A kölyök következtetése csak annyiban hibás, amennyiben a fivér mögött keresi a jövőt. Angra nem takar el előle semmit. Körülötte mászkál, mint egy kisbolygó, ami figyelmet követel, mert akár akarja, akár nem, Ahurának társa a jövőbe vezető úton vérséggel és lélekkel elrendelt köteléküket nem robbanthatja fel a macskaközöny és agresszió. Ahura állandó NEMNEMNEMNEMNEM nyivákolása élesen szembemegy mindennek, ami természetes, szent, szentségtelen, és úgy általában, meg képes mozgatni a világon bármit. A macska pediglen, mivel ragadozó, nem menekülhet el az egérúton akkor sem, hogyha olyan kicsike, bájoska, mint egy kis egérke a mesék gyöngyöző világában amit olyan anyukák olvasnak fel cseprő gyermekeiknek, akik azután ordítva és sikoltozva csapják agyon a szörnyű kis egérbestiákat a konyhakövön seprűvel szétmázolva az agyvelejüket. Csak Ahura emelkedhet fel a múlt sérelmein, de ettől nem lesz jobb ember, vagy jobb démon. A saját életét könnyíti meg vele, mert Angra megtorolja a jelen sérelmeit, amit viszont Ahura múltbéli sérelmeiből fakadó tettei generálnak benne. Leegyszerűsödne minden. Az lenne a tiszta lap. Ahol Ahura áldozat, ott Angra is az. Az anyja áldozata, aki éket vert testvéri szövetségükbe. Az apja áldozata, aki kiforgatta a kívánságát és elvette a családját. Ahura áldozata, aki lám, milyen jelentéktelen erőnek érzi magát, de lám, nyolc éve dobálja ki szorgalmasan a "nálánál hatalmasabbat".
"...és az tűrte, tűrhetetlen nyugalommal, mert az Ítész így akarta. - Eljöttem íme a kilencedik esztendőben hozzád Herceg - kezdte a lovas, mély hangja zengett és a vártemplomban megkondult a harang a hallatán. Rezes hangja vészt vert, tűzvészt és árvizet, ellenséget a látóhatáron, de a néptelen környéken senki nem törődött veled. - A tündér nevében - bólintott a herceg lanyhán, magához intette a bolondot, és az cigánykereket hányva szaladt fel az emelvényen, felugrott a trónus mellé és térdre is esett, bohókás dallamon dúdolt gúnyversikét a tündérről. - Megmérem a lelked, herceg. Ha könnyűnek találtatik úgy a tündér birodalmában raboskodsz nyolcszor nyolcszáz esztendőig, alázattal szolgálod a háza népét, mert nincs ezen a világon keresnivalód, lelketlen és gonosz ember lettél. - Vedd hát - intett a legkisebb királyfi, és a lovas magához vette a lelkét. Aranymérlegre helyezte, és a másik serpenyőbe egy tollat rakott, ékes hattyútollat, oly fehéret, hogy a fénye beragyogta a tróntermet. Kacagott ezen a bolond, és előreszökkent, ráugrott a serpenyőre, a tollat a kalapjára tűzte, és az menten megemelkedett a mintás nadrágú ülep súlya alatt. Nevetett a bolond, a lábát lóbálta, és az ítész döntött is azonnal. - Nehéznek találtatott a lelked herceg, úgy fest, hogy a tündér szolgája nem is és nem most leszel - szólt, és eltűnt, lovastul, mérlegestül, bolondostul és tollastul, csak a lélek hullott a földre a legkisebb herceg lába előtt, és a harang hallgatott el, hogy a helyében madárdal szóljon a kertben fényeskedve. Így ért véget a legkisebb királyfi megpróbáltatásának meséje."
Átható szemei a fiún. Tényleg úgy tűnik, mintha az össze-vissza beszélne, hiszen bevallottan semmibe veszi a műveit, az alkotásait, az egész munkásságát és azokat is, akik a munkásságát pártfogolják, akiknek tetszik. Hogyan is gondolhatna másra? Miért ne gondolna másra? Azért nem gondolhat többet a zavar mögé, mert neki is óvnia kell magát a csalódottságtól. Talán Ahura csak arra vár, hogy kicsikarjon belőle egy reménykedő kis hitet abban, hogy titokban olvassa, kedveli és követi, hogy aztán tőjéből lenyírja ezt. Angra ismeri a saját módszereit. És tudja, hogy Ahura is ismeri őket. Nem bízhat abban, hogy egyszer nem fordítja ellene ilyen előzmények után. Megemeli a szemöldökét. Még hogy nem érdekes, ó nagyon is az. Érdekes, de nem feszegethető téma. Méghogy nem lenne szabad neki! Hát ki kezdte az állati szimatolgatást, ha nem az ifjabb, annyi bujasággal mozgó orrhegyén, ami sok volna egy zárdaszűznek is? Angra nincsen fából, démonból faragták, és a démon gyarló. Irigyli az önfeledtséget a fiútól, amibe ő maga taszította át, és irigyli azokat is, akiknek valahol a bolygó akármelyik sarkán nem kell megbánniuk, ha valami hasonlót tesznek. Bárcsak tudná, hogy hol simogassa, sajnos a macskalélek zárt előtte, és Ahura még a kulcsát is lenyelte, önző kis jószág így csak természet adta módszerekkel kedveskedik neki, és nem fél attól, hogy a parányi jószág puha bundájának ékszerérintésén keresztül felzabálja folyományaként az emberi érintések dús akarásának, ami még akkor is benne bizsereg, amikor a mancsocskák odahagyják a vállait, cirkalmas macskaköröm-kaparással aláírva azokat. Még csak nem is szisszen.
"...tükörkarját a magasba lendítve, hogy lecsapja a rút sárkánygyík fejét, ám a véréből lett sejtelem-szörnyek feltartóztatták, a lábára tekeredve botlasztották, csizmájába bújva szorították a bokáját, köpönyegébe kapaszkodva húzták vissza. A haját megtépték, az arcát befedték, a ruháját átáztatták a nedves hidegtől a fogai vacogni kezdtek, ekkor a szájára telepedtek a nyelvére ülte, és bűvös fegyverével le nem vághatta őket magáról. A királylány sistergő átkai a fején kopogtak, a sárkány hangjával, ordításával a vérlények a fülébe jutottak, a fejében hömpölyögtek, mígnem fivére érte nem vágtatott, fehér paripájának ágaskodása távol tartotta a sárkány, kisöccsét a nyergébe emelte, majd hetedhét országon keresztül menekült vele, és mögöttük rohant a kurta farkú kis malac, nyergében az éneklő magányosságűző madárral, és a királylány, no meg a sárkány boldogan éltek, amíg egy másik lovag le nem győzte őket."
Kéz a szájon, a némaság szimbólum, kellemetlen és fájdalmas, mint a gégeporcán a bőr feszülése. Kék szemében a vörösségnek árnyéka sincs, a tekintete fejjel lefelé alig érvényesül, vizes haja alatt a koponyájának tetején érzi a fiú szívdobbanásait. Milyen heves. Bárcsak ő maga is ki tudná fejezni az érzelmeit neki egyetlen pillantással, akkor talán nem fojtaná belé a szót, ám a szemei olyanok, mint a kutak. Visszatükrözik és elnyelik egyszerre a belé dobott pillantást, csak a felszínükön futó gyűrűző felületgyűrődéseken látszik, hogy a lélek nem egészen egynemű vele. Nyitja a száját a kéz alatt, hogy a "miértre" válaszoljon, ám az nem távolodik el ettől, így pedig nehéz volna értelmes szavakat formálnia. A figyelem tiszta, szinte kristályos, ahogy nézi Ahura lángoló dühöngését. Nem bólint. Tartja magát a korábbi álláspont, honnan is tudhatná, hogy mi az, amire szüksége van, ha a fiú sose adott neki lehetőségeket arra, hogy közelséget tapasztaljon. Csak a múlttal dobálózna megint, azzal pedig nem haladnak a jövőbe. Fanyarság csillog a szemeiben. Szívesen szólna. Hogy erre teret nem kap, határozottan zsarnokságnak éli meg. Utánanéz a fekete macskaszigonyfarkincának. Nem sieti el a távozást, gyanítja, biztos ami biztos alapon Ahura órákig nem jön ide. Megeszi a rántottáját, dobozba teszi a fiúét. Elmosogatja a tányérkáikat, bár rendes férfi nem mosogat. Felöltözik, és egy kis cetlit is ír, amit az asztalon hagy. "Vasárnap találkozunk. Kösz a reggelit. Angra"
Nem tud ilyen messzire látni. A megélt múltból jó, ha 21 évre emlékszik vissza tisztán, egyszerűen képtelenség, nem hogy háromszor ennyire tervezni, de öröklényi fejjel inkább. Túl sokat van ahhoz emberek között, hogy igazán kialakulhasson benne a távlati gondolkodásmód. Számára az élet most van, annyi alatt kell megélnie a jelent, mint teszik az emberek, s ha megöregszik és meghal, avagy hiúság okán úgy dönt, előbb játssza meg azt, hát új életet kezd majd és indul minden elölről. Talán nem képes háromszor annyit látni, mint amennyire a múltból emlékszik vissza, de teljességgel lényegtelen. Csak nagyon nehezen tud másra figyelni a közvetlenül előtte álló, jelenét bojkottáló fivéren kívül, aki örökké kitakarja a lehetséges útvonalakat. Menekülőutak. Egérút-egérút hátán és egyetlen koszos kis rágcsáló sem szaladgál keresztül rajtuk, hogy úri vadászkedvében, merő véletlenségből túljusson a blokádon. Csak azt látja, ami előtte van, azzal tud tervezni, amit már megtapasztalt korábban... pont neki kellene hát felülemelkednie a múlt sérelmein? Az emberek egy életen át sem képesek rá, a misztikusok évszázadokig őrzik a maguk haragját. Hogyan legyen éppen ő jobb mindenki másnál? Tudja, hogy meg kell tennie. Tudja azt is, hogy baj van vele és hogy mindez egyszerűen csak... nem normális így, ahogy van. Ezért jár pszichológushoz. Hogy képes legyen rá. Áldozatnak. Így nevezzük azokat, akiket akaratuk ellenére a náluknál hatalmasabbak kihasználnak saját céljaikra, a maguk örömére. - Mh...? - Értetlenül rebben bátyjára pillantása. Hogy a fenébe érthette félre? Hiszen saját műveinek méltatlan alábecsülésére válaszolt... zavarba jön a férfi túl hosszúra nyúló figyelmétől, vagy talán inkább a szituációtól, amibe épp most keverte magát. Kissé kényszeredett mosoly vonaglik meg a száján, idegesen túrja fel tarkóján a rövid tincseket. - Nem érdekes. Csak összevissza beszélek. - Hazudik. Véleménye nem valami meggondolatlan, hirtelen felinduláson alapuló borzadvány, hanem rengeteg olvasás és tanulmányozás eredménye összeérve mindazzal, amivé Ahura vált az elmúlt évek alatt. Nem akar mélyebbre ereszkedni ebben a témában, mert az éppolyan sötét verem, melyben könnyedén összezúzhatja magát. Más kérdés, hogy ennek szinte egyenes következményeként sétál bele egy másik csapdába. Még emberi lénye rázkódik bele a másik hangjába. Egészen biztos benne, hogy ez a tónus itt és most tökéletesen helytelen, hogy egy báty nem sugdos így tulajdon öccse fülébe, s ez utóbbi sem reagálhat rá büntetlenül úgy, ahogy teszi ő. Miért a borzongás a gerince mentén? Miért simulnak az ölébe a szavak, amíg felforr tőle a vére és szétcsúszik minden gondolat...? Elveszti magát a fejében dúló belháború közepén és nem igazán érdekli mit szabad, vagy mit kellene. Gátlástalanul élvezi a cirógatást, szabadjára engedett keze felsimít a hím combján, tarkóról ujjai a hajszálak közé túrnak. Annyi ponton érinti hirtelen, mintha egészen be akarná kebelezni a másikat, mohósága ösztöni szintre ereszkedik és semmi, semmi nem elég... A macska farka a megfeszülő torokra simít, háta homorít, ahogy a másik tarkóval simogat, a laza aurasimi bőven megfelelő. Ahogy kibukkan a másik oldalon, s a hím oldalra fordítja a fejét, puhán lefejeli. Mini dorombgenerátorként csavarja fel rajta a hangsávot, mikor Angra a szarvacskákra csókol, a lapockáira búgott szavaktól szorosabbra csúszik a torokra fonódó vékony, démoni végtag, a bőrszárnyak aprót rebbennek. Szereti ha a szárnytövek között simogatják. Szeretné, hogy simogassa végre. Meglöki a férfi állát, ahogy feljebb nyomja a fejét és hozzá dörgölőzik. Valahol félúton szűnik meg a hatás, bár az átmenet nem azonnali, hagyja végigérni a hízelgés momentumát. Aztán csend lesz. A gyógyító doromb rezonanciája elhal, a macska mozdulatlanná válik, farka megrándul a férfi torkán. Aztakurvaanyját. Hangosan fúj, karmait kiereszti és belemélyeszti a férfi bőrébe, alig pár szúrásnyi a fájdalom. Inkább menekül, semmint valóban támad, sebesen hátralép a férfi vállától és egy szemvillanással később eltűnik róla a macska súlya... a hangulaté már kevésbé. Angra száján nagyon hirtelen jelenik meg öccse tenyere. Hátrahúzza a fejét, míg tarkója a mellkasán koppan, pillantása olyan nyersen hullik a másik arcába felülről, hogy szinte zavarba ejtő. Felsebzett figyelméből világra ömlik a rengeteg, fullasztó érzelem: zaklatottság, zavar, düh, sistergő indulat, szégyen, fájdalom, megalázottság. Annyi minden kavarog benne, hogy pár másodpercig még ő is néma marad, holott keze szorosan tapad a férfi szájára, tettlegesen kárhoztatva ugyanerre. Az arca lángol a szégyentől. Hogy tehette meg ezt vele? - Hogy lehetsz ekkora rohadék... hogy... miért...? - Nem találja a szavakat. Annyi mindent vágna a fejéhez, minden egyszerre akar a nyelvére tolulni és végül nem lesz belőlük semmi. Elégedetlenül, frusztráltan nyög fel saját képtelenségét érzékelve, a testébe beleremeg az indulat, a szíve egy kolibri szárnyának őrült tempójával ver a mellkasában. Lehunyja szemeit, míg mély levegőt vesz és némiképp lenyugtatja magát. - EZT akarod tőlem Angra? EZ a közelség, amire szükséged van? - Ujjai megrándulnak a férfi száján, de nem engedi beszélni. Annyira sértett, hogy ha egy hangot is megneszel tőle, azonnal beleveri a fejét a pultba. Oldalra rándul az álla, nem akar már ránézni, mintha megtalálta volna a pillantásban a maga válaszát és nem lenne szüksége többre. - Most elmegyek. Nem akarom, hogy itt legyél, mire visszajövök. Csak tűnj el innen. - Nem hagy lehetőséget a másiknak, hogy elfogja, ha eddig nem tette, vagy ha tette is, hát egyetlen alakváltással csúszik ki az ujjai közül. Macska alakjában menekül el a konyhából, át a hálószobába, s végül hatalmasat dörren utána az ajtó, ahogy távozik. Engesztelhetetlenül dühös rá. Dühös, mert megtette. És dühös azért is, mert abbahagyta. Csak az előbbit ismerné el a kettő közül, még ha az utóbbi is az, mely igazán mérgezi.
Kettőjük problémáját csak akkor lehet besöpörni az asztal alá, hogyha azt mindketten úgy akarják. Ifjak még, de a gyámoltalan emberi tulajdonságok mérhetetlenül távol állnak tőlük. Angra képtelen lenne rábólintani arra, hogy oké, békén hagyja Ahurát, ha az ezt akarja, mert nincsenek emberi félelmei a témának. Egy klasszikus emberi tragédiában azért képes az egyik fél erre a másik "javára", mert valójában mérhetetlenül gyenge és bizonytalan, képtelen arra, hogy az elutasítással szembenézzen újra és újra. Angrának sem sétagalopp, de nem maximum 60 esztendő távlatában gondolkodik, messzebbre tekint, többre vágyakozik, mint amennyi eleddig kijutott és puszta kényelmi megfontolásból no meg az életidő rövidsége őt nem tarthatja vissza. Mindketten makacs kölykök. Ahura arcán az időjárást is megszégyenítenék az érzések gyors váltakozásai, a férfi tág figyelemmel követi őket, ám nem kommentálja azokat. Veszedelmes volna olyan gondolatokban elmerülni, amik egy olyan múltat feszegetnek, amit mindketten megéltek, ám más helyzetről. Okosabb volna Ahurának is túltennie magát a sérelmein, mert bárhányszor a múlt traumáit emlegeti, arra kényszeríti Angrát, hogy emlékezzen. Emlékezzen a saját kényelmére, boldogságára, a családjának egységére. Nem véletlenül nem feszegeti ezeket a dolgokat a férfi. Számára veszteség az, ami elmúlt. Ahurának nyilvánvalóan veszteség az, ami akkor volt, de hát hogy hívjuk a modern időkben, akik azon szenvednek, ami mindenki másnak amúgy jó? Lázadóknak, árulóknak, mártíroknak. Angra ezekre gondol. és közben mindig, mindig nyugalomra és belátásra inti magát. Macskalégiót szelídíteni nehéz, és igaz, hogy talán a lényének legmélyén ugyanaz, ám nem ugyanúgy.
"...ám ahogy belépett az ítész már nem nevetett. Hideg lett a nagy teremben, és a bolond látványosan vacogott, fogait csattogtatta és térdein citerázott, esett és kelt a barna ló mögött, ami ott vonult végig ahol egykor gyalogszerrel, s még régebben térden jártak a királyok elé járulók. Mostanra megtört a kövezet és kihajtott résein a moha, nem úgy a trónon, amit a bolond nagy rendben tartott meg a legkisebb hercegnek. Itt ült az, lazán és dölyfösen, ében hajának olvadt tincsein elhullámzott a drágaköves korona. Nagy szemeiben jött a lovas, köpönyeget alak, szembogarán a kasza és íriszén mögötte táncolt a víg bolond, befonva a ló a farkát, megcibálva sörényét..."
- Most nem tudom eldönteni, hogy melyik médiumról beszélsz, az írásaimról, vagy a szereplésről - a figyelmét egyáltalán nem ragadja meg a kinti világ, a tekintete a fiún, de talán rá sem figyel. Nem eléggé. A sorok nem ismerősök, nem fordít elég figyelmet a rajongóira sem. Az alkotás érdekli, és a rajongók puszta lénye, képtelen lenne a vitáikat szemmel követni. Egy-egy kommentelő mintha több figyelmet kapna, mint ő... Hosszú pillantást vet az öccsére. Valahogy elveszíti értelmét az, amiről beszélnek, illetve nem beszélnek az utalások hálója csapdába ejti. KOmolyan? Ő az, aki mindig olyan egyenesen, nyíltan és durván fogalmaz, és most azon kell töprengenie, hogy mire céloz a fucking kisöccse? Ez hallatlan. Utálja a szituációt, és mégis annyira édes a fivéri közelség a testvériség testisége, ahogy egy asztalnál esznek annyi vészterhes szó közepette. Még mindig reménytelenül romantikus. - Neked pedig puha szagod van - súgja a macskának a fiúban mély, bársonyos, kizárólag az ágyban használ hangon. Lehet valami abban, hogy az állatok a rezonanciát megérzik, és valahol a démon is csak állat most. Az apja alkotása le is nyűgözhetné, ha nem volna ilyen árva miatta, ám most nem érzi magát árvának. A macska gazdái körül elolvad a világ, amikor legszeretettebb dédelgetett ölkedvencük enged a hízelgésnek, és odadugja a fejét, ahova az ember kívánja. Laza a keze, az ujjakon és kézfejen végigsimít, a mancsocskát nem fogja el olyan durván, hogy bántsa a fekete pamacs önérzetét. A karján simít, mélyen sóhajt szinkronban a testvéri vággyal, macskaharapást szőrivel a fülén, ahogy odalesz az emberi test úgy biccen a feje a kismacskának.
"...irdatlan fejét felrántotta, így koponyája helyett a kis herceg kardja mindössze az egyik tülkét és fülét csapta le. Ordított a sárkány és fent a torony magasában sikoltozott a királylány féltve őrét a két veszedelemtől, szívének, testének és erényének mindörökkön hű, dúsgazdag, kincshalmon tespedő bajnokát veszni mégsem hagyhatta. Bömbölt a sárkány, a szárnyai lecsaptak, mancsaival szétszórta a büszke hercegfiakat, ömlő véréből bíbor szörnyek emelkedtek fel, hogy megtorolják a vakmerő csapást. És jött a legkisebb herceg szembe a veszedelemmel..."
Belül nevet, a torka, a szája megfeszül, elmosolyodik, az állát megemeli, a tarkójával simogatja meg a közlekedő jószágot, a gerincén forró borzongás ömlik le, ahogy mezítelen vállain is ott, ahol a kicsiny mancsok megérintik. Odalra fordítja a fejét, megcsókolja a parányi szarvakat. - Na ezért szeret téged jobban Misha - búgja a lapockákra, a szárnyakat alig érinti a szája. - Ez most nagyon fog fájni nekem, igaz? - hunyja le a szemét, és kékjéből odalesz a vörös, oda a kedvesség, a szelídség, a macska boldog öntudata. Érdemes volt feláldozni mindezt az öntudat kedvéért? Ugyan már.
Kettejük világa szétszabdalt valóság. Képtelenek egésszé állni az egyes részletek, s nem csak azért mert életüket tulajdon apjuk rombolta szét, hanem mert ők maguk, avagy legalább a kisebbik képtelen megfelelően összerakni a képet. Sehogy sem akarnak passzolni a kirakós darabjai. Mintha saját dühében tépkedte volna meg őket, avagy elszórt volna néhányat útközben, s most a kép torz, groteszk és nem alkot általa is értelmezhető, avagy elfogadható mintázatot. Nem tudja, mit kezdhetne vele. Hogyan nyúljon hozzá. Miként tegye egésszé és akarja-e egyáltalán, vagy csak le kéne söpörnie az asztalról, mint a megoldhatatlannak minősített, dühítő rejtélyeket szokás. Mindig is makacs kölyök volt.
