*Mire való hát az öröklét ha nem használjuk ki? Edward tündérsárkány, nem egykönnyen tud kihunyni a fény a szemeiből, nem értem mivégre ez a halál iránti vágy. Olyan szép élete lehetne, ő mégis a mocsárba fullasztja minden egyes el nem telt percét mielőtt megszülethetett volna. Csupán azért a kulcsért él, minden a körül forog s bár ismerem a jelentőségét, számomra a véget jelenti és gyűlölöm. Eddig oly távolinak tűnt minden ami azzal kapcsolatos, de most, hogy megtaláltuk Freyát és a benne lévő kulcsot, Edward pedig ezt a helyet jelölte meg minden utazásunk végállomásának, hirtelen félni kezdek. A lelkemben egy jéghideg gombóc kezd növekedni mint a dombról legurított apró hógolyó, ami a lejtő alján már ember nagyságúvá dagad, s bennem is úgy árad szét a kétségbeesés a várható veszteségtől. a szeretett arc vonásai elhomályosulnak jelezve, hogy a könnyeim egyfajta lencsét alkotva zárják el a tisztánlátást, nehezen sikerül visszanyelnem, pislogok mikor nem nézek felé és azért fohászkodom, hogy ne gördüljenek alá arcomon. * -Egyikünk sem él örökké, de jó hosszú ideig igen és nem mindegy azt az életet hogyan éljük. nem lehet egy kövekkel teli barlangban szunnyadva vigyázni a kincseket. Olyan csak a mesékben van. *Szeretnék én lenni a királylány akit elrabolt a sárkány és fogolyként tartja a barlangjában, minden vágyam ez és szerencsére már nem léteznek legkisebb királyfiak akiknek feladatul tűzi ki a koronás fő, hogy kiszabadítva jövendő asszonyukat így biztosítsák az utódlást. Szívesen elásnám magam egy szürke, hűvös szikla mélyén ha ő is ott van velem, ám mindezt nélkülem képzeli el. Fordul a kocka ismét és a szívemben dagadó fájdalom újult erővel csap le rám, ahogy az általa elképzelt jövőt, az én jövőmet festi le. Sértődötten emelem meg a fejem s húzom ki magam, dacosan akár egy gyerek aki ellenkezik a szüleivel.* -Majd én eldöntöm mikor minek van itt az ideje az én életemben. *S én őt akarom, ő pont annyira erős mint amilyen erős férfira szükségem van, az én életem, mégis ő irányítja amivel nem lenne semmi gondom ha csupán saját magát látná benne, de pont azt felejti ki szándékosan akire én apellálok s töltené be a helyét olyannal akit még ismeretlenül sem kíván egyetlen porcikám sem. Dzsinn létem első napjaiban még volt reményem, hogy az életem megváltozik, hogy ami mássá lesz az általa lesz mássá, hogy ő lesz a középpont és én az övé, ám az évek elteltével rá kellett jönnöm, hogy csupán egy kis állomás vagyok. beletörődtem, a vágyaim átalakultak s beértem annyival amennyit kaptam, ám most még ezt a keveset is el akarja venni tőlem. A kívánságteljesítés korábban mindig simán ment, most még ezt is megkurtítja, mintha szándékosan ki akarná használni a miatta kifejlődött meglehetősen nagy kompromisszumkészségemet, és persze rövid gondolkodás után, látva a szemeiben tükröződő makacsságot, kénytelen vagyok engedni. Pedig tudom, hogy annyi idő nem elég, de ha már kívánt és nem másította meg….persze mindig van kiskapu. Teljesítem, csak annyit amennyit kért, rábólintok a két órányi pihenőre ám elmémben már készül a terv, hogy varázslat nélkül eszközöljem ki az estig alvást. Csupán egy pohárnyi italra van szükség, a kedvencére amiből elég egyetlen korty is és a benne lévő szer hatására álomba szenderül. Igen, ez a megoldás, utálni fog érte de számomra fontosabb, hogy jól legyen semmint szépen nézzen rám. Úgyis egyre fogy ezeknek a pillantásoknak a száma, és megtanultam már kiengesztelni, noha akkora szabotázst még nem tettem ellene mint amilyenre most készülök titkon.* -Rendben, két óra. *Búgom galambhangon immár rejtett lényemet felszínre hozva, a szívemben lángoló szerelem cseppet sem halványul dzsinnként és minden eddiginél fényesebben ragyog a szépségem, elbűvölően, szinte boszorkányos erővel. Emberként soha nem mondanék olyan szavakat melyeket mitikus alakomban, a külsőmmel a lényem is változik, a kívánságok éltetnek, a vágyból fakadó erő áramlik át belém és abból táplálkozom, édes mit a méz, akár az istenek mannája. Tekintetem az övébe fúródik, a mágia szétárad bennem, utat keresve hozzá, egészen közel hajolok és már-már ajkaim az övéin mikor a fényes világra árnyék zuhan. Ellenkezése úgy hat rám mint egy sziklaomlás, mintha a pokol sötét bugyrába taszított volna le s istenemre mondom ott is érzem magam. Értetlenül pislogva tekintek rá miközben testem a földre kerül, s a félelem jeges hulláma önt el tűzben forgó tekintetétől. Elrontottam, a vágyaimtól megrészegülten ontottam magamból olyan szavakat melyeknek lelkem mélyén kellett volna maradniuk. Pedig kimondta, még ha közvetlenül is de már túl későn jut el hozzám a jelentősége, csupán távozó alakjának és a becsapódó ajtónak nyögöm vinnyogva, lassan visszaváltozó emberi alakom hangjával azt amiben megint csak kompromisszumot kötöttem.* -Szerethetsz mindkettőnket, ez nem lehet akadály…..szeresd őt és szeress engem…..nekem annyi is elég.*Egyre halkuló hangom megremeg, az utolsó kétségbeesett szónál pedig minden elfojtott könnyem a felszínre tör. Nem tudom meddig maradok a földön, de mire elhagyja a házat a pirkadat első fényeinél, addigra a legeldugottabb sarokba bújva zokogok összetörten.*
//Én köszönöm, remek játék volt és pont ilyen kapcsolatot terveztem. szuper!!!!//
The most gentle and sweet revenge is the forgiveness.
