Olyan jó hallani a szavait, olyan jó érzés végre csak beszélni vele és elhiszem neki, hogy tenni fog róla, hogy kijussak innen, hogy minden erejével azon lesz, hogy ez az egész rémálom valahogy véget érjen. Bízom benne, bármennyire is botorságnak tartanák ezt mások, akik nem ismerik őt úgy, mint ahogyan én. Talán még ha csak töredékeket tudna mondani se csalódnék benne és akkor sem érdekelne, hogy mi a többi részlet, egyszerűen csak képtelen vagyok elhinni róla, hogy akár csak kicsit is rossz ember lenne... angyal... teljesen mindegy. Nem érdekel, hogy milyen színűek a szárnyai. - Jól van, mindent elmondasz, amikor már nem leszünk itt. - elmosolyodom, láthatja rajtam, hogy tényleg hiszek neki. Én is azon vagyok, hogy kijussak innen, de úgy nincs értelme, ha utána megpróbál levadászni és úgyis utánam jön. Ezt valahogy másképp kell megoldani, de az is biztos, hogy nem fogom itt hagyni a kicsiket neki, ők az én gyerekeim is és Leviathan nem hiszem el, hogy tudna róluk úgy gondoskodni, ahogyan kellene. Lehetséges, hogy vannak benne mélyen nyugvó apai ösztönök, de eddig ezeknek azért még nem adta olyan nagy mértékben jelét. Nehéz elhinnem róla, hogy tud bármiféleképpen is kötődni, vagy szeretni egyáltalán. Épp ő... nem tudom, nem hiszem. - Megpróbálhattál volna rábeszélni. Nem is tudom... megértetni velem, de... - megrázom a fejemet, hiszen ez már nem számít. Régen volt és már úgy se lehet rajta változtatni, meg történt és kész. Ettől még persze nem sokkal jobb érzés, hogy elment akkor, de most itt van és ez a lényeg és amilyen állapotban van én gond nélkül képes vagyok megbocsátani neki, hiszen szeretem, ez nem változott meg csak azért, mert elment. Épp azért fájt annyira. A szavaira bólintok hiszen szerintem is így van. A szülei öröksége lehet, azért élte túl és azért, hogy az én emlékeimben se úgy maradjon meg, mint aki elhagyott, mert nem kellettem. Nem hatott valami jól a maradék önbizalmamra, hogy elment, zárkózottabb lettem tőle, mint előtte, de már nem számít. Nem akarom őt hibáztatni és nem is fogom. Én voltam olyan balga, hogy belekeveredtem ebbe az egészbe, én nem gondoltam át rendesen, hogy mit csinálok. Csakis az én hibám, az nem érdekes, hogy mi vezetett ide, nekem kellett volna gondolkodnom. Most viszont nem gondolkodom semmin sem, csak itt vagyok és kész és örülök neki, hogy ő is itt van és segíteni akarok, hogy jobban legyen és tényleg megmosdatnám én gond nélkül. A nevetésemet is nehéz visszafogni, részben a jelenléte is az, ami kiváltja, részben a mozdulat, amit tett azzal a rémes képpel. Itt minden túlságosan tiszta, mintha nem is lakna itt senki sem, túlságosan steril az egész hely, nem csoda, hogy én sem tudom magamat otthonosan érezni, még ha netán Leviathan próbál is tenni érte. Meglepődöm, amikor megfogja a kezemet, de megértem, hogy nem akarja, hogy én szolgáljam ki. Na nem rossz érzésből, nem azért, mert rosszat akar nekem, tudom, hogy erről szó sincs. Nem erőltetem hát, csak hagyom, hogy úgy csinálja, ahogyan neki jó. - Tudom, én csak... - erős igen és nem kell neki segítség, mindig ő segített nekem, én pedig épp ezért vagyok hálás és épp ezt szeretném viszonozni valahogy. Ha megtehetném, megtenném, de megértem azt is, hogy nem akar ennyire gyengének látszani. A mosolyom nem csökken csak erősödik, amikor az ujjaink összefonódnak és viszonozza a szavaimat. Nem, nem most fogok utat engedni újra a könnyeknek, az túlságosan meglátszana rajtam, pedig nagy a késztetés. Csak nyelek egyet, hogy a gombóc megszűnjön, aztán azonnal megrezzenek, amikor az ajtó résnyire nyílik és megérkeznek a ruhák. Érzem a szorítást az ujjaimon. Tudom én is, hogy ha most benyitna, ha benyitott volna, akkor még nagyobb baj lett volna ebből. Ha csak szimplán segítek neki, akkor nem, de ez a jelenet túlzottan árulkodó. Levegőt sem merek venni, amíg végre be nem csukódik az ajtó, nem hogy válaszolni egyáltalán képes legyek. Csak akkor pillantok vissza Anghorra, amikor már újra csend van és a kilincs nem moccan. A levegő vadul száguld be a tüdőmbe, amikor megint engedem neki, a tekintetem pedig azonnal elszomorodik és eltűnik a mosoly, amikor a szavai is eljutnak hozzám. - Tudom, de ha lementem, akkor már... úgy kell viselkednünk, mint két idegen, igaz? - lebiggyed a szám is kicsit, de aztán csak sóhajtok egyet, hogy kiengedjem a szomorúságot. Igaza van, tudom, hogy igaza van és látom is rajta, hogy nem nekem akar rosszat ezzel, de bajba kerülnénk, ha nem tenném. - Te rendben leszel igaz? - felállok most már és visszatér a mosolyom is, bár nem olyan erőteljesen, de nem akarom, hogy rosszul érezze magát e miatt, hiszen nem az ő bűne, hogy le kell mennem. Így hát nincs más, még hátrapillantok egyszer, de aztán elindulok kifelé. Nagy levegő és nyugalom, az kell most, hogy ne látszódjon rajtam semmi sem, amikor megtalálom odalent Leviathant. - A barátod most már rendben van. Fürdik és köszöni a ruhákat. - a szőnyegre siklik a tekintetem. Rettenetes, hogy mennyire fontos neki egy nyamvadt berendezési tárgy. Vajon ha itt szülnék meg a szőnyegén és az életemért küzdenék akkor is azon gondolkodna, hogy vajon mi lesz a szőnyeggel? Komolyan, a következő napokban szándékosan fogok rá válogatott csúnyaságokat önteni, csak hogy bosszantsam... minél kellemetlenebbeket, amiket nagyon nehéz, vagy lehetetlen eltávolítani.
Egy pillanatra behunyom a szemem, miközben beszél, halkan, de lelkesen. Calypso hangjára koncentrálok, és mintha csak valóban a mitológiai Calypso volna, szavai, amikkel mindvégig véd, igazol, magyaráz és kiment, horgonyként kötnek a tiszta tudatállapothoz, megláncolnak, magukhoz húznak. Ha a lélek létező, fizikai dolog volna, akkor az enyémnek a sebei most lassacskán bezáródnának. Kissé megrázom a fejem, majd kinyitom a szemem, és fáradtan elmosolyodom. - Mindent el fogok mondani, de szeretném, ha tőlem hallanád az egészet. Tőlem, és talán azoktól, akiket közvetlenül érint, de most nem lenne időm másra, mint töredékekre, az pedig sosem vezet jóra... Nem akarom, hogy félreértsd, azt akarom, hogy úgy lásd, ahogy van. És meg fogod hallgatni, mert lesz rá időd és lehetőséged, amikor már nem leszel itt - jelentem ki olyan biztos hangon, mintha csak az aktuális időjárásról adtam volna leírást. Ez nem is kérdéses, nem is gondolhatta, hogy ebbe belemegyek. Igenis ki fog innen szabadulni. Hiszek abban, hogy menni fog, mert elég volt a sok lealacsonyító, elkeserítő és önmarcangoló gondolatból, mindez sosem én voltam. Én tudom, mit akarok és mire vagyok képes, ezen nem változtathat az sem, hogy felismertem magamban a sötétséget. Azt is tudom, hogy valahogyan meg fogom oldani Caly helyzetét. Az, hogy legszívesebben itt és most lefejezném Leviathant, mert az lenne a legegyszerűbb megtorlás, nem lenne megoldás. Esélyem sem lenne ellene. Calypsoval együtt talán igen, de őt ilyen állapotban sosem tenném ki veszélynek, és nem vagyok róla meggyőződve, hogy a démon megkímélné az életét, ha a lány tettleg ellene fordul. Eddig falta a nőket, most meg bebörtönöz egyet, mert az állapotos lett? Nem rá vall. Ha valakinek, Leviathannek szerintem már sok gyereke szaladgál vagy szaladgált a világban, Calypso pedig egyszerűen szerencsétlen helyzetbe került, amiért ez épp most és épp így derült ki. Gyűlölöm a gondolatot, hogy éppen neki kell elszenvednie ezt a tortúrát, aki végképp nem érdemelte ki. De miféle képmutatónak vannak ilyen gondolatai? Hiszen szinte tapintható benne a félelem, hogy a levegőbe beszélek. Szomorúan nézek a szemébe, amiben ott tükröződik a becsapottság érzése, valahol mélyen, de szemmel láthatóan. - Igazad van. Engednem kellett volna, de túlságosan féltem, hogy miattam bajod esik. Nem érti még, hogy is érthetné? Majd ha az egészet látja, talán rájön, hogy milyen fontos volt nekem, hogy ő távol maradjon az összes bűnöm mocskától, és a gyűlölettel, ami utána támadt, mint egy lassan feltámadó vízözön, ami őt is gyorsan elsodorta volna. Megrázom a fejem, mert hangomon átsütne a még mindig parázsló harag, ami a rendszerrel szemben izzik bennem. Csak akkor szólalok meg, amikor már biztosan tudok uralkodni magamon. - Megvolt rá az okuk, de erről majd később. A lényeg, hogy most élek, és erősen kétlem, hogy ez összefüggene azzal, hogy megérdemeltem-e a halált vagy sem. Biztos vagyok benne, hogy megérdemeltem. Megvonom a vállam egy kicsit. - Valószínűleg a szüleim egyetlen öröksége lehet, ami rám maradt. Lenne benne logika. A fehér szárnyak jóságot, tisztaságot, feddhetetlenséget jelentenek. Ha valaki, akkor az olyanok megérdemlik, hogy a halál távol tartsa tőlük sötét markát, de én semmivel sem szolgáltam rá erre. Egyszer valamelyik tudós talán kideríti, hogyan működik, de biztosra veszem, hogy nincs köze a jósághoz, és csupán a génjeimnek köszönhető. Valahol azért örülök neki, hogy bár mentegetőzöm a gyilkosaim helyett, azért látja, milyen aljas módon öltek meg, amikor a tükör előtt szenvedek a vetkőzéssel és a seb vizsgálatával. De ez alapján talán azt is észreveszi és tudatosul benne, hogy micsoda indulatok kellettek egy ilyen lépéshez. Még mindig hihetetlen, hogy itt van, éppen itt, éppen velem, és a vetkőzés csak még erősebben tudatosítja bennem a jelenlétét. Kínos? Inkább csak furcsa. Olyan értelemben kellemetlen, hogy első eset, és valahogy... Mintha megfordult volna a helyzet. Ahogy a víz körülvesz, és a bőröm is hozzászokik az érzéshez, az ereimben a vér pedig a melegtől meglódul, a gondolataim is tisztábbá válnak. Soha nem voltam még ilyen kiszolgáltatott helyzetben előtte, soha, és érzem, ahogy feltámad bennem a zavartság és szégyen érzése, na meg a tudat, hogy ennek éppen fordítva kellene történnie, csak rátesz egy lapáttal. Nekem kellene gondoskodnom róla, vagy legalábbis nem hagyni, hogy neki kelljen engem ápolgatnia. Sosem szorultam rá, hogy gondoskodjanak rólam, mikor a szüleim meghaltak, a kívülállók vigyáztak rám, befogadtak maguk közé, és minden tőlük telhetőt megtettek, hogy egy akkor még csak szürkés szárnyú angyal gyereknek viszonylag normális életet biztosítsanak, de annak hétszáz éve. Egészen más világ volt akkor, veszélyesebbnek nem mondanám, de mocskosabb, sötétebb, ugyanakkor nyíltabb, őszintébb is volt az a korszak. Elég volt, hogy etettek, nem akartak a rendszer ellen fordítani, ők csak menekültek előle, mert nem akartak benne részt venni. Valójában én voltam az, aki már a kezdetektől fogva bosszúra szomjazott, és ezért váltak el később az útjaink. Csak a magánnyal tudtam osztozni az indulatokon, és ez sokáig így is maradt, hiába tettem, amit tettem. Hiszen minden társaság, amit választottam, amit magamévá tettem, ebből a haragból táplálkozott és csak ezt a haragot táplálta. Ma már sok mindent bánok, de azt nem, hogy a mérgező egyedüllétet végül Calypso megmentésével űztem el, az ördögi körforgást ő törte meg, és még csak nem is tud róla. Azt sem bánom, hogy itt van mellettem, megint. Csak azt bánom, hogy ilyen tehetetlen vagyok. Amint a szenvedős jelenetnek vége, a cafat pedig lassan elindul lefelé a képen, engedve a gravitáció erejének, felnevet. Olyan, mintha áramot vezetnének belém. A fülemen keresztül kapok egy adagot az életből. Mintha a fájdalmaim is alábbhagynának. Ránézek, ő pedig gyorsan elcsendesedik, pedig hallgatnám még, ahogy nevet. Sokáig. De a helyzet nem engedi meg a boldogságát... Ahogy mellém telepedik, követi a tekintetem. Minden mozdulatát figyelem, előrehulló haját, ahogy a székért lehajolva odahúzza, a rövid lépéseket, a mozdulatot, ahogy végül leül. Fel sem tűnik, hogy mosolygok, csak amikor felemelem a kezem. - Hagyd azt. Gyengéden és amúgy is gyengén kulcsolódnak ujjaim a csuklójára, hárítva a közeledését. - Ennyire nem rossz a helyzet. Pelenkázni sem kell, remélem - teszem hozzá fanyarul, engedve büszkeségemnek, de aztán lassan elmúlik a kényelmetlen érzés, a harag csillapodik. A kád elég széles, hogy a megfogott keze az enyémmel együtt elférjen rajta, én pedig nem engedem el. Pár másodpercig tűnődve nézem őket, mintha nem is hozzánk tartoznának. Nem emlékszem rá, hogy a sok-sok együtt töltött év ellenére lettünk-e volna ennyire intim helyzetben, mint ez a mostani. Tudom, hogy ez veszélyes, hogy Leviathannek még véletlenül sem szabad rájönni, mi folyik itt, velem, és Calypsonak mi köze hozzám, és az lenne a legjobb, ha tartanám addig a távolságot az angyallal, hogy biztosra menjek, és ne látsszon rajta az, hogy ki vagyok én. De ígéretet tettem, és ahelyett, hogy elhúznám a kezem, inkább elengedem a csuklót, és ujjai közé kulcsolom az enyémet. Végül kissé erőtlen hangon válaszolok. - Te is nekem. Szomorkásan, mégis megkönnyebbülve, erőt merítve a közelségéből és a megbocsájtásából felemelem a tekintetem, és a szemébe nézek. Aztán összerezzenek a az ajtónyitástól, és reflexszerűen fogom meg még erősebben a kezét ahelyett, hogy elkapnám tőle, ami végzetes hibának is minősülhetett volna, ha Leviathan egyszerűen csak benyit, és szemügyre vesz minket. Arra sincs időm, hogy megköszönjem a cuccokat, már el is megy. Ez után azonban kénytelen vagyok elengedni Calypso kezét, és reszelős sóhajt követően kimondani, amire valószínűleg ő is gondol. - Le kéne menned hozzá. Nem akarom, hogy gyanakodni kezdjen. Sem azt, hogy neked kelljen szórakoztatnod, teszem hozzá fejben, de erről csak bocsánatkérő tekintetem árulkodik.