Ritka őszinte mosolyra rándul a szája, pedig Ahura könnyen mosolyog. Mégis, valahogy azok a gesztusok szituációk által megfertőzött reakciók csupán, olyan vonások, melyekben nincsen köszönet, hála és a másik fél nem talál bennük örömet. Most nem így van. Nehéz megmondani, hogy miért, megfogalmazni a pontos okokat, egy tünékeny, alig villanásnyi pillanatra mégis tökéletes a szinkron a két testvér között. Azonnali hatállyal megbosszulja magát a szívdobbanásnyi kellemes érzet, mintha fél lépésnyi előrehaladás után hirtelen kettőt tettek volna meg hátra. Összepréselődik a kölyök szája, hogy visszafogja magát az értelmetlen választól, visszavonult vert macskadémonsereg csupán, kiütve a maga bolyhos, dorombolós komfortzónájából. Nagyon jól tudja, hogy vége van azoknak az időknek. Kristálytisztán él benne a tudás, csupán annak okát méri fel rosszul. Ő a titkok nyitját az eltávolodásban látja, a tényben, hogy nem egymás elől szívják el a levegőt, hogy bátyjának nincs elég alkalma, nem nyílik elegendő lehetősége igazán megmutatni, mit érdemel az a fattyú, aki ellenszegül az akaratának. Hibáztatható ezért? Nyilvánvalóan igen, hiszen épp ő az, aki nem kívánja megadni a lehetőséget az ellenkezőjének bebizonyítására, de egyszerűen nem hisz benne, hogy így lenne egyáltalán. Abban hisz, hogy ha egyszer enged, akkor nincs visszaút, megindulnak egy olyan szakadék felé, melynek a legalján született, melyből az első adandó alkalommal lenyűgöző gyorsasággal menekült, s melybe ha belezuhan, ezúttal darabokra törik szét. Nem akarja ezt megélni. Ha az idegeire is megy, sokkal jobb annak látnia Angrát, ami most, mint hogy annak lássa újra, ami valahol mélyen, még rejtve kell legyen.
Vállat von a megjegyzésre, pillantása elidőzik az ablakon túli világon és valahogy sikerül kiszakadnia egy percre a személyes akadályok közül. - Inkább úgy mondanám, hogy a történetek egésze józan paraszti ésszel is érthető, a mögöttes tartalom meg igényel egy magasabb gondolati szintet, ami viszont nem éri el a kívánt célközönséget, mert a rózsaszín tömegpszichózis elhiteti, hogy "csak" ennyiből áll. - Ez a gondolat nem új és nem az ő szájából hangzik el először. Leírták már korábban. Kifejtették ennél sokkal bővebben is, bár a megfogalmazás kísértetiesen egybecseng. Apró kis hang a kommentelők között. Könnyen elnyomják. Frusztrált lesz tőle. Időnként elhallgat, aztán visszamászik újra, mint valami levakarhatatlan kis pióca, bosszantó ragacs az ember cipője orrán. - Vagy nem? - Elbizonytalanodva pillant fel a fivérre és nem esik le neki, hogy soha nem beszéltek ilyesmiről. Hogy soha egyetlen árva szóval sem említette, hogy érdeklődne egyáltalán a másik munkássága iránt azon kívül, hogy néha aljasul belé döfhet vele. Franc tudja, mi teszi. Talán a pillanatnyi helyzet, hogy béke van, hogy elvonultak az előbbi viharfelhők és a lelke egy kis megnyugvásra vágyna, talán mert a jelen szituáció minden várt természetellenessége ellenére is valahogy furcsán természetesnek hat. - Te hízelegsz. - Helyes kis vigyor rándul a szájára, ahogy közelebb hajol. - Mhm. Tökre hízelgés szagod van... - Magába szívja a másik illatát, mégsem gondol bele többet saját tettébe, mint aminek szánja: játéknak. Szükségtelen, hogy gondolkodjon. Annyira könnyű megtenni... elég ha a vörös köd szétárad a fejében és eltompítja benne az emberséget, hogy helyet adjon annak a démonnak, amivé apja átkozta őt. A mélyben Ahura is csak állattá lett, még ha fivéreivel ellentétben ő meg is kapta az emberi test nyújtotta kettősség kiváltságát. Könnyű így hatni rá. Az ösztön bekurvul a másik hatalmának, a lélek hozzásimul ahhoz, ami fontossá válik, amit óvnia kellene, ami veszélyben van. Mintha hagyná, hogy bántsák? Szeretőn dörgölőzik a forráshoz, ujjai megrebbennek a ráboruló érintés alatt. Nincs macska a földön, aki szereti, ha elfogják a mancsait, de talán egy pillanatig még hajlandó elviselni. Lehunyja vörösre fényelt szemeit. Tökéletesen érzékeli a másik érintéseit. Ahogy a szája az arcán cirógat, ahogy sóhajt, ahogy a nyelve csiklandoz rajta. Az utóbbiba borzong bele, halk nyögése a férfi fülén simít, mielőtt finoman beleharapna. A félöleléssel közelebb húzódik és pillanatok múlva a dorombolás tényleges macskarezonanciára vált, ahogy a kölyöktest eltűnik Angra mellől. Puha macskatappancsok másznak a vállán, átmancsol a tarkóján a másik oldalra, nyílhegyű farka szeretőn a torkára tekeredik, amíg szőrös, szarvacskás fejét dörgöli a démonéhoz. Tán illene ereszteni a mentálpórázt. De igazából, minek. Ezen a ponton immár esélyesen egyet jelentene a "szabadjára engedni a poklot" kifejezéssel.
A szeretet gyakran válhat pusztító erővé, ahogy azt már számtalan alkalommal láthatta Angra műveiben. Nem csak hogy a feltétel adott, hanem kifejezetten szeret is pusztító, emésztő erővé válni, és tönkretenni mindent, ami valaha felépült.
Ez a valóság nem eléggé dimenzionált. Mintha szétszeleteltek volna egy háromdimenziós képet, és az egyes képszeleteket nem egymás mögé rakták volna, hanem mellé, és így sehogyan sem akaródzik neki kiadni a teljes képet. Akár imponálhatna is neki, hogy az ő közelsége az egyetlen, ami hangyabolyos idegbeteget csinál Ahurából, de ... őszintén szólva irigyli a kiegyensúlyozottság hazug látszatát mindazoktól, akik ilyen szeretetreméltó fogadtatásban részesülnek maradék kisöccsétől. Talán nem a valóság, de azzá lehetne tenni, és akkor irigyelhetne valami mást, valami újat. Nyolc év alatt nagyon el lehet fáradni abban, hogy irigységének mindig ugyanaz a kielégítetlen tárgya van, az egyetlen, és ha a feje tetejére áll se kaphatja meg. Olyankor muszáj felborogatni az egész felszíni és felszín alatti világot ahhoz, hogy talán újabb kudarcra fizessen elő a lélek, de esélyes lehet egy nyereség is. A regényhőseinek általában sikerül.
"...éjjel érkezett bús barna lován a tündér ítélője, hosszú kaszát vetett a vállára és aranyzablát a lova szájába. Lépte nyomán törött nyakló virágok hada hullatott szirmot temetőn és az elvadult kertben elbújt minden élő. A bolond sietett kaput nyitni a bősz kopogásra, bő nadrágjában felbukott, cigánykereket hányt és harsonát imitált, mintha bizony pompás vendég kérne bebocsátást, a trónján a kis herceg fanyar kacajra fakadt bolondsága láttán..."
- Van is mit - dölyfösködik, mint legidősebb herceg egy kis mosollyal, meg nem vallaná, hogy milyen sokat ér egy semmi kis köszönet. Mikor volt utoljára, hogy Ahurának volt mit megköszönnie neki? Őszintén szólva nem is emlékszik már rá, de mi sem jelezhetné jobban, hogy a dolgok a legjobb irányba tartanak, már amikor nem kell a szemét forgatnia a csakazértis tiltakozásra. Meg a jó édes közös anyukájukat. - Egy faszt nem segítek - mordul mélyen, de nem fenyegetőn. Nincs miért dühösnek lennie, mert biztos a tudása benne annak, hogy mi mindent meg nem tesz azért, hogy Ahurával démonian beszélhessenek. Szívesen rángatná. Kiskorában egyszerű volt, csak megrázta, hogy kuss legyen és szent volt a béke, a kölyök belül fortyogott, ő meg hol nem szarta azt le, de Ahurával ellentétben élesen felfogta, hogy azoknak az időknek vége. Az öccse pedig még mindig gőzerővel kampányol az akkori dolgok ellen. Iszonyúan nehéz zöld ágra vergődniük, főleg, hogy olyan önmérsékletet kell tanúsítania, hogy a fiúnak a veszett kutyák mellett. Néha kell egy-egy pofont, de ha mindig ütik-verik a lelket, abból nem lesz semmi. - Azért az én műveimhez nem kell olyan sok ész - ~magad is mondtad~ folytathatja a gondolatot, de nem teszi. Őt is elég kínosan érinti a dolog, még ha nem is tartja butának az olvasóközönségét, azért a legtöbben nem annyira okosak. Nem azért, mert okos embereknek nem tetszhet, amit írt, bár néha minden ezt sugallja. - Vagy éppen kevesebben. Nem mindenki olyan lokálceleb és sármbajnok, mint te Ahura - teszi hozzá megcsóválva a fejét. Hogy félne a szerepléstől? Ugyan már! Ő? Egy-két fotó még rendben van de azért... nem tudná megállni, hogy helyben ketté ne fejelje a riportert, ha az a motivációi után érdeklődik.
"...ment elől a kisherceg, tükörkardját a hüvelyéből kivonta, álmában lepték meg a ménkű nagy sárkányt, aki nem is sejtette, hogy milyen veszedelmes két nagy ellenséget hozott a balsors kies és félreeső kastélyába, mert azok ketten haragjukban oly némán meneteltek, hogy még a mindig éber rigó, az őr sem jelezte jöttüket. Csak a királylány sikolyára neszelt fel a szörnyű beste..."
Ha hülye kérdéseket akar feltenni, keresse J.K.Rowlingot, az úgyis szeret mindent annyira túlmisztifikálni, hogy az már halálunalmas. Ellenben az igazi motivációjáról, a fiúról ő akkor se beszélne a nagyobb hírverés kedvéért. A fiúról, akinek szemében a haragpiros lobogás új életet ad, különleges, csodás fényt a tekintetének, elmerül benne, mintha ezzel egyben tarthatná gondolataik és testük széthulló darabkáit. Mintha nem is hinné, hogy sikerül szégyellős mosoly a száján, ami azonban gyorsan válik kedvtelővé, mi több, megelégedetté. Borostás arca összesúrlódik az egészen simával, a keze a combján támasztó kézre borul, ugyan a meleg tenyérkét távoltartja a bőrétől a makacs törölköző, a vérkeringésétől nem, a tarkója bizsereg a fogás alatt. Ahura arcára sóhajt, óvatosan érinti a száját az arcra, így a szemét már nem látja, tán az egészet mégsem foszlik szét, nedves nyalintás a kölyök orcáján megfűszerezi a kávét és a rántottát. Kinyúl a derekáért, fel ne boruljon székestül botorul.
Soha nem ölné meg őt. Ha tartja is a két lépés távolságot, Ahura valahol mélyen szereti a bátyját. Akkor is, ha ez a szeretet értéktelen, mert nem bukik a felszínre. - Mh... - Félnyögés, fél hümmögés, talán maga sem tudja eldönteni, hogy haszon-e mindez, avagy sem. Befelé tart, így nem látja már a másik vonásait, de ha látná sem értené, hol sértette fel újra a sebeket. Saját fontosságát a jelenben látja, hiánypótlásként. Sosem gondolkodott családként. Valahogy törvényszerű.
Valamely kifacsart okból kifolyólag, mégiscsak Angra az, akinek Ahura a valóságot mutatja. A külvilágra talán nem jutnak ki az érzései, mert azok a báty nélkül céltalanul, megzabolázatlanul kószálnak a lélekben, így a környezete sem képes kiolvasni azokat. De elég, ha Angra megjelenik és minden érzés egyetlen pontba sűrűsödik, kiélezi az érzékeket, sürgető, önmagát hergelő érzet lökődik a véráramába és ez a drog nyugtalanít, a szakadék szélére tol és semmi másra nem tud gondolni, csak a zuhanásra. Amire Angra irigy, az a felszínesség, amivel a világ fennmaradó részét kezeli, holott a mai napig rá reagál a leghevesebben éppen azért, mert a legnagyobb hatást is ő gyakorolja rá. Ahura nem képes látni ezt. Nem látja bele saját elkalandozó simításába, felkavaródó vérébe, ahogy nem találkozik saját pillantásával sem, holott sok mindenre megadná a maga válaszát. - Köszi❤ - Ott a szívecske a hangjában. Azért van ott a szívecske a hangjában, mert megkapja amit akar és ettől hirtelen varázsütésre emelkedik a toleranciaszintje, holott szabadfordításban a démon fájdalmat kér és fájdalmat is kap majd. Valami, valahol nagyon nincs rendben ezzel a kérdéskörrel. - Dehogyisnem. - Fuvolázza, s csak azért mond ellent, hogy ellentmondhasson és ettől Ahura egy boldog kisdémon. Ellenkezése mégis játék csupán addig a bizonyos pontig... A haragja nem párolog el, az asztalra csapkodás élőképként villan meg lelkiszemei előtt, s a valóságra nyitott kék íriszekbe belecsillan ennek lázas lenyomata. - Én próbálnám, de nem segítesz. - Mintha kissé erőtlen lenne a válasz. Valahogy lekushad benne a démon a másik megrovó pillantásával szemben. Árnyalatnyi a változás csupán, mikroreakciók sokasága, ahogy leheletnyit módosul a tartás, lebiggyed a száj, félresiklik a tekintet. Miért kell ennyire gyereknek éreznie magát mellette? Miért viselkedik gyerekként mellette? Kurvára idegesítő. Egészen megkeseredik az íz a szájában tőle, s legalább egy percig nem nyúl az ételhez, amíg magyaráz inkább. Új rekord. Nos. Vannak dolgok legalább, amiben egyetértenek. Elfintorodik a válasz első szavait hallva, de aztán végül megrántja a vállát. - Mert az értő olvasáshoz kell némi ész, a képernyőre bámulást pedig még az idióták is képesek prezentálni. Tudod, ha többet szerepelnél, sokkal szélesebb körben is elterjednének a műveid. Marketing. - Nem gondolkodik különösebben válaszán, vagy hogy miről is győzködi egészen pontosan a másikat, talán nem is számít. Feltolulnak benne a kérdések és válogatás nélkül szórja bátyjára őket, ahogy közelebb hajol bizalmatlanul szimatolva. A férfi nevetése végigkap a tarkóján és felborzolja a rövidebb hajszálakat. Valahogy most túl közel van. Eléggé ahhoz, hogy igényelje saját visszahúzódását, de a civilizált gondolatok valahogy szétfolynak benne, ahogy lénye levetkezi magáról a felesleges sallangot és berögzüléseket, pusztán az ösztönöket eresztve előtérbe. Kék íriszeibe halványpiros tintacsepp hullik és csupán a pillanat törtrésze, míg gyorsan terjedő fertőzésként eluralja őket, vérdrogként hizlalva fel a pupillákat. A kölyök légzése mélyebbre szakad. Nem realizálja a történéseket, ahogy közelebb húzódik hozzá, arcát pedig az övéhez dörgöli, mint valami szeretetre éhező, hízelgő vadállat. Fogalma sincs, hogy került mancsa a hím combjára, vagy másik keze a tarkójára. A póz a bárszéken kicsavarttá és veszélyessé válik, de a legkevésbé sem érdeklik ilyen apróságok, amikor a világa beszűkülni látszik egyetlen személyre. Szabályos dorombolássá válik torkában saját hangja, ahogy a báty bőre alá mászik önnön gátlástalansága a józan ész módszeres kivégzését követelve.
Semmi sem igazolhatja a távolságtartást. Ha Ahura fél a testvérétől, ölje meg, végül is, ők maguk rosszindulatú, bűnös teremtmények, olyanok, akiket a saját természetük megbélyegez. Félelemből ölni igazolt és logikus tett, minden más csak szemfényvesztés. Micsoda írás lesz ebből is. Ugyan mi lehetne az égben, ami hatalmasabb őnáluk, manipuláló kölyökisteneknél? Egy szülő árnya a teljességben, a végtelen szeretet, amit soha nem kaphatnak meg, és kiderült, hogy mit sem ér, hogyha valaha is igazi volt, mert nem marad velük örökre az érzés. A halhatatlanság átka. Mostanra lehetne Angra nyálcsorgató vénség, akit már nem zavar, ha nem szeretik, mert a sír felé konyul ősz feje. - Ez az egy haszna volt nézetem szerint, hogy végül mégsem mentél el - sápad meg kissé, az orcája beesik az irigység sárga haragot sápaszt rá, a szeme villog, de nem vicsorog, már régen volt, nagyon régien, mégis úgy tépi fel a rég behegedt sebet, mintha mindig is erre várt volna az információ. Bele se akar gondolni, hogy mit csinált, csinálhatott volna, vagy esélye sem lett volna érdekérvényesítő ellencselekedetet végrehajtani.
"...ám a bolond evvel sem törődött, tudta már rég, hogy így megy ez, ha az ember az emberrel kikezd, és ha a bánat féregként rágja meg magának a zsenge lelket, ott a hála magvai már ki nem gyökereznek. Ám a bolond mégsem tágított, és a nyolcadik esztendő hiába fordult a végzetes kilencedikbe..."
Az ártatlanság nem létezik, az angyalkör is romlott, buján paráználkodik a kölyök fejtetőjén amikor senki nem néz oda, de legalább tudni lehet, hogy mi bassza a fülét, ha ugyan... A morcoskodó démon nem tekintget nagyon körbe, túl nyílt lenne a provokáció a biztonságiak felé, és amúgy is, mi újdonság lehetne idebent, ami Ahuránál jobban számot tarthat a kíváncsiságára. Ődémonságánál jobban, aki nem tudja, hogy hol a határ. Egy idősebb fivér védelmét soha nem szabad alábecsülni, de hát ezt az ifjabbak gyakran elkövetik, tobzódnak benne, mintha a nyolcadik főbűn lenne. Nagyon is tisztában van azzal, hogy Ahura közel sem olyan sértett a tág életben, mint neki mutatja magát, hiszen éppen ezen sír az idősebb démonfivér szája. Neki is járna abból a kellemből, ami teremt és alkot, hiszen az ő személye nem akadályozta meg ezt a létezést. Kielégítetlen jogokat követnek kielégítetlen simogatások de egy kis jókedvre azért deríti a vállalkozó szellem megmutatkozása. Sose lesz olyan testvér, aki arra inti a másikat, hogy gondolja meg, mit varrat a bőrére és egy nap talán megbánja azt. - Fájdalmas, csak erős idegzetűeknek. Egyeztetek majd vele - de most a majd előtt sem kapkod a telefonjáért, a reggeli szent, ilyesmivel csak akkor zavarná meg, hogyha arra nagyon határozott kérést kapna, de nem kap. Még hogy nem teljesíti Ahura kéréseit! Egyszerűen csak nem kér rendes dolgokat. - Ez nem így működik - derül a korvázlaton, ám hol van az még, tízennyit is fog élni addig, amíg eljön ez az idő, így a maga részéről az irigy démon nem gondol az ezredéves jövőre, nem irigyel semmit azoktól, akik visszavonultak ettől az izgalmas világtól. Pislant az asztalracsapásra, megrovó pillantást vet Ahurára. Hát így kell viselkedni az asztalnál?! - Tudod milyen nehéz ezt az asztalra csapkodást nem a fejeddel csinálnom, hogy valami gondolatot beleverjek, amit nem és nem vagy hajlandó meghallani? - a megrovó pillantáshoz van a kollekciójában passzoló mély hang is. - Ha nem akarod, ne csináld. Neked sem jó, nekem se jó, akkor a faszért csinálod - szusszan, megcsóválja a fejét. Lassan. Érzéssel. Ebben a mozdulatban van benne az, hogy mennyire nevetségesnek tartja, hogy az egy hónap, amiről beszélnek a kölyök szemében máris úgy zajlik, hogy majd ő egzecírozza. De nem oszlatja el a kétségeit szóval. Nem. Irigyli tőle a szavak megnyugtatóságát, a gondolatok kitisztulását, a tiszta vizet. És amúgy is fél attól, hogy egy ilyen válasza hallatán végképp elkanászodna Ahura, ha mondjuk szavát adna arra, hogy nem fogja semmilyen módon bántani. Hazudni amúgy is bűn. Belezabál a lemondásba és a tojásrántottába, nem mintha fájna a foga Ahura adagjára, de egyáltalán nem látszik rajta megbánás a másik étvágyvesztése felett. Tudja, hogy ez csak átmeneti állapot, annyira nem jótestvér, hogy ilyen pillanatnyi rezdülésre kotlóstyúkként megugorja a fiú tűréshatárást bátyi atyáskodásból.
"...Kettősük délceg és felszerelésük ragyogó, hű hátasaiknak lépte biztos, mintha csillagösvény vezette volna őket keresztül hegyeken és völgyeken, mezőkön és réteken. A legkisebb királyfi malacát ülte meg, és vezette biztosan egy alabástromtorony felé, amiben a klasszikus királylány raboskodott feleségnek valón, s mögötte fivére, mintha felesleges volna, hóparipáján óvón követte, árnyéka elrejtette a kis herceget a sárkány szeme elő, így haladtak által a szivárványos felvonóhídon..."
Nem követel meg hamis bűnbánatot, ő maga lenne az, aki ilyen rossz szokásokat lemosna Ahuráról. Elvigyorodik a szavai hallatán, szélesen, de nem pajzánul, pajkosan, ám nem rosszindulatúan. - Őszintén szólva én nagyon nem akarok vásznon szerepelni, sőt, szerintem indokolatlanul sok csillogást, fényt és figyelmet kapnak az írott és rajzolt művek készítőivel szemben pusztán azért, mert játszanak - fontoskodó sznobizmusát egy kicsit lejjebb csavarja, bár felnevet a kérdései hallatán, előretolja egy kicsit a fejét, hogy viszonozza a szaglászást, bűvkék szemeibe olyan erők gyűlnek, amikkel az állatokat is meg szokta babonázni. Csak még egy kicsit közelebb. Na. Légyszi-légyszi. Néhány centi, hogy összeérjen azonosra mosott bőrük édes testvérisége. - Arra törekszel, hogy körülimádjanak. Éppen, mint én. Cukiskodom, mert cuki vagyok, pont, mint mindig. Mivanmár? Mivanmár? - nyávog néhányat, hogy illusztrálja Ahura cukiságfaktorát.