Marlene tökéletesen félreérti, nem vele van a baj, csakis velem. Nem arról van szó, hogy ő nem kell nekem. Freya sem. Bőven elég nekem az, hogy még magammal sem vagyok kibékülve. Az mit sem számít, hogy keserű vágyakozást érzek az emlékeit vesztett szerelemdzsinn után, vélhetően ez olyan alaptalan, rosszul megfogalmazott érzelem, amely talán azért alakulhatott ki, mert lelkiismeretfurdalást érzek a múltam iránt, és kellett egy tárgyiasult eszköz, aki felé elérhetetlen célokat tűzhetek ki. Mert ez nem lehet szerelem, az biztos. Sosem mondanám ki, hogy az, még a házi dzsinnemnek sem, pedig benne tökéletesen megbízom, ám még magam előtt sem ismerem be, tagadom a végletekig, mert nem hiszek benne. Nem állom a tekintetét, hiszen tudom, hogy mindent a lelkére vesz, hibásnak viszont nem érzem magamat. - Megmondtam már kisasszony, nem kell engem rábeszélni. Mint ahogyan azt is, hogy kolonc sosem volt, noha az önállóságban hinni kell, nem szándékozom ugyanis örökké élni... – Rázom a fejemet. Ugyan mindketten Ascariel köreinek a tagjai vagyunk, mégis úgy vélem, hogy különálló kis szigetet alkotunk Miyammével, de el fog jönni az az idő, hogy távozom az ismeretlenbe, bőven elegendő lesz nekem az a barlang, amelybe sárkányként visszahúzódhatok, a két nő pedig tőlem függetlenül élheti majd az életét. - Miért kéne valaki, akitől függjön. Nem, Ms. Colton, itt volna az ideje, hogy felnőjjön, és magáról gondoskodjon valaki. Valaki, aki erősebb nálam, akire Ön számíthat. – Afféle apa-lánya kapcsolat volt köztünk, de tudom, hogy szerelemdzsinnként olyan érzések kerülgetik, amit mellettem nem tud kiélni. Nem vagyok képes rá, hogy bárkinek is adjak, s ezen már késő változtatni. Minden jó, ami bennem volt egykor, a feleségemmel együtt halt még jó régen. Nincs visszaút. Abban azért megkönyörülök, hogy legalább a kívánságteljesítő mániáját csillapítsam, így a sebemre némi gyógyírt találhat. Rezzenéstelen arccal rázom meg a fejemet. - Ez lehetetlen miss.. még pirkadat előtt vissza kell mennem Freyához, mert válaszokat akar. Talán két órám van csupán addig. Ledőlhetek, ha mindenképpen ragaszkodik hozzá. – Adom meg magamat ennyire. Közelebb lép, s átváltozik, én pedig minden akaratom ellenére elbűvölten figyelem, húzva közelebb az ölembe, hogy közelebb hajolva.... de nem! Egyetlen mozdulattal tolom el magamtól, és lángoló tekintettel emelkedem fel, hogy felálljak a fotelből. Durván lököm le a földre, oda minden úriember mivoltom. - Ezért fogok elmenni Miyamme... mert nem hagyhatom, hogy mindez megtörténjen. Mert nem szerethetlek mindkettőtöket, akkor nem kell egyik sem. Ostoba... ostoba nők... – Vissza sem nézve távozom a hálómba, hogy valóban ledőljek egy órára legalább. Magamban azonban dohogok, hogy mennyire elhatalmasodott rajta az, ami miatt tudja, hogy nem tudok ellenállni. Mégis tudtam, de az aljas tett... Ezt nem bocsájtom meg. Legalábbis ma nem.
*Már megint ez az önostorozás. Nem is értem, egy jóképű férfi aki gondoskodó és mindenre odafigyelő, miért is ne tudna boldoggá tenni egy nőt? Mert nem akar…de miért nem akar? Meg sem próbálja, soha, mióta ismerem nem tett egyetlen szalmaszálat sem keresztbe ennek érdekében. Magányos, és élvezi. Nincs szerelem sem szeretet az életében, ezért nincs is célja azon a kulcson kívül, nincs semmi amiért élhetne, amiért élni szerethetne. Látom ahogyan egyre fogy, a szemeiből kihuny a fény, halványul és vékonyodik mint túl vastag kenyéren a vaj. Elhúzom a számat, egyetértek vele, legalábbis abban, hogy van gyakorlata abban ahogyan távol tartja magától a szép és erőt adó érzelmeket, mindenkit aki egy kicsit is közel kerül hozzá elűz, módszeresen rombol le mindent. Fáj így látnom és nem ez az egyetlen ok amiért félek a közeli jövőtől, attól a kulcstól és amit képvisel. Sosem mondta ki, de másképp is képes tudatni velem a rossz híreket. El akar hagyni, amint meglesz a kulcs és bevégzi a küldetését, Edward eltűnik az életemből. Nem hagyhatom magára de kétlem, hogy követni tudnám ha ő nem akarja. Amióta megismertem szeretem, és nekem az a fontos, hogy ő boldog legyen, de mivel irántam sosem érdeklődött, hát felhagytam a magam reklámozásával és Freyát helyeztem előtérbe, mindig is érdeklődést mutatott iránta, védte őt és óvta, azon munkálkodott, hogy visszaadja neki az emlékeit, ezért készíttetett velem talizmánt is. Úgy gondoltam ha már nem fenyegeti veszély a dzsinnt, nem áll semmi sem az útjukba és végre révbe jut a lány mellett. Minden erőfeszítésem ezért volt és most, hogy kétségbe von, eltántorít és rám parancsol, hogy hagyjam abba, iszonyúan megbánt. Nyelnem kell, hogy a feltörő könnyeimet visszatartsam, és a gondolat, hogy nélküle boldoguljak félelmetes.* -Igaza van. Ha sikerül rábeszélnem Freyára, rám már nem lesz szüksége, csak kolonc lennék a nyakán, egy harmadik személy aki a gyertyát tartja és mint tudjuk ebből a korból már kinőttünk. *Félelem tör rám újból, az a régi érzés amit minden ilyen alkalommal érzek. Tudom mi lesz a vége a mi együttlétünknek, az egymásra utaltságnak, a szimbiózisunknak és nem akarom. Ennek ellenére sosem jutott eszembe, hogy tegyek ez ellen bármit is, ám a szavai erre késztetnek, hosszú idő után először. Mindaddig míg nem látom boldognak kötelességemnek érzem, hogy mellette maradjak és óvjam, gondoskodjak róla mert ő nem tenné magával. Nem a mindennapi életre gondolok, minden bizonnyal ellátná magát vagy fogadna egy ember házvezetőnőt akit időnként lecserélne, hogy ne tűnjön fel a hosszú és változás nélküli élete, de a lelki jóléte….sötét és kilátástalan. Még mindig nem érti, ennyi együtt töltött év után még mindig magyaráznom kell, mint egy kisgyerek akinek nem férnek a fejébe a felnőttek szabályai. * -Nem boldogulnék. Mégis mit tennék ha nem lenne akiről gondoskodjak? Elvesznék ön nélkül és ezt tudja ön is uram. *És tessék, az élet ismét engem igazol, elborzadok a sérülése láttán, és az, hogy közben megérinthetem….