Tárgy: Re: 2013. Kovddoskaisi Kedd 25 Aug. 2015 - 9:30
Fionn & Beelzebub
A múlt mégis csak háborgatásra való!
Nevetésére csupán egy grimasszal válaszolok, úgy tesz mintha Ő azonban az volna. Nos lehet éppen önimádat, de szerintem tökéletes vagyok, erős, hatalmas és nem utolsósorban jóképű is, kell ennél több? Na ugye, hogy nem. Apróbb cseprőbb múltbéli hibái miszerint beleszerettem egy igazi kígyóba és, hogy ennek fejében még képes voltam meghajolni az akarata előtt, jobban mondva térden állva kúsztam utána, mint a leghűségesebb pincsije...igen, ez a múlt, ezen kívül Én valóban tökéletes vagyok. Ember söpredék ként még csak a lábam nyomát sem érintettem, most azonban valóban van erőm, hatalmam, és élek, hosszú-hosszú ideig még, ha ez nem maga a tökéletesség akkor tessék megkérdezni a nőket kiket ágyba vittem..szerintem lenne mindegyiknek pár szava, méghozzá igen hízelgőek. Fionn sikeresen eszembe juttatja mekkora idióták voltunk egykor, annak a nőnek képesek voltunk várat építeni, igen, egy rohadt várat, hogy mivel vett rá minket? Nagyon jó kérdés, mondanám, hogy a bájával, de igazán még csak csinosnak se mondhatnám, egyszerűen a markában tartotta a férfiasságunk és mi engedelmeskedtünk, szinte imádtuk..blah! -Ezt azért ne nagyon híreszteljük, jó? - Röhögök még mindig és ugyan a könnyeim nem potyognak, de nem is állok tőle távol. Nevetséges mikre rávett minket, és még nevetségesebb, hogy mi ezt egy zokszó nélkül tettük is, engedelmesen és már-már boldogan.. Felteszem a kérdést, hogy van-e kedve elsétálni a várromig, amit puszta kézzel rakosgattunk össze majd az idő és a csatározások szinte a földig rombolták. -Hát jól van, talán valamennyire, mint mondtam, Én sem lehetek folyton tökéletes. - Vigyorgok majd indultunkban lépéseimet mellé igazítom. Szívesebben fecsegném végig az utat, utálom a csendet, mindig lenne mit mondanom, de Fionn-nál ez most süket fülekre találna. Ismerem annyira, hogy tudjam nem a múlton rágódik, egyszerűen csak csendben van, jelen van épp, de mégsem, ezt szívesen eltanulnám tőle, relaxálásnak tuti nem utolsó. Séta közben jövök rá, hogy roppant elkényelmesedtem az idők során, repülés, luxus átjárók, a séta nem igazán tartozott az utazási módszereimhez.A hegynek fel és a hegynek lefelé séta roppantul megdolgoztatja tüdőm és már-már majdnem elnevetem magam, hogy képes vagyok nem repülve megtenni a távot odáig, ha már lehetőségem van rá, miért gyalogolok? Felérünk végre a várromhoz amiről már el se lehet mondani, hogy egykor egy majdnem kész vár volt. A növényzet benőtte, indák gyűrűzik körbe, nem valami szép látvány. -Ki vele, mondjuk utálom, ha ilyen gondterhelten jelentesz be valamit, olyankor mindig arra számítok, hogy lemondod a péntek esti pókerpartyt, a szívem készül megállni tőle. - Vigyorgok, de utána hallgatok, ha mondani akarja akkor tegye, most már figyelek és igyekszem nem valami poénnal keresztezni mondandóját, nehéz lesz, de megállom, remélhetőleg.
