Tárgy: Re: Társasház, Newtown, Sydney Vas. 23 Aug. 2015 - 5:05
Bellamy & Sonja
..and suddenly, you realize that was..
Ajtóstul a házba. Értelmét látom a módszernek a helyzet fényében. Talán faji sajátosság, hogy az apró, óvatos intézkedéseknél elefántként táncolunk a porcelánboltban. A kulcsszilánk a zárba tört, nem sok híján múlt a penge is a felbukkanás pillanatában.. Nem hiába félik a kis méretű, éles szerszámot a női kézben - adj egyet nekik és a segítségével tönkre tesznek egy világot. Be kell ismernem, szívesen vetem be a módszert a szórakoztató előnyei lévén, a siker garantált. Elégedetten kunkorodik a szám széle, sunyi diadalitassággal az ívében, de nem tárom a világ elé, megtartom magamnak és csak annyi ideig engedem látni, mint a kezemből ismét a zsebeim egyikébe vándorló tárgyat. Csendesen ünneplek. - Nem kell. Nem lesz baja, ha itt hagyom erre a rövid időre. - egyedül az ablakpárkányra helyezett leveleimet ragadom meg, de azokat sem kétes biztonságra hivatkozva. A környék békés, csendes, akár egy zöld kertváros az Államokban, ahol a ajtók mindig nyitva állnak egy kis szomszédi csevegésre. A biztonsági kamera és a kódhoz kötött belépés nagyban szavatolja mindezt, ezáltal nem látom valószínűségét, hogy valaki, aki ellenállhatatlan vágyat érez egy fikusz meglovasítására, éppen itt és most, fényes nappal bukkanjon fel. Az esélye elenyésző, az itt lakóktól, pedig nem féltem a zöld levelű jószágot magára hagyni. Néhány lépéssel lemaradva követem Bellamy-t. Egy ideig hallgatagon, de nem vagyok képes sokáig megtűrni ezt a fajta csendet. Még inkább kényszerszerűvé avanzsálja a felajánlott segítséget, szétfeszíti teszi a légkört a kimondatlansággal karöltve. A magamhoz ragadott szó nem tudom mennyit ér az ő szemében, megfordult-e a fejében a téma elfelejtése, földelése, tudatos kerülése - nem hibáztatnám az utóbbiak egyikéért sem, fordított esetben én sem repesnék az örömtől, ha terítékre kerülne. Alakoskodással ki lehetne húzni az utolsó minutumig. A kelleténél hosszabbra aligha fog nyúlni a véletlenszerű találkozásunk, ez lenne a legcélszerűbb.. pechére ennél önzőbb vagyok a jóléti komfortomat illetően. Ahogy a reakciója fokozatosan kibontakozik, egy részénél feljebb ugrik a szemöldököm. Hogy mi? Hogy tessék...? A megtorpanása következtében kis híján neki megyek az elnyújtott lépt jóvoltából. Az ő furcsálló tekintete egy kérdővel találkozik össze, némi értetlenkedő felháborodással, ami nem neki szól és amikor újfent elindul valamivel nagyobb távolságot hagyok az összekoccanás megelőzésének céljából. - Ez egyszerűen példaértékű balfék-effekt. - röviden nyugtázom a turpisságot egy sóhajtással megtoldva. A nevethetnékem száraz, torokkaparó formában törne fel, de kimerítem egy torokköszörülésben. A kínos érzés, ami abból adódott, hogy nem értem oda és ő késett, talált egy másik okot a fennmaradásra. Nem tudom megállapítani melyik a szörnyűbb a kettő közül, de most kifejezetten nevetségesen érzem magam, szóval talán megvan a győztes.. - Nem tudom miként vagy vele, de mit szólsz egy sírig tartó hallgatásról minderről..? - vetem fel pont, mielőtt a megfelelő ajtó elé nem érnénk. Óhatatlanul is odatéved az ember szempárja az ajtóra, a különbségekre, a fémbe cirádázott névre. A foszlányos kép teljesebbé válik, ahogy több lyukat is befoltoz a név előtt található megnevezés, amit nem vett a szájára egyetlen alkalommal sem, nehogy másról is mesélnie kelljen miatta. Nem mutatom jelét annak, hogy észrevettem. Csakúgy nem hallgat róla senki és ugyanígy nem is ejt róla szót. Nem könnyed kikapcsolódásba illő. Nem veszem észre, ahogy a kezem ösztönösen csúszik a zsebeimbe támaszt keresve. Összetettebb, árnyaltabb kalamajkában