Iroda

Ellael & Aalyena

Talán nincsen igazam, és csak totálisan összezavart érzékszerveim csapnak be, de mintha Ellael… Örül annak, hogy átgondolom?
Elég hamar elvetem az ötletet; igyekszem további szavaira koncentrálni. Mert reggelre az asztalomon lesz. Reggelre… Ó, ne! Legszívesebben követelőznék, de ellenállásom olyan mértékben szűnt meg, hogy tudom, hamarosan végem. Hogy nem fogom bírni tovább, és itt halok meg.
Sohasem gondoltam bele komolyabban az öngyilkosságba – egészen eddig. Élni akartam, mert jót akartam tenni – egészen eddig. De most… Foggal-körömmel akarok ragaszkodni a munkámhoz, elveimhez, magamhoz, miközben távozó eszméim húznak magukkal, kifeszítve, ívbe hajlítva kecses testemet. Csak legyen vége! – kívánom, és el akarok süllyedni. A Pokolra akarok jutni, akárhova, nem érdekel, hova. El akarok tűnni – mindössze ennyi.

- Igen – válaszolok, de mintha nem is én mondanám a szavakat. Kezemet elengedi és az ajtó felé sétál; mintha a fény és kiút égi üstököse távolodna tőlem fénysebességgel. Utána akarok szólni, mondani valamit, akármit, de nem megy. Semmi sem megy.
Felállok, amikor hozzám szól, esetlenül húzom ki magamat. – Minden jót, Ellael nagyúr – köszönök el tisztelettudóan, majd amint kilép és becsukódik mögötte az ajtó, a kanapéra rogyok. Bőgni akarok, tombolni, dühöngeni, meghalni…
Józan eszem előbb kapcsol, felugrok, majd szédelegve az ajtóhoz támolygok és elhúzva az egyik antik képkeretet bepötyögök egy kódot az ujjlenyomat felismerős képernyőn. Az ajtó hermetikusan lezár, én pedig tudom, hogy egymagam vagyok, hogy senki és semmi nem zavarhat meg.
Zokogva omlok össze ott, ahol vagyok; lábaim kitekeredve mennek két irányba, térdeim már nem tudják megtartani súlyomat. A földre huppanok, felsőtestemmel előregörnyedek, és arcomat kezeimbe temetve zokogok vég nélkül.
Vízálló sminkem nagyjából bírja, de elég komoly próbának van kitéve. Ezer és ezer dolog jár a fejemben, én pedig utat engedek a megállíthatatlanul előretörő könnyeimnek.
Szánalmas… Kelj már fel! – szól a gúnyos, maximalizmusra sarkalló hang, és én életemben először rávágom tudatalattim ajtaját. Bezárom a kis köcsögöt, nem foglalkozva dühödt, agresszív kiabálásával.

Éveknek tűnő idő múlva pulzusom és légzésem helyreáll; én pedig megállapítom, hogy mennyire jó dolog sírni. És hogy mennyire szomorú egyedül sírni.
Erőt veszek magamon, felállok, majd az egyik könyves szekrény mögül nyíló kis mosdóhelyiségbe lépek. Gyakorlott mozdulatokkal, percek alatt hozom rendbe sminkemet. Ruhámat leporolom, megigazítom, majd visszatérve az irodába a vitrinből előveszek egy üveg bontatlan, százötven éves whiskeyt. Zythyr… Talán most először nem fájdalommal, hanem szeretettel gondolok egykori felettesemre. Kibontom az üveget, majd egy pohárnyi ital után felöltöm parancsolói mosolyomat. Azt, aminek lehetetlen ellent mondani.
Elpakolok, majd feloldva az ajtó zárját, kilépek a folyosóra.
- Asszonyom? Már vár Önre nagyon – szól Jungle tisztelettudóan, vigyázzban várakozva. Közönyösen utal arra, hogy a pasas azt hiszi, ez élete utolsó éjszakája, hogy már összeszarta magát régen.
- Én is várok már rá, el sem tudja hinni, hogy mennyire szeretném megismeri ezt a csodás elmét. Remélem együttműködő lesz, kiváló biztonságtechnikai vezető válna belőle… - mondom, majd határozott léptekkel indulok el a szoba felé, ahová bevágták a lapszámlálós fickót. A Fekete Dög visszatért.

Ellael & Aalyena

Az egész olyan, mintha kívülről néznék mindent. Látom Ellaelt és saját magamat, ahogy kellő távolságra ülünk egymástól a süppedős bőrkanapén; az angyal hangja mintha nem is evilágról jönne, mintha egy ősrégi rádióadást befogva hallanám csak, a régi készülékek jellegzetes dobozhangján.
Olyan, mintha egy fényképet néznék, melyen Ellael mozgó szája csak egy apró, halvány vonal; mintha a fények egyre sötétednének, míg végül már fekete-fehér az egész kép.
Nem érzem magamat saját magamnak, mintha a testem nem is az enyém lenne. Mert miről is beszél az angyal?

