Moszkva központjától észak-nyugatra, a Sokolniki Park közelében kapott helyet a Moszkvai állatmenhely és állatorvosi szolgálat. A Menedék új építésű, modern építészeti műremekként terpeszkedik a park fái előtt, létrehozásában részt vett az Állatmentő Liga, az Állattenyésztők Országos Szövetsége és néhány jelentősebb orosz befektető is, tervezésében jelentős szerepet játszott a fővárosi állatvédelmi pályázati pénz. A vállalkozás magánkézben van, ám állami támogatást élvez.
Az épület előtt parkoló, mögötte magas növésű, fehér törzsű nyírfák sorakoznak. A zöld terület egy része szintén a Menedékhez tartozik. Az állatok itt szabadon élnek és rendkívül szelídek. A terület alkalmas hosszabb sétára, kutyafuttatásra és lovaglásra is.
A hatalmas üvegablakokkal ellátott beltér komfortos, vidám fényviszonyokat kölcsönöz a fehér falaknak. A mennyezet több méter magasban van, vörösesbarna gerendák és tetőtér jellemzi. Középen az információs pultnál a kisasszonyok minden érkezőt szívesen eligazítanak, a körbejáráshoz, állatorvosi szolgálathoz, tréningekhez, örökbe fogadáshoz itt érdemes jelentkezni. Jobb kézre egy kisebb Fressnapf kapott helyett, míg balra elérhető a gyógyszertár, ahol mind emberi, mind állati medicina kapható.
Az épület rendkívül jól felszerelt, eszközeik korszerűek, a folyosókon tovább haladva jellemzőek az üvegablakos elrendezések, mely jó rálátást engedélyez a központi, jelentős méretű játszóterületre, az állatok különböző lakhelyeire, illetve a kiképzőterületre. A középső szektorban található az orvosi részleg három vizsgálóval és két műtővel. Szintén ebben a szektorban kereshető fel az állatvédelmi járőrszolgálat irodája is.
Az épület hátsó traktusa a karantén-terület. A még vad, beteg, sérült, frissen érkezett állatok kapnak itt helyet egymástól elzárva, így ide a belépés csak dolgozóknak engedélyezett. Egyetlen kisállat sem marad itt sokáig, megvizsgálják, ellátják őket, szocializálják a közösségi élethez és behelyezik őket a saját fajtájuk menedékhelyére. Az épület felső szintje lezárt terület, az őrök megfigyelő területe húzódik itt és állítólag a tulajdonos aktuális lakhelyéül is szolgál.
A Menedék állatparadicsom, modern palotát állít az állatok védelmének és rengeteg energiát fordít a megfelelő gazdik kiválasztására. Az örökbefogadás menete nem történik azonnal. Szükségeltetik az állat és leendő gazdája kiválasztási szakasza, mely azonban egy néhány órás játék, szoktatás keretében elérhető. A vártakkal ellentétben rengeteg vendég érkezik naponta, iskolai tanulmányi kirándulások kedvelt helye, de nagyon szívesen várják a tovább befektetőket is.
- Természetesen. Jogod csak neked van, bármire is, nem igaz? Tök mindegy. Ez a téma nonszensz. - Ne mondja a bűnös, hogy a másik gyarló mit tehet, s mit nem, 2000 éve volt menő köveket hajigálni mocskos mancsokkal, bár nyilvánvalóan a jelen kor szellemét is hűségesen követi. Van, ami sosem változik. Mint a testvériség. A vér köteléke, az együtt töltött idő egymásra gyakorolt hatása. Nem tudja, hogy tőle erednek-e a reakciók alapjai, avagy ő tanulta el inkább az idősebb fivértől... hozott anyag. Rövidke életúton kifejlődött beszédes mimika, s mert a hazugság valóban nem az ő bűne, kontroll alatt sem igen tudja tartani őket. Sosem lett volna jó politikus. Angra nagyon sok mindent tett azért, hogy legifjabb öccse képtelen legyen könnyű szívvel szeretni, bár talán mostanra eljuthatna arra a pontra, hogy kizárólag az anyjukat hibáztassa érte, ám... Angra szereti az anyját. Bármikor, ha választani kellett és akkor is ha nem, előbbre való volt Ahuránál, pedig a kölyök olyannyira kiéhezett volt a szeretetre, az elfogadásra... mindenre, ami nem démoni. Farkasszemet néz a másikkal és eszében sincsen félrepillantani, bár néma marad. A haragtól, netán attól a ténytől, hogy valahol