Le Jules Verne (Eiffel-toronyban)

Az angyalnak nem kellenek ennél több ahhoz, hogy elméletet állítson. Az egyetlen úr kiválasztotta magának Rhyst, mint oly sokakat már előtte, felkente és megóvta, ám a férfi menekül előle, megszentségteleníti és megtagadja őt, mindazon megnyilatkozások ellenére, amivel az Egyetlen kedveskedik neki a létezéséről. Az emberi faji származásról tanúskodik ez, és az emberi nem hálátlanságra való hajlamáról már ősidőktől fogva. A figyelő maga mindaz, amiért az egyház alaptétele a megbocsátás, a könyörület és az elnézés. A megrontott ember, a bukott angyal munkálkodásának gyümölcse. Benne, és a hozzá hasonlókban zajlik még mindig a harc az Úr és legkedvesebb angyala között. Rhyst a Menny kíséri és óvja, de a lelkét a Pokol kételyei, hitetlensége uralja. A megtestesítője a háborúnak, Lucifer ékes bizonyítéka erre, hogy az ember nem érdemli meg az Egyetlen szeretetét, ám a halandó, érdemszülte szeretetekkel szemben az Egyetlené feltétel nélküli. És ha az Ő nyomdokain jár az angyal, maga sem tehet mást, mint hogy nem köti feltételekhez a jóindulatát a hosszúéletű felé, adjon rá az száznyi, ezernyi s milliárdnyi okot. A mocskosságát tényként kezeli, a romlottságát és rosszra való hajlamát pedig olyan tulajdonságnak, ami a hitet nem ismerő lényekre volt jellemző az újkori missziók ideje alatt. Egy eltévelyedett bárány, amely nem rendelkezik a bárányok szelídségével, ám az Egyetlen szemében a farkas is bárány, és szelíd az oroszlán, amit ragadozónak teremtett.
- Az érdem elismerésre termett - nem ördögtől való tett a dicséret, de valahogy az emberi értelmezések melegágyában tévutat jár a gesztus. Dicséretet adni ma már képmutatás, elfogadni önzőség és arrogancia, holott az Énekek éneke, és minden szent irat zengi Isten dicsőségét, és a teremtés egésze is minden szögletében a keze munkáját dicsőíti. Miért volna hát ez romlott dolog? Kedves a dicséret, jó adni és jó kapni. A túlzásoktól mentes ékesszólás emeli meg a lelket.
Méltósággal kortyol, holott érzi magán a pillantást. Az Úr ártatlan leányait, fiatal, szemrevaló papjait zavarba hozná ez, ám ő nem emiatt pirul el. Sokan megnézték már az évszázadok során, az arcán keresték az isteni alkotás vésőnyomait, halhatatlan vonásaiban megtalálva a tökéletességet. Ismeri ezt a tekintetet, hiába méltatlan rá, önnön testi szépsége soha nem válik hasonlatossá egy-egy emberi alkotás szépségéhez, mert azokban szeretet és munka van, míg az ő külleme pusztán adottság, és nem erőfeszítés. Gyarló ahhoz, hogy nemtelenül éljen, mint az Úr angyalai, ám mentségére szóljon, nem ő adományozta magának a tisztségét, és nem kért annak kiváltságaiból. Azért fogadta el végül, hogy szolgáljon, és jól szolgáljon.
- Nem tudta? - csodálkozik el őszintén, és egy kicsit kérdőn. Mintha a gyanakvás árnya rontaná meg tiszta tekintetét. Talán jóhiszemű, de sokat tud erről a világról, megmerítkezik a romlás pillantásában, a forró fertőben, buja sötétjében. Csodálatos. A figyelő külleme születési örökség, nem romlott és nem veszített húsának teltségéből, szemének fényéből, örökifjúsága olyan adomány, ami kiemeli és felmagasztalja. Isten útjai kifürkészhetetlen, hogy éppen egy olyan léleknek engedte ezt meg, amely nem dicséri őt.