Vannak pillanatok, amikor át kell gondolnunk az összes elvünket, a világnézetünket. Azt, hogy tényleg helyes-e a helyes, vagy csak helyesnek szeretnénk hinni azt.
Ellael szavai erősen csapódnak bele tudatalattimba, címkékként égnek bele. Igyekszem előkeresni a saját aktámat, és összevetni a kapott kifejezéseket az abban talált dolgokkal, de... Nem megy. Semmi sem egyezik, ami azt jelenti, hogy vagy Ellael, vagy én - valamelyikünk - nagyon rosszul véli a dolgot.
Dacolnék vele azonnal, de mivel türelmesen, rezzenéstelen arccal hallgatott végig, én is így teszek. Ülök a kanapén, keresztbe tett lábakkal, miközben egy pillanatra sem eresztem tekintetét. Hátam egyenes, az egész beszéde alatt egyet sem pislogok. Kővé válva hallgatom, miközben kívülről figyelem a jelentet és próbálom értelmezni azt.

Utálom, ha nem megy valami, utálok nem érteni dolgokat. És amit Ellael mond... Azoknak semmi értelmük. Azonban... Túl jól ismerem ahhoz Ellaelt, túlzottan bízok a szavában ahhoz, hogy csak legyinthessek: "Hülyeség, nekem van igazam."
Értékes lennék?... BARÁTKÉNT?! - tudatalattim visítva tiltakozik. Nem, ez nem az én nézetem. Ez a kővé fagyott szívem mondata, amit már csak nagyon ritkán, halkan suttog. Amit nem szabad elhinnem. Mert nem igaz...ugye?
Mert mi lenne, ha igaz volna? Nem lennék más, csak egy szarból várat épített senki, akinek se kutyája, se macskája. Aki csak van. Én lennék az a fajta szánni való lelketlenség, amelyet utálok. Én lennék a... Ki is vagyok?

Szavai felbosszantanak és felizgatnak: kihívást állítanak elém. Mert én ne lennék eléggé bátor valamihez? Ugyan mááár... De hogy vagyok-e elég bátor megnyílni? Chh! Ha ez bátorság kérdése, akkor... Akkor... Nem. Ha ez tényleg így van, akkor gyávább vagyok annál, mint amilyen gyerekként voltam. Akkor... Szarból épített vár, drága. Hiába fényes kívül, hiába ragyog az alma héja, attól lehet rohadt belülről.
Egy másik helyzetben imádnám a kabátos hasonlatot. Egy másik helyzetben - ha nem rólam lenne szó - érvelnék én is. De mi mellett is? Nem tudom...

Párizs... Első mozdulatom beszéde kezdete óta a könyörgően felfelé induló szemöldököm. Pillantásom már nem merev és erőteljes, hanem könyörög, hogy mondja ki. Hogy zárja le ezt valamivel, hogy tegyen ellene. Hogy terelje el a figyelmemet a munkával, mert nem fog menni. Mert össze fogok törni, és attól félek, hogy nem fogom megtalálni az összes darabot, hogy összeragaszthassam magam.
Mert fejemben kérdések milliói száguldanak őrjítő tornádót és káosz kavarva; és az összes a válaszom két szó: nem tudom. És nem akarom "nem tudni". Mert én vagyok a tudós, aki mindent tud. Aki megfigyel, elemez, mérlegel, majd közli a végeredményt információként. Aki nem gondolkozik semmin sem, aki tárgyilagos szinte mindig. De... Mikor is vagyok tárgyilagos? Állandóan...

Ellael hangja elhalkul, én pedig még másodpercekig nézek a szemébe könyörgően, mielőtt sikerül arcizmaimat az irányításom alá hajtanom. Megparancsolom magamnak, hogy pislogjak, szemem kiszáradva üvölt a jóleső kis mozdulatért. Háromszor veszek nagy levegőt, hogy belekezdjek a válaszba, holott fogalmam sincsen, mit is akarok mondani. A harmadik próbálkozás után lesütöm szemeimet, majd pár mély lélegzetvétel után feladom. Nem tudom, hogy vagyok-e elég bátor, és ennyi idő kevés ahhoz, hogy erre rájöjjek.
- Átgondolom - szólok határozottan. Hogyha valaki csak ezt látja, hihetné azt is, hogy egy üzleti tervről beszélgettünk. Én próbálok változni. Nagyon. De ez egy lassú folyamat, melyben én magam vagyok az, aki minduntalan kigáncsolja az előre igyekvőt... Saját magam.