Tárgy: Re: 2013. Kovddoskaisi Szer. 5 Aug. 2015 - 16:22
Beelzebub & Fionn
Halk, gunyoros kacaj szökik ki a számon. Tulajdonképpen az orromon, mert hogy a szám csukva van. Még a fejem is elfordítom, ahogy a távolba pillantok, az én barátom ostobaságán elmosolyodva. Ő, mint tökéletes. Hát persze. Rég nem győzködöm már az ellenkezőjéről, csak ráhagyom. A sakkban tartós, feltámasztós dologra csak kimérten rápillantok. Azt hiszem eléggé be vagyok savanyodva mostanában, talán a túl sok munka teszi, de nem feltétlenül tudom értékelni Beelzebub humorát. Ám hamar elérünk a várépítősdiig és ahogy a nagymester pajtim felnevet, én sem tudom megállni. Még a fejem is hátravetem, mint aki az év legjobb poénját hallotta épp. Nincs ezen mit ragozni, a dolog röhejes. És teljesen abszurd. - Egy kibaszott várat… - törölgetem egyik szemem sarkából a nevetéstől kikívánkozó könnycseppet, ahogy a másik kezem a zsebemben pihen. A látogatás említésére viszont keserves kifejezés fut át az arcomon, mintha most én lennék egy másodpercre szentimentális. Életem egyik legnehezebb napja volt, nem szívesen emlékszem rá vissza. De ha már itt vagyunk, végül is miért ne. Csak egy várrom. Hamar elhessegetem a sötét gondolatokat. Illetve nem is, csak jól palástolom. - Még hogy nem vagy szentimentális, mi? – Húzom ajkaim epés mosolyra, s már indulok is. Lassú, de biztos léptekkel haladok a démon mellett, fél lépéssel talán előtte. Úgy húsz perc sétára van innen, biztonságban, elfeledve a hegyek vonulatai között. A történelem egy ismeretlen eredetű várroma, az emberek szívesen tesznek arra egy kis kitérőt, mikor a Skandináv hegyekben túráznak. Bár mi pont rohadtul nem úgy nézünk ki, mint két túrázó, az öltözetünk alapján legalábbis. Felteszem Beelzebub is repülve jött, mint én. El vagyunk kényelmesedve. Nem az, hogy nem szólok hozzá, de a cirka húsz perces utat feltűnően csendesen, elmerengve teszem meg. Persze, rá lehetne fogni, hogy némán nosztalgiázok. Ezzel csak annyi a gond, hogy Beelz barátom ismer és tudja, hogy én olyan nem igazán csinálok, főleg, ha Skuldról van szó. A néhai épülő fellegvár romjaihoz érve kihúzom zsebemből a kezeim és gondterhelten vizslatom. Mégis van valami csodálat a tekintetemben. Hogy mit csodálok, az rejtély. Talán a látképet. - Valamit mondanom kell. – Bököm ki, csak úgy magam elé morogva, de tudom, hogy így is hallja és figyelni fog. Háromszáz év múltán talán… talán megérdemel annyit, hogy megtudja az igazat. Ez a teher, amit hordozok, nem sötétítheti tovább a szívemet.
Tárgy: Re: 2013. Kovddoskaisi Kedd 4 Aug. 2015 - 21:19
Fionn & Beelzebub
A múlt mégis csak háborgatásra való!
-Nos megeshet, semmi sem lehet teljesen tökéletes, még én sem, hitted volna? - Vigyorgok és nézem a helyet ahol lepattant a boros üveg és végül a bokorban landolt tőle pár méterre. Igazán nem tud meghatni Skuld halála, egyszerűen csak jöttem, mondhatni táncolni a sírján. Öröm könnyeket hullatni halálának évfordulóján. Nem hiányzik a vipera, dehogy is. Évekig voltam az ölebe, ezeket az éveket melyik valamire való férfi sírná vissza? A halála csak áldás lehetett, számomra legalább is és ahogy elnézem Fionn sem vélekedik másképp. -Nem gondoltam komolyan, deeee már tudom mivel lehet téged sakkban tartani. - Vigyorgok tollas barátomra. Eszem ágában sem lenne feltámasztani a dögöt, még ha erre lehetőség is volna, nem hiányozna, hogy ismét lássam önelégült képét amiért majmot csinált mind a kettőnkből. Alighanem ha újra életben lenne magam tekerném ki a nyakát, nem várnám, hogy Fionn tegye meg. Én is elmosolyodom. Igen sok emlékünk van azokból a tébolyult évekből. Szinte megvakultunk az imádattól. Két férfi akik nem tudtak különbséget tenni a farkuk és az eszük között, valahogy ez a kettő összemosódott. Nem mondhatnám, hogy büszke vagyok erre, de megtörtént, a múlt pedig lehet már tovaszállt, de az emléke, na az, a halálunk napjáig elkísér majd. -Ohh, de még mennyire, hogy emlékszem, gyilkoltunk, semmit és senkit nem kímélve. - Talán épp ezért választott minket, engem, mint volt katonát nem rémített és hidegített el a halál látványa és nagyon is profin végeztem a munkám. Fionn úgy szintén olyan a harc mezőn, mint egy profi, ketten pedig legyőzhetetlenek tudunk lenni. -Bizony, ez tagadhatatlan. - Értek egyet vigyorogva. Szembe szálltunk a rendszerrel, barátainkkal, szövetségeseinkkel. Skuld védelmében úgy harcoltunk egymás mellett mintha mindig is ezt tanultuk volna, mintha egymás tökéletes pajzsa és fegyvermeghosszabbítása volnánk. Nem egyszer használt fel minket Skuld és irányított a barátaink ellen. Mi pedig kérdezés nélkül tettük amit mondott, ha azt mondta volna ugorjunk a kútba, szerintem egy perc alatt megtettük volna. -Basszus, ne is említsd, az már aztán mindennek a teteje volt, te jó ég! - Röhögöm el magam és percekig folytatom is. Mire sikerül lenyugtatni magam még mindig mosolygom bár azért valamelyest szánalom is van benne magam iránt. Nem tudom, hogy volt képes így az ujjai köré csavarni minket, de nagyon értett hozzá. -Mit gondolsz, meglátogatjuk a romokat? Kedvem lenne most kicsit még romosabbá tenni. - Na jó, talán egy kicsit tényleg szentimentális vagyok, de ez van. Kíváncsi vagyok mi lett a romokból, vagy 100 éve, hogy láttam. Kicsit keserű volt már akkor is ránézni, beváltam volna kőművesnek.