Ahura szempontjából nem számít igazán mi lenne az emberi, avagy démoni norma család témakörben. Azért menekülne saját vérei elől, mert azok mindent megtettek érte. Mindig jobb a vadászat, ha a préda menekül és egyszer volt ereje kikelni magából hatékonyan, úgy istenigazán és ez lett a vége. Egy nyomorult forma, egy félalomnyi juhászkutya, egy elvesztett, szeretett apa, egy elfogadás örök képtelenségében megőrzött anyai kép és egy fivér, aki mindezt lehetővé tette. Nincs meg minden oka menekülni előle? Talán üvölteni veszélyes vele és mégis... ha ilyen könnyen kihozhatja azt az oldalát, melytől igenis joggal és okkal kell tartania, nem épp az igazolja nyolc év eredménytelen, mégis valahol hatékony távolságtartását? Még ő is tudja, hogy szélsőségesen gondolkodik. Nem csak a démonból, bárkiből ki lehet hozni a legrosszabbat, ha a türelme végére ér és mégis... paranoia. Egészségtelen elszigetelődés. Érzelmi távolságtartás. A kötődéstől való félelem. Ezekkel a szavakkal diagnosztizálta pszichológusa. Mennyire dühös volt érte. Nem szól. Sem a szavak ellen, sem azok mellett, félrenéz inkább a semmibe, mert ott éppúgy nem talál megnyugvást, de a semmi legalább nem is bántja jobban, mint kellene. Mit mondhatna? Hogy attól még Angra lehetett volna más? Állhatott volna mellette? Lehettek volna együtt? Hülyeség. Egy szülő szeretete mindig magasabb rendű egy testvérénél, ezért a vérbe irtott rivalizálás, s ha a képet démonokkal és irigységgel vegyítjük... Nos. Már nem számít, nem igaz? Figyelme visszasiklik a démon arcára a szavakra, puhán járja be a vonásokat. Halkan sóhajt. - Tudod, egy hónappal korábban intéztem el, hogy előrehozott érettségit tehessek. Szeptembertől az állatorvosi karon tanultam volna egy Ír egyetemen. Ott ingyenes, a megélhetésemet pedig fedezte volna az ösztöndíj. - Senkinek sem szólt a terveiről. Még az apjának sem. Megvonja a vállát, a következő mozdulattal pedig elrugaszkodik a faltól a bejárati ajtó felé. - Teljesen felesleges volt az egész "nevelési" célzatú, "basszukszétakölykökéletét" akció. Enélkül is elmentem volna. Talán Angra gyanakvással figyeli öccse "szenvedéseit", ám számára teljes mértékig valósak voltak. Eléggé ahhoz, hogy még szeretett apjáról is lemondjon, csak hogy szabaduljon belőle. Ami az egyiknek irigylésre méltó, a másiknak pokol. És nem az otthonos értelemben.
Olyan ártatlan képet vág, hogy a glória sikítana a feje felett, mint a kis olajos kolbászok, csak az angyalkör esetében azért, mert menekülne a démonkölyök kobakjáról, ám képtelen, mert azt a fejet meg kell zabálni. Végül is tekinthető a letépés finom virágnyelvű megfogalmazásának. És igen. Nagyon erősen rossz fényt vetne Angrára a dolog. Meg bilincset. Ahura meg jófiú. Nem nevet. Hangosan. - Ha te mondod... - Komisz mosolya csak addig villan, amíg rásandít az uraskodó ábrázatra. Nyilvánvalóan nem hisz neki, de több esze van, semmint hogy túl sokáig piszkálja az alvó sár... démont? A replikára már csak szemforgat. Zsákutcabeszélgetés. Nem fognak egyetérteni nyilvánvaló okokból kifolyólag. Amitől Ahura nem tudja megvédeni magát, szerinte Angra sem lenne képes, úgyhogy teljesen felesleges a szentbeszéd. Ó szent önhittség! A kurvaelmélet szép, ám a fivér viszonylag ritkán adott okot a vidámságra, vagy netán alapot a szárnysegédi bizalmasságra. Aligha van tisztában öccse csajozós szokásaival, bár önmagában az is nyilvánvaló kellene legyen, hogy aki felhúz egy ilyen kócerájt, az nem mindig tetszeleg egy sértett kisöccs szerepében. Nem sieti el. Egyáltalán nem. Sokkal tovább időzik a másik testén, mint az bármilyen átlagos testvéri, vagy baráti kapcsolatban elfogadható volna. Az érintés minősége sem ezt a kategóriát képviseli, ahogy az önsimító mozdulatot lekövető figyelem sem. - Ó nem. - Széles mosoly rándul a száján. - Jó ideje szeretném kipróbálni milyen. Vigyél el hozzá. - Kap egy ecsetvonásnyi, nem épp titkolt perverzióról ordító élt az íriszek kék lélektükre, mielőtt gazdájuk visszavonulna. - Majd. - Mert a bizonytalan időhatározó valahogy megnyugvást jelent akkor is, ha épp most adta ritka önkéntes beleegyezését egy testvértalálkozóhoz... nos. Valahol el kell kezdeni. Cicceg a derűs replikára, de ha már nekiállt enni házidémona, nem piszkálja a másikat. Mert az olyan szent dolog. Szerinte. Milyen kár, hogy egyedül van ezen véleményével. - Francokat nem. Amíg úgy nem döntök úri jókedvemben mondjuk random 900 évesen, hogy felnőttem az ősemberi barlangszokásokhoz, tökre növésben vagyok. - Pszichikailag biztosan, fizikailag már aligha. A démon tökéletesen kifejlett, csak épp tagjai valahogy... megmacskásodtak. Ha Angra kényeskedhet, ő is. Rágni nem úri szokás, de az időhúzás időhúzás marad. Keze hirtelen csap az asztalra a szavakra, de nem követi rögtön megzabolázhatatlan szóáradat, eltelik néhány másodperc, míg üvöltés helyett értelmes szavakat képez. - Tudod, milyen kurva nehéz engednem neked Angra? - Ujjai ökölbe szorulnak, hunyt szemmel vesz mély lélegzetet és visszakényszeríti gyomrába a torkában mélyen elmorduló indulatot. - Igen, passzív-agresszív vagyok. Olyan régóta védekezek ellened, már nem tudom hogy kell nem csinálni, holott nem akarom nem csinálni, de ez rohadt fárasztó és egy hónap nagyon hosszú idő és amúgy is ideges leszek és... - Valahogy elfogy a mondanivalója, ahogy egymás kétségeibe esnek a szavak szürreálisan egyre magasabbra tornyozva gazdájuk kusza érzelmeit. Túl mohó, túl sokat akar kifejezni, túl rövid idő alatt és végül rájön, hogy abszolút semmi értelme az egésznek. Még egy ne stresszelj kérésre sem képes legalább hazudni a megnyugtatás kedvéért. Mi a faszra számított? Érezni rajta a lemondást. Talán azért, mert szinte látszik, hogy elmegy az étvágya. Neki. Szentségtörés. De a bűné legalábbis biztosan. Elmondja inkább, amit a másik tudni akar és nem érzi ki a savanyú ízt a másik szájából, vagy csak nem akarja észrevenni. Most nem az a téma, ezerszer megbeszélték már. Csak ez az oka, hogy most nem lépett le egyetlen szó nélkül, bár egyáltalán nincs meggyőződve arról, hogy nem lett volna-e jobb úgy. Árnyalatnyi mosoly rándul az arcán a menő jelzőre, amitől szóról-szóra kiveszik belőle az előbbi ingatag hangulat maradéka. Eléggé ahhoz, hogy mondandója végeztével visszajöjjön az étvágya. Ahura néha nagyon praktikusan működik. - Mhmhm. - Aha. Szegény ember. A démonfattyú jó gyerek, de azért annyira nem, hogy bármilyen hihető formában elő tudja adni a műsajnálatot. Más szerencsétlenségében a saját szerencséjét látja, ami egy teljesen természetes vonás, pusztán a világ többsége igyekszik elrejteni a többiek elől, holott mindenki pontosan ugyanazt gondolja... - Hhh... nem. Mármint nem az uralom izgat, csak... most komolyan, ki ne akarna filmvásznon szerepelni? Pár év és vagy elkezdek öreget játszani, vagy elköltö... megújítom a képem, de örökre beleégek a mozivászonba. Ott lesz az imdb-n a fejem, meg minden. - Összevonja sötét szemöldökeit, gyanakvó pillantással vizsgálgatja a hímet. - Miben hasonlítunk? Mit cukiskodsz? Mivanmár? - Közelebb hajol, megszaglássza a fivért, mintha minimum állati érzékszerveket fejlesztett volna ki és megérezné a sunyulás szagát rajta. Franc tudja, hamisított eredeti alakjában macska lett, talán ilyen hatása is van... nos. Semmi mást nem érez azon kívül, hogy olyan, mint ő. Biztos a sampon teszi.
Modern emberi eszmei irányzat ez is, ahol a család kényszerbetegség, mert az emberi nőknek záros futamidő áll a rendelkezésükre arra, hogy gyereket szüljenek és azt életben is tartsák, a halhatatlanok között minden megváltozik. Miért ne lehetne a család a barát is? Miért ne lehetne Angra Ahura bátyja, ha az akar lenni? És persze, miért kellene Ahurának elviselnie az idősebb testvért? Okos kérdéseket minden összefüggési rendszerben fel lehet tenni, ám a válaszok szükségszerű ellentmondásokat építenek majd a fejekben. Veszélyes üvölteni az irigység démonával. Most jófiú, és célja van vele, de ha a kölyök átlépne egy illemszabályi keretet, akkor alighanem előjönne Angra azon oldala, amitől méltán tart a legkisebb. Beszélni csak addig éri meg, amíg valamelyik fél jelét nem adja teljes értési képtelenségének, és utána már a drasztikus módszerek jönnek. Nem mondhatni, hogy az idősebb kívánja, hogy így legyen, ám ha így alakul, le fog csapni a kismacskára és kirázza belőle a lelket is. Vissza fog változni azzá, aki volt, amikor okot kap rá, és elveszi tőle Ahura a lehetőséget, hogy valami más legyen. A szemében persze ez nyilván egészen máshogyan fest. - Aligha én, ők, vagy te határoztad azt meg, hogy minek tekintsük a létezésedet - de az igaz, hogy egyikük sem lépett ki a sémájából. Ahura tiltakozása anyát igazolta, a fivérek pedig miért ne élvezték volna azt, amit kaptak? Angra gyanakvón figyeli ebben az állapotban is Ahura "szenvedéseit". Sokkal-sokkal több figyelmet kapott kirívósága okán, mint bármelyikük, főleg az apjától. Irigylésre méltó. - Tudom, hogy nem, még ha vissza is változnának, az már nem család volna. Azt apa kefélte el, és még ő se tudná helyrehozni, átokfeloldással sem - sokat merengett ezen, és mert kreatív elme, megírta egy megrajzolta, ám az idill valahogy soha nem állt be újra. Semmi sem lesz ugyanaz, mint volt, és nem szűnik meg dühösnek és irigynek lenni azokra, akiknek a családja szép, kedves, odaadó és szerető és soha nem kell a magányosságon merengve vadászniuk az ingerek után.
Aránylag, viszonylag, de nem pontosan és centire kimérten kurvakönnyű őt felidegesíteni, akkor pedig hamar átváltozhat azzá, akitől van oka megijednie a kölyöknek, kivillantja a fogait, mély hangon mordul egyet. Valószínűleg rossz fényt vetne rá, ha megpróbálná megverni Ahurát a biztonsági őrök szeme láttára. - Kurvára nem volt vicces - ferde pillantást vet a kisöccsre, de ha ennyi nyugizást hall, az emberi reakciókkal éles ellentétben nem egyenesen és gyorsan a falnak megy, hanem valóban megpróbál megnyugodni. Kellemes érzéseket társít a gyors ismétlődésekhez, bár Ahura szájából egészen egyedi íze van.
"...csak a bolond zengte végtelen énekét, táncát és móka-velejét a komorrá lett falak között, ám a legkisebb herceg arcára ezzel már mosolyt nem csalhatott. Nem nevetett a kicsiny száj, és nem szólt kedveset mind betegebb jószágaihoz, a tündér által szabott baljós év s óra gyorsan közeledett, árnyékával belepte a könnyelmű lelket. Megkeserítette a magányosság, így észre sem vette, milyen pompás és remek társa adódott már a bolond személyében..."
- Az igényesség nem egyenlő a kényességgel - egészen főúrira sikeredik a kifejezése, és hát mégsem mondhatja azt, hogy kellett valami új hobbi a testvérek után, és a kényeskedés pont kapóra jött neki. - Egy faszt tudsz - első kézből tudja, hogy nem tud, vagy legalábbis nem eléggé, és náluknál nagyobb fenevadak bőségesen vannak a föld felett és alatta is, azok pedig megeszik Ahurát. De még ő is. A kurvaelmélet tartja magát. Nem azért, mert Ahura nem elég szép, hanem mert Ahura. Nem is látta még talán nevetni, már úgy kacagni, amit a nők is élveznének. Megszimatolja a rántottát és a hamisságot is, de nem dörgöli a fiú orra alá azt, hogy látja ám, hogy nem rohan annyira, mint amennyire rohanónak tetszett, a simogatással nem kell sietni, élveteg kis mosoly a szája sarkán. - Nem szeretek félkész mintával mászkálni, így hát folyadékmanipuláló és be is voltam lőve. De nyugi, dolgozik normálisan is, egy csomó kisebb mintám van tőle - mutat végig magán, bár túl gyorsan ahhoz, hogy megfogható legyen, melyik rajzolatokra mutat, amiket még végigtapogathat a fiú, ha kedve, vagyis hát kedve biztosan volna hozzá, de amikor legyőzi az ellenállását a jó mókák iránt. A kávén túl is vannak jó dolgok ebben a konyhában. - Ha nem bíznék, meg se kóstolnám - hunyorog derűsen és vidáman, ahogy most a fiún a felháborodás sora, nem várja meg az evéssel amíg leül, belevilláz a tojásétekbe, élvezettel falatozik, ezt már nem méltatja hangosan többször a szíven kívül, másra figyel. - Már rég nem vagy növekedő - forgatja meg a szemeit, vet még egy sanda, irigy pillantást a fiú tányérjába, aztán leküzdi a megszokást és természet adta módon eltolja az arányokat a saját adagjának rovására. Távol álljon tőle az, hogy versenyt csináljon az evésből, de ő az éhesebb, úgyhogy gyorsan eltünteti a jó kosztot, főleg, hogy Ahura kifogásokat keres azzal, hogy rág, mintha ilyen nagyon jólnevelt kölyök volna, buja hajlékonyságról tanúskodó ülésmódja meg pláne eloszlatja ennek az illúzióképét is ennek. - Kapd be ezt a passzív-agresszív utalást. Azt kérted, hogy legyek a társad. A korábbi kérésedet nem lehetett kérésnek elfogadni - elkomorodik a tekintete. - Ha ezen akarsz vesszőparipázni ahelyett, hogy elmondanád mit csomagoljak, megtehetjük, de az tényleg stresszelni fog - lapos pillantást vet az öccsére, kelletlenül kezd el szurkálni egy kolbászkát, ami egyáltalán nem érdemli meg ezt a méltatlan bánásmódot. Ahogyan Angra sem a gyanakvást, már legalábbis szerinte. Megbámulja az öccse kezét, ahogy éppen úgy gyötri a kolbászát, ahogyan ő, és ebben nincsen semmi pajzánság. Milyen méltatlan vég.
"...Együttlétük, mely ajándékká lett lehetett volna így lett az udvari ármány melegágya, ám azonban minderről mit sem tudtak a testvérek. A legkisebb hercegfi kurta farkú malacának hátára lendült fel, és dalos madara hallgatott, feszélyezett csendben lovagoltak ki a felvonóhídon, a legkisebb herceg és a legidősebb, párosuknak nem volt párja sem itt, sem hetedhét országban..."
A villa nyelével ütögetni meg az állát (Ahuráé a száj, övé az áll, milyen jellemző), kissé összeráncolja a homlokát, a tányérról Ahurára emeli a szemeit, ahogy beszélni kezd végre valahára. - Hogyne emlékeznék - bólint, a szájában rándul egy savanyú íz azzal a lelépéssel kapcsolatban, de nem enged teet neki a szavaiban. - Menő kis reklám - bár más módon is tudná minősíteni annak testvérrabló mivolta miatt, tartózkodik ettől. Élénkebb, érdeklődőbb csillogást kapnak a szemei, ismeri az ilyen kapcsolatokkal járó lehetőségek színes pókhálófonál-kapcsolatát. Nem örül, hogy a fiúnak ilyen kapcsolatai vannak messze innen, messze az ő fennhatóságától, és amúgy is... Amerikában biztos nincs elegendő rajongója ahhoz, hogy felügyelni tudja milyen minőségű embercsoportba keveredik az istenadta. - Jól hangzik. Szegény ember - persze nincs benne sajnálat, de a megszokás formálja ezeket a szavakat. Eszik egy falatot, és a következő szavaiban már nyoma sincs rutinnak és beidegződésnek. - Ez a te becsvágyad? Más beidomított állatait uralni valami mainstream kedvtelés kedvéért? Jobban hasonlítasz rám, mint hinnéd - a fogán koccan a villa, ahogyan kuncog egyet, pajzán kölyökmódon, nem úgy, mint aki jó viccet hall, inkább úgy, mint akit boldoggá tesz valami. - Ez szerintem igen jó móka lesz. Alig várom, hogy ott legyünk.
Azt mondják a családot senki nem választhatja meg, de a barátokat igen. Ugyan, miért is lenne természetellenes, hogy a kölyök menekül egyszemélyesre redukálódott családja elől, mikor olyannyira jellegzetes ez a világban? Lassan már az a furcsa, ha valami nem így működik, pusztán... esetükben kissé komplikáltabb a helyzet. A baj ott van, hogy Ahura nem látja saját fontosságát bátyja szemében. Személye csak azért értékelődhetett fel ilyen megszállottsági szintre, mert ő az egyetlen Angrán kívül, aki még használható öntudatos formában megmaradt. Hiánypótlás. A báty most jófiú, ám ez cseppet sem jelenti, hogy holnap is az lesz. Szája összepréselődik, állkapcsában megfeszül az izom, ahogy visszanyeli saját megbántottságát. Mit mérgezi magát egyáltalán? Csak le kéne üvöltenie a haját a fejéről és itthagyni a picsába, nem nyelni a faszságait. A pszichológusa egy idióta. Méghogy beszéljen vele. Abszolút semmi értelmét nem látja. Kettőjük kapcsolatán igazán nincs mit megbeszélni... hát persze. Háborgás ide, vagy oda, mégis felvázolja a történteket és odafigyel a másik válaszára, bár mostanra minden más alkalommal közbevágott és lelépett volna. Nem igaz, hogy semmi nem változik, pusztán túl lassú a folyamat és mégis... valami csak elültette a démonkölyökben a minimális, alig érzékelhető hajlandóságot. Talán a mostani szavak teszik. Úgy kutatja fivére vonásait, mintha azt akarná kitalálni, hazudik-e, mennyit hazudik és mikor vált vissza abba a személyiségsémába, aki közli, hogy csak szopatja, amúgy szépen benyalta és nevetséges, hogy még mindig ilyen naiv és nyomorult, gyenge és... - Ennyire nem vagyok elszállva magamtól. Nem gondolom, hogy kizárólag ellenem léteztetek, az én létezésemet tekintettétek kizárólagos szórakoztató elemnek. Elhiheted, hogy én lettem volna a legboldogabb, ha nem kell gyűlölnöm minden átkozott percét a veletek töltött időnek. - Pillantása végigfut a kutyákon. Már rég nem látja bennük a fivéreit. Sosem érezte tőlük, hogy szeretnék, ahogy az is csak a rózsaszín leányálmokban létezik, hogy a gimi faszfeje beleszeret a szerencsétlen kis gyíkba, akit éjt-nappallá téve baszogattak a hülye haverjaival. - Sajnálom, Angra. Apa nélkül nem tudjuk megtörni az átkot, még ha meg is hagyta rá a lehetőséget. Egyszerűen nem tudom azt kívánni, hogy valaha is újra azok legyenek, amik voltak. Nem vagyok képes visszaadni a családodat. Még az igazi formámért sem.
