Biztosan nagyon jól szórakoznék, ha hallanám, hogy mit is gondol, talán nem is bírnám ki anélkül, hogy felnevetnék. Barátság, hála, háh! Nevetséges. Már maguktól a szavaktól is rosszul vagyok, nemhogy még tanúsítsam is ezeket az érzéseket. - Nos igen. De nekem is jobban bele kellett volna gondolnom, és figyelmeztetnem erről. Még szerencse, hogy felhívott, hogy utazzak maga után. - Egy újabb mosoly, abból a szánakozó fajtából. Elvégre, sajnálnom kellene, hogy nem szóltam erről. Kellene. De legalább kívülről úgy látszik. Viszont ez is a terv része volt, mondhatjuk, hogy felmértem az eddigi eredményeimet. És mit ne mondjak, elégedett vagyok magammal. Nem bírta ki anélkül, hogy ne hívjon maga után. Ez az agymosás tényleg egy szórakoztató dolog. És hát szerencse is, mert így meg tudom akadályozni, hogy bárki is beleköpjön a levesembe. Ezután a gyógyszereket veszem szemre. Nevetségesek. Kíváncsi lennék, hogy ki volt az a jó szándékú idióta, aki azt hitte, hogy ezzel pótolhatja az én általam felírt gyógyszereket. Legalább egyszer szívesen a képébe nevetnék! Már, ha nem tépném darabokra. Az már csak a hangulatomtól függene. - Akkor valószínűleg már ott lappangott magában ez a szorongás, csak eddig szerencsésen el tudta kerülni a hosszabb repülőutakat. - Hát persze, hogy ott lappangott, elvégre, én ültettem el a fejében a lehetőség gondolatát, de ezt nem fogom hangsúlyozni. Ez csak magamban jegyzem meg, miközben a rotling vége ott serceg a papíron. Vázlatolom az elért eredményeket, és ha vége lesz ennek a találkozónak, majd a szállodában átnézem őket, hogy vajon melyiknek a súlyosbításával is kezdjem, és pontosan hogyan is. - Könnyedén lehet, hogy ez kezdetleges repüléstől való félelem, de az is lehet, hogy bezártság fóbia. Mondja csak, voltak valaha problémái a magassággal? Esetleg a bezárt terekkel? - Jó szándékú érdeklődést adok elő, talán még egy színész is megirigyelné az alakításomat. A rotling vége ott pihen a papíron, várom a válaszát, amibe ha belekezd, akkor rögtön fel is jegyzem. Ezek fontos eredmények, számomra. Ebből előre láthatom, hogy mennyire sikerült már átmosnom az agyát, amíg ő végig azt hiszi, hogy mindez csakis azért történik, hogy rajta segítsek. Nos, hát én segítek is.
Tárgy: Re: Lao She Teaház Szomb. 29 Aug. 2015 - 9:38
Miranda& Joe
Miranda társaságában mindig is jól éreztem magam, nagyon kedves volt velem, próbálta feloldani a bennem rejlő feszültséget. Ugyan én csak Mirandának hívom magamnak, amikor neki szólok, akkor logikusan doktornő, vagy Dr. Kreischer. Azért annyira bunkó én sem akarok lenni, annak ellenére, hogy stílusom sokszor keserédes, nem akarok belesüppedni a kiégett zsaru szerepébe. Több van köztünk, mint pániens-orvos kapcsolat, ugyanakkor romantikus alapúnak sem mondanám, nem is lennénk egymáshoz valók. Ha belegondolok, én aztán a jelenlegi stílusommal mindenkinek csak púp lennék a hátán. A valóságban a legjobb megfelelő az, hogy erős szimpátia, talán barátságkezdemény. Nem is vágyom már rá, hogy megoldja a problémát, egy pszichológus nem is feltétlenül erre való, bőven elég, ha kibeszélhetem magamból mindazt a sötét tónust, amely bennem rejlik, nem érzem magamat annyira egyedül, és a nő átérzi ezt, nem csupán egynek kezel a sokból, lám átutazza értem a fél világot. Talán akkor is megtette volna, ha