1945; Venice

Leviathan & Cassiopeia

I want to hold you close, skin pressed against me tight.
+18?

Már hat év eltelt azóta, hogy nem csak egyszerűen leléptem, elhagytam a férjemet, a lányomat – a családomat -, hanem valósággal meg is szegtem minden létező szabályt. Kiléptem a Rendszerből. Nem csak úgy, egyszerűen, nem bármiféle hang nélkül, nem csupán kicsusszantam egy résen, és eltűntem az őrködő szemek elől. Nem. Én ennél jóval hangosabban tettem mindezt. Sokan figyeltek rám, és a férjemre akkoriban. Nem váltam el tőle, igazság szerint még most is a férjem, de mondok valamit: magasról leszarom. Az a férfi nem elég jó nekem, mert nem elég rossz. Az a férfi gyenge, gyáva, és egyszerűen eltörpül mellettem. Nem neki teremtettek. És ő oly’ annyira kevés nekem...
A Rendszerből való kilépésem után, bevallom, volt egy rövid, illanásnyi pillanat, amikor megrettentem. Talán még meg is bántam. Talán az a gyorsan tovatűnő gondolatfoszlány is megfordult a fejemben, hogy visszacsinálom az egészet, meghajolok, ha kell, térdre borulok a feletteseim előtt, és visszakönyörgöm magamat a Körbe. Itt volt ez a pillanat. Volt. És nem ragadtam meg, helyette úgy csusszant ki az ujjaim közül, mint a víz – és én még csak meg sem próbáltam utána kapni. Hagytam, hogy az idő homokja kifolyjon a tenyeremből, ujjaim résén, és szembenéztem a vad ismeretlennel, a saját démonaimmal.
Hát nem módfelett groteszk, hogy egy magamfajtának is lehet-, hovatovább van is rosszabb oldala? Még sokkal-sokkal rosszabb, mint, amit a környezete, a világ lát. Mondok én valamit, ami talán jó lecke lehet későbbre: mindenkinek van árnyéka, ugyebár, csak az nem mindegy, hogy az árnyékunk mikor válik nagyobbá, mint mi magunk, és, hogy ez a sötétség mikor kebelezi be az embert, na, és persze, hogy hogyan reagálunk az ismeretlenre, a rejtettre, a sötétségre.
Én felépültem belőle. Teljesen elmerülök a saját árnyékomban, lubickolok a sötétségben, élvezem, sőt, úgy érzem magam, mintha lényemben, alapelemeimben, sejtjeimben és idegeimben változtam volna meg.
Kibaszott szabad vagyok.
Már egy ideje eltakarodtam Európából, és a közeléből is, a tengeren túlra utaztam, hogy az Államokban elvegyülhessek, eltűnhessek, új életet kezdhessek. Olyasmivel kezdtem el foglalkozni, amivel már régen nem kerültem még csak kontaktusba sem: eleinte mocskos, sötét, alvilági alakokkal üzleteltem. Droggal, ékszerekkel és fegyverekkel kereskedtem. Kicsit sajnálom, hogy egyetlen bankot sem raboltam ki, de ez van. Itt, és most, Olaszországban, Velencében annyi múzeum van, értékes, antik holmikkal, hogy bele fogok rokkanni, mire beleunok a tolvajlásba. Aztán persze annyiért eladhatom a műtárgyakat, amennyit nem szégyellek kérni értük a gazdag, dilettáns faszoktól. És még milyen jó, hogy nem vagyok szégyellős! Aztán a múzeumok veszteségéről nyilvánvalóan fognak írni a helyi lapok, én pedig ezt kihasználva, hozzáértő, sokat ígérő, szavát tartó műhamisítóként majd szépen bekopogtatok az igazgatóságok ajtaján, felajánlva hamisítványaimat, átmenetileg, legalább addig is lógjon valami a hideg falakon, míg a valódi darabok vissza nem kerülnek. Nehogy már egy csúnya, gonosz tolvaj miatt essen az aktuális múzeum látogatottságának száma... az módfelett rossz volna, nem igaz? Dehogynem! Én pedig rendes nő vagyok, ugyebár.
De, mielőtt belefognék a munkába, mielőtt nekiállnék körbejárni a városi múzeumokat, feltérképezve őket, megfigyelve a kamerák állását, a biztonságot, a védelmet, és minden egyéb fontos, és cseppet sem elhanyagolható részletet, nem feledkezhetek meg a férjem születésnapjáról.
