Tárgy: Re: St. Marie kórház Szer. 2 Márc. 2016 - 21:35
Anghor & Calypso
I LOST MY MIND
Vannak dolgok, amik őrült lépésekre késztetnek, mondjuk, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretnéd, hogy alakuljanak, ha terhes leszel egy démontól, akit ki nem állhatsz, aki egyébként érzéketlennek tűnik, mintha bele se tudna gondolni, hogy mi a baj a viselkedésével, pedig nagyon is baj van vele. Talán érthető, ha pár hét múlva ilyen helyzetben nem tehetsz mást, mint hogy mégis megpróbáld... elmenni, ki a birtokról, amit már iszonyatosan unsz. Nem, ez nem a jó kifejezés. Bezárt oda, és azt hitte, hogy képes leszek elviselni terhesen, hormonoktól túlfűtve, szenvedve... hogy majd megülök nyugodtan a hátsómon és várom, hogy mikor születnek meg a kicsik, hogy akkor majd mit teszek, hogy hogyan viszem el őket onnan, mert azt biztosan nem hagytam volna, hogy elvegye őket tőlem, viszont az is biztos, hogy nem hagyta volna, hogy elmenjek velük. Nem is értem, biztosan volt még épp elég gyereke, hiszen látszott rajta, hogy nagy szoknyapercér, minden bizonnyal csinált magának épp elég kölyköt az évszázadok során, miért most és miért ők voltak annyira fontosak neki? Na ezeken nem igen gondolkodtam, amikor úgy döntöttem, hogy elmegyek, hogy elszököm, hogy más élet kell szabadság, csak kitárni a szárnyaimat és repülni egyet. Elrejtőzni előle és azzal sem foglalkozni, hogy valaki megláthat, hiszen nem vagyok képes arra, hogy elrejtőzzem az emberek szeme elől. Nem mondom, hogy ez volt ami a rossz következményeket szülte, nem... ez még nem jelentett kifejezetten nagy gondot. Az viszont már igen, hogy nem figyeltem eléggé. Mondom én, hogy a hormonok... nagyon be tudnak zavarni, amire eddig még nem igen gondoltam, hogy lehetséges és úgy fest, hogy mégis. Elég volt egyetlen rossz mozdulat, egyetlen rossz felé szálló galamb, akit megpróbáltam kikerülni, hogy végül a földön végezzem. Arra volt még erőm valahol a város határában, hogy legalább eltüntessem a szárnyaimat, aztán elsötétült minden. Arra már nem emlékszem, hogy ki hívta ki a mentőket és arra sem, hogyan és mennyi idő után kerültem kórházba, de így legalább a fájdalom érzete sem zuhant rám nagy erővel. Tompán hallom meg a hangokat valahonnan kintről, mintha távolról szólnának és csak igen lassan kezdenek el erősödni, de lassacskán ismerős zönge is beszűrődik a vékony falon át, amit az elmém még mindig felhúzva tart, mintha védeni akarna a hirtelen túl erős ingerektől. Lassan mozdul csak a szempillám, amíg végül a kék szemem hunyorogva megpróbálnak utat engedni a fénynek. Lassan kezd tisztulni a kép az is, hogy az az ismerős hang kitől származik. Akaratlanul is elmosolyodom, miután lassan az arcát is sikerül végre kivennem a homályos képek közül. - Ximdrean... - kótyagos vagyok még és az új neve még szokatlan számomra, az aktuális emberi nevét pedig még csak nem is tudom, ezért jön a számra azonnal a régi jól ismert változat. Ezt is csak suttogom, kissé rekedten, ahogyan elkapja a kezemet, hogy megszorítsa. A hangom gyenge, ahogyan megmoccanni sem tudok. Felnyögök, amikor megpróbálom. Fáj mindenem, de most még alig rémlik valami. - Hát itt vagy... - halvány hálás mosoly kúszik az arcomra, ahogyan megszorítom egészen leheletnyit legalább a kezét. Az orvos láthatja, hogy tényleg ismerem őt, nem valami ismeretlen, aki zaklatni akar. Nem is nagyon figyelek most másra, a nővér ügyködésére sem, aki megpróbálja Anghort elcibálni mellőlem, mert minden áron meg akarja nézni, hogy hogyan vagyok. Fogalma sincs róla, hogy most nem ez számít, hiszen jobban leszek, csak hagyniuk kellene, hogy az angyal tegye a dolgot. - Jól... jól vagyok... leszek. Ne tegyél semmi... meggondolatlant. - kérem, kérlelem, mert nem lenne okos dolog, ha azért bukna le, mert ennyire aggódik. Persze megértem, nagyot estem, rémesen festhetek kívülről, legalábbis amilyen fájdalmaim vannak, még ha kaptam is gyógyszereket, biztosan nem festek valami jól, de akkor is előbb valahogy el kell érnie, hogy kimenjenek innen, vagy valami, mert a végén még ő is bajba kerül miattam, azt pedig nem akarom.