elég rég volt részem legutoljára. Egy mély lélegzetvétellel makacsolom meg magam, gyűjtök erőt egyúttal a komorabb arc félretételéhez. Gondolkodón húzom feljebb az egyik vállamat, szemeim a felső ajtófélfáig nyújtózkodnak a hónapokra koncentrálva, hogy pontos választ adjak. - Ha jól számolom egy hét múlva lesz pontosan öt és fél hónapja. Nem sokakkal találkoztam még a házból, általában későn esek haza, amikor már pihenőre térnek a legtöbben.. Ha tippelnem kellene ez lenne a magyarázat miért nem láttuk még egymást. - a küszöbig ballagok csupán kíváncsiskodón. A lakás rendezettségét látva, pedig csodálkozón elmélázok, hogy az, ami nálam akad már-már kupisnak nevezhető. Vagy legalábbis zsúfoltnak - a mosogató kivételével, ahol általában halmozottan állnak a mosatlanok. Meglepett pislogásom elillan, ahogy felbukkan a látóhatáron Bellamy. Na nem mintha egy rumlisabb helyet jobban el tudtam volna képzelni hozzá.. A következő másodpercekben az eddigi szende higgadtságom megváltozik. - Nos, ha te így, én sem maradhatok ki a sorból.. - lélegzetvételnyi szünet. - Van egy tűzfolt a tarkómon, a bal vállamon, pedig egy lőtt seb nyoma található, illetve hosszan egy vágásnyom húzódik a lábamon. Nem hiszem, hogy bármit is számítanának, nem érzem magam miattuk kényelmetlenül, mert eddig nem szóltam róluk, úgyhogy.. Te se érzed, jó? - elbagatellizáltam, de érezhetően komolyan gondolom a lényegét, ami főként a végén kap hangsúlyt. Az ő bajához képest mindezek sehol sincsenek, de remélem ennek ellenére érti én miként teszem és nem születik belőle félreértés, sértődés, mert nem a megfelelő szavakat használom. Nem akartam nagy feneket kerítő szöveggel előállni. Az ajtóhoz visszaérve nemes egyszerűséggel boxolok a vállába, ahogy átoldalgok a másik oldalára. Tekintheti témalezárásnak a részemről. Az Isten verje meg, a hiányzó lábával mérföldekkel jobb millióknál, örüljön, hogy csak ennyit kapott az imént.. Legszívesebben tarkón vágtam volna.. Legszívesebben még mindig azt tenném. Összecsapom a két tenyerem, hogy más körül forogjanak a gondolataim és oldjam a hangulatot. - Tudok esetleg segédkezni a betörésben? - hetykén érdeklődöm, derűvel szedve meg magamat, csak átragad valamennyi belőle.
Tárgy: Re: Társasház, Newtown, Sydney Hétf. 3 Aug. 2015 - 11:09
Sonja & Bellamy
- Rontottál. – Jelentem ki az itt lakok, hol lakok téma után a zár előtt térdelve. – A késsel valamivel mélyebbre toltad a szilánkot. – Mérem fel a helyzetet, a mobiltelefonom vakuját használva, hogy jobban lássam, mi a helyzet. – De ne aggódj, csak finomabb szerszám… – Már-már izgatott, nosztalgiázó mosollyal pillantok felé a vállam fölött, de a mosoly hamar eltűnik, én pedig megszigorítva a vonásaim állok fel, mintha mi sem történt volna. A leszerelésem óta nem sűrűn sztorizgatok a harci élményeimről, így azt is hamar lenyelem, hogy operáltam én már ki robbanás okozta szilánkokat kacifántosabb helyekről is, ez a beletört kulcs igazán semmiség. Na, persze nem nehéz visszanyelni a dolgot, tekintve, hogy Sonja mit sem tud arról, hogy felnőtt-életem nagy részét katonaként töltöttem, több időt töltve terepen, mint bárki más. - Nagyon ügyes vagy, de – vigyorgok szórakozottan, de egész kedvesen a kis húzásán, ahogy a kezeim magam elé emelve csitítgatom – tegyük el azt a bicskát, jó? – A kifejezés az arcomon persze hamar halvány mosollyá szelídül, majd eltűnik. Nem vagyok én farmer, hogy egész nap a traktoron ülve vigyorogjak. Sonja viszont valahogy kihozza… talán csak zavarban vagyok. Hogyne lennék. - Azt hozzam? – Bökök a fogalmam sincs milyen növényére… tulajdonképpen zöld, zöld, egyre megy. Nekem is van, annyit tudok, róla, hogy locsolni kell, meg rá szoktam dobni a