Az egomra hatott, mert miért ne? Ez az angyalka kiismerte a gyengepontom, a büszkeségem az ami miatt hagyom, hogy felmenjen vele, és ne itt maradjon velem. Teljesen igaza van, mert én tuti nem mentem volna fel Anghorral, szerintem egyedül is megtudott volna fürdeni, nem értettem minek ehhez Calypso. Na, de mindegy ő az orvos, én meg nem értek az orvosláshoz, mármint ahhoz nem amit ő csinál, mert tökéletesen ismerem az emberi testet, na igen, ha az apád kedvenc hobbija a kínzás akkor te is megtanulod, akár akarod akár nem. De ezek ketten ismerik már egymást, és ez engem nagyon idegesít, viszont nem tudok ellenek tenni semmit, még. Ha várnom kell, akkor várok, türelmes vagyok, mint egy prédára leső vadász, mindig én nyerek, és ki tudja talán a fekete szárnyút is elkapom, és kísérletezek vele, végül is feltámad, és a pincében nem tud olyan mocskot csinálni, mint itt. A konyhába trappolok, hogy magamhoz vegyem a tisztítószereket, meg a kis köténykémet is felveszem, mert nem akarom kihipózni a fekete ingemet, abszurd dolog, de szeretem a rendet, és a tisztaságot is. Most pedig nincs egyik sem, mert a perzsa szőnyegemnek majdnem annyi lett, az isten tudja milyen fertőzéseket hozott be a házamba, ami nem is nekem okoz bajt, mert nem tud, de a piciknek még igen. Takarítás után, az emeletre sétálok, elsősorban a tiszta ruháit vittem fel, másodrészben meg már elegem volt a kettejük légyottjából. Nem csináltam semmit csak résnyire nyitottam az ajtót, s oda sem nézve dobtam oda a cuccokat a polcra, ismertem már a házam minden pontját, vakon eltaláltam már mindent. - Remélem nem fulladtatok meg, az étkezőben hagytam még pár dolgot. – csuktam be magam mögött az ajtót. Aztán lesétáltam a nappaliba, előszedtem a legjobb whiskey-met és azt iszogattam, az idegeim lassan tropára mennek.
Calypso
Don't Hide Your Real Face
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Caryeth
☮ Kor : 288
☮ Hozzászólások száma : 28
Tárgy: Re: Alagsor Hétf. 4 Jan. 2016 - 17:04
Levi, Anghor & Calypso
I LOST MY MIND
Talán igen, talán más dühös lenne rá azért, amiért titkolózott, mert elhallgatta az igazat, de abban igaza van csökönyösen ragaszkodom hozzá még mindig és nem érdekel, hogy mit akar mondani. Nem hiszem el róla, hogy gonosz lenne, csak talán tett olyan dolgokat, amikre nem büszke, de hát ki nem? Az én szárnyaim sem fehérek, nem vagyok végtelenül önzetlen, ki tudja, hogy mit lennék képes megtenni érte, vagy akár a kicsikért, akiket most a szívem alatt hordok. Nem tudhatom, mert még nem került rá sor, hogy kipróbáljam, de nem hátrálnék meg, akármilyen következményekkel járna is. Ő pedig fontos nekem, talán másoknak nem mentette meg az életét, talán rájuk nem volt olyan nagy hatással, mint rám, de előttem soha nem állt egy igazi apafigura. Az én apám elhagyott, nem is emlékszem rá, csak képek alapján, amiket a nénikém mutatott. Ő viszont ott volt nekem, ott volt velem és segített, támogatott, átadta nekem a tudását az életről, a világról és meg is mentett a fiatalon közelgő kaszástól, hát mit tudna tenni, vagy mondani, ami mindezt szétzúzná? Régen se tudott volna semmit és most sem. Hiába hitte, hogy jobb, ha elmenekül, jobb lett volna, ha őszinte, képes lettem volna kezelni, képes lettem volna feldolgozni, ahogyan most is menni fog. A szavaira csak némán bólintok. Igen, azt tudom, hogy a szülei angyalok voltak, de arról sosem mesélt, hogy a szárnyuk hófehér volt, ahogyan ezek szerint az övé is. Ennyit tudok már bőven a világunkról, hogy ez hogyan működik. Nem érdekel, hogy a szárnya fekete, az sokkal rosszabb, ahogyan néz rám megint... nem jó emlékeket idéz bennem és belém is fagyasztja a szót pár pillanatra, amíg el nem tünteti azt a hideg tekintetet. - Biztosan jó okod volt rá, hogy... megváltoztak a tollaid, biztosan jó okod volt arra, amit tettél... amiket tettél. Nem vagy gonosz, ha az lennél nem segítesz nekem és nem lettél volna velem olyan sokáig és most nem lennél dühös azért, mert itt vagyok. - talán igen csökönyös vagyok és hajthatatlan, de én akkor sem hiszem el, hogy ő rossz lenne. Valami miatt távol volt tőlem, és bántott is igen. Fájt az, hogy elment és az is ahogyan legutóbb viselkedett velem, de ez még nem tette semmissé mindazt, amit értem tett. - Az én szárnyam szürke. - vonom meg végül a vállamat. Én tudom, hogy miért szürke, nem vagyok olyan tiszta lelkű, hogy fehér lehessen, de ez nem zavar, engem sosem érdekelt a szárnyam színe, ahogyan az sem érdekelt, hogy az övé milyen. Ezek csak tollak, nem jelentenek annyit, mint amit most sugallni akar a szavaival. - Helyettem döntöttél és ez... nem fair. Nekem kellett volna eldönteni, hogy vállalom-e a veszélyt. Ha elég felnőttnek gondoltál ahhoz, hogy egyedül legyek... engedned kellett volna, hogy döntsek a saját sorsomról. - nem szemrehányás, amit mondok neki, tényleg nem annak szánom, de mégis kicsúsznak a számon a szavak, mert nem akarom, hogy meggondolja magát később. Nem akarom, hogy csak azért legyen velem más, azért mondja, hogy nem hagy el megint és hogy hibázott, mert ilyen állapotban van. Nem akarom, hogy később meggondolja magát és ha már úgy érzi biztonságban vagyok, akkor újra eltűnjön a szemem elől. Épp ezért próbálom őt már előre kérlelni, hogy ne tegye. Ha bánja, hogy megtette, akkor ne kövesse el újra ugyanazt a hibát, azt nem viselném el megint, nem akarhatja, hogy újra át kelljen élnem azt a fájdalmat, az elválás kínjait. Csendben várok, amíg vetkőzik. Orvos vagyok, ez nem szabad, hogy gondot jelentsen és amilyen állapotban van nem is tudok úgy nézni rá. A teste piszkos, úgy néz ki, mint akit tényleg most ástak ki a föld alól, tehát ha jól sejtem talán el is ásták, miután megölték. Miért nem vitték el a vezetőkhöz, ha végeztek vele és ellenségnek számított? Nem hiszem, hogy ez most ide illő kérdés, ezért végül nem is mondom ki, csak várok, amíg válaszolni tud. Feltámadt, és én még mindig el vagyok képedve. - Talán nem véletlenül kaptad, mert nem érdemled meg a halált. - akármit is tett, nem gonoszságból tette. Biztosan okkal gondolja úgy, hogy azt kell cselekednie amit és pont e miatt tért vissza a halálból, mert nem érdemli meg, hogy megöljék, főleg nem aljas módon hátba szúrva, mert még csak nem is szemtől-szembe végeztek vele, ez a sérüléséből jól látszik. Aljasak voltak azok, akik ezt tették vele, gyengék és szánalmasak és én most... ismeretlenül is gyűlölöm őket. Hát ezért szürkék a szárnyaim. - Megöltek, miközben te bocsánatot akartál kérni? Ez... ezt hogy tehették? - dühös vagyok, azóta, hogy megláttam őt itt most először. Aggódtam eddig, féltettem, kétségbeestem, hogy mit keres itt, de most dühöt érzek, hogy valakik aljas módon képesek voltak erre. Megölték, miközben ő a bocsánatukat akarta elnyerni? - Ki tette ezt veled? Nem ismerek sokakat, de ugye nem Ők? - egyértelmű lehet, hogy a vezetőnkre célzok. Én csak kis hal vagyok a vízben, őket sem ismerem személyesen, és a hierarchiában is lent foglalok helyet, e miatt nem volt feltűnő az eltűnésem sem, de én nem maradok olyan alakok közelében, akik így intézik az ügyeiket, ez biztos! Mégis visszatér a mosolyom, amikor a démont érintő kérdésemre válaszol. Ha elvisz innen, akkor már Leviathan is az ellensége lesz. Igaza van és mégis jól esik ezt hallani. Hát el akar vinni innen és nem csak elmenni akar, hogy tényleg elnyerje azt a bocsánatot, amit megpróbált? Egyáltalán akarja még, ha ilyen rossz vége lett először? Kínokat élt meg miatta, hiszen fájt, azt mondja fájt a feltámadás és nekem újra visszakúszik az aggodalom az arcomra, alig fogom fel, hogy immár tényleg az utolsó ruhadarabnál tart, csak akkor amikor újra rám néz, mintha a reakciót várná. Talán, ha nem így tesz, akkor tartom a szemkontaktust és lefoglalnak a gondolataim, de így nem. A teljes látványt engedem az elmémbe tolakodni, a piszkos testet, amit még sosem láttam ilyen kitárulkozva és ilyen sérültem, hiába nincsenek már ott a sebek, ott voltak, biztosan rengeteget szerzett már élete során. Elcsendesedem és talán zavar is kiül az arcorma egy pillanatra, de sikerül egy apró nyeléssel eltüntetni, amikor megmoccan és végül bekászálódik a kádba. - Megértem. - sikerül végre reagálnom is. Én pedig nem akarom, hogy bárki megpróbálja őt megölni újra, semmilyen módon sem. Hagyják békén, mert jó ember... angyal, csak rossz útra tévedt és kénytelen volt rossz dolgokat csinálni, de ez még nem jelenti, hogy élvezte is azokat a rossz dolgokat. Aggódva lépek közelebb a kádhoz automatikusan, amikor látom,hogy még ez is kínokat okoz neki. Szinte nekem fáj, ahogyan halk roppanással letörik a foga, aztán a köhögés. Segíteni akarok, de nem tudom, hogyan, hiszen a teste gyógyul, ezen én úgy sem tudok most gyorsítani, vagy változtatni. Aztán előkerül az a valami a száján át, ki tudja, hogy mi lehetett, talán a belsőszerveinek valami darabja, ami elhalt, aztán újraépült, miután elkezdett gyógyulni. Nem is fontos. A dolog az egyik képen placcsan, én pedig nem tehetek róla, de elmosolyodom, már csak a kijelentésén is, amit mellékel hozzá. A mosolyom pedig szépen lassan szélesedik, amíg végül nevetésben nem teljesedik ki. Képtelen a helyzet, abszurd és belőlem a felgyülemlett feszültség mégis így tör elő, nevetésben. Kell pár pillanat mire rájövök, hogy ez talán túlságosan hangos, talán meghallhatja ő is odalent. Visszafogom, elcsendesülök, de mégis ott marad a mosoly az arcomon, ahogyan rá tekintek. Közelebb húzok a kádhoz egy széket, hajolgatni nem lenne kényelmes, és úgy ülök le a feje környékén. - Hiányoztál, nagyon, mindvégig. - bár ezt hiszem ezzel eddig is tisztában lehetett, még is úgy érzem most kell kimondanom. A kezemet nyújtom, megmosdatom, legalább a hátát, ahol úgy sem érné el. Nem, hiába vagyok orvos, nem tudnám mindenhol, de szeretnék segíteni, legalább ennyit, hogy könnyítsek a helyzetén.
