtettem el, mindez pedig legalább eltereli a gondolataimat Konoról. Másrészt nem akartam terhelni a saját gondjaimmal, melyekkel tisztában volt és nem hozott szóba az első adandó alkalommal. Őt is féltettem, érte is aggódtam és neki is örültem amikor életben maradt. Még a gyász foglalja el a szívemet de nem sok kell, hogy ez átforduljon és akkor a bosszú ideje jön el. Azt pedig senki nem akarja.
Kikértem tehát egy üveg bort a kedvencemből és hellyel kínáltam Aalyenát, majd magam is leültem miután átadtam neki a csokrot. Figyelmesség, egy kis remény arra, hogy mosolyogni látom, némi sikerélmény a terveimet illetően. * -Reméltem, hogy tetszik. *Újabb mosoly tőlem, felé. Nézem az arcát, a tekintetét és próbálok nem arra a sötét éjszakára gondolni. Tudom, hogy feltette már magában a kérdést, miért ő van most velem, miért nem bújtam el, hogy a sebeim nyalogassam, és mindezeket már meg is válaszolta magának, egy kivételével. Ha meg is tette, tévedett, ebben olyan biztos vagyok mint ahogy most itt ülök az asztalnál. Nem akarok részvétet és sajnálkozást, Hendiala amennyire tudja pátyolgatja a lelkemet, de neki is épp annyi figyelemre van szüksége és azt nekem kell nyújtanom felé. Amire nekem van szükségem az pont Aalyena, az érte való küzdelem, hogy megmentsem, hogy más útra tereljem, hogy helyet adjon az életében olyan dolgoknak, melyek nem taszítják a sötétségbe. Követem a tekintetét a rózsákra, tudom, hogy képtelen bármilyen nem hivatalos társalgásra és én is egészen másképp terveztem amikor elrendeztem. Még Párizs előtt, de nem a saját magam felé megkívánt kötelességből vagyok itt.*
-A rózsák, csodálatosak. Megannyi érzelmet befolyásolnak, az illatuk beleivódik az elmébe és még az elmúlásuk után is képesek felidézni bennünk az emlékeket. Észre sem vesszük, fel sem fogjuk, hogy minden rózsának más illata van. Ha megszagolod, csak egy illat és két hónap múlva egy ugyanolyan rózsának is ugyanolyan illatot képzelsz, mégsem merül fel az emlékeidből az az egy, hacsak nem gondolsz annak a rózsának az illatára. Egy hasonló illat beindítja a folyamatot te pedig máris képeket látsz, érzésekkel telítődsz, mosolyogsz vagy éppen sírsz attól függően mi történt egykor. *A virágról ismét Aalyenára nézek, ajkaim halvány mosolyba fordulnak.* -Ha elülteted a rózsát, és gyökeret ver, sosem felejted el az emlékeidet. A tiéd marad örökre. számunkra legalább van kézzel fogható jelentése ennek a szónak. A fájdalom nem múlik el, de képes leszel egy idő után csak a szép dolgokra emlékezni, mert csak ezek a rózsák képesek gyökeret verni.
*Kono halála nem volt értelmetlen, bár elkerülhető lett volna. Most még sem rá gondolok, hanem Aalyenára és azokra a számomra még ismeretlen dolgokra melyekből égig érő falat emelt maga köré. Én pedig a fejembe vettem, hogy lerombolom őket, vagy legalább megtalálom a kiskaput. Mert minden falon van egy kapu.*



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Aalyena
☮ Kor : 314
☮ Hozzászólások száma : 79
☮ Tartózkodási hely : New York