kávézaccot. Ha nem adja, természetesen nem erősködöm, akkor hagyom, hogy hozza ő, ami viszont biztosan a vállamon van, az a sporttáskám. Úgy tűnik a mai edzés el lesz csúsztatva. Én megyek elől – virággal, vagy anélkül – a lépteim egészen gyorsak, de nálam ez ráérős tempó. Baromi nehéz volt, na meg fájdalmas annak idején, de már rég megtanultam a protézissel esztétikusan járni, magán a járásomon és a tartásomon nem látszik, hogy két láb helyett csak eggyel rendelkezem. Az épület területének nagysága miatt szép kis kerülőt kell tenni, tulajdonképpen nem is olyan meglepő, hogy eddig nem futottunk össze, nem is egy oldalban lakunk. Persze, szoktak lenni összeröffenések, mint például BBQ parti a belsőudvaron, de az utóbbi egy évben érthető okokból nem jártam le, kissé befordultam, előtte meg alig voltam itthon. Na, mindegy. Különösen ráncolom a homlokom, amikor Sonja felhozza a kocsmás témát. Nem is azért, hogy megemlíti, hisz én is akartam, sokkal inkább az lep meg, amit mond. Ezzel a furcsálló tekintettel pillantok rá hátra a vállam fölött, majd zavaromban szinte elnevetve magam bököm ki. - Hogy mi? – Egy másodpercre megállok, de hamar rájövök, hogy ezt nem itt kellene megbeszélni, így hamar indulok is tovább és menet közben folytatom. – Szóval… te el sem mentél. – Állapítom meg tárgyilagosan, szinte hűvösen. – Tudod, nekem is becsúszott… valami. Majdnem háromnegyed órát késtem. Azt hittem már rég elmentél. – Aztán ott ültem még egy órát, mint valami szerencsétlen, de ez már részletkérdés. Hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy ez az egész kínos, vagy röhejes. Egyébként is, még mindig nem egészen vagyok magamnál. Hisz mennyi esély volt erre? Találkozok egy gyönyörű nővel egy kocsmában, egy barátomnak tett szívesség miatt, mert hogy magamtól a büdös életben nem mentem volna oda be. És mikor azt hiszem, többet nem találkozunk – és nevezz gyávának, de a poszttraumás stressztől való félelem miatt őszintén örültem is neki – hirtelen belefutok egy karbantartás miatt, megtudva, hogy mi tulajdonképpen egy helyen lakunk. Murphy törvénye, mi? - Hát, itt is volnánk. – Állok meg hamarosan az ajtóm előtt, melyen a nevem Maj. Bellamy Jordanként szerepel (Bellamy Jordan őrnagy). Fel sem tűnik, meg van szokva. Érdeklődve vonom kérdőre, miközben fordítom a kulcsot a zárban. – Mióta laksz a házban? – Az ajtó nyílik, én pedig belépek. Ha bejön, ha nem, már az ajtóból látni, hogy a lakásomon katonás rend uralkodik. Tiszta és rendezett, főleg ahhoz képest, hogy egyedül élő férfi vagyok. Nem hiába, volt időm megszokni a seregben, ott mindennek megvolt a helye, élére vasalva. Oké, a kávézóasztalon ott van hagyva egy félig megivott sör, meg kinyitott újság, de azzal nem zavartatom magam (kép link). Ráhagyom Sonjára, hogy bejön-e, vagy sem. A lehetőség ott van előtte, de nem fogom erőltetni. Én viszont a táskám a kanapéra dobva eltűnök a radarról, hogy megkeressem a szerszámosládám, hamarosan pedig azzal térek vissza. - Azt hiszem, én is tartozom egy magyarázattal… Illetve, nem is. Egyszerűen csak… – vakargatom meg a fejem, ahogy próbálom kibökni, mi nyomaszt, mikor már visszafelé haladunk a szépség lakása felé, hogy kioperáljam azt a fránya kulcsdarabot a zárból – szóval bocs, hogy ezt a kis részletet elfelejtettem megemlíteni. – Bökök a protézisem felé két lépés között. – Kínosan érzem magam miatta. – Na mi van, Bellamy? Rád jött az őszinteségi roham? Szerencsétlen. A hangomból azért kivehető, hogy csak jól akartam magam érezni, ahelyett, hogy a hátrányaimról kellett volna beszélnem. Te jó ég, hisz belegondolva, semmit nem tud rólam. Egy egyszerű szociális munkásnak állítottam be magam, meg sem említettem a katonaságot.