Tárgy: Re: St. Marie kórház Hétf. 22 Feb. 2016 - 17:38
Calypso & Anghor
Idegen a hely, idegen a közeg, idegen a város. New Yorkban hosszú-hosszú ideje nem voltam, tartós letelepedésre pedig még sosem adtam a fejem, sem mostanában, sem akkor, amikor még csak telepesek nyüzsögtek itt a számukra új világban. Érdekes érzés, hogy elméletileg nem kell a hátam mögé néznem, ahogy az is, hogy mindezek ellenére olyan egyedül nézek szembe a változásokkal, mint öt évszázada talán soha. Legutóbb akkor voltam ennyire magamra utalva, mielőtt találkoztam volna Calypsoval. De az angyalra még nem merek gondolni. Egyelőre nem eshet bántódása Leviathannél, amíg a gyerekeket óvja, a démonnak eszébe se jut majd bántani őt, így van még pár hetem kitalálni a tökéletes szökési tervet és a démon egyszer s mindenkorra való kiiktatását. Azt mondtam, keresni fogom, és tudom, hogy kétségek közt kellett hagynom megint. Tudom, hogy nem is hiszi talán, hogy visszatérek hozzá, de láttam rajta a reményt és a bízni akarást. Nem fogom még egyszer cserben hagyni, segítek neki megszabadulni attól a szadistától. Ehhez viszont pénzre és segítségre lesz szükségem. Nem akartam a Micromednél kezdeni. Ugyan még csak pár napja, hogy szabadon járhatok-kelhetek, semmiképp sem vetném bele magam a sűrűjébe, még azt sem tudom, ki tudja, hol vagyok és ki vagyok. Előbb még más elintéznivalóim vannak, és egy másik, kisebb kórháznál valamivel elfoglalni magam éppen megfelelne számomra. Sőt, igazából szinte bármi megfelelne jelen pillanatban, csak legyen belőle egy kis pénz. Nagyon nem szeretnék a megtakarításaimhoz nyúlni, mert az tényleg csak arra az esetre van, ha minden kötél szakad, habár az is tény, hogy azt a pénzt nem csak magamra akartam költeni, de hát nemigen van kivel megosztanom. Kölcsönre sem vágyom valami újdonsült rendszerbéli bajtárstól... Úgyhogy inkább egy meglehetősen gyér önéletrajzzal kezdtem házalni, remélve, hogy valahol mégiscsak valami értelmes munkába foghatok, és egy kórház, az emberek segítése, gyógyítása jó ötletnek tűnik a jelenlegi kaotikus és tanácstalan állapotban, ami az életemet jellemzi. Ideje rendszert vinni a dolgokba. A hátsó bejárat pultjánál üldögélő lány nem tűnik vidámnak, hiába mosolygok rá, amíg várok. Olyan mogorva, mintha az ő dolga lenne mérgelődni amiatt, hogy nincs itt a fickó, akinek az önéletrajzot át kéne adnom, és nem az enyém. Nem is igen néz rám, kattog a számítógépén, beviszi az adataim, amik minden leütéssel apró görccsel járnak a gyomromban. Egy újabb alias születik éppen, Michael Adams hivatalosan is a szerverek csapdájába kerül, és bár öt percig tartott, hogy Sodora felvitesse ezeket az adatokat valami nyilvántartóba a Diplomácián keresztül, hogy ne derüljön ki, hogy a fickó, akivé válok, nem is létezik, azért mégis csak hazugság. A nevem Anghor, sőt Mer'anghor, ha őseim hagyatékát volna lelkiismeretem használni, de semmiképp sem Michael Adams, aki négy éve végzett Springfieldben, a illinoisi egyetemen. Ismerem a mentősök életét, végeztem el ezzel kapcsolatban iskolákat is, sőt, többet is annál, csak épp hivatalosan még sosem dolgoztam ebben a munkakörben, ezért fokozott izgatottsággal várom, hogy ha a sors is úgy akarja, akkor nekikezdjek. Mielőtt azonban tovább gondolnám és latolgatnám az esélyeket, még mindig eltökélten próbálva felvidítani a recepcióst és igyekezvén elnyomni minden mást, hogy előbb ezt hozzam rendbe, a lány végre felpillant - és szinte ledöbben, mintha addig nem vette volna észre, hogy ott vagyok. Tekintete végigjár az arcomon. Egy pillanatig átfut a fejemen, hogy talán borotválkozni kellett volna. - Tessék - nyújtja át kissé reszketve és révetegen a papírokat. - Jól van? - Persze. Menjen a másodikra, Lawrence doktor irodáját keresse, jobbra lesz a... ja, nem, öhm, balra lesz a negyedik ajtó. Azt hiszem. Még el is pirul, és ekkor rájövök, hogy a mosoly és a figyelem zavarta így össze. Meg talán kicsit túlzásba vittem az érzelmeire való koncentrálást, és annyira akartam, hogy jobb kedvre tudjam deríteni, hogy akaratlanul is belepiszkáltam a gondolataiba és érzelmeibe, de annyira nem bánom a dolgot. Nem volna meglepő, a képességeim gyakorlása meghatározta az életemet, többször vannak "bekapcsolva", mint ki. Amúgy is igazán csinos kis teremtés, a mogorvaságnál sokkal jobban áll neki ez az elfojtott mosoly. Gyorsan elveszem tőle a papírjaim, megköszönöm, és otthagyom a pirulásával együtt. A lépcsőt választom, és nem sietek, inkább körülnézek a szinteken. Nem akarok betolakodni mások magánéletébe, de igazság szerint a magány érzése kevésbé fog el, ha tanúja lehetek annak, amikor mások élik az életüket. Perverz, tudom. De akkor is szükségem van rá, és most kiderül, hogy ezúttal szerencsém van ezzel a defektemmel. Az egyik szoba ablakánál a függöny nincs rendesen elhúzva, benn egy nővér sürög-forog, és ha nem akkor lépne el az ágy elől, amikor én éppen rálátok, észre sem venném, és továbbsétálnék. De így észreveszem, és derűs kedvem egy pillanat alatt jéghideg sokká válik, amint felismerem az ágyban lábadozó