Tárgy: Re: A Csendes Óceán felett Vas. 25 Okt. 2015 - 20:57
Clarion& Eldorien
Nem is várom el tőle, hogy változtassa meg a szemléletét. Fehérszárnyú angyal, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ő ilyen, ilyennek kell lennie, hogy mindenki higgyen abban, hogy hosszútávon béke lehet. Valahol ezért is fészkelte be magát az én szívembe is oly mélyen, hogy senki másnak nem volt esélye, hogy csak egy komoly pillantást vessek rá. Ő a reménybe vett jelképem, afféle benső motivációs erő, akiért érdemes élni. Pont azért ilyen zavarba ejtő, hogy ő ment meg. Mintha az, akiért él az ember, csattanós választ kapna arra, hogy a kiszemelt múzsa cseppet sem olyan törékeny. Most aztán nem lesz könnyű tükörbe nézni, főleg, hogy alaposan ledorongoltam, hogy nem volt rá szükség. Tudom magamról, hogy a végtelenségig kemény vagyok, tulajdonképpen ezt is várják tőlem, na meg túl sokszor láttam, hogy megfizetjük az árát a hibáknak. Talán nem kedvelnek éppen ezért sokan, mert karótnyelt vagyok, de nem is érdekel, nem cél, hogy mindenkinek a kedvében járjak. - Én sem tudom. Csak annyit tehetünk, hogy előre tervezünk, és számolunk mindazzal, ami vár ránk. Még ha én nem számítottam most rád. Ritka alkalmak egyike, amikor valaki meg tud lepni. – Ismerem el. Bár nem viszonzom a mosolyát, sötét szemeimből elismerés fénye sugárzik rá. Olyan ez, amit valóban kevesek érdemelhetnek ki. Mindketten alig állunk a lábunkon, de a lány továbbra is olyan hittel, magabiztossággal beszél arról, hogy mit tehetünk másokért, hogy lassacskán nem pusztán a külsejét, és a kisugárzását kell méltatnom, hanem a lelki erejét, amely mintha pont olyan lenne, mintha nekem teremtették volna. Ez esetben még nehezebb lesz távoltartanom magam tőle, egyenesen szerencse, hogy elhárította a felvetésemet a munkával kapcsolatban. - Nem értesz a politikához Clarion. Nem célunk, hogy minden életet megmentsünk. Nem fogunk katonai diktatúrát felállítani, hogy olyan központi rezsim uralkodjon, amelyben maroknyi ember hoz döntéseket. Nem. Bizonyos döntésekhez az embereknek maguknak kell mérlegelniük. A védelem kasztját Ascariel így határozta meg. Ne feledd, nem mindenki fehérszárnyú angyal. – Ez nem letolás a részemről, csupán emlékeztetem arra, amiért valóban harcolunk. Háborúk mindig is lesznek, örökké el fognak pusztulni azok az ezrek, milliók, akik felesleges eszmékért adják az életüket. És hogy miért nem kell jobban beavatkoznunk? Mert azzal már az emberi szabad akarat alapjait rúgnánk fel. Nem kárhoztatom, hogy nem érti mindezt. A vérében van, hogy csakis a jót, a törékeny békét védje. Nem érzem azt, hogy meg kéne köszönönnöm, hogy nem adja tovább a titkot, amit rábíztam. Magától értetődő, hogy az életemért cserébe megtettem. Elképzelhető, hogy akkor is megtettem volna, ha most nem találkozunk, hiszen a veszély egyre nő. Rövid idő alatt féltucatnyi mítikust vesztettünk el a körökből, ezek után már nem hiszem, hogy őt is holtan akarnám látni. Szétszaggatva, kifordult tagokkal... Nem, többet tényleg nem mondhatok. Leveszem a kezeimet róla, és hamarosan el is érjük az országutat. Onnantól már könnyebb dolgunk van, leinteni egy kocsit némi pénz felmutatásával, eljuthatunk egy városig, ahonnan már könnyebben visszavisznek haza. Hiszen ebben az állapotban nem lenne túl szerencsés repülni egyikünknek sem, ráadásul innen messze vannak a térkapuk. Most már nem válunk el úgy, mint két idegen, viszont mégsem tudom, hogy mit gondoljak róla a jövőben.
Tárgy: Re: A Csendes Óceán felett Kedd 20 Okt. 2015 - 10:47
Eldorien & Clarion
Szó se róla érdekesen alakul ez a helyzet. Tisztában voltam vele, hogy nem fogja jó néven venni azt, hogy segítettem neki, hogy megmentettem, hogy nem fogja értékelni azt, hogy valaki közbe avatkozik, főleg hogy én, amikor ő az aki a Védelmezők vezetője, én pedig csak egy szimpla angyal vagyok, aki főképp az empátiához és a gyógyításhoz ért. Mégis meglep az a tény, hogy képes ezen változtatni, képes rugalmasabban is hozzám állni és még mintha aggódna is azért, hogy bajba kerülhettem volna miatta, mert segíteni akartam neki. Tudom, hogy Eldorien a maga talán nem átlagos módján, de nagyon is jó ember, aki figyel azokra, akik körülveszik és a világ sorsára is, de a nézeteit képtelen lennék osztani. Egy világ, ahol béke van, nem is értem, hogy miért lenne ez olyannyira rossz. - Én mégis arra törekszem, hogy szebb legyen a világ. - finoman rántom meg a vállamat. Igen hallom a hangjából, hogy talán ő sem ért egyet minden elvvel, amit képvisel, de ez a dolga. Mégis rossz hallani azt, hogy nem az a cél, hogy egy békés, szép világot teremtsünk, hanem az, hogy minden áron egyensúly legyen és az se jó, ha pozitív irányba billen el a mérleg. Számomra ez valahogy teljességgel felfoghatatlannak tűnik, hiszen világ életemben azért harcoltam, hogy jobb legyen a világ, azért mentek életeket, azért segítek másoknak, de a jobb világot is csak harc útján érhetjük el... nem hangzik túl jól. - Fogalmam sincs, hogy ezzel azt akarod-e mondani, hogy nem lesz baj, vagy... nem számít meg kell oldani, akármi is lesz. - azért egy halvány mosolyt az arcorma varázsolok. Nehéz kiigazodni rajta. Én nem tudom ezt ennyire könnyedén venni. Aggodalommal tölti el a szívemet, hogy Ascarielről nincsenek hírek, hogy nincs köztünk és nem tudom, hogy ez vajon minek lehet az előjele. Félek tőle, hogy komoly bajt tartogat a számunkra az, ha eltűnt akinek tényleg vezetnie kellene minket és aki igazán bölcs és idős ahhoz, hogy akár a kemény dolgokra is válaszokat tudjon adni. Nekünk kell kitalálni mi legyen, hogy komolyra fordul minden, már pedig Eldorien szavaiból úgy érzem, hogy nagyon is komoly már most a helyzet. - De ez... tudod hány ember életét menthettük volna már meg, ha nem csak tétlenül nézzük a háborúikat? Ez... - végül lemondó sóhajjal rázom meg a fejemet. Kicsúszott a számon, még ha tudom is, hogy ilyesmit nem is szabadott volna kimondanom, mert ez már-már szembe megy minden elvünkkel, de néha nehéz tétlenül ülni és semlegesnek maradni. Néha nehéz csak látni a halottakat és nem tenni azért, hogy kevesebb legyen. Eldoriennek megy, nekem sokkal nehezebben, csak teszem a kötelességemet, teszem, amit kell, mert tudom, hogy ez a dolgom, de ettől még nem lesz könnyebb. Ettől még ugyanúgy szenvedek belül, hogy nem avatkozhatunk közbe. Talán nem tudunk mindent jobban, de többet értünk már meg és jobbá tehetnénk a világot, ha... ha más is úgy vélné ez a célunk. - Ígérem, hogy nem adom tovább senkinek sem, amit most mondtál nekem. - úgy érzem ki kell mondanom, bár azt hiszem e nélkül is tisztában van a dologgal. Tényleg nem tenném meg. Titkot bízott rám és én tudok titkot tartani. Hendialának sem mondanám el, hiszen fontos, bár lehetséges, hogy ő már tudja, hiszen közel áll Ellaelhez, de egyáltalán nem biztos. Az a fontos, hogy én ne adjam tovább senkinek sem, akkor sem ha sejtem, hogy az illető szintén tudja, mert egy sejtés még egyáltalán nem jelenti azt, hogy tényleg igazam van. Mégis riadalommal tölt el az, hogy talán maga Ascariel lépett tévútra, hogy ő az, aki veszélyt jelent ránk. Remélem, hogy nem így van, de... mi van akkor ha mégis? Akkor végünk, akkor talán mindennek vége. A kis elszólásra, ha annak minősül azért elmosolyodom, de aztán csak csendben sorolok be mellé, ahogyan elindul és leveszi a kezeit a vállaimról. Fontos vagyok neki... nekik... most akkor ezt hogyan is kellene értenem? Aggódna, ha bajom esne, nem akarja, hogy bajba keverjem magamat, de ez vajon mit jelent pontosan? Semleges marad, mindenben az marad, még az esetlegesen lévő saját érzései terén is? - Köszönöm! Igyekszem majd vigyázni magamra. - bólintok még egyet, aztán csak csendesen lépdelek tovább. Tudom, hogy egyébként sem kellene beleszólnom a dolgaiba és főleg nem a gondolataiba. Azt hiszem vannak dolgok, amiket neki magának kell rendeznie, ahogyan a testvéremnek sem mondtam soha, hogy tegyen már végre lépéseket Ellael felé. Nem vártam el tőle, mert nem kötelezhetem olyasmire, amiben ő nem elég biztos. Eldoriennek is neki magának kell eldöntenie, hogy mit is akar. Ő a védelmezők feje... semleges, de... ha ő vezeti őket, miért ne vezethetné őket akár más irányba?
Tárgy: Re: A Csendes Óceán felett Szomb. 17 Okt. 2015 - 21:23
Clarion& Eldorien
- Nem az a dolgunk, hogy szebbé tegyük a világot, hanem hogy megvédjük. – Mondom ki vontatottan. Ebből azért láthatja, hogy néhol a kötelesség, és a valódi vágyak nálam is elválnak. Viszont valóban nem engedhetem meg magamnak, hogy álmodozzak. Míg ő gyógyít, ápol, és a békéről álmodozik, én tudom, hogy mindezt a háborúval fogjuk elérni. A háborúval, amelynek én már nem biztos, hogy a túlélője leszek. Érzem, hogy valami sötét készül, és mindaz, amelynek most az alapjait lefektetjük, az majd a leszármazottjainknak lesz igazán mentsvára. Ugyan nem nekem, hiszen nincsen senkim, Myärn és Ryl nem a vér szerinti rokonaim, így a nevemet, a véremet nem viszi tovább senki. Mégis a barátaimnak, a családomnak tekintem azokat, akik a közvetlen közelemben dolgoznak. Így Clarion is. Igaz, hogy a Tudomány kasztjába tartozik, hozzá más miatt kötődöm, még ha mindig elhesegettem magamban ezt az ostoba gondolatot, amelynek nincs értelme, még Myärn nyaggatása ellenére sem. Most is sajnálom ugyan, hogy le kell törölnöm a kedves mosolyt az arcáról, de nem kenyerem a ködösítés. - Nem tudom, tényleg nem. Sosem volt időm ezen gondolkozni. Nekünk tennünk kell a dolgunkat felsőbb tanácsok nélkül is. Azért, mert sokan hisznek bennünk. Gondolod, hogy Ellael kicsit is összecsuklott támogatás nélkül? Meg sem fordul a fejében, hogy nem helyes, amit teszünk. Ascariel ötezer éve él már a Földön, talán ideje volt, hogy elengedje a kezünket. S úgy gondolom nem először történik mindez. – Nem is tudom, hogy meg akarom-e nyugtatni. Katonaként nem dolgom. Azt hiszem az a Diplomácia kasztjának felelőssége. Mindig is ők voltak a vezetőink, még ha az igazgatótanács üléseit én vezetem, ám a logikát kell követnünk egy-egy hadászati megmozdulásnál. - Miért ne szabadna? A Körök Hiearchiáját Ascariel találta ki, ám a lényeg, hogy meghallgassuk egymást. És csak hogy tisztázzuk, nincsen gond az elképzeléseddel. Tudod, hogy miért vallom magunkat semlegesnek? Mert annak kell lennem. A Védelem kasztja nem szólhat másról. Hiszen a köreinkben is sokszor felüti fejét az elvakultság. Lázadást szítanak, vagy éppen naivan nem mérik fel a helyzet súlyosságát. Akkor ki a mérleg másik nyelve? Én. Mi. Nem az a cél, hogy támogassuk a világban dúló háborúkat. A cél, hogy a saját házunk táját tartsuk rendben, így hassunk a halandókra is. Érted? – A saját embereimet is csak akkor utasítom paranccsal, ha nincsen idő megvitatni az eseményeket, hanem azonnal kell cselekedni. Igaz, akkor maguktól is tudják a dolgukat, többségükkel már úgy összecsiszolódtunk, hogy egy pillantás elég. Ettől függetlenül meghallgatjuk egymást, nincsen katonai diktatúra, a rend az összetartásra nevel. - Nem. Megbeszéltük, hogy nem tesszük. Hárman vagyunk a végső döntnökök. Neked mondtam el, most. – Ezzel lehet, hogy valamit, de ebből még nem kell messzemenő következtetést levonnia. Magamat is próbálom győzködni, hogy akiket említett, önmagukban is erősek, hogy ne gondoljanak bele, hogy a főangyal már nincsen velünk. Clarion viszont törékeny, védeni való. Még ha ezúttal fordítva is történt. Nem fogok kétségbeesni, hogy most megingott a férfiasságomba vetett hitem. Elszámoltam az életemmel, az ő döntése volt, hogy kihúzott a halál torkából. Mindenesetre még nem tudom, hogyan fogom viszonozni, hiszen azt azért kötelességem. Talán ezzel a titokkal teszem meg. Mielőtt még azt hinné, hogy érdekel. Hiszen nem hiheti, mert semmi értelme nem lenne. - Nem tudom. Lehet. Bármi lehet. – Vonom meg a vállamat. Minden eshetőségre fel kell készülnünk. Ha kizárjuk, és kiderül, hogy mégis ez volt a megoldás, már késő átkozni magunat. A kérdése lehet, hogy meg kéne, hogy lepjen. Mégsem van így. Ki kéne vágni magamat. – Mert fontos vagy nekem. Mármint nekünk. Az ügyünknek. – Leveszem a kezeimet, majd az öltönynadrág kezébe dugom, hogy csendben baktassak tovább, már így is sok információt mondtam, amivel biztosan eltelítettem őt. Lehet, hogy nem kellett volna, de én sosem bánok meg semmit. Soha.