nem fizetek mindent. Valahogy szeretném a jövőben kárpótolni mindezért, az időért, a fáradtságért. Nem tudom, hogy mennyire venné ráakaszkodásnak, ha mondjuk én segítenék neki valamiben, eldugult csap szerelésben, vagy bármi ilyesmi. Nem mondom, hogy összeütök neki egy finom vacsorát, hiszen agglegény vagyok, a kérlelhetetlen fajtából, a babkonzerv és a rántotta keverésén kívül nem sok kombinációt ismerek. Pizzát, meg kínait elég egyszerű rendelni. De valahogyan... Megtalálnám a módját, hogy segítsek, nem tudom, hogy vannak-e barátai a cuki szőkének. - Mondanám, hogy megértem, a kínaiaknál komoly egészségügyi vámszabályok vannak, külön nyolc zöldszínű nyomtatvány kell még egy amcsi müzli behozásához is. Nem tudom, hogy gondoltam. – Dőlök hátra, a tarkóm alatt összekulcsolva a kezeimet, s várom, hogy nézegesse a Madeline által kapott fájdalomcsillapító dobozát. Ez a kis bogyó tic-tac erősségű Miranda lórúgói mellett. Nem állítanám, hogy függő lettem, de ha belegondolok, hogy szinte remegek azért, hogy kapjak belőlük... nos azt hiszem letagadhatatlanul él a kényser. - Fogalmam sincs dokinéni. Nem szoktam túl sokat repülni. A hugomhoz évente kétszer Los Angelesbe, de az csak három óra. És azokat se szeretem túlzottan, de akkor nem vették el a gyógyszereket, és nem volt olyan nyomasztóan hosszú az út. – Karácsony, és húsvét, máskor nem nagyon akarok elszakadni a new yorki ügyeimtől. Meg hát a testvéremnek megvan már a családja, gyerekei, nem is nagyon illek oda, vinni szoktam hatalmas plüssöket a lassan iskoláskorú kicsinek, de ennyi, magányos út az enyém. Nem kérdezek egyelőre vissza, hogy vele mi a helyzet, hiszen máris jegyzetel, lényegében egy spontán terápiát kapok most tőle. A sporttáska itt van mellettem, el sem mozdulok nélküle, ebben vannak a reflektorok, és kicsit furán is érzem magamat ebben a félhomályban, de még bírom a dolgot, főleg, hogy itt van az én angyalom, aki mindentől megvéd.
☮ Tartózkodási hely : Amerika, de bárhol felbukkanhat.
Tárgy: Re: Lao She Teaház Hétf. 10 Aug. 2015 - 15:11
Joe & Stella
Örömmel vetem bele magam a tervezgetéseimbe, és a saját magam elszórakoztatásába, amíg Joe meg nem érkezik. Mire pedig ideér, azt hiszem sikerül egy kisebb felfordulást okoznom, így természetesen teljesen elégedetten iszogatom a megrendelt teámat. Az meg csak természetes, hogy Joe-nak nem rendeltem, egyrészt, nem szeretek annyira másokkal törődni, másodrészt, amit valószínűleg kifogásként használnék, az az, hogy úgysem tudom, hogy milyet szeretne inni. Viszont, itt az ideje, hogy újra magamra vegyem a kedves doktornéni álarcát. - Nem, engem nem kell. A terápiát valakinek vezetnie is kell, így természetesen én leszek az, akihez beszélni fog. - Felelem egy kis vidámsággal a hangomban. Komolyan mondom, szórakoztató, hogy egy-két ember mennyire, hogy is mondjam, hülye? Nem, nem, inkább talán csak lassú felfogású. És persze ez a barátságos elképzelés majdhogynem nevetséges. Nem tartok számon senkit barátként, pláne nem egy embert. Túl mulandóak. Joe pedig csak egy áldozat az őrületem oltárán. Tényleg nincs mit meghálálnia nekem, és ha szegény tudná az igazságot... Nos, akkor annyival hamarabb halna meg. Közben viszont áttérünk a gyógyszerekre. Nevetséges, valaki beleköpött a levesembe, de nem most van itt az ideje