- A szerénység védelmezi a lelket a bűnök hivatásától. Az Úr szemében egyenlők vagyunk, de amíg nem járulunk elé, itt a földön vannak közöttünk olyanok, akik tisztább életet élnek, és vannak, akik tisztátalanabbak. Az illendőség kívánja meg azt, hogy azokat, akik többet áldoznak, azokat érjék a földi életben olyan kiváltságok, mint a név ajándéka, ami sokat jelenthet a lelküknek, noha gyakorlati értelemben vett haszna és értéke nincs - szelíd a válasza, szinte csendes, áthatja a gondolata annak, hogy valóban így véli. Krisztus könnyei valaki másnak jelenthetnének kiváltságot, ő egyedül a tárgyra vágyik, a kérdésesre, a fontosra, az övére. Soha nem volt tökéletes, úgy ragaszkodik hozzá, ahogy az talán nem való, ám a bűnét büszkén viseli, ezért talán még nem jut a pokolra.
- Nem kételkedem a szakértelmében, de ez itt nem az - nincs a mozdulatában tartózkodás, amivel a férfi tenyerébe engedi az olvasót, bár a filmekben és könyvekben ilyenkor szokott a szentség körül felhabzani a szentségtelen hús, lángokat lobogtatva és átkot sisteregve, megbélyegezve a rosszat. Az angyali tekintet a férfin pihen, ha nem is tudja mi zajlik benne, talán sejti, a másodpercek rohanása semmi a végtelenben, de megfigyelni azokat adja ki az idő teljességét. Túl rövid az időtartam ahhoz azonban, hogy ő akár csak töredékannyi következtetést levonjon a másikról, mint ahogyan teszi az róla. Vagy a kövekről. Az ékszer vizsgálata utáni megnyugtató konklúzió mosolyt csal az angyal arcára, gyönyörű, már-már éteri mosolyt.
- A kövek sérülései, a láncszemek sajátosságai is hasonlóak, csaknem azonosak. Az átvétel után megvizsgálva megvallom, az emlékezetemben nem talált semmi különbséget - bólint a férfi szavaira, ahogy nézi, lenyűgözötten a színháztól, a játszmától, a gesztusoktól. Tetszésére van, hogy komolyan veszi a problémát, noha a kérdése egy pillanatra elbizonytalanítja.
Honnan is jött rá?
Nem olyan könnyű erre felelni. Egy üzletembernek nem mondhatja azt, hogy az érzései és intuíciói vezérelték, hogy valamiképpen tudta egy napon, hogy hiába győzködi magát hetek és hónapok óta, nem benne van a hiba, nem ő lett méltatlan a viselésére, hanem az olvasó az, ami nem ugyanolyan.
- Alighanem a súlyából én is, bár nem tudnám ilyen jól megfogalmazni, mint tette ön. Tudja évszázadokkal ezelőtt, amikor az utazások és várakozások ideje alatt még csak az ima szolgált a társamul, azt az olvasót forgattam, mint tették azt oly sokan abban az időben. Magammal és magamon hordtam mindig, helytelenül, de konokul. Ismerem a zörgését, alig súlyát, azt a húzást, amivel ima idején aláereszkedik egy-egy szem, az ujjaim között a tapintásukat, forgatásukat. Egyedi hangja volt, amit nem tudok már elfelejteni. Ennek a hangja azonban más - elveszi, ám nem hurkolja a helyére újra, a tenyerébe fogja, érezve a bőrén a másik kezének melegét. Kék szemeiben öröm. Megegyezésre jutottak, az újabb kérdés nem háborítja fel. Magabiztosan int nemet az állával.
- Teljesen biztos vagyok benne. Nem hagytam őrizetlenül, és nem veszítettem szem elől. Abban reménykedtem, hogy esetleg önök készítettek egy kiállítási darabot a hiteles fotózáshoz, hirdetéshez és a rosszakarók megtévesztésére, és véletlenül ez került hozzám az eredeti helyett, amivel aztán kicserélhetnénk ezt.