Egyszerre figyelem hűvösen és indulatosan, ahogy őkelme elszórakoztatja önmagát, majd hasonlóan kimért tekintettel követem a repülő üveg útját, amíg földet nem ér, csak ekkor emelem rá újra a tekintetem. Ekkor is csak hallgatom a szónoklatát. Kivárom én, ráérek. Amúgy meg, nem iszok bort, szóval felőlem dobálózhat itt. - Nem vagy te démon létedre kissé szentimentális, Beelzebub? – Húzom össze cinikus éllel a szemem, ahogy teszek felé néhány lépést. Talán egy épphogy halvány, szúrós mosoly is tükröződik az arcomon. Semmi nyoma annak, hogy Skuld története nem épp úgy végződött, ahogy ő és mindenki más tudja. A nagy Fionn nem ölte meg a mérges viperát. - Csszh. – Szisszenek fel. – Az kéne még, hogy feltámaszd. – Különös, de Skuld a mai napig olyan árnyékot vet rám, hogy ha szembe kerülnék az egykori, ereje teljében lévő önmagával, nem tudom képes lennék-e még egyszer legyőzni. Erősebb vagyok, bölcsebb vagyok, azóta újabb háromszáz év áll mögöttem, de a kígyó mérge még mindig hat, valahol belül, valahol mélyen. - Hogyne emlékeznék… - Csóválom meg a fejem, néhány másodperc erejéig nosztalgikusan a földre bámulva. Talán még egy halvány mosoly is átfut az arcomon. Sosem szerettem Skuldot. Illetve nem úgy, ahogy egy egészséges mentalitású férfi szereti a nőt. Sokkal inkább tébolyt és rajongást váltott ki belőlem. Azt hiszem ezzel Beelzebub barátom is így van. Ahogy felpillantok rá és összeakad a tekintetünk… igen, kézzel fogható a válasz, ő is így érzett. - Emlékszel a vérfürdőre? – Folytatom a sort, hangomban szégyennel. Persze, sok vér tapad a kezeinkhez, de amikor Skuldért, mint kívülállóért eljöttek a Védelem kasztjából, hogy levadásszák… az egy nagyon csúnya eset volt. – De micsoda kémia volt köztünk harc közben. – Na, itt azért vigyorra húzom a számat. Négyen jöttek a kígyóért, erősek voltak, felkészültek, elszántak. Csak épp arra nem számítottak, hogy a vipera addigra már két nem túl idős, ám annál ígéretesebb mitikus lényt csavart úgy az ujjai köré, hogyha azt mondta álljunk fejen, akkor fejen álltunk. A saját népünkkel, a saját rendszerünkkel kerültünk aznap nyíltan szembe. A barátainkkal. Ők négyen már tudták, hogy Skuldal vagyunk, mi pedig nem hagyhattuk őket. Menniük kellett a sakktábláról. Az áhítozott nő és saját magunk érdekében. A vicc az egészben, hogy nem is igazán akartam az ágyába bújni. Sokkal inkább csak boldoggá tenni, szolgálni és örökké mellette lenni. Hál’ istennek még egészen időben megjött az eszem. - Vagy hogy építtettünk neki egy kastélyt… te jó isten… - Azoknál az utolsó szavaknál azért már a tenyereimbe temetem az arcom. Egészen szégyenkezve, mégis szórakozottan, szinte hallani a hangomon, hogy kínomban mosolygok. Olyan ez, amikor érettebb fejjel meglátsz magadról egy néhány évvel azelőtti képet a kamaszéveidből… kegyetlen. Persze akkoriban nem mentek olyan gyorsan az építkezések, mint manapság. Skuld fellegvárának ma már csak a romjai vannak meg, valahol a Skandináv-hegyekben. Egyébként sosem épült fel teljesen, szerencsére megjött az eszünk és hátat fordítottunk a kígyónak. Az épülő nemesi erőd pedig földig lett rombolva a Skuldal folytatott harcom során. A sors fanyar iróniája, hogy épp ezen a vidéken ütköztünk meg.