bosszankodni. - Értem... - bólintok egyet, miközben átveszem a gyógyszert. Hát persze, hogy nem ismerős, de a milligramm jelzését még valahogy kisilabizálom belőle. Hasznavehetetlen egy gyógyszer. - Nos, ha úgy érzi, hogy szüksége van rá, akkor megpróbálhatjuk. Nálam van az engedélyem, szóval sikerülnie kell. Vagy ha nem lesz mást kiút, keresek egy kollégát, és megkérem őt, hogy írjon fel egyet. - Milyen szépen fogalmaztam... "Megkérem", mi? Jobb szeretem erővel elvenni, amire szükségem van, de majd meglátjuk, hogy mit is hoz a helyzet. - Igen, ez egy pánikroham volt, de ez elég gyakori a repülések alkalmával. Volt már erre precedens, vagy ez most jelentkezett elő? - Magamban nagyon jól szórakozom, ki gondolta volna, hogy ilyen nagyszerű eredményeket érek el ilyen gyorsan... Nos, be kell, hogy valljam, sejtettem. Már amikor felhívott, hogy nem jönnék-e utána. Akkor bizony a markomba nevettem, amint letettem a telefont. Viszont most a valósághű előadásomra kell koncentrálnom. Az eddig mellettem lévő táskámba nyúlok, és előveszem a már jól ismert jegyzet füzetemet és rotlingomat. Feljegyzem, amiket mondott, majd a teás csészémért nyúlok. Üres. Elgondolkozom rajta, hogy rendeljek-e újat, de inkább hagyom. Talán majd később.
Mivel az igazgatónő is rosszallását fejezte ki a cigi kapcsán, úgy voltam vele, hogy olykor másra is hallgathatok, így azóta is egy nikotinos rágót eszegetek, nem mintha visszaadná ugyanazt az érzést, mint amit egy jőféle slukk nyújthat. És hogy miért éppen teázó? Érdekes, a szinte fehér hajú csaj is azt mondta, hogy érdemes felkeresni a teaházakat, meg a dokinő is ide gondolta ki a találkát, Pekingben talán semmi más nincsen? Basszus.. Én a meg a tea... Hát teázni úgy gondolom az öregek meg a betegek szoktak, csakis úgy tudnám elképzelni, hogy ha megbolondítom egy kis vodkával. Vagy ír whiskey-vel. Önmagamában nincsen rá szükségem, de ha a dokinő ennyire el akar lazulni, nekem aztán hót mindegy, ebben egyetértek vele, tényleg kissé stresszelős vagyok manapság. Vagyis az utolsó pár évben, de amíg a reflektoraim elemei, és tartalék áramkörei működnek, addig nincsen gond. Egyszer megkérdezett egy kollégám, akinek szintén sötétségfóbiás a fia, hogy ha én az voltam, hogyan dolgoztam fel. Mivel otthon voltam, és telefonon beszélgettünk, felpillanottam a szobám falára, ahol a komor lényról készült skicceim borítottak mindent, és válaszoltam: Sehogy. Kissé szánalmasnak tűnhet, hogy felnőtt emberként még mindig a félelmem rabja vagyok, és ezt a valami üldözöm már évek óta a csatornákban, és sejtelmes sincs róla, hogy most is éppen vele készülök találkozni. A doktornő igazi bizalmasom, szerencsére nem kérdez olyan szarságokat, hogy volt e szexuális viszonyom az apámmal, meg ilyesmik. Az valahogy nem is lenne releváns téma, bár nem értek a dologhoz. - Idegen környezet? Na ja, de mi a helyzet, ha pont az orvosomat kéretem ide? Akkor nem kéne Önt is mellőznöm doki? – A kedves mosoly valóban baráti, mert hát merem hinni, hogy valami ilyen viszony van köztünk, és nem csak a betegeként kezel már ötödik éve. Nem hiszem csak pusztán hivatástudatból képes lenne átutazni értem a fél világot. Igaz, hogy fizetek mindent, mégis, valahogy meg kell majd hálálnom ezt. Beöltözöm bohócnak a gyerekei születésnapi zsúrján. Vannak egyátalán gyerekei? Rá