személyt. Kérdés és gondolkozás nélkül nyitok be a szobába, kisebb szívrohamot okozva a nővérnek, aki a gépeket állította be. - A frászt hozta rám! Ki maga? - An... Michael Adams. Mi történt vele? - Meg kell kérnem, hogy távozzon, uram, a lány meglehetősen rossz állapotban van... - Azt én is látom! - dörrenek rá olyan durván, ami még engem is meglep. - De mi történt vele? - Halkabban! Baleset érte. Ismeri? - kérdez vissza a nő, és becsületére legyen mondva, hogy nem lép el előlem, mintha nem ijedt volna meg tőlem. - Igen. - Hozzátartozója talán? - Igen! Mi történt vele? - kérdezek vissza hasonlóan fojtott hangon. Azt meg sem kérdezem, hogy rendbe jön-e, mert ha végre odaengedne, azonnal nekiállnék gyógyítani, addig azonban úgy érzem, pillanatokon belül felrobbanok vagy összeesek vagy mindkettő. - Ahogy mondtam, baleset érte. - Engedjen oda - adom utasításba, de nem moccan. Kezd bosszantani, és már ott tartok, hogy arrébb teszem, vagy enyhe mérgezéssel teszek róla, hogy ne legyen láb alatt, mikor egy férfi toppan be mögöttem. - Mi folyik itt? - Dr. Lawrence, az úr itt azt állítja, ismeri a beteget. - Igazán? Honnan? Hozzátartozó? - A gyámja - fordulok a férfihez, akire annyit vártam eddig, és aki most már a legkevésbé sem foglalkoztat. - A gyámja? - vonja fel a szemöldökét szkeptikusan. Hát hogyne... Egy felnőtt, terhes nőnek nincs szüksége gyámra. Pláne nem olyanra, aki talán még 10 évvel sem idősebb nála, hivatalosan. - Voltam. - Tényleg? Nagyon nem tetszik a hangja. Ökölbe akar szorulni a kezem, de még uralkodom magamon. - Tényleg. - Megmutatná a papírjait odakinn? - lép távolabb az orvos, miközben ő a saját kis mappáját kezdi fellapozni. Gondolom, utánam kutat a dokumentumok közt, és mozdulataiból látom, hogy úgy véli, nem fog megtalálni. Én pedig tudom, hogy tényleg nem fog, a tehetetlenség fojtogat, ráülepszik a mellkasomra. Calypso azonban most is, mint mindig, megment. Megmozdul és kinyitja a szemét, mire mind a hárman felé fordulunk, és most már az se érdekel, ha az orvos megpróbál fizikailag visszatartani vagy hívja a biztonságiakat. - Caly... - suttogom, miközben az ágya mellett termek, és megfogom a kezét. Teszek rá, hogy látszik-e, mit művelek, vagy hogy milyen néven ismerik itt őt, de érintésemmel azonnal gyógyításba kezdek.
Tárgy: Re: St. Marie kórház Csüt. 31 Dec. 2015 - 13:16
Szabad játéktér!
Vendég
Don't Hide Your Real Face
Vendég
Tárgy: Re: St. Marie kórház Szomb. 22 Aug. 2015 - 23:42
Azriel & Kitana
Nagyon jól ismertem már az áll dörgölést. Ilyenkor húztam fel benne a rugót amitől kiborult, aztán persze megkaptam a magamét. - Igen, csak ennyit akarok. Miért? Mert féltem attól, hogy elküldesz a vérbe. – vontam meg a vállamat, új szlenget tanulok ezektől a mai fiataloktól. Na mindegy haladni kell a korral. Persze az okoska telefonokat elég sokára sikerült, hármat is eltörtem mire megtanultam használni őket. - Tudom, hogy megtennéd, de szerencsére nem kell . – mosolyodtam el halványan. Az biztos, hogy nem változott semmit sem, talán annyiban, hogy jogosan megsértődött. - Hidd el nem ez volt életem legjobb döntése, nem kellett volna elhagynom, elég lett volna megmondanom, hogy várjunk még. – halkan felsóhajtottam, utólag már mindent megtudtam volna oldani, viszont már mindegy. Megtörtént, ha sokáig is fog tartani felépítenem a kettőnk közötti bizalmat ám legyen. Képes vagyok rá, jó oké, ha megnézzük a szüleimet akkor az jön le a dologból, hogy nem, mert az öreg Tryndamere is inkább megölte azt a nőt akit nem bírok anyámnak nevezni, de az ő dolguk egészen más volt, mint ez. Itt nem fog vér folyni, mert folyt, és nem én okoztam a dolgot. Halkan felszisszentem ahogy meghúzta a láncot. Kezdtem azt hinni, hogy direkt csinálja ezt. Bár azt is megérteném, a fene hirtelen annyira megértő vagyok, hogy Teréz anya is térdre borulna előttem elismerése gyanánt. - Ha nem akartam volna megtartani akkor visszaküldöm neked. – jegyeztem meg hűvösen. - Nem fogom, erre mérget vehetsz. – jelentettem ki pimasz mosollyal, újra nyeregben éreztem magam. A papírmunka említésére csak legyintettem egyet, nem sokból tart kitalálni egy mesét, hogy miért is lőtték meg. Aztán az a nyeregben lévő érzés el is suhant, ahogy megcsókolt. Kétségbeesetten viszonoztam, nem akartam, hogy elmenjen, most, hogy megint láttam. Az a halovány remény is ami megcsillant érkezése pillanatában szerte foszlott. - Rendben.. – motyogtam az orrom alatt, közben elnéztem utána, csak annyira volt szükségem, hogy ne lássam, aztán összeszedtem magam. Felcaplattam az irodámba, s a Ming korabeli váza repült ki az ablakomon, az sem érdekelt, hogy valakit eltalált. Csak a saját magam kis nyomora érdekelt. Őrült tekintettel meredtem a nővérre, aki kopogás nélkül jött be. - Tűnjön el, majd elintézem azt a kicseszett papírmunkát is! – üvöltöm le a fejét. – A nap további részében ne keressenek, nem létezem maguk számára, kiadtam a napi feladatot azt végezzék, ne az én magánéletemről pletykáljanak, mert egy embert is elkapok azonnal repülnek, világos voltam?! – csaptam be a nővér utána az ajtót.