Belegondolva nem is tudom, mikor aludtam utoljára úgy, hogy kipihenten ébredtem volna belőle. És nem tudom, mikor lesz részem megint pihenésben, lehet, hogy soha, de jelen pillanatban, ha nem lenne lent egy démon, és nem heverne valahol messze innen két lény, aki tanúja volt a feltámadásomnak, akkor talán, csak talán, ha eleget beszélnék Calypsoval, akkor el tudnék pihenni, és nem fáradtabban kelnék, mint ahogy lefekszem. Nem is tudom, milyen álmaim lesznek a feltámadás után. Vajon az elmém hogyan dolgozza fel? Lesznek rémálmaim? Vagy olyan mély álomba zuhanok, mint még soha? Különösen úgy, hogy azonnal ide utaztam, ahol egyáltalán semmivel sem nyugodtabbak a körülmények, mint ott, ahonnan eljöttem. És fáradt vagyok, halálosan fáradt. Nem csak fizikailag, habár a testem kimerültsége olyan mértékű, amin a sok évszázados edzések és gyakorlatok sem tudnak most segíteni. Egy ilyen sokkot nem hever ki a szervezet mindössze valami lazító gyakorlat eredményeként. De hogyan is pihenhetnék, vagy gondolhatnék nyugalomra, amikor most miatta kell aggódnom? Kell, ez persze nem olyan kényszer, mint amilyennek hangzana, ha kimondanám. Nem vagyok képes egészen felfogni, hogy a jelek szerint ikreket vár egy olyan démontól, mint aki lent vár rá. Bízom benne, hogy minden tulajdonságukat az édesanyjuktól öröklik majd, de ahányszor eljutna a tudatomig a teljes igazság, a feszültség olyan erővel tölt meg, hogy félek, elpusztítana engem is Leviathannel együtt, és bármennyire is gyűlölöm a démont, mégis csak a gyerekek apja. Ha Calypso csak utalna rá, hogy pusztítsam el, még csak nem is gondolkoznék, azonnal cselekednék, pedig a parancsteljesítés és az engedelmesség sosem volt az erősségem. Calypso kedvéért viszont sok olyasmit is megtennék, amit talán nem is gondolna, éppen ezért érint olyan fájdalmasan, hogy az aljas viselkedésem ellenére mintha ő lenne az, aki engem bántott, akinek az én kedvességemre és engedélyemre van szüksége, és nem fordítva. Csökönyösen ragaszkodik hozzám, még mindig. Igazán nem tudom, hogy mit kellene tennem; akik velem nőttek fel, szinte kivétel nélkül egyenrangú félként hagytak végül magamra. Calypsot sem óvtam jobban vagy voltam vele szigorúbb, nem tettem semmi különöset vele azon kívül, hogy amíg mellettem élt és tanulta a világunk rejtelmeit és szépségeit, sosem említettem neki az igazat a múltamról, és hogy hány hasonló sorsú, mégis olyan más személyt ismertem meg. Mégsem hiszem el, hogy igaza van; akit ő ismert, az nem egészen én voltam, hanem valami idealizált változat, és még úgy sem tökéletes. Még az együtt töltött évek alatt is történtek olyasmik, amikről nem tud. Véletlenül felbukkanó vadászok, akiket muszáj volt valahogy hatástalanítanom, ha nem akartam lelepleződni; elvetemültebb kívülállók, akiket távol akartam tőle tartani, és még számos más eset, amikor a háta mögött tettem olyasmit, amivel kiérdemeltem a szárnyaimat. Már bánom, hogy nem voltam vele akkor őszintébb, mert most sokkal nehezebb. Ezért is távolodom el automatikusan tőle, amíg az apró részletek felszínre kerülnek. - A szüleim angyalok voltak, ezt tudod. De azt sosem mondtam neked, hogy az ő szárnyuk fehér volt. Mind a kettejüké. Tudod, hogy ez mit jelent, és láttad, hogy most mégis milyenek... Szerinted mi lehet olyan rémes, hogy hófehérből éjfeketévé váljanak? Ahogy beszélek, tekintetem inkább hasonlít ahhoz a hideg és könyörtelen szempárhoz, amivel legutóbbi találkozásunk során búcsúztam tőle. Az emléknek azonban még az árnyéka is elborzaszt, ezért azonnal megrázom magam. Feketék, igen. A lelkem is az, de ez csak egy dolog. A fekete nem gonosz, csak sötét. Ezt észben kell tartanom, elfogadnom, ami jelen állapotomban nehéz. Elég Calypsora néznem, hogy könnyebb legyen, aki szerepet cserélve, most úgy aggódik értem, ahogy én aggódtam érte sokszor, amikor még épp csak elnyerte a szárnyait. - Az elől menekültem, hogy végig kelljen néznem, ahogy téged büntetnek az én hibáimért. Téged próbáltalak megvédeni az igazságtalanságtól, és magamat attól, hogy még sötétebbek legyenek a szárnyaim. Mert ha őt bántották volna miattam, tudom, hogy mikre lettem volna képes bosszúból. Ami azt illeti, ez most sincs másképp, pontosan ezért érzem magam ilyen tehetetlennek. Hiába a feltámadás, hiába a gyógyulás, hiába minden, ha őt itt kell hagynom egy luxusketrecben, megint kétségek között, tudván, hogy kétszer már eltűntem az életéből, amikor számított rám. Hogy győzhetném meg, hogy most nem fogok eltűnni? A tükörtől elfordulva látom a szemében a félelmet, az értetlenséget, ami nekem szól. Lehet, hogy itt hagyom megint. Lehet, hogy ezúttal nem hagyom cserben. Ilyenek kergetőzhetnek a fejében, és mégis győzköd, kér. A szívem, ha nem fájna eleve a regenerációtól, most biztosan sajogna, mégis elmosolyodom. Hát persze, hogy orvos. - Jól van - egyezek bele. Egy utolsó pillantással figyelmeztetem, hogy ha akar, most még kimehet, de ha nem, hát nem. A szakadt és véres pulóver kerül le elsőként, kissé nehézkesen, de könnyebben, mint vártam. Lassan visszanyerem az izmaim felett a teljes uralmat. A mosdóba teszem a pulóvert, ahogy a sokkal szakadtabb pólót is, ami teljesen rám tapadt, így csak szikkadt cafatonként tudom lehámozni magamról. Lényegében az egész felsőtestemet belepi valami; frissen alvadt vagy egy hetes vér. Gusztustalanul festek, de ezzel inkább nem foglalkozom, helyette Calypso kérdésére próbálok válaszolni. - Igen - nézek a szemébe kissé bűnbánóan. Még mindig nem értem, hogy lehet, hogy éppen velem történt meg. - Nem tudom, miért pont én, de igen. Feltámadtam. Még egy pillantást vetek a sebhelyre a tükörben, aztán némileg keserűen folytatom. - A fekete szárnyak... Vannak, akik neheztelnek rám, elég sokan. A gyűlölet úgy terjed, mint egy vírus, habár bőven szolgáltattam rá okot. Azért mentem oda, hogy valahogy jóvá tegyem, csak... nem voltak rá felkészülve. Én sem igazán. Nem gondolkodtam. A többi ruhadarab és a cipő sem jön le egyszerűbben, de azért egész gyorsan megoldom, és még csak segítség sem kell hozzá. A kád szélére óvatosan leülve húzom le a cipőt, onnan nézek fel rá sajnálkozva, ugyanakkor dühösen. Leviathannek bőven lesz indoka megölni, ahogy nekem is van őt. - Ő? Miután elviszlek innen, és soha többet nem lát? Lehet. Felállva teszek egy félfordulatot, mivel már csak a nadrág van vissza. Bármilyen jól ismerjük is egymást, és még ha orvos is, mégis csak most lát először meztelenül. Talán azzal nem kellene sokkolnom, hogy megkérem, vetkőztessen le. Egyébként is hihetetlenül csábítónak érzem a vizet, és szívesen tűnnék el benne, hogy lesikálhassam magamról az egész szenvedés nyomait. - Visszatérve a feltámadásra... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájt. Igazából pokolian fájdalmas. Közben sikerül az utolsó darabtól is megszabadulnom, amit a padlón hagyok. Hiába, nem tudom megállni, hogy Calypsora ne pillantsak. Nem kellene kíváncsinak lennem, zavarban lenni a helyzethez illőbb lenne részemről, de hiába. Mielőtt azonban kissé kínos csend állna be a ténytől, hogy immár semmi sem fed, csak a mocsokréteg, inkább folytatom. - Gondolom, ha párnával fojtottak volna meg, nem lett volna ennyire kellemetlen, de nem szeretném kipróbálni. A kádhoz lépek, aztán végre elnyel a víz. Megkönnyebbült sóhajra azonban már nem futja, mert minden idegvégződésem sikítva adja tudtomra, hogy nem volt felkészülve a testhőmérsékletnél néhány fokkal melegebb közegre. Mivel lassan reagál a testem, ezért már rég elmerülök, mire a forró érzés átjár. A fogaim olyan erővel szorítom össze, hogy érzem, amint letörik az egyikből egy darab, a levegőt pedig túl gyorsan szippantom be, ezért újabb köhögés közepette jó adag víz kiloccsan, miközben érzem, ezúttal valami undorító dolog kúszik fel a légcsövemben a tüdőmből, aztán a kezemben köt ki. Fájdalmas, rekedt morgással vágom a velem szemben lógó festményhez a gócot, amiről nem is akarom tudni, micsoda. - Leviathannek, szeretettel - motyogom sötét mosollyal, aztán fáradtan hátradöntöm a fejem, de tekintetemmel Calypso felé fordulok.
Még mindig alig hiszem el, hogy itt van. Szinte teljes letargiába döntött az, hogy egyedül voltam, az hogy Leviathan bezárt ide és nem mehetek el és most érzem azt megint, hogy élek, hogy van értelme. A kicsik miatt is tudom, de ez mégis egészen más, most olyan valaki áll itt előttem, ölel át, aki hús vér ember, nem pedig még csak alakuló formák a hasamban. A picik miatt tudom, hogy ki kellene tartanom, de az mégis nehezebb, hiszen őket nem ölelhetem meg, nem beszélhetek velük. Egyedül vagyok és ezt a démon valahogy képtelen felfogni, főleg hogy nem lehet valakit így bezárni és azt várni, hogy majd örülni fog neki. Ha annyira a védelmem miatt tette volna, tehette volna másképp is. A rend... talán igen nem örülnének neki, ha kiderülne, hogy ki a gyerekek apja és nem engednék neki, hogy lássa őket, de azt sem tudom, hogy mit akar ez után egyáltalán. Engem nem enged el soha, vagy hogy éri el, hogy ne vigyem el majd a gyerekeket, ha megszülettek innen. Nem fogom hagyni, hogy elvegye őket tőlem, de nem maradok itt örökké sem, hiszen nincs rá semmi okom. Ez így... sehogy sincs jól, de most nem is érdekes, csak az, amit ő mond nekem. - Nem érdekel, hogy mit akarsz mondani, nem... nem változik meg a véleményem. - megrázom a fejemet, hevesebben most hogy elenged. Legszívesebben én magam lépnék közelebb újra, de nem teszem meg. A legutóbbi találkozásunk azt mutatta, hogy ezt is nehéz lehetett megtennie, hiszen akkor nem tudott közeledni hozzám, most a helyzet miatt bizonyára képtelen lenne nem megtenni, de vajon csak azért, mert aggódik értem, vagy mert gyenge és sebezhető? Nem... még ez sem érdekel. - Mi olyan rémes, ami miatt előlem is elmenekültél? Akármit is tettél én... én nem tudnálak gyűlölni miatt, mert én tudom, hogy milyen vagy, én azt láttam és az nem csak álca volt, hanem az, aki vagy igazából. - tudom, hogy feketék a szárnyai, az enyémek pedig szürkék, de mégis kit érdekel ez most? Nem tudom, hogy mit tett, de nem hiszem, hogy olyan rémségeket, mint mondjuk a kint tartózkodó démon, ami miatt tényleg meggyűlölném. Képtelen vagyok elhinni és ha mégis tett csúnya dolgokat... hát velem nem. Engem sosem bántott, nekem nem ártott, csak azzal, hogy elment és magamra hagyott, de azt meg tudom neki bocsátani, főleg hogy ilyen állapotban van most. Mégis meglepődöm, amikor kimondja az igazi nevét, pedig tudom, hogy nem kellene, hiszen valószínűsíthető volt, ha nem mondott nekem igazat magáról, akkor a nevét sem árulta el, nehogy baj legyen belőle, ha valamikor is elárulom valakinek, netán megpróbálom megkeresni őt. - Anghor... - csak csendben ismétlem el a nevét, ízlelgetem az új szót. Furcsa lesz megszokni, de úgy érzem, hogy menni fog. Értem.. azt hiszem, hogy miért nem mondta el nekem és nem neheztelek rá miatta, de ettől még tényleg szokatlan lesz így nevezni, főleg akkor, ha ezúttal tényleg nem megy el. Bár nem tudom, hogy hogyan oldhatjuk meg ezt, hiszen hiába hogy nem megy el, de mégis itt sem maradhat, nem hiszem, hogy Leviathan hosszú távon befogadná, én pedig nem mehetek vele. Szeretnék, csak nem tudom, hogyan tehetném meg, hogy ne szóljon arról az életem, hogy innentől menekülnöm kell, főleg hogy Ximdrean... Anghor ha nem mondta el nekem a nevét talán őt sem kifejezetten kedvelik a rendben, akkor viszont oda sem mehetek csak úgy vissza, hogy ne hozzak bajt az ő fejére, ha a jövőben is látni akarom. - Azt szeretnéd, hogy kimenjek inkább? Én... inkább maradnék, nem akarok kimenni hozzá. - a tekintetem szinte kérlelő, még mindig engedélyt kérek tőle, mint ahogyan régen is olyan sokszor megtettem, pedig már önálló vagyok jó ideje, nélküle élek, de ha őt zavarja, akkor megyek. Tény, hogy még soha sem láttam őt ruha nélkül, de ahogyan most kinéz nem hiszem, hogy ez olyan rémes lenne és orvos vagyok már jó ideje. Sok mindent láttam már, képes vagyok valakire orvosi szemmel nézni, csak a testet látva és nem azt, hogy az akihez tartozik. Figyelem, ahogyan mozdul, a tükörben nézi meg magát. Rémes látvány, ebben egyetértünk, nem véletlenül riadtam meg annyira, amikor megláttam őt a kanapén. - Orvos lettem, sok mindent láttam már és... éreztem is, túlélem. - lágy mosoly jelenik meg az arcomon. Lágy, de aggodalmas, főleg ahogyan vizsgálni kezdi saját magát. Felhúzza a pulcsit, én pedig a tükörben nézem a képet. Nem lépek közelebb, talán zavarná őt, nem akarom megkockáztatni, csak figyelem, ahogyan ténykedik, és az apró kis sebez nézem a tükörben. Még mindig nem tudom, hogy mi történt vele, de biztos vagyok benne, hogy elfogja nekem mondani, ha akarja és ha most őszinte akar lenni, akkor nem hiszem, hogy ezt a részletet eltitkolná előlem. Türelmesen várok, amíg ő nem szánja rá magát arra, hogy megszólaljon és megossza velem azt, amit meg kell. Úgy mégis csak jobban tudok neki segíteni, és remélem, hogy bízik is bennem annyira, hogy ne akarja eltitkolni előlem. Mégis nagyon meglepődöm, amikor végül kiejti a szavakat. Az első pillanatokban nem is igen tudom felfogni. Igen, hallottam már olyasmit, hogy valaki képes... feltámadni, de csak kósza pletykákat, csak olvastam róla Vindoriel könyvtárában, de még csak példát se neveztek meg, hogy ki az, aki képes ilyesmire. Kell pár pillanat, mire végre meg is tudok szólalni, ő addig gond nélkül elzárhatja a csapot. Feljebb emelem a tekintetemet, hogy a szemébe nézzek. Egy hét... és most fest így. Milyen rettenetes lehetett visszatérnie az életbe ilyen lassan? - Te... feltámadtál? Fájt? - aggodalom csendül a hangomban, ahogyan a tekintetem is ezt sugározza, pedig már nem is igen számít, hiszen azt hiszem a nehezén túl van. Biztosan a halála is fájdalmas volt, az lehet a seb, amit megnézett az előbb a hátán. Valaki megölte... megölték, de miért? Miért akart bárki is ártani neki? - Nem kérdezhetek most túl sokat igaz? De miért? Miért öltek meg? És mi fog változni? Más is bántani akar majd? Ő nem? - az én hangom is halkabb, jó is hogy most megint közelebb van hozzám. Közben az állammal éppen hogy csak az ajtó felé intek, hiszen a démon nem mondható rendes fickónak. Mégis bízik benne annyira, hogy ide jött ilyen állapotban? Miért? Vajon mi köze lehet egyáltalán hozzá? Értem, hogy ment volna máshová, ha tehette volna, de még is ide jött, valami köze tehát van hozzá, egy ilyen rettenetes alakhoz és ez már önmagában sem hangzik valami jól.