kell ébrednem, hogy ez tényleg nem barátság, vagy ha az, rohadtul egyoldalú, én alig szoktam kérdezgetni, és a kedves mosolyon túl alig tudok róla bármit is. - A vámon. Kommunista rendelet. Hiába mutattam a jelvényemet, akkor sem lehet gyógyszert behozni. Esetleg Ön felírhatna nekem, bár nem tudom, hogy itt mennyire van lehetősége intézkedni. Talán egy kórházat megcélozhatnánk együtt. – Odaadom neki a Madeline által kapott fájdalomcsillapítós levelet, még van benne két kapszula, de amilyen ütemben lüktet az ér a halántékomon, akár tíz percenként is bevehetnék belőle, olyan enyhe. – Az időeltolódásra is foghatnám... a repülőn is megvolt az a furcsa bezártságérzés. Levert a víz, néha kihagytak a fények amikor légörvénybe kerültünk, nem tudtam kiszabadulni. Kisebb pánikroham azt hiszem. Most már jobb. Attól félek, hogy ha nincs a közelemben doki, akkor fel is akaszthatom magam. – Lassan érkezik a teám, a nő már rendelt, úgyhogy picit reszketeg kézzel emelem az ajkamhoz, csoda, hogy nem dobom el.
Mire Joe ideért, én mondhatjuk, hogy kiszórakoztam magam, bár ez még nem jelenti azt, hogy ő ezúttal békésen távozhat. Sokat gondolkoztam a repülőn, hogy vajon Peking milyen trükkök bevetésére lenne alkalmas, de nem sokra jutottam. A sötétségtől való félelme nem egy olyan fóbia, amit egy hétköznapi helyzetből elő lehetne idézni, legalább is nem egyszerűen, így ezt az ötletet félretettem későbbre, hogy majd egy alkalmasabb helyzetet kihasználhassak. Egy áramszünet, és egy kevés ablakos tér nagyon is jó párosítás, de ahhoz még kicsit fel kell mérnek Pekinget. Viszont a klausztrofóbia már más. Ez egy könnyen előidézhető folyamat, amihez nem is szükséges egy teljesen zárt tér. Bőven jó hozzá egy szupermarket, egy bútordiszkont, vagy éppen egy teaház. Kevés ablak, a lényeg inkább a falak díszítése, a kínálat és a műsor. Ezekhez pedig társul a nagy tömeg. A tömeg pedig a szocifóbia kialakítására a legtökéletesebb, ami majd átformálhatja antiszociálisra az emberekhez való viszonyát, és depresszív tüneteket fog produkálni. Ennek pedig tudjuk, hogy mi lesz a vége, ugye? Öngyilkosság. Én pedig ennek a folyamatnak minden percét ki fogom élvezni. Persze, nem minden alakulhat a terveim szerint, de a legrosszabb esetben is, ami számára a legjobb lehet, egy elmegyógyintézetben fog kikötni, mit sem értve az egészből. Tökéletes, talán jobb alanyt nem is találhattam volna nála. Mindenesetre, a megszokott mosolyommal fogadtam. A panaszkodása csak jó jel, nem tetszik neki az ötlet. Még jobb, minél rosszabb hangulatban van, annál hatásosabb a kezelés. - Ennek több oka is van. Legelőször is az, hogy a frusztrációi fakadhatnak a környezetéből is, amit a legegyszerűbben úgy lehet kezelni, hogy másokkal van körül véve. Másodszor, ha egy számára idegen környezetben képes megnyílni, az sokkal előrébb viheti abban, hogy legyőzze a frusztrációit, és a saját, megszokott környezetében is tudja kontrollálni. Harmadszor pedig, egy kellemes tea, és a pekingi teaházak különleges előadásai mind azért lettek így megalkotva, hogy a fáradt emberek megpihenhessenek, így ez is jó hatással kell, hogy legyen magára. - Néha még magamat is meg tudom lepni, hogy mennyire is passzol hozzám ez a doktornősdi, és mennyire élvezem, hogy ezzel tönkretehetek másokat. A szabadkozására csak