Tárgy: Re: Társasház, Newtown, Sydney Vas. 2 Aug. 2015 - 22:23
Bellamy & Sonja
..and suddenly, you realize that was..
Kényelmetlen helyzetekben szokásom összefonni a karjaimat - az első másodpercek határozottan azoknak mondhatóak. A felismerés, a váratlan összefutás, amire egyikünk sem számított, sőt lehetségesnek sem tartottuk... megakasztják egy kicsit az önbizalmat az elmaradt találkozás után főleg. Látszódik mindkettőnkön, de rajta egy csipetnyit jobban, ahogyan helyezkedni próbál, valamiként elterelni a figyelmét egy-egy pillanatra, míg áthelyezi a súlyát... megkönnyebbültséggel viszonzom a mosolyt és megadón emelem a szabad kezem, míg a másikkal a balesetet elszenvedett kulcscsomót adom át. Erre igazán nem lenne szükség a cserben hagyást követően, hogy úriember módjára próbáljon segíteni... de nem fogom tagadni, hogy örülök neki. Legalább bocsánatot kérhetek, ha már itt van - csak kelleni fog egy megfelelő pillanat erre. A kulcs fogazata nem maradt egyben, egy kis csücsöknyi szerencsétlenül a jobbomban maradt a hirtelen rántást követően, amit csak remélni merek, hogy nem fogunk firtatni miként is sikerült. - Mentségemre szóljon, hogy nem én vagyok a szakértő a témában. - célzok rá nyíltan a személyére és helyet adok a zárhoz egy fél lépésnyi hátrálással a növény irányába. Nem babrálom az ujjamon lévő gyűrűket, nem fonom össze ismét a karomat, inkább csak kíváncsian szemlélem a vizsgáló mozdulatokat fel-felnézve a tekintetére, ami jogítéletről árulkodhat. - Mennyire rontottam rajta? - érdeklődöm szeliden, már-már mellékesen. Az információkérvényezésemet követő első mondatra reflektálnék, de elbizonytalanodom egy másodpercig... a legkevesebb, mintha ő tartozna nekem. Megmakacsolom az arckifejezésem és nem hagyom, hogy kiüljön rá a morfondírozásom, csak egy vérszegény félmosollyal teszem magam túl a megjegyzésen, ami a meglepődéssel kéz a kézben szélesedik ki. Már-már hihetetlenkedőn sandítok a mutatott irányba és emelem a kezem, holott egyértelmű az elmondás, a bökés által melyik ajtóról is van szó. Derekasan be kell valljam... erre nem gondoltam. - Huhh, váo. - eresztem le a mancsom. - Tény, hogy a bal oldali szomszédomat sem láttam, mióta ide költöztem, de... ez volt a hetem aligha eddigi legmeglepőbb híre, bár gondolom ez leolvasható az arcomról. - konstatálom egy önmegerősítő bólintással kísérelve, mint egy tudósító, aki a lencsevégre kapott személy reakcióján somolyogna... történetesen saját magán. - A maga módján sokkoló véletlen. - egy szekundum erejéig éreztem a késztetést, hogy karba tett kezekkel dőljek neki a falnak, de időben érzékelem s elhessintem a gondolatot. A furcsaságok ma egymás után érkeznek, válogatás nélkül. Most én vagyok az, aki néhány kósza pillanatra elidőzik egy ponton... a pontosság kedvéért a záron és csak akkor eszmélek fel, mikor Bellamy újra megszólal. Odapattan a szempárom, arcomra bocsánatos félmosoly kerül. Láttam a szemem sarkából a feszélyezettségének egyik feltehetőleges okát, de... az igazat megvallva nem marad meg soká a gondolataim közt. Kopóként figyelem a diagnózis részleteit és kis híján felszólalok, mi szerint tényleg nem kell fáradoznia... a rövidnek érzett hezitálásom idején megelőz a kérdésével is. - Persze. - vágom rá szinte egyből. - Majd hozom, amit kell, valahol úgyis el kell kezdenem a törleszteni, ha már úgymond életet mentesz és mielőtt ezt egy szóval is elleneznéd, mert nő vagyok... nem szeretek haszontalan és tétlen lenni, inkább tovább próbálkozom a bicskával. - kapom elő demonstráció gyanánt a szóban forgó szerszámot, ami