Cassandra & Nessuno - New age elves

First topic message reminder :

Cassandra&Nessuno

► Just you and me

Törökország, na igen. Legutóbb itt jártam vagy ötven éve, akkor azért mondanám, hogy más volt a város látképe, csak ez nem igaz. Isztambul az elmúlt félezer évben ugyan húzott magára némi modernizációt, ellenben megmarad ugyannak a pezsgő-nyűgző nagyvárosnak, amely mindig attól a karneváli hangulattól van sejtelmesen átfűzve, amelybe most is csöppenek. Mielőtt átutaznék a nagy vízen, hogy az Elsőt megtaláljam, úgy döntök, hogy még előtte teszek egy pihentető kitérőt itt a senki földjén, hiszen a dzsinnek fennhatósága eddig nem terjed el, mégis az egykori mondakor tekintetétében itt is nyugodtan találkozhatok velük. Nem mintha különösebben érdekelne, hogy mi folyik a fejem felett. Most sem nagyon gondoltam vele, hogy amikor Isztambulba érkezem, akkor legalább a közvetlen vezetőmnek szóljak, vagy netán a városban tartózkodó hatalmasságoknak, ez nem kifejezetten izgat, hogy rendelkezni akarnának velem. Tehervonattal jöttem, a hátamon katonai zsák volt, a kezemben pedig ütött-kopott gitártok. Egyszerű régies szerelésem letűnt korokat idéz, akár csak az elnyűtt karimás kalap. A török forgatagból ellenben nem tűnök ki. Koraősz van, a karneválok, és fesztiválok korszaka, igazán nekem való terep. Szeretem a sokadalmat. Még a vonaton a késemmel ügyeskedve leszedtem a pár napos borostát, így most sima az arcom. Nem gyötörnek látomások sem a túlvilággal kapcsolatban, ellenségeket sem szándékozom szerezni. A zsebeim mélyén van még némi papírpénz, amely arra jó lesz, hogy kivegyek egy szobát éjszakára, ám ismerem magam, megkóstolom a helyi édességeket, és meg kell majd húznom magamat egy pajtában, vagy a felvonulás környékén, mondjuk a cirkusz istállóinak egyikében. Elsőre némi aprót kotrok elő, török érméket, és az egyik helyi gyanus húsra mutatok, mindenképpen meg kell kóstolnom. Gyermeki vigyorral bólogatok, beszélek törökül is, naná! Észre sem vettem, hogy két sor is áll ide, nem méltatlankodom, hanem pofátlan vigyorral mutatok rá arra a pálcikára szúrt utolsó húsra, amire a másik sorból álló lány is pályázik.
- Azt már én kinéztem, éhen maradsz. – Kacsintok vigyorogva, nem vagyok egy úriember, de a kalapom széléhez illesztem az ujjamat, afféle biccentésként, és már nyújtom is az érméket az árus felé, aki megrázza a fejét, kevés van nálam. Ahhoz le kéne kapnom a táskámat, hogy vadásszak még, akkor meg lemaradok a kajáról. Neeee!