TémanyitásTárgy: Re: Times Square (Manhattan)   Szomb. 31 Okt. 2015 - 18:27



Ellael & Aalyena


Ugyan bókjában nincsen semmilyen többletjelentés, mégis nem vagyok képes azt normális módon fogadni. Szeretnék elmosolyodni miatta, szeretném valahogyan lazán, könnyeden megköszönni azt, de ez nem igazán sikerült. Végül már kínomban húzom kétértelmű mosolyra a szám, és szólásra nyitom a számat, hogy aztán becsukhassam. Nem. Én nem erre vagyok kitalálva. Lopva az ajtó felé pillantok, majd azonnal tudom, hogy észrevette, elvégre pont ő ne venné észre... Veszek egy mély lélegzetet, lehunyt szemmel elszámolok háromig magamban – eztán nézek csak rá.
- Köszönöm – szólok határozottan, talán sokkal határozottabban annál, mintsem kellene. A francba is! Hogyha azzal foglalkozol egész idő alatt, hogy mit rontasz el, sosem fog menni semmi sem. Nézz előre! – szól az okos kis hang, és igazat kell neki adjak.
Az asztal irányába invitál, már a mozgás is segít abban, hogy kicsit tovatűnjön idegességem. Ellael… Ő csak nagyon figyelmes, és kész. Szerintem egyik másik felettesem sem tenné meg ezt értem; pontosabban mindegy, hogy ki lenne a közvetlen felettesem, rajta kívül ezt senki sem tenné meg.
Még fel sem teszi a kérdését, keze irányába pillantva, már az első pillanattól fogva tudom, hogy nem lesz ez így jó. Hogy menekülnöm kellene azonnal. Még most, amíg tudok menekülni. Az asztalon lévő pohár borra pillantok, és hallom a fejemben a kérdését, hogy aztán – ha nem is pont ugyanúgy -, de elismételhesse élőben is.
Amióta Kono Hana meghalt… Nem mintha szorosabb kapcsolatot ápoltunk volna, nagyon nem. De mégis, hiánya egy olyan prioritású probléma a második körben…
Félreértés ne essék: szerettem Kono Hanát. Tiszteltem, és nem csak a rangja miatt, munkássága és személye is adott okot erre. Szerintem soha, egyszer sem váltottam vele egyetlen szót sem semmi személyes dologról, de én senkivel sem beszélek semmi ilyenről. Mert nem akarom, hogy megszeressek valakit, aztán úgy távozzon az életemből, kitépve egy darabot belőlem, mint ahogyan azt Zythyr tette. Félek. Rettegek ennek a gondolatától is, így megtettem, megteszek minden szükséges óvintézkedést ennek elkerülése véget. És akkor miért vagyok itt? Nem tudom…
Bármennyire is nem szerettem volna, halála – főleg, hogy én is ott voltam – megrázott. Szerettem volna tenni utána sok dolgot, de szokásomhoz híven a munkába temetkeztem. Napok óta nézek farkasszemet az alkohollal, és mindeddig a pillanatig távoltartottam tőle magamat. Azonban most, hogy Ellael kínál… Whiskey, whiskey, whiskey… - visszhangzik a tudatomban.
- Csak egy pohár bort, köszönöm – válaszolok, de mintha nem is én mondanám. Nem tudnám újra ezt válaszolni. Mert… Mert nem lenne szabad ezt válaszolnom. Azt kellene mondanom, hogy vizet kérek. Vagy hogy el kell mennem. De hagynám itt a megterített asztallal? Ó, te jó ég… Tanácstalanságomban hagyom, hogy kihúzza nekem a széket, nincsen szabad gondolatom a tiltakozásra. Pedig nem az a fajta vagyok, akit le lehet csak úgy ültetni akárhová… Nem mintha ez nem lenne egy normális gesztus, de én képtelen vagyok ezt normálisan fogadni. Általában. Mindig.
A csokor, amit kapok tőle egyszerűen gyönyörű. Semmi jelentése nincsen, egyszerűen utal a tényre: Ellael figyelmes. Ennyi. Nincsen tovább.
- Csodaszép! – szólok, majd a táskámban lévő ajándékra gondolok. Arra, ami most lenne illő odaadnom neki, de nem szeretném elővenni. Mert Párizsból való, mert Kono Hana Párizsban halt meg; és hogyha én emlékszem erre minden percben, akkor Ellael minden másodpercét ez tölti ki. Nem nekem kellene itt ülnöm, hanem Kitanának vagy Clarionnak, esetleg Hendaliának. Ők képesek lennének vigaszt nyújtani az angyalnak, míg én… Tényleg el kellene mennem mielőbb.
Halványan Ellaelre mosolygok, a rózsacsokrot orromhoz emelem, hogy a friss virágok illata elbódíthasson. Leül velem szemben, én pedig nem szeretnék az arcára nézni. Mert biztos vagyok benne, hogy akármennyire is rejtegetni szeretné, arcán valahol mélyen ott ül a gyász. Az pedig, hogyha én így látom őt… Én kiszolgáltatottnak érezném magamat a helyében, nem akarnék társaságot. Bár… Ellael más, mint én, sokkal másabb.
A csokor felett az angyal felé pillantok, majd leteszem a rózsákat az asztalra. - Az illatuk is pompás, köszönöm szépen – hálálkodom, csak hogy mondjak valamit. Szeretnék elkezdeni beszélni a munkámról, legalább lenne valamiről beszélnem, de tudom, hogy nem ezért vagyok itt. Hogy hangom szenvtelenné válna, és három mondat után már a felettesemhez beszélnék, az összes etikai szabálynak megfelelően, hivatalosan. Fogalmam sincsen, mit mondjak, így tekintetem arcáról az asztalon lévő rózsák felé siklik.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Főkarakter
☮ Kor : 845
☮ Hozzászólások száma : 262
☮ Tartózkodási hely : New York, Micromed torony