önkéntelenül is, finoman simítom végig az ujjamat ott ahol a sérülés határa élesen kirajzolódik. Segíthetnék rajta, tudja ezt jól mégsem használja ki a lehetőséget, pedig sosem kértem a kívánságért cserébe olyat amit nem tenne meg. Ő az egyetlen akinél én könyörgöm azért, hogy kívánjon, mert csak úgy működik ez az átokverte képesség. Ami varázslattal jön létre azért kérnie kell, különben hiába próbálkozom és ez bosszant. Talán tényleg jobb lett volna tündeként újjászületnem, több lehetőségem lett volna akár meghódítani is. A látvány nekem is fizikai fájdalmat okoz, hálásan tekintek fel rá mikor megkönyörül rajtam és kíván, de szemöldökeim összehúzódnak ahogy értelmet nyer a kérés. Már megint ezt csinálja….ad, de el is vesz.* -Érezni fogja, mivel nem azt kívánta, hogy teljesen múljon el a sérülés, nyomtalanul. Nem értem, miért szeret szenvedni még így is? *Lemondóan sóhajtok majd a kezem a bőrére simítom, ez a legjobb rész, amikor érezhetem a forróságát a bársonyosságát anélkül, hogy elutasítana. A szívem dobogása felgyorsul, nehéz félretenni az érzelmeimet de muszáj, különben nem tudnék koncentrálni.* -Segítek önnek, enyhítem a fájdalmát de cserébe….meg kell tennie, hogy lepihen és estig fel sem kel. *Egy csöppnyi elégtétel azért, hogy állandóan ellenkezik velem. a kívánságot csak úgy tudom teljesíteni ha viszont ígér, várakozón tekintek rá és ha bólint, a legjobb tudásom szerint csillapítom a szenvedéseit. Mindez természetesen azzal jár, hogy a teljesítés idejére át kell alakulnom és boldogan megteszem. Így kizsarolva azt, hogy legalább egy kicsit pihenjen és mégis az én kívánságom teljesül, ez annyira szórakoztató. Dzsinn énem felülkerekedik, még többet akarok, a vágy, hogy minden kívánságát teljesítsem elborít legbelül. Majdnem hószín hajam a vállaimra omlik, zöld szemeimet merészen és örömmel telten vésem az ő tekintetébe, ujjaim és tenyerem finoman simul a bőrére.* -Még…még, kívánj még! Kérj még valamit, minden vágyad teljesítem! *Mindig ez történik, észre sem veszem és belezuhanok a kívánságok tengerébe, éltem csapdái engem ejtenek fogságba míg Edward ki nem rángat onnan. Az érzés ami eltölt mámorító, erőt ad, az élet minden pillanata boldogsággal tölt el, úgy érzem mintha fényben fürdenék. A kívülállókról ejtett mondat és az én napomra utaló kérdés elvész ebben a tengerben.*
The most gentle and sweet revenge is the forgiveness.
Összeszűkült szemekkel mérem őt végig, ám nem tudok rá haragudni. Bár tudnám, hogy miért viselkedik úgy, mintha az élő lelkiismeretem volna. Megmentettem a kórtól, de nem tartozik az életével, mehet, ahova csak akar. Még csak nem is hiányozna. Ezzel még magamnak is hazudok, egy fenét nem. Annyira összenőttünk mi ketten, vélhetően megőrülnék nélküle, és akkor is hozzá beszélnék, amikor már évtizedek óta elment. De nem megy, marad a végtelenségig, pedig olykor sértegetem, távozásra buzdítom, ennek ellenére biztosan követ mindenhová, holott póráz sincs rajta. Szeretetből teszi? Rajongásból? Egyiket sem értem, hiszen nem úgy bánok vele, ahogyan megérdemelné. Ha megadnám neki, amire vágyik, biztosan keserű lenne tőle, nem pedig elégedett. Éppen ezért nem kell nekem Freya. Mert tudom magamról hogy mindez puszta vágyakozás az elérhetetlen után. Ha Miyamme, vagy ahogyan mindig is hívtam magamban, Ms. Colton csókot kapna tőlem, rögvest ráébredne, hogy nem ezt akarta. Csupán az érzést, hogy közel lehet hozzám. Tulajdonképpen hasonlít rám, szeret szenvedni. Én viszont mindkét szerelemdzsinn életét módszeresen teszem pokollá. Nem is értem, hogy miért vagyok tündérsárkány, démonnak sokkal jobban beillenék. - Ez igen egyszerű kisasszony. Miután én nem tudnám boldoggá tenni, megelégedésemre szolgál, ha legalább nem adok esélyt magamnak minderre. Ezúttal tenni fogok róla, hogy kicsit se szeressen meg. Van benne gyakorlatom. – Felelem szárazon, hiába játsza itt házi szerelemdzsinnem a buzgó kerítőt, nem tudom ezért kedvelni. Nem engedi, hogy én magam döntsem el, hogyan élem az életemet. Ez egy szintig még bohókásnak mondható, ám miután az apámmal történő kulcs ügy lezárásra kerül, elvarrom a szálakat, és ezt Ms. Colton nagyon jól tudja. New York a végállomás, onnantól neki kell boldogulnia, egyedül. – Ha tudtam volna kedvesem, hogy dzsinnként is tovább folytatja az ábrándozást, kétszer meggondolom, hogy nem tündének teremtem inkább. Azok legalább próbálnak józanok maradni, objektíven értékelni. Míg ön csapnivaló cupido. Tegye meg azt a szívességet, hogy felhagy ezzel. – Lassan valóban kiváncsi leszek rá, hogy ha nem tenném meg azt, hogy megválok tőle hamarosan, évezredeken át nyaggatna Freya meghódításának különféle ötleteivel? Azt hiszi, hogy ha megkapom amit akarok, akkor leszoknék arról, hogy őt sértegessem? Aligha... - Egyedül? Olybá tűnik hölgyem, Ön gondoskodik rólam, nem pedig fordítva. Biztos vagyok benne, hogy boldogulna. – Nem vonom meg a vállamat, az túl bántó lenne, megelégszem azzal a szelíd hangsúlyú szavaimon túl hogy nem nézek felé. Hagyom, hogy vetkőztessen tovább, végtére is már többször látott még ruha nélkül is amikor ennél komolyabb sérüléseket kaptam, és el kellett látnia. Nem értem, hogy miért ragaszkodik még mindehhez is, de úgy vélem, ezúttal engedhetek. Nem a saját fájdalmaimat csillapítandó. Egyszerűen nem akarok újabbat rúgni bele. - Ez szükségtelen. Miyamme azt kívánom, hogy enyhítse a fájdalmaimat, de csak oly módon, hogy még reggel is érezzem. – Ezúttal a mitikus nevén szólítom, hogy tudja, valóban szükségem van rá. Valójában a saját kívánságát én teljesítem. Akkor most tulajdonképpen ki a dzsinn? – Ha jobban belegondolok.. nem kérdeztem őket. Kívülállók voltak, abból a fajtából, akik anarchiát gerjesztenek. Nekik mindegy, hogy milyen címszóval teszik. S Önnek Ms. Colton, hogy telt a napja? – Már csak azon tűnődöm, hogy ha megkapta a kierőszakolt tetoválását, én is kapok vajon hajnali teát?