A fáradtságérzés csökken, ahogy megérzem az ölelés viszonzását. Sokak számára az otthon a biztonságot jelenti, egy helyet, ahová visszavonulhat. Számomra az otthon inkább ehhez hasonló érzés; mikor érzed, hogy valaki számít rád, szüksége van rád, mert ismer, tudja ki vagy, és számítasz neki, te pedig ott vagy. A megnyugtató érzés azonban hamar megkeseredik. Mert Calypso nem ismer. Szeretet... Olyasmi, aminek a létezését nem is olyan régen kérdőjeleztem meg magammal kapcsolatban. Vajon mennyi volt valós és mennyi elképzelt a pártfogoltjaim iránti elkötelezettségemből? Mekkora része volt benne a bosszúszomjamnak és mekkora annak a késztetésnek, hogy jót tegyek, jobbá váljanak, mint amivé a rendszer formálhatta volna őket? Calypso viszont mindettől a dilemmától mentes volt, ezért is fáj szinte fizikailag hallanom tőle ezt. Abszolút semmi fogalma sem lehet arról, hogy a vele töltött idő mennyire más volt számomra, mint azelőtt vagy azóta bárkivel. Gyógyír volt, menedék, amit azonban magam mögött kellett hagynom, ha nem akartam, hogy rám gyújtsák. - Ne tégy elhamarkodott kijelentéseket. Elengedem, mert a bűntudat még mindig erős, könnyedén lefejti Calypsoról a kezem, mintha azt sem érdemelném meg, hogy hozzáérjek. Ennek ellenére képes vagyok a szemébe nézni. - Tudom, hogy őszintén ezt hiszed, de vannak dolgok, amiket soha senki nem fog tudni megbocsájtani nekem. És azt akartam, hogy ne tudj ezekről. Azt akartam, hogy... Nem is tudom. Meg akartam szabadulni mindentől, amit és amiért tettem, de a múlt elől tényleg nincs hová bújni. El akartam felejteni, tiszta lapot akartam, és neked szükséged volt valakire. Én meg hős akartam lenni, csak épp a világ nem volt elég nagy, az idő nem telt elég gyorsan, hogy megfeledkezzenek rólam. Vagy hogy én megfeledkezzek arról, mire vállalkoztam évszázadokkal azelőtt, hogy találkoztam veled. Úgyhogy inkább hagytam, hogy egyedül élj tovább anélkül, hogy igazán ismernéd azt, akit megmentődnek hittél. Előled is elmenekültem. Elmosolyodom, de a mosolyban nincs semmi vidámság, a szememet sem tudom tovább rajta tartani, és elkapom a pillantásom, viszont muszáj egy kis szünetet tartanom, mert kiszáradt a szám. - És nem Ximdrean a nevem, hanem Anghor. Ezt kimondani azonban nagyon furcsa. Az ő szemében én hosszú ideig valaki más voltam, és nem is tudom, hogy az, akit ő megismert, létezik-e még. Csak remélni tudom, hogy igen, de nem érzem még magam elég erősnek ahhoz, hogy ezt most kiderítsem. Egyébként is spórolni akarok vele, hogy segíthessek neki kijutni innen. Megbocsájtására mégis majdnem ugyanolyan erősen szomjazom, mint a vízre, aminek a csobogása egyre csábítóbb, és nem a tisztító hatása, inkább a száraz torkom miatt. Hirtelen rám tör a szégyenérzet egy különös fajtája, mint aki túl sokat beszél egy nagyközönség előtt valamiről, ami abszolút nem témába vágó. Talán nem kellett volna hirtelen, ilyen körülmények közt ennyit mondanom, ezért igyekszem úgy tenni, mintha ez csak valami közjáték lett volna, és a kádra pillantok. - Igen, igazad van. Calypso azonban nem mozdul, ekkor jövök rá, hogy tényleg maradni akar. - Ugye nem gondoltad komolyan, hogy szükségem van segítségre a fürdéshez? Nem mintha zavarna a jelenléte, habár nem igazán rémlik, hogy valaha is látott volna ruha nélkül, de engem nem feszélyez a tudat, csak meglep. Ennyire szörnyen nézek ki? A tükör felé fordulok, és azonnal megállapítom, hogy a válasz igen. Innom kellene, mert bár a színem kezd visszatérni, de most jobban hasonlítok egy múmiára, mint egy élőlényre, és a nagy tükörbe nézve látom, hogy a ruhám is borzalmas állapotban van. Nem is akarok belegondolni, mi minden van rajta, én meg ebben csoszogtam végig a házon és öleltem magamhoz Calypsot. A tükrön keresztül rápillantok, és halkan jegyzem meg: - Minden elismerésem, hogy nem lettél rosszul. A hátamon volt a sérülés, de a gyógyulás során számból és orromból olyan dolgok is előcsorogtak, aminek az íze és a szaga egyre erősebb, és egyre elviselhetetlenebb. A szaglásnak és lélegzésnek is megvannak a maga hátrányai. Teszek egy félfordulatot, és ekkor meglátom, hogy az immár barnába hajló, alvadó vérfolt közepén egy apró vágás jelzi a hátamon a helyet, ahol a tőr vagy valami hasonló átütötte az anyagot, a bőrömet, a bordáimat, végül pedig megállt a szívemnél. Nem emlékszem magára a halálra, hogy mi van utána, de az érzésre, ahogy a szívem megáll, igen. Utána még másodpercekig éltem, amit viszont soha nem fogok elfelejteni. Az érzés, ahogy az élet lassan elcsorog belőlem anélkül, hogy bármit is tehettem volna ellene... Megborzongok az emléktől, és lassan felemelem a pulóver nedves anyagát, hogy magát a sérülést vagy a nyomát is megnézhessem. Elképesztő látvány a vérfoltos bőr, amin mindössze egy frissnek tűnő, rózsaszínes, pár centis heg látszik. Volt már részem fizikai sérülésben, nagyon is sokszor, kisebben és nagyobban egyaránt, felületi sérülés pedig volt ennél rosszabb is, égések például, de a tény, hogy ez a sebesülés megölt, lyukat ütött a testembe, most pedig ilyen szerényen néz ki... Szinte hihetetlen, különösen úgy, hogy alig pár órája zuhantam az asztalról a padlóra az elhagyatott épületben, ahol a hullámat tárolták. Hiába csodálatos dolog a feltámadás, soha többé nem szeretném átélni. Ahogy vizsgálom magam, eszembe jut, hogy Calypso nem tudja, mit történt. Sem ő, sem Leviathan, csak a két lény a raktárban, meg én. Leeresztem a pulóvert és a tükrön keresztül nézek az angyalra. Pár másodpercig hezitálok, de végül engedek megérzéseimnek, és megbízom benne. Megfordulok, veszek egy mély levegőt, de a drámai bejelentést egy sokadik, bár enyhébb köhögés szakítja félbe. Ezúttal legalább semmi sem jön fel. Amint levegőhöz jutok, nekidőlök a mosdónak, és csak kimondom. Tekintetemet ezúttal rászegezem, fürkészőn, óvatosan, de figyelmesen. Bízom benne, de az a kérdés, hogy ő bízik-e bennem eléggé, hogy a ködös információk tudatában csak sejtése legyen arról, milyen horderejű információt osztok meg most vele. - Egy héttel ezelőtt meggyilkoltak. Mielőtt azonban reagálhatna, kissé nehézkesen ellököm magam a mosdótól, hogy közelebb léphessek hozzá, na meg hogy elzárjam a csapot. Épp ezért sokkal halkabban szólalok meg, mint eddig. - Nem azért vagyok itt, mert szeretnék, hanem mert nem tudtam máshová menni. Nem vagyok túl népszerű, és ez előreláthatólag csak rosszabbodni fog. Megint fanyar mosolyt eresztek meg egy kis vállrándítással együtt.
Szinte érzem minden egyes rezdüléséből, hogyan őrlődik. Nem hiszem, hogy Leviathan ebből bármit is kiszúrna, ő egyébként sem túl érzékeny típus, sőt... Szerintem azt se nagyon értené, ha a szeme előtt zajlana egy egymás nyakába borulós érzelmes jelenet. Nem azt mondom, hogy buta, dehogy! A démon okos, de az olyan dolgokat, amikhez nem ért nem is igen tud értelmezni és az a néma szóváltás, ami köztünk zajlik számára biztos, hogy teljességgel érthetetlen. Betudhatja bárminek, annak is, amit kimondok szavakkal, amivel meg akarom győzni, hogy neki akarok jót, hogy a lelkesedésem a lehetőségnek szól, hogy most végre tényleg elfoglalhatom magamat egy kicsit, pedig szó sincs róla. Annak örülök, hogy itt van az, aki fontos nekem, aki akármit is tett, akárhogy bántott meg még mindig a világot jelenti nekem és rettenetes dolog ilyen állapotban látni. Meg se kérdezhetem tőle, hogy mi történt és én se mondhatom el nyíltan, hogy én miért vagyok itt. Nem akarom, hogy rossz következtetéseket vonjon le, nem akarom azt sem, hogy elhamarkodottan döntsön. Ha meg is próbálna lépni, tenni valamit a démon ellen, visszafognám, valahogyan megoldanám, az állapotára fognám, hogy nem beszámítható, mert jelenleg gyenge és biztos, hogy nem tehetne semmit sem a fogva tartóm ellen, hiába látom a szemében az elszántságot, hogy nagyon is akarna. Neki most a a dolga, hogy rendbe jöjjön és ehhez előbb meg kell mosakodnia és meg kell néznem, hogy mi a helyzet vele egyáltalán. Tudom, hogy rendbe tud jönni, de kevésbé aggódom, ha én magam vizsgálhatom meg, hogy milyen a jelenlegi állapota. És úgy tűnik, hogy kivételesen képes vagyok hatni rá, az érvek betalálnak, hiszen alig figyel oda. Képes azzal a rémes szőnyeggel foglalkozni. Legszívesebben felcsavarva azt vágnám hozzá, hogy ilyen rettenetesen érzéketlenül képes máshoz hozzáállni. Ximdrean nem véletlenül jött ide, csak ismerik egymást, őt pedig egyáltalán nem érdekli a rettenetes állapota. Hogy lehet ilyen felületes? Fel kéne gyújtani a szőnyegeit úgy, ahogy vannak. Azt hiszem értem az én angyalom pillantást, amikor már felé fordulok és Leviathan úgy sem lát semmit, hiszen a berendezéssel van elfoglalva csak megrázom a fejemet egy halvány mosollyal. Nem hibáztatom és most nem is akarok rá dühös lenni. Megbántott igen, amikor másodszor is elment válaszok nélkül. Nagyon fájt, de nem lennék képes még most is haragosan viszonyulni hozzá és nem azt látni, hogy milyen rémes állapotban van. Segíteni akarok neki ez az elsődleges, a többi nem igen érdekel most. Ha kell akkor alá nyúlok, tartom a karját, ha úgy érezném, hogy erre van szükség, hogy eljussunk a fürdőszobáig, ahol hamar csattan mögöttem az ajtó. Gyorsabb, mint amilyen érkezésekor volt, tehát már gyógyul, jobban van és én ennek hát persze, hogy nagyon örülök, annak pedig el sem tudom mondani mennyire, amikor olyan erővel von magához amit már elmondhatatlanul régen hiányoltam. Talán soha nem fejezte ki ilyen erőteljesen azt, hogy fontos vagyok neki. Sőt azt hiszem tényleg soha nem volt erre példa, így nem csoda, ha a az első pillanatban érkező feszültség, ami még bennem van egy perc alatt tova száll. Nem tétovázok, átölelem és szorosan bújok hozzá, amit már mióta meg akartam tenni. Legutóbb is, évtizedekkel ezelőtt és azóta is. A megkönnyebbülés csalja ki belőlem az első sóhajt, de az érzések itt nem állnak meg, elindul az első forró könnycsepp is az arcomon. Hát még sem velem van a baj, hát még sem azért ment el, mert rosszat tettem. Tudom, hogy legutóbb is erről próbált meggyőzni, de akkor nehéz volt elhinnem neki ezt, hiszen nem volt hajlandó igazat mondani és olyan hűvösek voltak a szavai, mint a legdermesztőbb téli fuvallat. Csak akkor törlöm meg gyorsan az arcomat, amikor kicsit hátrébb húzódik. Nem akarom, hogy azt higgye ez most rossz, de nem tudom elrejteni azt a pár könnycseppet, ami felszínre tolakodott. Az arcomra óvatos, finom mosoly költözik, hogy lássa ezek most inkább az öröm könnyei, sem mint a szomorúságot tükrözik. Akármi is van a háttérben, akárhogy is fest a helyzetünk, mégis örülök annak, hogy itt vagyunk mindketten és hogy jól van és hogy... megölelt és hogy szeret, mert ez azt jelenti igaz? Nem azért ment el, mert csalódott bennem, hanem valami miatt nem volt más választása. - Én már... megtettem. Nem... haragszom. Könnyebb lett volna, de nem ment. - túl sokat tett értem, túlságosan fontos volt nekem mindig is, hogy képes legyek dühöt érezni irányába. Fájdalom volt igen, de a csalódottság miatt, nem azért, mert mérges voltam rá. Csak azt szerettem volna, hogy válaszokat adjon, hogy kiderüljön miért kellett elmennie, miért hagyott el kétszer is. Nem gondolom úgy, hogy ez az egész most az ő hibája lenne, hiszen én ittam sokat, én mentem bele ebbe, én nem gondolkodtam, csak én tehetek róla, nem ő. Nem védhetett volna úgy sem mindig, biztosan vannak az életben fontosabb dolgai is. - Nem tudsz olyat mondani, ami eltörölné azt, amit értem tettél Ximdrean. Nem tudsz olyat mondani, ami csökkentene a szeretetemen, amit irántad érzek... akármit is gondolsz... vagy gondoltál régen. Ezért mentél el? Mert valamit nem mondhattál el nekem? - vagy mert nem merte elmondani? A víz közben békésen csobog a hátunk mögött, de én sem vagyok most képes rá, hogy rászánjam magamat a mozgásra. Nem akarok elszakadni tőle, nem akarok hátrébb lépni még csak pár centit sem. Jól esik a karjai között lenni, hosszú idő óta végre úgy érzem, hogy tartozom valahová. Talán igen kötődhettem volna másokhoz is, de nem ment, nem tudtam, nem mertem, de ő nekem mindig is az első helyen lesz, a legfontosabb az életemben és nem tudok olyasmit elképzelni, ami ezen változtathatna. Persze kíváncsi vagyok rá, hogy mit szeretne mondani, hogy mi is az az igazság, ami miatt el kellett hagynia, de ez akkor sem változtat azon, hogy a mostani szavai minden rosszat egy pillanat alatt eltöröltek. - Meg kellene fürödnöd, hogy legalább... ne gyanakodjon. - Leviathan nem buta, maximum szereti a szőnyegeit, de nem fog nekünk sok időt adni, épp ezért muszáj most megbeszélnünk amit lehet, de közben haladni is kell. Ha úgy nézne be ide, hogy semeddig se jutottunk, abból baj lehet és ezt most nem szabad kockáztatnunk, így is elég rossz a helyzetem, ő pedig még nincs elég jól ahhoz, hogy kockáztasson egy összecsapást egy démonnal, azt nem engedhetem.