Fionn mindig is értett a lehengerlő megjelenéshez, stílusa mindig is volt ennek a fránya angyalnak. Majd most következik a kioktatás, mintha nem egyenrangú felek lennénk. Tudom, hogy kettőnk közül Ő az, akit kevésbé érint Skuld halálának 100. évfordulója. Én azonban szeretek megemlékezni arról a viperáról, végül is neki köszönhetem azt, hogy manapság már senki nem képes befolyásolni, hogy a magam ura vagyok bizonyos körökig. -Most akkor sírjak? - Kérdezek vissza továbbra is vigyorogva. Szinte majd felrobban a méregtől, érthető mondjuk, csak nem érdekel. Újra meghúzom az üveget majd elhajítom miután kiürül. -Bánhatod, remek évjárat volt. - Mormogom majd belerúgok a csokor virágba amit hoztam. -Hogy mit csinálok itt? Szerintem neked ehhez semmi közöd, de jófej vagyok és elmondom. Randiztam egyet a volt nőnkkel. Sokkal elviselhetőbb mióta halott. - Vigyorodom el ismét. Hiába én vagyok a kegyetlenség megtestesítője, a démon akinek nincsenek érzelmei, a múlt azonban feledhetetlen még a számomra is. Én már nem igazán érzek gyűlöletet Skuld iránt, megvetést, szánalmat, azt igen, de gyűlöletet nem, végül is, ha nincs, akkor nem alakul ki ennyire erős szövetségem Fionn-nal és nem is kerülök be a 2. körbe, így viszont, hogy az életem egy darabkájába belerágta magát, most itt vagyok ahol és elégedett vagyok. -Fel nem tudom fogni miért vagy annyira morci, tudtommal nem támasztottam fel. - Na még csak az hiányozna, hogy ez a vipera ismét itt garázdálkodjon. Elég volt belőle néhány évtized. Nem érzek már eziránt a nő iránt szerelmet, valószínűleg akkor régen sem éreztem, egyszerűen csak vágy volt, olyan erős, intenzív, hogy képtelen voltam elszakadni tőle. Olyan volt mintha csak Ő lenne az egyetlen nő a világon, leírhatatlan hogyan kerített a hatalmába, de őrjítően jó volt benne. Fionn-t talán kevésbé sikerült az ujjai köré tekernie, de tény, nem tagadhatja, hogy Skuld egyetlen szavára képes volt gyilkolni, pusztítani. Az a nő volt maga az ördög, egy nagyon is vonzó ördög. -Emlékszel még arra, hogy miket tettünk meg érte? - Én tisztán emlékszem mindenre, olyan mintha csak tegnap lett volna.
Kereken háromszáz év telt el. Nem mondom, hogy néha napján nem jut eszembe az a vipera, hisz egykoron szerettem. Hihetetlen, hogy ennyi idő távlatából is beárnyékolja egy-egy gondolatom, még ha ez nagyon ritka is. Hiába három évszázad, nem emlékezek meg róla. Az előző századfordulókon is csupán annyi volt érzékelhető, hogy aznap épp jóval többet ittam, mint szoktam. Ez ma is így van, de amennyi piát én magamba tudok önteni, meg amióta csinálom… a szervezetem számára már inkább vált vitaminná, mint káros szerré. Ettől függetlenül az irodámban ülve dolgoztam – valakinek azt is kell ugye – de valami nem hagyott nyugodni. Ha más nem is tudja miért, mert magánjellegű, vagy mert nem kötötte senki orrára, hogy hova megy, én jól tudom, miért nem elérhető ma Beelzebub. Illetve sejtem, de sejtésnek legalább erős. Ismerem már, mint a tenyerem. A hosszú ideje tartó, mások szemével nézve igencsak indokolatlan barátságunk úgy gondolom, felhatalmaz arra, hogy utána menjek, és jól pofán verjem, ha hülyeséget csinál. Még szerencse, hogy egyenrangúak vagyunk, nem igaz? Egy ponton nemet mondtam az irodában ücsörgésre, miközben csak forrtam a saját levemben, így a munkát hátrahagyva a portálhoz mentem, hogy átkeljek Európába, oda érkezve pedig magángéppel Svédországba utaztam – mire jók a kapcsolatok, ugye. A vonulatok között már úgy voltam vele, nem szarozok. Kitártam hatalmas, ébenfekete angyalszárnyaim, s az út megmaradt részét repülve tettem meg. Emlékszem még, annak