zene: My heart is calling |TO : Armenyell ~ | ©

Cassandra&Nessuno

► Just you and me

Nem volt célom, hogy mindenképpen jó színben tűntessem fel magamat, elfogadom, ha valaki nem kedvel. A helyreigazítás sem a saját lelki üdvömért volt, arra hívtam fel inkább rá a figyelmét, hogy nem is vagyunk annyira különbözőek, mint azt elsőre gondolná. Igenis vannak még olyanok a világban, akik másoknak segítenek, utat mutatnak. Ilyen például Ellael, akinek a helyére pályázom. Tudom, hogy ő jó ember, ám lassacskán lejár az ideje, és ideje átvenni a helyét, abban viszont nem hiszek, hogy csak úgy valakinek odaadja ezt a jogkört. Ezt ki kell érdemelni, méghozzá komoly párbajjal, így szembe fogunk kerülni, és megmutatom neki, hogy bár egykor félelmetes volt, de mára már ő is lassult valamicskét. Ahogyan a másik mitikus felvonja a szemöldökét, ösztönösen elnevetem magamat. Nos igen, a legtöbben tartják a távolságot, él bennük valami intim zóna, amibe nem lehet csak úgy belépni. Én ezt rendszerint figyelmen kívül hagyom, amivel kényelmetlenséget okozok, de nem érdekel, valakinek ilyen szemtelennek is kell lennie.
- Igaz, erre nem gondoltam. Akkor keresünk egy kis szőkét, aki bárki lehet? Csúcs. – Nem cinikus vagyok, nem is ismerem azt a fogalmat, és ha más teszi, akkor is lepereg rólam, nem érdekel az ilyesmi. Legtöbbször kimondom amit gondolok, még ha ezzel meg is bántok másokat, nem túlzottan érdekel. A világ sokkal jobb hely lenne, ha nem lenne annyi manipuláció, hanem mindenki megkapná, amit érdemel.
- Nem gondoltam volna, hogy a sok komolykodó között valaki szórakozni is tud. – Kacsintok vissza, ugyan fogalmam sincsen róla, hogy ő kivülálló, végeredményben a körös beosztásom ellenére én is, mert nagyon nem tud érdekelni a dolog, hogy ki kinek a főnöke. Én leszek a legjobb, a leggyorsabb, na és persze a legigazságosabb. A legleg mindenből. Ez nem egoizmus, lassan ezer éve tervezgetem, járom a világot, segítek ahol tudok, de hogy mindenki megismerje a nevemet, ez csak pár száz éve motivál igazán. Addig lényegében nem vagyok igazán önmagam, ezt még le kell tenni az asztalra. Ellael biztosan megérti ezt, hiszen ő is úgy lett a legjobb, hogy valaki más meghalt. Addigi kitérőmnél most a lánynak segítek, aki nagyon gondterhelt. Láthatóan valami jóslattal kapcsolatban aggodalmaskodik, sőt, ahogyan kiveszem a szavait, ő maga tudott belenézni a jövőbe. Akkor talán azt is megkérdezhetném, hogy mi lesz Ellaellel? Nem, megtartom magamnak az izgalmat inkább. Viszont vele tartok a nyomozásban, ami izgalmasnak igérkezik. A külváros felé vesszük az irányt. Nem tudom, hogy mindez meddig tart, végülis most még csak dél körül van, de nem ártana majd valami munkát keresnem, hogy legyen vacsorára való, meg szállás sem ártana. Nincs kedvem a helyi tudomány kasztosoktól segítséget kérni, nagyon kirívok közülük. És valóban, jól emlékeztem, az egyik utcasarkon megpillantjuk az említett épületet. A lány azonban nincsen az utcán, lehet, hogy fent van az emeleten. – És ha védik őt? Ugye tudod, hogy ezek után már úgyis segítek neked? – Paskolom meg az övembe dugott pisztolyt, és sokat mondóan bólogatok neki. Ajkaimon magabiztos, cserfes mosoly játszik.