*Távol tart magától, mindig ezt teszi, pedig tudhatná, hogy teljesen felesleges. Magázódással és a gyakori éles megjegyzésekkel nem ér el célt. Tudom miért teszi csak nem értem. Pedig milyen szép életünk lehetne, ha Freya végképp eltűnne az életünkből én boldoggá tenném, hiszen most is lesem minden kívánságát, gondoskodom róla ahogy a mi időnkben az asszonyok tették az urukkal, ő az én életem és az életem az övé. Tőle kaptam ajándékba amikor már minden elveszett, de nem ezért, nem hálából szeretem. Amikor visszavág nem azért sértődöm meg mert engem bánt vele, az nem érdekel hiszen tudom miért teszi, hanem azért mert önmagát nem értékeli, nem fogadja el. Pedig ha más nem, én aztán tudom, hogy milyen értékes ember, hogy hiába a tagadás van benne egy nagy rakás érzelem amit igyekszik háttérbe szorítani és hosszú évek során sikerült is neki. Hogy miért jó ez a hűvös és karótnyelt élet nem tudom.* -Mindig is az volt uram. *Persze hiába beszélek már neki vagy másfél évszázada, ugyanolyan makacs mint én vele szemben. Hát mi ez ha nem szerelem? Irónia. * -De miért akarja azt, hogy gyűlölje? Nem értem hogyan tehet boldoggá valakit az ha gyűlölik? Tudja mit gondolok? Soha nem fogja igazán gyűlölni, mert úgy is mindig elfelejti, és mindig újra meg kell gyűlöltetnie magát vele. Freya mindig megszereti, akkor is ha távolságot tart, hiszen… *Hoppá, majdnem elárultam magam.* -Különben is a szerelem kézenfogva jár a gyűlölettel. nem tudta, hogy mindkettő kifejezett érzelem? Az érzelmek skálájának két szélsőséges kifejezője. Ott ahol gyűlölet van, szerelem is van. Az amire ön gondol az érdektelenség, de olyat sosem lesz képes elérni. *Nem szeretek vitába szállni vele de mindig meg kell tennem, makacs és megy a saját feje után, ha hagynám beleütközne mindenbe. Persze talán az a megoldás, hagyni, hogy valami jó hókon nyomja akkor talán helyrebillenne a fejében az ami elromlott. Mindezt már a vetkőztetés közben mondom neki, de aztán elakad a szavam és mikor megtalálom a hangom az igen kifejezően mutatja be mit látok. Egyszerűen borzalmas. * -Nem halálos, még csak az kéne uram! Nem, nem engedhetem meg, hogy egyedül hagyjon, azért gondoskodom önről, mert ön nem tenné saját magával. Ez is most….mégis ki tette ezt önnel és miért? *Sápítozom tovább, a szívem szakad meg, hogy bántották. *-Csak kérnie kell, tudja. Kérem, kérje! *Csak egyetlen szavába kerülne és nem szenvedne tovább. Persze tudom, hogy minden hiába, imád szenvedni, ez egyfajta vezeklés a számára csak nem tudom mi miatt vezekel. Lemondóan és beletörődően sóhajtok mert úgy is tudom mi lesz a válasza. Egy gyengéd nyomással a vállán visszaültetem és nekiállok, hogy ellássam. Ha ez így megy tovább, kénytelen leszek egy szakápolói tanfolyamot elvégezni mert az emberi tudásom már nem lesz elég a későbbiekben. hogy nem jutott ez eszembe korábban. gyengéden törlöm le a seb környékét, vétlen érintem a bőrét de már ez is lázba hoz. Csak én érinthetem így és a legszomorúbb az egészben, hogy csak ennyire. Pedig szívesen enyhíteném a fájdalmát néhány röpke csókkal melyet a bőrére hintenék ahogy a nyári lágy szellő simogat. * -Ha hazatérünk, elmegyek egy ápolónői tanfolyamra, ha már nem tart igényt a kívánságteljesítéseimre és mindenképpen a fejébe vette, hogy elveszejti magát. Ez a kulcs ügy…. *Nem folytatom csak sóhajtok egyet ismét, ismeri a véleményemet.*
The most gentle and sweet revenge is the forgiveness.