A Moresco Hotel igazán impozáns és pompás hely ahhoz, hogy az ember démon olyasmit tegyen, mint, amit én is tettem éppen. Túlságosan is az. Vagy éppen mindaz, a szobákban zajló szenny teszi ilyen elképesztően ragyogóvá a gonoszságot, amit éppen művelek. A szenvedély, a titok, az intrika, a szeretők csókjai, a titkon levett jegygyűrűk, és a ki nem mondott igazság, na, meg persze az a sok hazugság. És az igaz, meg nem játszott gyönyörsikolyok – el ne feledjem (nem is tudnám).
A megfelelő pillanatban – a férfi kielégülésének csúcspontján – metszem nyaki ütőerét, jobbom mutatóujjának legfelső ujjpercére húzott gyűrűvel, mely körmömre-, apró, de ugyanakkor halálos pengeként simul. A vér a nyakamra, a csupasz mellkasomra spriccel, testemre ömlik, valósággal fürdök a skarlát nedűben.
Üzenetet írok vele, egy sárgás levélpapírra. Csupán ennyit: Dall’Italia con amore. Egy, a művemről készült, szürkeárnyalatos fotót is a borítékba csúsztatok, mielőtt magam mögött hagynám a hotelt, és a következményekkel mit sem törődve, mintha csak a világ legtermészetesebb dolga volna – és, hát, valljuk be, nekem már az is -, a postára megyek, feladni az üdvözlőlevelet férjemnek. Bár láthatnám az arcát! Még fizetnék is érte, hogy premier plánból élvezhessem a reakciója látványát.
Kaján örömmel vetem bele magamat a Velencei éjszakába.
Astaroth mellett megtanultam, milyen a hedonista élet, megtanultam elengedni magamat. Tudom, mire való a testem, tudom, hogy hogyan használjam. Tudom, hogy hogyan használjam mások testét, hogyan használjam ki a lelküket. Jó volt Amerikában, ahova oly’ sok kétségbeesett, reménytől túlfűtött lélek érkezett, s járt-kelt az utcákon, a bárokban, a tánclokálokban. Élveztem minden egyes pillanatát annak, hogy szabadon játszadozhatok velük. Hogy elvehetem mindazt, ami még számít, hogy én lehetek az, aki az utolsó vágást ejti a kétségbeesett lelkeken, hogy én lehetek az, aki végigasszisztálhatja életük utolsó, gyorsan múló pillanatát. Imádok én lenni az utolsó, akit az emberek, a lények életükben utoljára látnak. Megtanultam uralkodni. És most élvezni akarom mindezt. És hol máshol élhetném ki magamat, ennél jobban, ha nem a szenvedélyes, vakmerő olaszok között járva?
Most is érzem, ahogyan a férfiak, és a nők utánam néznek, ahogy a lámpák bronzos fénye alatt haladok a macskakövekkel kirakott, keskeny, szűkös utcákon. A tarkómat cirógatják a pillantások, minden egyes gerinccsigolyámat, sorban ölelik körül a vágyódó tekintetek láthatatlan kelméje. Nagy levegőt veszek, a cigaretta hamvadó vége felvillan a sötétben, az ezüstös füst gomolyogva illan tovább, de csak miután ellepte tüdőmet, elmémet, aurámat.
Zene szűrődik ki egy zárt ajtó mögül, a szenvedély és a vágy túlfűtött illata lengi körül a helyet. Hanyagul ejtem el a dekket, és fekete magas sarkúmmal lépek rá, mielőtt belépnék. Azonnal nyitják előttem az ajtót – és az élet pezsgése azonnal magával ránt. Ezek az emberek alig várják, hogy hódítsanak, hogy meghódítsák őket. Nem érdeklik őket a társadalmi normák és szabályok. Rebellisek, ellenszegülők, zendülők.
Mocskos mód táncolnak, úgy, ahogyan azt máskor, más időben, más helyen nem volna illendő. Csókolóznak, szemrebbenés nélkül szeretnek bele egy idegenbe, egyetlen éjszakára, adják át magukat nekik, vesznek el belőlük egy darabot. Megcsócsálják, majd kiköpik egymást. Élnek.
És a Halálnak mi sem lehetne csábítóbb, semmint az élet.
Ópiummal és abszinttal kínálnak – én pedig nem mondok nemet.
Kiszúrom Őt. Egyelőre tekintetem tiszta, pillantásom éles. Velem szemben ül, a tágas helyiség túloldalán. Aranyszín íriszeimet kékjeibe vájom, és nem eresztem.
Ez bizony nyílt felhívás keringőre, kedves Uram.