Tárgy: Re: St. Marie kórház Vas. 16 Aug. 2015 - 14:09
Kitana & Azriel
Hello Honey!
Elgondolkozva, s kissé hitetlenkedve nézek rá. - Ennyit akarsz? Értem.- dörgölöm meg államat, mint mindig, mikor valami kikívánkozik belőlem, de törekszem azt megfelelően tálalni. - Ha ez minden vágyad, akkor eddig miért nem kerestél fel, hogy a tudtomra add? Hm?- vonom fel szemöldököm kérdőn, miközben azúrjaimat az ő tekintetébe döföm. Van bennem némi vádaskodás, kivagyiság. Azt állítja, hogy pontosan tudja mit akar, és hát éppen erre vágytam. Ebben reménykedtem, most mégis...Egy csomó megválaszolatlan kérdés dübörög a koponyámban, várva a sorát, hogy Kitanának szegezzem őket. - Heh.- nevetem el magam, mikor egy romantikus film szereplőjéhez hasonlít. - Ők csak gondolnak rá, én meg is teszem. - adom ezt elő olyan stílusban, ami a nő számára ismerős lehet, már az idők kezdetén is ilyen kifejezés ült arcomon mikor flörtölni próbáltam vele. Hiába, nem tudok kivetkőzni a bőrömből. - Már belecsömörlöttem a várakozásba, ezt nem nekem találták ki. - mindig is inkább a tettek embere voltam, a türelem nem nagy erényem, ezért is olyan hatalmas teljesítmény tőlem, hogy ennyi időt adtam neki. Ha nem róla lett volna szó, ha nem jelentene oly sokat, akkor már rég visszahurcoltam volna. De hogy még nyolcvan évet nem bírnék ki. A helyzetnek el kell dőlnie vagy így, vagy úgy. S most, hogy ilyen közel érzem őt magamhoz, érzem testének melegét a bőrömön, képtelenség, hogy elengedjem, hogy véget vessek ennek, de azt is tudom, hogy képtelen vagyok úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Nem ahhoz ez túl sok idő, hogy kitöröljem nyomtalanul magamból. Nem válaszoltam a kérdésére, csak közömbösen néztem magam elé, miközben előhúzta a láncot ruhája rejtekéből felfedve a régen látott gyűrűt. Finoman megfogom a láncot, ujjaim végig siklanak rajta míg a régi fémbe nem ütköznek. Elgondolkozva játszadozom vele. Meghúzom, a nyaklánc láncszemei megfeszülnek, belemélyednek Kitana kecses nyakának bőrébe. - Egyik sem lepett volna meg. - közlöm flegmán. Vissza akartam venni, de most látva, hogy eddig megőrizte mégsem teszem. - Soha ne vedd le.- igazgattam el aztán óvatosan az ékszert, és felálltam a vizsgáló asztalról. - Viseld jól magad.- mosolyogtam rá vissza félúton az ajtó felé. Megtudtam amit akartam, kész voltam a távozásra. - Bocs a papír munka miatt.- bökök állammal a fémtálcában pihenő golyó felé, aztán mielőtt még a távozás mezejére lépnék megragadom a tarkójánál fogva, hogy egy durva búcsú csókkal illessem ajkait. - Hamarosan találkozunk.- hagyom magára némi emészteni valóval.
Tárgy: Re: St. Marie kórház Vas. 16 Aug. 2015 - 13:28
Azriel & Kitana
- Nagyon vicces, és nem, nem lettem ijedős az évek során, csak óvatosabb. Az meg nem ugyanaz. – grimaszoltam egyet, de elég hamar lemosom az arcomról a grimaszt. Jobban leköt, hogy itt van előttem, a közelemben, és nemcsak képzelődök. Pedig elég sokat gondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha egyszer felbukkanna, és tessék. Nem sok választ el attól, hogy csúnyaságokat műveljek vele az asztalon, de muszáj megállnom, nyolcvan évet nem lehet egyszerűen eltörölni. - Igen, szembenézek velük. Tudom hatalmas meglepetést okoztam számodra ezzel az egy mondattal, de igen A feleséged akarok lenni. Ennyi az egész, mást nem szeretnék. – a gyerek téma még nagyon messze van, remélem. Mármint nincs velük bajom, mert beszoktam menni a gyerekosztályra is, de ők nem az enyémek, nem nekem hisztiznek, nem beszélnek vissza, ők a doktornénit látják bennem ami tökéletes. - Állításod nem vagy szentimentális, pedig pont ilyenre gondolnak a borzalmas romantikus filmekben is, senki nem nyúlhat a nőjükhöz, mert háborút robbantanak ki miatta. – kuncogtam halkan. Tetszett az ötlet, hogy miattam képes lett volna hajtóvadászatot indítani, persze lebeszéltem volna valahogy, mert teljesen felesleges lenne. Persze lehet nem is beszélném le annyira, nem vagyok olyan aki az útjában áll. - Tudod, ha kell várok rád most én. Van időm, halhatatlanok vagyunk. Szeretnél nyolcvan évet? Megkapod, ha erre vágysz. Megérdemelném a dolgot. – élveztem ahogy a hajamat piszkálta, régen volt már, hogy saját magamon kívül más is piszkálja igaz nem nagyon szerettem, de neki ezt is eltudtam nézni, mint majdnem mindent. - Szeretnéd látni? – húztam elő a nyakláncot amin az aprócska gyűrű lógott. Nem hordtam a kezemen, de nem azért mert szégyelltem, hanem mert műtét közben lekellett volna vennem, és ismertem magamat annyira, hogy elhagyhattam volna bárhol, azt meg nem akartam, így is sikerült elhagynom egyszer, mert egy náci meglopott a második világháborúban, persze az életéért fizetett. - Mindig nálam van, azt hitted elhagytam? Vagy nem akarom hordani? – tettem fel a kérdést kíváncsian. - Ennyire azért nem menekültem el, hogy megtagadjam. - sóhajtottam fel halkan.