Észre sem veszem, hogy Ms. Colton mennyire aggódik értem. Talán valóban a sebesülésnek köszönhető, hogy a saját emberi családnevemmel illettem őt, ami talán sértő is lehet, hiszen azzal tisztában vagyok, hogy szeret, csupán azzal nem hogy ez mit is jelent. Ha így nevezem, ez olyan, mintha a feleségem lenne, más tekintetben pedig inkább hízelgő, hiszen én a nevelt lányomként tartom őt számon, akinek már milliószor a fejébe vertem, hogy bármennyire is úgy tűnik, nem fogok örökké élni. Neki viszont tovább kéne állnia, keresnie valakit, akire támaszkodhat, hiszen én csak elszívom tőle azt a törékeny életerőt, amit a betegségét meggyógyítandó adtam neki. Nem akartam magamhoz láncolni, nem tartozik az életével, ő mégis így kezeli, s a hosszú évtizedek során hozzászoktam a ragaszkodásához. Nem kezelem házvezetőnőként, nem szoktam tőle még vacsorát sem kérni. Alig szólok hozzá, alig mondom meg, hogy mit teszünk, hova megyek, mikor jövök, ő mégis némán végzi a dolgát, s úgy tűnik természetessé vált, hogy együtt létezünk. A magam módján tisztelem őt, ám szeretni ahogyan magamat sem tudom, Freyát sem, felé sem tudom kimutatni. Komor vagyok, karót nyelt, magázódásommal továbbra is távol tartom magamtól, mert így látom jónak. A fájdalom szöget üt a tüdőmbe, nem vagyok képes lélegezni, s a két nő sem elég ahhoz, hogy túllendüljek a múlton. Ezt egyértelműen annak tudom be, hogy mindkettő szerelemdzsinn, és nem fogadom el, hogy maguktól szeretnének, a vérükben van az, hogy adjanak, és így nem kell, nem fogadhatom el, számomra nincsen feloldozás. - Mióta vagyok én rendes ember? – Kérdezek vissza bántó éllel, noha tudom, hogy úgysem fogja felvenni a hangnemet, minden lepereg róla. Ha ezt tudom, akkor káoszsárkánnyá változtatom, hogy haragjában porrá zúzzon. De nem, voltam olyan ostoba, hogy figyeltem az érzéseire, s úgy tűnt, ez áll leginkább közel hozzá. - Megmondtam már kisasszony, mindez felesleges szócséplés. Azt akartam, hogy gyűlöljön, elértem. Akkor hát igazán elégedett lehetek. Engem meg ez tesz boldoggá. – A fotelben ücsörögve figyelem, ahogyan tüsténkedik, erőtlenül bólintok, ahogyan le akarja húzni az ingemet. Nem az első alkalom hogy segít, ellátja a sebeimet, igazi mindenes. Tudom, hogy nem képes az angyali gyógyításra, ő mégis, a lelkében angyal, és ez is valami. Szórakozottan bólintva állok fel, nekitámaszkodva a fotelnek, hogy el ne dőljek a kábulattól. Felemelem a kezemet, ahogyan leerőlteti a ruháimat, és miután nem akarok lenézni az oldalamra, inkább a tekintetét vizslatom, ezúttal még egy halovány mosolyt is mellékelek hozzá. - Azért csak nem halálos, úgysem engedhetek meg olyan luxust, hogy egyedül hagyjam, ebben az árnyékvilágban, nem igaz? – Kérdezem továbbra is udvariasan, ám mégis vegyül a gesztusaimba némi hála, hogy ne érezze azt, ki van szolgáltatva az érzéseimnek. Végtére is nem a szolgám, hanem a barátom, még ha jobbára nem így kezelem.
*Sosem hallgat rám. Makacs és konok, mindig a saját feje után megy, persze ő az úr, miért is fogadná meg a tanácsomat, elvégre sokkal idősebb és tapasztaltabb. Ő már érezhetően belefáradt az öröklétbe én még csak most kóstolgatom, élvezem minden előnyét hiszen a hátrányaival még nem nagyon találkoztam, az eltelt idő nem volt oly sok ahhoz, hogy bármit is érzékeljek belőlük. Másrészt, csak ő van nekem, nincs más akit elveszíthetnék akinek az öregedését és halálát végig kellene néznem és asszisztálnom. Őt szolgálom, az ő javát és minden egyes nap megküzdök a makacsságával, szerinte nem kellene, de ha nem szeretném úgy ahogyan a szívem érte dobog, akkor sem tehetnék másképp. Én ebben teljesedem ki, a szolgalétben, ez az én világom, mások kényelme és boldogsága.* -A kamra megvárja, már megbocsásson Mr. Conlow de az édesapja nem veszi hasznát ha négykézláb csúszik el érte. Pihennie kell. Csak pár órát ahogy más rendes ember is teszi, vigyáz a testére….*A mondatot félbehagyom, csak tovább kell gondolnia mire szeretnék célozni. Már most is kimerült, megsebesült és ez csak rosszabb lesz ha tovább nyúzza magát. Úgy beszél mintha örökre akarna megpihenni, de azt nem teheti, elvégre nem halhat meg csak úgy. Mégis mit tenne? Mint a mesékben befúrná magát a kincsei alá egy óriási barlangban és mint a medvék, épp csak nem egy télre, álomra szenderülne? Kockáztatva a haragját azonnal páncélt öltenék és modern lovagkisasszonyként én lennék az első aki felébreszti. Ebbe nem gondolok bele, nem tudnám elképzelni az életemet nélküle, nem is akarom. Még azt sem tehetem meg, hogy Freyát gyűlölöm, egyrészt még soha senki nem tett nekem olyat, hogy tiszta szívemből gyűlölhessem, Freya pedig annyira bájos és kedves teremtés, ráadásul fogalma sincs a történtekről, ez bosszant az egészben. Senkit nem hibáztathatok, viszont Freya az egyetlen aki boldoggá tudná tenni Edwardot és én azon leszek, hogy ez megtörténjen. Rázom a fejem ellenkezésemül, gyakran feleslelek vele de a tisztesség határin belül, mégis úgy érzem többet engedek meg magamnak olykor mint amennyit egykor régen tehettem volna.* -Ilyet ne is mondjon uram. Most csak elkeseredett és fáradt. Soha nincs késő, Freya…..boldoggá tenné. *Hiszem, hogy így van annak ellenére, hogy másra vágyom. Isten a tudója mennyire másra vágyom, de hiába mondanám el, vallanám be az érzéseimet, én többet nem kaphatok annál mint amennyit eddig kaptam. Tisztes otthont, ellátást, védelmet és tanítást. Freyával hát nem lesz gond. Az én urammal annál több. Erőtlenül hanyatlik a fotelba és már félrebeszél, legalábbis annak tudható be s a kezdődő láznak, hogy Ms. Conlownak szólít. Ledobom a kabátot a másik fotelba és a hirtelen támadt vágyódó, reménykedő érzelmeimet is mellé hajítom. Én sosem leszek Mrs. Conlow, sem Ms. Conlow, mindez nem is olyan fontos, dzsinnként már nincsenek olyan erős erkölcseim mint korábban és mint amit az én időmben megkívántak a nőktől, beérném a szeretői státusszal is, de a maximum amit elérhetek az a Mr. Conlow megbecsült, kedvenc és egyetlen házvezetőnője cím.* -Na tessék, már félre is beszél. Hozok kötszert és gyógyszert és ma nem ellenkezik velem. *Igen, most mérges vagyok amiért hagyta, hogy így elfajuljon a helyzet. Nem sokára egy egész elsősegély dobozzal jelenek meg, régen csak forró víz lett volna és alkohol, némi gyolcs amivel betekerem, a mai modern orvostudomány csodákra képes. * -Le kell vennem az ingét, talán jobb lenne ha lefeküdne az ágyra uram. Segítek, jöjjön. *Persze nem akar vagy még ehhez is túl gyenge nem erőltetem, de mindenképpen lesegítem róla a ruháit. Aztán persze jön a szörnyülködés és a sápítozás.* -Ó, az ég szerelmére! Istenem segíts!!
The most gentle and sweet revenge is the forgiveness.