TémanyitásTárgy: Re: Times Square (Manhattan)   Szer. 21 Okt. 2015 - 18:23



Aalyena & Ellael

Hotel Sheraton


*Az asztal mellett állok mikor Aalyena megérkezik, kezemben a rendelt pohár borral melynek kiváló zamatát már megízleltem, ujjaimmal egy mesterien és ízlésesen megkötött barack színű rózsacsokor egyik virágának szirmait simogatom szórakozottan. Az ajtó nyílik én felnézek, a rózsával foglalkozó kezem azonban néhány szívdobbanásnyi idővel később követik a mozdulatomat, magára hagyva a virágot. Legutóbbi beszélgetésünk nem éppen úgy zajlott ahogy azt terveztem, de ezt már megszoktam, ismerem annyira a nőket, hogy ne adjak teret a csalódásnak, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok, még ha ne is vallják be maguknak. Ám azt hiszem pontosan tudják és büszkék is rá, hogy a férfinem a fejét fogva próbál kiigazodni rajtuk és ez alól a mitikus lények hölgyei sem kivételek. Aalyena dacos volt, és épp ezért ennek a folytatására számítottam, bár azt még nem tudtam az ajtó kinyílása előtti másodpercekben, hogy ez miben fog megnyilvánulni. A piros, kissé rövid és nagyban szellős ruha azonban mindenre választ adott és igazolta a feltevésemet, lázad, határokat feszeget, fricskát dug az orrom alá, mégpedig úgy, hogy közben gyönyörű is. Noha az arca rezzenéstelen volt és ha az első pillanatban meg is ijedt, én nem vettem észre, a megjelenéséből arra következtettem, hogy zavarban van, nem is kicsit. A ruha választása határozott és magabiztos nőt sejtetett, de tudtam, hogy ezzel csak önmagát szeretné bátorítani. Nem tőlem félt hanem attól amit kértem tőle, holott egyáltalán nem akartam kikényszeríteni, annak semmi értelme nem lett volna. Azt akartam, hogy nyugodtan és boldogan távozzon a találkozónkról és ezért mindent meg is fogok tenni. Letettem a poharamat az asztalra és elé siettem, nem esett nehezemre a legelbűvölőbb mosolyomat az arcomra festeni, tényleg örültem neki, már csak azért is, hogy egyáltalán eljött. megtehette volna, hogy kimenti magát amiből tudom, hogy mi a válasza. Sajnáltam volna, de elfogadom, ám akkor az aggodalmam is megmarad. *
-Miss Wallendorf! Üdvözlöm, örülök, hogy eljött! Ön igazán elragadó!
*A recepciós hölgy távozott ám a főpincér még maradt és noha emberként beavatott volt, inkább maradtam egyelőre a hivatalos hangnemnél. A kezemet nyújtottam tenyérrel felfelé és vártam az övét, majd amikor megkaptam, óvatosan fordítottam rajta egy picit és kezet csókoltam. Minden nő megérdemel ennyi tiszteletet, én pedig maximálisan tiszteltem és szerettem minden nőt a szó legnemesebb és ártatlan értelmében. Oldalt fordultam és az asztal felé intettem a kezemmel, hellyel kínáltam és ha máris szeretne leülni, kihúzom a széket és aláigazítom. *