mélyen érzi, bocsánatot kellene kérnie az övön aluli támadásért, ki tudja. Nem teszi meg. - Nagy francokat nem! - Kezei ökölbe szorulnak, szemei haragtól fénylenek a megbántottság háborgó, kék víztükrei felett. Az előbbi védelmi reakció, hogy az utóbbit elfedhesse. Sosem csinálta jól a titkolózást, ellenben nagyon könnyen és alaposan felingerli magát. - Csak azért vagy ilyen, mert egyedül én maradtam, de elég, ha anyánk visszatér és a kedvéért elhagysz megint! - Meggondolatlanul csúsznak ki haragvó szavai a száján és eltelik pár szívdobbanás, míg rájön mit mondott. Hirtelen légvéttől emelkedik mellkasa, csak hogy aztán gyorsan félrenézzen. Ennyire nem akart őszinte lenni. Nem akarta, hogy úgy tűnjön, a bátyjnak a szemében bármiféle jelentősége is van.... nem hiszi, hogy változott volna. Ha nyitna felé, kiásná valamelyik pokoli bugyorból a megtagadott érzéseket, ha szeretné, ahogy a másik kívánja, hát fájna megint. Egy nap szülőjük visszajön, megköveteli Angra odaadását és őt egyetlen pillanat alatt lecserélik. Túl sok fájdalmat okozna, önnön mértéktelensége pedig embertelenül felnagyítaná az érzést. Nem akarja ezt. Felháborodottan szisszen fel a szavakra. - Ettől még nem lesz kevésbé gáz! Tök ciki, állj már le. - Rámered a csípőmozdulatra, annyira pofátlan, hogy azzal egyenes arányosan növeli a kívánt pofánverés mértékét. A fivér önelégült mosolya nemes egyszerűséggel vérlázító. - Jaj fogd már be! - Saját zavara idegesítően dobol a fülében. Mennyire szánalmas... rég kinőtt már a kamaszkorból, hogy ilyen faszság még zavarba tudja hozni egyáltalán, miért reagál rá ilyen idiótán? Annyira felhúzza magát saját hülyeségétől, muszáj támadnia, hogy megvédje magát... és mert kicsi, mindig övön alul csinálja. Talán ez a legkegyetlenebb dolog benne. - Nem érdekel mások véleménye és az örömöm sem attól függ, kinek felel meg és kinek nem. Kurvára nem kell bizonygatnom semmit. - Nem feltétlenül igaz, mert annak idején nagyon is attól függött a boldogtalansága, mennyire nem felelt meg... nem volt elég jó, elég szép, elég jelentős, elég démoni. Semmi sem változik. Megkönnyebbülést jelent, hogy egy időre végre megszabadul bátyja figyelmétől, még ha az nem is megy messzire. A háttérbe húzódva figyeli inkább a jelenetet, s a hétköznapi mozdulatok, a hirtelen semmiből előkúszó közösségi érzet, a békés, családias látvány feloldja a haragját, a bosszankodását, a feszültségét. Még Angrára sem tud haragudni ilyenkor. Mennyire gyenge! A majdnem mosoly szélesre rándul, ahogy Fuck You Steve a fivér hátára mászik. Pillantása szinte barátságossá válik, mígnem a választól leolvad szájáról a kellemes gesztus. Minden harag gyilkosa a sajnálat. Valahol mélyen gyökeredzik benne az elfajzott gondolat és akárhányszor próbálja meg kigazolni magából az ilyesfajta érzelmeket, mindig visszanőnek. Szánja Angrát a veszteségért, amit elszenvedett, néha jobban, mint saját magát azért, ami életének első 16 évét jelentette... Nem hagyhatja elhatalmasodni az érzést. Nem akarja újra átélni. Szó nélkül hagyja a vallomást. Nem adja meg neki, ami szükséges lenne, de nem is becsmérli. Több, mint a semmi. A megszorított fülű juhászkutya felpillant, addig fúrja a fejét, amíg kedvesen belenyalhat a fivér tenyerébe. Talán ő sem ért egyet Ahura ellenállásával. Az érzést elviszi démonpalántához, orrával megbökdösi a kölyök combját. Gazdája most nem foglalozik vele. Bátyjuk vonásait figyeli, amint az a tűzre hajol. - Már felnőttünk, Angra. Az elválás egy tökéletesen természetes folyamata ennek, már régen nem kellene egymáson lógnunk. Amúgy sem volt soha normális, hogy együtt neveltek minket. Ezerszeresen kimondott, hogy nem vagyok a család része - de legalábbis méltó része aligha - mégis mit gondolsz, ennek fényében mennyi időt kellene együtt töltenünk? Én vagyok a mohó, de neked