Tárgy: Re: A Csendes Óceán felett Pént. 9 Okt. 2015 - 15:40
Eldorien & Clarion
Tudom, hogy igaza van és hogy ő az, aki jól áll hozzá a dolgokhoz és én vagyok az, aki nem igazán, de ettől még ugyanúgy nem jó hallani, hogy erre van szükség ahhoz, hogy jól tudja igazgatni a világunkat, hogy trükközni kell és hogy azt kell tennie, amit talán nem is akar mindig igazán. - Jól van... de szebb lenne a világ, ha nem kellene mást mutatni, mint ami az igaz, ha lehetnénk kiszámíthatóak, de én csak egy naiv álmodozó vagyok. - halk sóhajjal megtoldott félmosollyal vonom meg a vállamat. Tudom én, hogy ő látja jól a dolgokat és hogy én vagyok az, aki többet akarok belelátni a világba és hogy ez butaság a részemről, de hát ez van. Én már csak ilyen maradok és talán a világ több és jobb lesz akkor, ha olyanok is vannak, mint én, akik megpróbálnak tényleg jól látni ott is, ahol nincsen. Bár való igaz, hogy a szavai nagyon is reszketést csempésznek a szívembe, félelmet, mert komor jövőt fest le mindaz, amiről beszél. Jól eső érzést csak az csempész bele, hogy nem kényszerítené rám az akaratát, csak sosem gondoltam volna, hogy így lenne, hogy megtenne ilyesmit értem, hiszen ő komoly és erős, és... valami miatt most mégis mintha másképp viselkedne? Miért? Fürkésző pillantásom alól Ascarielt illető szavai mentik ki, így nem kérdezek rá nyíltan, hogy mire fel ez a változás. - Tehát vagy valami igazán fontos dolga van, vagy pihenőt vett ki, vagy... valami baj van igaz? És, ha utóbbi akkor csak még jobban kell aggódnunk azok miatt, amik történnek. - próbálok nem én magam is aggodalmasan beszélni, de nem igazán megy. Nem hallottam eddig arról, hogy Ascarielről nincs hír és persze lehetséges, hogy nem kell eleve a legrosszabbra gondolni, de azt is számításba kell venni, hogy tényleg komoly baj van. Ha eltűnt az a valaki, aki a legerősebb a világunkban, aki meg tudja állítani a legdurvább veszélyeket is... akkor vajon egyedül meg tudjuk oldani, ha igazi vész közeleg? - Tudom, hogy nem szabadna ezt mondanom, de nem tudok egyetérteni, ez... nem hangzik valami jól. - egy pillanatra húzom csak el a számat, tényleg nem akarok ellentmondani neki, nincs is jogom hozzá, hiszen ő felettem áll, ő okkal van a második körben, én pedig nem. Ő az, aki a védelem kasztjának tagja, én pedig nem, mégis elég szörnyűen hangzik az, hogy ha épp minden jó, ha béke van, akkor háborút kell szítaniuk, hogy rossz legyen a helyzet, mert az sem jó, ha túl nagy a nyugalom. Nem hittem volna, hogy bárki szájából ilyesmi elhangozhat és úgy fest, hogy mégis. Csendben lépdelek mellette, próbálom átgondolni azt, amit mondott. Hátha van benne igazság, hátha tényleg így van és kell változtatni a akkor is, ha túl nagy a béke, de túl sok halált láttam már, túl sok háborút ahhoz, hogy inkább békére vágyjam, mint harcokra. - Te is elmondtad másoknak nem? A számodra fontosaknak biztosan, Fionnak.... Myarnnak, és most nekem is. - nem megfeddni akarom ezzel, de érthető, ha Caryeth is elmondta annak, akit fontosnak érez és megbízhatónak, hiszen nem bírja az ember, ha csak az ő lelkét nyomja egy ilyen nagy teher. Jó megosztani mással is, akkor te is könnyebben tudod kezelni és még jó tanácsokat is kaphatsz, bár ez az ötlet nekem nem kimondottan tetszik. - Szerinted ez lehetséges? - látszik a tekintetemen, hogy nemleges választ várok tőle, hiszen az, hogy Ascariel ellenünk fordult egyáltalán nem hangzik jól, sőt ijesztő, még a ijesztőnél is rosszabb, rémülettel tölt el. Akkor talán tényleg végünk, a világunknak, a fajtánknak. Lehet, hogy ezt akarja? Vele kezdődött és ő is akarja befejezni? Meglepetten állok meg, amikor ő is ezt teszi és a vállaimra teszi a kezeit és amikor még szavakat is fűz a mozdulathoz... - Miért? - meglepett kérdés csúszik ki a számon. Eddig azt sem igazán hittem, hogy tud rólam bármit is és most azt mondja hiányoznék? Tényleg érdekel a válasz, ahogyan már az eddigi szavaival is összezavart kissé. Fontos vagyok, ne áldozzam fel magamat érte... de hát miért? Én csak egy átlagos angyal vagyok, még csak nem is az ő kasztjából aló.
Tárgy: Re: A Csendes Óceán felett Kedd 6 Okt. 2015 - 20:27
Clarion& Eldorien
- Ez nem trükközés. Ha mindig azt tenném, amit a szívem diktál, akkor tudod, hogy milyen kiszámítható lennék? Nem engedhetem meg magamnak, hogy érezzek. – Rázom meg a fejemet, túlságosan komoly a felelősség, amely a vállamon nyugszik. Ő megmentett, és azt szeretné, ha létem hatással lenne másokra, mégis azt magyarázza, hogy máshogyan kéne megélnem mindezt. Naív, nem veszi észre, hogy a védelem kasztja másról szól. A hideg logika, csakis az vezethet minket. Ha érzelmi alapon döntünk, már minden stratégia összedől, és mégis, van benne valami, amit Clarion mond. Talán mindig is ezért néztem őt a távolból. Más mint én, gyönyörű, ártatlan teretmés, aki még az én könyörtelen szívemre is kész hatni. - A saját embereimre rákényszerítem az akaratomat. Rád értelmetlen lenne. Ha úgy véled, hogy másoknak többet tudsz segíteni, magától értetődő. – Eleve a Tudományhoz tartozik, tudnék rá hatni, de nekem lojális segítők kellenek, nem szolgák. Katona vagyok, sereget vezetek, nem királykodom az udvartartás felett. Igaz, hogy parancsokat adok, ám tudom, ha nem tenném, akkor is követnének. Clarion vélhetően sosem lesz az enyém, így meg kell értenem, hogy ahogyan ő is a hivatását tartja szem előtt, akárcsak én, arra koncentrál, hogy másokért tegyen. Csak éppen ha máshogyan is lenne, nem én lennék az eszményi választás, hanem egy hozzá hasonlatos művészlélek, egy finom lelkű férfi, akivel együtt válthatják meg a világot. - Ez azt jelenti, hogy akkor láttuk utoljára mi hárman, amikor elmondta az instrukcóit. Már akkor is alig tudott maradni, úgy éreztem sok a dolga, gondterheltnek tűnt. Azóta pedig semmi. Nem hagyott jelet, hogyan vehetjük fel vele a kapcsolatot. Nem mutatkozik, nem ad tanácsot ezekben az időkben sem. – Mondjuk elképzelni sem tudnám, hogy egy ötezer éves halhatatlan, aki nem az ősi városokba vonult vissza, mivel tölti hétköznapjait. Nem tudnám elképzelni átlagos ruházatban, civil foglalkozással. Vagy ő sem más, mint mi. - Az sem jó, így van. Ha túlságosan eltolódna a Rend irányába, akkor is ott kell lennünk, hogy háborúra buzdítsunk, hogy legyen némi vérpezsdülés, hiszen ha csak arról van szó, hogy minden szép, és jó, az nem szolgálja az emberiség érdekeit. Nem a Béke, hanem az Egyensúly őrei vagyunk. A cél, hogy mindenki megtalálja benne a saját elhivatott céljait. – Némán lépdelek most mellette, egy pillanatra még a kezünk is összeér, ránézek, nem volt szándékos, nem akarom zavarba hozni. A saját démonaimmal bőven elég megküzdenem, nem akarom még a nyomasztó érzést is magamban hordozni, hogy életem szerelme kell, hogy megmentsen. Nincsen szükségem rá, nem sodrom veszélybe, éljük az életünket külön, távol egymástól. – Caryeth persze nem tartja magát ahhoz, hogy titokban tartsa Ascariel távollétét. A terciusára bízta a titkot, ami nem biztos, hogy ostobaság. Eldegar bölcs, vannak jó meglátásai. A minap azzal a teóriával állt elő, hogy a kívülállók vezetője maga Ascariel. A Miamar féle összecsapásban megsebesült az elméje, megőrült, és most ellenünk fordult. Ha így van, nem sok esélyünk lesz a túlélésre. De ki másnak lehet olyan ereje, hogy így ritkitsa a sorainkat? – Csóválom a fejemet, főleg, amikor azt mondja, hogy ő pótolható. Egy pillanatra megtorpanok, és a vállaira teszem a kezeimet. – Pótolható? Butaságokat beszélsz. Nekem... hiányoznál. Még ha ostobaságnak is tűnik. – Leveszem a kezemet, nem akarom mindezzel zavarba hozni, kár is volt mindezt mondanom. Találjuk meg a civilizációt, és térjünk vissza az életünkhöz, külön-külön.
Tárgy: Re: A Csendes Óceán felett Szer. 23 Szept. 2015 - 19:31
Eldorien & Clarion
Tényleg sejtelmem sincs róla, hogy mi jár a fejében velem kapcsolatban. Az nem számít, hogy én mit gondolok róla, mert hát egészen más körökben mozgunk és én magam soha sem voltam az a nagyra törő fajta. Egyszerűen csak teszem, amit a szívem diktál és az mindig szerencsére a jó irányba húz. Ezúttal is erről van szó, segítenem kellett neki, mert a védelmembe vettem, mert nem akarom, hogy baja essen és tudom, hogy a vezető hármas közül ő az, aki a legmeggondolatlanabb tud lenni, és most is ezt bizonyította, hiszen ha rajta múlik akkor jó eséllyel itt hagyja a fogát. Sokan voltak ellene, túl sokan ahhoz, hogy le tudja győzni őket, nem lett volna esélye, ha nem érek ide időben, bár tudom, hogy ezt úgy sem ismerné be sosem, mint ahogy most se nagyon hajlandó elfogadni, hogy gyenge és igenis segítségre van szüksége. - Tudom, de nem akarok más lenni. Nekem nem fontos a trükközés, én azt teszem, amit a szívem diktál ez olyan rémes? - tudom, hogy ő más, hogy nem úgy működik, ahogyan én, de ez nem baj, én nem is várom el tőle, hogy így tegyen, én sem tudnék megváltozni. Szeretem ilyennek az életemet, még ha ő nem is érti meg esetleg, hogy miért így cselekszem. Azt teszem, amit jónak vélek, még ha nem is az a legjobb megoldás, vagy ha esetleg veszélyesnek mondható is, mint most. De nem ez számít, hiszen a végén, amikor számot vetsz magaddal majd azt kell látnod, hogy mindent megtettél azért, hogy úgy élj, ahogyan mindig is akartál és én úgy érzem, hogy ezt sikerült teljesítenem. Ha ma vége lenne az egésznek, akkor is azt mondhatnám megtettem mindent, amit akartam és soha sem hazudtoltam meg önmagamat. - Köszönöm, hogy megérted! - biccentek azért egy aprót felé, hiszen tényleg értékelem, hogy nem erősködik, hogy mégis csak álljak mellette, amikor más feladataim vannak. Így is figyelek rá, bár erről ő nem tud. Ha bajba kerül, ha életveszélyes helyzetbe sodródik, akkor ott leszek, mint ahogyan most is, de fontos dolgaim vannak New Yorkban, amiket nem tudok csak úgy félredobni. Az új szárny fontos, gyerekeken segíthetünk, ami számomra az egyik legfontosabb dolog a világon, hiszen ők az új nemzedék, talán ők azok, akik elérhetik, hogy változzon valamennyit a világ, mert most nem jó irányba tart. A gyerekekben van minden reményünk, ha ők nem tudnak tenni azért, hogy jobb legyen a helyzet, akkor senki sem. Őket még megpróbálhatjuk jobbra nevelni, a felnőtteket már nem lehet átformálni, de ha ők más szemmel nézik a világot, akkor tényleg jobb hely lehet idővel. - Ascariel nem mutatkozik? Ez... mit jelent pontosan? - óvatos kérdés, természetesen nem fogok tőle válaszokat kiharcolni, ez fel sem merült, de azért mégis csak érdekel, hogy vajon ezt hogyan is értette. Ha Ascarielre sem támaszkodhatunk és ilyen nagy a baj... akkor vajon mi lesz? A szavait épp ezért ezúttal csendben hallgatom végig és a végén sem szólalok meg azonnal. Baljóslatú az egész, főképpen ahogyan fogalmaz. - Ez mit jelent pontosan? Tehát... nem a rendszert véditek, hanem mindig azt, amit... kell, hogy meglegyen az egyensúly? Az is rossz, ha a jó túlságosan erős? Nem értem... - Káosz és Rend, miért baj az, ha utóbbi az erősebb? Tényleg nem világos számomra, hogy ezt hogyan gondolta ki, hogy ez az egész mi alapján állt össze a fejében. Ha túl sok lenne a jó, akkor elkezdenék őket támadni, hogy meglegyen az egyensúly? Ennek nincs semmi értelme, hiszen a védelem kasztja értünk, miattunk van, miért akar ezen változtatni? Fel nem foghatom a szavait, bármennyire is próbálom, én valahogy egészen máshogyan látom a világot. Lassan elérjük az első utat is, de én még most is a szavain gondolkodom, ezért nem sikerül viszonoznom a mosolyát, ami egyébként egészen szokatlan jelenség. Pedig jól áll neki, gyakorolhatná többször is, bár gondolom, akkor nem keltene mindenki előtt ilyen komoly és határozott benyomást. - Figyelek magamra, de... nem én vagyok a legfontosabb, csak egy láncszem. Pótolható láncszem. - a végére azért hozzáteszek egy halvány mosolyt. Tényleg nem gondolom, hogy én olyan sokat jelentenék, hogy vigyáznom kellene magamra. Sokan vannak, akik értékesebbek nálam. Erősebbek, nagyobb a tudásuk, jobb harcosok, többen figyelnek rájuk, vagy adnak a szavukra. Soha sem éreztem magamat kiemelkedőnek, aki tényleg olyan sokat jelentene.