egy újabb, kedves mosoly kúszott az arcomra. - Ez csak természetes. Ha szüksége van rám, akkor egyértelmű, hogy jövök. - Felvonom a szemöldököm, amikor a gyógyszereiért nyúl. Ezeket nem én írtam fel neki. - Talán elkobozták a gyógyszereit? - Nem lenne meglepő, a kínaiak olyan idegesítőek... Még szerencse, hogy amire szükségem van, azt bárhol be tudom szerezni, a gyógyszerekről nem is beszélve. - Ha jól gondolom, akkor ezek fájdalom csillapítok, ugye? Az utazástól van, vagy történt valami, ami esetleg felzaklatta önt? - Játszom én a kedves doktornénit, de inkább azzal van a problémám, hogy ezek a gyógyszerek biztos nem olyan erősségűek, amiket én írtam fel. Pedig azoknak a mellékhatására van szükségem, ez így nem lesz jó. Hagytam, hogy az aggodalom kiüljön az arcomra. Ezt az érzést amúgy is csak ritkán tudom kierőltetni magamból, ezúttal viszont jól jön, hiába a saját terveim miatt aggódom, legalább úgy néz ki, mintha az ő egészségére gondolnék.
Nem gondoltam volna, hogy a pszichiáterem egy nyilvános teázóba fogja megbeszélni a találkozónkat. Azt hittem, hogy eleve a szállodába jön, összeülünk egy kicsit beszélgetni, nyugalmasabb környezetben, mert teázni ugyan jó, de mégis feszélyezve érzem magam annyi embertől körülvéve. Angolul fogunk beszélni, ám a reakcióim sokatmondóak, nem lehet csak úgy elterülni, érzésekről beszélni. Mindegy, ő tudja, hogy mit csinál. Megadtam neki az itteni számomat, s mikor leszállt a géppel, nem sokkal később hívott, ezt a helyet adta meg. A délután nagy részét a mamutcég fiatal igazgatónőjével töltöttem, koraeste van hát a találkozóm Mirandával. Vagyis a dokinővel, magamban hívom csak Mirandának, belül minek udvariaskodjak? Már lételemem a késés, pár perccel hét után meg is érkezem, csak annyi időm volt, hogy gyorsan letusoljak a szállodában, fehérnemű és póló csere, a repülős dzsekit visszavettem, aztán indultam a teázóba. Kezdek már éhes lenni, nagyon remélem, hogy valami szendvicset is lehet majd ott kapni. Amikor belépek, már nagyban parázs vita folyik, amit bár értenék a szavak alapján, nem akarok vele foglalkozni, kínlódva szemforgatok, mondom én, hogy nem lehet itt majd nyugodtan beszélgetni. Kiszúrom a szőke hajkoronát a sok fekete között, és lendületes léptekkel vágok át az asztalok között. Közelebb lépek, és intek, miközben megoldom a dzsekim zippzárját, hogy megszabaduljak tőle, alatta csak a póló van, pisztolytáska és fegyver nélkül, most nem éreztem szükségét, hogy hozzam, ahogyan a jelvényemet sem, mert bár az interpool megbízásából vagyok itt, nem kell lépten-nyomon hangoztatni. - Doktornő... Miért éppen egy teaház? – Kérdezek vissza bizonytalanul, és helyet foglalok. A teájára pillantok, nekem még nem rendelt, nyilván nem is tudja, hogy mit szeretek. Odaintek egy pincért, és találomra az első teát megrendelem, ami felül van. Mandulás, jó lesz. - Köszönöm, hogy ilyen hirtelen... utánamutazott. Nem akarok akaszkodni, csak... jobb, ha itt van. Nem akarom, hogy a frusztrációim ismét felülkerekedjenek. – Rázom meg a fejemet, a farmerem zsebében keresek nyugtatókat, már megint fáj a fejem. Rá kell eszmélnem ismét, hogy a kínai vámosok elkoboztak minden behozott gyógyszert. A cégvezető csajtól kaptam egy harmatgyenge fájdalomcsillapítót, de az nyomába se ér Miranda lórúgás erejú nyugtatóinak.