Tárgy: Re: St. Marie kórház Vas. 16 Aug. 2015 - 13:26
Kitana & Azriel
Hello Honey!
Szégyenletes módon élvezetet lelek abban, hogy az érzelmeivel játszadozom. Nem szép tőlem, tudom, de erős önérzetem azzal nyugtat, hogy ez már kijárt neki. - Nem tudtam, hogy az elmúlt években ilyen ijedős lettél.- nem bírom megállni, hogy ne ejtsek el egy gúnyos megjegyzést, mikor ő szívinfarktust emleget. Aztán hallgatok, mélyen, mikor a másik dolog kerül szóba. Ám, kénytelen vagyok figyelmen kívül hagyni a bizsergető érzést, mi ágyékomból indul útra, hogy végig szántson egész testemen, csak azért, mert azt mondta: akarlak. A vágy csupán egy dolog, én többet várok mostanra már tőle. A szexuális feszültség mindig is jelen volt a kapcsolatunkban, már a kezdetek kezdetén is, mikor úgy viselkedett, mintha a háta közepére se kívánna. Éreztem a teste rezdüléseiből, ahogy bizonyára ő is az enyémekből, hogy nem vagyunk közömbösek egymás számára. Nevezhetjük ezt kémiának, akárminek, de a szikra bennünk mindig lángra lobbant, ha egymás közelében voltunk. Ám kapcsolatunk idővel elmélyült, legalábbis ami az én érzéseimet illeti. - Szembenézni a következményekkel, ha?- hát mi tagadás, mind tudjuk, hogy nem ez nem tartozik az erősségei közé. Szívesen a szavába vágnák, és elmondanám neki, hogy nem szándékoztam soha sem láncra verni, ha szabadságra vágyott volna, csak kérnie kellett volna, de nem tette. Elment. Szó, válaszok nélkül. Hogy engem jelöltek volna ki a számára? Nem tudom, soha nem voltam túl szentimentális. Csak azt tudom, hogy mindennél jobban vágytam rá, és ez még most is így van. Felé nyúlok, megérintem pompás bőrét, és élvezem, ahogy elmerül érintésemben, hogy sikerül megmosolyogtatnom. Régen ennyivel is beértem volna, de nyolcvan év hosszú idő. Ujjaim arcáról a kecses nyakra siklanak. - Értem.- nem sikerül többet kinyögnöm, képtelen vagyok értelmes szavakat formálni, mikor így elárasztanak az érzelmek. Nem akarok úgy járni mint legutóbb, teljesen kiadni magam, de van amit képtelen vagyok magamban tartani. - Ezt igazán nagyra értékelem. - hajolok hozzá közelebb, édes lehelete az ajkaimat cirógatja. -Így sikerült megkímélned egy kínos hajtóvadászattól.- talán butaság, elborult ötlet, de még a gondolata is annak, hogy más férfi érintette arra késztet, hogy vérbe borítsam a világot. Puha ajkait a számra tapasztja, s én birtoklón, már-már követelőzve viszonozom csókját. Ujjaim a tarkóján lévő selymes tincsekbe marnak, s annyira közel vonom magamhoz, amennyire az csak lehetséges. Nyolcvan éve várok erre a pillanatra, ezekre az ajkaikra. Hevesen követelem jussomat, s addig nem is eresztem, míg a légszomj elviselhetetlenné nem válik. - Talán hajlandó leszek megfontolni a dolgot.- felelem, ujjaim megfeszülnek, mik eddig a selymes tincsek közt bújtak meg, így hátra feszítve a csinos kis fejet.- De nem ígérhetek semmit.- arcomon pimasz kifejezés ül, de szavaimnak mégis súlya van. Még hosszan a szemeibe nézek mielőtt elereszteném. Nem sietek megtörni a csendet, ha ő sem törekszik rá, de egy kis idő elteltével neki szegezem a kérdést. - A gyűrű? - semmit érő ócskaság mai szemmel nézve, még csak nem is nemesfémből készült, de az anyámé volt, az egyetlen dolog, ami megmaradt utána. - Még meg van? - nem vádaskodom, inkább csak kíváncsiság hajt mi lett az ékszer sorsa, mert, hogy a kecses kis kacsókon nem láttam nyomát. Persze, nem ért meglepetésként, de mégis...