Minden erőmet igénybe veszi, hogy éber maradjak, de ne essek neki azonnal Leviathannek. Amint Calypso elárulja az igazat, az agyam, ami még mindig nem működik száz százalékosan, zakatolni kezd, lomhán nyikorog, mint egy több tíz éve elhanyagolt, rozsdás gépszörnyeteg; parancsot ad a testemnek, a bennem rejlő erőknek, hogy cselekedjenek, támadjak a démonra, és ez sokkal inkább az érzelmeimnek, mint a logikának köszönhető. Könyörtelen, tüskéket növesztett gyűlölet növekedik bennem, ahogy házigazdámra nézek, majd elkapom róla a tekintetem. Calypso az ő gyermekeit hordja tiszta szíve alatt, még csak nem is egyet, de egészen biztos vagyok benne, hogy ha lett volna választása, akkor soha egy ujjal sem ért volna ehhez a kívülállóhoz, vagy hagyta volna, hogy az hozzáérjen. Kelleténél tompább érzékeim villognak, a visszafojtott indulatok miatt még nehezebb tisztán gondolkoznom, mint egyébként, és valahogy mégis sikerül megőriznem a hidegvérem, habár képzeletben már a falhoz vágtam Leviathant. Mindig tudtam, hogy nem jó ember. Mindig tudtam, hogy nem olyan és nem azért kívülálló, mert egyszerűen idegenkedik a rendszertől, hanem azért, mert nem lenne benne helye, és még csak ahhoz sincs ennek köze, hogy milyen fajhoz tartozik. Egy ilyen romlott, megátalkodott, aljas... Behunyom a szemem megint, hogy ne lássam Calypso szinte már bocsánatkérő arcát, és a visszatérő démon megvető, undorkodó pillantását. Minden lélegzetvétellel tisztább levegő jut gyógyuló tüdőmbe, de bármennyire is szeretnék az állapotom javulására koncentrálni, nem tudom ennél jobban siettetni anélkül, hogy megcsapoljam Calypso és gyermekei erejét is, mivel Leviathant nem tudom magamhoz édesgetni. És talán jobb is így, mert félő, hogy megpróbálnám megölni egy olyan pillanatban, amikor az elmém épp nincs egészen az én irányításom alatt. Igazán hálás, de pocsék dolog ez a feltámadás, ráadásul lassú, meglehetősen kimerítő és e mellé még megalázó is. Miután sikerül rávennem magam az összeszorított fogakkal elmotyogott köszönetre és a gunyoros szavakra, újabb köhögési roham tör rám. Szerencsére annyira már kordában tudom tartani a testemet, és van annyi erőm meg egyensúlyérzékem, hogy ne dőljek fel közben, de ahogy tisztul a tudatom, úgy fog el egyre erősebben a rosszullét, nem csak a helyzet miatt, hanem saját állapotomból kifolyólag is. Most már érzem az ízét annak, amit felköhögök, a szagok erősebbek, és a fájdalom is valahogy élénkebb, még ha csökkent is a mértéke. Eddig inkább csak zsibbadtsághoz volt hasonló, erős nyomáshoz, ahogy a szerveim ismét megteltek élettel. De most a szövetek nem csak életre kelnek, hanem gyógyulnak is, ehhez azonban észre kell venniük magukon a sérüléseket, a halál érintésének nyomait, márpedig ez intenzív és folyamatos fizikai fájdalmat jelent, amit az idegek most már vidáman szállítgatnak végig az egész testemen. Ehhez társul még a Calypsoval kapcsolatos számtalan érzés és gondolat kusza elegye, meg az elemi gyűlölet a démon irányába, akinek jószándékától és tudatlanságától függ most az életem. Egész életemben feszült helyzeteket okoztam, éltem át, vagy oldottam meg. Ezer meg ezer olyan szituációban volt részem, ahol a levegőben majdhogynem láthatóvá váltak az indulatok és a veszély, de ahogy akkoriban, úgy most is azért vagyok igazán ideges, mert nem csak a saját sorsomról van szó, csak hogy ilyen rémes állapotban hétszáz év alatt még soha nem voltam. Pedig azért sikerült már átélnem egyet s mást. Egyszerűen elviselhetetlen az érzés, hogy Calypsohoz hozzáért ez a mocsok, és ahogy az utálatom kavarog bennem, miközben igyekszem elnyomni, közben valahol mélyen az önvád is kezd alakot ölteni. Hiszen ha akkor, hetven éve nem hagyom magára Calypsot másodszor is, talán mindez nem történik meg. Sőt, biztos, hogy nem történik meg! Ha legalább figyeltem volna rá... De nem tettem. Én hagytam, hogy ezt tegyék vele. Ennek azonban most vége. Többet nem tévesztem szem elől, és ezt az ígéretet bár szóval nem tudom most megfogadni, amikor győzködéséből győztesen fordul vissza felém, hogy eltereljen a fürdő felé, egyetlen fáradt, de bocsánatkérő és elszánt tekintettel adom tudtára, hátha megérti. Pusztán a látványa és az eltökéltségem is erőt ad, mégis folytatom a színjátékot, és úgy teszek, mint aki alig áll a lábán. Tétován hagyom, hogy irányba állítson, miközben még hallom, ahogy Leviathan a hátunk mögött a szőnyeg állapotáról és tisztításának körülményeiről morog. A szőnyegéről. Nem mintha magamat akarnám sajnáltatni, de a gyermekei anyja egy kívülállót készül várandósan, egyedül ellátni. Nem félti? Nem gondolja, hogy inkább kímélnie kéne, és neki gondoskodnia róla ahelyett, hogy egy számára idegen kívülállóval kettesben hagyja? Calypso kis szónoklata ugyan elég meggyőző volt, de én biztos, hogy órákig tartó előadás után sem hagynám, hogy a gyerekeim anyja ilyen veszélyhelyzetnek tegye ki magát. Újabb adag utálat adódik hát az eddig felgyűlt gyűlölethez bennem, de ahogy kisétálunk a halló- és látóköréből, némileg ellazulok. Alig fogtam fel eddig Calypso közelségét, úgyhogy amíg elérünk a fürdőszobába, érzékeim zsibongani kezdenek. Nem törődnek többet a démonnal, csak a társammal, akinek annyi fájdalmat okoztam már, és aki most végül is miattam raboskodik egy alattomos kívülálló házában, ki tudja, mióta és milyen körülmények között. Amint beérünk a fürdőbe, és biztossá válik, hogy Leviathan nem zavar meg minket, elengedem az angyalt. Sokkal erősebben és gyorsabban mozgok, mint mikor megérkeztem ide, így már nem esik nehezemre a két lépést viszonylag hamar megtenni: ellépek tőle, sebesen becsukom a fürdő ajtaját, aztán megfordulok. Calypso látványa még mindig kicsit hihetetlen számomra, de egy mély sóhaj után lendületből lépek oda hozzá, és szinte már rántásnak nevezhető mozdulattal húzom magamhoz, hogy olyan szorosan ölelhessem, ahogy talán még soha. Piszkos arcomat a tiszta hajba temetem, és ha tehetném, fognám, egyszerűen felkapnám, és elvinném innen, de még abban sem vagyok biztos, hogy saját magamat el tudnám vonszolni pár száz méternél tovább, legalábbis most még nem. Így aztán inkább csak magamhoz szorítom ki tudja, meddig, miközben a Leviathan által oly' gondosan megnyitott víz csorog, de az sem érdekel, ha túlfolyik a kád peremén. Mély levegőket veszek, de nem engedem el, ha megpróbál kiszabadulni az ölelésből, ha nem, csak akkor, amikor már úgy érzem, meg tudok szólalni. Hátrahúzódom, de csak egy kicsit, hogy még mindig karomban tartva, hogy mosolyogva a szemébe nézhessek anélkül, hogy a démon acsarkodó és rabságot jelentő árnyéka ránk vetülne. Pár másodpercig csak bámulok rá, tekintetem végigjárja az arcát, árulkodó nyomokat keresve valamiről, bármiről. Olyan nagyon sok mindent akarok neki mondani, és olyan kevés az idő és a lehetőség, hogy hirtelen azt sem tudom, mivel kezdjem, de végül akaratlanul is az a szó hagyja el a szám, ami az utóbbi rövid időben sokat ismételtem más és más okokból és embereknek, de legalább őszintén. Mégis, talán Calypso az, akinek igazán mély fájdalmat okoztam azzal, hogy a legérzékenyebb gyenge pontjánál ragadtam meg kétszer is, ráadásul tudatosan, és okoztam számára kínokat, így ha valaki, ő kiérdemelte. Mosolyom lassan leolvad az arcomról, és a megbánás fásultsága ül ki rá. - Bocsáss meg, hogy magadra hagytalak. Nem szabadott volna. És bocsáss meg, hogy hazudtam. Elbizonytalanodva, a viszontlátás örömét saját magam veszélyeztetve kapok az alkalmon, hogy ha már itt vagyok, vele is tiszta vizet öntsek a pohárba. - Azt hiszem, nem az vagyok, akinek hittél... De esküszöm neked, hogy akkor is kiszabadítalak innen. Megoldom. Minden rendben lesz veled. És velük is - pillantok le a hasra halványan elmosolyodva. Ha valaki, én már csak tudom, hogy a vér igenis képes vízzé válni, de ha mégsem, akkor Calypso gyermekei éppen elég jósággal és pozitív tulajdonsággal lesznek ellátva, hogy némi kis démonság igazából csak jót tegyen nekik. Nem fontos, ki az apjuk, amíg olyan anyjuk lesz, mint Calypso. Ha pedig Calypso meg is gyűlöl és megvet majd az után, hogy megtudja a teljes igazságot, akkor sem fogom még egyszer cserben hagyni.
Egy pillanat alatt eltűnik mindaz, amit odalent éreztem a szobámban, amit kint az udvaron, az a bizonytalan tanácstalanság, amivel ehhez az egész helyzethez álltam eddig. Mintha nem is lett volna, mintha csak újra én lennék az, aki erős és az, aki ellenáll, ahogyan az első pár hétben tettem hasztalan. Most hogy látom őt itt ebben a rémes házban, most hogy ilyen állapotban hever a kanapén, mint aki a halálán van, hiszen nem tudok róla, hogy mire képes, hogy képes visszatérni a halálból. Csak az állapotát látom, a rengeteg vért, ami rászáradt már a ruhájára, de nem érdekel a mocsok, nem érdekel a szag sem, ami körbelengi, még ha egy pillanatra émelygés is fog el tőle. Nem számít, csak a terhesség miatt van, hiszen láttam már rosszabbat is... Nem talán rosszabbat még soha sem láttam, de tapasztaltam már sok mindent az évtizedek során háborúkban, vérben fürdő embereket láttam, a saját mocskukba fulladó holtakat... Ő is szinte úgy fest, mint azok, de mégis él, mégis látom ahogyan emelkedik a mellkasa, és tudom, hogy segítenem kell neki, valahogy... muszáj! Leviathan pedig képes úgy állni ott, mintha csak ez a rettenetes színű heverő érdekelné, meg persze a nyamvadt szőnyeg állapota. Mégis hol számítanak az ilyen mulandó, könnyen lecserélhető dolgok, amikor segítségért jött hozzá Ximrean... Nem értem, hogy mit keres itt, hogy mi köze lehet egy ilyen rettenetes alakhoz, de ezen most nem is akarok gondolkodni, hiszen én is itt vagyok, talán neki sem volt más választása, talán Leviathan tette ezt vele? Nem hiszem, ahhoz túlságosan rezzenéstelen arccal áll itt és nem rég még velem beszélt kint a kertben. A kezem azonnal az övére simul, amikor megsimítja az arcomat. Igen ő az és felismer és... és nem érdekel, hogy miért van itt, itt van és segíteni kell rajta ez csak a fontos most. A szemem könnybe lábad egy pillanatra, de aztán összeszorítom a számat, türtőztetem magamat. Leviathan azt sem tudhatta, hogy ismerjük egymást én is tudom, de még sem tudok, most erre gondolni, még sem tudok most az óvatosságra fókuszálni, hiszen ilyen állapotban van és olyan régen nem láttam. Oly rémes volt a legutóbbi elválás, fájdalmas és én nem akarom, hogy megint elmenjen. Én akarok elmenni innen... el akarok menni vele, elhagyni ezt a rettenetes házat, ami olyan, mintha csak egy kripta lenne... az én leendő kriptám. A tekintetét keresem, azt kutatom minduntalan, miközben ő a terepet méri fel. Fogalmam sincs, hogy mi járhat a fejében, de az látszik, hogy hevesen zakatolnak a gondolatok, talán azt próbálja felmérni, mit keresek itt, hogy miért vagy egy olyan alaknál, mint ez a démon? Én is ezen gondolkodnék, ha lenne most erőm gondolkodni egyáltalán. Érzem, ahogyan megszorítja a vállamat. A tekintete mindent elmond. Elegendő időt töltöttünk együtt ahhoz, hogy tudjam mit jelentenek a néma, ki nem mondott szavak. Ezért nem bánt meg valami, amikor hirtelen elenged, amikor hátrébb húzódik, mintha csak véletlen lett volna a kifakadásom. A szavaimat sem szívhatom már vissza, ahogyan ráförmedek a démonra, de miért is ne hihetné, hogy pusztán az aggodalom szól belőlem egy idegen, vagy egy távoli futó ismerős felé. Orvos vagyok, a való életben is ez a dolgom, másokon segítek, hiheti azt, hogy most is csak erről van szó. Leviathan egyébként is vak az érzésekre, hiszen ő magam képtelen lenne érezni bármit is. Szánalmat, szeretetet, aggodalmat... kétlem, hogy ilyesmi valaha is képes lenne megfoganni abban a hideg szívben. Mögöttem áll, a szavaival sem törődöm, ahogyan azonnal visszavág, hiszen még mindig az én Ximdreanemet figyelem, a pillantását, ami végigsiklik rajtam, ami értetlenséget sugároz. Szomorú pillantást kap rá viszont, és egy szinte észrevétlen bólintást az el nem suttogott kérdésre. Jól sejti, nem csak többet ettem a kelleténél tegnap este, babát várok, a tetejében kettőt is megértem, hogy sejtelme sincs róla, hogy mi lehet ez az egész és hogy egyáltalán miért történhetett. - Orvos vagyok Leviathan. Te nem értesz ehhez, én viszont igen és ő hozzád jött segítéségért, neked viszont fogalmad sincs, hogy mit kell tenni. Lábra állni sem képes, te fogod megfürdetni? Kétlem, hogy a barátságotok olyan mély lenne. Én... én viszont ezt tanultam, legalább elfoglalom magamat valamivel, ez neked is jó, addig sem gondolkodom a szökésen. - valahol a szavaim eleje környékén felállok és ha kell akkor elé is állok, hogy elmondhassam, amit akarok mielőtt még eltűnne a színről és mérhetetlen daccal pillantok rá. Persze megteheti, hogy faképnél hagy, de ő akarta ezt nem? Ő akarta, hogy ne hagyjam el magamat, itt a lehetőség, hogy valamivel lefoglaljam fáradt lelkemet és persze részben az is volt a célom, hogy titkon valamit legalább elmondjak Ximdreannek is abból, amit nyíltan nem tehetek meg. Nem önként vagyok itt, fogoly vagyok a házban, ahová érkezett, még mindig nem tudom, hogy miért. Azt viszont tudom, hogy segíteni akarok rajta, ezért hagyom végül a démont távozni, még ha nem is tetszik neki az, hogyan beszélek vele. Tenne ellenem valamit? Nem... úgy se bántana, akkor ne várja, hogy visszafogjam magamat, ezúttal nem fogom megtenni. Aztán már térdelek is vissza a kanapé mellé és újra a tekintetét keresem, engedve a valós érzelmeknek aggódva fürkészem az arcát, finoman emelem a kezemet, hogy legalább egy pillanatra megérintsem, amíg a démon nincs itt. Óvatosan simítok a végig a csontos még most is beesett vonásokon, újra és újra a fürdő felé pillantva, hogy ebből Leviathan semmit se láthasson. Szerencse, hogy elég nagy ez a ház, talán pár percünk van, mielőtt visszatérne. - Én rab vagyok... nem mehetek el, mert várandós vagyok a gyermekeivel. Nem akartam... csak egy kósza véletlen éjszaka, túl sok ital és... - elhallgatok azonnal, ahogyan meghallom a közelgő lépteket. Hátrébb húzódom felállok, mintha eddig is csak ezt tettem volna, figyeltem volna az állapotát, mint a jó orvos, ahogyan a beteggel törődik. Próbálom megkeményíteni a tekintetemet, hogy a démon ne azt lássa rajtam, amit valójában érzek. Kérdéseim lennének, rengeteg kérdés, hogy ő miért van itt, hogy mi történt vele, honnan ismeri egyáltalán Leviathant. Ő gonosz... rettenetes alak, Ximdrean nem ilyen, nem szabadna tartoznia valakinek, aki ilyen, nem szabad ismernie sem. Egészen könnyen megy, hogy mást mutassak, mint ami valójában bennem van, elég csak Leviathanra néznem és máris érzem a haragot, máris újra ott a dac és az ellenállás a tekintetemben. Nem is olyan nehéz elrejteni a mély szeretetet, amit Ximdrean iránt érzek, akármi is történt a múltban. Haragudtam rá, próbáltam gyűlölni, hiányoltam és most itt van ilyen állapotban. Képtelen lennék elfordulni tőle. Nagy levegőt veszek és az eddigi kemény pillantás eltűnik az arcomról. Tudom, hogy így esélyem sincs, hogy hassak rá, másra kell apellálnom, hogy engedje, hogy segítsek neki... ahhoz ügyesnek kell lennem ezúttal, nem a nyílt szembeszegülés a megoldás. Óvatos, aggodalmas mosolyt varázsolok az arcomra, ahogyan közelebb lépdelek a démonhoz. A viszolygásomat, amit irányába érzek elrejtem legbelül. Elég önelégült ahhoz azt hiszem, hogy elhiggye a szavaimat, és eléggé utálhatja ezt a helyzetet ahhoz, hogy ne akarjon túl sokat törődni vele. - Ugye te sem szeretnéd, hogy még a fürdőt is összemocskolja? Rémes állapotban van a... barátod, vagy nem is tudom, hogy kid. Ki tudja, hogy nem lesz-e rosszabb, nem kenne-e össze egyedül még több szép szőnyeget, bútort. Talán még a fürdőig sem képes egyedül elmenni, nem hogy levetkőzni és rendbe szedni magát. Látod, hogy néz ki. Segítek neki, ha nincs ellenedre. Orvos vagyok, rengeteg emberrel foglalkoztam már, nekem nem lenne zavaró, de neked könnyebbség lenne. Addig lepihenhetsz, azt teszel, amit akarsz, nem kell a nyakadba venned ezt a gondot is. Nekem pedig nem lesz bajom, meggyógyulok, nem kapok el tőle semmit sem. Kérlek Leviathan, hadd foglaljam el magam egy kicsit, hadd tegyem azt, amihez értek. Mindkettőnknek jobb lenne. - lágyan és óvatosan beszélek, igyekszem az egojára apellálni. Az engedélyét kérem érvekkel, logikus magyarázatokkal, amiknek csak nem mond ellent. Kétlem, hogy ő akarna ezzel az egésszel foglalkozni, hiszen már most is látszik rajta, hogy elege volt abban a pillanatban, hogy kinyitotta az ajtót. Segítek levenni a válláról a gond terhét, neki nem kell ezzel foglalkoznia, ez tényleg mindkettőnknek hasznos, hiszen azt akarta, hogy ne hagyjam el magam a kicsik miatt, ahhoz viszont muszáj csinálnom is valamit, nem olvashatok naphosszat, az csak kimerít és megcsappantja az életkedvemet, ami amúgy sem túl sok.