Lemerevedik, ahogy a fivér felhúzza magát, a kölyök izomzatába belefeszül az elővigyázatosság, mintha tudatosulna benne, hogy megint túl közel van a viharhoz. Nagyon fiatalon megtanult időben lelépni a kínos, fájdalmas és megalázó szituációk elől, bár sokáig tartott, amíg valóban kifejlődött rá a képessége, hogy konkrétan el is kerülhesse azokat. Nagyra tágulnak a szemei, feltartja kezeit a feje mellé megadása jeleként. - Nyugi van, ne húzd már fel magad. - Hirtelen nagyon ártatlan fejet vág. - De talán... feltűnhetett volna a "kérjük ne zavarja az állatot" felirat az üvegen... nyuginyugi, csak vicc volt, bocsiii... - és ezúttal tényleg menekül, méghozzá fürgén és célegyenest a terrárium falai közé, mielőtt valaki letépi a fejét. Tehet ő arról, hogy a szürreális képtől nevethetnékje támad? Érti a lényeget egyébként. Érti, csak nem tud mit kezdeni vele. Olyan a téma, mint a sündisznó, az ember nem tudja, hogy nyúljon hozzá, hogy ne csessze szét a kezét. - Kabbe. - Már elfelejtette a korábbi perverz vonalat. - Amíg nem figyeltem, beadtak elkényeztetett kishercegneveldébe, vagy mi? - Szemforgat a mindent jobban tud magatartásra, inkább válaszra sem méltatja a fivér fene nagy tudását. Ha állandóan dölyfösködne felette, nagyon alaposan brutalizálná érte cserébe. Mert ő ilyen. Tettlegességig fajuló faj. A szobában már irritáltan sóhajt. - Tök feleslegesen pörgeted magad a kérdésen. Tudok magamra vigyázni. - A mai korban olyan pofival és testtel, mint ami Ahurának adatott, aligha van szüksége örömlányokra. Sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy nincs olyan buli, amiből ne valami kéjelgő libával az ölében kerülni ki, bár a napi szintű dugás nyilvánvalóan kimarad az életéből, ha nincs állandó partnere. Sosem volt jó a hosszútávú kötelékek terén. Kellemes illatok kúsznak elő a konyhából, előbb simogatnak csalogatón a démon álla alá, minthogy megláthatná az odabent tevékenykedő öccsét, akit nem raboltak el az UFÓ-k, sem már említett bokros teendői. Sokkal ráérősebbnek tűnik, mint ami a korábbi szóváltás alapján feltételezhető lenne, ám talán most megbocsájtható. A tetszése kristálytiszta, őszinte, mohó és akaratos. Úgy hívja magához a másikat, mintha legalábbis joga lenne elvárni az engedelmességet és néhány pillanatig az égvilágon semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy a sötét mintázatot simogatja végig rajta. Az érintése puha, selyemszerű cirógatás, ujjai végigsiklanak az izomzat árnyékvonalain, tekintete saját bejárt útjára fókuszál. Nem néz fel, így nem is láthatja a másik íriszein elnyaló sajátságos érzelmeket. - Csak? - Egészen hitetlenkedő fejet vág, félrebiccenti az állát, mintha más nézőpontból akarná vizsgálni a férfi testét. - Csak a vállam volt egy nap, lehetetlen hogy ekkora felületet képes volt többször átvarrni. - Felismerés villan a szemeiben. - Vagy misztikus? Hallottam hogy a folyadékmanipulálók gyorsabban dolgoznak, csak kurvára fáj... mh. - Valahol ezen a ponton realizálja a jelenetet és fúj visszavonulót kevéssé biztonságos serpenyőfalvára. Valószínűleg sikerült saját magát zavarba hoznia, de nem látszik elég az arcából ahhoz, hogy megállapítható is legyen. Ha egy kicsit később kapcsol, lehet már úton lennének tetoválni. Nem jellemző, hogy a démon sokáig meditálna ilyesmin és elég valószínű, hogy egyfókuszú figyelme nem fogta még fel az ajánlat pajzán mivoltát. Motyog valamit az orra alatt a köszönömre, talán a nincs mit/van mit/szívesen triumvirátus egyik tagja. Feltételezhetően. Hátrahunyorog fivérére, ahogy az a kávéba kóstol, mosoly rándul az arcán. Kivételesen a másik elégedettsége az ő elégedettsége is. Vagy csak szórakoztató a habbajusz. - Ugye. Leszel szíves bízni az ízlésemben. - Még a patronos kávénál tart, bár ég és föld a különbség a kettő között. Ahura szerint csak más, de mindkettőnek megvan a maga különlegessége. - Mit mondtam?! - A pillanatnyi felháborodás komolytalan és él nélküli, a fiú pulcsija súrolja fivére hátát, ahogy elközlekedik mögötte a hűtőhöz. Visszapakolja a sütéshez használt cuccokat, megszerzi a tejfölt és nem, közkívánatra sem vált cicaalakba csak hogy ellefetyelhesse. - Fejlődésben lévő szervezet vagyok, nekem több kell. - Tájékoztat cseppet sem bánva a dolgot, bár erős meggyőződése, hogy teljesen igazságosan osztotta el az adagokat. - Mhmhmhm. - Ő is nekiáll táplálkozni, úgyhogy teli szájjal csak hümmög, nem lázad a szivecskézés ellen. Törökülésbe húzza a lábait (rejtély hogy egyensúlyozza ki magát kényelmesen a támla nélküli bárszéken) és embertelen mennyiségű tejfölt halmoz föl magánál. Megáll a villa a szájában az újabb szavakra. Mennyi-mennyi kérdés. Ráérősen rágja meg a falatot, még az atyaúristen kedvéért sem fogja feláldozni az étel élvezetét, csak hogy olyanról beszélgessen, amiről nem akar. - Ha már arra nem vagy hajlandó, hogy teljesítsd egyetlen átkozott kérésemet, legalább azt meg kell ígérned, hogy nem fogsz stresszelni. Sosem bocsátom meg, ha elbaszom miattad... - Márpedig a megbocsátás eddig is komoly problémákat okozott neki családi szinten, kifejezetten nem tenne jót kettejük megkérdőjelezhető minőségű kapcsolatának, ha tovább romolna a helyzet. Halk, beletörődő sóhajjal támasztja ki a fejét, megszurkál egy tehetetlen kis kolbászkát a villával. - Seattle. Vasárnap és... nos... - Félrenéz, mintha kissé kellemetlenül érezné magát a vallomástól, vagy a puszta ténytől, hogy ez ennyit számít neki? Franc tudja. - Emlékszel amikor fél éve leléptem a német reklámforgatásra. Amelyikben az Audi flangál az apokalipszis utáni városban a farkasokkal... na mindegy, szóval akkor említette a stáb egyik tagja, hogy beajánlana felsőbb körökbe. Nem számítottam rá, hogy lesz belőle valami és már rég letettem róla, de a napokban felhívtak. - Megütögeti a száját a villával, pillantása az ablakon túli világon mereng. - Egy most induló természetfelettis sorozat pilot részét forgatják, de az egyik szereplőjüknek autóbalesete volt és kómában van. Dióhéjban: állatidomár, a farkasai bevadultak, nincs idő újakat betanítani, de senki nem tudja kezelni őket, szóval... meghívtak, hogy mentsem ki őket a szorult helyzetből. Ennyi. - Betömi a száját végre a következő falattal.
Nagy baj van a világgal, ha Ahura legnagyobb vágya megszabadulni valakitől, aki természetes társa. Egyáltalán nem csoda, hogy Angra az aggodalomtól levakarhatatlannak bizonyul, hiszen ahhoz, hogy új baszogatnivaló keressen, először baszogatnia kellene Ahurát, ám a tapadásának, fájdalom, már rég nincsen kielégítő basztatott hatása, mint volt kölyökkorukban. Az alkotó mondja meg, hogy mi az, ami inspirálhatná és mi, ami visszahúzza. A démon tudja, hogy sokkal többre is képes lehetne, ha nem a nyugtalan hiányérzet öntené formába a szavait. De még ha az elbékélés el is venné a múzsáját, miért siratná azt, ha valami sokkal fontosabb az övé lehet? Akárhogy is, ennek nincs itt az ideje, a sötét szemeknek sötét szemek felelnek. - Akkor ne hasonlíts hozzá - a szavak ugyanazok és a hangsúly más, így lesz a felháborodásból felszólítás a kifejezések alkimista műhelyében. Valamennyi bölcsesség azonban már szorult Angrában, így nem folytatja az összehasonlítást, mi több, nem is céloz arra, amit kimondott. Elég, ha Ahura egyszer hallotta. Vanna dolgok, amiket egyetlen egyszer hallani ahhoz, hogy mély sebeket ejtsen a lelkeknek. Szelíddé válik a kifejezés az arcán. - Nincs olyan valóságosság a tinédzserkönyvek nyálas világán kívül, ahol megbocsátás jár azért, mert igenis próbálkozott, próbálkozott, de valójában nem oldotta meg a helyzetet. Hidd el, elég sok mindent el tudok képzelni, de egy olyan magyarázatot, ami mindezt anyailag jogossá teszi nem. És te sem. A fix ideád, hogy én és ők - érinti meg a kedves fejeket - kizárólag anyáért és ellened létezünk, ez pedig vakká tesz szinte mindenre. Elfogadom, hogy nem akartak így hagyni, de így maradtunk. Miattuk. Ez a tény. Minden más elmélkedés, fikció, rózsaszín köd.
"...kis paradicsom lett a várból, de már nem járta meg díszes sereglet havonta egyszer, hogy bállal és tánccal űzze el az úri népek örökös egykedvűségét, nem harsant ezerhangú zenebona, csak magányos dal, amivel a bohóc a herceget szórakoztatta, és a jószágok vakkantása, miákolása, csiripelése és horkantása, éjnek évadján pedig a tücskök ciripelése. Minden más hang elköltözött, és egy idő után a legkisebb herceg sem szólt a bolonddal, ám a csendben mindegyre a tündér hangját hallotta. Baljósra fordult az idő és kedv..."
És ezért rögtön ütni kell? Csak fintorog kellemetlenül, igazán méltatlan, hogy a testvériességnek éppen ez a fajta testvérisége valósuljon meg, de akkor ő is választhat egy típust, nem? - Igen Ahura. Ez a teljes elvágódás. Teljesen elvágódsz tőlem, ezért kell nekem mindig a nyakadra másznom, hogy legalább lássalak. Olyan ez, mintha egy állatkertben lennél kiállítva. Felhúzták a falakat, üvegbúrát és ketrecet, kurvanagy nyugiban elvagy a természetközeli, EUkomfortos, gecinagy terráriumban, és pont leszarod azokat, akik kívül állnak a kerítésen, és csak nézik, hogy mit csinálsz, és röhögsz belül, mert tudod, hogy úgyse jutnak be hozzád igazán. Ja nem. Te még csak nem is röhögsz, hanem bosszankodsz, hogy hogyan mernek rádnézni, miért nem döglik meg mindenki ott, ahol van - abszolút felháborodik és kiakadt, hogy nem kezd affektálni és ordítani az az állapotának tudható be, és az elszántságának. Kiborítónak találja a kérdés hangsúlyozását, de kifújja magát egy mély lélegzettel. Nyuginyuginyuginyugi. Misha ezt mondaná. A faszért nem jött vele az is? Ha a valóság eltitkolt erőforrás, aligha hibáztatható azért Angra, hogy a mutatott hazug valóság alapján vonja le a következtetéseit, és ez alapján kesereg a teljes életművének értéktelenségén, mert a testvérvér értékes matéria, a kritikája pedig sokkal fájóbb, mint ördögi kritikusainak légiónyi káromlása. - Bleh, rémesen hangzik. Miért akarnám, hogy az automata felverjen nekem műanyag port és vizet, ha? - őszintén és aktívan fintorog. - Csak azért szereted, mert nem jársz kávéházakba. Ez nem rasszizmus, ez tudás és tapasztalás - van némi rátarti dölyfösség abban, ahogyan ezt mondja, koránál fogva, természetesen mindenttudóbb, és ezt számtalan alkalommal be is bizonyította volna már a kölyöknek, ha az alkalmat ad rá. Ám ő se ad alkalmat arra, hogy tesóbrutalizáljon, a kukába dobja a csikket, mielőtt odabentre kerülne. Angra sem úgy tervezte a következő hónapot, hogy elruccan Ahurával. A bezárt csapda a csapdázót is fogságba ejti, fogságba ejtette, de ő nem törekszik menekülni. Csak egy reggelit akart, nem többet, legfeljebb két órát, forró palacsintát, édes kávét, egy kis vodkát, némi marakodást az asztal alatt, de ha ezt nem lehet, ki ő, hogy elugorjon a tiltás sorompója mögött felé száguldó lehetőségvonat elől? - Remélem nem a Szása-féle szerelemhotelba viszed akkor azokat, akik kielégítenek, ha nem ide. Elég rosszakat hallok arról a helyről. Jobb lenne, ha inkább fenntartanál egy albérletet, ha neked az otthon ennyire szent - ráncolja össze a homlokát. Nem gondolná, hogy Ahura az alkalmazottaival hetyeg, fiatal képe miatt bizonyára így is megküzd a tiszteletért, inkább úgy hiszi, örömlányokat szed fel, azok meg hát nem szeretnivaló kutyák és macskák közelébe való jószágok. Eléggé otthon érzi magát, de hát ő mindenhol hamar feltalálja magát, ahogy vízszintes és függőleges luxusfelületek biztosítják a kényelmét, somolyogva eltűnik a fürdőben. Nem bont semmiből tisztát a törölközőn kívül, jó lesz az Ahurasampon, Ahurafürdő, Ahurakondícionáló, némi Ahurafogkrémmel kiöblíti a száját, nem élvezi ki teljes mértékben a fürdőt, nem is borotválkozik. Sietősen látni vágyik a testvért, mielőtt elszublimál a konyhából ahogy méregzsákoskodik ott, megnyugodva tapasztalja, hogy még megvan. Érzelmes pillantást vet a serpenyőbe, megnyalja a száját, hátrafésüli vizes tincseit, hogy azok a koponyájára tapadjanak, ne a képébe. Ő nem ért olyan jól az állatokhoz, mint a fivér, de azt ő is tudja, hogy mikor érdemes visszafogni a lélegzetet és várni, hogy a jószág megtegye a kezdeményező lépést őfelé. Nem szól, amíg érinti, nem rándul a hasa, nem élvezi látványosan azt, ahogy az ujjbegy a pillantással együtt végigjárja a mintát, benne a történetet, a lehetőségeket, a gondolatokat, a kitartást és a fájdalmat. Szentségtelen tetszés villan a szemében, de a lenyűgözött fiú azt amúgy sem látja, a mohósága rátapad és szétolvad a bőrén. Igen. Ez kell. Hogy végre ne valami dekoratív korcs kapjon ilyen pillantást, bárcsak gyakrabban érezhetné! - Napig, őszintén szólva már elfelejtettem, de valahol fel van írva. Meg a tetoválóhavernek is megvannak az adatok. Elvihetlek hozzá, biztos vagyok benne, hogy tetszene, amit veled csinálna - a gondolat pajzán élén elpattognak a kolbászkák, mert azok is szeretnek pengeélen táncolni. Rosszallón sóhajt, ahogy Ahura visszavonja a kezét, maradhatott volna még, mondjuk amíg az összes mintát lefedi. Lehet, hogy legközelebb ebben kéne alkudniuk, tintavonal-simogatásban. - Áh, köszönöm - telepszik a pulthoz, de nem fordul oda, a fiún tartja a szemét, úgy kortyol a vastag habba, csak az első nyalásig bosszankodva annak vastagságán. - Mmmmm, ez király - csettint a nyelvével, aztán gyorsan lenyalja a hosszúra nyúlt habbajuszt a borostájáról, érzi, hogy a forrótól és finomtól együtt növekszik a komfortérzete és költözik új erő elfáradt tagjaiba. - Az majd kiderül, ha megkóstoltam, hogy milyen lett, de jól néz ki - fordul a tányér felé.
"...A hallgatás nem vált előnyére a legifjabb hercegnek és a legidősebbnek sem, mohó és sötét árulószemek tapadtak meg rajtuk, megtudván hát, hol érdemes kikezdeni a királyi udvar oly irigylésre való pompáját..."
- Naaa, neked több van - az irigység, az irigység, hajhaj, felveszi a villát, ilyenkor úgysem kell vele foglalkozni, ő is tudja, csak az első falatig dohog azon, hogy a többieknek több jutott, mint neki, holott amit ő kapott az is bőségesen elegendő. Egy éhező lendületével vetődik a rántottára, töri a kenyeret, és nem kér hozzá tejfölt, de hunyorgó mosolya azt sejteti, hogy nem bánná, ha Ahura cicaformában pattanna az asztalra a fehér krémet lefetyelni. - Jól sütsz szívem - hagyma és kolbász, égett seggecskéjű életek, mondhatni, a kedvencei, bár luxusban tartja magát, nem veti meg a jó ízeket. Lenyel egy falatot, aztán kék szemei újra a fiún pihennek. - Tudom, hogy nem akarsz válaszolni, de hacsak nem tettél valamit a kajámba, nem fogom elfelejteni. Hova megyünk Ahura? Mikor? Milyen lehetőséget kaptál? - szinte tárgyilagos, nincs a hangjában kenetteljes rosszindulat és élvezkedés önnön levakarhatatlanságát. Inkább kis keserűség és sárgulás. Irigyli azokat, akiknek az ajánlatát a kölyök olyan nagy becsben tartja, hogy mindenáron védelmezi tőle, jobban, mint általában bármikor. Meg nem érdemelt szeretet és törődés áramlik ki a fiúból és nem felé!
Nem válaszol, teljességgel felesleges. Nagyon jól tudja, hogy mit akar, de leghőbb vágyát, melyet egyébként épp a fivér tudna teljesíteni, nem kapja meg. Nem tud megszabadulni tőle, nem megy sehova, egyetlen átkozott pillanatot sem hagy ki a találkozásra, s ugyan mi végre? Annyi baszogatnivalót lehet találni az életben, ami messzemenőkig kárpótolhatja elvesztett öccseiért, s valószínűleg milliószámra akad, aki sokkal szívesebben is fogadja a zsarnoki entitás akaratos közeledését. Az alkotó számára a múzsa az, mi legnagyobb hatással van rá. Ki mondja meg, hogy nem épp az Ahura által keltett keserűség, a hiányérzet, a kielégületlenség és elégedetlenség az, ami ihletőjeként szolgál minden művének? Főhőseként állítja a kitalált történetekben, mert a valóságban nem élhet meg vele közös esti mesét. Nem lenne meglepő, s nincs biztosíték arra, hogy Angra nem veszti el alkotási vágyát, ha kielégít egy másikat. Nem ez a lehetőség az, ami távol tartja öccsét. Nagyon nem kellene Ahurának azzal az elmélettel előállni, hogy az anyjának joga van elvenni a kiosztott életet, csak mert csalódást okozott. Sajnálatos módon a teremtéshez így földi színekben két entitás kell és atyja cseppet sem értett egyet a nőstény véleményével. - Ne hasonlíts hozzá. - Elsötétedik a tekintete, számára ez a fajta párhuzam erőteljes sértés. Hogy anyai személyiségjegyeket vett volna magára, még a végén erősíti benne a képet, hogy valóban vízbe kellett volna fojtania, mint egy váratlanul született, nem kívánt korcs macskakölyköt... mi van, ha valójában ez volt apja üzenete? Hogy végül ő sem tartotta másnak... Nem. Ó nem nem nem. Némán hallgatja a hímet, a pillanattal korábbi fellángoláshoz képest nyílt, tiszta kék íriszek kutatják a fivér vonásait, a szemekbe nyíló érzelmeket, a hangjában bujkáló mögöttes tartalmat. Angra legjobb és legrosszabb tulajdonsága, hogy bármit is mond a kisöcs, bátyja igenis hatással van rá. Ért a szavakhoz annyira, hogy sikamlós teremtéstörténeti kígyóként csússzon be a koponyájába és anélkül vonja bűvkörébe gondolatait, hogy áldozata egyáltalán észrevenné az elkerülhetetlent. - Nem hiszem, hogy így akartak hagyni, Angra. Megakadályozni aligha tudta, hirtelen felindulás volt, de megpróbálta apát rákényszeríteni, hogy visszafordítsa a folyamatot. - Lehunyja a szemét egy pillanatra, szája kelletlenül rándul, mielőtt a távolba tekintene inkább. A parkolón túl a város ébredezni látszik, a forgalom apránként növekedésnek indul, mint valami szörnyűséges, betonból és füstölő vasból font neonszemű állat. - Nem voltál otthon. Hatalmas balhét rendeztek emiatt. Anya szerint apa megalázta azzal, hogy a kölykeikből állatokat csinált és hogy nincs mit rajtunk megnevelni, csak... - Őt kéne eltüntetni. Vigye magával Ahurát, húzzanak a picsába és fulladjanak meg egymás rajongásában, ha tetszik. Nem akarja ezt elmondani neki. Így is elég nyilvánvaló lehet. Elhallgat pár másodpercre, fázósan átöleli magát. - Leléptem, mielőtt rajtam csattant volna az ostor, de mire visszatértem, már nem voltak ott. Egyikünk sem tudja, mi történt velük. Ha visszajönne, talán elmagyarázná, megértenéd és elnyerné az odaadásod újra. Én pedig hiába tudnám, hogy ez így helyes, hibáztatnálak érte. - Az őszinteségre őszinteség a válasz, bár belé nem lőttek gyerekként költői vénát, abszolút semmi magával ragadó nincs a történetben.
- Mert ingerelsz? - Lapos pillantással szemléli a hattyúfattyú halálát. Hagyja ellökni a kezét és nem folytatja tovább a másik ütlegelését, bár kissé tán indokolatlan mértékűnek tartja a nyivákolást a megközelítőleg zéró erőbevitellel leadott bokszolást tekintve. - Mhm... - Nem igazán tud mit kezdeni ezzel. A farkasfalka még mindig a szoros együttélésen alapszik, márpedig esze ágában sincs éjt nappallá téve együtt lébecolni bátyjával. Lehetetlen is lenne, teljesen más életvitelt folytatnak és valószínűleg néhány nap leforgása alatt kinyírnák egymást. Rámered a fivérre. - Szerinted EZ a teljes elvágódás? Többet látlak, mint a haverjaimat, nagyon-nagy fogalmi különbségek vannak közöttünk ebben a témakörben. - Hátrafésüli sötét tincseit, melyek a kint párás hidegtől felfelé meredeznek, most a változatosság kedvéért kissé kusza összevisszaságban. Halkan sóhajt. Nem igaz, hogy nem tudja mi baja a másiknak, pusztán csak kerüli inkább a témát, vagy a hamis ígéreteket. Nem a találkozások mennyisége jelenti a fő problémát, hanem azok minősége. Nemhogy testvérként, haverként sem kezeli Angrát, sokkal inkább... nyűgként. Nem tudja, hogyan viselkedjen vele másként. Nem tudja, akar-e egyáltalán, bár a férfi jelen állapotban épp eléggé megnehezíti az életét ahhoz, hogy belefáradjon ebbe. Ereszti a démon kezét. Angra nagyon téved. Fogalma sincs, hogy gondolja valójában, hiszen nem adott alapot arra, hogy láthassa a valóságot. Szó nélkül hagyja a kifejtést és inkább ellép tőle. Nem akarja bizonygatni neki a maga igazát. Ahhoz el kéne árulnia, hogy hűséges olvasója a kezdetektől fogva, erre pedig nagyon nincs felkészülve.