Tárgy: Re: St. Marie kórház Vas. 16 Aug. 2015 - 13:14
Azriel & Kitana
Felvont szemöldökkel pillantottam rá amikor különös hangot hallatott. Szóval nem hiszi el nekem, vagy csak így akar büntetni, bármelyik is mindkettő rosszul esik, de tudom, hogy amit én okoztam neki az ezerszer jobban fáj neki. Nem is reagálok rá inkább, ám következő kérdései tőrként hasítanak abba a fekete szívembe. - Ha nem akarnál, nem jöttél volna be csatak véresen, hogy szívinfarktust okozz a nővéreknek, s nekem. Akarsz, mert én is akarlak téged, ennyi év után is. – szedtem össze magam, hogy újra nyeregben érezzem magam, nem sírhatok még előtte sem. Nem engedhetem magam ezt a dolgot. - Igen, tudom, nem is mondom meg, hogy mi jó neked, bár én biztos nem. – vontam meg a vállam, mégis miért lennék jó? Lehet egyszer megint elkap valami különös erő és tovább akarok menni, vagy csak szabadságot szeretnék kivenni,bár ilyen esetekben ez nem lehetséges. Össze kell szednem végre magam, s szembe néznem a következményekkel. - Legszívesebben visszarohantam volna hozzád, de nem tudtam a szemedbe nézni, meggondolatlanul cselekedtem. Nem tudtam még akkor, hogy számomra téged jelöltek ki, hogy megmutasd mi is jó ebben az elcseszett világban, és én sem vagyok ennyire elcsesződve. – buktak ki belőlem a szavak, amiket komolyan is gondoltam. Halványan elmosolyodtam az érintésére, nem volt selymes tapintású a keze, érdes volt még mindig ami nem volt baj - De igen a feleséged akarok lenni, mert ketten vagyunk és nem egyedül kell döntenem. Végre elszántam magam erre a dologra. Csupán pár évtizedbe került, de megszületett a döntésem. Senkivel nem voltam, csak veled. – néztem fel rá egy halovány mosollyal. Kérdésére nem válaszoltam, lábujjhegyre álltam, hogy megtudjam csókolni, hozzá képest egy Törpilla vagyok, főleg így, hogy még a vizsgálón ül, a maradék pólóját is megmarkoltam, hogy lejjebb húzzam magamhoz. - Nos, ez milyen válasz volt szerinted? – jelent meg huncut kis fény a szememben. Tudtam, hogy nem lehet eltüntetni azt a nyolcvan akárhány évet, viszont próbálkozni lehet, törleszkedni fogok, és a kedvére akartam tenni. Mondjuk nem a kórházamban, bár az sem érdekelt. Nekem dolgoztak az emberek, s azt csinálok amit akarok, meg ebbe a terembe amúgy sem láttak be, az üveg tejfehér volt, csak mi láttunk ki. Szerencsére.
Tárgy: Re: St. Marie kórház Vas. 16 Aug. 2015 - 13:10
Kitana & Azriel
Hello Honey!
Az asszisztens sietve távozik, az ápolónő pedig elgondolkodva nyúl az ollóért. Talán éppen az jár a fejében, hogy ő bizony soha nem hallott arról semmit, hogy az igazgatónőnek jegyese lenne. - Nem szédül? Talán jobb lenne, ha lefeküdne, míg a doktornő megérkezik.- lép közelebb aztán, hogy az acél vágószerszámmal felhasítsa felsőm ujját, szabaddá téve így a sérült, vérző felületet. - Nem, köszönöm, jó ez így.- bólintok, talán egy átlagos embert már megviselne a vérveszteség, de én nem vagyok sem átlagos, sem ember. Viszont, ha nem szeretnék szükségtelen feltűnést kelteni, akkor talán jobban tenném, ha továbbra is tartanám magam a szerephez. - Talán mégiscsak jobb lenne hanyatt…- nyúlok el a vizsgáló ágyon, hosszú lábaim keresztezik egymást, és épp hogy nem lógnak le a fekvőalkalmatosság végéről. A jó kezemet lezseren a fejem alá csúsztatom, s úgy várakozok, arcomon szenvtelen kifejezéssel arra, hogy életem nője betoppanjon az ajtón. Oh, meg is érkezik aztán, bár nem sieti el a dolgot, már éppen azt vizionáltam, hogy berezelt, felrohant a tetőteraszra és tovareppent. Nem így történt. Itt van, és épp olyan megkapóan szép, mint ahogy emlékeztem rá. Látom rajta, hogy próbálja tartani magát, de előlem nem titkolhatja mennyire feldúlt, ott látom az igazságot zöld szemei mélyén. - Szervusz kedves…- üdvözlöm, arcomon halvány mosoly játszik. A látszat ellenére mélyebben megérint a viszont látás, mint ahogy vártam. Szeretném megragadni, alaposan megrázni, kérdőre vonni, hogy aztán szörnyű dolgokat vágjak a fejéhez, de még ennél is jobban vágyok arra, hogy elkapjam és mocskos dolgokat műveljek az ajkaival, a testével, vele. Nem teszem, nem teszek semmit. Figyelem, ahogy elhatja a két nőt, majd azt, ahogy kezelésbe vesz. Nem először, s nagyon remélem, hogy nem utoljára. Látott már el rajtam ennék sokkal súlyosabb sebeket is. Mindig is csodáltam ezt benne, ahogy szinte átlényegül, amint szembesül valamivel, amit helyre kell hoznia. Ilyenkor nem csapongó, nem fékezhetetlen, ilyenkor kimért, pontos, és könyörületes. A mellkasomban valami megsajdul ezen ismerős érzések felelevenedésekor. Megrázom magam, s tekintetem ügyes kezeiről átvándorol az arcélére. Szeretném tudni, hogy most mi járhat a fejében. Nem szisszenek fel, épp csak egy két izom rándul meg az arcomban, amikor eltávolítja a golyót és összeölti a sebet. Kellemetlen, de csupán ennyi. Egyébként is jobban leköt az Ő jelenléte, semmint, hogy olyan apróságokkal törődjek, mint a fájdalom a vállamban. - Khm.- hallatok különös hangot, ami leginkább a nevetés és a horkantás egyvelegének feleltethető meg. Azt mondja örül, hogy lát, bár vonásai nem erről tanúskodnak. Ajkaimat szigorúan összepréselve hallgatom monológját. Ennyi? Igen, ez valóban édes kevés. - Miből gondolod, hogy azért jöttem, hogy visszakapjalak? Miből gondolod, hogy akarlak még egyáltalán?