Jobb helyet is el tudnék képzelni a pihenésre, mint Leviathan rezidenciája. Nem azért, mert nem kényelmes, hanem mert barátinak tűnő viszonyunk ellenére nem bízom benne teljesen. Hogy is bízhatnék, amikor olyan dolgokat csinál, amitől égnek áll a szőr a hátamon? Egy jobb világban valószínűleg ellentétes oldalon állnánk, de egy magafajta nem válogathat, ha szöveteségesekről van szó, ezért szó nélkül huppanok le a kanapéra. Borzalmas érzés a feltámadás, és nagyon kimerítő. Semmi csodálatosat vagy lenyűgözőt nem találok benne, és az elmém megbízhatatlansága is nagyon idegesítő. Eddig nem halucináltam, de most egy pillanatra mintha Calypsot látnám, aki sokszor jár a fejemben, de eddig nem láttam magam előtt ilyen tisztán soha. Várjunk csak... Nem tudok mély levegőket venni, de most ha akarnék, sem lennék rá képes. Az angyal alakja a kanapénál áll meg, leereszkedik mellém. Ismerős név hagyja el a száját, amit soha azelőtt és azután nem használtam. Nem jutok szóhoz. Itt van, tényleg itt van, mellettem. Múlt és jelen egy pillanatra összeolvad, a húsom és csontjaim fájdalmához a lelkem sajgása is csatlakozik. Egész idefelé ültem, csak a lábam és a karom mozdult, amíg vezettem, és ez a rövid út az ajtóig, majd az előtérből a kanapéig, úgy tűnik, szétzilálta a gondolataim és az emlékeim, megint. A kék szemek hangja, az ismerős vonások íze, a hangja érintése... Vagyis... Nem értem. Egy pillanatra behunyom a szemem, mert rám tör a szédülés, de teljesen felesleges lenne akármilyen másik testhelyzetbe kerülnöm, fejjel lefelé is lóghatnék, vagy békésen a hátamon heverhetnék, akkor is émelyegnék és az ájulás szélén volnék. Ez már nem csak a fizikai sokkhatás eredménye. Nem tudok mély levegőt venni, még mindig pokolian fáj, a lány - ugyan, Calypso már réges rég nő - hangja pedig, amivel olyan idegenül és hangosan csattan rá a démonra, ostorként vág a fülembe. Össze is rándulnék, ha lenne hozzá erőm, azt hiszem. Így viszont csak pislogok egyet, de nem mozdulok. Az előbb sikerült egy normális mondatot szépen elmondanom, de most egyszerűen nem jutnak eszembe értelmes szavak. Nézek rá, amíg kiadja az utasítást, aztán mikor elkezd sürögni körülöttem, önkéntelenül megragadom a kezét, hogy maradjon nyugton, már amennyire tőlem telik, és magam felé fordítom. Torkom smirgliszerű állapota mit sem csökkent, így hangom egyáltalán nem úgy hangzik, mint amire emlékszem. - Calypso. Bizonytalanul, szárazon tolul a nyelvemre a szó, de mikor kimondom, már tudom, hogy nem tévedek, és ez mosolyra késztet. Erre a névre emlékszem, még ha legtöbb emlékeimet továbbra is mintha rozsdás szűrőn keresztül próbálnám átmosni. Tisztában vagyok vele, hogy jobb lesz, hogy hamarosan visszatér majd az ép eszem, ahogy mindenkinek, aki önmagától támadt fel eddig a történelmünk során, de még nem jött el az ideje a tiszta elmeállapotnak. Csoda hát, ha tétova mozdulattal nyúlok az arca felé, hogy megbizonyosodjak, nem csak valami kedves lidérc, csalóka kivetülése az agyamnak? Arca sápadt, halványabb az ujjaimnál, amiket még mindig ocsmány mocsokréteg fed be. Alig érzem bőre érintését, de érzem. Tényleg itt van. Saját állapotommal kapcsolatos döbbenetembe újabb adag meglepettség vegyül. Kezem lecsúszik a vállára, úgy kapaszkodom bele, mintha pillanatokon lefordulhatnék a kanapéról. Még mindig a szikrázó kék szemekbe bámulok, amíg ezt megpróbálom feldolgozni, aztán lassan elfordulok tőle, hogy megbizonyosodjak, tényleg Leviathan van itt mellettem, tényleg hozzá érkeztem meg, mert bármilyen zavaros is a fejem, ez sehogy sem fér meg benne. Calypso Leviathannél... Mit keres itt? Kívülálló lett talán belőle is? Ide-oda jár a tekintetem, a démonra, a férfi fölém magasodó alakjára, az angyalra, ahogy térdepel előttem, a véres nyomra mögötte, amit hagytam a csoszogásommal. Vércseppek jelzik az utamat a kanapéig, el sem merem képzelni, micsoda felfordulás lehet most körülöttem. A benyomások, a sok hirtelen támadt sejtés, a memóriám felgyorsulása és a mellkasomban lüktető szív pulzálásának erősödése azonban mintha szárnyakat adna az agyamnak és az érzékszerveimnek - pár másodperc elég, hogy legalább annyit javuljon az állapotom, mint az elmúlt két órában összesen. Az adrenalin valóban csodákra képes. A színek most már tiszták, nem vibrálnak, a ház némaságába már nem zavar bele a fülzúgásom és tulajdon lélegzetvételeim szánalmas sercegése. Az egyik kezem Calypso vállán pihent eddig, most figyelmeztetően, lassan rászorítanak a törékeny csontozatra, a másik kezem a csuklóját fogja még mindig, de múlik a kellemetlen zsibbadás, most már érzem a vékony bőr alatt sebesen pergő pulzusát is. Orromba tolul a kárpit és a ruhák illata, valamilyen gyümölcslé zamata és saját orrfacsaró bűzöm. Utóbbi kezd nagyon zavarni, de nem ez a legrosszabb ebben az egész groteszk helyzetben. Hirtelen engedem el Calypsot, hátrahúzódom a kanapén, mintha az iménti örömtelinek tűnő és suta köszöntés csak valami véletlen lett volna, vagy legalábbis szellemet látnék. Fogalmam sincs, mi folyik itt, csak azt tudom, hogy nem csak az nincs rendben, hogy pár órája még rothadásnak indult hullaként feküdtem egy elhagyatott épületben. Üres gyomrom felkavarodik, de uralkodom magamon, erőszakkal nyelem vissza azt, ami fel akarna törni a torkomon. Koponyám hátsó fejében mintha méhkas ébredezne. Mi a franc történik itt? Balsejtelem szorítja össze gyógyulóban lévő mellkasom, és azt sem tudom, melyikükre nézzek, mit kérdezzek, kihez forduljak. Egyszerűen érthetetlen, szürreális a kép, ahol Calypso, az én Calypsom Leviathan házában van, és olyan könnyedén osztogat neki parancsokat, mintha ő lenne otthon, és nem a démon, aki egyébként sem fogad el senkitől utasításokat. Úgy méregetem mindkettőt, mintha pusztán a látványuk magyarázatot adhatna a kérdésre, vagy bármelyik pillanatban elillanhatnának, és mikor alaposabban végignézem Calypsot, tetőtől talpig, sűrű vérem meglódul, és ugyanazzal a lendülettel ki is fut az arcomból. Az angyalra bámulok kérdőn, vissza a hasra, ami mindig lapos volt, most viszont mintha kerekedne... De az kizárt. És Leviathan... Mi köze ehhez? Kinek van ehhez köze? Szinte mindegy is. Érzem az éjfekete forróságot felbuzogni a mellkasomban. Várárokként veszi körül a lelkem a gyilkos szurok, ami feketére színezte a szárnyaim, és ami most lomhán elkezd az egyetlen olyan személy irányába csorogni, akit felelősnek találhatok. A Leviathan iránti ébredező gyilkos gyűlölet megfesti az arcvonásaimat, és újra sziklamerevvé varázsolja az izmaim, mielőtt bármit is tehetnék ellene, pedig igyekszem. Nem igazán bízom abban, hogy bármit is meg tudnék most helyesen ítélni, és vendéglátom iránt ilyen indulatokat táplálni... Nem a legjobb ötlet, még félkómában sem, úgy pedig különösen, hogy azt hiszem, egyenletes mozdulattal még lábra állni is kihívás lesz. Hangja és szavai Calypsohoz azonban önkéntelenül is felháborítanak. Ha nem lennének olyan fáradtak és megviseltek a vonásaim, egészen biztos, hogy az ellenséges érzelmek szépen tükröződnének rajta, mert annyi lélekjelenlétem nincs, hogy átgondoljam a tetteimet, vagy uralkodjak a testemen. Még nincs. Inkább lesütöm hát a szemem, hogy véletlenül se nézzek a démonra úgy, ami elárulhat, és elmotyogok egy köszönömöt. Azonban amint kilép a hallótávolságból, Calypsohoz fordulok, lehetőségeimhez mérten elég gyorsan. Túl gyorsan is, ami azt illeti. - Mi történt? Mit keresel te itt? Éles fájdalom nyilall a koponyámba, ahogy az angyalhoz suttogok. Megrázom a fejem, halántékomra szorítom a tenyerem, összeszorítom a szemem, és egy pillanatra, azt kívánom, bárcsak halott maradtam volna. Csak hogy élek, és úgy tűnik, ugyanolyan rémes helyzetbe kerültem, mint amiből megszöktem. Mindegy, ez most nem számít. Hamar megfeledkezem arról, hogy velem mi van, és Calypsora szegezem a tekintetem, megszólalni mégsem tudok. Eszembe jut a legutóbbi találkozásunk, és az, amiket tettem, amiket mondtam. Hogy másodszor is egyedül hagytam, és hogy utána semmi sem volt ugyanolyan. Harmadszor nem fogom elkövetni ezt a hibát. Bármi történt is, sem én, sem ő nem tudjuk, hogy végeztük végül éppen itt mind a ketten. Egy kicsit örülök ennek a véletlennek, de az aggodalmam és az értetlenségem elnyomja ezt. Annyi mindent kéne tudnia, mielőtt Leviathan rájön, hogy ismerjük egymást, és nincs idő rá, hogy mindent elmagyarázzak, ahogy neki sem. De talán nem is akar magyarázkodni, csak azt akarja ő is, hogy szabaduljak meg a szagomtól, és menjek innen. Két lehetőségem maradt, és egyik sem túl kecsegtető: rekordidő alatt visszanyerni az erőm, amire semmi esély, vagy bízni a szerencsében, ami az utóbbi időben látványosan hanyagol. Ha egyik sem válik be, akkor... Nos, akkor fogalmam sincs, hogy mi lesz ennek a vége. Jobb lenne, ha fürdenék, és lemosnám ezt az őrületet magamról, ezért inkább szó nélkül felkecmergek. A fejem ezt a pillanatot választja, hogy ismét zúgni kezdjen, és Leviathan is épp most ér vissza. Rettentő furcsa érzés itt állni, körülvéve egy cseppet sem jóindulatú démonnal és egy angyallal, aki egyesíti magában mindazt, ami én sosem tudtam lenni. - Igen, látom, hogy repesel a boldogságtól - veszem elő nehézkesen a ritkán használt szarkazmusom, mert jelenlegi testi és mentális állapotomhoz úgy érzem, tökéletesen passzol, arról nem is beszélve, hogy legalább eltakarhatom vele a valódi érzéseimet a démonnal kapcsolatban. Ezek ugyanis jelenleg a legkevésbé sem pozitívak. Sötét félmosollyal végül sikerül határozottan talpra állnom, segítséget sem fogadok el. Igyekszem nem mutatni, mennyire kikészültem, de elég egyértelmű. Már nem vérzek sehol, kívül legalábbis, a ruhám azonban teljesen vörös, a szavak még mindig furcsán torz hangon bújnak elő a torkomból, és mintha a nyelvem is lomhább lenne. - Nem akartam felfordulást okozni, de nem tudtam máshoz fordulni - magyarázom kissé bocsánatkérő hangon. Leviathantól egyértelmű, hogy miért, de egy észrevétlen pillantással Calypso is kap belőle. Fogalmam sincs, mit képzelhet most. Sosem említettem neki Leviathant, azt sem tudom, mit tud a démonról, de mit keresne itt, ha nem ismerné? A kérdésektől megviselt idegeim pattanásig feszülnek. Sok mindent nem adnék, ha végre lemoshatnám magamról a mocskot, viszont nem akarom Calypsot kettesben hagyni a démonnal ezek után, és arra sem kérhetem, hogy segítsen. Leviathannak sem kellene tudnia, hogy honnan ismerem az angyalt, de mégsem vagyok képes kitalálni, hogy szeparáljam el őket egymástól addig, amíg kitalálok valamit, mert bármilyen lehetetlennek tűnik is, muszáj lesz.
Állandóan csak a panaszkodás. Komolyan annyira nehéz megérteni az én álláspontomat? Én vagyok a fontos, nem ő. Egyszer csak leesek neki a tantusz. Sőt a kicsik nálam is fontosabbak erre itt hisztizik, mint akinek bármire is joga van. Mondjuk van, arra, hogy megszülje a babákat. De ennyi, másra még nincs, ahhoz el kell érnie egy szintet, egész közel van hozzá, viszont ha tovább folytatja ezt az egészet ki sem fogom hozni a levegőre. Kérdéseire meg csak legyintek, ismeri a válaszaimat, minek mondjam el megint? Meg egyébként is közbe szólt a csengő. Na meg Anghor nagyon koszos megjelenése is. Ilyen borzasztó állapotban jelenik meg, az én kis vityillómban, no mindegy is, a barátja vagyok, így segítenem kell neki, még akkor is, ha összekoszolt mindent, rettentően büdös és fertőző, nem mintha aggódnék, hogy belehalok az idehozott baciliusaiba, de a picikékkel még történhet valami.. - Csak dobd le magad, én meg előkészítem neked a fürdőt, és valami új göncöt is kapsz, mert azokat amik rajtad vannak elégetem. – aztán derült égből villámcsapás. Calypso begördül a helyszínre. Már éppen indulnék a fürdőbe, hogy megnyissam a vizet mikor meghallom, hogy szólítja Anghort. - Mi van? Először is ne parancsolgass, mert fogalmad nincs mit akartam csinálni,másodszor menj a közeléből, még a végén elkapsz valamit. Harmadszor még mindig én vagyok a ház ura, neked nincs jogod utasítgatni. – keményedik meg az arcom vonásai. De mivel igazat kell adnom neki, így gyorsan felmegyek a fürdőbe, hogy megnyissam a vizet, amíg a kád töltődik, valami göncöt is keresek a másik angyalnak. Roppant mód idegesít a dolog, hogy egynél több szárnyas lófrál a házamban. Mágnes van rajtam, vagy csak a kurva világ van ellenem, és így baszik ki velem? Komolyan nem tudom, hogy miért kell felfordulást csinálni az életemben, mikor az teljesen nyugodt volt eddig. Vagyis nem, mert Calypso mindig csinált valamit, hogy ne tudjak nyugodtan aludni, de ez így már nekem is elég volt. - Szóval örülök én ennek a családi drámának, viszont lenne egy javaslatom, először eltávolítod magadról a mocskot, felöltözöl, aztán még enni is adok, illetve annyit iszol amennyit akarsz. – dőltem a falnak egy sóhajjal. Agyérgörcsöt fogok kapni, ez már bizonyos, vagy meghalok, ám feltudnak támasztani, a nagynéném megteszi, még akkor is, ha nem ért a módszereimmel egyet, a család fontos, még számomra is.