zene: My heart is calling |TO : Armenyell ~ | ©

Nessuno & Armenyell

Nincs gondom a stílusával, inkább az enyém lehet a probléma. Túl sok félsz és túl sok aggodalom van bennem, túl sok problémát őrzök és nem tudom ezek mellett csak úgy elengedni magamat, egyszerűen nem megy, ha akarnám sem. Most sem azzal foglalkozom, hogy jól érezzem magamat, nem azért kellett az étel, mert falatozni akartam valami finomat. Azért kellett, hogy egyek valamit és akkor újult erővel tudom folytatni a megkezdett feladatot, csak e miatt volt rá szükség. Ehhez pedig elég egy kis adag is, ezért nem okozott gondot az, hogy engedjek neki és a felét odaadjam és egyébként is van bennem ennyi jó szándék, nem akartam, hogy éhen maradjon. A szavaiba sem belekötni akarok, egyszerűen csak úgy vélem nem látja jól át a dolgokat és ez probléma, főleg ebben a mai könyörtelen világban. Az élet nem egyszerű, sőt... az élet határozottan nehéz, az emberek nagy része pedig önző, pont e miatt vagyok tanácstalan, hogy vajon megosszam-e azt, amit tudok a kör tagjaival, ezzel akár önmagamat is veszélybe sodorva, vagy ne tegyem. Azért ezúttal mégis csak elmosolyodom a szavait hallva, ha nem is erőteljesen, de azért egy halvány kis mosollyal.
- Igen, azt hiszem kivágtad magadat és jó hallani, hogy vannak még olyanok, akik szeretnek segíteni. - azért az már kellemetlenebbül érint, hogy még meg is paskolja a vállamat. Kissé fel is szökik a szemöldököm, de végül nem teszem szóvá a dolgot. Furcsa egy alak, nagyon közvetlen is, én pedig nem barátkozom egy könnyen. Emberekkel főleg nem, de a magunkfajtákkal sem, hiszen sosem lehet tudni, hogy ki az, aki veszélyes lehet rám nézni. Ismerek még olyanokat magamon kívül is, akik elhagyták a rendszert és más utakra eveztek, nem akarom, hogy akár rajtam keresztül nekik is bajuk essen és ennek meg van az esélye, ha esetleg kiszednek belőlem olyasmit, amit nem akartam kiadni csak úgy magamtól. Pont e miatt kell nagyon óvatosnak lennem akárkivel is beszélek.
- Nem tudhatod biztosra, lehetnek a szüle is akár helyi bevándorlók, akik már jó ideje itt élnek. - hát nem igaz? Miért ne lehetne akár erről is szó. Nem tudhatom, hogy ki ez a kislány. Szőke ezért talán nem ide valósi, de születhetett akár itt is és ismerheti a környéket ettől még, nem tudhatjuk. Az a biztos, ha minden eshetőséget számba veszünk, de nekem így is úgyis a lányt kell megtalálnom és nem azzal foglalkoznom, hogy honnan származik, vagy hogy kik a szülei. - Én is... igen. - aprót bólintok csak, de nem mondom meg a nevemet. A nevem a sajátom, ha tudná, akkor akár utána is nézhetne. A rendszer szerint meghaltam, sok-sok évvel ezelőtt végem lett és mégis itt vagyok, életben és kutatok egy szőke lány után. Nem fogom elárulni csak úgy a nevemet, ez biztos, hiszen őt sem ismerem, nem tudhatom, hogy kicsoda és persze azt sem, hogy nem veszélyes-e rám. Talán, ha megtudná ki vagyok el akarna vinni hozzájuk és én akarom eldönteni, hogy elmegyek-e. Nem tudom, hogy milyen poszton van, sem hogy milyen kasztban. Attól, hogy ilyen laza és vidám stílusúnak tűnik, még nem biztos, hogy tényleg az is, jobb az óvatosság, főleg az én esetemben. Bólintok, amikor aztán elindulunk, de pillanatokba telik mire újra megszólalok.
- Köszönöm! - azt hogy segít és részben azt is, hogy nem kérdezget, bár ezt hamar felrúgja, mert jön is az első kérdés, amivel még önmagában nincsen baj. Nem olyasmi után érdeklődött, ami nagy titok lenne és ha már segít, ennyit végül is elmondhatok neki. - Veszélyben van, vagy... ő okoz bajt, ezt még nem tudom pontosan, pont ezért kell megtalálnom. - és remélem, hogy ő tényleg tudja, hol lehet az a városrész, amit láttam. A lány talán ott lesz, legalábbis remélem, hogy most lesz ott és nem valamikor máskor. Remélem, hogy megtalálom és nem lesz baja és persze azt is, hogy ő sem okoz bajt. Ez egy nagy város, nem lenne valami kellemes, ha komoly baja esne itt sok embernek.