Minden teremtményben ott az isteni szikra, minden, ami eleven, élő, lélegző, merev és hideg, mint a kövek, nyirkos és sötét, mint az óceánok, hatalmas és kéklő, mint az égboltozat a monumentális hetek hátterében az egynemű a Teremtővel. Egynemű, de nem azonos vele. Része, de nem adja ki a teljes egészet. A figyelő sem istentelen, amíg nem tör mindazok ellen, akik körülveszi az életben, ártékony játszadozása talán éppen annyira a nagy terv része, mint a misztikusok létezése külön-külön és egységként is.
Nemes vad az angyal, ami mit sem tudva sétált a csapdába, bár önmagát csak kevéssé tekinti többnek, mint amennyire joga van tartania magát, abban egyetértenének, hogy a fehér szárnyakra érdemesült. Ő mégsem az ereiben csörgedező sárkányvérben látja a szárnyának szürkeségének valódi okát, holott számolatlan példa igazolja, minden keveréklény így örököl, soha nincs ez másként. Nem lehet szürke az, ami nem tiszta angyalvérű. Az angyalok hibájának találja ezt. Fennhéjázó, tollas égjárók, Ascariel örökösei, és nem engedik meg a teljességet mindazoknak, akiket szerető szív szült erre a világra, ám nem egy angyal anya méhe. Felháborító és taszító Saleos számára ez a gondolat, zsigeri mélyből utasítja el a puszta gondolatát is annak, hogy helyénvaló lehet az, hogy ő szürke szárnyakkal járja ezt a világot. Ám tenni ellene éppen úgy keveset tudott, ahogy mit sem tehetett az ellen, hogy a hosszúéletű szemléleti boncasztalán végezze. Dolgozó méhe ő csak a királynőnek, aki ezúttal férfibőrbe bőrbe bújt, de úgy küldte őt ki a kason kívülre tapasztalatot és emlékezetet gyűjteni, mint ahogyan teszik az Úr sárgával és feketével rajzolt szorgalmas kis állatkái.
Ahogy elhelyezkedik valahogy feszeng a mágikus előtt. Maga sem tudná megmondani, hogy miért, bár az érzés határozottan körvonalazódik benne. Félannyit élt meg, mint ő, de ez a félannyi idő nem kevesebb nála, sőt, talán sokkal több. Ember lélekkel tette ezt meg, emberi testtel. Soha nem várta az ég, ha menekülni vágyott, sem a víz sötétje, sem a tüzek békessége, sem az erdők rejtélyes rengetege, sem a barlangok káoszmélye. Az emberi fajnak nincs természetes eleme a maga teremtette civilizáción kívül, semmi nem várja, ami kimossa a lelkét, ha beszennyeződik nemkívánatos matériákkal. Így kell józannak maradnia, magát tisztítva, jó borral, drága étekkel, luxuskilátással.
- Csodálom az elhivatottságát, a kitartását és a tehetségét ebben - minden szava őszinte kiáramlása a lényének, hamisság nem szennyezi. Talán nem imádja a bálványt a figyelőben, de elismeri őt, mert elismerésre méltónak találja. Felpillant a pincérre, aztán a borral, egy pillanatig talán latolgatja, hogy visszautasítsa a számára túlságosan jó italt, ám végül nem teszi. Köszöni, kecsesen fogva a pohár szárát csak kicsit kortyol, mint a gyermekek szentáldozáskor. Egészen halványan elpirul, ahogy hatnak rá a nehéz szív szavai, még egy pillanatig rejtőzik a pohár mögött, aztán félreteszi, szinte zavart és szégyellős mozdulattal.