-Milyen italt hozathatok? Whiskyt, esetleg egy könnyű francia bort, vagy konyakot?
*Csak egy kellemes vacsora, semmi más, ha ennél többet is elérek azt már feljegyzem az emlékirataimba, ha lesznek olyanok. Ha kér valamit azt közlöm a főpincérrel aki ma csak minket szolgál ki, magamnak pedig egy újabb pohár bort kérek, hacsak Aalyena nem dönt úgy, hogy velem tart, mert akkor egy egész üveg 2007-es Château Suduiraut-t kérek. Amint a főpincér távozott és magunkra maradtunk egy kis időre, a csokorért nyúltam és átadtam neki. Apró figyelmesség, barack színű rózsák, szám szerint huszonegy, hogy még utalásnak a leghalványabb jele se legyen a gesztusban. Remélem, hogy a találkozónk végére nekem lesz Black Jack-em. *
-Mondhatnám azt, hogy virágot a virágnak de az annyira elcsépelt. Fogadd szeretettel, legyen a szobád dísze, vagy az irodádé.
*Végül magam is helyet foglalok vele szemben, az asztal nem túl nagy, nincs köztünk óriási távolság, de nem is egy szerelmeseknek való alkalmatosság, ha kinyújtaná a kezét az asztal felett épp csak elérném az ujjhegyét. Muszáj, hogy ne érezze magát feszélyezve, nekem is lenne aggódni valóm de félretettem, bízom magamban és abba, hogy minden rendben fog menni és Aalyena megtisztel a bizalmával, vagy csak annak egy részével, már azzal is elégedett lennék. A terciusom, nem lehetünk idegenek egymással szemben.*






Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Aalyena
☮ Kor : 314
☮ Hozzászólások száma : 79
☮ Tartózkodási hely : New York



TémanyitásTárgy: Re: Times Square (Manhattan)   Hétf. 19 Okt. 2015 - 23:23



Ellael & Aalyena


Amikor megláttam a levelet, már tudtam, hogy ezt nem úszhatom meg. Ellael kézírását száz közül is felismerném; rápillantva a borítékra, már éreztem, hogy mi lesz. Hogy nem halogathatom tovább. Hogy hiába végeztem el a dolgomat Párizsban – a már megszokott módon tökéletesen -, el fog jönni az idő, amikor visszatérünk a Párizs előtti beszélgetésünkhöz.
Most jött el az idő.
Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy tehetném meg udvarias módon azt, hogy lemondom az ebédet; vagy milyen kifogást kereshetnék, de… Nem találtam, a picsába is. Egyetlen helytálló és nem tiszteletlen ötletem az volt, hogy valami módon a megkísértem a halált; valószínűleg az életért vívott küzdelem nem lenne sértő ok a távolmaradásra. Végül persze, mivel hülye azért nem vagyok – ennyire legalábbis -, nem tettem semmit sem, csak vártam.
Vártam arra, hogy legyen valamilyen krízishelyzet a világ túl felén, és engem válasszanak ki a helyzet orvoslására. Vártam arra, hogy a kaszinómat ellepjék a lapszámlálók és a csalók, hogy találhassak munkabeli kifogást. Vártam arra is, hogy kutatásaim áttörést érjenek el, hogy ilyen módon találjak indokot, de… Semmi.