♫ Wasted ♫ • Aktuális viselet • ©

Cassandra&Nessuno

► Just you and me

Látom, hogy nem vevő a stílusomra, erről én nem tehetek, ilyen vagyok. Persze csak kívülről. Ha ezt a stílust valóban komolyan gondoltam volna az elmúlt nyolcszáz évben, már nem élnék. Nem vagyok egy olyan alkat, aki végigjárja a ranglétrát, a magam útját követem, a háttérből figyelek, és egyértelmű, hogy ott segítek, ahol tudok. Nem véletlen, hogy a kedvenc korszakom a vadnyugat volt, az első perctől az utolsóig ott voltam, mint ahogyan Japánban is ellátogattam annak idején, hiszen fantasztikus dolog volt a szamurájokat testközelből látni, de igaz ami igaz, a pisztoly a nekem való nemes fegyver. Mondhatnánk, hogy egy tündéhez egy íj illik, ám az már ósdi szerszám, ám egy jól megmunkált mordállyal több ezer éveket el lehet lavírozni. A lány egyértelműen nem vesz komolyan, ez lerí róla, ám én nem fogom megtenni a szívességet, hogy letörlöm a csalfa vigyort a képemről, csak mert adott enni. Segítek, mert segíthetek, ám az ő komor, sötét stílusa inkább megmosolyogtat. Igaz, öltem már, nem is keveset, hiszen bosszút állni mások helyett igazán élvezetes, ám nem kellett magamra öltenem az önjelölt igazságosztók nevetséges, kacagtató stílusát. Az olyan közhely. Élvezni kell az életet!
- Fú, micsoda körmönfont gondolatmenet. Ez most valami szópárbaj féle? Mert benne vagyok! Lássuk! Azért... mert én tudom, hogy szeretek segíteni, de a többség nem, és meglepő, ha valaki mégis. Na... csak kivágtam magam, ugye? – Paskolom meg a vállát nevetgélve. Én már csak ilyen közvetlen vagyok. Közelében sem vagyok azoknak a tündéknek, akikről a modernkori mesék szólnak, azok biztosan a bölcs manók sztorijaiból épitkeznek, pedig mindenki tudja, hogy a tündék nem feltétlenül beszélnek manapság úgy, mint régen. Haladni kell a korral, na. Mondjuk én eleve embernek születtem, nem kezdtem el bölcselkedni, csupán Calleis emelt fel a porból, és gondolta úgy, hogy tündeként megállnám a helyemet az örökkévalóságban.
- Ha szőke, akkor kizárt, hogy helyi. Ezeknek sötét a haja nagyon, és elég kreolos a bőre. – Bólintok, és pásztázok, immár vigyorgás nélkül, hiszen valóban úgy gondolom, hogy nagyon gondterhelt, és nem árt, hogy segítsek neki. Nem tudom, hogy kit keres, és miért, vélhetően képről ismeri csak az illető kislányt. Aztán meglep, ahogy folytatja. Ezzel már be is azonosítja magát, olyan mint én. - Ah, szóval te is. – Jegyzem meg, nem gondolok bele, hogy rendtag, vagy sem, végeredményben Ellaelen és Calleisen kívül talán csak a közvetlen felettesemet ismerem, de hát őt is figyelmen kívül hagyom. Elsőre az ugrik be, hogy közénk tartozik, de ha mégsem, hát mit csináljak, engem aztán nem érdekel, hogy kinek milyen külső-belső harcai vannak. Járatom az agyamat, hogy merre lehet az épület, végeredményben embereket szoktam lekövetni, nem pedig helyszíneket, ráadásul itt elég régen jártam már. Az, amit említ, mégsem errefelé lehet. – A külváros... azt tippelném. Menjünk. – Adok neki igazat, és mutatom az utat. Szeretem a karneválokat, és kár, hogy itt kell hagyni a nyüzsgő forgatagot, ahol talán még munkát is kaptam volna, de hát az a jó szívem nem hagy nyugodni. Vezetem őt kifelé a régi építésű utcák felé. – Miért keressük őt? – Talán kicsit tapintatlan a kérdés, de ha már jövök, miért is ne lehetnék kíváncsi?

zene: My heart is calling |TO : Armenyell ~ | ©

Nessuno & Armenyell

Kinőttem már a gyerekességből, igazság szerint már gyerekkoromban kinőttem belőle, amikor elkezdtem az első rémes jövőképeket látni. Sosem értettem, igazából még a mai napig sem értem, hogy miért csak a rosszat látom jóslatok formájában, mikor nem a jót időnként, hiszen jó is van a világban, de miért csak a rosszat jelzi előre a képességem? Miért nincsenek szép álmaim, egy jó és békés világról, amiben minden rendben van, ahol nincs halál, ahol nem olyan villanásokra kell ébrednem, amiktől minden ember rettegne a helyemben, nekem mégis napi szinten át kell élnem őket. Hiába mondja bárki ez nem olyasmi, amihez hozzá lehet szokni, nekem legalábbis nem sikerült még, pedig már jó ideje küzdök ezzel a képességgel. Talán negatívan állok hozzá is, de van rá okom, hiszen az életem nem alakult úgy, hogy attól pozitívan láthassam a világot, sőt, az életem kifejezetten rosszul alakul. Partvonalon vagyok, ahol óvatosnak kell lennem, mert sosem tudhatom, hogy ki fedez fel és ki akar majd visszavinni a körbe, persze miután megkaptam a megfelelő büntetést, még ha nem is tettem igazából semmit sem mások ellen.
- Ha meglepő, hogy megteszem, akkor miért meglepő, hogy nem hiszek az önzetlenségben? De nem azt mondtam, hogy nem létezik, csak hogy egyre inkább hal ki a világból, ez nagy különbség. - tudom, hogy vannak még jó emberek, de kevesen és egyre kevesebben sajnos, ez tény és szerintem ő is egyetért velem ebben, csak mintha szándékosan kötekedne. Na persze nem tudom... nem szabad valakiről direkt rosszat feltételezni, de akkor is úgy érzem, hogy van benne valami... direkt ellenállás, talán a gyerekességéből fakad, ahogyan játéknak vette ezt a kis harcot is az ebédért. Újra csak meglepetten pillantok rá, amikor segíteni akar. Az első reakcióm természetesen az lenne, hogy nincs szükség rá, de végül mégis bólintok egy aprót. Legyen... meglátjuk, hogy tud-e segíteni.
- Szőkét, de fogalmam sincs, hogy helyi-e. Úgy tíz éves lehet és ha meglátom fel fogom ismerni, de ennél többet nem tudok róla. - tudom, hogy ez még így elég tág, de több információm nincs, csak amit láttam. Ha jó lennék rajzolásban, akkor a látomásaimat papírra is tudnám vetni gond nélkül, de ez sajnos nem adatott meg. Hellyel-közzel tudok rajzolni, de olyan szinten nem, hogy az felismerhető legyen, főleg egy ember arcánál és a nagyobb baj, hogy a gondolataim alapján főleg nem tudok rajzolni sajnos. - Azt tudom még, hogy hol láttam őt. Egy magas és egy alacsony épület sarkánál, az egyik halvány rózsaszín tetőcserepekkel van bevonva, a másiknak pedig csupán egy erkélye van, az is míves virágos vasráccsal keretezett. - ennél többet sajnos nem tudok és ez sem biztos, hogy segít, hiszen nem biztos, hogy ismeri a várost annyira, hogy tudja, hogy pontosan hol is kell keresnünk azt a kislányt. A legrosszabb, hogy azt sem tudom, hogy ma vagy holnap lesz ott, vagy egy hét múlva, de reménykedem, hogy ha már ide jöttem, akkor nem kell túlságosan sokat várnom, olyan sok kimenőt egyáltalán nem biztos, hogy kapnék.