idején egy-egy kör után úgy érték a lábaim a talajt, mintha könnyed tollpihe lennék. Amióta viszont Skuld kis híján levágta a bal szárnyam, na, meg a karjaimban halt meg a lányom, valahogy ez is megváltozott. Dominánsan, mennydörgésszerűen érem a talajt, majd kiegyenesedek, s míg visszaváltozok emberi formámba, tekintélyes, lassú léptekkel haladok a megpillantott Beelzebub felé. A tekintetem elnézve, valahogy értelmet nyer a „ha szemmel ölni lehetne” kifejezés. - Ne vigyorogj. – Figyelmeztetem mennydörgően mély és rekedtes hangon. Általában akkor beszélek így, ha valami nagyon nem tetszik. Közben pedig továbbra is Beelzebub barátom felé közelítek, csak tőle alig két méterre állok meg. Kimérten az üvegre pillantok, majd fel rá, aztán le a csokor virágra, és vissza Beelzebubra. – Te meg mi a fenét csinálsz itt? – Tör ki belőlem végre a kérdés, egy elég értetlen, frusztrált arckifejezéssel. Tényleg. Mit csinál itt? Minek jött? Hát nem ironikus, hogy kettőnk közül én vagyok az angyal, mégis a démon az, aki megemlékezik a régi időkről? Én pedig csak megkövült szívvel állok itt, nem értve, válaszra várva.
2013. Érdekes, nem? Már ennyi idő eltelt volna? Szinte suhantak az évek, olyan volt mintha felkeltem volna reggel és már legalább 10 évet ugrottam volna. Na persze ez régen nem így ment, minden egyes nap éveknek tűnt a nyomorban amiben tengődtem én és a családom. Most pedig már túl vagyok a 400. életévemen és tulajdonképpen már nem is számolom pontosan hol tartok, mert végtelen, ennek nem lesz vége, na nem mintha bánnám, mert nem is olyan rossz megkapni mindent amire vágysz és a magad módján igazságot szolgáltatni. Minden nap ugyanolyan, kivéve a mait, a mai más. Kivételesen ott hagytam a papírmunkát, a roskadozásig tele pakolt asztalt, mindent, ma kicsit vissza kell pergetni a múltat még ha ezt eddig soha nem tettem meg. Ma van a napja annak, hogy megszabadultunk Skuld-tól. Fogalmam sincs, hogy Fionn emlékszik-e még arra a kígyóra, de én emlékszem, annyira a markában tartott, hogy elvesztettem minden önuralmam, elvesztettem önmagam, a bábjává váltam. Ezt egy könnyen nem lehet csak úgy feledésbe meríteni. Mivel Fionn eléggé zárkózott ezzel a témával kapcsolatban hát nem fogom elrángatni magammal, hogy tegyen velem egy kis világ körüli túrát, hogy ellátogassunk annak a dögnek a "sírjához", vagyis oda, ahol kilehelte a lelkét, már ha volt neki olyan. Szinte már magam előtt látom Fionn rosszallástól grimaszba húzódott száját. Talán jobb is, hogy nem invitáltam meg egy kis gyásznapi ünnepségre. Az erdő csendjében sétálok, kezemben egy marék gaz, a fene se tudja micsoda, valami virágféle, terveim szerint ledobom ott, ahol elpusztult a kígyó és távozom is Isten hírével. -Hát örülök, hogy újra egybe futnak életünk és holtunk szálai Skuld, gondoltam eljövök ide és iszok a volt egészségedre, ja és hoztam neked valami gaz félét, csak mert tudom, hogy allergiás voltál rájuk. Nem kell megköszönnöd, szívesen tettem. - Vigyorogva hajítom le a csokor növényt és a magammal hozott Portói bort szépen meghúzom. Egy fának támaszkodva hallgatom a nagy büdös semmit, csend van, még csak az állatok és a szél zörejeit sem lehet hallani. Egy pillanatra behunyom a szemem majd egy félmosollyal az arcomon szólalok meg. -Tudod mennyire idegesítőek az angyalok Fionn? Nincs neked jobb dolgod, mint, hogy itt vesztegesd az időt az én káromra? - Fordulok az angyal jóképű profilja felé. Kiszélesedik a vigyorom. -Kérsz? - Nyújtom felé az üveget. Így az igazi nosztalgiázni, hármasban, Skuld, Én és Fionn, végül is így kezdődött minden és így is fejeződött be.
Kezdőlap 