nem elég semmi sem... Pillantása találkozik a másikéval és most nem is néz félre. - Sikeres vagy, tökéletesen megállsz a saját lábadon, a rajongóid istenítenek, ott van Misha. Miért nem látod, hogy nincs semmi szükséged rám? - Mély levegőt vesz a füstszűrőn át, a szürke méreg végigkaristolja fiatal, már ellenkezni sem képes tüdejét. - A veszteségtudatod megszállottá tesz. EZ az, ami a károdra van, bátyám. - Megcsóválja a fejét, pillantása lecsúszik a férfi arcáról, a szájában hagyja a cigit és zsebre csúsztatja átfagyott kezeit. Az épület fala jéghidegen simul a hátába. - Nekem ez fontos. Elutazok, ha tetszik, ha nem tetszik. Kaptam egy lehetőséget és élni fogok vele. Lehetsz a társam ebben és ez esetben egy hónap múlva megosztom veled az eredményét. Vagy akadályozhatsz és biztosíthatlak, pontosan azt az elutasítást kapod továbbra is, mint amit most a kérés iránt tanúsítasz. - Oldalasan pillant fel rá. - Nem kérem többször, Angra. Nem fogom kifejteni bővebben. Engedj el és önként jövök vissza. Ha pedig nem... nos. Csodás rendszerünk majd nyilván tesz róla, hogy elhurcoljon. Kedvetlenül nyomja el a cigarettát. Ez utóbbi messze nem lenne a kedvére, de tele van a fasza. El fog menni. Mivel büntetik majd, levágják a szárnyait? Úgyis csak egy nyomorult macska. Elrugaszkodik a faltól, a kutyák pedig megélénkülve az ajtóhoz rohannak. A pólója alól húzza elő a nyakában függő, apró fekete mágneskártyát és ő maga is követi az ebeket. A bejárati érzékelő becsipog, ahogy elé tartja az azonosítót, majd hosszú sípolással ereszt a zár. - Gyere, kapsz egy kávét.
Pedig az ilyen dolgokban egyáltalán nem irigy. Nem irigyelné a Misha-dolgokat a kölyökszájból, ha ő juttatja azokat, és nem a forrásra cuppan rá, szerfelett önzőn és kisöcsjellemzőn. - Touché, de nincs jelentősége. Az én hamis bűneim nem jogosítanak fel téged semmire, főleg, ha állandóan mások jogossági kérdésein okoskodsz - lapossá válik a pillantása, kék szemei így egészen hasonlatos fényt vetnek ahhoz, amilyenek a testvérszemek, le sem tagadhatnák az egy vérből valóságot bosszankodásaik pantomimjában. Közös vér és családmivolt, az elnyomás az elnyomóknak összetartozás érzetet jelent, ami pedig maga a boldogság. Angra volt az első, akit fura humorú atyjuk és királynői anyjuk egy fészekbe kényszerített minden démonszokás ellenében, rajta hagyott a legmélyebb nyomot, őt formálta legelevenebben a közösségi szükséglet. Mostanra a nyolc esztendő alatt példaértékű árvaság-érzés fejlődött ki benne, ami gyötrőbb és fájdalmasabb minden kínnál, amit valaha megismert. Őt nem szereti senki. Az anya, akit imádott elhagyta, az apa, akit tisztelt és szeretett legkisebb öccsét rajongta, és elhagyta szintúgy, megátkozva testvéreit, hogy azok se szeressék, és maradt csak a legkisebb, a mesehőse, főhősbuffos közönségkedvenc, aki mégannyira sem szereti, mint az előbbiek nemszeretésének összessége. - Olyasmit gúnyolj, amit értesz - a fagyosságra a válasza egyszerű, tiszta, sértett. A rajongói. Fontosak. Kevesen vannak ahhoz képest, hogy mennyien kellene lenniük, de egy elfajzott kistestvér sem írhatja le őket büntetlenül, még kevesebbnek, még rózsaszínekben, mint amilyenek, és nem feltételezhet róla titokban tartott tetszést, amikor ilyeneket szól, s hovatovább, nincs csúfabb a titokban tartott dicséretnél, mert az a dicséretek nadírja, mindenek alatt. - Kérvényt is nyújtottál már be. Nem hagylak "békén", mert nem akarlak elhagyni, akármekkora produkciót is vágsz le. Az elhagyásod soha, semmilyen körülmények között nem opció, márpedig ezt várod "békénhagyás" fedőnév alatt. A fivéred vagyok - lassan mondja, mintha zavaros fejében dolgoznia kellene a kerekeknek ahhoz, hogy összeálljon a fiú kérdéseiből a vád, amivel őt illeti, és méltósággal ejti a zárszót, ami a válasz lehet a világ minden kérdésére.