- Szeretem az automatás kávét is. Nespresso és patronos és amúgy is habkávé és király. Kipróbáltad már egyáltalán valaha is? Mondtam már, hogy _HAB_kávé? - Csak ne kritizálja senki az ízlését, imádja azt a kávét és igazán genyóság becsmérelni, ha egyszer neki úgy tetszik, ahogy van. - Rasszista vagy. Automatarasszista. - Hőbörög az orra alatt, bár ezúttal nincs benne semmi savas gúnyolódás. Ennyi piszkálódás még testvérek között is nagyon bőven beleférne. A kuka egyébként rendelkezésre áll, a kisdémon is ott nyomta el a maga csikkjeit, bár hirtelen felindulásból eltöri Angra kezeit, ha elhajigálja a sajátját. Ne szemetelj a saját öcséd tulajdonán. Nem forszírozza a beszélgetést, hagyja a másikat a saját gondolataiba merülni, s valószínűleg ő is a lehetőségek között forog. Fogalma sincs mit kezdjen Angra makacsságával. Nem akar vele menni. Egy hónap túl hosszú idő ahhoz, hogy hajlandó legyen vele együtt tölteni. Nagyon ritka alkalmakat leszámítva az elmúlt nyolc évben egy teljes napra sem volt még hajlandó, nemhogy rögtön 29-re... mikor máskor lenne szökőév, ha nem most? - Mhm. Nem hozok ide senkit, szükségtelen volt, hogy diszkrét legyek. - Vállat von, szavaival pedig valószínűleg sokkal inkább erősíti a magával játszadozó képet, semmint a lehetséges szeretők számát. Bár ki tudja. Talán valamelyik doktornőt húzza, netán a gondozók közül valakit. Rengeteg az épületben a sík felület, kezdve rögtön a műtőasztaltól, bezárólag a volt rendőr, most állatvédelmi járőrök bilincsszagú irodájáig. Sőt. Ahura annyira állatbuzi, mi van ha... Nem, nem, azt már tán mégse. Ha valami viszont teljességgel egyértelmű a legénylakásból, akkor az az a megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a kisdémon nem tervez egyhamar új családot alapítani. Elhúzza a száját a kérdésekre és morog valamit, ami gyanúsan "azokat szabad" engedélynek minősül, bár erősen kétséges, hogy a bátyónak egyáltalán szüksége van-e rá. az teljesen biztos, hogy nettó agyfaszt kapna a démondög, ha anyaszült meztelenül kerülne elő víztől csöpögve, csak mert "nem nyúlhatott a törölközőkhöz". Pl. A fürdő kellően kényelmes, a zuhanyzó valóban szeretőbarát (bár Ahura korábbi szavait tekintve pazarlásnak tűnik), a csempézés hangulatos, a most zárt tetőtéri ablakból kilátás nyílik az erdő sűrűn növő fáira és a borongós égre. Tiszta éji időben valószínűleg a csillagos égbolt figyeli a kölyök fürdőzéseit. Beépített szekrény várja Angra felfedezési vágyát, benne tartalék tusfürdők, samponok, kondicionáló, arcszesz, borotva (van tartalék is), hab, különböző kutyasamponok (máris értelmet nyer a fürdő mérete), egy rakás törölköző vörös, fekete és mélyzöld árnyalatokban és sok egyéb cucc, amire csak szüksége lehet az embernek és az is, amire nem. Sajnálatos módon semmi kompromittáló dolog nem prezentálja magát azon kívül, hogy van mosógép és szárító is, így a férfi nyugodtan kiszolgálhatja magát, ha kockáztatni akarja, hogy öccse egy szál semmibe rakja ki az épületből megunva a társaságát... nem, talán nem lenne ilyen kegyetlen. A konyha kellemesen világos jelenség. Hosszúkás, nagyjából a fürdővel megegyező méret és alap, hosszú pult fogja közre két oldalon, alul és felül szekrények, a szárítón edények lógnak, az elektromos sütő javában haragvörösködik a rátelepedett serpenyő alatt, a karikára vágott újhagymák kis kolbászkák kíséretében pattognak saját seggüket féltve a gonoszkodó olajtól... Ahura féloldalasan áll, futólag felpillant bátyjára, aztán vissza a tojásokra. Eltelik egy fél szekundum, mielőtt összevont szemöldökkel felvillannának újra a kékek, megállapodik a kipingált bőrön, alaposan végigmászik a varrott mintán. Egészen biztos benne, hogy a mellkasról hasfalra mászó kép még nem volt meg, mikor utoljára félmeztelenül látta. Ha valamivel az állatokon kívül bármikor tökéletesen le lehet kötni a figyelmét, akkor az a tetoválások kidolgozottsága. Egy örökkévalóságig tudta elemezgetni apja rajzolmányait és a hozzájuk valaha tartozott kívánságokat, így nevelése okán önkéntelenül is kapcsolja a bőrbe tintázott szimbólumokat a vágyakkal. Vagy meg sem hallotta a kérdést, vagy saját nyilvánvaló tetszése prioritást élvez jelenleg, bár nem valószínű, hogy ezúttal különösebben realizálja, kinek adja. A kreativitást mindig képes csodálni, függetlenül attól honnan ered. Gyakorlatilag egyetlen mohó tekintettel képes felzabálni. - Hány órába fájt ez? - Mutatóujját görbítve csalja magához közelebb a fivért, s ha az hajlandó megfelelni neki, kinyúl a mellkasáért és elsimítja a tintázott bőrön lefelé szaladó nedvességet. - Egészen lenyűgöző munka. Nekem is kell. - Ujjai elkalandoznak a mintázaton és csak valahol a köldök magasságában jön rá, hogy talán ez a jelenet így finoman szólva is abszurd. Megrándul a keze és visszahúzódik. Nem néz fel, inkább rákoncentrál a serpenyőre... A percnyi rajongásnak hála sikerült kissé megkapatni a kolbászkákat, de még nem menthetetlen. Beleborítja a tojásokat a serpenyőbe (őt ismerve legalább tízből csinálta) és indokolatlan sok figyelemmel adózik nekik inkább. - Kávé. - Int maga mögé a pultra, Angra ki tud húzni alóla egy magasabb széket és kényelmesen elfogyaszthatja a szent és sérthetetlen nedűt. Ahura valószínűleg nem tudott eleget fizetni ezért a kávécsodáért. Frissen darált, vastag, tartós habréteggel a tetején, némi fahéjjal megszórva. Olyan fajta, amiért már megéri ölni. De legalábbis függeni. - Nos, nem palacsinta, de talán megteszi. - Kurvára erősen ajánlja legalábbis, különben először és utoljára csinált kaját neki. Nincs ott a szavaiban, de jobb nem kísérteni a szerencsét. Tányérokra halmozza a hedonistáknak való rántottát, a mennyiség okán még csak fukarkodnia sem kell vele, az egyik adagot evőeszközzel, kenyérrel becsúsztatja a bátyó elé, míg a hűtőből előszedi a tejfölt. Mert az kifejezetten démoncicáknak való étek a véres tej mellett.
- Mert te magad se tudod, hogy mit akarsz - lehet, hogy a fiú hagyná, de a testvér nem látja ennek értelmét. Kapkod, mintha nem is macska, de rebbenő kismadár volna egy ádáz kandúr karmai között. Valahol tetsző ez a látvány, a szenvedés, de... valahol a testéri szeretet mindegyre megrontja ennek az élvezetét. Nem tud önfeledten örülni Ahura szenvedésének. Milyen démoni ... Az alkotót könnyű felmagasztalni az alkotása láttán, ahogy a Teremtőt a világmindenség láttán, ám mindenki elfeledkezik arról, hogy a művészetnek múzsa kell, inspiráció kell, inger kell, erő kell, hogy alkosson. Szeretetre van szüksége és motivációra, hogy ennek a keserű világnak a bomlasztó elleningereit legyűrje, és a szavain keresztül az élet gyötrelmességét élvezetes olvasmánnyá tegye. Mindenki része a munkának, aki kapcsolatba lép vele, de csak kevesen támogatják az alkotót, eltitkolt dicséreteivel, méltatásával Ahura is az a fajta keserű inger, ami vízbe fojtja a múzsát, és mégis... Angra gyakorta teszi rejtett főalakká, körészövi a gondolatait, és megünnepli a létezését szó és képországban. A szeretetért bárki feláldozza azt, amitől kevesebb szeretetet kap. Az anya az életet adta Angrának és Ahurának, és Ahura életet visszakövetelte. Ki mondaná azt, hogy nem jogos ez? A szülő démonasszonynak talán nincsenek jogai, ha fattyai csalódást okoznak neki? Akárhogy is, az az idő már elmúlt. - Mérhetetlenül anyánkra vall, hogy most vagy hajlandó figyelni, amikor abban reménykedsz, hogy megalázhatsz a válaszom által, és hiszed azt, hogy úgysem tudok olyasmit mondani, ami kielégítene. Tudod, ő éppen ugyanolyan. Minket is bírált és ostorozott - a minketben jelölt társai csakis a négylábú bugristesók lehetnek, rájuk is pillant. - De tudod minden tettnek következménye van. Ő elhagyott engem, minket és őket. Nem járt közben apánál, nem akadályozta meg, hogy elbánjon velem, mint az ellenségeivel. Természetesen ettől még az anyám marad. Az otthona készen áll és visszavárja, de csak egy botor és életképtelen elme gondolhatja, hogy éppen úgy fogom szeretni, ahogyan régen tettem, mintha az elmúlt nyolc esztendő meg sem történt volna. Lehet, hogy neked ez a boldogság és szabadság, de engem apával együtt árvává tettek - lehet valami abban, hogy költőre itta magát, de legalábbis démonhoz méltatlanul nyíltra és őszintére.
"...nem maradt vele más, csak a szavaló bohóc a kongó kastély termeiben, ám oly tehetséggel trillázott, füttyögött, dalolt és regélt, hogy a legkisebb hercegnek sokáig fel sem tűnt, hogy milyen nagyon egyedül is van förtelmesen hatalmas házában. Kutyákat vett még magához és lovakkal töltötte meg az istállót, az elnéptelenedett kertben madarak rajai költöztek be, fészkeltek és neveltek fiakat, kövér macskák lesték őket a kövezetről, amit felvert a gyom és belakott a dudva ..."
Megfeszíti a hasfalát, mégis megcsuklik, nem igazán számíthatott ilyen kismacskabrutalitásra korán reggel, hajnalok hajnalán, bosszankodva löki el a másik kezét magától. - Namár... a faszért vagy ilyen agresszív, ha teljesen kielégült vagy - ez egyáltalán nem kérdés, fintorogva bosszankodik, a saját bioritmusát rendezgeti ahelyett, hogy a kölyökét trenírozná, fél karral átfogja a hasát, hogy elejét vegye a további abúzusnak. - Nem. Arra gondolok, amikor a testvéreket nem marják el a testvérek a falkától, hanem együtt vadásznak a szarvasokra - alfák és omegák, ahhoz nincs szüksége állathasonlatokra, hogy a hatalom érvényesítésének rendjéről beszéljen, hiszen erről szól az egész civilizáció, mind a misztikuséknál, mint az emberi lényeknél. Nem nevet a fiúval, a szemöldökét megemeli. - A családmodell puszta létezése nem emberi találmány és kiváltság. Nem tudok erre a kérdésre válaszolni Ahura, mert az anyánkvezérelte összefonódáson és az általad irányított teljes elvágódáson kívül nincs semmilyen tapasztalatom - és kurvára zavarja, hogy olyan kérdéseket tesznek fel neki, ami még hátrább veti a törekvéseit, mert a kérdés kard, lángoló pallos, az agresszió eszköze a kicsi kezében. A fiút nézi, ahogy a pulcsiját huzigálja, áthűlt karján érzi mozogni minden egyes centiméterét, mélyen a cigarettába szív. - Halálosan komolyan mondtad. Ugyan már, démonok vagyunk, te is. A legőszintébb tettünk az, amit rosszindulatból mondunk és teszünk, te is. Ha majd másként gondolod, azt látni fogom - kelletlen, karcos a hangja a dohányfüsttől, a fanyarságtól, a dicsőítésének hamis hangjai arra emlékeztetik, hogy mennyire illúzió csak ez a fiú eredményeihez képest, amiket valóban felmutathat megkérdőjelezhetetlen értékekként.
"...mély hallgatás, és borús csend, oly feszültséggel telt, hogy abban megszomorodott az udvari bohóc festett orcája, belekomorult a király szeme, és elhallgatott a madárdal a kertben. A legkisebb herceg válasza váratott magára, hosszan, oly nagyon hosszan, hogy elhalványodott az örökvilág lobogása, a tükörkard tisztasága elhomályosult, és a kurta farkú malac kapirgálni kezdte a földet a legidősebb herceg pompás lova mellett. Az ajándékozás nemes gesztusa így lett a szégyen és megszégyenítés szimfóniája..."
- Jól hangzik, és teljesen érthetetlen a bűnödet tekintve. Oké, hogy kiélvezed a lustaságot, de a kávé szent és sérthetetlen - elnyomja a cigit a kukában, ha talál kukát, ellenkező esetben kifejezetten nem környezettudatosan a járdára pöccinti, miután a saját tenyerén kioltotta, nem számít és sose számított. Kissé nehézkes léptekkel követi a kistestvért, elnézi, ahogy a többi testvérek elszaladnak. A farkastestvérek, ugye, majd fordul, ahogy a fiú tovább vonul. Egészen úgy követi, mintha maga is jól képzett eb lenne, nem kérdőjelezi meg a fejében azt, hogy hova tartanak is mi végre, nem is gondolkodik sokat rajta. Ahura szavain mereng, a lehetőségen, amit kapott, és ő erről miért nem tud!!! csak az érkezés rázza ki a tudatát a megállapodott állapotból. - Wowo, milyen praktikus - mered a szélesvásznú ágyra, dúlt takaró dombjaira és párnahegyeire, a lepedő lapályára képzeli a testvért, ahogy kutyáitól körülvéve magához nyúl, óriás ágy, melegség és bizalmasság, ah... milyen romlott és milyen szentséges, milyen bizalmas, és milyen ígéretes a ruhahalom odalent, bár nem úgy fest, mintha a korábbi állításokat alátámasztandó szexképes szerető kísértene a helyre kis lak ferde falai között, hogy azt sugallja: igen, Ahura kielégített. - Honnan lesz törölközőm, hogyha nem piszkálom meg a cuccaidat? És tusfürdő? És sampon? - és egy borotválkozás is ráférne, de hát jobb nem túlfeszíteni a húrt, befordul balra. Jól képzett kis báty, ő maga is érzi, hogy ráfér a mosdatás, ahogy a fürdőben körülnéz, akár Misha és Ahura is beköltözhetne vele a tágas fülkébe, de néhány egyéb szeretője is, ha szorosan összebújnak, és ugyebár műfajtudatos sajátosságuk az, hogy elég szorosan össze tudnak bújni. Hűvös vízben mosdik le, aránylag gyorsan, de alaposan, nem itt melegíti fel a testét. Fel kell ébrednie és ki kell pucolni a kábaságot a testéből, bár a szemein nem segíthet, és az agyában a köd is csak részben oszlik fel, elégedetten caplat ki, mezítelenül, ahogyan született, törölközővel a derekán, ahogy a szemérem megköveteli. Telerajzolt testén vízcseppek gurulnak vidáman és szertelenül, csöpögő hajáról mindegyre érkezik az utánpótlás. Kívül hidratált teste belül kávét követel. - Szóval milyen ajánlatot kaptál? - "és hova megyünk?"
- Miért kell kiforgatnod mindent? Tudod, mit, hagyjuk. Nem is érdekel. - Minden szavába beleakad, eltorzítja és ellene fordítja. Persze, nyilván ő tehet róla. Még észre sem vette a jelenlétét, már támadott bátyjára, nyilvánvalóan megérdemli a következetességet akkor is, ha ő maga időközben elvesztette a gecizés lendületét. Avagy mondható inkább, hogy alulmaradt. Mindig alul marad. Eszméletlenül elkeserítő. Ezt szereti Angra írásaiban. Annyi mindent meg tud fogalmazni, amit ő nem, olyan szavakat használ, melyek nála passzív tudásba épülnek, tökéletesen képes ráérezni a hangulatra, a megfelelő körítésre, a fordulatokra. Szereti, ahogy alkot. Azt az oldalát mutatja meg, ami benne is rátalál egy bűnös alaphangra, amivel azonosulni tud... de a fizikai valójával valahogy nem tud mit kezdeni. Ha olvas, könnyű megfeledkezni a múltról, a jelenről, a körülményekről. Más világba helyeződik, más szituációba, más életébe. Saját bőrén tapasztalva az alkotót azonban pontosan azzá válik, akire emlékszik: a bátyj, amelyik 16 éven át keserítette meg az életét és aki az elmúlt 8-ban sem volt képes leszakadni róla. Angra nem azért hibás, mert szereti az anyját. Azért tartja hibásnak, mert ezért a szeretetért képes volt feláldozni őt és valljuk be őszintén, kurvára nem úgy nézett ki, mint aki nem élvezi a dolgot. Vagy mint amiért nem ártana tán... bocsánatot kérnie. Miért tartozna ő sajnálkozással a kimondottak felett, ha ragadós fivére a saját tetteiért sem felel meg neki? Az elfajzott kékségre nem tud hasonlóval felelni. Nem élt eleget ahhoz, hogy íriszeinek titokzatos, sokrétű árnyalatai lehessenek, nyersen, temetetlenül fénylik benne a múlt és az annak keserű vizében születő érzelmek. - Mit tennél Angra, hm? - Hiperűrsebességgel ejti a ki-kit hagyott el témát. Nem mert egyetért a testvérrel, hanem mert nagyon nem áll készen a kapcsolatuk az "érzelmi-elhagyás" pszichológiai témakörére. Főként ő nem. Ő végképp nem. - Itt vagyok, figyelek, hát mondd el, mert ez így nagyon-nagyon kevés nekem. Nos. Valahol ez is haladásnak tekinthető így nyolc év távlatából, eddig valóban a legkevésbé sem volt kíváncsi arra, mit gondol Angra a témáról, mi több... sokkal változatosabb és célzottabb módszerekkel rázta le, mint most. Pillanatnyilag ugyanis acsarog bár, nem siet elszökni fivére elől. Bár ez - a nyíltan felháborodott pillantásból ítélve - lehet nagyon rövid úton változni fog, ám egyelőre kimerül a tettlegességben; ököllel bokszol bele a másik gyomrába. Nem erőből küldi be az ütést, edzettségének hála az kifejezetten fájdalmas lenne, pusztán jelzésérték, kinek és mikor kell befognia a száját. - Nem a szex ciki, te vagy ciki és kurvára semmi közötök a szexuális életemhez, ami amúgy teljességgel kielégítő, kössz a kérdést. - Annyira háborog, hogy kivételesen nem lehet megállapítani, igazat mond-e, avagy sem. A nyitott könyv szép dolog, de az atyaúristen sem olvassa el, ha épp a pokol elemésztő tüzében lobog. Rendben, a pokol talán túlzás, ennyire még ő sincs zavarban, bár Angra képéről nyugodtan lesülhetne a bőr pusztán a gondolataiért. Nem enyhül a pillantása, csak mert egy másik meghazudtolja. A világ sajnálatos módon nem így működik és az univerzum sem ereszkedik alá, hogy rákoppintson a fejére az ellenállásért. Pont tesz rá magsról, Angra mit gondol erről, meg mit nem gondol és gondolkodik-e egyáltalán, vagy csak a kisujjából kirázza bíráló Ahura-igazságait. Ha Angra kutya lenne, egész biztosan a Doge fajta lett volna belőle. A korábbi wow much technology után a kép úgy ragadt meg a fejében, hogy valószínűleg egy vatikáni angyal sem tudná ördögűzni onnan. Pár pillanatig még szórakoztatja magát a képen, talán ennek szól a mosoly, netán valóban csupán a jelenetnek, szinte teljesen mindegy. Nincs többé kedve (enyhe túlzás) vidámnak lenni, amikor bátyja minden szavával azt hallgatja miért nem kapja meg, amit akar. - Farkasfalka... - Elharapja a szót, de az még így is elég nyomatékkal bír - Arra gondolsz, ahol az alfának mindenki behódol és még a leggyengébbtől sem kívánja meg a távozást, csupán a magatartása megváltoztatását a megfelelő sub pozícióban? - Örömtelenül nevet, szisszenve távozik belőle a levegő, ahogy összekoccannak a fogai. - Azt mondod nem volt bennünk semmi emberi, de a családunk a kezdetektől fogva az emberek között élt és az emberi családmodellt prezentálta. Nem, nem vagyunk emberek és ezért természetellenes az egész. Mégis mennyivel lennél elégedett egyáltalán? Milyen szinten kellene "összefonódnunk", hm? Elnémul, ahogy ismét szóba kerül a rajongócsapat és bármennyire is rápörgött a témára, ezúttal sikerül összeszégyellnie magát. Tényleg alaposan megbántotta. Harag, tettek, csalódottság és múlt ide, vagy oda, nem volt jogos, hogy oda szúrjon, ahol a legjobban fáj. Feje halkan koppan a falon, ahogy lehunyja egy szívdobbanásra szemeit, lemondón sóhajt fel. - Hé... - Balja kicsúszik a zsebéből, kinyúl a bátyj karjáért, meghúzgálja kicsit a pulcsija ujját. - Sajnálom, nem gondoltam komolyan. Csak vissza akartam vágni, de aljas volt. Tudom, ne pofázzak olyanról, amit nem értek. Felfogtam. Ne emózz, jó? - Kivételesen még Angrának is jut a finomabb hangnemből. Talán megfagyott benne is az indulat tüze és idő kell, amíg újra megelevenedik. Nem sok idő... Ereszti a ruha ujját, kezét a szemei elé simítja, elkeseredetten dörgöli meg az orrnyergét, homlokát. Mély levegőt vesz, mondana valamit, de végül csak megcsóválja a fejét. Lemondó mozdulattal nyomja el a cigit és löki el magát a faltól. A valós, s a mesevilág is azt várná tőle, hogy megfeleljen erre a kijeletésre, de az... nem ajánlat volt. Tényközlés. Mit kellene mondania erre? Hogy pont olyan kontrollmániás, mint az anyjuk? Hogy nem tudna koncentrálni tőle, mert minden egyes nap felbaszná az egy hónap alatt? Hogy fullasztó az akaratossága? Ugyan minek. Az elsőt sokszor a fejéhez vágta már, az utolsót percekkel ezelőtt mondta ki, míg a koncentráció csak megidézné ragacsos, levakarhatatlan démonként a "mire?" témakört. Tök mindegy... inkább nem megy. Annyira szeretne elmenni... - Nem. Főzök egyet. Vettem új kávégépet, csak túl lusta vagyok ébredés után szórakozni vele. - A hangja kissé monoton, de legalább kivételesen él nélküli. Nem csapja a másik arcába az ajtót, ez azért pillanatnyilag rendkívül gyerekes lenne. Elvezeti a központi szektorba a kutyákat és beengedi őket a játéktérre. Had éljék ki magukat, mielőtt elkezdenek beszállingózni az emberek. A kölyök ezek után rendhagyó módon az emelet felé veszi az irányt. Lehet leadja a fegyveres őröknek az akaratos fivért. Nyilván nem a lakására viszi, nem? Nem mintha beengedte volna valaha is, bár csak fél éve költözött be ide, különösebben nem volt nehéz kikerülnie az alkalmakat. Nem int az őröknek a nyitott ajtóban, bár egy fél pillantással adózik nekik. Annyira látványosan ártatlan képet vágnak, hogy nyilván végignézték monitoron a kinti jelenetet, ha a hangok nem is juthattak idáig. Nos. Ez a dolguk, nem igaz? Ahura vastag, vörösesbarna biztonsági ajtóhoz lép, a kártyája itt is becsipog, mielőtt beengedné gazdáját. Az odabent egyből a hálóba torkollik. Nyilván soha nem tervezte, hogy különösebben vendégeket akarna látni itt, ahhoz túlságosan is nyíltan terpeszkedik az ágy középen. Nem fárasztotta magát azzal, hogy bevesse, vagy netán összeszedje a tegnapi póló, pulcsi zokni, nadrág koalíciót a fűtött, lakkozott járólapokkal borított padlóról. a döntött fal viszonylag kis, de otthonos hangulatot biztosít, a szekrények a két oldalsó, egyenes hátú beltérelválasztó falánál állnak, a polcokat a gerendákra szerelték, rajtuk díjak, oklevelek, apró emlékeztetők a múltból, amik valószínűleg nem fájtak annyira, hogy ne tartsa meg őket. Az éjjeliszekrény nyitott rekeszében egy-két könyv, valószínűleg olvasni szokott lefekvés előtt, a polcokon azonban egy sem kapott helyet, így nyilván valamelyik szekrényben tárolja őket. A kölyök felkapcsolja a villanyt, az elektromoskályha vidám pislákolásba kezd, Ahura pedig egyetlen mozdulattal a balra nyíló ajtó felé mutat. - Fürdő. - Elég jelentőségteljes ez az egyetlen szó ahhoz, hogy egyértelmű legyen, mit akar a ház ura. Ha ezen kívánságát is megtagadják, lehet tényleg kirugdalja innen. - Ne piszkáld a cuccaimat. - Néz kissé zsarnoki ábrázattal bátyjára, mielőtt eltűnne a jobb oldali ajtó iránt. Nagy eséllyel az a konyha lehet.