- kelnek életre ajkaimról az epés szavak. Kegyetlenül, és meggondolatlanul. Rögtön megbánom, mikor meglátom a smaragd szemekből előbuggyanó könnycseppeket. Nem sokszor láttam sírni korábban. Ennyi is elég ahhoz, hogy szégyelljem magam. Hiába, ez a bestia még mindig a markában tart. Most, és örökké. Ahogy az eskü szólt volna, ami aztán soha nem hangzott el. - Nem vagyok már gyerek, de mikor az voltam se szerettem, ha mások akarták megmondani, hogy szerintük mi a jó nekem. – hangom komoly volt ezúttal, minden gúnytól mentes. - Hiányoztál, tudod?- ültem fel minden nehézség nélkül, hogy aztán jobb kezemmel előre nyúljak, s ujjaimat végig futtassam finom arcélén. - Nem akarok feleséget. Sosem vágytam rá. Én…- kúsztam az ágy szélére, Kitanához mind egyre közelebb és közelebb. - …csak Téged akartalak. – hajlandó vagyok belemenni abba, hogy bontsuk fel az eljegyzést, ha kell egy életre lemondok arról, hogy a feleségem legyen, ha ezzel neki bármivel is könnyebb lesz, és sikerül rávennem arra, hogy maradjon velem, mellettem. A kérdés csupán az, hogy ő vágyik-e erre? Szeret-e úgy, mint rég? - Én hiányoztam neked egyáltalán?- szúrtam élénk tekintetem az övébe, miközben ujjaim arcéléről az állára vándoroltak, s hüvelykujjammal finoman végig szántottam telt alsó ajkának lágy húsán.
Tárgy: Re: St. Marie kórház Vas. 16 Aug. 2015 - 13:07
Azriel & Kitana
Csak egy átlagos napot szerettem volna, de már hajnalban is felriadtam, mert rémálmom volt. Visszatérő álom, természetesen az anyám szerepelt benne és a nagynéném Lissandra, megakartak ölni, Alastor miatt. Anélkül is tudtam, hogy én vagyok a hibás, viszont ez az álom majdnem hónapban visszatért. - Nincs baj Serylda, aludj csak. – simogattam meg a házi állatomat egy mosollyal. Azt hitte, hogy valaki megakart támadni, nem volt egyszerű megszelídíteni egy fekete párducot, kitartottam mellette és sikerült, ma már olyan, mint egy nagyra nőtt macska. Nem tudtam visszaaludni így inkább azokat az aktákat böngésztem át amiket hazahoztam, volt közte egy fontosabb is, szívműtét kell végrehajtanom rajta a mai nap során, biztos voltam magamban, nálam ez már rutinnak számított. Több ezer műtétet magam mögött tudhatok, persze ezt nem mondhattam senkinek sem a kórházban, mármint akik emberek voltak, mert az egyik ápolónőm egy angyal volt, fekete szárnyú, de nem miatta hanem az anyja volt démon. Gonosznak nem tudom mondani, mert nem az, csak megkeseredett, nem annyira, mint én, de lehetett érezni. Kényelmes ruhába öltöztem fel, a cipő is kényelmes volt a lábacskáimnak, az egész napos talpalás miatt muszáj így öltözködni, bár még mindig elegánsan öltözködtem. Egy éve neveztek ki igazgatónak, igaz nem tiszta utána, mert a másik jelöltet kiütöttem szó szerint, mert úgy gondoltam nem érdemli meg, nekem sokkal több a tapasztalatom és jobban is értek az orvosláshoz. Így amikor a kamara dönteni akart arról, hogy melyikünk legyen az új vezető a másik orvost benyugtatóztam a saját lakásán előző nap, s nem tudott megjelenni a felvételin, ezt természetesen kihasználtam, és elkápráztattam őket. Éppen a műtétemhez készültem mikor kopogás nélkül törtek be hozzám. Sziszegve álltam fel a székemből, allergiás voltam a nem kopogásra. - Mit akarsz Angelina? – fontam össze a karom a mellkasom előtt és türelmetlenül toppantottam a lábammal, hogy bökje ki mit akar. - Hamilton igazgatónő, a vől…a vőlegénye van itt, vállon lőtték, s magát akarja látni. – hebegte össze-vissza. A hír hallatán összeszorult a torkom, s levegőt is elfelejtettem venni, szerintem pár árnyalatot még fehéredtem is. Hamar összeszedtem a vonásaimat. - Azonnal megyek. A műtétemet adja át Dr. Jones-nak.Azonnal értesítse. – reccsentem rá cseppet se kedvesen. Csiga lassan indultam el a kórterembe ahol elszállásolták a vőlegényemet. Kilencvenöt éve szöktem meg egy hónappal az esküvő előtt, nem értettem miért akar engem látni. Miért nem kezdett új életet? De tudtam a választ, azért amiért én sem. Szükségem lett volna rá, viszont inkább elmenekültem az elkötelezettség elől. Egy pár másodpercre szükségem volt mielőtt beléptem volna, majd egy biccentéssel kitessékeltem a másik két nővért. Szó nélkül léptem az ágyhoz, felvettem egy kesztyűt, tudtam, hogy betudja gyógyítani, a látszat kedvéért viszont muszáj volt nekem kiszedni a golyót, s bekötözni. Addig meg se mukkantam amíg be nem fejeztem. - Örülök, hogy látlak. – nyögtem ki nagy nehezen, de nem használtam a nevét, s nem tudtam, hogy mi az emberi neve. - Tudom, hogy egy sajnálom édes kevés amiért megszöktem, mást viszont nem tudok mondani. Nem fogok magyarázkodni, hogy miért tettem, mert pontosan tudod az okát. Nem vagyok feleségnek való, képtelen lennék rá, nem miattad, magam miatt. Egy elcseszett lény vagyok akinek fogalma sincs arról, hogy mit kezdjen magával, csak az orvosláshoz értek, meg ahhoz, hogy elcsesszem az emberek jó kedvét. Mégis miért lennék jó neked? – néztem rá könnyes szemekkel, évtizedeken át visszatartottam a könnyeimet, most viszont előakartak bukkanni, amit meg nem hagyhattam, mert nem úgy nevelt az apám, hogy kimutassam mit is érzek valójában. Az érzéseimet mindig elkellett temetnem, mert egyik szülőm se foglalkozott vele, így inkább eltemettem magamban, s lett belőlem ez az elcseszett valaki, aki egy sárkány.