Ellael & Aalyena

Léptei a puha, süppedős szőnyegen olyanok, mintha angyalok égi kórusa énekelné halkan a fény szonettjét, mintha szinte már suttogva zengene ajkaikon a bűvös, varázslatos dal.
Érzem, ahogyan a kanapé besüpped alatta, majd arcomat továbbra is eltakarva, könnyeimmel kemény, véres csatát folytatva várom, hogy hozzám érjen. Mert tudom, hogy hozzám fog érni, hogy gyengéd, meleg kezei hamarosan megpróbálják majd kővé változott, jéghideg szívemet felmelegíteni.
Érzékeim kihegyezve ugranak azonnal minden rezdülésre; mikor a levegő áramlása szinte észrevehetetlenül súrolja bőrömet már tudom, hogy keze vészesen közeledik felém. Megfeszítem izmaimat, majd hagyom, hogy hajamat a fülem mögé tűrje, és átkarolja a vállamat. Kétségbeesés és pánik tör rám, visszatartott lélegzettel vagyok csak képes elfojtani azt az ösztönös reflexet, hogy egy mozdulattal nyúljak a karjáért és csavarjam ki azt.
Mozdulatlanul, szomorú márványszoborként ülök, szavai lassan, de eljutnak tudatomig. Legyél már erősebb! Csak jót akar! Tudatalattim érzőbbik, még mindig jó része hosszú álom után ébredezve utasítgat; de lágy, kellemes, gyengéd hangja nem sokat ér a már magammal szemben is megszokott hadvezéri dirigálással szemben.
Hosszú percekig beszél, szavai lassított felvételben kelnek életre tudatomban, hogy mondandója végeztével összeálljanak egy egésszé a fejemben. Kicsit olyan, mintha csak egy míves, kidolgozott festmény néznék, mintha a megoldás végig, több száz éve itt lenne az orrom előtt. Mintha csak nyúlnom kellene érte.
Lazítok testtartásomon még azelőtt, hogy elengedne, biztosan érzi ezt ő is, hogy az előbbivel ellentétben ez még az elengedés pillanata előtt történt meg.
Várok, annyit várok, amennyit nem szégyellek, mielőtt kihúzom magam és felnézek rá. Kézfejem hátával letörlöm könnyeimet - és áldom az eszem a vízálló sminkem miatt. Igyekszem elég kevés, maradék méltóságomat megőrizve beszélni. Mert döntöttem.
Ellael... Kedves, megértő, szeretetre méltó. A legjobb felettes, nem is kívánhatnék jobban. Gondolataim végén arra jutottam, hogy már úgysem ronthatok a helyzetemen, hogy némi őszinteség már tényleg nem árthat. Aztán, hogy ez így lesz-e... Gyerünk, Aalyena, mindjárt kiderül!
- Ellael... - neve lágyan szól ajkaimról; megvárom, míg mélyen a szemébe tudok nézni, míg az utolsó hanghullám rezdülése is elhal, csak ezután folytatom. - Nekem kell az, hogy mindenki távol legyen tőlem - hangom kemény, erőteljes. Mert annak kell lennie. Mert magamról fogok beszélni annak az angyalnak, aki már úgyis szinte mindent tud rólam. De ha nem vagyok elég határozott... Sohasem fogom tudni végigmondani. - Gondoltam, hogy figyeltél rám, bár egészen más okok miatt. Mindig is én voltam a fekete szárnyú angyal, a jó és a rossz könnyen elhajló gyermeke. Sosem bíztam meg bennem, és én sem akartam megbízni senkiben sem. Most sem akarok. Én... - Le kell hunynom szemeimet egy pillanatra. Vennem kell egy mély lélegzetet. Mondd ki! Már ki kell mondanod! - Nagyon fiatal voltam még akkor, amikor elvették tőlem az egyetlent, akihez kötődtem, akit szerettem. Eztán apámtól egy olyan képet kaptam a világról, ami nemcsak zord, hanem torz is. Látom, hogy a világunk nem annyira szörnyű, mint amilyennek huszonévesen hittem. Tudom, hogy a világ nem annyira szörnyű, mert megtanultam, mert tudom, hogy tesznek ellene, mert teszek ellene. De... - Lehunyt szemmel veszek még egy mély lélegzetet, majd pilláim felcsapódásakor, kissé hadarva, egy levegővel mondom ki - Sohasem akarok elveszíteni még egyszer valakit. Nem mert nem szeretném átélni az érzést, hanem mert képtelen vagyok átélni azt. Mert jóvá akarom tenni azt, amit az apám is elcseszett. És ehhez minden percemre szükségem van, minden gondolatomnak ekörül kell forognia. Ehhez keménynek kell lennem, ridegnek. Ehhez nekem kell lennem a kőszívű ribancnak, aki bármit megtesz azért, hogy célt érjen. Én csak... - kifújom a levegőt, majd immáron túlesve a nehezén, halkabban, lassabban folytatom - Jót akarok tenni, saját magam árán. Hogy kapjon értelmet az életem. És a munkám által kap. Így a több száz évemet nemcsak elherdálom, hanem ténylegesen a jóra fordítom. Így belül lehetek boldog és kiteljesedett. Nem érdekel, hogy emiatt szörnyeteggé kell változnom a külvilág számára. Nem barátkozom, mert nem vagyok abban biztos, hogy érdemes engem megismerni. Egyszerű vagyok és sekélyes, még ha nem is tűnök annak. Egyszerűen csak.. Jobb tőlem távol mindenkinek és nekem is. Senki sem veszít sokat, ha nem ismer meg, én pedig használhatom az időmet a pénz szerzésére és jó célra való elköltésére. Megérted ezt? - újfent előtör jéghideg tekintetem, bár csak egy nagyon gyenge, olcsó kiadásban. Mert kimondtam. Mert elmondtam, mi vagyok, és ez szabadság. Bár... Hogyha ennyire jó, akkor miért nem akarok barátokat? Elvégre ez a barátság lényege... A picsába!