Tárgy: Re: A Csendes Óceán felett Hétf. 21 Szept. 2015 - 20:39
Clarion& Eldorien
Félreért, és ez abból fakad, mert eddg ügyesen elnyomtam vele kapcsolatban mindent. Nem feltétlenül arról van szó, hogy az első körbe tartozó vezető vagyok, férfi, aki lerázza magáról a segítő kezet. Mások esetében meglehet, büszkeségről szólna. Általa viszont csak aggodalom süt szerte végig a vénáimban, a félelem ízért érzem a számban, hogy ki tudja, mikor pusztul el nagyobb hatalmak által, és még csak nem is közöltem, hogy miről szól is ez kettőnk között. Biztosan egy arrogáns baromnak vél, az is vagyok, hiszen ki kell zárni mindent, hogy megfelelően keményen irányítsunk. Nincsen helye gyengédségnek. - Mintha ez olyan egyszerű lenne. A te világod biztosan lineáris, arról szól, hogy mész a szíved után. Ezért vagy kiszámítható, erre nem gondolsz? – Nem beszélek vele keményen, a mondandóm tartalma lehet inkább bántó. Nem akarom, hogy úgy érezze, naívnak tartom. Az anyám teljesen másféle angyal volt, erős, biztos kezű vezető, aki nekem is ezt a tudást adta át. Olyan, aki ha széttárja a szárnyait, nem elámul tőle a többség, hogy milyen gyönyörű. Sokkal inkább az erő az, amit sugárzott. Az erő, amely csak lelkiekben Clarion sajátja a naivitás mellett. Nem akarom, hogy értem áldozza fel magát. Az szinte értelmetlen lenne. Sosem közeledtem felé, de hogy nélküle lenne... bármi motivációm, hogy tegyem a dolgomat? Aligha. Az is elengendő, ha olykor látom őt, és most jogosan mond le arról, hogy ismét megtegyem. Módomban állna Kono-t felülbírálni, vajon mit szólna Clarion, ha megtenném? Ha önző érdekemet mindenki más elé helyezném? Nem, neki már megvan a bejáratott élete, ebből a szempontból az én gondolataim nem számítanak. Ahogyan a körök sem lényegesek a kettőnk szempontjából. Cak azt tudnám, hogy miért hátrálok ki abból, hogy bármit is mondjak neki. A harcos, akinek alig akad legyőzője, de a zöld szemű angyal ellen meg esélye sincsen? - Megértem, tényleg. Tegyél a belátásod szerint. – Ha valaki látna minket, azt hinné, hogy ő áll felettem, bizonyos szempontból ez nagyon is így van. Most is megpróbáltam uralkodni rajta, a lábaim elé dönteni, hogy tudja, hogy ki az úr a házban. Akkor bezzeg sokkal keményebb van, ha mindenki más is lát, ám így kettesben talán még sosem beszéltünk. Szokatlan, ettől nem találom a hangomat. Magabiztosságot keresve túrok bele a szakállamba, és megnedvesítem az ajkamat. A tengerparti forróságban gyalogolva a földre dobtam a zakómat, bármilyen drága is volt, most nem kell, semmi szükségem az eleganciára. Van nálam tárca, pár hitelkártyával, most nem szívesen mennék vissza Rioba, át kell gondolnom a dolgainkat. Kész voltam a halálra, erre ő visszaránt, pusztán bajtársiasságból. - Valakire, aki uralja az üstökös erejét. Ascariel már jó ideje nem mutatkozik előttünk. – Ezzel jó ködösen fogalmazok, lényegében igaz, amit mondok, de nem mondhatom azt sem, hogy nem válaszol a hívásainkra több mint kétszáz éve. Nem állítom, hogy halott, de hogy valami történt vele, az egészen biztos. - Ez nem ilyen egyszerű Clarion. A Rend és a Káosz csak az emberek tudatában élnek. Ascariel tanítása alapjaiban más. Az egyensúly a lényeg. A Káosz sem feltéltenül rossz, csupán szenvedélynek hívjuk. A Védelem kasztja akkor is be szokott avatkozni, ha a Rend túlzottan eluralkodna. Ahogy mondani szokták mindig a gyengébbet támogatjuk. A kívülállók nem a Káoszra törekednek. Másféle világrendre. Ez itt a kulcs. Ezért lenne jó, ha Ascariel végre jelentkezne. Annak idején mintha... sejtette volna, hogy ez lesz, nélküle viszont gyengék vagyunk. – Sétálunk tovább, lassan megjelenik a távolban az autóút, ettől sokkal beljebb nem vagyunk, hiszen a kősivatag környékén alig jár bárki, elhagyatott vidék, ez az én formám. – Nekem minek, ha itt vagy te, és úgysem tudom a fejedbe verni, hogy magadra figyelj? – Rázom meg a fejemet derűsen. Ha kettesben vagyunk, talán nem annyira nagy gond, ha egy fokkal oldottabb vagyok, tőle sem várom el, hogy nagyúrnak szólítson. Nagy teher nyomja a vállamat, néha egy kicsit lazíthatok is.
Tárgy: Re: A Csendes Óceán felett Pént. 18 Szept. 2015 - 15:20
Eldorien & Clarion
Pedig egy árva szó nélkül segítenék neki, bár ezzel azt hiszem tisztában van egyébként is, csak a férfiúi büszkeség az, ami nem engedi neki, hogy elfogadja a segítségemet. Ezen igazából nem is lepődöm meg különösebben, a férfiak már csak ilyenek, legalábbis nem egyet láttam már, aki így állt hozzá a legtöbb élethelyzethez. Ezért nem is erőltetem a dolgot, csak egyszerűen ha kellene, akkor szó nélkül segítenék neki, de amíg nem szükséges, addig nem teszek semmit. Ha kellene, akkor egy árva szó nélkül is kísérném én addig, amíg biztonságba nem érünk, mégis ő az, aki úgy tűnik, hogy valami okból kifolyólag elkezd megnyílni nekem. Nincs ellenemre, maximum meglep, de kimondottan jól eső érzéssel tölt el, ahogyan magyarázattal szolgál nekem. - Ne érezd magad a lekötelezettemnek Eldorien, ezt... ezt sosem várnám, nem is akarnám. Segítettem, mert akartam, ez nem elég? - miért kell mindent indokolni? Miért kell mindent megmagyarázni, viszonozni és büszkén viselni? Nem tehettem meg ezt csak azért, mert meg akartam, mert segíteni akartam neki egyszerűen csak? Szerintem igenis az ember lehet valakivel segítőkész egyszerűen csak azért, mert mellette akar állni, nem kell mindent indokolni. Nem vetne jó fényt a világunkra, ha ő eltűnne, ha más venné át a helyét, bajban lennénk akármit is mond, akárki is van helyette, aki oda állhat majd az első helyre, akkor sem ilyen egyszerű ez, én pedig védeni akarom őt, hogy rendben legyen minden. Mással nem foglalkozhatom, nem nézhetek ezen kívül semmit sem, sem őt, sem semmi mást... a mostani tekintetével sem szabad foglalkoznom. Kono tudom, hogy úgy véli túlságosan szolgalelkű vagyok és többet kellene tennem azért, hogy megmutassam mennyire erős vagyok, de... miért lenne ez mindenkitől elvárt mégis? - Tudod nekem csak... feladataim vannak és az új szárny a kórházban... Hatalmas lehetőség! Kono gyerekeknek tervezteti, nekik segíthetünk, hiszen ők a jövő és ez fontos nekem is. - nem is tudom, hogy miért magyarázkodom, hiszen elfogadta a válaszomat gond nélkül, de mégis valahogy furcsa érzésem van, túlságosan kemények voltak a szavai, túlságosan keményen fogadta el azt, amit mondtam és talán nem vette jó néven, hogy nem egyeztem bele? Nem is tudom... én csak nem akarnék mellette lenni tétlenül és csak... lenni. Tennem kell a dolgomat, segíteni másokon, e nélkül képtelen lennék élni, ebben teljesen biztos vagyok, remélem, hogy megérti ezt, és nem veszi rossz néven és nem visszautasításként kezeli. - Lila köd? De ez mire utalhat egyáltalán? Ascariel mit gondol az egészről? - oh nem, semmit sem tudok arról, hogy a főangyal nem mutatkozott már jó ideje. Úgy tudom, hogy időnként a vezetőink beszélnek vele, még ha nem is oly gyakran, hiszen őt sem lehet minden aprósággal folyton zargatni. Azért lettek ők a vezetők, hogy megoldják a problémás eseteket, bármi is történjen. Persze ők sem oldhatnak meg egyedül és ez most nagyon kirívó esetnek tűnik, talán ki kellene kérniük Ascariel véleményét is, vagy talán már nem is tették? - Meg akarják dönteni a rendszert úgy véled? Vagy csak... káoszt akarnak és rosszat mindenkinek? - talán naiv kérdés, de érezheti a hangomból, hogy sosem értettem meg az ilyesmit, most sem értem. Miért akar valaki rosszat valaki másnak, miért akarna tömegeknek? Miért nem tudunk csak egymás mellett élni, miért nem lehet mindenki békében és nyugalomban? Az olyan lehetetlen lenne? A következő szavai mégis meglepnek, a rejtett tartalmuk, amit nem szabadba azt hiszem kihallanom. Aggódna értem? Miért? - Köszönöm Eldorien, ígérem, hogy vigyázni fogom magamra, amennyire tudok. - nem tudnám magamat meghazudtolni teljesen. Úgyis másokat helyezek magam elé, ahogyan most sem néztem mennyire veszi ki az erőmet ez a repülés, hogy mi lehet a következménye annak, ha nem pihenek meg és nem szállunk le időben, vagy túl korán érkezem meg a harc színterére... de ha máshogy cselekednék az már nem is én lennék. - Bár ez azt hiszem rád is igaz, neked is vigyáznod kellene magadra. - sokan néznek fel rá és számítanak rá, neki sokkal inkább vigyáznia kellene magára, mint mondjuk nekem. Én nem vagyok olyan értékes, csak egy apró lánc szem, helyettesíthető, ő viszont én még most is úgy vélem, hogy nem.