Tárgy: Re: St. Marie kórház Vas. 16 Aug. 2015 - 12:51
Kitana & Azriel
Hello Honey!
Jó ideje tudom már, hogy New Yorkban húzta meg magát, ahogy azt is tudtam korábban merre vitte az útja. Ám eddig nem kerestem meg, nem akartam. Egy részről még túlságosan élénken élt bennem az érzés, a fájdalom, a sértettség, amit akkor éreztem, mikor rádöbbentem tényleg megtette, tényleg elment. Hiába telt el oly sok év azóta, az érzés nem múlt, csupán tompítani tudta az idő. Hogy haragszom-e rá? Nem, már egyáltalán nem haragszom, akkor sem haragudtam sokáig. Hisz mikor őt választottam tudtam, hogy az mivel jár, tudtam, hogy ő ilyen, és hogy nem fog megváltozni egyik napról a másikra. Első felindulásomban utána eredtem, megkértem a barátaimat, akiket csak lehetett, hogy keressék, hozzák vissza, de amint haragom csillapodni kezdett, a vörös köd felszállt, kértem őket, ha meg is találják ne lépjenek vele kapcsolatba, csak figyeljenek. Figyeljék helyettem, legyenek a szemeim. Nem akartam vele ideje korán újra találkozni, nem akartam, hogy úgy érezze meg akarom fosztani a szabadságától, vagy bármiben is korlátoznám. Így elengedtem, hagytam neki teret, és időt. De mégis mennyire lenne szükség? Mi fog megváltozni így? Sokszor eszembe jutott, hogy talán tévedtem, és máshogy kellett volna, de ennek ellenére néhány nappal ezelőttig nem gondoltam rá, hogy felvegyem vele a kapcsolatot. Most sem miatta jöttem New Yorkba, a kötelesség szólított ide. Éppen ide. Talán ez egy jel, talán eljött az idő. Kíváncsi voltam miként érez, van-e bűntudata, megbánta-e egyáltalán? Nos, hamarosan kiderül. Nehéz bakancsom hangosan csattog a bejárat macskakövein. Világos ingem vér áztatja, melyből egy kevés le is csorgott és bepettyezte vörösével sötét farmerem szárát. Egy ápolónő siet elém, amint belépek az épületbe. - Mi történt Önnel Uram?- gyakorlott kezei máris a sérült vállam felé nyúlnak. - Csak egy eltévedt golyó.- hazudom. Fáj, piszkosul kellemetlen, de éltem már át rosszabbat is, s különben is, csak akarnom kell, hogy maradéktalanul meggyógyuljon, de most nem akarom. Az nő az egyik kollégájának kiállt, és kéri, hogy hívja az ügyeletben lévő balesetist. - Ms. Hamiltont akarom. - közlöm szárazan, ő pedig meredten néz rám, talán szeretné megkérdezni mégis mit képzelek, ez itt nem kívánság műsor. - Ragaszkodom hozzá.- győzködöm, s az előadás kedvért megrándulok, majd a vállamhoz kapok. - Kérem, az egyik rokona vagyok.- vetek rá olyan pillantást, minek tudom képtelen lesz ellenállni. Na nem a sármom, hanem angyali meggyőző erőm miatt. Elűzöm kételyeit, s elérem, hogy úgy érezze kedvel, ilyen rövid ismeretség után is. - Rendben, jöjjön velem.- karol bele ép vállamba. Olyan mókás az egész, ha még egy tolókocsit is előkerítenem, azt hiszem nem bírnám megállni nevetés nélkül. Az egyik vizsgálóba kísér, majd ugrasztja az ottani asszisztenst, hogy értesítse az igazgatónőt, hogy az egyik rokona van itt. - Mit mondjak, pontosan kije is...? - néz az rám bambán. - A vőlegénye, mondja meg, hogy a vőlegénye van itt.- villantok ragadozó mosolyt, majd észbe kapva összerándulok, csak úgy az illendőség kedvéért.
Kezdőlap 
|| 