Mindhiába vártam, így most, dél előtt pontosan egy perccel itt állok házam előszobájában, és a mennyezetig érő tükörben vetek egy utolsó pillantást magamra. Eldöntöttem, hogy nem leszek ideges, és hogy mondanivalómat mindig át fogom gondolni teljes mértékben. Hogy megpróbálom azt, amire Ellael kért, és megpróbálok a barátja lenni. Hogy nem felettesemként fogok rá tekinteni, hogy megpróbálom élvezni a társaságát… Nem lesz egyszerű, drágám, kösd fel a gatyát! – szól a gúnyos kis hang, mire én magabiztos, megrendíthetetlen mosollyal nézek magamra a tükörben. Menni fog.
Ruhám ezúttal nem fekete, hanem egy mesterien szabott, nagyrészt vörös csipkéből álló kis semmiség. Ellael barátkozni szeretne? Rendben van. Akkor nem úgy fogok megjelenni, mint ahogyan a főnökömmel való találkozáskor jelennék meg. Úgy fogok, mintha… Mintha a nem létező barátaimmal mennék el valami hasonló helyre. A ruha alja combom közepéig ér; ugyan elöl is meglehetősen mélyen szabott, háta lényegében nincsen. A vörös csipke alatt nagyon vékony, de azért takarni képes selyem feszül a csipkéhez hasonló színben a ruha szoknya- és mell részénél. Egyébként… Semmi. Rövid ujjai éppen rásimulnak vállaimra, de itt – a ruha oldalához hasonlóan – csak csipke található, felfedve alabástrom bőrömet. Lábaimat végtelenül egyszerű, vörös talpú tűsarkú fekete cipőbe bújtattam; ajkaimon a csipkével összhangban lévő vörös rúzs ragyog; szőke hajam lágy hullámokban hullik alá fedetlen lapockáimra. A fülemben lévő apró kis ezüst fülbevalón túl nem viselek ékszert, tudom, hogy hol van az a bizonyos határ. Vagy talán mégsem... Talán... Elég! Már nincs visszaút!
Fekete szövetkabátomat magamra kanyarítom, és kis táskámmal a kezemben kilépek a friss, hűs levegőre. Pontban velem egy időben érkezik meg a limuzin, amelyet Ellael küldött értem; én pedig egy utolsó sóhajtás kíséretében, felvértezve magamat szállok be. Menni fog. Másnak is megy… – mantrázom egész úton.

A sofőr azonnal kipattan, hogy kinyissa az ajtót, én pedig egy nagymacska kecsességével szállok ki a Sheraton Hotel bejáratában. Magabiztosan, megrendíthetetlenül indulok el a recepció felé, ahol azonnal elém siet egy recepciós nő, hogy megmutassa az utat. Kabátomat elkéri, így mindössze táskámmal a kezemben állok meg az ominózus szoba ajtaja előtt. Pontosabban a táskámmal a kezemben, és benne azzal a kis ajándékkal, amelyet Párizsban vettem Ellaelnek. Bár a kis relatív fogalom…
Kinyitják nekem az ajtót, én pedig halvány, de egyértelmű, tőlem nem megszokott mosollyal lépek be.
- Szép napot, Mr. Montgomery! – köszönök neki, míg a recepciós becsukja az ajtót. Gyönyörű VIP szobában állok, az asztal felé elég egy pillantás, és tudom, hogy Ellael kitett magáért. A legkevesebb, ha tényleg megpróbálom…
Lassan, kis léptekkel indulok meg felé, hogy találkozásunkat megpecsételhessük egy… Mivel is? Egy pillanatra elönt a kétségbeesés: mi a lópikulát kellene csinálnom? Ölelés? Kézfogás? Arcra puszi? Te jó ég! Életem pereg le szemeim előtt, hogy már az első dolognál el fogok vérezni. És csak a kézfogást ismerem, mást nem.
Nyuuuuuuugiiiiiiiii… – szól elnyújtva tudatalattim. Majd ő kezdeményez, te csak kövesd! Tudom, hogy olyan gyorsan rémültem meg, hogy ennek nem lehetett nyoma az arcomon, így a halvány, lassan fárasztóvá váló mosolyommal lassan békét kötve haladok tovább a barátkozás színes, meleg cukorka-karmai felé.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Főkarakter
☮ Kor : 845
☮ Hozzászólások száma : 262
☮ Tartózkodási hely : New York, Micromed torony