komolyságomat hivatott alátámasztani. A küszöbnél tovább nem megyek fejben sem, fél szemem a páfrányon és a cserép mellé helyezett leveleken tartanám, ezzel is megkímélve mindkettőnket az esetleges kellemetlenségtől... az ajtóból éppúgy behallatszódik majd a hangom, ha úgy van, csak hangosabban kell beszélnem... A felújítás miatt nehezen eltéveszthető az út, amelyiken a túloldalra mennénk, így a keskenyebb folyosó és az udvariasság miatt fél lépéssel lemaradok - így is, úgy is ő fog előre menni, ha csak nem ajánlja az ellenkezőjét. Pár lépés után újfent a hangomat hallatom... türelmetlenül toporzékol a téma a háttérben. - Ami a múltkorit illeti... bocsánatkéréssel tartozom. - fordulok meg a léptek közben, ha előre lettem terelgetve, de nem töröm meg az iramot s állok le. - A számításainkat kicselezve beúszott egy eset és nagyon elhúzdott az idő az örsön, talán még a zárást sem csíptem volna el miatta... úgyhogy elnézést kérek. Csak remélni merem nem vártál fél óránál tovább... és úristen, a mostani segítség után így jókora adóssággal fogok tartozni. - kínosan nyúló mosollyal csóválom meg a fejemet, érezhető, hogy a nevetés ott bujkált az utolsó mondat visszafogott kifakadásában. A tarkómhoz nyúlok, hogy a hajamat babráljam. ...talán a legjobb lett volna füstté válni.
Tárgy: Re: Társasház, Newtown, Sydney Vas. 2 Aug. 2015 - 10:24
Sonja & Bellamy
Sokat megélt férfi vagyok, de álmomban sem hittem volna, hogy a délutánom még ilyen kellemetlen fordulatot vehet. Nem, nem is ez a megfelelő szó, hisz hogy lehetne kellemetlen, aminek egy ilyen gyönyörű nőhöz van köze. Aha! Megvan. Kínos. Ahogy itt állok és figyelem, az érzés kiül az arcomra. Sőt, ordít rólam a dolog. Technikailag felültettem, még ha nem is egészen volt szándékos. És most itt van. Mit keres itt egyáltalán? A hirtelen döbbenet miatt az sem tudatosul bennem, hogy takarás nélkül virít a protézisem, én meg úgy állok ott, mint akinek két lába van. Aztán eljön a pillanat, amikor ez tudatosul bennem, én pedig lányos zavaromban és tehetetlenségemben egyik lábamról áthelyezem a súlyt a másikra. Képzeletben úgy arcon csapom magam, hogy abból mémet lehetne faragni. De hát ezt sem tudta! Mert ugye miért említettem volna meg neki ezt a „kis” hiányosságom, amikor csak két idegen voltunk, akik élvezték egymás társaságát. A kis gondolatmenetem persze hamar véget ér és néhány másodpercnyi kínos hallgatás után végre odáig is eljutok, hogy megszólaljak. - A kés rossz ötlet. Csak rontasz a helyzeten. – Mosolygom meg a kis próbálkozást az orrom alatt. – Had nézzem. – Lépek hozzá közelebb, ahogy a kulcsokért nyújtom a kezem. Had nézzem? Hát ez nagyon gyenge volt Bellamy. Ne feszengj már ennyire! Idióta. Szóval megvizsgálom az eltört kulcsot, meg vele együtt a többit is és megbizonyosodom róla, hogy tényleg a lakáshoz tartozik a kis kulcscsomó, nem pedig betörni akar. Nem is tudom hirtelen eldönteni, hogy ez megnyugtató, vagy a frászt hozza rám a gondolat, hogy technikailag egy fedél alatt lakunk. - Azt hiszem, ez a legkevesebb. – Mondom, a hangomban pedig fellelhető a bocsánatkérés. Nyilvánvalóan két dologra is gondolok. A lábam, és hogy nem jelentem meg a kocsmában a megbeszélt időpontban. – Én… itt lakom. – Bökök légvonalban a lakásom felé, ahogy arra is pillantok, mielőtt visszanéznék Sonjára. – Illetve, az épület másik oldalában. A keletiben. Szintúgy a másodikon. Karbantartás miatt egy kis kitérőt kellett tennem. – Itt azért már megengedek egy újabb mosolyt. A tekintélyes kiállásom ugyanúgy megvan, de sokkalta hasonlíthatok egy