Ezúttal szorosan a tarkómon van összefogva a hajam, az oldalamon egy kisebb retikül, és magamat meg nem hazudtoló módon, hosszú ruhákba felöltözve lépek be a Lao She Teaházba. Elképesztő ez az... Őrület. Temérdek ember, úgy tűnik pont a fő forgalmi időben vagyunk. Felsóhajtok, és elkapom az egyik pincért, hogy vezessen az asztalomhoz, amit még a repülőre szállás előtt foglaltam le. Egy könnyed mosollyal engedem útjára, valamint a rendelésemmel. Amíg pedig kihozzák, én néha az ajtó felé pillantok, de nem úgy néz ki, mintha Joe egyhamar befutna. Egy ravasz mosoly húzódik az ajkaimra. Vajon ma megöljem? Hahaha, lehet még nem kellene... Talán meg kellene várnom, és majd a repülőn, de akkor mivel szórakozok majd otthon? Kiropogtatom az ujjaimat, és véletlen sikerült elkapnom néhány dühös pillantást. Az előbbi mosolyom még szélesebbre kúszik az arcomon. Ismét az ajtó felé pillantok, de Joe sehol. Tökéletes. Felállok az asztalomtól, és a kettővel odébb lévőhöz sietek. Nem beszélek kínaiul, sem mandarinul, de még csak semmilyen ázsiai nyelvet nem beszélek, viszont a legősibb módszert használom, hogy felerősítsem az idős férfiban rejlő kiforratlan dühöt. Már pár száz éve megtanultam ezt, de a biztos hatás kedvéért a vállára teszem a kezem, és angolul megkérdem tőle, hogy minden rendben van-e. Elültettem a harag csíráit, és a bajt megelőzve, hamar visszavonulót is fújok, hogy az asztalomnál elhelyezkedve figyelhessem, ahogy az előbbi úr idegesen hadovál valamit két pincérnek is. Nem tudom mit mondhatott, de biztosan éreztem, hogy a kellő hatást értem el nála, az biztos, hogy ha nem cipelik ki, akkor nem fog elmenni, valamit követel. Talán a pénzét a rémes kiszolgálásért. Majdnem felnevetek, alig bírom visszafogni magam. El is kell fordítanom a tekintetem a jelenetről, hogy visszafoghassam a kárörvendést, és inkább a teámra koncentrálok, ami most már iható hőmérsékletű. Felpillantok a teámról, és a legújabb áldozatomat pillantom meg az ajtóban. Ha nem lenne látótávolságon belül, már kárörvendően vigyorognék, de csak a megszokott, kedves mosolyomat mutatom neki. - Ó, Joe. Örülök, hogy épségben ideért. - Nem volt egyszerűen megtalálható ez a hely, és a hívás minősége sem a legjobb, de attól függetlenül ideért. Bár, szívesen vettem volna, ha egy kis bajba keveredik, mert akkor fel tudnám benne szítani a harag csírái, ahogy már pár alkalommal azelőtt, és a kétes téveszméit csak tovább mélyíthetném, egészen addig, amíg végre be nem zárnák egy elmegyógyintézetbe...
A pekingi hagyományos teaházakon kívül néhány teázóban műsorral is szórakoztatják a vendégeket. Pl. opera, akrobata- és bűvészműsorok stb. Na, ez a teaház pont ilyen!
Kezdőlap 