Ellael & Aalyena

Szavai egyszerre égetnek, és zúdítanak jéghideg vizet a nyakamba. Kívánom, hogy kiabáljon, hogy mondjon rám mindent, hogy csináljon valamit. Hogy joggal lehessek rá mérges. Haragom elszáll, az Ellael felé való tiszteletem és hűségem új magasságokba emelkedik. Ó, mit tettem?
Megszólalnék, ugyan fogalmam sincsen, mit tudnék neki mondani, de Jungle félbe szakít. Elegem van a kaszinóból, elegem van már nagyon sok mindentől. Kiabálok, dühöngök, hogy aztán megtörten térhessek vissza a kanapéra. Bocsánatkérésem tudom, hogy felesleges, mégis kimondom. Mert tényleg sajnálom, de amilyen makacs hülye vagyok, tudom, hogy megtenném újra.
Újabb szavai arcul csapnak, lyukat égetnek bőrömbe, egészen a koponyámig. Igen, pontosan ezt tettem. És megtenném újra. Pedig nem akarlak elküldeni, ezt tudhatnád. Mondatok sokasága söpör át agyamon, de egyszerűen nem tudom, melyiket kellene választanom. Hogy mivel tudnám a helyzetet megváltoztatni, az időt visszafordítani.
Keze az enyémért nyúl, és embertelen önuralom kell ahhoz, hogy ne húzzam el a sajátom. Ő. Csak. Barátkozni. Akar. Veled. – harsogja a kis belső hang. Hagyd. Neki. MOST! – így kezem marad. Mégis, amikor hozzám ér, izmaim görcsbe rándulnak. Gesztusa baráti, szeretetteljes, amelyet már több évszázada nem kaptam meg senkitől. Akik szeretni akartak, azokat elüldöztem magam mellől, és sohasem mertem viszont szeretni. Még baráti szinten sem.
Megdermedek, a szó szoros értelmében lefagyok. Kétségbeesés ül tekintetembe, csakis azt a hirtelenkék szempárt figyelem, amely engem akar megfejteni. Izmaim megfeszülnek, lélegzetemet visszatartom; hogyha elveszi a kezét mondandója vége előtt, akkor testtartásom ellazul. Ellenkező esetben feszesen hallgatom végig, amit mond, csak aztán engedem el magam, miután kezét visszahúzza.
Egyszerűen képtelen vagyok megszólalni, mintha érintése mérgező módon elvágta volna a beszédközpontom neuronjait agyam többi részétől. Az ajtóhoz sétál, én pedig nem akarom, hogy elmenjen. Azt sem szeretném, hogy hozzám érjen, de… Mi van, ha tényleg beszélhetek neki? Ha ítélkezés nélkül képes lenne meghallgatni?
Amennyire szeretném, hogy maradjon, ugyanolyan szinten tiltakozik a gondolat ellen testem összes sejtje. Nem akarom, hogy megfejtsen, hogy tudjon a gondjaimról.
Kezét nem teszi a kilincsre, amit pozitívnak ítélek meg, ám akkor kijelenti: most nem beszél Párizsról. Szemeim elkerekednek, hangom visszatér.
- Ellael… - neve könyörgő imaként hangzik vörös rúzsos ajkaimról. – Kérlek, tájékoztass most! – könyörgöm. Nem csak megjátszva, hanem teljes szívemből, mindenféle álca vagy hátsó szándék nélkül. – Engem… Engem a munkám tart csak egyben. Az összes dolog, amit csinálok. A kutatás, a kaszinó. A tény, hogy jobbat tehetek a világgal. Olyan szörnyű ez? – hangom megmereg, könnyeim gyűlni kezdenek. Annyira szeretnék jót tenni, mégis… Tudom, hogy megbuktam. Elvégre hogyha én magam nem vagyok jó, akkor hogyan tehetnék jót? Pont én? Chh!
Az első könnycsepp legördül arcomon, fejemet kezeim közé fogom, lehajtom. A kanapé közepén ülök, könyökeimet térdeimen támasztom meg. Nem akarok sírni, hát hogy a fenébe is akarhatnék! Nem akarom, hogy gyengének lásson, már megint…
Hajam arcomba hull, erővel, de sikerül visszatartanom kitörni készülő zokogásomat. Nem akarok, nem merek felnézni, szemeimet csukva tartva veszek remegve levegőt.
Nem tudom, hogy mit szeretnék. Nem tudom, hogy mit fog tenni: elmegy, vagy visszajön. Nem tudok semmit sem.