- Azt kell, hogy mondjam, hogy nem. Az az olvasó nem szolgált olyan nagyszerű egyházfiakat, pápákat és püspököket, szenteket és bíborosokat, hogy méltó legyen egy ilyen felkent névre. Megtévesztő, mert olyan magasztossághoz csatolja a megnevezés, amiben soha nem volt, és nem is lehetett része, hiszen csak az enyém volt - ezt nincs miért eltitkolnia. Kevés ő ehhez. Csak egy angyal, akinek a megnevezése éppen olyan megtévesztő, mint Krisztus könnyeinek.
Újabbat kortyol a borból, ezúttal bal kézbe fogva a poharat, a csuklóján megzörren az olvasó, miután letette az italt egyenesen tartja a kezét az asztal lapja felett, hogy lássa a férfi, amit látni akar.
Állja a tekintetét. Tudja, hogy a vád súlyos, és szégyelli is magát miatta, de nem merészkedett volna ide, hogyha nem volna teljesen bizonyos a dologban. A vád megáll a maga lábán, ezt pedig meg kell oldani, és bízik abban, hogy a tisztességét és becsületét a férfi sokra tartja. Elégre ahhoz, hogy józanul cselekedjen. Egyelőre nem feltételez róla csalást, noha hosszú életének emberismerete során megtanulta, hogy ez egy kézenfekvő és egyszerű emberi reakció, tiszta jóindulattal reménykedik abban, hogy az "öreg ember" nem osztozik a gyarlóság bűnében. Tiszta, kék szemeinek feszített tükrében megmosakodhat a lelke, akár bűnös, akár ártatlan, könnyen elnyerheti a feloldozását, Saleos nem kér és nem vár sem többet, sem kevesebbet, mint ami a férfi szóba foglalt lelkiismerete szerint egyébként is az övé.
- Semmi baj, az ilyesmi előfordul - nincs harag a hangjában, a jobbjával a baljához nyúl bólintva. Hamisítvánnyal lebukása után még nem bántak ilyen gyengéden, mint ezzel, az olvasó érték, kifinomult tárgy, élő kövek és szabályos rendszer, megérdemli a tiszteletét, még ha a szeretetét nem is. Segített az Éghez szólni, vezette a kezét, ellátta a funkcióját, megfürdött Róma szenteltvizében, értékes, de ahogy egy anya is ragaszkodik a saját gyermekeihez, holott minden gyermeki lélek egyformán értékes, úgy az angyal is vissza kívánja kapni kortalan szentségét.
A kis kereszt lehúzza a láncokat és kőgyöngyöket, ahogy a férfi tenyerére helyezi azt, lassan eresztve, szertartásosan.

A legtöbb élőnek öt érzékszerv adatott meg, a látás, a hallás, a szaglás, az ízlelés és a tapintás a környezet és egymás érzékelésének felkent eszköze. Együtt teljességet adnak ki, és mindannyiukra odafigyelni helyes és kedves az Úrnak, mert ezek által foghatják fel a legjobban a teremtett világot. Egyesek azonban rendelkeznek még egy csipkésre finomított szálas érzékelési tartományra, amire az emberi nyelvek nem alkottak meg szót, hiszen nem is ismerhették meg azt, mert gyakorlóik a legmélyebb titokban űzik a művelését. Ez a fajta megérzés, ami kívül és belül is áthatja az érző lényét felruházza az érzékelt képet mindazokkal a tulajdonságokkal, amikre az érző szert tehet érzékelőszervei révén, és hozzáad még valamit. Egy isteni esszenciát, egy megnevezhetetlen alkotóelemet, amitől feltárulnak a belső mélységek, az egyén érzékszervekkel meg nem ismerhető rejtett tartományai. Kibontva az alkotást, az istenit mutatkozik meg az angyal mit sem sejtve a figyelő előtt. Elárulja hústeste, csont váza, a bőre nem védi meg a tapintástól, egyszerű színei nem burkolják el sokszínűségének látványát a sötét szemek elől, halk léptei nem fedhetik felhőszárnyainak surrogását, a zakóra permetezett drága kölni a por illatát, amit magára szed, hogy kényelmesen repülhessen, a vér illatát, amivel felkenték az évszázadok, a tömjén füstjét, az áldozati bor avasságát. Meg nem nyalintott létezésének íze van a férfi nyelvén, mézes íze, égett íze, keserűje és száraza, mindensége átható és eleven.