TémanyitásTárgy: Hotel Sheraton   Csüt. 15 Okt. 2015 - 22:04



Aalyena & Ellael

Hotel Sheraton


*Nem hagyott nyugodni Aalyena korábbi viselkedése, az elutasítás ami a barátságom felajánlásának szólt. Tűkön ülve vártam, hogy visszatérjenek Párizsból. Nem is az ott elvégzendő munka sikere érdekelt hanem a fekete szárnyú angyal döntése, ha egyáltalán sikerült neki gondolkodnia azon amit mondtam neki a megfeszített munka mellett. A bizonytalanság megőrjített és minden bizonnyal Hendiala is észrevette, de hiába kérdezett csupán fáradtságra és az ő hiányára hivatkoztam. Nem vártam őket a repülőtéren, kocsit küldtem mindenkiért, Hendialát pedig a toronyba vitettem nem az otthonának nevezett szállodába. Aalyenát az utazás előtt láttam utoljára, akkor beszéltem vele de csak a hivatalos ügyekről, ahogy ígértem nem hoztam szóba többé azt az estét amikor a kaszinóban meglátogattam, vártam, hogy ő lépjen előbb. Türelmetlenségem azonban fellobbant bennem, noha a munkát maradéktalanul elvégezte, kételkedtem abban, hogy a lelek is a helyére került.
A kis angyalomat megkerülve intéztem el a Sheraton Hotel bankett termének lefoglalását, rendeltem ebédet két személyre, limuzint Aalyenáért. Nem akartam Hendiala kérdéseire válaszolni, nem mintha a lelkiismeretemen csorba esett volna, de a mai napig is ha Aalyena neve szóba került, érezhető volt a bizalmatlanság. Az angyal túlságosan elbújt a maga kis barlangjába, bezárkózott és onnan irányította a birodalmát, ám épp ezért nem tudta a hírnevét fényezni, pedig egy kis beszélgetés mindennél többet ér. Reméltem, hogy a neki küldött levelem nem a kukában végzi, szándékosan nem a hivatalos úton hívtam meg, nem akartam a kettőnk ügyébe belekeverni a hierarchiát, sem azt, hogy a felettese vagyok. A második kör tagjaival soha nem is viselkedtem úgy, lévén Kono a legjobb barátom volt, Kitanával is igen közeli kapcsolatot ápoltam, csak Aalyena volt a kakukktojás, amin szerettem volna változtatni. A meghívó személyes volt tehát, tartalmazta a helyszínt, az időpontot és azt is, hogy kocsit küldök érte. Jómagam úgy tíz perccel a megjelölt időpont előtt érkeztem, hogy még egyszer mindent elrendezzek, nyugalmat szerettem volna, kiragadva az angyalt a komfortzónájából, de nem annyira, hogy kényelmetlen legyen a számára, a Hotel bankett terme remek semleges helyszínnek bizonyult. Külön VIP kiszolgálást kértem, utoljára még egyeztettem a főpincérrel, majd rendeltem egy pohárral a kedvenc francia boromból. Reméltem, hogy nem a limuzin sofőrje lép majd be az ajtón, közölve, hogy Miss Wallendorf nem tartott vele.*


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Don't Hide Your Real Face

avatar
Admin
i'm the leader
☮ Főkarakter : Caryeth, Eldorien, Ellael
☮ Hozzászólások száma : 336



TémanyitásTárgy: Re: Times Square (Manhattan)   Vas. 20 Szept. 2015 - 20:30



Szabad játéktér!