- A hazugság jogát akarod jog szerint gyakorolni? Milyen démoni - biggyeszti le a száját egy kissé. A bűnösök könnyen ítélkeznek és végtelenül hűségesek az ő bűneikhez, újra és újra elkövetik azokat, nem hanyagolják el őket. A bűn embertelenné teszi az embert, és mégis, van-e emberibb tulajdonsága az embernek, mint az embertelen bűnelkövetése való hajlam? Angra szemében és írásában az emberi vágyak, még a legromantikusabbak is nyüzsögnek a bűnös vonatkozástól, apró démonságok. Mindannyiukat megszállták már szavakon és gondolatokon keresztül, manipulált teremtmények. Csak Ahura ragaszkodik ahhoz, hogy értéket adjon, olyan értéket, ami emberibb az embereknél: állatszeretet, hűség, odaadás, és kényszeríti azokat az embereket, akik tőle vesznek jószágot magukhoz, hogy emberibbek legyenek önmaguknál. És ez a kisdémon akar jogosan hazudni? Valakinek nagyon az orrára kell koppintania, hogy ne kanászodjon el, aki jó, az maradjon meg jónak, hiszen rossz démoni erényeit ez az egyetlen, ami kompenzálni tudja, igaz, nem démon szemmel nézve. Angra hibás volna azért, mert szereti az anyát, aki viszontszereti őt? Mintha Ahura nem imádta volna az apját azért, mert szeretetmagot dobott neki, és nem árulta volna el az ugyanúgy. Osztoznak a lelki kiéhezettségen, és mégis Angra a bűnösebb, oly igazságtalan felosztás. A szemében sötétté fajzik a kékség. Acedia közöttük jár, és restté teszi Ahurát arra, hogy kimondja azt, ami jobbá tenné a mindenséget. Jóra való restség nem bocsánatot kérni. Örök bűnös taposómalom. - Tekintsünk el attól a körülménytől, hogy a "megintnek" nincs létjogosultsága, mert nem voltál elhagyva. Arról viszont a leghalványabb, körvonalazatlan fogalmad sem lehet, hogy mit tennék, ha anyánk visszatérne, mert nem vagy kíváncsi arra, amit gondolok ebben a témában, így következtetni sem tudsz - ökölbe szorított öklöcskék és kapkodó légvétel, őszinte harapdálása a szavaknak, Ahura még mindig szívfájdítóan fiatal, és egy idősebb testvér szemében az ifjabb mindig sokkal-sokkal fiatalabb a valós értékénél. Megcirógatja a pillantása, megmelegszik a hűvössége.
"...A legkisebb herceg zihálással dúlt kebellel omlott a földre, felháborodottan rázta meg ökleit a varázslatos jelenség hűlt helyére kimondott átok súlyát érezte, ám hitte is, meg nem is, hogy megfoganhat rajta, ami elrendeltetett. Tanakodni kezdett, ám nem fordult tanácsosokhoz, bölcsekhez és hadjárta századosokhoz, maga döntötte el, hogy mivel tölti a nyolc esztendőt. Házanépe és udvartartása fejcsóválva szétszéledt, mert még a legifjabb gyermek, és a legöregebb agg is tisztán látta, hogy ez nem más, mint a herceg gőgjének újabb bizonyítéka..."
- A szex egyáltalán nem ciki, Misha szerint tudod, hogy mi az - pislant a lehető legártatlanabbul, van amivel mindig fel lehet dobni a reggelt. Ha Ahura zavarba jön, az édes, mint a méz, amit forró teába keverhetett volna a reggelihez, vagy a palacsintáján csordított volna végig, szinte jóllakatja, legszívesebben felzabálná szőröstül, bőröstül, még ha kettőjük közül nem is ő a mohó. A testvér mértéktelen tobzódása a saját igazában, amit képtelen alátámasztani egészen lenyűgözi Angrát. Nem felel szóban, átható tekintete előbb Ahuráé, aztán a kutyáké. Ebben a pillantásváltásban megvan minden, ami meghazudtol. Tudja, hogy Ahura függ mások véleményét, és az örömét kizárólag az adja, ki fogadja el annak, aminek mutatkozni. A bizonygatás pedig... nos mindannyiuknak bizonygatnia kell. A legkisebb herceget sem mentesíti senki ez alól a kötelezettsége alól, saját magát pedig nem húzhatja ki a mocsárból, mint az a báró lovastul, vagy hogyan is volt az a régi-régi történet. Kutyatestvéreik őszinte bohósága lehetne példamutató, ám ott van rajtuk az átkozottság és öntudattalanság árnyéka. Egy kicsit irigyli őket ezért, boldogok és egyszerűek, hempergőznek és játszanak, önfeledtségükben a legnagyobb lelki traumát az okozza, ha a testvérkéjük több simogatást kap előbb, mint ők, de hát őket sem fosztják meg végleg az érintéstől, ki tudna ellenállni a kutyafülűeknek? Most nekik a legkönnyebb, bár általában tudatos lénynek tartja magát a démon, nem zárja ki a lehetőséget, hogy jobb volna neki, ha cserélne valamelyikükkel. Nem aggasztanák olyan kérdések, hogy kinek a jobb, áldozata volna két fivére viszálykodásának, kutyabőrös piedesztálról ítélkezhetne felettük. Megpaskolja Nyalóka arcát, mielőtt a testvéréhez szaladna, ő is odalépked, hogy cigit és tüzet vegyen. Halandó élvezetek, hedonizmus és csodavárás. - Az elválás az embereknél tökéletesen természetes része a családmodellnek. Nem vagyunk és soha nem is voltunk emberek. Még te sem, akármit is mondjon rád anyánk, és ha már egész életedben az ellen a tézis ellen küszködtél, hogy te nem vagy ember, sem emberi, sem kevésbé démon, mint mi, akkor nagyon kérlek ne hivatkozz már emberi természetes családi folyamatokra, mert ez nagyon felháborító. A mi családunkban nincs semmi emberi. Az együttlétünk sem volt az, így az elválásunk sem kalkulált, nagykorúsítási tényező. Közöttünk nincs értelme annak, hogy elváljunk egymástól. Együtt kellene lennünk, mint nekik, vagy a farkasoknak, amik az egész életüket a testvéreikkel tölti a falkában - nem biztos, hogy biológiailag korrekt ez a meghatározás, de az elképzelései szerint nagyon is, és a választ is tartalmazza, de azért kimondja hangosan. - Nem az idő mennyisége az, ami számít, hanem az életünk összefonódottságának a mértéke. A "semennyire sem" valóban nem elég nekem - megfürdik a meg nem hátráló tekintet kékségében. - Az előbb még rózsaszín nyálcsorgató hordának bélyegezted a rajongóimat, szóval te magad minősítetted őket, hogy nem sokat érnek, és mivel kettőnk közül te vagy az objektívebb, nyilván a valós értéktelenségük által becsülöd fel őket, a rajongásuk így tehát hiányt teremt csak. Misha téged sokkal jobban szeret. A veszteségtudatom te vagy, és emlékeztetsz minden találkozásunkkor arra, hogy mennyire irigylésre méltó a helyzeted - átfogja magát a fél karjával, fázik ő is, kabátot sem hozott, és mostanra kijózanodott, vagy megfagyott a vodka a vérében.
"...büszkén sorolta erényeit, harci képességeit, jótéteményeit. Mint legidősebb és mint a királyság jogos örököse igencsak tevékeny évei során felhalmozott tudást, tapasztalatot és technikát, tárgyalt szövetségesekkel és küzdött ellenségekkel, népének gondjait átlátta, és nem egyszer megoldotta azokat, nap mint nap büszkévé tette az öreg királyt és királynőt alkalmasságával ám nem volt rest a neki kijelölt dicső jövőt félretenni azért, hogy legifjabb testvére mellett talán az életét áldozza az ügyéért. Ékesszóló ajánlatára a legfiatalabb herceg így felelt:..."
- Leszek a társad, veled megyek - egyszerű próza, költészet nélküliség az, ahogyan kijelenti, mellé egy dallamos "ha tetszik, ha nem tetszik" aláhang legfeljebb csak Ahura szavainak kongó visszhangja lehet, mert minden hang és suttogás lecsendesedett a démoni lélekben az elhangzók nyomán, úgy figyel, ahogy a világmindenség figyelné egy közelgő katasztrófa üstökösnyomát az égen. Nem bízik Ahurában. Elmegy és önként jön vissza, ahhoz előbb bármiféle precedensre volna szükség, de eddig csak egyre távolabb és távolabb hadakozta magát, amíg ő kába volt apjuk átkától, amíg a dzsinnt átkozta, amíg az öreg király tettein kesergett, amíg az elárultságban érző szíve gyengévé tette a kezét arra, hogy keményen megfogja elkanászodott kisöccsét. - Automatából? Inkább rendelek - lépked ő is befelé, a cigarettát elnyomja, a kutyák között elvegyül, hogy ne csapják még véletlenül sem az orrára az ajtót. Nincs kedve egy rejtett sarokban felcsápolni magát az épület falára.
- Természetesen. Jogod csak neked van, bármire is, nem igaz? Tök mindegy. Ez a téma nonszensz. - Ne mondja a bűnös, hogy a másik gyarló mit tehet, s mit nem, 2000 éve volt menő köveket hajigálni mocskos mancsokkal, bár nyilvánvalóan a jelen kor szellemét is hűségesen követi. Van, ami sosem változik. Mint a testvériség. A vér köteléke, az együtt töltött idő egymásra gyakorolt hatása. Nem tudja, hogy tőle erednek-e a reakciók alapjai, avagy ő tanulta el inkább az idősebb fivértől... hozott anyag. Rövidke életúton kifejlődött beszédes mimika, s mert a hazugság valóban nem az ő bűne, kontroll alatt sem igen tudja tartani őket. Sosem lett volna jó politikus. Angra nagyon sok mindent tett azért, hogy legifjabb öccse képtelen legyen könnyű szívvel szeretni, bár talán mostanra eljuthatna arra a pontra, hogy kizárólag az anyjukat hibáztassa érte, ám... Angra szereti az anyját. Bármikor, ha választani kellett és akkor is ha nem, előbbre való volt Ahuránál, pedig a kölyök olyannyira kiéhezett volt a szeretetre, az elfogadásra... mindenre, ami nem démoni. Farkasszemet néz a másikkal és eszében sincsen félrepillantani, bár néma marad. A haragtól, netán attól a ténytől, hogy valahol mélyen érzi, bocsánatot kellene kérnie az övön aluli támadásért, ki tudja. Nem teszi meg. - Nagy francokat nem! - Kezei ökölbe szorulnak, szemei haragtól fénylenek a megbántottság háborgó, kék víztükrei felett. Az előbbi védelmi reakció, hogy az utóbbit elfedhesse. Sosem csinálta jól a titkolózást, ellenben nagyon könnyen és alaposan felingerli magát. - Csak azért vagy ilyen, mert egyedül én maradtam, de elég, ha anyánk visszatér és a kedvéért elhagysz megint! - Meggondolatlanul csúsznak ki haragvó szavai a száján és eltelik pár szívdobbanás, míg rájön mit mondott. Hirtelen légvéttől emelkedik mellkasa, csak hogy aztán gyorsan félrenézzen. Ennyire nem akart őszinte lenni. Nem akarta, hogy úgy tűnjön, a bátyjnak a szemében bármiféle jelentősége is van.... nem hiszi, hogy változott volna. Ha nyitna felé, kiásná valamelyik pokoli bugyorból a megtagadott érzéseket, ha szeretné, ahogy a másik kívánja, hát fájna megint. Egy nap szülőjük visszajön, megköveteli Angra odaadását és őt egyetlen pillanat alatt lecserélik. Túl sok fájdalmat okozna, önnön mértéktelensége pedig embertelenül felnagyítaná az érzést. Nem akarja ezt. Felháborodottan szisszen fel a szavakra. - Ettől még nem lesz kevésbé gáz! Tök ciki, állj már le. - Rámered a csípőmozdulatra, annyira pofátlan, hogy azzal egyenes arányosan növeli a kívánt pofánverés mértékét. A fivér önelégült mosolya nemes egyszerűséggel vérlázító. - Jaj fogd már be! - Saját zavara idegesítően dobol a fülében. Mennyire szánalmas... rég kinőtt már a kamaszkorból, hogy ilyen faszság még zavarba tudja hozni egyáltalán, miért reagál rá ilyen idiótán? Annyira felhúzza magát saját hülyeségétől, muszáj támadnia, hogy megvédje magát... és mert kicsi, mindig övön alul csinálja. Talán ez a legkegyetlenebb dolog benne. - Nem érdekel mások véleménye és az örömöm sem attól függ, kinek felel meg és kinek nem. Kurvára nem kell bizonygatnom semmit. - Nem feltétlenül igaz, mert annak idején nagyon is attól függött a boldogtalansága, mennyire nem felelt meg... nem volt elég jó, elég szép, elég jelentős, elég démoni. Semmi sem változik. Megkönnyebbülést jelent, hogy egy időre végre megszabadul bátyja figyelmétől, még ha az nem is megy messzire. A háttérbe húzódva figyeli inkább a jelenetet, s a hétköznapi mozdulatok, a hirtelen semmiből előkúszó közösségi érzet, a békés, családias látvány feloldja a haragját, a bosszankodását, a feszültségét. Még Angrára sem tud haragudni ilyenkor. Mennyire gyenge! A majdnem mosoly szélesre rándul, ahogy Fuck You Steve a fivér hátára mászik. Pillantása szinte barátságossá válik, mígnem a választól leolvad szájáról a kellemes gesztus. Minden harag gyilkosa a sajnálat. Valahol mélyen gyökeredzik benne az elfajzott gondolat és akárhányszor próbálja meg kigazolni magából az ilyesfajta érzelmeket, mindig visszanőnek. Szánja Angrát a veszteségért, amit elszenvedett, néha jobban, mint saját magát azért, ami életének első 16 évét jelentette... Nem hagyhatja elhatalmasodni az érzést. Nem akarja újra átélni. Szó nélkül hagyja a vallomást. Nem adja meg neki, ami szükséges lenne, de nem is becsmérli. Több, mint a semmi. A megszorított fülű juhászkutya felpillant, addig fúrja a fejét, amíg kedvesen belenyalhat a fivér tenyerébe. Talán ő sem ért egyet Ahura ellenállásával. Az érzést elviszi démonpalántához, orrával megbökdösi a kölyök combját. Gazdája most nem foglalozik vele. Bátyjuk vonásait figyeli, amint az a tűzre hajol. - Már felnőttünk, Angra. Az elválás egy tökéletesen természetes folyamata ennek, már régen nem kellene egymáson lógnunk. Amúgy sem volt soha normális, hogy együtt neveltek minket. Ezerszeresen kimondott, hogy nem vagyok a család része - de legalábbis méltó része aligha - mégis mit gondolsz, ennek fényében mennyi időt kellene együtt töltenünk? Én vagyok a mohó, de neked nem elég semmi sem... Pillantása találkozik a másikéval és most nem is néz félre. - Sikeres vagy, tökéletesen megállsz a saját lábadon, a rajongóid istenítenek, ott van Misha. Miért nem látod, hogy nincs semmi szükséged rám? - Mély levegőt vesz a füstszűrőn át, a szürke méreg végigkaristolja fiatal, már ellenkezni sem képes tüdejét. - A veszteségtudatod megszállottá tesz. EZ az, ami a károdra van, bátyám. - Megcsóválja a fejét, pillantása lecsúszik a férfi arcáról, a szájában hagyja a cigit és zsebre csúsztatja átfagyott kezeit. Az épület fala jéghidegen simul a hátába. - Nekem ez fontos. Elutazok, ha tetszik, ha nem tetszik. Kaptam egy lehetőséget és élni fogok vele. Lehetsz a társam ebben és ez esetben egy hónap múlva megosztom veled az eredményét. Vagy akadályozhatsz és biztosíthatlak, pontosan azt az elutasítást kapod továbbra is, mint amit most a kérés iránt tanúsítasz. - Oldalasan pillant fel rá. - Nem kérem többször, Angra. Nem fogom kifejteni bővebben. Engedj el és önként jövök vissza. Ha pedig nem... nos. Csodás rendszerünk majd nyilván tesz róla, hogy elhurcoljon. Kedvetlenül nyomja el a cigarettát. Ez utóbbi messze nem lenne a kedvére, de tele van a fasza. El fog menni. Mivel büntetik majd, levágják a szárnyait? Úgyis csak egy nyomorult macska. Elrugaszkodik a faltól, a kutyák pedig megélénkülve az ajtóhoz rohannak. A pólója alól húzza elő a nyakában függő, apró fekete mágneskártyát és ő maga is követi az ebeket. A bejárati érzékelő becsipog, ahogy elé tartja az azonosítót, majd hosszú sípolással ereszt a zár. - Gyere, kapsz egy kávét.
Pedig az ilyen dolgokban egyáltalán nem irigy. Nem irigyelné a Misha-dolgokat a kölyökszájból, ha ő juttatja azokat, és nem a forrásra cuppan rá, szerfelett önzőn és kisöcsjellemzőn. - Touché, de nincs jelentősége. Az én hamis bűneim nem jogosítanak fel téged semmire, főleg, ha állandóan mások jogossági kérdésein okoskodsz - lapossá válik a pillantása, kék szemei így egészen hasonlatos fényt vetnek ahhoz, amilyenek a testvérszemek, le sem tagadhatnák az egy vérből valóságot bosszankodásaik pantomimjában. Közös vér és családmivolt, az elnyomás az elnyomóknak összetartozás érzetet jelent, ami pedig maga a boldogság. Angra volt az első, akit fura humorú atyjuk és királynői anyjuk egy fészekbe kényszerített minden démonszokás ellenében, rajta hagyott a legmélyebb nyomot, őt formálta legelevenebben a közösségi szükséglet. Mostanra a nyolc esztendő alatt példaértékű árvaság-érzés fejlődött ki benne, ami gyötrőbb és fájdalmasabb minden kínnál, amit valaha megismert. Őt nem szereti senki. Az anya, akit imádott elhagyta, az apa, akit tisztelt és szeretett legkisebb öccsét rajongta, és elhagyta szintúgy, megátkozva testvéreit, hogy azok se szeressék, és maradt csak a legkisebb, a mesehőse, főhősbuffos közönségkedvenc, aki mégannyira sem szereti, mint az előbbiek nemszeretésének összessége. - Olyasmit gúnyolj, amit értesz - a fagyosságra a válasza egyszerű, tiszta, sértett. A rajongói. Fontosak. Kevesen vannak ahhoz képest, hogy mennyien kellene lenniük, de egy elfajzott kistestvér sem írhatja le őket büntetlenül, még kevesebbnek, még rózsaszínekben, mint amilyenek, és nem feltételezhet róla titokban tartott tetszést, amikor ilyeneket szól, s hovatovább, nincs csúfabb a titokban tartott dicséretnél, mert az a dicséretek nadírja, mindenek alatt. - Kérvényt is nyújtottál már be. Nem hagylak "békén", mert nem akarlak elhagyni, akármekkora produkciót is vágsz le. Az elhagyásod soha, semmilyen körülmények között nem opció, márpedig ezt várod "békénhagyás" fedőnév alatt. A fivéred vagyok - lassan mondja, mintha zavaros fejében dolgoznia kellene a kerekeknek ahhoz, hogy összeálljon a fiú kérdéseiből a vád, amivel őt illeti, és méltósággal ejti a zárszót, ami a válasz lehet a világ minden kérdésére.
"...a második legifjabbtól örökfényű lámpást kapott, míves tartóvassal, amit a nyergére rögzíthetett, míg végezetül a legidősebb fivér járult a legkisebb elé. Tudván tudta, hogy milyen hosszú és veszedelmes útra indul, mily sok ajándékra, szerencsére és áldásra van szüksége, így azután a rendelkezésére álló legértékesebb dolgot adta meg számára. Fehér lovát kantáron vezette a kurta farkú kismalac mellé, nyergét a hátára dobta és táskát mögé, hogy együtt induljanak neki a kis herceg viszontagságos útjára. Társául ajánlkozott a bajban, veszedelemben és megmérettetéseken..."
- Bárki, aki tudja, hogy ettől az öcsnek nem lesz semmi baja, nem esik teherbe és hasonlók - ha már a pillantás végigjár rajta előremozdítja a csípőjét, és egy kis vidámság költözik a tekintetébe, ami egyenes arányosságban válik derűvé annak láttán, ahogy a pír beborítja a fiatal arcát, és egyértelműen semmi köze nincs a hideghez. Féloldalú mosolyra húzza a száját, már-már vigyorogni tetszik. Bilincs és szopás. Ez lesz a következő novellájának címe. - Nem tudom mennyivel jobb erre izgulni- affektál kicsit, mintha kölykösen háborgóvá akarná tenni a hangját, pedig Ahura rég túljutott a mutáción, és olyan hangot nyert szörnyszüleiktől, amit joggal irigyelhet tőle bárki. Szinte érzi a fiú arcából sütő meleget. Bárcsak megérinthetné a háborgását. - Ha állítasz valamit, azt be kell bizonyítanod. Mindenkinek - harapja ki feszülten. Az apja! Nyomorúságba döntötte őt jogos kérésével, gúnyt űzött a vágyaiból, megcsorbított mindent, ami szent volt és sérthetetlen, aminek szellemében ő maga nevelte fel. Olyan ez a ráhivatkozás, mint egy szúrás. Alkalomadtán erről is tarthatna egy szentbeszédet Ahurának, ha nem tudná teljes bizonyossággal azt, hogy mennyire hatástalan volna. A közös ellenség nem kovácsolja össze őket, és már ő sem emlékszik Ahura gyermekéveire, amikor még egyszer-egyszer volt hozzá mersze, hogy az anyai rosszallást kijátssza egy-egy önfeledt percre és órára, irigylésre méltó boldogsága akkoriban a kisöccsével nem emlék, csak egy érzés a mélysötétben. Leveszi a szemét a macskáról, hogy a kutyákra fordítsa, szó nélkül hagyja az eltávolodását, beszélt eleget, rekedten köszörüli meg a torkát, mélyen felhördül, amikor lenyálazzák, a szemtelen bétakisöccs orrára koppint. - Erre rohadtul ne szokjatok rá... fuck you steve, mit csinált a hátamon? - igyekszik az összes ebet a karjai alá gyűrni, de a lehetetlentől megfutamodva két lábra egyenesedik újra, mielőtt elborítaná a szőr és izomtenger egészen. Kissé lehajolva, a karjait lógatva vakargat füleket, de nem egy Síva, nyolc fülre van két keze. Kurvára nem elégséges mennyiség. - Nekem is hiányoztok- ez nem csak a szőröstalpúaknak szól, ellenben Ahura nyilatkozatával, de hát a szavakkal keresi a kenyerét, milyen is lehetne más, mit vérlázító könnyedséggel romantikus és vallomásos. Ahol pedig ő a romantika, ott Ahura a blaszfémia. Megrándul az arca a megfojtásra, megszorulnak az ujjai egy fülön, a fájdalomhatáron innen.
"...~Gőgös vagy herceg ~ kezdte a tündér zengő hangon, és a szavaiba belecsavarodtak a fák a parkban, elfekedtek a rőt cserepek, dér futotta el az ablakokat, és elszáradtak a virágok ládáikban állva ~ Arcátlanságod fájdalmat okoz a hozzád bizalommal fordulóknak, így megátkozlak téged. Teljen el nyolc esztendő a nyomorúságban, amíg fejedből a gonosz köd ki nem tisztul, és azután a nyolcadik esztendőben eljön hozzád egy ítélőm, aki megméri a lelked, a szándékaid és a tetteid. Óvakodj attól, hogy elbukj a próbán, mert a kilencedik esztendő ezután a pokol száját nyitja meg neked ~ azzal a tündér eltűnt..."