Ellael & Aalyena

Már akkor tudtam, hogy butaságot csináltam, amikor kiejtettem a „harminchat óra” kifejezést.
- Nem, nem lennék – válaszolom azonnal. – Ez a beszélgetés elmúlt harminchat óra fénypontja, így szomorúan fejezném be ilyen kevés idő után – teszem hozzá. Már lényegében mindegy, hogy mit mondok, nem ronthatom a helyzetemet tovább. Legszívesebben ordítanám, hogy semmi szükségem ennél több alvásra, mert teljesen mindegy, hogy otthon fetrengek az ágyamban álmatlanul, vagy helyette jobb hellyé teszem ezt a bolygót valamilyen módon… Bár belegondolva rontanék a dolgon, ha ezt hangoztatnám, így rendet teremtve fejemben cenzúrázom gondolataimat. Ez az én dolgom, nem tartozik másra.
Hogy Ellael tud-e arról, hogy vannak problémáim? Nagyon remélem, hogy nem. Nem látszódnak gondjaim, a smink csodákra képes. Mert hogy igen, anélkül látszódnának a szemem alatti sötét karikák. És tudja-e, hogy lassan rám süthető a bélyeg: alkoholista? Újfent bízom a nemleges válaszban. Az az egy gondolat nyugtat meg, hogyha tudná, akkor már nem lennék a második kör tagja. Akkor nem ülne itt velem szemben. Legalábbis nagyon remélem.
Kicsúszik a számon a félreérthető mondat, és nem Ellael humorosabb fele válaszol rá. Bassza meg! Az aggódó Ellaeltől kapok választ, mosoly lehervad az arcomról. Küzdök magammal, pengeélen táncolok. Hogy mennyire szeretném kiönteni valakinek a szívemet! Hogy milyen jó lenne, ha végre egyszer meghallgatnának! Bensőm könyörög az emberiességért, de egyszerűen képtelen vagyok túllépni azon a rendkívül egyszerű tényen, hogy a velem szemben ülő angyal egyben a felettesem is. Aki nem tudhat a dolgaimról.
Vívódásom végkimeneteléről maga Ellael dönt, a félelem és az őrjítő harag keveréke egyszerre gyűlik fel bennem. NEM! – ordítja a belső hang. Soha többet nem akarok olyat, mint akkor, Vindorielben. Nem akarok olyan helyzetbe kerülni, és Ellael nem kínál más kiutat. Nem enged elmenekülni, nem hagyja figyelmen kívül mindennapos dolgaimat, nem hagy figyelnem kívül engem. Ez bánt, ez mérgessé tesz, ettől félek és ettől felébred bennem az elveszett, érző lény. De hogy melyik fog válaszolni? Tudatalattim elsápad, én sem tudom. Ösztöneim vezérelnek, ennyi ébrenlét után sokkal inkább azok irányítanak. Most elcseszhetek mindent… És lehet, el is fogok.
- Nem bánt semmi – közlöm, hangom olyan hideg, amilyen Ellaellel szemben még sohasem volt. Ezt a negatív érzelmi mélységet azoknak szoktam tartogatni, akik elcsesznek valamit, akik alattam állnak, és megengedhetem ezt magamnak velük szemben. – Elnézésed kérem, fáradtan hajlamos vagyok elengedni magam. – Na jó, ez elég enyhe kifejezés. A dolog még vicces is lenne, de a szobában lévő levegő már megfagyott, így véletlenül sem az. – Többé nem fordul elő – biztosítom, miközben tudatalattim lemondóan lehajtja a fejét. Most üldözöm el az az egyetlen embert, aki tényleg rám kíváncsi… A mondat nem hordozza magában azt a félelmet, amit érzek. Tudjuk mindketten, hogyha Ellaelen múlik akkor előfordulhat akármi, méghozzá itt, ebben a szobában, nem is olyan nagyon soká. Sokat, nagyon-nagyon sokat edződtem az évek alatt, de tudom, hogy tényleg aludnom kellene már, hogy ebben az állapotban Ellael számára gyerekjáték lenne betörni jégpáncélom alá.
A harag utat tör magának, a kellőnél és illőnél picit hangosabban és hevesebben csattan válaszom:
- Ezzel nem segítesz! – Kék szemem hidegen lángol, valahol mélyen egyszerre érzek hálát és vagyok eszméletlenül dühös Ellaelre. – Mindenkinek van rosszabbik énje – hangom gúnyos. – Az enyémmel az előbb találkozhattál. Azzal segítesz, ha elmondod, mikorra és hova kell mennem Párizsba. Hogyha megkérdezed azt, ami tényleg érdekel a kutatásaimmal kapcsolatban, és hagyod, hogy válaszoljak. Aztán elmondod még, hogy milyen feladatokat szántál nekem, aztán rákérdezel a pénzre, majd miután megkapod erre is a választ, megiszod a koktélodat. Aztán felállsz, mire én is. Elköszönünk egymástól, és a nagydarab néger kikísér az irodából. Majd belátásod szerint dönthetsz, hogy maradsz életedben először játszani, vagy kiállsz a fotósok elé, hogy a holnapi címlapon jó kép legyen rólad – hadarom. Már nem nagyon érdekel, hogy mennyire látszódnak érzelmeim, düh és csalódottság keveréke ül ki arcomra. Nem kiabálok, de hangom erélyes, szenvtelen.
Csak azután jövök rá, hogy mit is tettem, miután becsukom a számat. Gyakorlatilag kidobtam a felettesem. Legszívesebben fejbe vágnám magam, de nem tehetem. Így kell elszúrni egy több évtizede épülő tojáshéj vastagságú törékeny viszont!
Szólásra nyitnám a számat, hogy bocsánatot kérjek, hogy mondjak valamit, akármit, amikor irodám ajtaja kinyílik és Jungle szőrös feje jelenik meg az ajtóban.
- Asszonyom… - kezdi, nem is tudván, hogy rosszabbkor nem is jöhetett volna.
- MI VAN?! – csattanok fel, ez egyszer tényleg nem rejtve véka alá érzéseimet. Felpattanok, és az ajtóhoz viharzok.
- Asszonyom, a 7-es asztalhoz visszatért a… - Jungle Ellael felé néz óvatosan. Picit sajnálom, amiért rajta csattan az ostor, de nem foglalkozok vele. Ennyi pénzért viselj el…
- Mondd már!
- A lapszámlálós, akivel az elmúlt hetekben gond volt. Megint máshogyan jött, újabb személyivel. De ezúttal sikerült elkapnunk, nem tudott meglépni – a férfi hangja közönyös, nem mutat arca semmilyen érzelmet. Elvégre mellettem edződött...
- Vigyék a biztonsági szobába, zárják be. Ketten maradjanak az ajtó előtt, majd megyek – vakkantom, kihangsúlyozva a 'majd' szót. Jungle igenlően morog egyet, és eltűnik.
Sóhajtok egyet, csak ezután fordulok vissza Ellael felé. Ehhez már tényleg kevés vagyok. Oktalanul kiabáltam Ellaellel és Jungle-lel is. Idióta. Igazat kell adjak magamnak.
Már ahhoz sincsen energiám, hogy kihúzzam magam. Visszaballagok a kanapéra, leülök Ellaellel szemben, végig a földet bámulom.
- Sajnálom – morgom halkan. Utálok bocsánatot kérni; nálam ez az egyetlen szó a maximális megbánás verbális megnyilvánulása. A whiskyért nyúlok, majd visszahúzom a kezem. Ez nem megoldás, főképp addig nem, amíg még vannak elintéznivalóim. Ellaelre emelem tekintetemet, arcomon némi megbánás tükröződik. Ó, mi a francot tettem!