Tárgy: Re: A Csendes Óceán felett Szer. 16 Szept. 2015 - 8:47
Clarion& Eldorien
Igyekszem annyira megemberelni magamat, hogy ne kelljen rátámaszkodnom mégegyszer, az már végképp méltóságon aluli lenne. Megmentett, talán nem fogja mindezt szétkürtölni, viszont muszáj annyi erőt felmutatnom, hogy még így, emberi alakomban sem legyek annyira elesett. Clarion az a mítikus, aki nem pusztán angyalként gyönyörű, választott emberi alakjai is mindig sugároztak valami hihetetlen bájt, amelytől nem tudtam szabadulni? Hogy is tudnék? Az egész valami belső megmagyarázhatatlan sugallat, amely felé sodor, s nem enged elszabadulni. - Azt majd én eldöntöm, hogyan kezellek. Létezik bajtársisasság is. Megmentettél, ez kiemel a többi közül. Még ha gyűlölöm is, ha valakinek a lekötelezettje vagyok. – Úgy vélem jobb, ha kimondom a gondolataimat (egyet kivéve), hiszen mindig is ilyen voltam, következetes, talán sokak szerint szűk látókörű. Végre megtalálom a saját erőmet, és el tudom engedni őt, annak ellenére, hogy ahogyan a karjaiban tartott, semmilyen más érzet nem pótolhatta ezt. Még az sem, ha egy komoly fegyver siklik az ember kezébe. Mondanám, hogy hasonló élményt nyújt, de nem, Clarion a minden, még ha ezt mélyen el kell temetnem magamban, és soha senkinek bevallani. Az ótönde ha jól sejtem, már tudja, viszont hol durván, hol apatikusan hárítottam el az erre irányuló kérdéseit. Nem foglalkozhatok ilyesmivel, még elvi szinten sem. Mindezek után spontán fogalmazódik meg bennem a gondolat, hogy egyrészt azért, hogy másoknak ne mondja el, és a szemem előtt legyen, magam mellé veszem, de mint kiderül, ez így nem működik. Megtehetném, ha akarnám, hogy Kono-t felülbírálom, ám van értelme holmi szeszélynek? Biztosan nem. Felelősségteljes munkát végez, nem számít, hogy netán gyakrabban akarnám látni. Így viszont, hogy nem lesz mellettem, szépen elválunk majd, ha kicsit erőre kapok. Talán még ma. Hiszen az nem lehet megoldás, hogy mindenféle mondvacsinált indokkal utazgatok fel New Yorkba, vagy éppen oda, ahova Kono rendeli Clariont. Ostoba vagyok, és tényleg csak azzal muszáj foglalkoznom, amihez értek, a fegyverekhez. Hát ezért nincs nekem senkim, és nem is lesz. Túl bonyolult, nem akarok azon tűnődni, hogy mit miért csinálok rosszul. Megtehetném, bármikor megtehetném, hogy az ágyamba parancsolom. Saját törvényeink vannak. Hiába a modern kor összes joga, amely a nőket védi, vagy bárkit a szexuális kihasználtságtól, nálunk ez máshogy működik, ősibbek vagyunk mindennél. Nem a jogok tartanak vissza. Saját belső morálom, amely szerint ez nem lenne győzelem. Sőt, vereség lenne. S mint tudjuk, nem szokásom veszíteni. Ha itt elpusztultam volna, az is erős döntetlennek számít. Clarion ezt hiúsította meg, amiért még hálásnak is kell lennem. S azt, hogy nem dolgozhatunk együtt, lényegtelen tényként kell értékelnem. - Világos. Nem bírálom felül a Tudomány kasztját. – Keményen szorítom össze a fogamat, nem is nézek rá, végtére is egy próbát megért, többet úgysem fog látni tőlem a következő ezer évben, aztán úgyis az ótünde lép a nyomdokomba, míg én visszavonulok, remélem addig Ascariel is előkerül, bárhova is távozott. Talán már itt lenne az ideje, hogy ezekben a sötét időkben megmutassa magát, és végre jelezze, hogy kész tovább tanítani minket. Hihetetlenül hiányzik, nélküle elveszettek vagyunk, anyám bezzeg olyan sok jót kapott tőle. A mi generációnk pedig az előző romjain bukdácsol. - Nem tudom pontosan. Állítólag olyan köd vette körbe, mint a csonka Hold csóvája. Lilás... Üvöltözött fájdalmában, majd egész egyszerűen elhalványult, és eggyé vált a köddel. Rémesebb, mintha széttépték volna. Így semmit nem tudunk a támadóról, tényleg szinte semmit. – Harcos vagyok, azzal tudok megvívni, amit látok. Mindketten elementálok vagyunk, vagyis ő csak volt, sok múltbéli esemény fűzött össze még Mantunduban. Szinte együtt nőttünk fel, és ha ő ilyen csúfos véggel távozik a világból... Nem, én nem akarok erre a sorsra jutni. – A fizikai harc... talán mellettünk szól, szervezettebbek vagyunk, ellenben ők... csapdát állítanak. Egyesével akarnak végezni velünk. Nem tudom, tényleg nem. – Rázom a fejemet. Hirtelen belémhasít, hogy ha a kémeik most látják, hogy Clarion itt van velem, talán ő lesz a következő célpont. Meglehet úgy hal meg, hogy nem is mondtam neki, hogy... - Szeretném, ha magadra vigyáznál első sorban, nem másokra. – Talán tudat alatt ezért is akartam, hogy mellettem dolgozzon. Nem pusztán azért, hogy nap mint nap láthassam a sugárzó, gyönyörű alakját, oh, igen, az mindegy is, na persze. De tudni akarom, hoy nem lesz semmi baja. Mert bár az életben nem szándékoztam kifejezni semmit iránta, de ha történne vele valami, akkor gyakorlatilag engem végeznek ki, mert abba belepusztulok.
Tárgy: Re: A Csendes Óceán felett Kedd 8 Szept. 2015 - 11:26
Eldorien & Clarion
Fogalmam sincs, hogy mi jár a fejében. Ez a képesség nem az enyém, nem látok a gondolataiba, nem tudom, hogy mi jár az eszében és talán nem is kellene, hogy tudjam. Mindig is csalásnak gondoltam, ha valaki a gondolatok között kutatott, hiszen amit el akarsz mondani valakinek, amit meg akarsz osztani vele, azt meg is osztod, nem fair, ha más módon erővel szeded ki belőle nem igaz? Ezért figyelem csak csendben és segítek neki, sosem gondolnék rá, hogy másképp tekint rám, hogy a szigorú pillantás és a korholás mögött netán más is van, hiszen láttam már őt és mindenki mással is így viselkedik, hát miért lenne akkor velem különb nem igaz? - Ez nem ezen múlik, felettem állsz függetlenül attól, hogy segítettem-e. - nem folytatom tovább a mondatot, pedig megtehetném, hiszen lássuk be eddig még arról volt szó, hogy nem kellene itt lennem és nem kellett volna segítenem sem neki. Igazság szerint nem tudom eldönteni, hogy mit is akar ebből az egészből kihozni, valahogy mintha mindig mást mondana, vagy másra jutna. Minden bizonnyal ennek is meg van a jó oka, vagy talán csak ő sem tudja, hogy pontosan mit is akar. De legalább már addig eljutottunk, hogy nem akar minden áron erősnek mutatkozni, miközben egyértelműen nem az. Azt hiszem ez is mindenképpen előrelépésnek számít. Zavartan sütöm le a tekintetemet miközben igyekszem megtartani az egyensúlyát, amíg összeszedi magát és sikerül a saját lábán is előre haladnia. - Világos, nem is volt rám igazán szükség. - halvány mosollyal támogatom, amíg nem sikerül saját magától is megtartani a súlyát és végre lábra állni. Időbe fog telni, mire teljesen rendbe jön, hiszen rendesen elbántak vele és egyben ő is magával, hiszen ez a harc kivette az erejét és persze nem volt hajlandó még csak beismerni sem. A gyógyításom adott neki erőt és a képességem miatt tudom, hogy meghalt volna, ha nem érek ide időbe, akármit is mond, de ezt nem fogom a tudtára adni. Minden angyal számára saját döntés az, hogy kit választ védelmébe és nem vagyunk kötelesek sem elmondani azt, hogy ki, vagy kik ezek a személyek. Én sem teszem ezt, egyszerűen csak szép csendben vigyázok rá a háttérben, mert jelenleg ez a dolgom, ezért vagyok itt és továbbra is csendben tűröm azt is, ha netán sértegetni próbál. A következő szavai viszont határozottan meglepnek. Mellette fogok dolgozni? Vajon azért, mert nem akarja, hogy úgy tűnjön, hogy gyenge volt és... nem akarja, hogy ezt bárkinek is tovább adjam? Úgy sem tenném pedig. - Melletted? Miért? - az első reakció, ami kicsúszik a számon, nem tehetek róla, még ha talán nem is kellene így direktben kérdeznem, de nem tehetek róla, tényleg meglep ez az egész. - Úgy értem, bizonyára jó okod van rá, hogy így döntöttél, de fontos teendőim vannak New Yorkban. Nekem ott kell maradnom, Kono új feladattal bízott meg. - a kórház egy egész új szárnyát fogom vezetni, remélem nem úgy érti ezt, hogy nem maradhatok New Yorkban, mert az biztos nem lenne megfelelő. Nem akarok ellenszegülni, nem is tehetem meg, de remélem megérti, hogy nem tehetek ilyesmit, mert vannak fontos dolgaim, amiket muszáj vagyok ugyanúgy elvégezni és nekem a kórház és az emberek segítése a legfontosabb, mondhatnám úgy is, hogy létszükséglet. - Mi... mi történt veled? - elképedve pillantok rá, hiszen jól látom a pillantásából, hogy rémes dolgok történhettek ott, ha egyszer még rá is ilyen hatással voltak a hírek. Rossz dolgok vannak készülőben és ebbe belesajdul a szívem. Fogalmam sincs, hogy mi lesz a világból, ha efféle lázadásokkal kell számolnunk, vagy hogy mi lesz vajon a következménye ennek a sok rossznak, hogy milyen hatással lesz majd az ártatlan emberekre. - Meg tudjuk állítani őket? - voltak már nagy harcaink, bár sokat én magam is csak a történelemből ismerek, de félek tőle, hogy most nem erről van szó, hogy most még komolyabb események várnak majd ránk és azt hiszem nem csoda, ha ez mélységes aggodalommal tölt el.
Tárgy: Re: A Csendes Óceán felett Pént. 4 Szept. 2015 - 15:56
Clarion& Eldorien
Az évszázadok óta, amióta látom, most itt van előttem centikre, megérintett, a karjaiban fogott, mintha minden egyszerre valósággá vált volna. Bármikor megtehettem volna, hogy én magam szólítom meg, akár az ágyamba rendelem, szinte kötelessége lett volna szót fogadni, az enyém már már-már isteni hatalomnak minősülő, kiterjedt tartomány, amelynek az első kört no meg Ascarielt leszámítva mindenki köteles behódolni. A kívülállók logikusan nem, ők látványosan szegülnek velem szemben, akár meg is halnak, hogy az igazukat bizonyítsák. Erre itt egy angyal, aki csakis azért jött el ma, hogy én túléljem. Igaz, hogy ezt a köz érdekében tette főleg, nem a személyem miatt, és hát a harmadik kör tagjai szájából már különösen hangzik a hajbókolás, amikor maguk is szinte a Föld vezetői közé tartoznak. Vagy csak azért, mert nem akarom, hogy teljesen behódoljon? - Ha megmentesz valakit, a szolgája kívánsz lenni? – Felelem kemény pillantással, hiányzik belőle a tűz. Vagy éppen a finomsága, a hamvas kedvessége miatt vetettem rá szikrázó pillantásomat, mielőtt még öntudatra ébredt volna. Nem akartam megkapni őt, nem vágytam efféle játékszerre. Fájdalmas felismerés volt, hogy nekem is van szívem, érezhetek én is efféle gyenge, hátráltató érzelmeket, így könnyebbnek véltem mindezt kizárni. Most is ezt kéne tennem. Vajon ilyen hála lenne? Pillantásom ezúttal nagyon is emberi, a tűzelementál most legbelül regenerálódik, most egyek vagyunk, azonos értékrenddel, mint nő és férfi. Izmaim zsibonganak, pihenésért üvültve, ám már nem roggyanok meg, éppen csak annyira, hogy a karja után kapva rátámaszkodjak, holott emberként sem vagyok kis súlyú, és a lánynak is kellene némi szusszanás, emberfeletti teljesítmény volt, amit a művelt. Immár nem engedem el, rá támaszkodom pár pillanat erejéig, legalább amíg szerzet annyira lélekerőt, amely sétára tud késztetni. Alig pár centiről keresem a tekintetét, amely mintha zavarról árulkodna. Akárcsak az enyém, nem szokásom ilyen közel engedni bárkit is, s kinyilvánítani a saját törékenységemet. - Ez most nem az a helyzet volt. Meg se kottyant. Ilyeneket szoktam reggelizni. – Pillantásomban konok derű honol, az arroganciát elengedem, némi humort csillogtatok meg, hogy összeszedjük magunkat a vánszorgás előtt. Sosem gondoltam volna, hogy ha valaha ilyen helyzetbe kerülök, pont Clarion, aki nem harcos, mégis igazi angyal, ő siet majd a segítségemre. Ha véletlenül lennék olyan botor, hogy elmesélném Fionnak, még ő is szájtátana, angyalként ilyen bukórepülést végrehajtani a kőkemény víztükör felett még talán Caryeth sem tudna, pedig neki acélosak a pikkelyei. - Mert egy ideig mellettem fogsz dolgozni, és mint olyan, nem árt, ha tudsz egyet s mást. – Kész, ezzel eldöntöttem, nem számít, hogy más kasztba tartozik, bizonytalan időre igényt tartok rá. Hogy milyen minőségben az majd el fog dőlni. A valóság az, hogy nem akarom, hogy ha véres polgárháború tör ki, Clarion, mint alsóbb kasztos csak később értesüljön, nem árt, ha már az elején tisztában lesz a fejleményekkel. Ellaelt már így is sokszor érte a vád, hogy Hendialát mindenbe beavatja, így nem sietni Clarion tudtára adni, ha gond van. Valójában úgy van, ahogy mondom, a bizalmamba avatom hálából, de hogy ezt ki is mondjam, az fel sem merülhet. Tűnjön csak úgy, hogy én vagyok ura, s parancsolója. A nagyuramozást pedig igyekszem szó nélkül hagyni. Elengedem, és elindulunk, miközben rájövök, hogy alig tudok róla valamit, a szótlanul sétálás még fárasztóbb lesz. - A céljuk egyértelműen a bosszú, s egy új világrend felállítása. Nem ejtenek foglyokat. Bizonyára ismerted Dialinnont a diplomácia harmadik köréből. Szaud-Arábiában halt meg a múlt hónapban. Már ha lehet halálnak nevezni azt, ahogyan az ismeretlen vezér elbánt vele... – Ettől még nekem is megrándul az arcom, harcos vagyok, a legkeményebb fajtából, a légelementál végzete azonban még engem is megérintett.