megszeppent, sőt, talán rémült kisfiúra, mint arra, akit megismert a bárban. Na meg, ha itt lakom, felvetődhet a kérdés, hogy egy egyszerű szociális munkásként – ami ráadásul csak részmunkaidős állás – hogy futja nekem egy ilyen helyre? Mert azért van ára a lakbérnek. Nyilvánvalóan nem kötöttem az orrára, hogy 6500 dollár katonai rokkantnyugdíjat kapok. Már eleve azt sem, hogy katona voltam, vagy hogy mi történt a lábammal. Te jó ég, nem is tudta, hogy… Kínos. De ettől a Sonjáról alkotott véleményem nem változik, a következő pillanatban már egy egészséges mosollyal lépek a zárhoz, az ép lábammal térdelve, a másikkal guggolva. - Nem kell hozzá a gondnok, vagy lakatos. – Jelentem ki mindössze néhány másodpercnyi vizsgálás után, majd felállok és lenézek a szépségre. – Sec perc és kikapom neked onnan. De szükségem lesz néhány dologra. – Elhallgatok, egészen bamba arckifejezéssel gondolkodom el, mielőtt folytatnám. – Van kedved csatlakozni? – Most komolyan meghívtam magamhoz? Még ha csak néhány percre is, amíg előtúrom a barkács cuccot. – Persze itt is megvárhatsz.
Furcsák az emberek... vagy legalábbis a társam mindenképpen az, hogy egy cserepes jószággal kíván kedveskedni az előző este sikeresen végződő razziájának örömére. Minipálma, kaktusz, fikusz, azálea, orchidea, pozsgás növények hada - most egy nagyobb méretű páfrány, az általa válogatott gyűjtemény hiányzó darabja. Megcsóválom a fejem, ahogy le kell tegyem a földre, míg a postaládából kiveszem a leveleimet és gyorsan átfutom melyik melyik szolgáltatótól érkezett. Számla, számla és egy újabb, a reklám olvasat nélkül hullik ki az ujjaim közül a falmenti kukába, amint ismét kézbe kerül a fehér cserepű lakótárs. A fülhallgatóm egyik felét kiveszem, óvatosan dobok egyet a növényen és kényelmes tempóban felkocogok a lépcsőn. Ismét arra a számra vált a lejátszó, amit hetek óta képtelen vagyok kiverni a fejemből s most halkan dúdolok anélkül, hogy észrevenném. Az enyhe retro beütésével egyértelműen kilóra megvett.
Just shut up and dance with me...
Az ajtó elé érve egy másodpercre le is hunyom a szemem, ahogy a refrénhez ér, de nem fejez be a beérkező hívásnak köszönhetően. Összehúzom a szemeim, sosem tölt el jó érzéssel, ha telefonon keresnek, ösztönösen idegenkedek tőle, személytelen, jót ritkán ígérő s kétlem most másként lenne. Lehajolok a zsákmánnyal, hogy felegyenesedve megnézzem ki keres. A személyes növénygondozóm neve köszön vissza a kijelzőről. A zsebemből előhalászom a kulcsot, miközben egy gombnyomással fogadom a hívást és becsúsztatom a zárba, egy időben az túlvégre szóló Igen? kérdés elhangzásával. A telefont az ablak külső párkányára helyezem, a headseat egy fokkal kényelmesebb a társalgáshoz. Türelemmel hallgatom, figyelmesen és véletlen se szólok bele a mondandójába, nehogy a szükségesnél tovább kelljen hivatalos ügyekkel foglalkoznom a szabadnapomon. Hangja alapján már sejtem, hogy nem fog tetszeni, amit mondani készül... de hogy ezt fogja mondani. Elfordítani készülnék a kulcsot a zárban, amikor elhagyja a száját a lényeg, mire megrökönyödök, óhatatlanul több erőt viszek a mozdulatba és félresiklik a kezem - a törékeny fém... - Hogy mi...?! - kérdezek vissza, holott tökéletesen hallottam az imént. - Nem-nem, Harvey, nem fogom magamra vállalni, hogy összetörted a kocsit, mert elfelejtetted behúzni a kéziféket. Te ültél a volánnál, nem én. - beszéd közben az arcom elé emelem az ujjaim közt ragadt kulcsmaradványt. A pótkulcs márpedig a konyhapulton hever. - Viszlát Harvey, sok sikert! - töröm meg a szóáradatát, mindattól