Ellael & Aalyena

Belekortyolok italomba, majd örömmel engedek fel, amikor elegendőnek találja a válaszomat. Magamról ugyan semmit sem mondtam, Ellael ezt már megszokhatta. Azóta a nap óta ott fent, Vindorelben, nem láthatott tőlem érzelmi megnyilvánulást. Senki nem látott tőlem ilyet, a velem szemben ülő angyal is egyszeri kivétel csak.
Egyszerűen egyszerűbb hidegnek lenni. Nem tudok beszélgetni a semmiről, egy szakmai értekezés pedig nem tűr személyességet. Innentől emberi kapcsolataim halálra vannak ítélve. A férfiak csakis a pénzt és a hatalmat látják bennem, vagy a kurvát. Talán ez utóbbi túlzás, de azért túlzottan nem állok messze ettől. Saját szórakozásomra van az a gazdag és igényes vendég, aki megkaphat egy éjszakára, de semmi többre. Vagyonom az utóbbi időben egyre nagyobb visszhangot vert, szinte már látom is magam előtt a holnapi főcímlapot: Wallendorf és Montgomery titkos légyottja a Starlightban! - és egy kép Ellaelről, amint belép, esetleg ahogyan távozik. Tudatalattim bosszúsan csóválja a fejét az emberi hülyeség miatt, bár valahol szórakoztat a gondolat. Mivel sosem személyeskedünk, nem beszéltem még Ellaellel ilyenről, de a bennem lakó mindentudásra vágyó szörny szomjazik felettesem szerelmi életének titkaira.