Tárgy: Re: A Csendes Óceán felett Szomb. 29 Aug. 2015 - 14:44
Eldorien & Clarion
Vezető... nem hiszem, hogy valaha is jó vezető lennék. Ez nem olyasmi, ami hozzám illő pozíció. Én csak élem az életemet és segítek annak, akinek tudok. Nem tudok irányítani és nem tudok igazán beleszólni sem mások életébe, ez valahogy soha sem ment nekem és nem is szeretem igazán. Én sokkal inkább vagyok beosztott típus, aki megteszi azt, amit kell a jó ügy és az egység érdekében, de hogy én magam irányítsak bárkit is, netán kifejezetten parancsokat osztogassak... Még azoknak is, akik alattam vannak csak kérést tudok kiadni, nem pedig elvégzendő feladatot. A szavai viszont határozottan meglepnek. Miért hangzik a számból furcsán a Nagyuram? Más is biztosan mondta már neki nem is egyszer és velem is ugyanolyan fensőségesen viselkedett, ahogyan gondolom a legtöbbekkel szokott, akkor most mégis miért más ez a helyzet? Csak azért, mert megmentettem és segítettem neki. - Miért hangzik furcsán? - csúszik ki a számon szinte reflexből a kérdés, még ha nem is szabadna igazából kimondanom, mert talán nem tartozik rám és nem is akarja megosztani velem azt, hogy mit gondol, vagy hogy hogyan érzi ezt az egészet. - Persze csak, ha úgy gondolod... elmondanád és megérteném. - hajtom meg újra a fejemet előtte. Alázat, ez mindig is meg volt bennem. Ellaelre is felnézek, de előtte is hasonlóképp viselkedem, még Kono Hana sem kivétel ez alól, csupán talán egy árnyalatnyival, hiszen ő nem első körös és azért másképp is viselkedik velem, mint mondjuk Eldorien. Ő azért elég erőteljesen rájátszik arra, hogy az ember úgy érezze, kevesebb nála. Nem arról van szó, hogy tényleg így is gondolom, de ő sokkal nagyobb jelentőséggel bír mint én. Csak egy angyal vagyok, csak egy harmadik körös senki hozzá képest. Ha én nem lennék nem omlana össze a világ, ha ő nem lenne, annak komoly következményei lehetnek. - Vannak helyzetek, amikor ez... egyszerűen nem számít. - rázom meg a fejemet. Nem érdekes, hogy hozzá tartozom-e, attól még épp elég értékes ahhoz, hogy ne akarjam, hogy baja essen és egyébként is... Eldorien erős és karizmatikus, nem hiszem, hogy lenne olyan, aki ne venné észre, hogy a külseje cseppet sem elhanyagolható. Talán a magam szerény módján ezzel én is tisztában vagyok, talán nem csupán azért váltam az őrangyalává, mert a rendszert védem, talán a szívemet is meg akarom óvni a fájdalomtól, amit az esetleges elvesztése okozna. Amikor láttam a víztükör felé zuhanni... azt hiszem soha életemben nem repültem még olyan gyorsan. Kész csoda, hogy meg tudtam állni vele együtt a víztükör előtt, hogy el tudtam hozni eddig, de mégis képes voltam rá, beleadtam minden erőmet, minden rejtett tartalékomat és megmentettem. Hogy miért és honnan volt hozzá akaratom... ez talán jelen esetben nem is számít igazán. - De hát... miért mondtad el? Úgy értem... köszönöm, hogy megtisztelsz bizalmaddal, nem mondom el senkinek sem. Tudjuk, hogy hányan vannak, hogy mi a céljuk? - csupán vajon a rendszert akarják megdönteni, vagy valami, más, több a cél? Az biztos, hogy Eldoriennel is végezni akartak és mi lesz akkor, ha még többeknek próbálnak meg ártani? Ha jól sejtem, akkor a felső körök lesznek az elsők, ha az cél, hogy lezúzzák a rendszert, de vajon képesek vagyunk védekezni olyan düh ellen, amit most is érzékeltem, amikor a helyszín felé szárnyaltam? Olyan erős volt, olyan vad... szint már távolról is, mint valami mérget éreztem, ahogyan fojtogat.
Tárgy: Re: A Csendes Óceán felett Pént. 28 Aug. 2015 - 10:18
Clarion& Eldorien
Igazság szerint a civil életéről alig tudok valamit. Sosem kértem a szolgálatát, szándékosan, a harmadik körbe tartozók nem közvetlenül hozzám tartoznak, így Ellael kiséretében láttam legtöbbször, és nem is szándékoztam rendelkezni vele. Az éves találkozón, ahol ott van szinte mindenki, ott is csak angyali formájában látom, így nagyjából semmit nem tudok róla hogy mivel foglalkozik a való életben. Mintha valami kötődése lenne a közvetlen feletteséhez, Konohoz, és ebből akár tippelhetnék is valami egészségügyi vonalra, de ebben nem vagyok biztos. A közvetlen embereimről, és a kasztomban elhelyezkedőkről a hatodik körig bezárólag szinte mindenkit név szerint, és mélybehatóan ismerek, hogy milyen fedősztorival rendelkeznek jelenleg, ezért tudom, hogy hol, milyen feladatban lehet őket bevetni. Clarion nem tűnik tipikus vezetőnek, vele nem is nagyon rendelkezhetnék, bár alattam van, mindenkinek parancsolok, ám miért tenném? Van emberem bőven, így lényegében az elmúlt párszáz évben nagyon ritkán találkoztunk. Külsőre, arcformára mindig törékeny volt, ismerem az angyali alakját is, és ahogyan én a saját dominanciámat erősítettem, ő egyfajta kedves, megnyerő bájt, nem véletlenül fehérszárnyú... Olykor összevillant a tekintetünk, amitől furcsán éreztem magam, olyan erőt mozgatott meg bennem, amit még soha más nem tett előtte. Pont ezért olyan frusztráló, hogy anélkül, hogy hozzámszólna, mégis képes rám hatni. Öregnek érzem magam, mint aki mellett csak úgy elszaladt az élet, sosem választottam magamnak párt, aki csak gyengítene, ráadásul mindig oly felelősség nyomta a vállamat, hogy sokkal egyszerűbb volt így tenni. Korom előrehaladtával ellenben olyan tapasztalatlan vagyok, hogy nehéz mindezt kezelni, elnyomni. Volt ugyan ősrégen még egy-egy nő az életemben, csak úgy próbaképpen, de hogy így lekössön valaki, az nem merült fel. - Most, hogy kimondod, hogy Nagyuram, a te szádból olyan furcsán hangzik. – Ismerem be, holott az előbb éppen ki akartam mindezt követelni, tiszteljen, boruljon térdre, most meg úgy vélem, hogy aki éppen megmentett, az nem lehet a szolgám. Ám ha így tekinteténék rá, akkor olyan, mintha feladnám a büszkeségemet, az erőmet. Áh, mindez most miért is számít? Éppen a szeme láttára pusztultam volna el, van mindennek még jelentősége? Már tudja, hogy nem vagyok sebezhetetlen, tudja, hogy képes vagyok összecsuklani. Akkor miért is lennék a nagyura? Nem tudom felemelni őt a porból, nem hozzám tartozik, a hála érzését nem ismerem, ahogyan a köszönöm szót sem. Ahogyan végigfuttatom tekintetemet a finom arcélen, egy törékeny, szinte remegő teremtést látok, aki maga is védelemre szorul, aligha harcos, jelen állapotomban hogyan is tudnám megvédeni? - Felesleges volt miattam kockáztatnod. Nem hozzám tartozol, ott hagytad beosztásodat miattam. – Suttogom erőtlenül, különös lelkiismeretfurdalással küzdve. Az izmaim még mindig zsibonganak. Nem érzem holtfáradtnak magamat, csak éppen nagyon emberinek. Mintha nem volna a természetfeletti erőm, és halandóként futottam volna le egy marathont, vagy boxoltam volna legalább nyolc menetet. Bárhol mozdulok fáj. A sebek lassan hegekké szelidülnek a lány gyógyítása nyomán, pár napon belül nyomuk sem marad, főleg ha megfürdök az egyik lávában, amely mindenki másra halálos végzetet hozna, számomra az az üdítő termál. Hagyom, hogy tüdőmön át fájdalmasan sikoltva áramoljon a levegő, és közelebb lépek a lányhoz, ki tudja ugyanis, mikor dőlök el megint. A forróság immár elhagyta halandó alakomat, nem kell attól rettegnie, hogy megégetem. Felnézek, sötét tincseim is lassan megszáradnak, a nap állásából úgy sejtem, hogy úgy délkeletre érdemes elindulni az autóút reményében. - Miamar hordjájának maradéka. Új vezérük van, úgy sejtem. Valaki, aki eddig még nem mutatta meg magát. Valaki, aki mítikusokat öl. Végleg. Abból nem hozható vissza senki, még ha fel is tud támadni. Legalábbis nem tudunk ilyen esetekről. A harmadik kör még nem tudja. Te most már igen. – Indulunk el a tűző napon, amelyet egyébként bírok, de most mintha még a képességeim is pihennének, és attól még szomjas vagyok, de rohadtul.
Tárgy: Re: A Csendes Óceán felett Vas. 23 Aug. 2015 - 21:18
Eldorien & Clarion
Oh én nem gondolom azt, hogy olyan, mint a többi férfi. Persze, hogy nem, hiszen ő mégis csak okkal került arra a posztra, ahol most van, okkal lett vezető és emelkedett ki a tömegből, viszont sokakkal találkoztam már életem során és köztük nem egy volt a harcos. Katonák, akik a fronton haltak s harcoltak, vezérek is akadtak köztük bőven, tisztában vagyok vele, hogy milyen áldozatokat szülhet a dac és a túlzott mértékű önhittség. Nem az a baj, ha valakinek van önbizalma. Nem, az soha sem gond, de az olyanoknak, mint Eldorien ebből valahogy túl sok adatott meg, mintha nem tudnák meghúzni azt a bizonyos határt, amin túl már a fene nagy önbizalmuknak hála végül a vesztükbe rohannak. Ő is meghalt volna inkább, mint hogy az én segítségemre szoruljon, mert az emberei tudják a dolgukat. De mi van akkor, ha ezt nem mindenki nézi ilyen jó szemmel? Ő Fionnt helyére valónak gondolja, de talán nem mindenki van így ezzel. A rendszer most stabil, balgaság lenne ingatag lábakra helyezni, mert ő úgy véli, hogy minden döntése tökéletes és helyes. Mindenki tévedhet, még az is aki tévedhetetlennek gondolja magát. - Nem kétlem, hogy így van Nagyuram, csupán... úgy vélem talán a döntéssel nem mindenki értene egyet és veszélyes megbolygatni a békét, ha nem muszáj. - és igen épp e miatt védem őt. Talán védhetnék mást is, de nem teszem, talán ez csak egy buta indok, ami miatt a szárnyaim alá vettem őt, és nem csak erről van szó, a posztjáról, vagy a hatalmáról, talán több is van ebben. Eldorien lássuk be... rendkívül erős kisugárzással rendelkezik, erős és karizmatikus, egyáltalán nem meglepő, ha épp e miatt többeket is érdekel, mégis úgy tudom, hogy nem nagyon volt még mellette senki sem hosszú távon. Valahol ez is érdekel, valahol sokkal kíváncsibb vagyok rá, hogy vajon mi rejlik benne odakint, mint amit láttatni enged másoknak. Biztos, hogy ő is több egy egyszerű vezetőnél, aki mindent megtesz az emberei, vagy a világ védelme érdekében. Erős, de... közben mégis csak lehetnek érzései is a kemény külső és a vad tekintet mögött... vagy még sem? - Nem tudom, én sem, nincs erőm a levegőbe emelkedni. A szárnyaim... nem bírnák. - és az izmaim sem. Az is kész csoda, hogy eljutottunk a partig és hogy itt a landolás nem abból állt, hogy bucskáztunk párat a homokban és jó adag jutott a szánkba és mindenhová. Így sem volt tökéletes a landolás, de lehetett volna rosszabb is, ha még pár métert repülnöm kell. Az viszont már épp e miatt nem menne, hogy feljebb jussak most, pedig az égből sokkal jobban fel lehetne mérni a tájat, ahhoz viszont erő kell, a maradék erőmet viszont most majd sétára kell fordítani, amíg nem találunk egy utat, autóval és emberrel, aki elvisz a legközelebbi városba. Itt még csak térerő sincs, ez szinte teljesen biztos. - Épp a munkámat fejeztem be, a műszakot a kórházban, vagyis... majd nem, de majd megmagyarázom miért távoztam olyan hirtelen. - volt már erre példa, de mindig meg tudom oldani, hogy ne jöjjek ki rosszul a dologból. Most is menni fog, végső soron Kono segíteni szokott, hogy a kellemetlen helyzetből kimentsem magamat. - És ők... kik voltak? Tudsz róluk valamit? Persze csak ha... Ha nincs közöm hozzá... - finoman megrántom a vállamat, épp csak alig mozdítva, hiszen kellően fáradt vagyok még most is. Erőm nem sok van, nem fogok tudni úgy sem hirtelen mozdulatokkal operálni.