Szoktam én tőle kívánni, hiszen a léte szükséges, ám amit csak lehet a magam módján szerzem meg, szépen lassan, türelmesen, kistratégiázva a lehetséges megoldást, hogyan is lehetne a legjobb. Ettől függetlenül nem akarom, hogy Miyamme, vagyis Ms. Colton, ahogyan még mindig hívom, haszontalannak érezze magát. Példának okáért Freya esetében kérnem kellett a dzsinnemtől azt a védelmet, amelyre az őzikeszemű már évszázadok óta úgy áhitozik. Ezt meg kellett adnom, s nem csupán azért, mert csakis így segíthet, oh nem! Azért, mert megérdemli. Hazaérvén engedem, hogy a szolgáló lesegítse a kabátot, s kerülöm a tekintetét, hogy ne kelljen még gesztusokkal sem hazudnom, hogy minden rendben van. Semmi sincsen úgy, a türelmes kis tündér alig kérdez bármit is, önfeláldozóan teszi a dolgát. Bárcsak adhatnék számára boldogságot. Próbálnám elküldeni, hogy ne maradjon, tegyen úgy, hogy végre élvezhesse a halhatalanságot, ám szikrázó szépsége el fog fonnyadni, ha csak egy remetét ápol. - Igen, lassan. Ahogy mondja a högy. Ideje volna megpihennem. Úgy fogok tenni, amint elintéztem, hogy feltáruljon a kamra, és apám végre szabad legyen ismét. – Öregnek érzem magamat, s végtelenül fáradtnak. Még elrendezem a dolgaimat, aztán szándékozom megpihenni, erről Miyamme nem tud. Rá, és Freyára fogok hagyni mindent, egy tündérsárkánynak is lehet fárasztó az öröklét, úgy érzem menthetetlenül közeledek az üdvös alkonyat felé. - Már késő. Mindig is késő volt. Nem tehetem, hiszen nem érzek semmit, csak ürességet. – Itt most felnézek, és a sötét szemekbe pillantok, tulajdonosuk mindig is gondoskodott rólam. Noha a lányomként kezeltem, sokkal inkbáb anyafigura volt az életemben, nekem adta a sajátját, s így egyikünk sem lett boldog. - Bele. Köszönöm az ékszert kedves. A dzsinn hasznára lesz. Tán ő is békére lel majd. S Ön? Hogyan telt a napja drága Ms. Conlow? – Huppanok le a fotelbe, moccanni sem tudok a fájdalomtól, mégis kellemes, barátságos mosolyt erőltetek magamra. Tudom, hogy komoly munkája lesz majd kisikálni a kárpitot, hiszen már most érzem, hogy hátul, úgy vesetájékon csordogál az éltető tündérsárkányvér, ha percekkel később érkezem, bizonyosan elvérzek. Talán haza sem érek, a kábulat miatt elvesztem az eszméletemet, s az autómba ragadva lépek ki a két szerelemdzsinn árnyékából.
*Dehogynem tartozom, igenis sokkal tartozom, az egész életemmel. Azzal, hogy megmentett, hogy feltárt előttem egy olyan világot ami életet ad a halál helyett, azzal, hogy magához emelt, helyet biztosított, gondoskodott róla s vezetett az új világ rejtett ösvényein megannyi akadály közepette….amíg csak élek tartozni fogok neki. Ám ezt csak az eszemmel tudom s érzem így, a lényem cseppet sem foglalkozik mindezzel, az a lélek ami már bennem lakozik adni _akar_ teljesíteni minden kívánságát s valahogy meghasonlottan önmagammal vitázom gyakran, hogy szerelmes szívem éhségét és a dzsinn lét fájdalmas akaratát is kielégítsem. Nem teljesíthetek míg nem kívánt s ő többször viseli el az élet rámérte súlyos ütlegeléseit mintsem engem, a dzsinnt kérné meg, hogy segítsen. az emberi világban bármit meg tudok tenni neki de amihez már csak egy apró kis mágia szükséges…..lelkem legmélyéről nevetve, visongva ébred fel s kelleti magát az a másik akivel szétszakíthatatlanul össze vagyok kötve. Nem vitatkozom vele, nem túl gyakran szoktam, inkább csak elengedem a fülem mellett a megjegyzését ahogy mindig ilyen alkalmakkor, s teszem ami _szerintem_ a dolgom. Lesegítem a kabátját amire felnyög s én összerezzenek attól félve, hogy fájdalmat okoztam, bár kétség kívül nem az én kezem által sajdult meg a seb, megfeddem magam amiért nem vigyáztam jobban. Még nagyobb óvatossággal hámozom le a vastag és finom gyapjúszövetet s hajtom a karomra gondosan míg meg nem tudom mit kér.* -Ahogy óhajtja uram, akkor csak….csak óvatosan, lassan, kérem Mr. Conlow. *Alig tudom visszatartani magam attól, hogy odaugorjak és segítsek, hogy kezem támaszul a karja alá tegyem, hogy ne simítsak végig fáradtságtól és kíntól ráncolt homlokán. Tudomásul veszem, hogy nincs szüksége dzsinn létemre, ujjaim lopva a kabát anyagát gyűrik amit még mindig nem vittem a szekrénybe, várva arra mit is fog kérni, merre induljak majd. Csak nézem és én is szenvedek attól, hogy ő szenved. Sosem tettem mást életemben, mindig is urat szolgáltam, vagy úrnőt, máshoz nem értek, a lényembe ivódott a szolgalét s bár a jelen kor sokkal több lehetőséget nyújt a nők számára, én úgy érzem elvesznék. Nélküle mindenképp. Láthatatlan láncok kötnek hozzá amit eltépni nem akarok, egyetlen mozgatórugóm életem hosszú útján való előrelépésben, hogy őt szolgáljam, az ő javát s egészségét, hogy neki már ne legyen másra gondja. Drága Edward….magamban szólítom csupán, hogy nevének selymessége átcsorogjon a lelkemen, a való világban azonban karcos és megfáradt hangja ölel körül. Összerezzenek. Szavai az én hátamat ostorozzák, szívesen gyűlölném Freyát ha ő taszítaná el magától Edwardot s lökné a búskomorság poshadt mocsarába, ám mit sem tud az iránta táplált érzelmekről, még saját életének pillanatait is elfeledte. Azért gyűlölöm mert nem gyűlölhetem, mert nincs semmi a világon amin kitölthetném keserű csalódásomat, s ez szép lassan felemészt. * -Nem kellene, hogy gyűlölje. Csak el kellene mondania mit érez. Könnyedén adja majd? Beleegyezett? *Ó, bárcsak ne így lenne. Akkor maradnánk még és lenne időm elmondani. A medál megvédi majd attól, hogy újabb ködöt eresszenek elméjére s az emlékei megmaradnak, így az én tervem is sikerülhet. Lélegzet visszafojtva várom a választ s csak toporgok ott még mindig a kabáttal a karomon, ahelyett, hogy rohannék a vízért, kötszerért. Freya nem is tudja mennyire az életünkhöz tartozik, ő a harmadik láncszem….vagyis én, én vagyok a harmadik, a felesleges.*
The most gentle and sweet revenge is the forgiveness.