függetlenül, hogy töretlenül folytatná és kinyomom. A lehetőségeim meglehetősen korlátozottak tekintve, hogy a házi úr szólt a távollétéről a hét végéig. A hajamba túrva fújom ki a gőzt, hogy nyugodt fejjel gondoljam ezeket át. Megpróbálom kiszedni a bicskámmal vs. stikában, folyamatos nyomással benyomom az ajtót, anélkül, hogy a szomszédok felfigyelnének a zajra. Átropogtatom az ujjaimat, a nyakamon is roppantok egyet - az első opciót választom. Kipattintom a kis pengét, hogy egészen odahajolva orvosolhassam a fejfájásom elsődleges okát. Ha csak egy kicsit is kijjebb tudnám húzni... egy picit is... de egy percnyi finomkodás elteltével sem változik szemmel láthatóan az állapota, míg én a koncentrálás közben megfeledkeztem a külvilágról. Váratlanul ér ahogy kimondják a nevem, a hang borzasztóan ismerős csengésű, oda is kapom a tekintetem, ami elsőként óhatatlanul is észreveszi az eddig mindig eltakart fémprotézist. Nem akadok fenn rajta, a másodperc töredékéig ragad ott a szemem, miközben felpillantok a tulajdonosára. Szólnék, de a felismerés és a helyzet kínossága kiül az arcomra egy nyúzott, fújtatással egybekötött mosoly formájában. Lehajtom egy szekundum erejéig a fejem, míg végül felegyenesedek. Nem mentem el, nem tudtam, egészen hajnalig elhúzódtak a dolgok az örsön és gondolom mennyit javít most a véleményén a félreérthetetlennek tűnő jelenet. Összefont karral fordulok vele szembe, kissé feszélyezetten.. - Szia... félre értés ne essék... ez itt az én lakásom, ahova megpróbálok betörni, az pedig a kulcs, ami beletört a zárba. - bökök a tekintetemmel a szóban forgó delikvensre, ahogy a demonstráció kedvéért félig visszafordulok az ajtómhoz. A bicskát visszacsukom és visszacsúsztatom a zsebembe, hogy ne legyen útban, úgysem vettem hasznát. - Szerencsésen kinn rekedtem, te pedig... - sandítok a vállán nyugvó táskára, pillantok végig az öltözetén, ami önmagában árulkodó, de nem szolgál magyarázatul, csak különféle alternatívákat vet fel. - ...pont jókor vagy jó helyen, amiről akadnak teóriám hogyan lehetséges, de segíts ki legalább ebben, kérlek. - enyhén oldalra döntött a fejjel kémlelem a nálam egy fejjel magasabb férfi tekintetét egy... nehezteléstől mentes válasz reményében.
Elég egyszerűen vagyok ma délután felöltözve. Szürke rövidgatya, hasonlóan szürke cipzáras kapucnis pulcsi, alatta meg fekete laza atléta. Mivel a nadrágom épp térd fölé ér, semmi nem rejti a protézisem, de miért kellene ugye. Edzeni indultam, a teremben, ahova járok, ott már hozzá vannak szokva. Tulajdonképpen nem is lenne semmi különös a műlábban, ha valaki látja, egyszerűen csak én fújom fel. Mindig kényelmetlenül érzem magam miatta. Ezen egyszer már jó ideje túlléptem, de mióta a poszttraumás stressz tüneteivel kell szembenéznem, valahogy nem szeretem mutogatni, ez van. Talán épp ezért éreztem olyan jól magam azzal a nővel, úgy másfél hete. Jómagam ugyan nem járok kocsmákba, de volt ez a kis incidens, egy rosszéletűbb barátommal. Egész szép adósságot rittyentett össze magának a helyen, ahova egy idő után már vissza menni sem mert a verőlegények miatt – vagy ilyesmi. Szóval mikor meglett a pénze a számlája kiegyenlítésére, a kezembe nyomta és engem küldött oda. Persze könyörögnie kellett érte egy darabig, de ki mást választott volna a feladatra, ha nem a hegyomlásnyi, ex-katona haverját. Így ha már ott voltam, gondoltam megiszok egy sört. Ahhoz meg lecsúszott egy feles is, aztán mellém került az a csinos nő és minden adódott magától. Meghívtam egy italra, mert miért ne. Nem is tudom mióta először, akkor