Habozás nélkül elfogadja a cigarettát, odasétál a másikhoz kutyakoszorúban, elfogadja a tüdőropit, a tűzre hajolva mélyet szippant az égő dohány krematóriumából. - Csak a mértéktelenséged miatt bosszant. Az isten minden tere nem volna elég neked Ahura. Mégis mekkora tér kellene neked azon kívül, hogy önálló munkahelyed, játszótered, szenvedélyed, hobbid, lakásod, alkalmazottaid és vevőköröd van? Hogy a viharban tudtad volna mindezt kiépíteni nélkülem, ha csak félannyi időt is töltesz velem, mint amennyi szerintem kellett volna? Nem voltam a része ennek, egyetlen szegletének sem a életednek, leszámítva azt, amit sikerült rádkényszeríteni, és ami semmiben sem akadályoz meg, ami több is, mint a legtöbb szabad embernek megadatik élet címszó alatt - elfújja a füstöt a másik feje felett, aztán komolyan lenéz rá. Tudja, hogy mennyire megalázó. Ha nem is tapasztalta, nem buta, látni lát. De ezen a bolygón minden hierarchikus felépítésű, a hierarchia, sőt, a civilizáció maga az, ami a felülről lefelé irányú alázással rendezgeti a közemberek sorait. - Akármikor azt csinálom, amit te akarsz Ahura. De az, hogy ne keresselek, ne beszéljek veled, ne legyek a közeledben, az nem csinálni valamit a te kedvedért. Hanem az konkrétan semmit sem csinálni. Ez pedig de, kifejezetten a káromra lenne - nem ecseteli, hogy miért. Hogy irigyelné mindazokat, akik látják, hallják, tapintják, tapasztalják a fivért, körbeveszik és vele vannak. Nem. Nem tudná vele azt a sajnálatot kicsikarni, amiért érdemes volna megvallani pokoli gyengeségét. - Számodra is teljesen egyértelmű, hogy a "semmit" választani a "valami" helyett nem ér semennyit sem. Olyat kérj tőlem, amit te magad megadnál - megbúbolja egy másik öccsét. Amelyik nem kért távolságtartási végzést ellene...
A nyelvére csúszik a vélemény, mi szerint nagyon sok minden járhatott a másik szájában Mishától, amit nem feltétlen szeretne, ha rajta alkalmazna, de végül kegyesen ejti a témát. Vannak, amikről biztosan tudja, hogy SOHA nem jöhet ki jól belőle. - Egyikünké sem volt, ez mégsem gátolt meg abban soha, hogy fegyverként használd. - "Ellenem." Ott lebeg a szó a levegőben, bár nem mondja ki. Az, hogy a démonkölyök régi sérelmeket hordoz, nem újdonság. Semmiféle fejlődést nem mutat a témában, holott idestova 8 év telt már el az ominózus eset óta. Ha valami elismerésre méltó lenne, akkor az Angra kitartása, bár öccse messze nem dicséri. Bosszantónak találja inkább. Tehernek. Valaki számára, akinek a család fogalma csak állandó megaláztatást és elnyomást jelent, teljességgel szürreális ez a ragaszkodás. Nem érti a miértjét a zsarnokságon kívül, holott tényleg mindent megpróbált már, hogy levakarja. Miért nem sikerül? Miért? Megrándul a szája, állkapcsa megfeszül, a torkában pedig élesen liftezik az ádámcsutka, ahogy igyekszik lenyelni tomboló haragját. Ahurát talán az élet bűnös élvezeteinek mértéktelen tüzéből gyúrták, ám a harag legalább olyan közel áll hozzá. - Undorító vagy. - Máskor kellemes hangja most fagyosan csendül. Csak a megalázottságra emlékezteti. Kiszolgáltatott hierarchikus jelenére, melyet nem akart, nem kért és amelyből nem tud kilépni. Mérhetetlenül vérlázító, hogy a másik azt kér, ami csak tetszik és az bármiféle diplomáciai maszlaggal alátámasztható. Acedia meg nyilván csak legyint rá. Kölykök civakodása. Még a szülőknek sincs energiája mindig a saját fattyaikat szétválasztani, miként lenne elvárható a Resttől? Milyen kár, hogy Ahura nem képes meglátni, mit NEM tesz meg vele a másik felettes hatalmának teljében. A tehetségét elismeri, sokkal inkább, mint bárki abból a bizonyos rajongótáborból. Ebben egészen biztos. Főként azért, mert minden alapja meg van hozzá, hogy ne tegye, hogy eltekintsen felette és semmibe tiporja... képtelen így gondolkodni róla, amiből viszont egyenesen következik, hogy minden dühe, előítélete, sérelme ellenére túl jónak találja ahhoz a másik munkásságát, hogy őszintén bírálni legyen képes. Ha rajta múlik, Angra sosem tudja meg. - És te miért nem hagysz már békén, hm? Nem adtam rá elég okot? Nem voltam teljesen egyértelmű? Mit kell még csinálnom, nyújtsak be kérvényt talán? - A harag haragot szül, de valahogy a kisdémon dühe kivérzik az utolsó szavaknál. Lemondón csóválja meg a fejét, hosszan szív a cigarettából, aztán kis híján a torkán akad a füst a hanyag választ hallva. - Ki a faszom mond ilyet mégis a tulajdon öccsének...? - A kékek nagyon élesen fénylenek fel, morózus pillantása végigvánszorog a férfi alakján, csak hogy végül megállapodjon a testvérszemeknél. Csak nem bír leállni. Nehéz eldönteni, hogy mitől vörösödik el. A cicázás miatt, netán szempillarebegtetésért, esetleg pusztán azon okból kifolyólag, hogy sikerült elképzelnie a jelenetet a szopással karöltve? Legszívesebben megütné. - Nem a lebilincselő látványod izgat, hanem a tény, hogy valaki végre levakar rólam, elég ellenhatékony ha én bilincsellek... - Nem gondolja át különösebben a szóhasználatot, méltatlankodása a forrófejűség elvén nyilatkozik meg. Mennyire közel van! Csak egyetlen lendületes mozdulat és letörölhetné a képéről ezt a pofátlan arckifejezést. Mély levegőt vesz. - Az égvilágon semmit nem kell bizonyítanom neked. Nem vagy az apám. - Soha, senki másnak nem tartozott semmiféle bizonyossággal. Természeténél fogva kívánta volna elérni a többiek elismerését és elfogadását, de rég tudja már, hogy képtelen rá. Soha nem ment. Az első perctől fogva lehetetlen volt, mert hatalmaskodó anyjuk elégedettségét képtelen volt megszolgálni valaha is. Talán akkor sem lett volna másként, ha az utálatos nőszemély nem gyakorol fiaira ekkora hatást... milyen szomorú. Már nem is emlékszik arra, amikor olyan gyerekszerelmes fejjel követte mindenhova legidősebb bátyját. Nagyon rég a csalódottság tetemes, mérgezett földomlása alá temette már a korai tiszta érzéseket. - Hhhh... - Mondani akart valamit. Nyilván újabb pimaszkodást a kinek mi jut témakörben, de valahogy a fivér tekintetébe fulladnak a szavak. Beleragad a mérgező, kékhabos szurokba és kifejezetten zavarba jön tőle... eléggé ahhoz, hogy a kellemetlen érzés még tovább ingerelje. Nem önti szavakba. Egészen mást szól inkább, s kezdeti sanda pillantása most dacossá válik. Nem vág közbe, végtelen türelmet tanúsítva várja meg, amíg a másik befejezi a sziszegést. Hátrébb lép, ahogy a férfi leguggol. Némán figyeli pár pillanatig a jelenetet... nagyon nem jellemző rá ez a hallgatás. - Hiányzol nekik. - Nem, az ember nem erre számítana tőle az előbbiek után. Valószínűleg a démon sem. Ahura ismét a falnak dőlve áll, lazán karba font kézzel tekint idősebb fivéreire. A póz messze nem olyan elutasító, mint volt korábban, a tekintete pedig valahogy lágyabb... talán az a tény teszi, hogy a másik most a kutyákkal foglalkozik. Majdnem elmosolyodik, amikor az átölelt nyakú képen nyalja bátyját. Ha állatok között látja, az hirtelen egészen más megvilágítást eredményez. - Megfojtasz, Angra. - Másodpercek csupán, amíg újra megszólal, az öngyújtó halkan kattan, ahogy ismét rágyújt. Hezitál egy másodpercet, mielőtt félrenézve bár, de megkínálja a másikat is. - Nyolc éve egyetlen hét sem telik el anélkül, hogy a nyakamra másznál. Semmi teret nem hagysz. Semmi nem változik. Annyira átkozottul bosszant... - Hosszan szív rá a cigarettára, bár ezúttal nem dühöng, nem acsarog és kifejezetten nem pimaszkodik. Tökéletesen komolyan beszél. - Még az esélyét sem akarod megadni annak, hogy bármi mást képes legyek érezni irántad a haragon kívül. Fájna, ha egyszer az életben azt kellene csinálnod, amit én akarok? Nem mintha bármi károd származna belőle. Tettél róla, hogy ne tudjak eltűnni előled számkivetettség nélkül... Megcsóválja a fejét. Vajon van fogalma róla a fivérnek, hogy ez mennyire kurvára megalázó? Hogy maga alá kényszerítette? Hogy megtagadja a legalapvetőbb szükségét a szabadságra? Nos. A másik nyilván nem így látja ezt a kérdést. - Csak egy hónap. Nem mondtam, hogy előnyöd származik belőle, de a károdra sem lehet. Nekem viszont a kedvemre teszel vele. Mondd, hogy nem ér ennyit és találkozunk a "munkaebédnél".
- Mishával jöttem, a számban maradt a szó - márpedig a szájban maradt szavakat nem ildomos sokáig tartogatni, mert összekeveredve a nyállal méreggé rothadnak. - Nem a te bűnöd a hazugság - komoly a pillantása, nem nevet a fiatal fivérrel, talán a bűnös szörnyetegnél is van egy határ, egy erkölcslépcső, ami útját állja annak, hogy egymás bűneiben megmerítkezzenek, és noha Ahura a hedonista, aki nem tart mértéket és léptéket, Angra határozott tilalommal körülszabja, eddig és ne tovább a hazugság hercegének titulusa valaki egészen másra vár. - A te kis rózsaszín farkadat kellene vernie bárkinek, az biztos, hogy kiváltaná mindenkinek a rajongását az én táboromban is - sötétedik be nagyon gyorsan az a szinte méltóságtelinek is nevezhető tekintet, ami korábban körülhatárolt, amolyan jótestvéri gesztus gyanánt, most viszont belső fájdalom vonaglik meg a mélyben. Büszkeség is van a világon, a tehetsége sokkal, de sokkal több elismerést érdemelne a tejfölösszájútól, mint amennyit kap, kaphatna és valaha is kapni fog. Visszasírja azokat az időket, amikor egészségesen lepofozhatta volna, ha így járt a szája a kis semmirekellőnek. Az idő múlik, és minden, minden egyre csak rosszabb lesz az idő múlásának mindenkori természete szerint. - Milyen kis emogyerek lettél az utóbbi időben, hogy neked mindig minden mennyire fáj. Miért nem kéred meg a fodrászodat, hogy csináljon olyan egyik szeme sír a másik haj frizurát? - nyers a harag a hangjában, kidolgozatlan és élettelen, a sértettsége versenyre kelhet a másik morcosságával. Irigyli tőle ezt a pofátlan nemtörődömséget, magakelletően könnyű közönyt, irigyli tőle, hogy picsoghat a fájdalmon, elirigyli tőle a sajnálatot, amit kivált minden élőből.
"...ötödik legifjabb bátyjától egy kardot kapott, oly tükörtisztára fényesített pengével, hogy abban látta visszatükröződni ellenségeinek következő lépését. A negyedik legifjabbtól kantárt kapott, hogy a kurtafarkú malacon biztosan lovagoljon, a harmadik ajándéka egy aranykalicka volt, míves ülőrúdján habfehér dalmadárral, amely a legkisebb kis herceg búgó hangjával versenyt trillázva vigaszt adhatott számára..."
- Adj rá lehetőséget - hanyag válasza csípőből érkezik, mint általában minden meggondolatlanság, amit csak úgy rögtönben kienged a száján, de nincs igazán jelentősége ennek. Az övé az utolsó szó. Soha nem is lehetne másképpen, mert akkor ezt kellene irigyelnie a fiútól, az utolsó szót. - Az élvezetedért, te mondtad, hogy élvezni fogod, ha elvisznek bilincsben, nosza, cica, tegyél érte - rebbenti meg a szempilláit egy kissé, eltemeti az iménti közjátékot magában a nagyobb jó érdekében, ami már szinte karnyújtásnyira van. - Sokszor eszembe jut, de mivel nincs időd egy tisztes kávéra miatta, és hajnali hatkor itt vakarod a hidegben a tökeid nehezen tudom elhinni, hogy tán ezt szereted. Bizonyítsd be, hogy szereted, és ordítson rólad az életélvezet - és ő persze itt lesz tanúnak. Ne is próbálkozzon azzal a nevetséges érvvel, hogy minden rosszkedv oka az, hogy ő itt van, hiszen, ahogy mondta korábban, Ahura igencsak hatásosan érzékelteti, hogy nincs rá semmilyen hatása a fivérnek, ergo, a boldogságának megrontója sem lehet, főleg nem a kutyamennyhely kapujában, ha ugyan valóban ez a mennyi a kölyöknek. Kávémentes menny. Nem ez a pokol definíciója?
"...irigységét, fukarságát, mohóságát, közönyét a rászorulókkal szemben, igazságtalan értékítéletét. Úgy határozott, hogy átkot mond a kis herceg fejére, mert nem méltó arra, hogy csupa jót és szépet tartsanak felőle, ha egyszer a legalapvetőbb tündér próbát sem képes kiállani...
- Éppen a szerzésen dolgoznék, és azon, hogy neked is több jusson - hajlamos elfelejteni a szerencsétlen feszültséget kettőjük között, a hangja meglágyul, ahogy ilyen közel, túl közel van a testvérkéhez, annak a kiadós pofonnak a közelében. Érzelmes pillantással tekint le rá, a szemének kékje valahogy sűrűnek látszik, és ragadósnak, mint egy kék habtejszín. Gusztustalanul mérgező habtejszín ez, de valahogy vidám marad, ahogy nagyon lassan megcsóválja a fejét. Az álla mozdul először, borostás ív a hajnalban aztán szertelen hajtincsei is belerezzennek, a nyaka roppant. Kurta, de heves. Nem nevet. A hangja fojtott, mintha egy üregből szisszenne elő. - Miért csak az én feltételeim között van ott, hogy "ésszerűség határai"? Ez neked ésszerű? Egy nap veled, egy hónap nélküledségért? Volna ennek bármi értelme is a számomra? Akármi? A leghalványabb, legkisebb jóérzés csírája? Úgy eltölteni egy napot, amiben a te ésszerűségi megtartásod mellett is csak esetleges az örömképességed, és hovatovább minden percet beárnyékol az elkövetkező holdfordulónyi távolmaradás. Áruld el nekem, hogy miért van szükséged egy olyan hónapra, amikor senki nem látja, hogy mit csinálsz, miért csinálsz, és ennek mi a haszna, és ha tényleg fontos, akkor a rendelkezésedre bocsátok egy hónapot. Azért, hogy ugyanígy itt vakard a tökeid és gorombáskodj velem, nincs szükség távoltartó intézkedésekre. Elgyönyörködne ebben a felszegett álló szép tartásban, ha nem irigyelné tőle ennyire a választási lehetőség szabadságát. Ebből ma nem lesz reggelizés, amikor egymást marhatnák, de legalább jó falatok között, és bármilyen csábító is az az egy nap lehetősége, az ár-érték arány nem éri meg. - Nem túl sokat, abszolút nonszenszt kérsz. De nem baj Kosztya, jön még kutyára teherautó, igaz kicsik? - elfordítja a pillantását a megkeresztelt arcútól és miután sikeresen állóvá evolucionálta magát, most leguggol a kutyák között egy óvatlan, szőrös nyakat magához ölelve. - Ugye milyen gonosz ez a kis sátánka, hm, bundánakvaló ebugatták? Mi ez a nagy lökdösődés, nem lehet kivárni, amíg megbeszéljük a dolgokat, hm? Hm? HM?!
- "Szívem"? - Visszhangozza nem kevéssé cinikus éllel a nagy szónoklat közepén, de becsületére legyen mondva, az apró közbeszúrást leszámítva hagyja kibontakozni bátyja aktuál agymenését. Lehet jobban járna, ha nem tenné, valahogy sosem jön ki különösebben jól, avagy neadjisten boldogan a dologból. - Komolyan, Angra? Bűnökről akarsz beszélgetni velem? - Halkan, örömtelenül és röviden nevet fel. A következő másodpercben aztán a mérgezett vidámság szemvillanásnyi hirtelenségű láthatatlan pofonnal törlődik le a démon képéről, mintha soha nem is létezett volna. Íriszein embertelen fénnyel lobban fel a harag apró, kék lángja. - Költőre ittad magad. Nem a billentyűket kellene verned épp szorgosan, hm? Talán a rózsaszín rajongóklubban találsz valakit, akit érdekel is. - Rohadék. Tudja magáról, hogy az és hogy messze nem kellene lesüllyednie erre a szintre pusztán jogosnak ítélt haragja miatt, ám őszintén? Angra teljes mértékig megérdemli. Egészen más kérdés, hogy magában fortyogva és teljes titoktartásban ő maga is a rózsaszín tábort népesíti. Ez kizárólag a kreatív vénának szól, nem pedig a fivér lényének, ilyesformán nem is kell tudnia róla. Milyen szerencse, hogy az irigynek nincs már szíve, amit komolyabban is megérinthetne a baszakodása, nem igaz? Nagyon sokáig kell állnia féllábon a tolakodó pokolivadéknak, ha azt várja, hogy ez a démonfattyú istenítse. Erről a vonatról lekésett abban a pillanatban, amikor Ahurában tudatosult, mit csinál vele a másik kevéssé kitüntető figyelme. Úgy nagyjából 21 évvel ezelőtt. A síneket benőtte a gaz, a szerelvényt szétlopták színesfémnek, a kaller meg amúgy is lerugdosna bliccelésért. A sóhaja pontosan olyan, ami megfelel a gonosz felhangnak: tökéletesen érzékelteti, hogy a másik a terhére van és alsóhangon is a halál faszára kívánja inkább. - Aham. - Jól áll. Hát persze. A seggfejeket pont így szokták jellemezni. - Csak essünk túl rajta. - Száraz közlés, utasításnak is felfogható, ne rabolja az idejét, ha nem feltétlenül muszáj... a szemforgatás abszolút semmi hatással nincs rá, konok pillantása megmarad a másik arcán. - Mindig fájsz. És inkább előbb, semmint utóbb fizetek meg minden látszólagos "ártatlan" meghívásért, szóval felteszem sokba. - Makacs és morcos. Kifejezetten és sokkal inkább, mint saját átlaga. Talán rossz passzban van ő is, s ennek mellékhatása a szemek alatt húzódó sötét árok. Nos. Nem mintha szokásuk lenne lelkizni, hogy egyáltalán fontos legyen. Rezignáltan sóhajt a telefon témára. - Kapd már be? - Elég gyenge visszavágás és ezen a ponton nem is annak szánja. Szabadulna inkább a témától, ami nyilvánvaló zsákutca, mint mindig. Ahura nem retteg. Egész pontosan pedig nem a rettegés szóval írható le leginkább a körülötte mocorgó aurában feszengő érések vibráló áradata. Inkább... tudatosul benne a másik jelenléte, mérete, térben elfoglalt helye, a mozdulataihoz emlékek kapcsolódnak, páncélként épülnek irigy fivére bőrére. Saját teste ellenfélként dekódolja a hímet, olyan létformaként, aminek ellenállni kell, ami ellen küzdeni szükséges az érvényesüléshez. Egészen fiatal kora óta így van. Mennyivel egyszerűbb lett volna minden, ha csak behódol az erősebbnek, mint tették fivérei... sosem akart préda lenni. - Mi a francnak? - Nem fenyegető, egyszerűen csak kibukik belőle a kérdés, kissé értetlen fejjel villan pillantása a másikra. Vagy nem szokott bilincseset játszani a nőivel, vagy egyszerűen csak nem tekint potenciális partnerként a másikra. Miért is tenné? Az, hogy tudatosítja magában a férfi létezését, a csillagok jelen állása szerint pusztán a túlélőösztönére hat, nem pedig a farkára. Egyébként is csak nőkkel volt rövidke életében. A hímekről automatikusan a testvéri átvittértelmű szopatásra asszociál és laposra verni támad kedve. - Eszedbe jutott már, hogy esetleg tán szeretem csinálni? - A hangja nyugodtan, hűvösen csendül annak ellenére, hogy a tarkóján birizgál a másik közelsége. Kissé előítéletes a felállással kapcsolatban és minden oka meg is van rá. Vele kellene foglalkoznia az állatok helyett? Miért? Mi haszna származna abból? Öröme? Boldogsága? Ugyan már. Nagyon hirtelen fordul meg, ahogy a másik a válla fölött hajol be, a póz kimeríti a "kurvára túl közel" fogalmát. Dacos pillantással néz föl a fivérre. - Szerezz magadnak. Egyébként is túl kevés volt. - Mintha lehetne elég neki bármi is? Ahura a mohóságé, képtelen mértéket tartani bármiben is... alvásban, élvezetben, ételben, alkoholban, mámorban, cigiben, haragtartásban, utálkozásban, szájalásban... az angyali mosoly, ami az arcára költözik egészen újfajta játékszer. Láthatóan neki nincs problémája apja trükkjeivel, ha épp nem azok senyvedő célpontja. - Kaphatsz tőlem egy egész napot, reggelivel, ebéddel, vacsorával. Azt csinálunk, amit akarsz az ésszerűség határain belül és még talán megpróbálok jó pofát is vágni hozzá. - Óh igen. Valamit kifejezetten nagyon akar. Felemeli az állát, ami kevéssé segít ugyan a magasságkülönbségen, de legalább javít némiképp az önérzetén. - Cserébe egy hónapig békén hagysz. Nem keresel fel, nem hívsz, nem sózol a nyakamba feladatokat, nem kérdezed hova megyek, mit csinálok, kivel csinálom, egyáltalán semmilyen szinten sem veszed fel velem a kapcsolatot és nem uszítasz a nyakamba megfigyelőket. - Paranoid? Nos... - Kétlem, hogy túl sokat kérek. Amíg beszél, a kutyává lett testvérek lefarolnak mellettük, farokcsóválva, lihegve bökdösik meg orrukkal Angra lábszárát. Foglalkozzon velük. Miért nem foglalkozik velük? Toptoptop.