Nem akarom én megijeszteni a nőt, mégis mindig úgy aggódik értem, mintha minimum a feleségem lenne, holott tudja, hogy megrögzött agglegény vagyok. Olyan típus, aki még önmagát sem tudja elviselni, ha a tükörbe néz, nemhogy egy másik embert, egy nőt, akivel kompromisszumokat kéne kötni. Még szerencse, hogy köztünk inkább lakótársi viszony vagy, valahol a barátság környékén, így némán elfogadjuk a másik esetleges rigolyáit, azaz ő főleg az enyémet, én az övéiről nem is veszek tudomást. Olykor észreveszem, hogy néz rám, tapintatosan annak tudom be, hogy én viselem a gondját, így egyfajta tisztelet mindez, nem több. Nem lepődtem meg annak idején, hogy szerelem dzsinn lett, amilyen álmodozó, biztos voltam benne, hogy ez lesz a választása. Elmeséltem amit csak fontosnak tartottam a világunkról, az ő szabadon szárnyaló lelkét ez villanyozta fel. Ellenben úgy érzem, hogy visszafogom. Ha ilyen sorsot szánt magának, hogy még inkább kihangsúlyozza a nőiességét, nem igazán értem, hogy miért mindig csak engem vár. Miért nem él teljes életet? Már nélkülem is megtehetné. Ezt viszont nem fogom a szemére hányni, az ő dolga, hogy mit kezd az örökkévalósággal. Bármikor, ha kérek tőle, teljesíti a kívánságaimat, s tudom, nem az újabb tetoválásokért, a komolyabb hatalomért. Értem. Miattam. Szeretetből. Barátságból. Tartom a távolságot a folyamatos magázódással, mint ahogyan Freyát sem tegeztem le soha. Nem feltétlenül az udvariasság, sokkal inkább a szakadék képzése, miszerint nem engednék Ahogyan lesegíti rólam a kabátot, automatikusan felnyögök, tündérsárkány vagyok, nem valami démon. - Ugyan... nem az a dolga. Nem tartozik nekem Ms. – Rázom a fejemet nyugalmat erőltetve az arcomra, hogy tényleg ne rémüldözzön a sérülésem láttán. Majd jobban leszek, esetleg megnézhetjük együtt, átkötözhet, de ő nem a lányom, még ha sok tekintetben így is kezeltem. Az udvariasságon, s a figyelmességen túl azonban fizikai gyendégséget nem várhatott tőlem. A mosolyát nem viszonzom, félrenézek, holott nagyon is hálás vagyok azért, amit tesz, csupán vele kapcsolatban is félek úgy komolyabban megnyílni, így is sokkal többet tud a rezdüléseimről, mint bárki más. - Elég lesz az előbbi, köszönöm. A tea ráér. – Bólintok, és elvánszorgok az egyik fotelig. Más esetben nem nagyon hagynám magam kiszolgálni, a hosszú évek alatt alakult ki ez a rendszer, hogy ő úgy tartja, mintha holmi szolga lenne. Én nem így kezelem, de ha ez a szíve vágya. - Azt hittem bonyoltabb lesz ez az egész. A lány továbbra is gyűlöl, így ha megvan a kulcs, legalább nem kell magyarázkodom, ha elmegyünk. – Mormolom fájdalmas képpel, majd ő segít levetkőzni, ha visszaért, addig elég lesz ott ücsörögnöm is. Szándékosan nem kívánom most a varázsát, érezni akarom a fájdalmat, mivel az kijár nekem. Afféle önostorozásként.
*A sírba visz, esküszm a sírba visz ha még öt percet késik, akkor aztán foghatja a fejét, ki fogja elkészíteni azt a finom reggelit? Freya?Utálom a saját gondolataimat amikor beleszólnak az életembe. Tudom jól mennyire oda van érte, azt is, hogy Freyának erről fogalma sincs és így akarja hagyni a dolgokat, ki tudja miért, ennek ellenére egy centivel sem kerültünk mi ketten egymáshoz közelebb. Volt idő mikor reménykedtem, mikor Freya eltűnt egy időre, de rájöttem, hogy mindig visszatér, olyan mint az a balonkabátos nyomozó akit régen néztem a tévében. Ő mondjuk mókás volt, Freya munkát ad mindig. A kulcs miatt is nekem kellett meggyógyítanom, nem rég medált kellett készítenem, hogy megvédje az elmetámadásoktól és bármit megteszek a kedvéért, észre sem veszi, hogy néha még kívánnia sem kell. Na jó, azért kell de azt is én csikarom ki tőle, mert annyira szeretnék neki segíteni. Fura ez a dzsinnség, még mindig harcolok a késztetéssel és a kívánságokkal, de csak Edward-dal szemben. Meresztem a szemeimet és néha már azt hiszem, úgy látom, hogy a kocsi közeledik de aztán rájövök, hogy csupán az üvegről verődött vissza a hátam mögötti kis lámpa fénye. Már eltelt az az öt perc, és azóta már vagy háromszor, mire végre nem tévednek a szemeim. Csak addig várok az ablaknál míg ki nem száll, csak látni akarom egy pillanatra, aztán rohanok a bejárati ajtóhoz, de előtte megtorpanok. Nem szereti ha türelmetlenségemben szinte kitépem az ajtót, ezért ott állok készen míg be nem nyit. Késő van de most is friss és üde vagyok, azt hiszem annyira oda vagyok érte, hogy még a várakozást is élvezem, és igazán nincs miben elfáradnom. Kezeimet magam előtt összekulcsolva tartom, egyenes háttal állok de picit lehajtott fejjel ahogy régen, ahogy az élet annak idején belémverte, mára önként vállalva szeretem. Ott állok hát és várakozom, aztán belép és én meglátom a véres ruhát mert kikandikál és ő sincs jó bőrben és annyira tudtam, hogy megint valamit csináltak vele. Önkéntelenül a szám elé kapom a kezeimet, hogy ne sikítsak fel ami rögtön a felfedezés után és az aggodalom előtt szokott érkezni. Rám szól, de hát hiába, aggódom én, nem tehetek róla. Régóta élek már és dzsinnként is elfogadtam magam mégis el vagyok veszve a világban nélküle. Na igen, és akkor benyögi a Ms. Coltont. Igen, magamban Edwardnak hívom, eljátszom a gondolattal, hogy ő és én....aztán rendre akkor jelenik meg és lemiszkoltonoz. Helyre is teszi a lelkem egy pillanat alatt, tovább aggódom érte és már oldalazok is mellé, nyúlok a kabátért, hogy lesegítsem róla.* -Az a dolgom, hogy aggódjak uram. Ön vérzik....valahol. Mégis mennyir vészes? Lesegítem a kabátját, a kandallóba begyújtottam, kellemes meleg van odabent, helyezze magát kényelembe. *Mosolyogni....csak próbálok mert az is a dolgom többek között, de elég nehéz. Ha engedi, de minek viselné a házban a kabátot, akkor már viszem is és beakasztom az előszoba szekrénybe a fogasra. * -Hozok forró vizet és fertőtlentőt meg kötszert....vagy tudja, csak kívánnia kell. *Az utolsó mondatot már kérlelőn mondom, szeretném de nem tehetem míg nem kívánja és persze a legjobb rész utána következik; beváltom a fizetséget. * -Óhajt egy teát vacsora előtt?*Vacsorázik egyáltalán vagy már evett és akkor feleslegesen kavargattam azt a szószt, és mi lesz a Yorkshire pudinggal? *
The most gentle and sweet revenge is the forgiveness.