Tárgy: Re: A Csendes Óceán felett Szomb. 22 Aug. 2015 - 9:46
Clarion& Eldorien
Nem hinném, hogy olyan vagyok, mint a többi férfi. Ha olyan lennék, nem is tudtam volna kiemelkedni közülük, értük harcolni, békét teremteni a számukra. Ha Clarion azt hiszi, hogy egy vagyok a kis ápoltjai közül, messzemenőkig téved, és amennyire csak tudom tartani magam, az erő, mintsem a szánalomra méltó vonal az, amelyet még ezen állapotomban sem tudok megtagadni. Ha elhullok, akkor azt tegyem méltósággal. Nem először kerülök olyan helyzetbe, ahol elérhetett volna a vég, és más segítségére szorultam. Legutóbb az ótünde mentett meg, s most az angyal. Előbbit szinte lányomként kezelem, ám nincs szükségem valakire, akit hasonlóan kiemelhetek, főleg, hogy Clarion oly távoli, elérhetetlen, eszményi lény, akit belül mindig titkon csodáltam, ellenben sosem adtam tudtára, hogy bármit is érne a szememben. Néha összeakadt a tekintetünk, ekkor úgy tettem, mintha pusztán a véletlenségről lenne szó, afféle szolga ő, akinek egyetlen dolga van, értünk élni. Jó, azért nem teljesen szolga, a felsőbb körökbe tartozik, de akkor is.. egy nő csakis gyengeséget jelenthet. Lám így is legyőznek, egy angyallal az oldalamon csak növelném ezt az esélyt. Az meg sem fordul a fejemben, hogy most is Clarion mentett meg, talán erősek lehetnénk együtt. A szívem kemény, akár az izmaim, nincsen, ami meglágyítsa. - Az állandóság azt jelenti angyal, hogy kineveljük azt, aki majd átveheti a helyünket. Nincsen ezzel semmi gond. – Rázom a fejemet, göndör fekete tincseim lassan megszáradnak, lehúlnek, képes vagyok mozdítani a tagjaimat. Hogy kire gondolok az utód alatt? Magam sem tudom. Az ótünde inkább a lányom, semmint másokért felelős stratéga. A démon szorgalmasan végzi a munkáját, vadásznak gondolnám, Fionn ellenben kiválóan leköveti a gondolataimat. Talán majd ő. Egyszer... A lány szavai más esetben arculcsapásként tetszhetnének, ami esetén szigorú megrovásban részesíthetném, ha ezt mondjuk nyíltan, mások előtt tette volna. Ám így, hogy lényegében igaza van, kettesben vagyunk, és még meg is mentett... Kénytelen vagyok legyűrni a gőgömet, és bólintani. Magamban ellenben elismerően adózok bátorsága előtt, mintha nem lenne vesztenivalója. Talán nem is volt, úgy jött ide, hogy aligha ért a harchoz, mégis megtette értem. Vagy másokért. Egyre megy. A béke hírnöke, úgy gondolja, hogy szimbólum vagyok, akit nem szabad elmozdítani a helyéről. Lényegében akkor nem értem tette. Sosem lesz kölcsönös az a furcsa.. értelmetlen kötődés, vonzalom. Valahol mélyen tudtam is, hogy ez így helyes, ezért sem láttam értelmét soha kifejezni, hogy az oldalamon kívánom látni őt, mintegy szeretőmként. Nincs szükségem olyan lányra, aki parancsra fekszik fel az ágyra. Így is azt adok parancsba, amit akarok. - Nem tudom, hogy pontosan hol vagyunk. Szinte semmilyen érzékem nem működik. Aligha hiszem, hogy egy tűzviharral beljebb lennénk. – Rándul meg az ajkam, tulajdonképpen pusztítításra születtem, vezető vagyok, máshoz szinte nem is értek. Fürkészően pillantok a lány ezúttal zöldes íriszébe, és igyekszem botladozás nélkül megindulni mellette. Nem akarok belékapaszkodni, az furcsa lenne. A nyakkendőmet ellenben leoldom, és a földre dobom, most nem lesz rá szükségem. - Mit csináltál éppen, mielőtt szóltak volna, hogy indulnod kell? – Reszelem ki a fogaim között, ahogyan megindulunk valami országutat keresni. A nap állásából talán be lehet lőni hogy merre lehet kelet.
Tárgy: Re: A Csendes Óceán felett Vas. 16 Aug. 2015 - 16:14
Eldorien & Clarion
Nem lepnek meg a szavai és a hozzáállása sem. Nem ismerem még olyan jól, de annyira már igen, hogy tudjam, nem az a típus, aki könnyedén veszi, ha valaki segíteni mer rajta. Ha jól sejtem nagyobb a büszkeség benne, mint az élni akarás, vagy a logika. Sok ilyen férfit láttam már. Ez van, ha háborúban ápolsz, ez van, ha kórházban dolgozol. Mintha tényleg nem is akarnák felfogni, hogy milyen következményekkel járhatnak a tetteik és őszintén szólva nem igazán értem, hogy miért van ez, miért olyan rettentően rémes az, hogy én segítettem rajta és nem hagytam ott meghalni becsapódva a hatalmas víztömegbe. - Sosem tenném Eldorien Nagyúr! - még meg is hajolnék, ha nem lennék amúgy is térden előtte, így nem marad más, mint a kósza biccentés, amire még futja az erőmből jelenleg. Az is kész csoda, hogy még ez megy, hogy tartani tudom magamat. Egyszerűen sok volt és most hogy végre partot értünk engedhetem, hogy az izmaim zsibongva adják fel a küzdelmet. Én legalábbis ebben reménykedem, de persze, hogy nem ilyen egyszerű. Először még végig kell hallgatnom a panaszát és persze a visszavágást is, mintha tényleg olyan hatalmas bűn lett volna az, hogy segítettem neki. De legalább második alkalommal már a nevemen szólít és nem pusztán angyalként emleget. Mondhatnánk ezt a kedvesség apró jelének, de könnyen lehet, hogy csak az ájulás előhírnöke volt a téves megszólítása. - Én nem... nem akartam ilyet mondani, célozni sem rá, csupán a véleményemet mondtam ki. Talán... a rendszer stabilabb tud maradni az állandóságban. - mert igen talán olyanok vannak alatta, akikkel elrendezte, hogy ha utódja lesz, akkor ki legyen az. Talán nem lenne belőle gond, de vajon azzal számol, hogy mások ezt hogyan gondolják? Lássuk be azok, akik Eldorien közvetlen beosztottai... nem túl bizalomgerjesztőek, vagy csak én érzem így? Az tünde olyan sötét energiákat sugároz, pedig még nem láttam sokszor, de mégis tartok tőle. Aztán persze egy démon... a démonok sosem jó ómenek és Fionnról is sok mindent hallottam már, kemény kezű és eltökélt, ha ő lenne a Védelmezők vezetője vajon felnéznének rá úgy, mint Eldorienre? Kockázatos lenne és én sosem kedveltem a kockázatot. De legalább győzködnöm nem kell, mert hamar elájul, én pedig az utolsó erőtartalékaimból próbálom meg őt gyógyítani. Muszáj, több a sérülése, mint amit be merne vallani. A kérdésére csak szótlanul rázom meg a fejemet. Nem vagyok én főnök, még véletlenül sem, de én vagyok most az, aki segíteni tud neki, egyedül én, hiszen csak én vagyok itt. Ahogyan a fény lassan átjárja őt, szép lassan a szárnyaim is ködbe vesznek és eltűnnek, marad az emberei alakom, alacsonyabb, mint a másik, kicsit az arcforma is más, de épp csak egy leheletnyivel, de az alkatom így is hasonlóan törékeny, mint hófehér szárnyakkal. - Kár lenne mondanom, hogy... te sem vagy legyőzhetetlen és túlerő volt ellened igaz? - halk szavak csak, épp hogy pihegek, amikor készen vagyok és mintha csak a gondolatai között olvasnék, pedig erről szó sincs. Csak sejtem, hogy mi járhat a fejében, hogy emészti magát azért, mert nem sikerült tökéletesen neki ez az egész, hogy többet akart, de csak ennyit ért el, de ő sem sebezhetetlen, nem győzhet le többeket, ha ellene támadnak és a védelmező képességem annyit segít, hogy egy-egy villanást lássak a védelmezendő személyt ért veszélyekről, még ha pontosan nem is tudom, hogy mi történik. - Nem szólok róla senkinek sem, ezt megígérhetem. - határozottan bólintok is egyet, és immár talpon vagyok. Fáradtan, csapzottan, de a szárnyaim már nem húzzák az izmokat a hátamon, így egy fokkal könnyebb. Az, hogy fel is húzzam... hát nem egyszerű, de megpróbálok ebbe is erőt adni, még ha nem is tűnik valami egyszerűnek most. - Tehát akkor séta? - ha jól sejtem, akkor meg kell keresnünk a legközelebbi várost, vagy legalább utat, ahol talán le tudunk inteni valakit. Ki tudja, hogy ez mikor következik be és mennyit kell mennünk? Ha igen, itt kétlem, hogy térerő van egyáltalán, nem esélyes, túlságosan távol van minden.
Tárgy: Re: A Csendes Óceán felett Szomb. 15 Aug. 2015 - 8:37
Clarion& Eldorien
Csoda, hogy ilyen sokáig elbír a szárnyas, én is repülhettem volna, ha még kitart az erőmből, csak éppen az utolsó pillanatokban el kellett döntenem, hogy repülésre hagyok erőt, avagy a vésztartalékaimat egy végső támadásra intézem. Ha gyáva módon megfutamodok, akkor túlélhettem volna, de akkor a káoszsárkány is, ebben az esetben bármikor visszajöhetett volna komoly sereggel, megerősödve, vagy tovább cselezve, akkor pedig ki tudja, hogy nekem, vagy a rendünknek mi esélye lett volna megállítani őt. Sokkal egyszerűbb megoldásnak tűnt magammal rántani a pusztulásba. Így ér hát dicstelen módon véget Eldorien, hogy senki nem tudja, mi történt vele, egyátalán hova tűnt. Miután az embereimet is úgy nevelem, hogy mindenki büszkén, felszegett fejjel várja be a halált, fel sem merül bennem, hogy bárki is a segítségemre sietne, pláne ha nem is kérem, így mondhatni hidegzuhanyként ér, hogy pont az az angyal lep meg, akit évszázadok óta különös zavarral szemlélgetek, aki a magányos óráimon is eszembe jut, és ha véletlenül találkozunk, komoly dilemmákat vet fel bennem saját önként vállalt egyedüllétemmel kapcsolatban. Az évtizedek csak úgy elreppennek, s mindig vállat rántok, nem kell ő nekem, ahogyan más sem, az érzelmek világa nem adathat meg egy harcosnak, csak összekuszálja a józan észt. Apám is szerelembe esett egy angyallal, s tulajdonképpen elérte a végzet. Igaz, ha Létea nincsen, én sem léteznék. Ám ebből a példából nem árt tanulni. - Gúnyolódni mersz velem? – Kérdezem erőtlenül, nem sikerül tekintélyt varázsolni mögé, még ebben a halódó állapotomban is fel tudok háborodni, úgy vélem, hogy fel sem merülhetne normális állapotban ilyen válasz, mintha sérteném az önérzetét. Csak mert eljött, és az életét kockáztatta, úgy véli, bármit megtehet. A harmadik kör tagjai ugyanolyan szolgák, mint bárki más... Hogy merészeli? Majdnem elalékok, ernyedten tartom magamat a karjaiban, míg végül partot nem érünk, s talán itt fakadok ki annyira, hogy erőt véve magamon fölé - Úgy gondolod Clarion, hogy nem mérlegeltem a döntésem súlyát? Úgy véled, hogy felülbírálhatsz? – Lehet, hogy a fehérszárnyút a tenniakarás vezette, csak éppen semmi statégiai érzékkel nem rendelkezik. Nem tudhatja, hogy mindig úgy neveltem ki a közvetlen bizalmasaimat, hogy bármikor a helyemre tudjanak lépni. Abban talán igaza van, hogy nem olyan erősek, mint én, még hárman együtt sem, ám a rendünk hierarchiája arról szól, hogy ha elbukik egy, három lép a helyébe. Ezt felejti el tollas megmentőm. Éppen folytatnám a kioktatást, amikor úgy érzem, hogy minden erő kifut belőlem, nem hogy állni, még beszélni sincs erőm, ha ezt így folytatom, és hangon csattanással esek hátra, már alig érzem a fájdalmat, ez már mit sem számít, tompa puffanásként élem meg. Hunyorogva próbálom kinyitni a szememet, ahhoz is össze kell szednem magam, hogy egyáltalán a nyakamat felemelve ránézzek. - Most te vagy a főnök...? – Kérdezem akadozó lélegzettel, gondolván egyet, ha úgyis lemondtam a hatalomról mások javára, akkor ez már nem oszt, nem szoroz, hogy ha az angyal oktat ki. Ráadásul nem is feltétlenül ezt teszi, segíteni próbál. Érzem, hogy a belül átáradó gyógyító fény szinte azonnal éleszti bennem a tüzet, amivel akár Clariont is elhamvaszthaznám, mégis megmaradok emberi alakomban, azért minimálisan ismernem kéne a hála érzését, ahogyan annak idején az ótünde is a segítsége miatt lett a legfőbb emberem. Az angyalnál ez kizárt, Ellael alá tartozik, én meg már azon vacilálok, hogy miképpen kér majd a szürkeszárnyú viszonzást. Nem, valójában nem olyan, csak én vagyok ilyen konok, hogy nem fogadok el alamizsnát. Most csupán a gondolataim tudnak szárnyalni, én csak alig moccanni. Lassan felülök, ez még működik. Sötét pillantással méregetem, esélytelen, hogy most repüljek, és ahogy nézem, ő is így van vele. Emberi alakban kell maradnom, még egy jó ideig. A telefonom tropára ment, de nincs is kedvem ezek után még gyorsan vissza is menni, el kell vonulnom egy kicsit a rendtől, átgondolni, hogy mi is történt, és hogy van-e értelme a létemnek, ha ennyire sebezhető vagyok. - Nem tudom, hogy ki szólt neked minderről, nem is számít. Viszont te nem fogsz szólni arról, ami történt. Egyszerű kivülálló esemény, megoldottuk. – Körülnézek, hogy hol is vagyunk. Innen azért jócskán egy órányira lehet sétával az egyik város, talán ott meg tudunk pihenni. Oly hirtelen léptem le Rioból, hogy nem adtam ki parancsokat, ilyenkor ha nem térek vissza egy órán belül, lemondják az összes tárgyalásomat, és másodlagos protokoll lép életbe. Az ótünde a kasztvezető helyettes, teljes egy hétig, a leghosszabb idő öt nap volt, amíg szó nélkül távol voltam. Most talán több is lesz. Megpróbálok felállni, nyújtom a kezemet, hogy segítsen fel. Sötét hajam az arcomba hullik, nem köszöntem meg, erre nem is fog sor kerülni.