Hiába a mozdulatainak visszafogottsága, gesztikulációjának udvariassága, a jelenlétének halványított összege, Rhys Howell sokkal többet tud és tapasztal róla, mint amennyit tudnia és tapasztalnia valaha is szabad lett volna. Elárulja ezzel a tudással, ami jóval több, mint az angyal szülőanyjáé, aki szeretettel hozta a világra, de elveszítette, és magasan meghaladja a nemzőét, aki a magját és a szárnyait adta belé, de még azt sem tökéletesen. Többet, mint a testvér, aki megbontotta a test egészét bestiális kísérleteinek oltárán, hazug bálványistene, a Tudomány előtt térdepelve, és ez megijeszthetné az angyalt, ha tudná és értené, hogy már azelőtt a félidegen férfiú csapdájában áll, hogy egyáltalán megtette volna a lépéseket felé.
Harmonikus lépések ezek, ringóak, ám nincs bennük egy ragadozó prédát kerülgető halálos kecsessége. Méltóság hatja át könnyű lépteit, mintha nem is volna súlya, holott a termetén van helye elkalandozni a szemnek. Szabályos nyomvonalon lépked a legkisebb megingás nélkül, az olyanok magabiztosságával, aki évszázadok óta járják ezt a világot, ingó talajon, bizonytalan utcaköveken, a betonozás előtti korok szutykos mindenségében. Stabil. Kifejezetten. Stabil és közönyös ez a séta, nem figyel senki és semmi másra, mint a figyelőre, aki kifele figyel az estébe, a városra tekint, és nem törődik azzal, hogy mit okoz a puszta jelenléte. Így nem látja a választ a kérdésére sem. Az angyal lát. Látja az emberi természetet, látja a rosszat, hallja a székcsikordulást, a súgást, a megjegyzést, azt, amelyik szépfiúnak írja le, és azt is, amelyik hímringyónak, ám nem törődik velük. Megbocsátja őket. A világ rossz. Az emberek rosszak. Az eredendő bűn nem viccből lett kitalálva. De neki nem dolga bírálni ezért a létező mindenséget, és nem is az a feladata, hogy jobbá tegye azokat, akik a kárhozat útján járnak. Az ő feladata szeretni őket. És ő szereti őket. Odaadja magát is koncként egy bizonyos határig, hiszen tudja, milyen jól esik az ízes vacsora mellé egy-két korty rosszindulat. Látni egy dolog. Aki lát, az gyakorta ítélkezik és utálkozik is, de ez nem szükségszerű velejárója. Mindazonáltal a látvány nem kedves neki, és a bosszúságot sem szívesen cipeli magával vendégségbe a másik asztalához.
Kissé összerezzen, ahogy a felszolgáló megjelenik, mintha kapuvédő lenne, és ő az ellenség, ami ostromolja a védelmezettjét, lágy, kissé szomorú pillantást vet rá, ahogy megállítja, végigméri maga előtt, mintha csak fájna így látnia. Halkan köszönt, az ő bonsoirja esendő képet fest. Hagyja az embermisztikusnak megoldani a helyzetet.
- Köszönöm - kihúzza a székét, mintha ez a közjáték alig változtatott volna a tervein, de egy kissé óvatosabban, tartózkodóbban helyezkedik el, fürkésző pillantását a férfira veti. Áthatóan spanyol. Azon ritka típus, amelyik nem csúful el a kor előrehaladtával, és még ritkább típus, amelyik évszázadok óta járja a világot, közel és távol száraz szülőhazájától. Nem merül el a férfi tekintetében, lebeg felette, akárha szárnyain tenné a föld mély üregsebei felett. Nincs kihívás a szemeiben, a pillantása elkalandozik a mozdulatra, a gyűrűre, a látképre, aminek előterében a férfi a kifinomultság, az elegancia és az udvariasság hamis, anyagi bálványának tűnik.