♫ Wasted ♫ • Aktuális viselet • ©

Cassandra&Nessuno

► Just you and me

Nem vagyok rossz ember, csak nagyon gyerekes. Ha kicsit jobban ismerne, akkor tudná, hogy csak játékból csináltam, hogy versenyhelyzetet teremtettem, amiben alapból elbuktam, ő meg segítőkész volt. Mivel nekem sem szokták megköszönni, nem értem, hogy nekem miért kéne, valahol nagyon idillikus világ lenne, ha mindenki segítene a többin, ám erről már régen lemondtam, megteszem, velem megteszi, aki akarja, több szót nem is vesztegetek a dologra. Különben is csak egy fél szendvics volt, nem az életemet mentette meg. Na jó, képletesen szólva igen, mert amúgy már éhenhalok, de nem igaziból, pár napig bírnám még, és most ez is csak rövid időre csapja el az éhségemet, villámgyorsan másféle kaja után kell néznem. Főleg, hogy még pénzem sincsen rá, így magától értetődő, hogy valahonnan azt is kéne szereznem. Talán körbenézhetnék, hátha be tudok állni az egyik előadásba, mint gitáros, végső soron csak leülök valahova, kiteszem a gitártokot, és a játékommal hátha tudok szerezni némi aprót, amivel pár napig kihúzhatom.
- Meglepő, bizonyám. Meglepő, hogy megteszed. És meglepő, hogy azt hiszed, hogy mindenki önző amúgy. – Felelem vidáman, azért, mert elfogadtam a segítségét, máris le vagyok írva számára. Hát mindegy, én viszont nem hagyom annyiban. Miután lenyeltem a falatot, a lány szinte sértődötten fordít hátat, és már menne a dolgára, enyire nem hagyom magamat lerázni, mellé lépve fürkészem a tömeget, és kérdezek rá, hogy mi a helyzet. A válaszán nem tudok nem mosolyogni, meg lenne rá a frappáns válaszom, mindenféle buja felhanggal, végül nem teszem.
- Na egye fene, a kajáért cserébe segítek. Kit keresünk? Szőkét, barnát? Egyátalán helyiről van szó? – Többségében nyilván helyiek vannak, aztán hozzánk hasonlóan sok itt a túrista, nézelődő. A lány fiatal, nagyon komoly fejeket vág. Hol őt nézem, hol a tömget. Amikor mindenki vidám, miért kell ilyen fapofának lenni? Biztosan velem van a gond, és le fog koptatni. A stílusom alapján azért arrogánsnak nem gondolhat, hiszen a hangsúlyom sem lekezelő, érdeklődő vagyok nagyon is, sőt, leplezetlenül bámulom meg. Már nem úgy, hogy mindjárt bepróbálkozom nála, sokkal inkább gyermeki kíváncsiság vezet. Ez nem változott az elmúlt nyolcszáz évben.