Tárgy: Re: A Csendes Óceán felett Pént. 7 Aug. 2015 - 21:45
Eldorien & Clarion
Az utolsó erőmet is úgy érzem, hogy elhasználtam már, mégis tovább küzdök, még is újabb és újabb szárnycsapásokra veszem rá magamat, amikor már igazából rég nem kéne moccannom sem. Ebből olyan fájdalmas izomláz lesz majd, amit még úgy is érezni fogok, ha emberi alakomban maradok. Időbe telik majd mire újra hosszabban tudok repülni, ami gond, hiszen van még védencen és Eldorien is kerülhet újra bajba. Edzettebbnek kellene lennem. Talán... megkérhetnék valakit, hogy kicsit segítsen ebben? Kell egy ismerős, vagy egy ismerős ismerőse, aki úgy edzene, hogy abból ne legyen gond, netán ne nagyon zavarjak be ezzel senkinek sem, vagy tűnjön fel, hogy valamiben sántikálok, pedig amúgy sincs erről szó. A képességem erre ad lehetőséget, védhetek másokat és akkor meg is kell tennem. Persze nem szép, ha titokban teszem, de miért kellene mindent mindig mások orrára kötnöm nem igaz? Ez az én feladatom, nem kell tudnia Eldoriennek sem, hogy miért vagyok itt. Bőven elég, ha azt látja, amit én láttatni akarok vele. Segítettem, mert tudtam róla, hogy bajban van, csak nem jár utána mélyebben, hogy pontosan honnan van az információm. - Igen, még jó. - nem tudok most könnyedén beszélni, de azt így is érzem, hogy a szavai mögül csak úgy süt az indulat, hogy belemertem szólni ebbe az egészbe. Nem akartam én rosszat, fel sem merült, egyszerűen csak segíteni akartam, segítenem kellett, mert ez a dolgom, de tényleg mintha inkább halt volna meg, mint hogy valaki megmentse az életét. Pedig nem csak róla van itt szó, nem csak az ő sorsáról. A rendszer labilis, főleg hogy suttognak is ezt-azt rossz dolgokról. Ha most eltűnne az egyik kasztvezető abból ki tudja, hogy mi lenne. Harcok, hogy ki álljon a helyére, belviszályok és ha pont a Védelmezők között nincs meg a rend, akik a védelmet felügyelnék... annak igenis komoly következményei lennének. Sokkal komolyabbak, mint amibe ő most úgy fest bele tud gondolni. Ezért van, hogy hiába alig kapok még levegőt, hiába térdelek, és nehéz felállni, de amikor elém áll és fölém magasodik mégis emelem a lábamat, és végül csak talpra kecmergek. Feszesen húzom ki a hátamat. Nem érdekel most, hogy a szárnyaim erőtlenül piszkolódnak még most is a homokban és még nincs annyi lélekjelenlétem, hogy változtassak a helyzeten, hogy emberi alakomba térjek vissza. - Mert meghaltál volna és ez túl nagy kockázattal jár mindenki más számára is! - nem emelem meg a hangomat, de most összefüggően beszélek, rendesen mondom végig a mondatot és nem is hagynám hogy beleszóljon, bár nem is teszi meg. Annál szegény előbb dől el. Értsd szó szerint egyszerűen a földön köt ki. Nem is értem, hogy mire jó ez az egész. Miért kell úgy tenni, mintha jól lenne, amikor láthatóan nincs. Majdnem meghalt, iszonyú leterhelés lehetett az a harc, aminek csak a végét láttam, de ha nem lett volna nagy veszélyben a képességem nem is jelezett volna, hogy jöjjek. Miért nem képes vajon ezt felfogni? Miért ilyen iszonyatosan makacs? Mégis szinte azonnal mozdulok, pedig ólomsúlynak érzem most a szárnyaimat,az egész hátamat, de mellette termek azonnal. - Értsd meg kérlek, pihenned kell. Most az egyszer... más különben egyszerűen kimerülsz, de segítek ha hagyod. Ha nem... akkor is. - nem foglalkozom vele, hogy mit akar. Alig van ereje. Nekem is, de én csak egy porszem vagyok a gépezetben, ő ellenben sokkal fontosabb. Az én sorsom nem érdekes, nem olyan fontos, mint az övé. Fölé hajolok, és egyszerűen csak végigsiklik a kezem a mellkasa felett le és fel, majd újra. Az aurám által kibocsátott fény csökken, a fény nagy része a kezeimbe koncentrálódik, ahogyan a gyógyításra fókuszálok most. Erőt igyekszem átadni neki, gyógyítani a sérüléseit, amik lassan jönnek rendbe, enyhíteni az izmai sajgását. Észre sem veszem, hogy a térdem már újra a homokban van, lassacskán már a sarkaimon ülök fáradtan. Már azt sem tudom pontosan honnan merítek erőt, de van még valami rejtett tartalékom, valahol mélyen.
Tárgy: Re: A Csendes Óceán felett Szomb. 1 Aug. 2015 - 20:26
Clarion& Eldorien
Már teljesen mindenről lemondtam, így én lepődöm meg a legjobban, hogy valaki az ölébe kap. Az angyal és a démon biztosan nem, más feladatuk van, Ensy most görögországban, anyám lenne az? Kétlem, a szárnyai már sosem bírnak majd ekkora terhelést? A finom ujjakból kizárom, hogy Caryeth lenne, ő ha repül, akkora karmai vannak, hogy csoda, hogy nem tépi le a fejemet, biztosan nem ő az. Akkor meg ki a franc az? Ahogyan tapogatom az ujjait, és felnézek először a szárnyakról, szűkítem a kört, fehérszárnyú angyal... nő. Amikor végre meg tudom emelni a nyakamat, akkor látom csak, hogy Clarion az. Természetes, hogy nem az bukik ki belőlem, hogy hálálkodjak, mindig kemény példák voltak előttem, hogy nem hajthatok fejet. Ha elér a vég, azt zokszó nélkül elfogadni. Különben ha én vagyok a legerősebb, hogyan fordulhat elő, valaki más segítségére szoruljak? Ha így lenne, akkor meg sem érdemlem a posztot, nálam biztosan vannak rátermettebbek. Ezt az angyal nem értheti, az ő rózsaszín kis világában valószínűleg minden szép és jó, nem érti, hogy itt farkastörvények uralkodnak, az erős fennmarad, a gyenge elhullik, ez a természetes kiválasztódás. - Jók a kémeid angyal. Nem tudom, hogy ki szólt. Még jó, hogy olyan harcos típus vagy... – Nem fogom vissza magam, miért játsszak olyan érzésekkel, amik nem a sajátom. Ha kicsit is ismer, pontosan tudja, hogy ez vagyok én, ami a szívemen a számon, nem vagyok része a politikának, vasszigorral vezetem a kasztomat, ősi elvek alapján, amelyben minden linerálisan működik, és nem számítanak a cselezések, így nem is gondolok mögé, hogy saját szakállára tette, elsőre hiszek a válaszának, noha nem értem a miérteket, nem is kérdezek bele, a kétkedés is egyfajta gyengeség. Itt van, és ne higgye, hogy most a lekötelezettje lettem. Sőt, valami módon még frusztrál is, hogy egy gyengébb leány a szolgálatomra volt. Szeretem, ha egyetlen szavamra százak moccannak, de nem várt segítségként nem kell az ilyesmi. Mint ahogyan a nők terén is mélyen elítéltem a felesleges imádatot, amikor nem is ismerik lelkem valódi rejtelmeit, ne akarjanak a kegyeimbe férkőzni. Egyszerűen ez nem fér bele. Túlságosan a halandókra jellemző érzelmi túlbonyolítás. Az utolsó métereken már majdnem csobbanunk, mégis kitart, én pedig az esést kigurulva máris talpon termek. Ahogyan az előbb már számoltam vele, hogy itt a vége, most újult erőt húzok elő a rejtett tartalékokból, készen arra, hogy ismét eljátsszam a rettenthetetlen hadvezért. Míg ő térdel, ezt behódolásnak veszem, amire helyeslően bólintok, és mára talpon is vagyok, hogy szigorúan fölé magasodjak állva. - Semmi szükség nem volt a jelenlétedre. Miért szóltál bele? – Kissé én is remegek még a megpróbáltatásoktól, de keményen tartom magam, késpenge vékonyra szorítva össze a fogamat. Hogy aztán az egyik pillanatról a másikra, minden átmenet nélkül hátraessek. Na ennyit a méltóságról. Próbálom nem elveszteni az eszméletemet.
Tárgy: Re: A Csendes Óceán felett Csüt. 30 Júl. 2015 - 11:27
Eldorien & Clarion
Fáj, de nem foglalkozom vele. Az izmaim már alig bírják a terhelést, nem vagyok én harcos, és nem vagyok edzett sem, hogy az órákon át tartó repülést jól viseljem, arról már nem is beszélve, hogy Eldorien nem egy könnyű tünde, sőt... határozottan nehéz, cseppet sem könnyű cipelnem őt, de sok választásom nincs. El kell érnünk a partot és a levegőben kell maradnunk addig, mert a víz egyikünknek sem tenne jót. Az úszást most nem bírnám emberi alakban sem a partig, főleg hogy messze van és nem repülünk olyan magasan, még arra is lenne esély, hogy nem változnék vissza időben, ha pedig eláznak a szárnyaim, időbe telik mire megszáradnak és nem várhatunk egy hajóra, ami addig felvesz. De próbálok semmivel sem foglalkozni, sem a fáradtsággal, sem az izmaim lüktetésével, sem a bőröm fájdalmával, amit a még mindig perzselő bőre okoz az első pillanatokban. Majd szép fokozatosan regenerálódik, csak ki kell várnom, csak nem kell odafigyelnem a fájdalomra. Az cseppet sem lep meg, hogy egy jó szót nem kapok azért, hogy itt vagyok és megmentettem. Igazság szerint nem vártam el tőle, és nagyjából erre számítottam, hiszen ő nem az a hálás típus, no meg aztán harcos, gondolom náluk nincsenek meg a logikus észérvek, hogy ő mégis csak egy vezető, nem kellene meghalnia, sokkal erősebb a büszkeség, meg a többi... sosem tudtam az effélét megérteni, vagy csak túlságosan békésen szemlélem még a mai napig is a világot? - Nem volt más a közelben, nekem szóltak, hogy segítsek. - apró füllentés csupán, halk szavak, hiszen jelenleg az is megerőltető, hogy beszéljek. Nehéz kiejteni minden szót, mert már határozottan fáradok, nem nagyon bírom, az erőm a vége felé jár, de legalább a távolban vékony vonalként feldereng már a szárazföld. Próbálok csak arra koncentrálni és semmi másra. Az igazat nem kötöm az orrára, hogy mit vállaltam érte, hogy a védőangyala lettem, hogy tudok róla, ha bajban van. Egyszerűbb azt mondani, hogy értesítettek, maximum ha utána jár akkor tudhatja meg, hogy erről nem volt szó, de mi oka lenne kételkedni a szavamban? Küzdök derekasan, amíg végül fel nem tűnik végre a part közelebbről is. Újra alkalmazom a rejtőzködést, hogy még véletlenül se szúrjon ki minket senki, kiterjesztve rá is a Káprázatot, láthatatlanul érkezünk meg a homokos, kissé kavicsos partra, de most azzal nem különösebben foglalkozom, hogy mi vághat meg, ha a talajt fogok. Nem zökkenőmentes a landolás, de annyira sikerül még tartani magamat, hogy nem zuhanunk el, csak a döccenés van meg, kissé erősebb az érkezés, mint kellene, és csak akkor ereszkedem végül térdere, amikor már hátrébb léptem tőle. Az alakunk újra látszik, a szárnyaim pedig erőtlenül ereszkednek a homokba. Zihálok, most már engedek az ólmos fáradtságnak, és a sarkaimra ülve próbálom visszanyerni az erőmet. Koncentrálni kell rá, hogy visszaváltozzam, jelenleg pedig inkább arra figyelek, hogy egyáltalán észnél legyek, és kapjak normálisan levegőt. Mintha kilométereket futottam volna, és nem vagyok ehhez elég edzett. - Jól... jól vagy... megsérültél? - úgy sem fogja elismerni, ha van valami komolyabb sérülése, de az jól látszott a zuhanásakor is, hogy biztosan nincs tökéletesen jól, bár egyelőre nem lennék képes gyógyítani, kell pár perc, amíg sikerül teljesen összeszednem magamat. A regenerációban az a jó, hogy az izmokra is hat, ad egy fokkal nagyobb állóképességet is, ahogy fáradsz közben erősödsz is, de ettől még ugyanúgy nem leszek rendben azonnal, kell az a kis idő, amíg fel tudok állni, amíg már nem zsibonganak majd a szárnyaim, és képes leszek más képességet is használni, teszem azt azt a bizonyos gyógyítást.