- Lenyűgöző az emlékezete - a dicsérete őszinte, nincs benne hamisság, még ha nyomasztó ügyben is kellett idejönnie, ez a teljesítmény akkor is isten ajándéka, és csodaszép.
- Valóban arról a darabról van szó. A második világháború idején tűnt el a birodalom területén, és aztán nem is bukkant fel egészen az aukció kiírásáig - folytatja a történetét. Van annyira profi, hogy ne látszódjon rajta, hogy a bensője, a szíve, a lelke és a tudata mennyire összefacsarodik felidézve ezt.
- Bár a Krisztus Könnyei már a világi neve - sose gondolt rá így. A vérszín cseppek okán a vére még talán, de mégis... a könnyek tisztaságát vérrel mocskolni, és így venni magukhoz a szentséget helytelennek látszik. A kezeit az asztalon egymás mellé fekteti, megérinti a kőgyöngyöket, óvatosan, tisztelettel húzza elő a mandzsetta alól.
- Ennek az olvasónak a tárgyi értéke megegyezik azzal, amelyiket én keresem, ám az eszmei értéke nem. Bizonyára félreértés történt, és a kiállítási darabot kaptam meg az eredeti helyett - bocsánatkérő a mosolya és csendes a hangja, mintha az adminisztrációs hibáért neki kellene szégyenkeznie, hiszen nem vette észre azt időben, ám nem kerülgeti túl sokáig a problémát, és kimondja azt akkor is, hogyha vétek a vád és nem illik a pompás vacsorához, jó borhoz és az étterem nagyszerű odőrjéhez.

Rémisztően ragyogó ez a világ, pedig tőlem nem idegen a szépség. A templomok magasba törő gótikája, a felrobbanó rokokó és a roppant barokk régóta díszíti az életemet, mint a művészet, az alkotó elme, az isteni munkálkodás továbbélésének eleven bizonyítéka. A Jézusát dajkáló Madonna megannyi, évszázadról évszázadra, évtizedről évtizedre, sőt évről évre való újraalkotása sem bűnös ismétlés, mert minden mester a saját tökéletességének elérésére törekszik azzal a kettőssel, ami a tisztaság, a könyörületesség és az ígéret szentháromságának tökéletességét jelenti. Van szemem a szépre, de őszintén szólva megrémít a modern fémszörnyeteg, pedig az Eiffel torony is elmúlt már százesztendős, nem olyan friss, mint egy modern műalkotás, amiket a tereken látni, és az ifjúság olyan buján ölelkezik körülötte, mintha legalábbis Erost ábrázolná valamilyen hihetetlen és sajátos kockaformában.
Nem adom fel a reményt arra, hogy egyszer megszokom ezt, de visszavágyom a hideg orosz vidékre, és aggaszt minden perc, amit nem tölthetek a fivéremmel.

---

A lift halkan surrogó csilingeléssel nyílik ki, fényes, tükörsima, ragyogó bézs belsejéből az estét élvező két újabb vendég érkezik. Az elegáns kiskosztümbe öltöztetett átlagos szépségű, mindig savanyú arcú lány jókedvét drága cicomái, ékszerei sem hozhatják már vissza. Két éve összetörte magát egy luxusautóban, és orvosai szerint már soha nem fog lábra állni. Tolókocsijának elején csinos, magas sarkú, türkizkék, ékkőmorzsával beszórt cipőben pihennek használhatatlan lábai, sima harisnyája szinte karátokkal bír, vádlija, lábszára még nem indult sorvadásnak hála a megfelelő terápiának, ami életben tartja az izmokat ott. Térdig érő szoknyája zártan simul a combjaira, a felsőrész élénk kékje sem engedi elkalandozni a fantáziát. A lány szőke haját divatosan göndörítették, bizonyára nem a kísérője.
Az angyal nyalka a kölcsönszmokingban, nem látszik rajta a feszengés, miközben a vacsoraasztalához tolja a püspök lányát, ahol már várja a barátnője. Mondhatni, az ő feladata itt véget is ért, bár meghívták enni, a villák, kanalak és kések hömpölygő rengetege láttán megrendülten kéri csak ki a vacsoráját, szerény halat, kevés zöldkörettel. Semmi desszert, koktél, vagy előétel, ami méregdrága mintázat a porcelánon lényeges tápérték nélkül. A pincér máris gyűlöli, bár a haragját képtelen megtartani a közelében, ha távolról visszatekint rá határozottan nem szereti. Mit sem ér az angyali szimpátia, amikor a kapitalizmus legerősebb ösztönáradatának mond nemet minden egyes falatjával, amihez nem iszik semmit, ráadásul rossz villát vett fel hozzá a lehetőségek közül. Ez itt nem Amerika, a lehetőségek hazája!
A két fiatal hölgyet nem zavarja a csendes férfi, remek panorámájú ablakukra ügyet sem vetnek, egymással és márkás telefonjaikkal foglalkoznak, olyképpen beszélve a máshol zajló eseményekről, bulikról a Szajna parton, éppen bálozó ismerősökről, mintha azok az asztaluk mellett ülnének. Hátborzongató. Saleos tekint csak ki a pompás város fényeire. A mindenség milliárd csillaga is kevés volna ahhoz, hogy minden lámpát magukkal helyettesítse. Isteni és istentelen hely Párizs, de a szépsége elvitathatatlan, és valahol ott van a hatalmas dóm...
A monumentális építmény helyett másvalamit lát meg, ami felkelti a figyelmét, és azonmód fel is emelkedik a székéből, asztaltársainak bocsánatát kérve. Csak néhány lépés, mennyivel bátrabb és dicsősegesebb út ez, mint az asztalhoz tolni a sérültet, fényesre polírozott cipőinek sarka koppan, ahogy a megfigyelt figyelő asztala mellett megáll.
- Monsieur Howell, kérem bocsásson meg, amiért vacsora közben zavarom - kifogástalan franciaságának meg kell bocsátani. A hangjában a Loire völgyeinek kastélyai állnak, amikor még teljes pompájukban, frissen megépülve kiszolgálva a nemeseket és fellelkesítve az egyszerű embereket, hogy ott élnek az uraik, a csodavárakban, és amíg ők boldogok, maguk is azzá lehetnek. Szavaiban érezni a levendulaföldek felől fújó szél balzsamát, a mediterrán virágzó táj forróságát, a napszítta homok selymességét. Talán csak a bor teszi.
Nem tűr visszautasítást, így nem is kér engedélyt arra, hogy leüljön, egyszerűen csak kihúzza a széket és leül. Inkvizíciós szokásmaradvány. Balját az asztalra teszi és a férfire néz, élénk kék szemeinek pillantása barátságos, kérő és megnyerő egyszerre. Akar valamit. Persze. A csuklóján a kemény, fehér ingujj alatt sötétvörös kőgyöngyökből készült, filingrán láncszemekkel összefogott szentolvasót visel.
- Bizonyára nem emlékszik rám, Anacleto Castiglione vagyok, és az aukcióján néhány hónapja egy szentolvasót vettem meg az ön páratlan gyűjteményéből - furcsa a francia annyi orosz után, és különös ez az udvariasság moszkvai éveitől távolodva. Szorító, nyugtalanító érzés, mintha rossz helyen volna a világban. Csak odafentről remélhet segítséget, de idelent keresi a megoldást.