Valami nagyon el van baszva ebben a világban, ahol a kisöccsök, ennivaló kis farokkal így néznek a nagyobb testvéreikre, de hát erről harsog a média is. Az X-generáció, vagy mi a fantázianeve a kis démonivadékoknak, emberfattyaknak, szörnyecskéknek, meg mindeniknek, akiket nem neveltek meg a szüleik - Hát persze, szívem, és a boldogság már csak olyan gyenge és törékeny dolog, hogy szerénységem nyom nélkül eltünteti azt. Hízelegsz, hogy ilyen erőm lenne feletted, de tudod, hogy hazudik a szád, a hazugság pedig bűn - sóhajt énekelve. Az idősebb testvéreknek el kell látniuk az ifjabbakat mindenféle jó tanáccsal az életre vonatkozóan.
"...ám a kis királyfi nem indult csak úgy neki a nagyvilágnak. Búgó torkát megolajozta gyönyörű királynő anyjának édes mézes ambróziájától, apjától díszes vértezetet kapott, fivérei pedig felruházták mindenféle aprósággal, amikre szüksége lehetett hosszú és viszontagságos útja során..."
Részben ő nevelte fel a kölyköt és neki próbál hazudni?! Ez azért már tényleg a hálátlanság netovábbja, szúrná a szívét a méltatlanság fekete kése, ha már rég nem tépte volna darabokra az irigység veszett kutyája a kis ruganyos izmot. Bepózolna a méltatásnak, ha egy kicsit is őszinte lenne. Tudja, hogy gyönyörű. De a tudás kevés, ha nem szolgálják azt istenségként, ha nem dicsérik és méltatják. - Mutasd a vicsorod, megmondom ki vagy - leheli pontosan olyan émelyítően gonoszan, mint amennyire méltatlannak érzi ezt a rideg bánásmódot. Nem azért született elsőnek erre a világra, hogy azután elvitassák az előjogait. - Nekem igenis jól áll - szögezi le a biztonság kedvéért és ezt is kéretik jegyzőkönyvbe venni, ha már elővették ezt a könyvecskét. Felveti az állát büszkén, kihúzza magát a falnál, ő még a földre omolva is lehetne férfi, ha mondjuk valaki az ölébe kígyózna, bár talán a hely és az idő nem volna alkalmas a bujálkodásra. - Jaj már, mibe fájna neked, én fizetek - fintorog, hatpontos szemforgatást mutat be, gyulladt, füsttel és szesszel kicsípett kötőhártyája nem enged nagy mozgásteret neki, nem úgy mint elmacskásodott izmai a testének, amivel körbekeríti a kölyköt, aki olyan makacs és nehéz fejű most.... vagy inkább ő vár el túlságosan sokat? Ugyan már, a gondolat is nevetséges!
"...az ifjú herceg azonban gőgös volt. Nem esett meg a szíve a kolduson, mi több, ajtót mutatott neki, és kihajtotta a hóba, fagyba, vérzivatarba és meteoresőbe. A tündér nagyon elkeseredett, miután annyit hallott a mélytorkú szépség erényeiről, őszinte csalódottsággal vette magára ragyogó tündérformáját, és a legkisebb herceg fejére olvasta bűneit...
- Pontosan ezért nem fogok veled telefonon csetelni. Legfeljebb akkor, ha videokonferencián keresztül megbeszélhetünk egy személyes találkozót - nem mintha neki amúgy nagy öröme telne a szertartásos távolságtartásban, de a jeget nem lehet úgy megtörni, hogy csak távolról nézi az ember, vagy mondjuk egy tévé képernyőjén keresztül. Senkin nem segítene, ha nem látná a feszült kistestvérét, ahogy ott izeg-mozog, egy helyben és mégis vibrálón, betöltve a teret maga körül, mint valami rettegő kis állat. Még rajta sem. - Miért nem bilincselsz meg te, hrrrrrrr? - kérdezi kásás hangjában összegyűjtve annyi energiát, amennyi csak telik, bár nincs csúcsformában. A kávé csak a szavaiban és Ahura kezében létezik, és egyik sem adja meg számára a szükséges koffeinmennyiséget. - Mi értelme volna annak, hogy te vezeted ezt a bolhás helyet, ha egyszer nem érsz rá bekapni egy reggelit? Add el a picsába, ha ennyire nem tudnak önállóak lenni - pattog a hangja egyre közelebbről és közelebből, hát mögül érkezik. Irigyli azt az időt, amit helyette Ahura a semmirevalóknak szán. Pedig ő nem kér sokat, tényeg nem. Foglalkozhatna imádott állatkáival, csak ne az ő rovására! - Naaa, nem hagytál egy kortyot sem - pislog a másik válla felett a kukába, ahol a pohár landolt, sajátos viszolygás az orcáján annak láttán, ami ott fogadja kutató szemeit. Lenéz a fiúra, alkati sajátosságaik miatt elég mélyre kell tekintenie, a bal szeme körül az izmok élénken rángatózni kezdenek, a tikkelése olyan kifejlett, mintha valami szindróma lenne. Dzsinn apa. Számára egészen más jelent az alkudás, mint ami a legtöbb embernek, mély felbosszantott lélegzetet vesz. Volt idő, amikor ez is elég volt ahhoz, hogy a kölyök megszeppenten visszakozzon. Boldog idők. - Lássuk a lehetőségeimet: elrendelek egy munkaebédet. Áh, nem durvítok azonnal. Mit szeretnél egy reggeliért, hm? Maradj reális - különben tényleg parancsba adja a munkaebédet. Mindketten a legjobból tanultál a játszmázást. Utálja ezt, de beleborzong a nyaka a gondolatba. Talán ez a vágy, Ahura vágya az első repedés a jégen. - Hello öcskösök - pillant végig a kutyafalkán.
Bíráló pillantása rezzenéstelen marad a hördülésre, bár némiképp mintha laposabbá válna. Nagyjából pontosan így szokott nézni, ha arra kényszerül, hogy macska képében puffogjon valamilyen istentelen okból kifolyólag. - Mhm. Egy fél órája. Akkor még modellt állhattam volna a boldog gondtalanság egyetemes szobrának. De minő fájdalom, az ihletett pillanat eddig tartott. - Csúnyán néz rá, természetesen ez is a bátyó hibája. Ez kifejezetten, bár szemrebbenés nélkül hazudik. Nem volt jó kedve, nem volt vidám, sem boldog. Kissé talán fásult. Fáradt. Szökőévente egyszer, ha elmondhatja magáról, hogy ideje van unatkozni, de elkárhozott lelkére telepedett az utóbbi napokban valami kellemetlen, húzó, üres érzet, mely leginkább ehhez hasonlítható. Rég volt terepen. Talán ideje lenne kimozdulnia egy kicsit. Francokat! Mintha lenne esélye egyáltalán anélkül, hogy pióca életvitelű, kitagadnivaló vére a nyomába eredne valamiféle kurvára bosszantó macska-egér játékot játszva... nem kifejezetten ezért hanyagolja mostanában az ugrabugrát, de benne van a pakliban. - Gyönyörű. - Bámul felvont szemöldökkel a démon acsargó, valóságszaggató képére. Hogy félnie kellene tőle? Kicsinek félt. Mielőtt atyja alaposan és módszeresen kinevelte volna belőle. Tökéletesen elégedett a távolsággal. Igazából nem. Lehetne sokkal több is, mondjuk a glóbusz egyik és másik vége megteszi. Nem bánná, ha csak elfelejthetné gyorsan és fájdalommentesen... Irritáltan betikkel a feje. - Tudod, én még kialudhatom, te viszont orbitális nagy seggfej maradsz az idők végezetéig... és a jegyzőkönyv kedvéért, nem, cseppet sem áll jól. - Ami így és ebben a formában nem igaz. Angra - kisöccse legmélyebb sajnálatára - igencsak jól szabott egyed lett. Ő valószínűleg örökre megőrzi legalább nyomokban kölykösségét, a másik viszont férfi méret, férfi magasság... soha nem vallaná be, hogy szorult belé is némi irigység emiatt. Sosem költözik vissza abba a házba. Akkor sem, ha varázsütésre visszaforog az idő kereke és apja is megtér szentségtelen fészkükbe. Haragszik rá is. Nem olyan mélyen, mint fivérére, de nincs oka hinni, hogy nemzője valaha is megengeszteli a történtek miatt. Szemforgat a nyelvnyújtásra, semmirevezető válasz helyett inkább beleszív a cigibe. Ahogy tüdejéből szökik a levegő, egészen olyan, mintha fújtatna. - Teljességgel kizárt. - Válaszol rögtön, meglehetősen lesújtó pillantással. Ha sokat kényszerül bájcsevegni vele, még a végén így marad az arca. Elfintorodik. - Épp ez lenne a cél? - A kapcsolat elszemélytelenedése. Sok mindent megadna azért, ha... Valahogy megváltozik a macskadémont körülvevő piszkálódó, irritált hangulat, ahogy a másik feltornázza magát a földről. Mint a vadállat, ami megérzi, hogy a ragadozó mozgásba lendül, de ahelyett, hogy elfutna védelmi állást vesz föl inkább... nem ennyire látványos esetében a dolog, az akvamarin pillantás mégis kiélesedik, az izomzat tónusa a ruhák alatt készenléti üzemmódba árnyal... megnyalja a száját a kávé édes íze kisebb energiabomba a gyomrában, de nem ez az, ami felingerli. Ahogy fivére prédai státuszba vonja egyetlen, gusztustalanul ragadozószerű mozdulattal? Bingó. - Élvezni fogom, amikor egy nap bilincsben vonszolnak el. - A dohány halkan serceg, ahogy mélyen szív belőle, a nyugalom pusztán látszat, míg a tarkóján égnek merednek a sötét hajszálak, amint a másik a hátába kerül. Lelki szemei elé beúszik a palacsinta képe... hirtelen kurvára éhes lett. - Nem érek rá. - Egyetlen hajtással húzza le a kávé maradékát, mielőtt ellépne a hím elől. A műanyag pohár halkan koppan a kukában, melyet követően azonban hirtelen sanda pillantással néz fel bátyjára. - Ha munkán kívül akarsz valamit, alkudnod kell érte, Angra. Semmit nem kapsz tőlem ingyen. - Lám-lám. Ritka pillanat. A kölyök sosem adná meg a lehetőséget, hacsak... nem akar valamit. Olyasmit, amit csak a másik démon adhat meg neki. Néha vannak még csodák. Utolsó slukkot szív a cigiből, bár nem ereszti azonnal tüdejéből. Elnyomja a csikket és az is a kuka megfelelő tárolójába landol, mielőtt hüvelyk- és mutatóujját a szájába venné. A hosszú fütty éles hang és a füstnek hála egy mélyebb, karosabb szólam szentségtelen keveréke. A pokolkutyák másodperceken belül, gyönyörű szinkronban bukkannak elő a park égig érő fái közül.
"...egyszer volt, hol nem volt, élt a királyságban egy legkisebb királyfi. Nem akármilyen királyfi volt ez, hanem a mélytorkú, búgóhangú királyfi, aki nem állhatta, ha a királyságban ezen kiválóságai alapján kezelték és ítélték meg, így hát útnak indult az üveghegyek túl kurtafarkú kismalacának hátán lovagolva..."
- Láttad már magadat?! - mordul fel a férfi, a fülében állhatatosan surrognak a hangok. Mi a faszért vett fel kazettaszalag nyikorgást, és miért van ez a hallójáratába tömve? Magát ismerve, biztos, hogy valami ihlető dologhoz van köze, a művészi inspiráció, a múzsa elérésnek felkent útvonala lehet ez a hallgatás, ami nem vezet sehova. Mennyire idegesítő. Mint a kölyök ott oldalt, felpillant rá, végtelen távolság, mintha szakadék lenne közöttük a stabil betonon. Kivillannak a fogai, de egyáltalán nem mosolyog, talán inkább vicsornak nevezhető. Nem olyan kis fogvicsorításnak, ami a macskafélék pofáját ennivalóan bájossá teszi, és nem a kutyafajzatok acsargó torzsalkodása, inkább valahogy szörnyszerű. Mintha ezernyi fog várakoznak a limitált méretű szájban arra, hogy darabokra szaggassák ennek a valóságnak a szövetét, mert nem tetszik, egyáltalán nem tetszik, ordítóan nem tetszik, amit lát és tapasztal, a távolság, ami a közelség egyenes hiánya. Ahol a közelség a jó, ott a távolság egyáltalán nem imponáló. - Huh, tényleg elég trágya képed vagy, pedig csak tippeltem - senki sem nézhet ki olyan jól, mint ő, még akkor sem, ha éppen kifejezetten szarul néz ki. A fejét oldalra fordítva megbámulja a fivért, kényelmesen. Látja otthon. Ő néha eljár a házba. Nem adta el, a nevén van. Takarítják szorgalmasan, kiszellőztetik, virágot vágnak a vázákba, évente újrafestik a falakat, lemázolják a bútorokat ápolóval. Nem lakik ott Angra sem, de az ott a családjuk otthona. A fészek mindig készen várja vissza őket, a falak között bolyongó boldog emlékezetüket irigyelné a szerencsés vevőktől, hát el nem adhatja azt.
"...búgóhangú hercegecskéhez egy napon aztán bekopogtatott egy jótündér. Ez a tündér azonban bűbájt bocsátott magára, hogy a fiú ne ismerje fel előkelő természetét, csúnya, árva koldusnak álcázta magát, és bezörgetett hozzá egy falat ételért...
- Öööö, telefon, wow, much technogy- húzza le a jobb alsó szemhéját, hosszan kiöltve a nyelvét, aztán visszacuppantja a helyére a különböző lágy szöveteit, és végre kivesz a füléből a dallamtalan zenét, hanyagul a farzsebébe gyűri a kis fejeket, a combjától a térdéig kígyózik a kábel. - Azt akarom, hogy az édes egyetlen kisöcsém reggelizzen már velem. Tudod a telefon elszemélyteleníti a kapcsolatokat, a 21. század sátánja, főleg családon belül tilalmas a használata a modern és irányadó pszichológia szerint - a testvérkékek állják a dühödt pillantást. Ő ne tudná milyen szemmel verni másokat? Ez volt a középső neve az iskolában! Az ajtónak vetve a hátát a démon felkúszik az üvegajtón, mint egy árnyék a falon, egészen kihúzza magát és ellöki a támaszától. Nagyot nyújtózik, a fagyos levegőbe leheli a sóhaját, sanda pillantással járja körül az ifjabbat, amíg a kávéját élvezi egy korttyal. Összefut a szájában a nyál ennek a láttán. Méghogy ő az irigység démona, akármiben merne fogadni, hogy a másik nem adna egy kortyot sem belőle. - Mennyi is a kötelező távolság? Három méter? Öt? - ruganyosan körüljárja a másikat, vászonnadrág és bakancs, alig hallani azt, ahogyan lépked. - Egy mézes blinire gondoltam Ivannál, esetleg kaviárosat. Ihatnánk valami igazi kávét. Nem gondolod, hogy túl korán van a politikához és feladatszabáshoz. Már úgy... nekem is, érted - kipöccint egy csipát a szeméből.
- Vállalhatatlan vagy. - Az ismerős, jellegzetes hang a bejárattól alig 5-6 lépésnyi tisztes távolságból érkezik nagyjából akkor, mikor a démon bemutat a kamerának. Tipikusan az a nyugodt, mély, utánozhatatlan tónus, melyet az ember szívesen hallgat órákon keresztül akár, mégsem képes megunni. Szinte elvárt lenne, hogy doromboljon rajta sokkal inkább, mint az a hűvös távolságtartó bírálat, melyet két szóban közvetít. A hang gazdája a falnak dőlve áll. A szájában hagyott cigaretta lusta füstszálon kapaszkodik az ég felé, a fényviszonyoknak hála szinte világító kék szempár tartózkodó pillantással vetül a földön seggelő alakra. Zsigerből védekezik a másik jelenléte ellen. Karba font kezei, egyenes tartása zárt pozícióba vonják a testet, épp eléggé ahhoz, hogy bárki elutasítónak nevezhesse. Ami a szívén, az a száján, a testén, a tartásban, a mozdulatokban. Mindig ilyen volt. Akkor is, amikor a testvéri terrortól szenvedett és acsargott, mint valami bezárva tartott, megvadult kisállat, melyre az égvilágon semmilyen démoni bűvölet nem hat. Akkor is, amikor szüleik egyik napról a másikra szó nélkül eltűntek és lelépett a családi házból a négy kutya és egy rendkívül szegényes hátizsáknyi cucc társaságában. Évek teltek el és egyszer sem tette be oda a lábát. Nem maradt semmi, ami visszavonzhatná oda. Az idők változnak, a bűnök azonban öröktől valók, Ahura pedig éppen ennyi ideig emlékszik. A főbűnök egyikének egyenesági leszármazottja, aligha várható el tőle ennél kevesebb. - Én kurvára türelmes vagyok, Angra, de feltételeztem, hogy urambocsá megtanulod mostanra a telefon használatát. - Szúrós pillantása erősen lesújtó élt kap. Hatott ez már valaha is? - Felesleges pazarolnunk egymás idejét. Megírod mit akarsz és meg lesz csinálva amikorra kell. A kékek szuggesztív fénye minimum olyan, mintha szemmel akarná verni a másik fejébe az információt. Legyen kedves teljesíteni az óhaját. Legalább egyszer ebben az átkozott életben? Nem, természetesen az ilyen kiváltságok csak a legidősebb gyereknek járnak. Még szeretett apja is képes volt ellene fordulni csak azért, hogy teljesítse a koronázott démonfattyú kívánságát. Mi ez, ha nem végtelenül igazságtalan? Minden az ő hibája. És az első kávé előtti időintervallum pontosan az Ahura számára, ami kimeríti a "túl korán" fogalmát az ilyen súlyos gondolatokhoz. Jellemző. Szinte egyáltalán nem lehet vele fújtatás nélkül kommunikálni, ha nem kerül megfelelő koffeinmennyiség a szervezetébe. Bátyjának persze még utána is nehéz eset lenne, de legalább a világ többi része nem sínyli meg a démonkölyök ingerlékenységét. Halkan sóhajt az égre tekintve, lélegzetét sűrű, szürkésfehér füst viszi felfelé, mintha ugyan a magafajta ott megváltásra találna. Bárhogy is, a végtelen elutasítás póza felenged, ahogy lenyúl az épület falára húzott vékony peremen gőzölgő kávéhoz és nagyot kortyol belőle. - Ezúttal mi kellene? - Ha nem is rögtön, de mihamarabb térnek a tárgyra, annál előbb szabadul. A naivitása még mindig zabálnivaló.
- Ez egy szar. - Misha, egyszerűen nincs semmi érzéked az ilyesmihez. Kapjad már be. - Megint úgy kezdted, hogy a legidősebb herceg, azaz... - Én. Igen. Na és? Rólad is írtam már történtet. Rólam miért nem lehet? - Mert a legidősebb fiú vagy. Senkit nem érdekel a legidősebb. A legkisebb fiú a sztár, megmenti a királylányokat, elkapják a sárkányokat, feloldozzák az elátkozott földeket. A legkisebb. - A legkisebbről is írok eleget és... - Írj róla még. Az nem lesz szar. - Annyira utállak ilyenkor.
Hajnal virrad. Moszkva idomtalanul hatalmas. Óriási. Mint egy szörnyeteg, épületei acélos fogak, hidakon ölti ki lepedékes nyelvét, fehérre harci sávozott az úttest, sugár-, és körutak, mellékutak és sikátorok. Üveg-, és színpompás kupolák a szörnyeteg pikkelyei és végezetül, díszes haja a park fáinak surrogó lombja. A nyárfák olyan felháborodottan tudnak rezegni a szélben, hogy arra Angrának is meg kellett állnia, fel kellett néznie hosszú idő után, amíg csak ment és ment és ment és ment. Elérezett ide. Nagyszerű hely, a város állatbarátainak lélegző, eleven, dobbanó szíve. Odabent ott vannak mindazon élők, szívdobbantók, akiken megkönyörült az élet és segített nekik abban, hogy jó kezekbe kerülve végre valami jó történjen velük. - Talán bejelentkezhetnék állandó lakosnak. Rászorulok. Nem, Misha? Misha? Körülnézett jobbra. Semmi. Körülnézett balra is. Még erősebben semmi, az utca kihalt, hajnal hat óra lehet. A fülében üresen surrog egy hallgató, mintha kifutott szalagot futtatna egy lejátszó olyan kazettás módon, amiről már csak kopott fantasykban olvasni, örökös dallamban, pedig a túlsó vége magától értetődően a telefonjába van beledugva. Elhagyta valahol a fiúját. Igazából nem emlékszik arra, hogy egyáltalán eljött vele a srác a lakásából, amikor valahol hajnali négy óra tájban elindult. - Nem jött velem - közli a rigóval, amelyik mellette billegeti a farkát a járdaszélen állva. A sárgacsőrű nem bánja, nem is érdekli, felreppen, amikor elhúz mellettük egy sötétített üvegű terepjáró, a maffiózók is most tartanak hazafelé. Átvág az úton. Ismeri a járást az állatmenhelybe, és az állatmenhely tükrös ablaka is ismeri már a képét, bár ilyen moslék vonásokkal ritkán látta. Duzzadt szemek, vörös homlok, összeharapdált száj, véreres szemfehérje, fakó orrkagylók, zsírosan fénylő, összekuszált tincsek. Fergeteges buliban volt az este, ott volt a közélet apraja és nagyja, kicsik és nagyok, amatőr szerzők, és már olyanok, akiket ismernek, folyt a pezsgő, a szellemi vér, az intrika, egymást hasították fel a tehetségek ékes szóvirágokkal, igazi vérfürdő volt.
"A három kismalac közül a legkisebbik építette meg a legstabilabb házat. Üvegből, téglából és egyéb anyagokból, hogy a farkas ne tudja kikezdeni a falait. Mit sem sejtett közben arról, hogy ostoba testvéri milyen ügyetlenül..."
Le se feküdt, megvigasztaltatta magát kis barátjával, és még az is a legkisebb királyfival jött neki, hát most itt van... - Disznószezon van és ez egy baromság. Már régen is az volt. Héé.... hééé, miért van ez az ajtó zárva - hökken meg aztán felnéz a homlokzatra. Alig múlt el hat óra, végül is, gyorsan ideért, gyalogszerrel, kijózanodott, elálmosodott, megéhezett, fel van háborodva, tök egyedül egy szál pulcsiban a hajnalban, ezek meg még nincsenek nyitva.
"Egy napon a legidősebb legkisebb királyfi elment a kisöccséhez fivéréhez, hogy végre beszéljenek a királyság sorsáról..."
Sóhajt. A hátát a főbejáratnak vetve a seggére huppan, a legszebbre tetovált középső ujját kinyújtja a kamerának, aztán csihol valami zenét a telefonban, amíg az idő múlik.
Kezdőlap 