Bekanyarodok a kocsifeljárón, még van pár órám, mielőtt vissza kéne indulnom Freyához, hiszen hajnalban végez. Addig talán érdemes átöltöznöm, hiszen a felöltőm véres, csoda, hogy a hosszú kabáttal le tudtam fedni. Amikor sétáltam visszafelé a főiskolától a parkon át a kocsimhoz, akkor támadtak meg. Komoly erejű kívülálló, s alaposan elsajátította a képességek nélküli harcmodor technikáját. Angliából származom, így a sötét középkorban én is elsajátítottam a fegyveres vívás szabályait, a mai napig is mindig hordok magamnál kardot, hiszen ha valaki holdkővel leárnyékol, akkor nem csak, hogy nem tudok átváltozni, az álomfelhőm sem működik. Tündérsárkánynak lenni inkább kellem kérdése, amivel elegáns lehetek, csinos, igazi úriember, de nem érzem magamat ütőképesnek. Csakis a ravaszságomban bízhatok. És végül szerencsém volt, kiegyezhettünk egy döntetlenben, mert a kívülálló sem készült fel rá, hogy meg tudom magamat védeni. Kissé agresszíven vetettük bele magunkat az összecsapásba, és a felszíni vágásokon túl kaptam pár döfést is, amit a dzsinnek majd talán át kéne kötöznie. Vagy kívánjam azt, hogy meggyógyítson? Nem kell mindig az őrangyalomnak lennie, nélküle is képes vagyok boldogulni, még ha ki is egészítjük egymást. Az idő viszont alaposan elment, elvesztegettem a kitérővel vagy egy órát, és tudom, hogy mennyire imád értem aggódni. Kiszállok a kocsiból, és bezárom, hogy a zsebemben a kulcsot keresgéljem. Megtalálom, de a vérveszteségtől enyhén megszédülök, és elejtem. Ha csak nem kukkol az ablakból, akkor nem veszi észre. Kicsit tapogatózok, és rálelek. Elégedetten mordulva emelkedek fel, és az ajtóhoz sétálva illesztem bele, s elfordítom. Tudom, hogy az éjszaka ellenére megvár, és elémsiet majd az előszobába. - Nyugalom, csak karcolások. Kihagyhatnánk most azt a kört, hogy halálra aggódja magát értem Ms. Colton? – Kérdezem még mindig magázva, nálunk ez így honosodott meg, és a dzsinn neve ellenére is az emberit használom. Ezzel is jelezve, hogy a kapcsolatunk bármennyire is komoly érzelmekről, összetartozásról szól, valahol mégsem változott.
~Biztosan közbejött valami.....de igazán telefonálhatott volna.~*Érzésem szerint órák óta itthon kellene lennie, valójában csupán fél órát késik a megbeszélt időhöz képest. Igaz, hogy az sem volt pontos meghatározás, csak hozzávetőleges, de attól még izgulhatok és aggódhatok. Mindig pontos, Edward mindig pontos, ezért aggódom, mert ha bármilyen apróság közbejött volna, akkor felhív, ám ez nem történt meg. A tea ami a kandalló előtti kis asztalon van már a második amit készítettem, az első adag teljesen kihűlt. A virágmintás csodaszép porcelán családostól várakozik az ezüsttálcán, Edward pedig sehol. A kárpitozott széken ülök és vagy századszorra simítottam végig a szoknyámon, amúgy teljesen feleslegesen hiszen makulátlanul simul az alakomra, de nem tudok mit kezdeni a csenddel, a kezeimmel és úgy általában magammal. Kevés olyan alkalom van amikor Edward egyedül hagy, bár az otthonunk és ez a bárház is elég tágas, mindkettőnknek van elég szabad tere, azért mégis más ha tudom, a közelemben van. Ha mégis nélkülem intéz valamit az sem tart túl sokáig, és ami csak picit is eltér a megszokottól már aggodalomra ad okot, nem véletlenül. Már attól is rettegtem, hogy a kulcsot kereste s mikor megtudta Freya hollétét, azonnal ideutaztunk. Félek attól amit a kulcs jelent és attól is ahogyan visszaszerzi, vagy már nála is van. Türelmetlenül felsóhajtok és az ablakhoz lépek, elhúzom a súlyos brokátfüggönyt és kilesek a szürkülő világba. A házhoz vezető út mentén már világítanak a lámpák, aranysárga fényük köröket hagy a kövezeten, de halványabb fénybe vonva az őket szegélyező bokrokat. Ott állok míg fel nem tűnnek a kocsi fényszórói, ujjaim fehéredésig kapaszkodnak a drága anyagba, szerencse, hogy vastag szövésű így biztosan nem fog elszakadni.*
Ascariel
Don't Hide Your Real Face
Admin
i'm the leader
☮ Főkarakter : Caryeth, Eldorien, Ellael
☮ Hozzászólások száma : 336
Tárgy: Külváros, bérelt ház Szer. 25 Nov. 2015 - 7:40
Kertváros, bérelt ház
Conlow rezidencia
New York elegáns külvárosi negyedében található a ház, melyet jelenleg Edward Conlow és Marlene Frenway Colton vette használatba bizonytalan ideig. Kellemes környezet, pompás, rendezett kert veszi körül az épületet, magas kerítés zárja ki a külvilágot és a kíváncsi tekinteteket. A berendezés klasszikus, antik bútorok töltik meg a házat a mai modern technikákat nem mellőzve, melyek természetesen a lehető legdiszkrétebben bújnak meg a régiségek paravánjai mögött.
Kezdőlap 