Tárgy: Re: A Csendes Óceán felett Hétf. 27 Júl. 2015 - 8:32
Clarion& Eldorien
Egy vezető akkor is legyen vezető, amikor gyors döntésekről van szó. Meglehet a büszkeségem sem engedte, hogy a világ különböző pontjairól összekürtüljem a második, vagy a harmadik kört, amikor érzékeltem, hogy Észak-Amerikában gond van. Ellael Párizsban nyaral, Kono valamilyen tudományos munkát végez, ahonnan nem lehet csak úgy elrángatni, így magam pattantam, és mint kiderült, jól időzítette a hármas, hogy csapdába csaljanak, pontosan rám pályáztak. Ekkor még nem tudtam, csupán a katonai radarokon tűntek fel, amiket figyelemmel kísérünk, amióta csak léteznek. A civil lakosságot is meg kell védeni, s nem lehet odaküldeni egy komoly számú különítményt, arra már a halandók is felfigyeltek volna. Caryeth és a fontosabb emberei Pekingben vannak, még térkapukkal sem lenne egyszerű átivelni a világot ilyen gyorsan, én voltam közelebb. Egy hatodik körös kétszáz éves tündérsárkánynak, akit a Firearmban értem, odavakkantottam azért hogy hova megyek. Talán ő volt az, aki azért másoknak is szólt, hogy Eldorien nagyúr elhagyja a főhadiszállást, így majd egyszer meg fognak érkezni, csak hát kérdés, hogy mekkora késlekedéssel. A harc bármennyire is látványosnak tűnt, csupán pár órán át tartott, kerülhettük egymást, hogy felfedezzük a gyenge pontokat. Nem éreztem, de túlerőben voltak, mint a hiénák, akik az oroszlán háta mögé akarnak kerülni. Amíg az egyikre koncentráltam, addig a másik kettő folyamatosan gyengített, így egy idő után rá kellett jönnöm, itt a taktikaváltás ideje, és globális, területre ható tűzcsapdákkal vontam őket az irányításom alá, innentől már egy fokkal jobb volt a helyzet. Ahogy telt az idő, kezdtem érezni, hogy mindez jól eltervelt akció lehetett, akár évszázadok óta is tervezhették, nem pusztán bohócokról lehet szó, a maguk nemében olyanok lehettek, mint amilyenek mi voltunk Miamar halálakor. Ezekkel kellett egyedül elbánnom. Ha sikerül is magammal rántanom, akkor patthelyzet csupán, nem lesz erőm arra, hogy túl is éljem mindezt. Az idő szinte lelassul, ahogyan erőm utolsó morzsája is kihuny, és szétvetett karokkal, lábakkal zuhanok lefelé, emberi alakom sötét hajába belekap a viharos szél, a sav szétmarja a mellkasomat, a saját parázsomtól még mindig izzok, ahogyan füstölgő csóvát húzok magam után, a betonkeménységű óceán egyre közeledik. Emlékek rohannak meg, szinte el kell mosolyodnom, tudom, hogy akik átveszik a helyemet, azt viszik majd tovább, amit én tanítottam nekik. Bár volna valami olyan képessége a fajtámnak, amellyel gondolatai úton lehet üzenetet küldeni, ám ennyire nem volt kiterjedt az üstöskös csóvája. És ekkor zökken belém valaki, a nyakam nem kicsit rándul meg, bár ez legyen a legkisebb problémám, amikor majd’ szét szakadok. Ráfogok a finom ujjakra, miután pár pillanattal később ráeszmélek, hogy még élek, és villámgyorsan repülök, ám nem a saját akaratomból. Ahogyan tudom magamat mozdítani, felnézek, és már elmúlt a káprázat, megláthatom, hogy kivel vagyok. Meglepetten mordulok fel, nagyjából motyogásnak lehet hallani a hangomat a szél mellett, meg hát egyébként is alig préselem a szavakat. - Te meg hogy kerülsz ide? – Semmi köszönöm, vagy bármilyen hálás megnyilvánulás. Az ótünde sem kapott annak idején. A tettek embere vagyok, a szavakat használják a gyengék. Nem tudom, hogy mit is tehetnék ebben a pillanatban, örülök, hogy ha nem hátráltatom. Azért komoly ereje lehet, hogy ki tudja milyen távolságból repült ide, és még engem is cipel most. Majd szét vet az ideg, nem szoktam hozzá, hogy mások babusgassanak, és ezt meg is fogom mondani, amint végre lesz erőm megszólalni. A távolban már feltűnik a part, addig talán már kihúzzuk. Felmerül bennem, hogy ellököm magamtól, és az utolsó métereket mégiscsak egyedül teszem meg, visszaváltozva, de végül leteszek róla, küzdjön csak...
Tárgy: Re: A Csendes Óceán felett Szomb. 25 Júl. 2015 - 9:04
Eldorien & Clarion
Az Őrangyal képesség pont erre való, hogy ha valaki bajban van, akkor tisztában legyél vele, hogy tudd mikor kerül nagy veszélybe és még az előtt ott lehess segíteni neki, hogy az igazi nagy baj bekövetkezik. Épp a munkámat végzem, be vagyok osztva, délutáni műszak és nincsenek épp kevesen. Egy ficamított bokát kötözök be, amikor belém hasít szinte már fájdalmasan a villanás szerű néhány kép. Nem jó érzés, de pont azért ilyen, mert így nem tudsz csak úgy átsiklani felette. Sok víz... harc... tűz... fájdalom. Az ujjaim a halántékomra csúsznak, ahogyan próbálom a helyzetet lekezelni, hogy ne akadályozzon a munkámban, de így is látom, hogy a fiatal srác, akivel épp foglalkozom aggodalmasan tekint rám. A kérdése, hogy minden rendben van-e alig szűrődik el hozzám, épphogy csak. Tudom, hogy kevesen vagyunk bent most, de mégis rá kell őt bíznom valaki másra. Végre elmúlik a kellemetlen érzés. Tudom, hogy hová kell mennem, tökéletesen tisztában vagyok vele, csak épp az kell, hogy valaki átvegye tőlem a srácot. - Maire... lenne egy kis időd? - felpillant, épp ebben a pillanatban teszi rá a vérvétel után az utolsó fiolát az asztalra. Éppen készen van. Na igen a képességem erről szól, segít abban, hogy odaérjek, ahová kell, hogy minden tökéletesen menjen és ne akadályozzon semmi sem a célom elérésében. Elnézést kérő mosollyal pillantok a srácra, gyorsan felvázolom a kolleginának, hogy mi a helyzet, aztán már megyek is. Csak a köpenyt dobom le az öltözőben, és irány a tető. Nincs idő arra, hogy nagyon húzzam az időt, hogy fedett helyre menjek, de erre való a képességem. Már a lépcsőházban az utolsó fokokon eltűnök a szemek elől, a Káprázat segít, hogy a tetőn már pillanatok múlva kiterjeszthessem a szárnyaimat. Nincs időm, hogy szórakozzam, Los Angeles nincs közel, lényegében a kontinens másik felén... de gyorsnak kell lennem, most nincsenek óráim, légvonalban pedig minden erőt beleadva. A harc még eltarthat egy ideig, és a képességem sokszor előre mutatja a veszélyt, hogy időben le tudjam reagálni, talán még a valóságban el sem kezdődött. A kórházban pedig majd valahogy kimagyarázom, hogy miért tűntem el. Jó munkaerő vagyok és szerencsére Kono Hana kezeskedik értem mindig, hogy ne legyen komolyabb probléma az időnkénti gyors eltűnésből. Nem nézem az időt, de azt érzem, hogy fáradok, nehezek már a szárnyaim, de újabb és újabb csapásokra ösztönzöm magamat, nem állok meg. Időben kell odaérnem. Nem akadályoz semmi, még a szél is mögöttem fúj, hogy a segítségemre legyen. Se repülő, se madár... így is kell ellek lennie. A harc utolsó momentumait még messziről látom. Gyorsítok, el kell érnem. A tűz lassan huny ki, az ellenfelek megsemmisülnek, ő pedig zuhan. Behúzom magam mellett a szárnyaimat, hogy felvegyem a tempóját, de még egyelőre észre sem vehet a Káprázat nem engedi és most nem arra koncentrálok, hogy felfedjem magamat, most csak arra figyelek, hogy még a vízbe csapódás előtt érjem el. Az utolsó métereken sikerül végre elérnem őt. Még szinte perzsel a teste, ahogyan végre sikerül a vállai alá nyúlnom. Azért nem úgy kapom el ölben, mint ha férfi lennék, az a cél, hogy az esését lassítsam és hogy közben kiterjesztve a szárnyaimat fékezni tudjak. Ő most még csak a láthatatlan erőt érzi, ami a karjai alá nyúlva tartja vissza a zuhanást. Fékezek, minden erőmet beleadom, még ha szinte éget is a bőre, nem foglalkozom most vele. Lassulunk, talán centikkel a víz felett sikerül megállni. Pihegek, ezt talán hallhatja, főleg hogy lassan a Káprázat elmúlik, eloszlik rólam, de persze először csak a kezeimet láthatja meg, hiszen hátulról ragadtam meg átfogva a mellkasát. Elfáradtam, érzem, hogy minden tagom nehéz, de nem foglalkozom vele most, azzal sem, hogy a bőröm nem viseli jól a hőt, ami még mindig a sajátja. Néhány erősebb csapás, amivel emelkedni kezdünk, hallhatja a szárnyak békés suhogását. - El kell érnünk a partot... de a közelében már... nem vehetnek majd észre. - halk szavak csak, ennyire futja még az erőmből, hiszen nem keveset szárnyaltam azért, hogy időben itt legyek. Érezni lehet, hogy nem ehhez vagyok szokva, de megtettem, mert meg kellett tennem. Zihálok még istenesen, de nem engedem el, pedig őszintén szólva elég nagy súlya van az enyémhez képest. Miért nem egy könnyű tündét szúrtam ki magamnak? Bár persze tündék nem repkednének a Csendes óceán felett és nem kellene őket megmenteni a vízbe zuhanástól.
Tárgy: Re: A Csendes Óceán felett Pént. 24 Júl. 2015 - 22:03
Clarion & Eldorien
Kalifornia felett ér véget az összecsapás. Mindhármukkal végeztem, annak az egynek örülhetek, ha nem fedeztek fel a katonai radarok, mert mintha láttam volna egyet. Majd a Diplomácia kasztja elintézi, csak szólnom kell nekik. Hiszen ki ne venne észre négy szárnyaló alakot az égen, ráadásul én sem vagyok egy átlagos alkat, de az a brutális nagy fekete sárkány, aki folyamatosan csak köpködte a savfelhőket... túl alacsonyan szállt, akárcsak az angyal, és a démon. Ezek hárman összefogtak, nem is tudom, hogyan rejtőzködhettek ilyen sokáig. Meglehet Miamar utolsó emberei lehettek, akik hosszú időn át készültek a bosszúra, anyámon már nem vehettek revansot, Létea az ősi város lakója igen régóta, én pedig a köztudat szerint is a körök hierarchiájának egyik legkiemelkedőbb harcosa vagyok. Ha velem végeznek, akkor talán minden felbolydul, káosz lesz úrrá a mitikusokon... ennyit ér, ha egy fontos elem kihullik. Sejtettem én, hogy baj lesz, a legtöbb, amit tehettem, hogy elvontam őket Los Angeles körzetéből, hogy minél kevesebben sérüljenek meg, a nyílt víz felé csaltam a triót, ott kevesebb a szemtanu, és a potenciális áldozat. Esély sem volt rá, hogy akár csak a második kört ugrasszam. Egyrészt ha nem tudom megvédeni magamat túlerővel szemben, akkor amúgy sem vagyok alkalmas a címre, amire emeltek. Másrészt Rioból amíg bárki is ideér... az nem öt perc lenne, még a new yorki térkapun át sem, akkor is államokat kell átrepülnie mondjuk Fionnéknak. Laylah ugyan diplomáciás, és nem is annyira ütőképes harcos, mintha úgy emlékeznék, hogy Las Vegasban van, ám megkíméltem attól, hogy kockáztassa az életét, Caryeth fontos támogatóját vesztené el. A tudomány kasztjából pedig végképp nem érnek rá ilyesmivel foglalatoskodni. A kasztomhoz hasonlatosan a védelemre hegyeztem ki a stratégiát, amíg bírtam, a kifárasztás volt a cél. Hárman voltak, bár gyengébbek mint én, az erejük azért összeadódik. Az angyal volt az óvatlan, kitörtem a nyakát, hogy aztán letépjem a fejét. A démonnál erősebb volt az én tüzem, a víz felett tűzviharban addig purgáltam, amíg darabjaira nem olvadt. A káoszsárkány azonban.... Azok a savfelhők oldották a külső tüzet, és még így is nyomot hagytak rajtam, kínzó fájdalomba borítva az egész testemet. Repülés közben végül sikerült elkapnom, és visszaváltoztam emberi alakomba, mert bár így nem tudok repülni, de úgy meghökkent, hogy automatikusan ő is megtette, így zuhantunk az óceán felé, ám nem ereszttettem, hanem amíg kapálózva figyelte a közeledő vizet, tüzes pillantásommal szétégettem a szemgolyóján át az agyát, hogy az cafatokra robbanjon a kezeim között. Még pár száz méter, de már nincs erőm visszaváltozni. Sisteregve hullok alá, hogy a víztömeg betonján szakadjak darabokra... Még pár méter... és vége.
Kezdőlap 