Lábaim keresztbe teszem, hátradőlök a süppedős, puha bőrön, miközben a férfit hallgatom. Szoknyám felcsúszik, a fekete szövet alól elővillan hófehér, hibátlan bőrű combom. Picit lentebb húzom az anyagot, nem mintha engem zavarna. Egyszerűen nem akarom feleslegesen kényelmetlen helyzetbe hozni Ellaelt. Nagyon legalábbis. Nem szakítom félbe, csak finomat rázom fejemet - egy szóval sem említettem, hogy nincsen jókedvem. Bár valójában voltam már boldogabb, tudom, hogy arcom nem árulkodik rólam. A sok évnyi póker megtette hatását, gondolom önelégülten.
Bensőm fellélegzik, amikor megtudom, Ellael miért keresett fel. Angyali képességének köszönhető, hogyha akar, képes megtörni, le tudja rombolni páncélomat. Tartom magamat a sok évvel ezelőtt tett fogadalmamhoz: sohasem fogok egy asztalhoz ülni ezzel az angyallal. Pókerasztalhoz, természetesen. Egy részem ki akarja ezt mondani hangosan, de egoistább felem határozottan megtiltja. Olyan, akárcsak egy szita: a minimális érzelmeket is tartalmazó mondataimat kiszúrja azonnal, és beutalja elmém ezt küldő részét a rehabra. Elzárva, valahol Szibéria mélyére.
- Örömmel tölt el, hogy azt hitted, nincsen jókedvem - nézek Ellael szemébe játékosan. - Napom fénypontja látogatásod, sokkal boldogabb vagyok, mint az elmúlt harminchat órában, amit ébren töltöttem. - Hülye! Legszívesebben visszaszívnám a mondatomat, de már nem tehetem. Tényleg másfél napja nem aludtam, de véletlenül sem együttérzésre vágyva mondtam ezt. Csakis azért, hogy érzékelje: társaságát többre tartom, mint az engem körülvevő bútorokét, vagy emberekét. Valahogy ebben a sorrendben.
- Nincsen senki, akiben megbízom annyira, hogy itt hagyhassam neki a kaszinót - kezdem. - Viszont van annyi pénzem, hogy gondtalanul mehessek el, tudván, nem lesz semmi baj. Elszomorító tény, hogy a hatalom papírfecnikben rejlik a mostani világban... Neked bármikor készen állok, akármi is legyen a feladatom - jelentem ki, majd szám ördögi mosolyra húzódik. Egyszerűen nem bírtam ki, amikor nem alszom, hajlamos vagyok a gúnyra és a rosszindulatra. Nem mintha máskor nem így lenne. Nem csak én, de a velem szemben ülő angyal is megmaradt hivatalos mivoltánál eddigi találkozásaink során, így elég sokat megadnék azért, hogy tudjam: átfutott-e azonnal a fejében a gondolat, hogy valami olyat csinál velem. Nem mintha ilyenre vágynék vele, bár nem kellene kötéllel rángatni sem. Egy hideg ribanc vagy, akit nem érdekelnek az érzelmek. Nem újdonság... - szól be a gunyoros kis hang, és igazat kell adjak neki. Magamnak.

Ellael & Aalyena

Szinte éppen csak magunkra maradunk, amikor újra nyílik az ajtó, és belép rajta legbizalmasabb pincérnőm, Anastasia. Csak ő szolgálhat fel az irodámban, rajta és Jungle-ön kívül más alkalmazottam nem is teheti be ide a lábát. A nő a húszas éveiben járhat, nagyon szőke és nagyon szép. Minden ellenére mégis visszafogott, észak-európai lány, aki szemeit lesütve, árnyként hozza be az alkoholmentes Mojitót Ellaelnek és egy pohár skót whiskeyt nekem. Ugyan nem kértem, tudtam, hogy fogja hozni, így egy tőlem ritka, gyors köszönömmel bocsátom el.

Szavai megmelengetik fagyott szívemet, igazi, nem mesterkélt mosollyal ajándékozom meg. - Köszönöm - mondom ki egyszerűen, de a szó ez esetben tényleg kifejezi hálámat és örömömet. A bennem lévő vadmacska elégedetten hunyorog, szfinxként tart szemmel mindent. Ha tudna, még talán dorombolna is. Ellael szájából az Alfa egy magasztos, óriási, ritka jelző. Jegyezd meg, mert nem sokszor fogsz ilyet hallani. Vadmacskám rámorog a belső hangra, most csak a pillanatnyi mámorral akar foglalkozni.
- Egészségedre! - szólok, amikor mindketten felemeljük az italunkat. Whiskeymet a magasba emelve biccentek felettesem felé. A mozdulatban már semmi sincsen az előbbi melegségből, újra visszatért belsőm az Antarktiszra, hogy folytathassa a több száz éves fagyoskodását.

Belekortyolok az italba, érzem, ahogyan belülről kezd felmelegíteni. Kinevezésem óta egészen jó barátságban vagyok az alkohollal, bár Zythyr halála óta egyszer voltam olyan részeg, hogy leessek a székről. Nem vagyok alkoholista, de nem vetem meg a napi egy pohár folyékony tüzet. Hogy mikor éppen mit... Az hangulatfüggő. Belegondolva az elmúlt több, mint két évtizedben nem az ital jelentette rám a legnagyobb veszélyt. Sokkal inkább saját magam. Vakmerő, sokszor idióta módon nem kerülöm a veszélyt, sőt mi több, a veszély és az adrenalin vonz engem. Annyi pénzem van, hogy a matracomat is kitömethetném vele, így megtehetem, hogy drága és nem éppen hétköznapi hobbikat űzök. Egyik kedvencem a "gyorshajtás". Még sohasem kaptak el, bár nem azért nem, mert túlzottan legális lennék. Egy rendszám nélküli Audi R8 nem tartozik a legális dolgok közé, azonban mindenképpen egy olyan örömforrás, mely elég sok jót és rosszat hozott már a fejemre.