zene: My heart is calling |TO : Armenyell ~ | ©

Nessuno & Armenyell

Nem tetszik nekem a stílusa és ennek ellenére mégis úgy döntök, hogy kisegítem. Sietek, fontosabb dolgom van annál, minthogy esetleg megállítson és feltartson azzal, hogy netán megpróbálja számon kérni rajtam, hogy miért nyúltam le előle a szendvicset, pedig egyszerre értünk ide és igazából ő volt az, aki nem vette figyelembe, hogy talán én is épp olyan éhes lehetek, mint ő, de nem számít. Szeresd felebarátodat, vagy hogy is tartja az emberek hitének egyik vállfaja. Én egyszerűen csak úgy gondolom így a fair, akkor is, ha ő egyébként nem tette volna ezt. Nem számít, tényleg nem. Az a fő, hogy valamennyit tudok enni és utána folytathatom tovább a kutatást. Azért az meglep, hogy úgy tömi be a szájába az ételt, mintha attól félne, hogy kilopják a kezéből. Remélem, hogy nem rólam feltételez ilyesmit, mert én nem lennék képes rá. Nem veszem el senki ételét, ahogyan az enyémet sem szokták, bár ő ez alól kivétel, hiszen igazság szerint majdnem megtette, és nem hiszem, hogy felezett volna velem, ha kiderül, hogy van nála elég pénz. Nem arról van szó, hogy nem nézem ki belőle, egyszerűen a gesztusai és a mostani sietős evése sem erre utal.
- A világból lassan teljesen elvész a segítőkészség és a jó szándék, épp az a baj, hogy számodra meglepő, hogy nem hagytalak éhen. - egészen komolyan válaszolok neki, aztán csak biccentenék, hogy tovább is álljak a saját dolgomra. Nem rohanok, nyugodtan, kis falatonként eszem a szendvicsemet, ahogyan a tömeget pásztázom. Túl sokan vannak és így nehéz kiszúrni egy lányt, akit még előtte soha sem láttál, csak azt tudod, hogy bajba kerülhet, de még azt sem tudod, hogy vajon mifélébe, így segíteni is nehezebb. Egy álom alapján nem egyszerű megtalálni valakit. Ezek után főként meglep, amikor csak úgy mellém lép, és még azt is megkérdi, kit keresek. Pedig ha jól sejtem és meglett volna a szendvicse, akkor simán faképnél hagyott volna.
- Egy lányt. - rövid válasz, de nem érzem úgy, hogy mindez rá tartozna, főképp, hogy igaz itt nagy a tömeg, de azt érzékeltem, hogy van itt olyan, mint én. Talán épp ő, talán nem, de hogy nem vagyok egyedül az biztos. Ez pedig kockázatot jelent, hiszen nem vagyok a rendszer tagja, nem vagyok veszélyes, ellenség sem, de nincsenek feletteseim, akik valaha ismertek azt hiszik már régen meghaltam. Nem lenne jó, ha olyasvalakibe futnék bele, aki kiszúrhatja, hogy ki vagyok és aki aztán ki tudja, hogy mit cselekedne. Még így sem döntöttem el, hogy mit tegyek, talán idővel magamtól is vállalom majd, hogy feladom magamat egy felsőbb cél érdekében, hogy a híreket el tudjam mondani nekik is, de még mindig nem tudom, hogy ez mennyire lenne jó ötlet, hogy egyáltalán hinnének-e nekem, ha csupán egy kívülálló vagyok.

♫ Wasted ♫ • Aktuális viselet • ©

Cassandra&Nessuno

► Just you and me

Elég régóta halogatom már, hogy felkeresem őt, megvan már ötven éve, a huszadik század nagy részében ezt tervezgettem, csak éppen mindig volt valami, ami eltántorított. Tudom, hogy nagyon bohókás vagyok a magam módján, és jelenleg a nyomába sem érnék az angyalnak, de talán tud velem foglalkozni annyira, hogy kitanítson, és majd átvegyem a helyét. Nem félek attól, hogy nevetséges hangzik szinte felhívni rá a figyelmét, hogy én volnék a trónkövetelő, viszont én így látom tisztességesnek, nem szokásom senkit sem hátbalőni. Végeredményben ő maga is felismerheti, hogy ha már eljött az ideje, akkor akár vissza is vonulhat, bár az igazi megmérettetés az lenne, ha ő és én egyszer szemtől szemben, az lenne a férfias küzdelem. Addig még sok víz fog lefolyni a Hudsonon, így nem is sietettetem a dolgot, ez utam utolsó állomása, Törökország, most még felhőtlenül szabad lehetek, hiszen ha végre találkozunk, és mondjuk munkát kérek tőle, akkor aligha fogok tudni csak úgy kószálgatni a nagyvilágban. Lényegében úgy vélem, hogy ha most körülnézek itt a karneválban, az itteni élményeket kell eltárolnom egy jó időre. A hangulat már most a tetőfokára hág, pedig még csak délután van, mi lesz itt estére? Biztosan beindulnak a zenei előadások is, ha pedig nem találok szállást, akkor majd átvirrasztom az éjszakát. A vacsora még messze, az ebédet kéne megoldani, ahol talán a gyorsaság megoldás lenne, ha éppen lenne nálam elég pénz. Talán a házizsákban még van pár érme, de nem derül ki, mert a lány fizet, helyettem lényegében, és kettétöri a szendvicset. Gyorsan a számba nyomom, és lenyelem az adagot, mielőtt meggondolná magát. A fél fogamra sem volt elég, de hát több mint a semmi.
- Túl nagylelkű vagy. Miért? – Nem szoktam meg, hogy velem legyen valaki figyelmes. Én állandóan más dolgaiba ártom magam, segítek, ahol tudok, de csak a rászorulóknak. Fel sem merül, hogy bennem valaki azt lássa hogy kéne a segítség. A lánnyal szemben lazán önző voltam, mert úgy gondolom, hogy a csinos pofijával mindent elérhet. De akkor miért volt ilyen hirtelen? Megtörölgetem a kézfejemmel a számat, majd mellé lépek megigazgatva a gitártokomat, nehogy kiszakadjon, vagy mi, nem kéne, hogy baja essen. Kalapom alól a tincseim az arcomba hullanak, de nem hagyom, hogy mondjuk elszaladjon az illető, oldalra pillantok, és megkérdezem. – Kit keresel?

zene: My heart is calling |TO : Armenyell ~ | ©

Nessuno & Armenyell

Van, amikor bármennyire nemet akarsz mondani egy késztetésre még sem tudod megtenni, hát én is pont így voltam ezzel. Akad spórolt pénzem, az utazás nem jelent gondot, hiszen a kapukat nem használhatom, marad a szokásos álca, de ide kellett jönnöm. Egyértelmű volt az álom, a képeket itt láttam és a kislányt is itt láttam, aki valami miatt fontos. Sejtelmem sincs, hogy miért, vagy hogy bajban van-e, netán... ő okoz bajt, de az arca előttem van még most is, ahogyan a kép is, amit róla láttam a hellyel, az épületekkel. Nem is volt kérdés, hogy ezúttal cselekednem kell, mégis csak egy gyerekről van szó. Szépen összeszedtem hát az összes spórolt pénzemet, amúgy se nagyon költök felesleges dolgokra és elindultam ide... oly messzire a megszokott környezettől. Sosem jártam még Törökországban, de vehetjük úgy, hogy ezt is el kell kezdeni valamikor. Azt is tudom, hogy kockázatos utaznom, még ilyen formában is repülővel, de most akkor sem volt más választásom. Tudnom kell, hogy mit jelent az álom, hogy miért kaptam a látomást.
Nem találtam meg, az elmúlt órákban nem, és tudom, hogy pihennem is kell. Hiába kaptam a látomást, ha legyengülök semmit sem érek vele. Három órája szállt le a gépem, időeltolódás is akad, nem is kicsi, én pedig fáradt vagyok, és látszik rajtam az is nagyon jól, hogy nyúzott, nem sokat aludtam az elmúlt tizenhat órában és most sem a pihenéssel kezdtem, sőt nem is azzal szándékozom folytatni. Egyelőre enni akarok, az a legfontosabb, akkor majd lesz erőm, a többi, az alvás még várat magára. Majd ha megtaláltam azt a kislányt, vagy legalább megtudtam róla valamit. A gépen készítettem róla egy rögtönzött rajzot, de tudom, hogy az nem ugyanaz, egyelőre viszont többet nem tehettem, reménykedem benne, hogy ez is elég lesz, hogy végül mégis megtalálom és megakadályozom azt, amit kell, hiszen a látomások sosem a jóról szólnak, olyan még nem volt.
Észre sem veszem, hogy az ételemre más is pályázik, a másik sort sem figyelem, csak meglepetten pillantok oldalra, ahogyan összekoccan a kezem az ismeretlen fickóéval. A szemöldököm lágyan felszökik, amikor leesik, hogy épp az utolsót akarja elhappolni előlem, és mégis mosoly suhan az arcomon át, amikor kiderül, hogy nem sikerült jól átgondolnia az akciót. Az árus felé nyújtom a kiszámolt összeget és a mögöttem állok hőbörgése ellenére átveszem az utolsó adagot. Már épp moccannék, hogy induljak, de végül mégis megállok. Szegény tényleg azt hitte, hogy elhappolhatja előlem és közben mégis... ki tudja miért van itt és nincs-e rá nagy szüksége. A sorból közben elszállingóznak a helyiek, hiszen nincs már mire várni, én pedig végül visszafordulok az ismeretlen felé. Nem egyszerű, de végül kissé összemaszatolva a kezemet, de ketté szedem a húsdarabot és a hozzá kapott kenyeret is.
- Hogy ne legyen gyorsasági verseny és ne maradj éhen. - célzok arra, amit előzőleg olyan diadalittasan jegyzett meg. Éhen maradok, én viszont nem vagyok ilyen, nem akarom, hogy valaki miattam maradjon éhes, amikor végig állta a sort és egyszerre értünk oda. Azzal hátat is fordítok neki. Nem miatta vagyok itt, a kislányt keresem, a félszelet kenyér és a félszelet hús is több, mint a semmi, ez sem fog változtatni azon, hogy elég leharcolt a külsőm, majd keresek még valami plusz élelmet, ha úgy érzem ez nem volt elég.