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://fateofascariel.hungarianforum.com

Vendég
Don't Hide Your Real Face

avatar
Vendég



TémanyitásTárgy: Re: Times Square (Manhattan)   Pént. 24 Júl. 2015 - 12:45

Mephistopheles & Hannah


Ma volt Camille kosárlabda mérkőzése, végigszurkoltam az egészet úgyhogy a végére eléggé berekedtem. De ez nem tartott vissza attól, hogy utána még elmenjek bulizni velük az egyik közeli pubba. 4 Tequila Silver után adtam fel a bulit hiszen másnap le kellett még utaznom anyáékhoz. Miután elbúcsúztam tőlük elindultam hazafelé, a Times Square-en kellett átverekednem magam amire illet felkészülni. Mielőtt még a fullasztó tömegben ragadtam volna beugrottam egy kávéért az egyik kedvenc helyemre, elvitelre kértem mert odahaz még Puffy is várt rám - ma én sétáltatok. Amíg vártam, hogy elkészüljön a kávé beszélgetésbe elegyedtem egy kisfiúval. Josephnek hívják és kosárlabdázó szeretne lenni. Az apukáját várta aki egy nővel beszélgetett, nem a kisfiú anyukája volt. A szülei elváltak és most apunál nyaral - a kis lurkó. Én pedig Camilleról meséltem - elmondtam neki, hogy csak hinnie kell magában és szorgalmasan dolgoznia ahhoz, hogy elérje az álmait. Miután megkaptam a kávét összeborzoltam a kissrác haját és elköszöntem tőle - az apja még mindig nem vette tudomásul. Ettől kissé elszontyolodtam, az ilyen embernek mégis minek gyerek? Én is pontosan ezért nem vállaltam be még egyszer sem, arról persze nem is szólva, hogy nem találtam még megfelelő apát hozzá... de ha úgy is esett volna egyszerűen nem lett volna elég időm rá. A gyerekekre komoly figyelmet kell szentelni, én pedig ehhez túlzottan szétszórt vagyok. Ahogyan az a fickó is... de ugyan ki vagyok én, hogy elítéljem? Közben sikerül bepréselődnöm a Times Square-en araszoló tömegbe s alig teszek meg pár biztonságos lépést máris leöntök egy kapucnis alakot, ennyit a kávézásról.
- Úristen, úristne sajnálom! - torapnok meg miközben néhány zsebkendőt nyomkodok az illető ruházatára. Jobb lenne ha gyorsan hazamennék, még a végén tényleg megölök valakit puszta ügyetlenségből.
Vissza az elejére Go down

Don't Hide Your Real Face

avatar
Admin
i'm the leader
☮ Főkarakter : Caryeth, Eldorien, Ellael
☮ Hozzászólások száma : 336



TémanyitásTárgy: Times Square (Manhattan)   Szer. 8 Júl. 2015 - 21:15


Times Square

New York egyik jelképe, amely nevével ellentétben nem is annyira tér, mint inkább egy forgalmas csomópont. Szinte állandó embertömeg mellett az autók is meghatározó szereplői az itteni forgatagnak. Az óriási reklámhirdetéseiről ismert Times Square a világ egyik leglátogatottabb turistacélpontja.

írta Fionn




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://fateofascariel.hungarianforum.com

Sponsored content
Don't Hide Your Real Face





TémanyitásTárgy: Re: Times Square (Manhattan)   

Vissza az elejére Go down
 
Times Square (Manhattan)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Central Park (Manhattan)
» Ötödik Sugárút (Manhattan)
» Brooklyn híd (Manhattan-Brooklyn)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Fate of Ascariel :: A nagyvilág :: New York-