Calypso
Don't Hide Your Real Face
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Caryeth
☮ Kor : 288
☮ Hozzászólások száma : 28
Tárgy: Re: Alagsor Szer. 18 Nov. 2015 - 20:42
Levi, Anghor & Calypso
I LOST MY MIND
Feladtam volna? Talán tényleg így van, talán már tényleg nem akarok küzdeni, talán már tényleg nem hiszem, hogy lehet ez még jobb, vagy hogy van egyáltalán bármi értelme is az egésznek. Nem tudom... mégis csak tombolnak bennem a hormonok, terhes vagyok, a tetejében ikrekkel, közben bezárva, unatkozom, nem tehetem azt, amit akarok és akkor, amikor akarom. Nem mehetek el, nem dolgozhatok, talán érthető, ha nem viselem ezt épp a legjobban. Történtek már rossz dolgok az életemben, de talán mégis ez valahol tetőzik az egészet és én elfáradtam már abba, hogy folyton a rossz dolgok ellen harcoljak, hiszen láthatóan értelme sincs, úgyis mindig jön egy újabb mély pont. Én bolond, miért mentem el szórakozni, miért hagytam rábeszélni magamat? - Kicsit barbár módon? Kicsit? - komolyan mondja vajon, vagy csak így próbálja visszahozni az ellenállásomat? Nem tudom, nem hiszem, hogy tényleg komolyan gondolja a szavait, hiszen ez nem kicsit barbár dolog. Lényegében bezárt, pedig kellenének az impulzusok, élnem kellene, nem pedig bezárva lenni egy birtokon, hogy arra várjak mi lesz ennek az egésznek a vége. - Csodálkozol? Nem akarok itt lenni érted? Hiányzik a munkám, az életem... a külvilág, az emberek. Ez... ez így nem normális! - ha ezt akarta hát megkaphatja. Felcsattanok, mert nem hiszem, hogy ezt ő átgondolta. Ki fog majd segíteni a szülésnél, ha ennyire sok ellensége van? Azt még sem oldhatom meg egyedül, mégis csak két gyerekről van szó, akiket a világra kell hoznom. Csoda, ha nem viselem jól ezt az egészet, amikor attól félek vége lesz akkor, amikor majd eljön a perc, hogy a világra jöjjenek? Őt miért is érdekelné, hogy én hogyan vagyok? Nem hiszem, hogy tényleg így van, mert eddig se igen tett azért, hogy bármi is jobb legyen. Az hogy kihoz a kertbe még nem old meg semmit, egy kis napfény nem segít. Nem repülhetek, pedig vannak szárnyaim, nem segíthetek másokon, pedig tudnék. Rettenetes, amit csinál és én gyűlölöm érte. Nem értem mégis hogy nem vettem észre, mégis hogyan voltam képes épp vele... Az egész hátborzongató, hogy az ital mennyire ki tudja fordítani az embert magából. Pedig ha tudtam volna... ha csak sejtem, hogy kicsoda, hogy miféle alak, biztos, hogy a közelébe se mentem volna. - Miért is, ha visszahoznál, vagy megölnének... - ezt már inkább csak magamnak mondom, miután felpattant és faképnél hagyott, hogy ajtót nyisson valakinek. Vajon kinek? Nem úgy tűnt, mintha tudna róla, hogy érkezik valaki. Talán... mi van akkor, ha az a valaki segíthet nekem? Mi van akkor, ha ismeretlen látogató, akivel nem számolt, aki ha itt talál, akkor elmondja annak, aki végül kiment innen? Talán én is ismerem, vagy csak... csak valamiképp üzenhetnék vele a külvilágnak. Felpattanok. Rossz ötlet. Megszédülök. Pillanatokba telik mire megkapaszkodva a hintaágy oldalában sikerül megtalálnom újra az egyensúlyomat. Nagy levegő, lélegezni kell és akkor nem ájulok el. Túlságosan hirtelen álltam fel, és amúgy se voltam jól, nem kellett volna. Végre elmúlik a szédülés, én pedig elindulok befelé. Meg akarom nézni, hogy ki jött, még ha nem is segít, de kintről jött... új arc... ez is valami. Akit viszont meg látok... erre nem voltam felkészülve, főleg nem arra, hogy ilyen állapotban lesz. Sok éve láttam őt utoljára, és akkor se lett jobb semmi. Fájt, tudtam, hogy fájni fog, ha megint elmegy és nehéz volt újra kiheverni. Mérgesnek kellene lennem rá megint és amilyen állapotban van... most sem megy. Nem kérdezek, még csak engedélyt sem kérek, eszem ágában sincs. Leviathan bezárhat ide, de nem mondhatja meg mindig, hogy mit csináljak. Próbálkozhat, de nem fogok mindig engedni neki mindenben, ez biztos. - Ximdrean! - pár lépés, futólépésben ahogyan átszelem a szobát. Ő már a kanapén van, rémesen fest, tiszta vér mindenhol és a szaga... egy pillanatra megint jön a rosszullét, de aztán nagyot nyelek, hogy visszafojtsam. Volt már rosszabb, de a halál szaga árad belőle egyértelműen és valami rettenetes. - Mi... mi történt veled? Hozz már valamit neki! Vizet, vagy... bármi, meg kell fürödnie, segíteni kell neki! - az első aggódó pár szó csak, amit hozzá intézek, immár a kanapé mellett térdelve. Így még csak a lassan kerekedő hasam sem biztos, hogy látszik és talán nincs annyira jó állapotban, hogy már az elején észrevegye, amikor odamentem hozzá, hogy mi is a helyzet. A továbbiakat viszont már komolyan, szinte parancsolóan vetem oda Leviathan-nak, pedig ő van itthon, ő itt a háziúr, én mégis úgy teszek, mintha bármi jogom is lenne parancsolni neki. Mégis csak arról van szó, aki olyan sokat segített nekem, és akire megint haragudnom kellene és mégis újra képtelen vagyok rá, hiszen rémes állapotban van. Bántották, nem is kicsit és én aggódom, hogy egyáltalán felépülhet-e belőle. Próbálom a ruháját kibontani, hogy legalább lássam hol sérült, hiszen oly sok rajta a vér... talán a halálán van már.
A kormányra szoruló kezembe már visszatért az élet, de meginduló keringés olyan, akár egy ócska gépezet száraz fogaskerekei, a cseppek még mindig karcolják az ereimet. A hajszálvékonyságú kis cérnák, amik átszövik a testem, újra megtelnek az életet jelentő vörös folyadékkal, de nagyon fájdalmas az újjászületés.
Arra sem volt időm, hogy átöltözzek, hogy lemossam magamról a saját vérem, ami kerek egy hete száradt, keményedett a bőrömön, a bőröm alatt, a számban. Amint mérgező érintésem elhallgattatta a két őrt, akik éppen akkor, éppen ott tanúi voltak a csodának, kirohantam az épületből, vakon, büdösen, erőtlenül. Csakis az élni akarás hajtott, nem is emlékszem, hogy találtam ki a négy fal közül, hogy kik láttak meg és mit szóltak a szörnyű látványhoz. Emlékeim ködös foszlányokká korcsosultak, szavak nem jöttek a számra, nem volt más célom, mint kijutni, elmenekülni, elbújni, életre kelni megint. Akkor még eszembe sem jutott, hogy talán nem érdemeltem meg ezt a képességet, egyáltalán semmi más nem járt a fejemben, csak az elemi ösztön, az élet utáni sóvárgás, és reszkető örömmel vettem tudomásul, hogy az elevenség érintésének csípős érzése átjárja a tagjaim. A parkolóban az első dolgom az volt, hogy hánytam. Beteges élvezettel öklendeztem ki a rothadó mocskot magamból, tüdőmet és hátamat közben égette a fegyver okozta fájdalom, a torkom kapart, izmaim merevek voltak és fájtak, áradt belőlem a halál szaga, nyelvemet belepte a bomlásnak induló lepedék. Úgy éreztem, az undortól pillanatokon belül újra el fogok pusztulni. Tenyerem barnás nyomot hagyott a kocsin, aminek tehetetlenül nekidőltem, majd lecsúsztam mellé a földre. Szenvedtem, átölteltem a saját mellkasom, mintha attól a belé tépett lyuk gyorsabban gyógyulna, és a levegő egy része, amit nagy keservesen beszívok, nem tudna megszökni a sérülésen keresztül. Rettenetes érzés volt, ahogy az agyam lassan ismét mozgásba lendült, emlékeket, álmokat és vágyakat mosott össze, egyszerre láttam múltat, jelent és jövőt, és olyasmit is, ami soha nem történt meg, miközben minden egyes porcikám zokogott a sokktól és a pániktól. Senkinek sem lenne szabad egyedül megszületnie, sem először, sem másodszor. Talán én magam is zokogtam volna, ha lett volna könnyem, vagy képes lettem volna kiszáradt torkomon át bármiféle hangot kiadni, ehelyett azonban csak szenvedtem némán a parkolóban, a felkelő nap hidegében, vértől és más testnedvektől mocskosan, kiszolgáltatottan. Lassan eljutott a tudatomig megalázó állapotom. Gyilkosaim még arra sem voltak hajlandóak, hogy levetkőztessenek és megmosdassanak, amikor eltüntették a hullámat... Egy ideig azt sem tudtam, hol vagyok. Nem kórház volt ez, sem boncterem, csak egy elhagyatott hely, ahová a névtelen hullákat hozzák, és aminek a parkolójában érthetetlen módon mégis sok jármű sorakozott. Elárasztott a harag, de csupán akadozva, mintha nem találná az utat az agyamig, ami amúgy sem volt használható még jónéhány percig. Felültem, a kocsi hűvös fémajtajának dőlve szipogtam, kapkodtam levegőért, pislogtam ki a szememből a piszkot. Legalább könnyezni szerettem volna, mert a tikkadt, száraz érzés majdnem olyan rossz volt, mint a bordáim közt tátongó sérülés. Hamarosan megéreztem, hogy a seb gyógyulni kezd, de hogy miből nyertem hozzá az energiát, fogalmam sincs. Saját felmelegedő és kiserkenő vérem csiklandós érzése a hátamon és erőtlenül fickándozó szívem meggyőzött, hogy élek. És hogy bármilyen hihetetlen, élni is fogok. Nagy nehezen felálltam, és végigbotladoztam a parkolón, minden kocsit gátlástalanul megpróbáltam kinyitni, míg nem találtam egyet, aminek nyitva volt az ajtaja. Addigra felfogtam, hol vagyok, melyik városban és milyen napszak is van épp. Amíg merev ujjaimmal nagy nehezen sikerült beindítanom az autót, lassan és vontatottan megfogalmazódott bennem egy hevenyészett terv is. Tudtam, hogy segítségre van szükségem, mert hiába regenerálódom, ha nem kerülök fedett helyre, nem tudok enni és legfőképp inni valamit, újra holtan fogok összeesni. Szisszenve léptem a gázra, kissé félve, csontjaim száraz faágnak érződtek, amik bármikor elroppanhatnak. Kihajtottam az útra, és azért imádkoztam, hogy ne jöjjön szembe egyetlen rendőr sem, amíg az első olyan helyre érek, amit ismerek New Yorkban, és ahol viszonylagos biztonságban erőre kaphatok.
Lassan vezetek az úticélom felé. Reflexeim, amik egyébként eddig különösen jók és élesek voltak, most másodperces késéssel fogják fel a körülményeket, de még ilyen tompa, félholt állapotban sem vagyok hajlandó elütni senkit, csak mert a torkomat szorongatja a pánik és a döbbenet. Bőröm egyre jobban viszket, a hátam, ami nekicuppant az ülésnek, és hozzátapadt a szivárgó, egyre melegebb vér miatt, most lángol. Szememre végre vékony, visszataszító nyálkaréteg húzódik, amit idegesen igyekszem kitörölni belőle, hogy utat adjak a rendes nedvességnek, és végre normálisan lássak megint. A régimódi, lepukkant kocsi, amit találtam, egyre inkább kirí a környezetéből, a kisebb villák és fényűző házak ablakai lenézően pillantanak le rá. Meg rám is. Az egyik ilyen ház előtt két tinédzser vad csókcsatát vív egy kabriónak dőlve, én pedig automatikusan lejjebb húzódom az ülésemben. A ruhám úszik a friss vérben, beesett arcomról pedig félig lepergett az egy hetes mocsok maradványa, amitől a látvány egy leprásra emlékeztet. A friss vörös anyag azonban mindenhol ott van. Arról fogalmam sincs, mégis hogy lett véres az arcom egy hete. Talán beletapostak, miután hátba szúrtak? Vagy én köhögtem fel, mikor a fegyver átütötte a bordáimat és kilyukasztotta a hátam? Saját arcképem helyett az útra szegezem a pillantásom. Végre látom a színeket is, de a fény még most, másfél órával indulás után is bántja a szememet, hiszen egy hétig a halál sötétjébe bámult. Erősen koncentrálok, hogy ne felejtsem el, melyik házat keresem. Elmém megbízhatatlan és gyengén funkcionál, lassan reagál, és lehet, hogy rosszul, habár már érezhetően jobban vagyok, de még mindig gyengén. Egyre jobban reszketek, a görcsös szorítás a kormányon minden percben csökken, ahogy elhagy az erőm. Végre meglátom a házat, aminek a címét mantraként ismételgettem eddig magamban, és makacsul ragaszkodtam az emlékképéhez, hogy felismerjem. A rozoga járművel felhajtok a bejáróra, de rosszul használom a pedálokat, és félig a füvön, félig a betonon lefullad. Mindegy. Ez már a célegyenes. Kivágom magam a kocsiból, és ahogy a lábaimtól telik, felbicegek az ajtóhoz. Kiszolgáltatottabbnak érzem magam, mint valaha, a megkönnyebbültség érzése még várat magára, inkább az értetlenség az, ami továbbra is elnehezíti a tagjaimat és a gondolataimat egyaránt. Eltart néhány pillanatig, mire a csengő látványának jelentése eljut lomha tudatomig, és rá tudok tenyerelni. Próbálom nem összemocskolni az ajtót és a falat, de igencsak nehezemre esik a két lábamon megállni támaszték nélkül. Amíg várok Leviathanre vagy a bejárónőjére, vagy bárkire, aki itt lehet, megpróbálok nagyobb levegőt venni, hogy érezzem, mennyire fáj, mennyire gyógyult meg a tüdőm út közben. Ennek eredményeképpen a mély lélegzetvétel felénél kínzó-szúró érzés robban a mellkasomba, és rám tör egy köhögési roham. Gennyes vért köpök a küszöbre, mert nincs időm elfordulni. Leviathan nem fog örülni. Az ajtó kitárul, én pedig éppen akkor törlöm le amúgy is szennyes ruhám ujjával a vért és a nyálat a számról. A démon tekintete gyönyörűen tükrözi azt, amire számítottam. Ugyanolyan, mint a saját arckifejezésem volt, mikor megláttam magam utazásom elején a visszapillantó tükörben. Halványan, keserűen elmosolyodom, és nagyot nyelek, hogy megszólalhassak, de ő azonnal beránt a házba. Hát, legalább nem csapta rám az ajtót. Leviathan azok közé tartozik, akikkel pusztán a közös sors köt össze, és erre való tekintettel óhatatlanul kialakult köztünk valamiféle baráti szövetség. Nem bántanám őt, csak ha rá lennék kényszerítve, és tudom, hogy ezzel ő is így van. Több okunk van segíteni egymást, mint keresztbe tenni a másiknak, és egyébként is hasznos kapcsolatnak bizonyult már a miénk, többször is. Hasznosnak, néha közel élvezetesnek, de semmiképp sem olyannak, amit kényszerhelyzet nélkül kívántam volna magamnak valaha is. - Az ebéd jól esne, de most elég lesz a víz is - lehelem karcos hangon, ahogy besegít az ajtón. Odabenn egyből nekiindulok az előtérből a nappali kanapéja felé, ha csak el nem irányít másfelé. A kényelmes - és tiszta - ülőalkalmatosság túl csábító, én pedig túl fáradt vagyok, hogy a jómodorral vagy a tisztasággal foglalkozzak. A seb a hátamon csaknem teljesen begyógyult, így legalább már nem folyik több vér belőle, ennek ellenére csak remélni tudom, hogy nincsenek vendégei, akiket sokkolhatok a látvánnyal.