Cassandra&Nessuno

► Just you and me

Törökország, na igen. Legutóbb itt jártam vagy ötven éve, akkor azért mondanám, hogy más volt a város látképe, csak ez nem igaz. Isztambul az elmúlt félezer évben ugyan húzott magára némi modernizációt, ellenben megmarad ugyannak a pezsgő-nyűgző nagyvárosnak, amely mindig attól a karneváli hangulattól van sejtelmesen átfűzve, amelybe most is csöppenek. Mielőtt átutaznék a nagy vízen, hogy az Elsőt megtaláljam, úgy döntök, hogy még előtte teszek egy pihentető kitérőt itt a senki földjén, hiszen a dzsinnek fennhatósága eddig nem terjed el, mégis az egykori mondakor tekintetétében itt is nyugodtan találkozhatok velük. Nem mintha különösebben érdekelne, hogy mi folyik a fejem felett. Most sem nagyon gondoltam vele, hogy amikor Isztambulba érkezem, akkor legalább a közvetlen vezetőmnek szóljak, vagy netán a városban tartózkodó hatalmasságoknak, ez nem kifejezetten izgat, hogy rendelkezni akarnának velem. Tehervonattal jöttem, a hátamon katonai zsák volt, a kezemben pedig ütött-kopott gitártok. Egyszerű régies szerelésem letűnt korokat idéz, akár csak az elnyűtt karimás kalap. A török forgatagból ellenben nem tűnök ki. Koraősz van, a karneválok, és fesztiválok korszaka, igazán nekem való terep. Szeretem a sokadalmat. Még a vonaton a késemmel ügyeskedve leszedtem a pár napos borostát, így most sima az arcom. Nem gyötörnek látomások sem a túlvilággal kapcsolatban, ellenségeket sem szándékozom szerezni. A zsebeim mélyén van még némi papírpénz, amely arra jó lesz, hogy kivegyek egy szobát éjszakára, ám ismerem magam, megkóstolom a helyi édességeket, és meg kell majd húznom magamat egy pajtában, vagy a felvonulás környékén, mondjuk a cirkusz istállóinak egyikében. Elsőre némi aprót kotrok elő, török érméket, és az egyik helyi gyanus húsra mutatok, mindenképpen meg kell kóstolnom. Gyermeki vigyorral bólogatok, beszélek törökül is, naná! Észre sem vettem, hogy két sor is áll ide, nem méltatlankodom, hanem pofátlan vigyorral mutatok rá arra a pálcikára szúrt utolsó húsra, amire a másik sorból álló lány is pályázik.
- Azt már én kinéztem, éhen maradsz. – Kacsintok vigyorogva, nem vagyok egy úriember, de a kalapom széléhez illesztem az ujjamat, afféle biccentésként, és már nyújtom is az érméket az árus felé, aki megrázza a fejét, kevés van nálam. Ahhoz le kéne kapnom a táskámat, hogy vadásszak még, akkor meg lemaradok a kajáról. Neeee!

zene: My heart is calling |TO : Armenyell ~ | ©

Tárgy: Re: Cassandra & Nessuno - New age elves