1 találat

SzerzőÜzenet
Topics tagged under 307 on Fate of Ascariel Rsz_no10Téma: folyosók
Aalyena

Hozzászólások: 12
Megtekintés: 704

Itt található: Ivan Mora kastélya, NY állam   Topics tagged under 307 on Fate of Ascariel EmptyTárgy: folyosók    Topics tagged under 307 on Fate of Ascariel EmptyKedd 16 Feb. 2016 - 21:26


Vyvegar & Aalyena


Higgadtság. Nyugalom. Szenvtelenség. Vyvegar.
Egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogyan csinálja. Nem mintha nem találkoztam volna már hozzá hasonlókkal... De mégis.
Talán én is pontosan így idegesítem a környezetemet. Talán. Biztos.
Nem érdekel.

Hiszem, hogy jó emberismerő vagyok. Tudom. Annak kell lennem.
Valamiért sohasem szerettem igazán egyik diplomácia kasztjába tartozó társaságát sem - talán mert ők testesítik mert az a higgadtságot vita közben, amelyre én is vágyom. Ők azok egy részről, ami én csak szeretnék lenni. Akarom hinni, hogy az vagyok, de... Fogalmam sincsen.
Nem tudom, mi járhat a fejében; elkalandozom, így csak azt remélem, hogy ő sem tudja, mi jár az enyémben.

Nem jut el más tudatomig, csak a borostyán színű ital. Úgy érzem, vérem felforr; hálát adok annak a kevés alapozónak, ami segít elrejteni arcom pírját. Mélyen a sárkány szemébe nézve veszem el a kristálypoharat. Állom a tekintetét, sőt, talán keresek valamit a bölcs, sokat látott szempárban. Túl sokáig - tudom, hogy sokkal tovább, mint kellene és illene - vetem rá zafír pillantásom. Hogy az most hideg-e, mint egy hajókat romboló jégtömb, vagy inkább látja benne a zavarodott vizet, vagy a derűs égboltot... Nem tudom. Nagyon sokat megadnék azért, hogy tudhassam, mit tud kiolvasni pillantásomból. Már annak is örülnék, hogyha magamban megtudnám fogalmazni, mi játszódik le bennem.
Az ördögi körnek tűnő gondolataim - mely Vyvegar kilétén és benyomásain pörögtek - most zavartan törik meg a szabályos formát, őskáoszt idézve elő.
Legszívesebben ordítanék, toporzékolnék, véresre vakarnám a saját arcomat, csak hogy meg tudjak magamtól szabadulni. Holt részegre innám magam, vagy a halálba száguldanék a hegyi szerpentineken... Akármit.
Saját fejem rabjává kezdek válni - és a mai este jelentősen meglendítette az amúgy is pengeélen táncoló egyensúlyt.

Elveszem a poharat mielőbb, majd félprofilban elfordulok, mintha az egyik antik bútort kezdeném tanulmányozni. Azt sem tudom, mire nézek.
Kérdése tökéletes helyen hangzik el; anélkül, hogy lenne időm - hogy hagynék magamnak időt - arra, hogy belekortyoljak a mámorító illatú italba, szólásra nyitom a számat:
- Szerintem gyönyörű. - Őszintén beszélek, kivételesen. Amíg a házigazda a többi lénnyel foglalkozott, volt időm körbepillantani az általam látott helyiségekben. Mindig is szerettem az ehhez hasonló helyeket, de hogy pontosan mi fogott meg benne... Nem vagyok egy művészlélek, így ha akarnám se tudnám szavakba önteni. Talán ez az egész... - Régi korok hangulatát hozza. Kicsit eszébe juttatja az embernek, hogy mikor is született. - Vastag kőfalak, kecsesen erősek. Olyan, mint amilyen én szeretnék lenni. - Letisztult, de mégis antik, nem túlzásba eső a berendezés és maga az épület. Nekem tetszik - fejezem be egyszerűen. Mert nem akarok és nem tudok tovább erről beszélni. Szépen ívelt számról a szavak számomra is meglepő módon - jól - hangzanak.
Nem merek és nem akarok Vyvegar felé pillantani, de végül megteszem.

Akármit is válaszol, figyelmesen hallgatom. A kristálypohár továbbra is kínzó csábításként fekszik jéghideg kezemben; még nem kortyoltam bele a nemes italba. Még...
Azt hiszem, az Égiek velünk vannak. Szeretnek engem és Vyvegart is. meg a kastélyát. Talán még Jungle-t, a sofőrömet is. Mindenki jól jár.
Telefonhoz hasonló készülékem, melyen csakis négy készülék képes engem elérni vészjósló pittyegésbe kezd apró táskám kevésbé mély... mélyén.
Szabadkozva, bár inkább érzelemmentesen Vyvegar felé pillantok; tekintetem akaratlanul is végigsiklik állcsontjának vonalán. Elsőre megfogom az apró, fekete kis ketyerét és leolvasom róla a biztonsági kódot.
Egyszeriben éber leszek, mintha legalább kilöktek volna egy pár kilométer magasan száguldó repülőgépből és szárnyak nélkül zuhannék a föld felé.

#307 - áll a kis kijelzőn. Eddig még sohasem találkoztam vele a programozás óta, és reméltem, hogy sohasem fogok. A laboratórium. A kísérletem. Ez nem lehet.
Igyekszem nem gondolni a legrosszabbra - arra, hogy sok évnyi munka veszett el, miközben a cél már nincsen messze -, de nem megy.
Arcomra némi ijedtség biztosan kiül; izmaim összerándulnak a feszültségtől.
- Sajnálom, Vyvegar, de mennem kell. Köszönöm ezt az estét, csodás volt. Elnézésed kérem a gyors távozásomért, egyszer kárpótollak érte. - Mintha nem is én mondanám. Ugyan a szavaknak súlya van, egy kiskanálba is több érzelem szorult, mint a mondataimba.
Azzal elviharzok. Nem várom meg a választ. Csak elindulok az ajtó felé és kitessékelem magamat. Nem törődök azzal, hogy a kabátom ott maradt. Futva rohanok le a lépcsőn - már amennyire a tűsarkú cipőm ezt engedi. Jungle - biztosan odaszólt neki a kód küldője - pontosan akkor ér oda a lépcső aljához, amikor én is. Most nem fárad azzal, hogy ajtót nyisson, pontosan tudja a 307-es kód jelentését.
A fekete limuzin csikorgó kerekekkel, még nyitott ajtóval indul el; ki a birtokról, messze, minél messzebb...
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
Ugrás: