Örültem, hogy Medua a városunkba hívott. Régen jártam már itt. Túl régen, de nem tehettem róla, nem volt miért idejönnöm. A nagybátyámmal nem tartom a kapcsolatot, tudom, hogy még él, s ő is tudja, hogy velem mi van, a vér persze kötelez így, ha szüksége lenne rám rögtön rohannék megmenteni. Óvatosan lépdeltem a hatalmas lépcsőn, ha a szüleim nem lettek volna ostobák most nyugodtan élhetnének itt, talán akkor az anyám belátta volna, hogy nem vagyok egy fatális tévedés. Lemaradt mindenről a halála miatt, pedig sok jót cselekedtem, még akkor is, ha a lételemem a káosz, a szenvedés, s a kétségbeesés. Szeretem az embereket a sötétségbe taszítani mert onnan lehetetlen kiszakadni, ha mégis sikerül eltörik bennük valami ami miatt örökre úgy érzik mintha fojtogatná őket valami. - Siettem, ahogy tudtam. – viszonzom ölelését egy mosollyal. - Muszáj változtatni, és örülök, hogy tetszik. Remélem egy ideig megtudom tartani, nagyon szeretem ezt a testet. Nos, igen veled ellentétben nem dohányzom így könnyebben is tudom megtartani, mi lenne, ha kicsit alább hagyna a bűz rudacska iránti vágyad? Úgy mondom, mint orvos, ha tudnád hány rákos ember hal meg naponta. – ingattam meg a fejem rosszallóan. - Néha én is egész nap csak lustálkodnék, legyeztetném magam pár izmos fiatalemberrel, közben meg etetnének, mint egy császárnőt. – jelentettem ki egy lusta mosollyal. Néha erre lett volna szükségem, de sajnos nem kaptam meg, vagyis megkaphattam volna, de inkább elszöktem. - Engem akarsz becsapni Medua? A szíved teli van gyűlölettel, de hát a mi fajtánk már csak ilyen. Sosem fogunk boldogságot érezni, vagyis érzünk, de azért másnak buknia kell, vagy félnie. De igazad van egyre szebb, vagy tényleg régen voltunk már itt. – ültem le vele szembe. - Egy ideig nem volt semmi érdemleges velem. Orvos voltam, méregkeverő, vagy néha boszorkány, ahogy az adott kor megkívánta úgy hívtak. Ami említésre méltó, hogy 1920-ban megkérték a kezemet. Tudod mit csináltam? Megszöktem a jegyesemtől, gyáva módon nem bírtam magam elkötelezni. Nem vagyok arra képes, hogy feleség legyek, majd legyen egy gyerekem. Ismered a történetem, ha ikerterhességem lenne és meghalna az egyik bébi nem bírnám feldolgozni, Alastor halála miatt is magamat emésztem. A kasztomban meg új tercius lett, egy fekete szárnyú angyal, még nem találkoztam vele, de hamarosan ennek is eljön az ideje. Ha már egy sorban vagyok vele illendő lenne ismernem. – vontam meg a vállamat könnyedén. - Na és veled édes? Régen láttalak már, biztos érdekes dolgokat csináltál. - érdeklődtem kíváncsian, közben kicsit forgattam a fejem, hogy szétnézzek a környéken.
Emberi alakomban baktatok fel a méretes kőlépcsőkön, gondolataim a régmúlt időkben szárnyalnak. Először a nővérem hozott fel ide később pedig itt tanultunk Miamarral. Szerintem ez volt az egyik kedvenc helye mert innen belátta egész városunkat. A helyet körüllengi valami megmagyarázhatatlanul ősi, egységes aura. Tán számára is ez az oltár volt a bizonyíték arra, hogy a sárkányok a kiemelkedő, uralkodó faj. Időközben felérek a körkörös kőoltárra s annak a pereméhez sétálva dőlök neki az egyik robosztus oszlopnak. A végtelenbe nyúló hegyek melyek lábát most sűrű, fehér ködfelhő takarja büszkén tornyosulnak az ég felé. Egy egy távolabbi csúcson matuzsálemi korú sárkányok élnek, elvonulva a nyüzsgő, anyagi léttől. Néha halljuk ahogyan felébrednek s egy két szárnycsapással a felhők fölé emelkednek majd visszatérnek. Az ide bebocsátást nyerő idegeneknek ezek az ismeretlen hangok inkább hátborzongatóak de számomra a dicsőséget és fajunk nagyságát jelzik. Kimondottan élvezem ha más fajok képviselői összerezzenek szárnycsapásaink hallatán. Fáradt sóhaj hagyja el ajkaimat ahogy arra gondolok tán most már a szüleim is valamelyik hegy gyomrában élnének... ha élnének. Vállam fölött tekintek hátra a közben érkezett Kitanara. - Á örülök, hogy itt vagy - köszöntöm őt s azzal elrugaszkodva az oszloptól fajtársamhoz sétálok és átölelem őt. Eztán hátralépek és szemügyre veszem őt. - No lám, új emberi alak? Igaz rég láttuk egymást. Rendkívül szemrevaló - vonom fel szemöldökeimet mosolyogva majd elengedem őt. - Lassan nekem is itt lenne az ideje váltani, ez a sok bagó szinte teljesen kinyírta a tüdőmet. Legalább ötször meg kellett állnom mire felsétáltam ide - húzom félre a számat. - Örülök, hogy eljöttél drágám. Ha te is olyan rég jártál itt mint én akkor ne is mond, tudom mit érzel. Itt igazán semmi sem változott - sóhajtok s azzal lehuppanok az egyik sziklára. Keresztbevetve jobb lábamat a balon cigarettára gyújtok s a hegyek irányába biccentek. - Az öregek csinálják jól, egész nap csak pihegnek. Néha-néha kirepülnek, irigylésreméltó de unalmas élet - itt szélesen elvigyorodok. - Azurnah egyre gyönyörűbb, ezt biztosan az édes kis Caryethnek köszönhetjük. Tudod rengeteg teendője mellett is sok időt fektet Azurnah gondozásába - bólogatok elégedetten, szemeim lelkesen csillognak. Belül mégis elemésztő gyűlöletet érzek iránta, 500 év alatt azonban már tökéletesen elsajátítottam hogyan leplezzem valódi érzéseimet. Elvégre ez is csak egy test, a lélek tükrözi az igazi érzéseket melyeket emberi porhüvelyem csupán tárol de nem közvetít. Pedig ha tehetném Caryeth, itt ismét beleszívok a cigarettámba, puszta kezemmel tépném ki a szívedet. - Hogy vagy Kitana drága, mesélj valamit. Jól mennek a dolgok nálatok? - utalok a kasztjában alakuló eseményekre. Szeretek tájékozott lenni.
Kezdőlap 