Legszívesebben figyelmem kívül hagynám a rám vonatkozó kérdését, de tudom, hogy ez illetlenség lenne. Csakis az illem és a tisztelet beszél belőlem, semmi más. - A napjaim egyhangúak és általában unalmasak. A kutatásaim rendben haladnak, már elég régen találkoztam a körömbeliekkel, esedékes már egy újabb megbeszélés. A kaszinó él is virul, minden hónapban magasan nőtt a bevétel az elmúlt egy évben... - Nem tudom, hogyan folytassam, így nem is teszem végül. - És neked hogy telnek napjaid? Miben lehetek segítségedre? - teszem hozzá, nem bírva megállni. Ellael látogatásának úgyis utolsó kérdésem fogja feltárni a célját, a többi csak formaság. Magamban még csak bele sem gondolok abba, hogy a férfi tényleg megpróbálhat egy baráti munkakapcsolatot kialakítani velem. Az Elcseszett úgysem kell senkinek sem.

Ellael & Aalyena

Kaszinóm irodájában ülök, és elégedetten dőlök hátha magas támlájú bőr székemben. Ordibáltam három emberrel, kirúgtam másik kettőt, és próbaidőre tettem négyet. Ez van, ha nekem dolgozol. A beszállító, aki az orosz vodkát hozza, megpróbált átvágni valami ukrán szarral. A csapos kiszolgált pár barátot ingyen, az egyik biztonsági őr pedig elkésett. A beszállítóval csak kiabáltam, ugyanis csak tőle tudom megvenni ilyen olcsón az orosz vodkát; bár szavaimból ítélve nem tűnhetett túl fontosnak. Hogyha azt hiszi, hogy fontos, mindent megakar majd tenni. A csapost kirúgtam, az őrt pedig próbaidőre tettem, és a legrosszabb helyre osztottam be.
Felnyitott laptopom a mahagóni asztalon áll előttem; az összes kamera miniatűr képét mutatja kis kockákba sorakoztatva. Figyelmemet a bejáratnál lévő köti le, feltűnő, szürke limuzin áll meg a fotósok tengerében. Rákattintok a kis képre, mire az felugrik, elfedve a többit; szám mosolyra görbül. Ellael.
Leütök pár billentyűt, majd köszönés nélkül biztonságijaim főnökéhez szólok, a fülében lévő kis adón keresztül.
- Kísérjék a most érkező urat az irodámba, kérdés nélkül! - pattogok, majd válaszra nem várva kinyomom.
Újabb billentyűk után a kamerákra figyelőkhöz szólok. - Legyenek résen! Nem akarok lapszámlálást egyik asztalnál sem! Most Önöké a VIP részleg felügyelete is, ne csesszék el! - Leteszem ezt is, majd lecsukom a laptopot. Hogyha biztonsági őreim a kért módon cselekednek, már csak másodpercek kérdése kell, hogy legyen, és Ellael ide fog érni.

- Kérem, Mr. Montgomery, fáradjon be! - hallom ajtóm elől Zane Jungle basszusát, majd nyílik az ajtó; a magas fekete férfi kitárja azt Ellaelnek. Jungle olyan izomkolosszus, aki mellett még az angyal is eltörpül, picit nehezemre esik emiatt elfojtani a mosolyomat.
Felállok, és Ellael felé sétálok  fekete, vörös talpú tűsarkú cipőmben. Egyszerű szabású, mélykivágott fekete ruha van rajtam, mely finoman simul nőies domborulataimra.
- Mr. Montgomery! Micsoda meglepetés, nem számítottam Önre! - üdvözlöm Ellaelt. - Kérem, foglaljon helyet! - intek a barna bőr ülésgarnitúra felé. - Valamilyen frissítővel, esetleg egy koktéllal megkínálhatom? - kérdezem szívélyesen. Jungle arca meg sem rándul, még egy szemrebbenéssel sem jelzi, hogy meglepődött volna szokatlan kedvességemen.
Amennyiben Ellael igennel válaszol, így szólok az őrhöz:
- Kérem szóljon Anastasiának, hogy szolgálja fel Mr. Montgomery számára. - Akár kér Ellael valamit, akár nem, Jungle-t elbocsátom a lehető legegyszerűbben - Elmehet.

Miután csukódik az ajtó, leülök az angyallal szemben. - Ellael - neve édesen cseng vörösre rúzsozott ajkaimon. - Elnézést az előbbiért, de ez egy farkastanya. Hogyha nem te vagy az Alfa, akkor nem is tekintenek rád úgy. Miben segíthetek? - kérdezem kertelés nélkül. Ugyan az évek során elég bizalmas segítsége lettem a férfinak, mégis előbb tekintek rá felettesként, mint bármi másként. Mintha tudnék ránézni akárkire is másként. Vannak felettem és vannak alattam, ennyi. Üzletben és munkában nincsen barátság - nekem pedig ezen kívül sincsenek barátaim.

Iroda