este nem feszengtem. Sőt, jól éreztem magam. Valószínűleg azért volt, mert farmerban voltam, hosszúnadrágban a pultnál ülve nem mutatott különbséget, hogy két lábam van-e, vagy egy. A telefonszámát nem adta meg – ami azt illeti, nem is kértem, nem lettem volna hozzá elég tökös. El sem hinnéd, hogy egy ember mennyire képes feszengeni a hiányosságai miatt, hogy ez tudat alatt is mennyire visszatartja egy teljes élettől. Na, de ez most mindegy. Szóval a telefonszámát nem adta meg, de egy kacér mosollyal megszellőztette előttem, hogy holnapután is ott lesz, én pedig hülye módon két napra rá is elmentem. Minden úgy történt, ahogy az első alkalommal. Élveztem a társaságát és a megdöbbentően gyönyörű mosolyát. Felnőtt emberek beszélgetéseként természetesen feljött a munka is. Na, abban egy kicsit… hát, azt nem lehet mondani, hogy ferdítettem, de jó néhány dolgot elhallgattam. Én csak jól akartam magam érezni. Elmondtam neki, hogy problémás fiatalokkal foglalkozom, főként kamasz fiúkkal. El sem hinné az ember, hogy mennyi küzdelem és hála van egy ilyen munkában. A katonaságot, vagy azt, hogy egy ideje nem dolgozom nem említettem. Egy átlagos fickónak tüntettem fel magam. Mert az vagyok… legalábbis akarok lenni. Ugyanúgy beszéltük meg a harmadik találkozást, ahogy az előzőt, de az már nem jött össze. Két órával az indulás előtt, komoly tünetek léptek fel. Nem mondanám hallucinációnak, de nagyon közel volt hozzá, én meg rendesen kiütöttem magam. Gondolom azt mondanom sem kell, hogy nem egy kellemes élmény, amikor újra és újra lerobbanni látod a lábad és meghalni a barátaid, ugyanabban a robbanásban. Földet érve meg nem tudod, melyikük vére van az arcodon, de nem is számít, mert észreveszed, hogy hiányzik egy lábad. Visszakanyarodva a témához, mire összekaptam magam, már negyven perces késésben voltam. Amikor odaértem, Sonja már sehol nem volt. Talán hívta a munka, talán megunta a várakozást. Leültem még egy kicsit, talán egy órára, azóta viszont nem mentem arra a helyre. Nem is tudom, minek álltattam magam. Hisz a hülye is tudja, hogy nem állok készen egy nőre. Olyan stabil vagyok lelkileg, mint egy zsiráf, ami két lábon próbál járni. De hol is tartottam… Szóval ma reggel sem ment minden fényesen, így edzésre indulva, a lépcsőház aljánál gondoltam egyet – sosem járok lifttel, használom, ami maradt és lépcsőzök – és visszaindultam az inhalátoromért, biztos, ami biztos alapon. Egy nagy alapterületű társasháztól van szó, belső udvarral, nekem pedig meg van a szokásos útirányom, amerre közelebb van a lakásom. Ez alkalommal kicsit benéztem, mert az a rész valami festés miatt le van zárva. Hát jó, megyek akkor körbe. Már épp a kulcscsomóm pörgetem a kezemben ráérősen, egy kisebb, fekete edzőtáskával a hátamon, mikor meglátom az ismerős ismeretlent, egy ajtó előtt nagyon ügyködve valamin… Hirtelen eszemben sincs, hogy virít a protézisem, meglepetten állok meg tőle egy tisztes méterre. - Sonja? – Szalad fel a szemöldököm. Nem is tudom, min vagyok jobban meglepődve, hogy itt látom, vagy hogy épp betörni készül valahova. Ezen kívül persze ott az a kényelmetlen érzés is, hisz technikailag én ültettem fel őt, még ha jó okom is volt rá.
Tárgy: Társasház, Newtown, Sydney Kedd 28 Júl. 2015 - 10:42
Társasház, Newtown, Sydney
A bérleti díj igen magas, de a lakások tágasak, a társasház pedig Newtown városrész szívében található, nyugodt, mégis életteli környezetben, remek infrastruktúrával és barátságos szomszédokkal. Ki mondta, hogy a kisvárosi hangulat nem illik be egy nagyváros forgatagába?
Kezdőlap 