Azt azért sosem fogom neki bevallani, hogy egy hangyányit is fontos lett nekem. Mégis csak az ikreimet várja, valamilyen szinten már kötődöm hozzá, amit persze magamnak se akarok bevallani. Majdnem nyolcszáz éves démon vagyok, akinek nincs szüksége az őszinteségre, így sokkal jobban érzem magam, és biztonságban tudhatom a szeretteimet, mert vannak. A testvéreim, és az anyám, másra nincs is szükségem. A fejemet csóválom a kérdésére. Ennyi lenne? Feladta az egészet? Pedig az elején olyan kis tüzes volt, hiányzik belőle az a parázs, ami miatt megfogott a legelső éjszakán is. - Nem, nem mindegy . Nem szeretném, ha a kicsiknek rossz lenne a kedve, mert te nem látod ennek a jó oldalát. Vigyázok rád, még akkor is, ha kicsit barbár módon teszem. Nemcsak nekik kell a vitamin, hanem neked is. – nézek rá egy pillanatra, aztán tovább cipelem a kertig. - Elmenni? Nem tehetem, hogy csak úgy fogd magad és elmenj. Túlságosan is sok minden bukna el, ha elengednélek. El se tudod képzelni, milyen bonyodalmakat szülne, ha elmondanád tőlem vannak a gyerekek. – tettem le a hintaágyba, és mellé ültem. - Nézd, Calypso elengednélek, viszont sokkal jobb neked is, ha itt maradsz. Sok rosszat tettem az elmúlt évszázadokban, és a rosszakaróim rajtad keresztül állnának rajtam bosszút. Őket nem érdekli, hogy várandós vagy, sőt csak jobban felcsigázná őket. Nem engedhetem meg, hogy összetörjenek téged, már így is eléggé elhagytad magad. – könyökölök a combomra, és a kertben lévő virágokat kezdem el nézegetni, fogalmam sincs melyik milyen, az anyám és a nagynéném ültette őket, mondván, hogy unalmas a kertem. Ótündék, ezt csak ennyivel intéztem el akkor, amikor beállítottak pár szerintük szép virággal. De, ha már itt vannak a gyilkos növények nem irtom ki őket. Gondolatmenetemet megzavarja a csengő, kelletlen sóhajjal állok fel. - Mindjárt jövök, a szökés gondolata se forduljon meg a fejedben, megtalállak. – nézek az angyalra majd sietve mentem az ajtóhoz. Megdöbbenve állok mikor meglátom ki is van ott és milyen állapotban. - Anghor.. – húzom be egy gyengédnek nem nevezhető mozdulattal, majd mielőtt becsukom az ajtót körbekémlelek, még a végén követte valaki, aki el kell tenni láb alól, na nem mintha annyira nem dolog lenne a gyilkosság. - Legközelebb szólj, hogy valami finom ebéddel várjalak. Na meg a dress code-ot is oszd meg velem, nem tudtam, hogy a félig véres, zombiszerű öltözék kell. Jól van, mondd el mi történt, addig kapsz valami jobb gúnyát. -
Calypso
Don't Hide Your Real Face
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Caryeth
☮ Kor : 288
☮ Hozzászólások száma : 28
Tárgy: Re: Alagsor Hétf. 2 Nov. 2015 - 15:13
Leviathan & Calypso
I LOST MY MIND
Kár lenne tagadni, hiányzik a külvilág és nem a kert, ami a ház körül van, nem az kell nekem, hanem a normális életem, amit elvett tőlem és még csak sejtelmem sincs róla, hogy mit akar a jövőben, hiszen... azt lesheti, hogy itt hagyom a kicsiket, eszem ágában sincs! Azt is tudom, hogy orvos is kell majd, már csak azért is el kellene mennem, hogy megvizsgáljon valaki, én nem értek ehhez, sebész vagyok, nem nőgyógyász és egyébként sem vizsgálhatom meg magamat és nem is vezethetném le a saját szülésemet, képtelenség. Fogalmam sincs, hogy egyáltalán átgondolta-e ezt rendesen, hogy számításba veszi-e, hogy ha elmúlik az a pár hónap, akkor tennie is kell valamit és hogy én biztosan nem fogok innen csak úgy elmenni. Vagy... vagy talán arra számít, hogy belehalok a végén? Képes vagyok regenerálódni, de mindent én sem élek túl ez szent igaz. Tudom, hogy én nem számítok, csak az, hogy a kicsik egészségesek legyenek, én csak egy tároló vagyok hozzájuk, kétlem, hogy bármennyire is számítanak az, hogy velem mi lesz. Amíg viszont van bennem élet, amíg van bennem erő, addig nem fogok csak úgy elmenni és biztos, hogy nem lesznek a kicsik az övéi. Idővel pedig rá fognak jönni, hogy eltűntem. Tudom én, hogy Nemesis nem figyel erre annyira, de ha hónapok telnek el, akkor már nem lesz elég, hogy a kórházban azt mondják elköltöztem, akkor már keresni fognak és... és nekem csak ki kell várnom, vagy valahogy megszökni innen. Ehhez viszont erőt kell gyűjtenem, ami egyelőre nem megy. Túlságosan erős a letargia, ami újra és újra elhatalmasodik rajtam a bezártság és az unalom miatt, hiszen hosszú évek óta élek már a munkámnak és ő most ezt vette el tőlem. Nem tudok egész nap csak henyélni, képtelen vagyok csak olvasással és pihenéssel tölteni az időmet. Ez... ez egyszerűen kikészít. Még a fejemet sem emelem fel, amikor nyílik az ajtó. Ő éli életét odakint, gondolom jól szórakozik és ki tudja, hogy mivel foglalkozik, amikor épp nem velem próbál foglalkozni, de persze akkor is csak érdekből, én pedig élvezzem ezt... a rémes állapotot? Nem gondolhatja komolyan. Egy árva szót sem szólok, amikor meghallom a hangját. Persze a kertbe, és ott mit csináljak? Átváltozhatnék és megpróbálhatnék elszökni... ha azt hiszi, hogy gyenge vagyok ahhoz is, hogy felkeljek a földről, akkor erre talán nem számítana. Nem moccanok, megvárom, amíg felkanalaz a földről és ő maga indul el velem kifelé. - Minek menjek ki a kertbe? Úgyis mindegy, hogy mi van velem... hozz vitamint, ami a kicsiket erősíti, csak ez a lényeg. - csendes, beletörődőnek tűnő szavak, amiket kiejtek a számon, mégis legalább annyira megerőltetem magamat, hogy átkaroljam a nyakát, hogy ne csak aléltan csüngjek a karjaiban. A fenébe is bele sem gondol ebbe az egészbe! Terhes vagyok, kavargó hormonokkal, mozgásra is szükségem lenne, eseményekre, hogy ne őrüljek bele ebbe az egészbe, ő pedig... azt hiszem fel sem tudja fogni, hogy más mit érkezhet, talán eleve nem is alkalmas érzésekbe belegondolni, hiszen neki kétlem, hogy lennének. Nem is értem, hogyan akar a gyerekekkel foglalkozni egyáltalán, neki csak utód kell, vagy... vagy azt sem tudom, hogy mire jó ez az egész. - Miért nem hagysz elmenni? Miért nem egyezhetünk meg... mint két normális ember? - tudom, hogy mi lesz a válasz, de mégis újra kibuknak belőlem a fáradt szavak. Engem nem érdekel a kinti világ, én nem félek attól, hogy mi várhat rám ott, hogy mit tenne a kör, ha megtudnák, hogy kinek a gyerekeit hordom a szívem alatt. Nekem nem ártanának, bár tény, hogy őt nem engednék a kicsik közelébe és azt hiszem ezzel ős is pontosan tisztában van, de úgy tehetek, mint aki elég naiv és nem gondol bele a részletekbe, úgy jóval könnyebben altatom el az esetleges gyanakvást.
Álmosan másztam ki az ágyból, elégedett pillantást vetettem a két szőkeségre, ám az idilli hangulatot hamar megtörtem. - Jó reggelt, körülbelül negyed óra múlva csak a hűlt helyeteket szeretném látni. – mosolyodtam el, ám semmi jót nem sugárzott ez a mosoly. Oké, hogy tegnap elszórakoztattak, de az csak egy estére szólt, ne többre. Na meg nem szeretném, ha az angyalkám meglátná őket, neki nyugalomra volt szüksége. Nem pedig arra, hogy az én kis dolgaimat lássa, ő egy ideig úgysem tud szórakozni, bennem meg volt annyi, hogy ne mutogassam az én szórakozásaimat. Persze legfőképpen a kicsik miatt. Calypso csak másodlagos dolog, viszont annyit azért tudok a terhességről, hogy az anyának szükséges van a pihenésre, a nyugalomra. Azzal, hogy bezártam ide csak őket akartam védeni. Mégis mennyi esélye lenne, ha megtudná a rendszer, hogy az én gyerekeimet várja? Semennyi, a meg nem született babákat megölnék, már pedig az én szememben ez elég gerinctelen magatartás. Az meg a másik dolog, hogy vele is csinálnának valamit, pedig nem ő tehet arról, hogy ennyire jól nézek ki, és nem tudott nekem ellenállni. Mondjuk ki aki ellent tudna? Vidáman mentem a fürdőszobába, tegnapelőtt még egy rendszerbeli angyalt sikerült elkapnom, kicsit unalmas játék volt, egy szárny nélküli angyal. Elég siralmas látvány volt, felvette valódi alakját, de így elég szánalmas látványt nyújtott. Ellenben az én alakom, na az már valami. Ritkán veszem fel, viszont a tudomány kasztos kisasszony megérdemelte, hogy lássa. Még él, csak éppen a nyelve nincs meg. Nincs arra szükségem, hogy Calypso meghallja a segítség kérést, s így nem is fogja. Majd egyszer megkínzom, most még hagyom, hogy szenvedjen, leessen neki innen nincs kiút, csak darabokban, vagy hamuként, attól függ milyen kedvem van, és hogyan végzek vele. Tusolás után felöltöztem, majd elégedetten konstatáltam, hogy eltűnt a két hölgy, a nevüket nem tudom, mondták, de nem volt érdekes. Nem arra voltam kíváncsi. Lassan sétáltam az angyalkám szobájába, napok óta ki sem jött onnan, szüksége van a friss levegőre. Meg D-vitaminra amit a pincében nem nagyon kaphat meg. - Calpyso..mi lenne, ha egy kicsit kimennél a kertbe? Szükséges van a napfényre, és a kicsiknek is. – pillantok rá félre döntött fejjel, majd, ha nem akadékoskodik felveszem az ölembe, akkor én viszem ki, nekem aztán teljesen mindegy, de az lesz amit én akarok.
Calypso
Don't Hide Your Real Face
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Caryeth
☮ Kor : 288
☮ Hozzászólások száma : 28
Tárgy: Re: Alagsor Csüt. 22 Okt. 2015 - 20:36
Leviathan & Calypso
I LOST MY MIND
Nem rázom vadul a rácsokat, nem lenne az ég világon semmi értelme sem. Egyszerűen csak el kell viselnem ezt az egészet. Idővel csak feltűnik Nemesisnek, hogy nem kerültem elő, hogy nem jelentkezem be, csak ne hónapok múlva legyen, mert már az elmúlt heteket is határozottan rosszul viseltem. A fene se gondolta volna, hogy őszintének lenni ilyen nagy hiba, de úgy fest, hogy még is így van. Felhívsz egy pasast, mert kiderül, hogy terhes maradtál tőle, erre konkrétan elrabol és bezár. Gondolkodnom kellett volna és még véletlenül sem menni el abba a bárba, amibe a barátnőm... kollégám vonszolt el. Nem kell nekem pihenés, maradnom kellett volna otthon egy könyvvel, egy pohár borral és kész. Helyette most itt vagyok, nem tudok kijutni és azt sem tudom, hogy mi lesz, ha megszületnek az ikrek, mert ikrek, ennyi már biztos. Hetek teltek el, sőt ha jól sejtem már talán pár hónap is, azóta, hogy itt vagyok és kétlem, hogy ha bezárt, akkor majd simán elenged a gyerekekkel, én pedig nem fogom őket csak úgy itt hagyni. A legjobb az egészben, hogy arra sem számíthatok bevisz majd a kórházba szülni, de akkor hogyan oldja meg ezt az egészet? Még csak azt sem tudjuk, hogy nem lesz-e valami baj, komplikáció, bele is halhatok, ha nincs segítség, bár gondolom őt ez teljességgel hidegen hagyja, gondolom neki a gyerekek kellenek és nem rám van szüksége. Igazából azt sem értem, hogy egy ilyen alakban honnan vannak ilyen mély apai ösztönök... az egész fickó érthetetlen, de hát démon, valahol nem csoda, ha nincs rendben valami a fejével. A lakhelyem miatt végülis nem panaszkodhatom, nem piszkos, nem koszos, csak épp ablak nincs, gondolom nem értékelné, ha kiabálnék, bár ha jól sejtem úgy se hallaná senki sem. Kényelmes ágyam van, szépen berendezett szobával. Persze nincs benne semmi, ami veszélyes lehet rám, vagy a babákra, bár egyébként is képtelen lennék ártani neki, viszont ezzel ő nincs tisztában, legalábbis nagyon remélem, hogy így van. A napok monotonokat és fogalmam sincs, hogy meddig bírom majd, hogy mikor veszítem el a hitemet abban, hogy valamikor is kijutok innen. Próbáltam már mindent, kérlelni, könyörögni, fenyegetni, de egyik sem ért el semmiféle célt, mintha nem is érdekelné, hogy hogyan alakul ez az egész, mintha fel sem fogná. Orvos vagyok és tudom, hogy egy szülés nem olyan egyszerű, ő pedig ebbe szerintem bele sem gondol. Csak nem állít fel egy komplett orvosi szobát itt, vagy... képes lenne akár még erre is? A földön fekszem, hiába van ott a kényelmes ágy. Nem sok mindent tehetek, olvasok időnként, de a külvilág hiánya komolyan kezd az agyamra menni. Csak fekszem a padlón és nézem a plafont, időnként az ajtó alatti vékonyka rést, hogy látok-e valakit közeledni. Akkor sem moccanok, amikor odakint jól láthatóan villany gyúl, majd mozgást is hallani. Léptek zaját. Meglátogat időnként, enni is ad, még külön mosdó is van itt, mindenem meg van, ami kellhet, de ettől még ugyanúgy rab vagyok, ettől még nem változik semmi. Halovány árnyék vetül az ajtó alatti kis résre, ez azt mutatja, hogy valaki áll előtte, aztán nyílik az ajtó, én pedig csak szótlanul nézek fel rá, de nem moccanok, nem úgy fest, mintha fel akarnék állni. Enni hozott? Beszélni akar? Nem tudom, talán nem is érdekel, azt sem tudom hirtelen, hogy mennyi idő van. Van órám, de az embernek nincs meg a rendes időérzéke, ha nem látja a napot, ha nem érzi a napsugarak simogatását az arcán. Soha sem gondoltam volna, hogy ez ennyire tud hiányozni.
Kezdőlap 
|| 