"...a második legifjabbtól örökfényű lámpást kapott, míves tartóvassal, amit a nyergére rögzíthetett, míg végezetül a legidősebb fivér járult a legkisebb elé. Tudván tudta, hogy milyen hosszú és veszedelmes útra indul, mily sok ajándékra, szerencsére és áldásra van szüksége, így azután a rendelkezésére álló legértékesebb dolgot adta meg számára. Fehér lovát kantáron vezette a kurta farkú kismalac mellé, nyergét a hátára dobta és táskát mögé, hogy együtt induljanak neki a kis herceg viszontagságos útjára. Társául ajánlkozott a bajban, veszedelemben és megmérettetéseken..."
- Bárki, aki tudja, hogy ettől az öcsnek nem lesz semmi baja, nem esik teherbe és hasonlók - ha már a pillantás végigjár rajta előremozdítja a csípőjét, és egy kis vidámság költözik a tekintetébe, ami egyenes arányosságban válik derűvé annak láttán, ahogy a pír beborítja a fiatal arcát, és egyértelműen semmi köze nincs a hideghez. Féloldalú mosolyra húzza a száját, már-már vigyorogni tetszik. Bilincs és szopás. Ez lesz a következő novellájának címe. - Nem tudom mennyivel jobb erre izgulni- affektál kicsit, mintha kölykösen háborgóvá akarná tenni a hangját, pedig Ahura rég túljutott a mutáción, és olyan hangot nyert szörnyszüleiktől, amit joggal irigyelhet tőle bárki. Szinte érzi a fiú arcából sütő meleget. Bárcsak megérinthetné a háborgását. - Ha állítasz valamit, azt be kell bizonyítanod. Mindenkinek - harapja ki feszülten. Az apja! Nyomorúságba döntötte őt jogos kérésével, gúnyt űzött a vágyaiból, megcsorbított mindent, ami szent volt és sérthetetlen, aminek szellemében ő maga nevelte fel. Olyan ez a ráhivatkozás, mint egy szúrás. Alkalomadtán erről is tarthatna egy szentbeszédet Ahurának, ha nem tudná teljes bizonyossággal azt, hogy mennyire hatástalan volna. A közös ellenség nem kovácsolja össze őket, és már ő sem emlékszik Ahura gyermekéveire, amikor még egyszer-egyszer volt hozzá mersze, hogy az anyai rosszallást kijátssza egy-egy önfeledt percre és órára, irigylésre méltó boldogsága akkoriban a kisöccsével nem emlék, csak egy érzés a mélysötétben. Leveszi a szemét a macskáról, hogy a kutyákra fordítsa, szó nélkül hagyja az eltávolodását, beszélt eleget, rekedten köszörüli meg a torkát, mélyen felhördül, amikor lenyálazzák, a szemtelen bétakisöccs orrára koppint. - Erre rohadtul ne szokjatok rá... fuck you steve, mit csinált a hátamon? - igyekszik az összes ebet a karjai alá gyűrni, de a lehetetlentől megfutamodva két lábra egyenesedik újra, mielőtt elborítaná a szőr és izomtenger egészen. Kissé lehajolva, a karjait lógatva vakargat füleket, de nem egy Síva, nyolc fülre van két keze. Kurvára nem elégséges mennyiség. - Nekem is hiányoztok- ez nem csak a szőröstalpúaknak szól, ellenben Ahura nyilatkozatával, de hát a szavakkal keresi a kenyerét, milyen is lehetne más, mit vérlázító könnyedséggel romantikus és vallomásos. Ahol pedig ő a romantika, ott Ahura a blaszfémia. Megrándul az arca a megfojtásra, megszorulnak az ujjai egy fülön, a fájdalomhatáron innen.
"...~Gőgös vagy herceg ~ kezdte a tündér zengő hangon, és a szavaiba belecsavarodtak a fák a parkban, elfekedtek a rőt cserepek, dér futotta el az ablakokat, és elszáradtak a virágok ládáikban állva ~ Arcátlanságod fájdalmat okoz a hozzád bizalommal fordulóknak, így megátkozlak téged. Teljen el nyolc esztendő a nyomorúságban, amíg fejedből a gonosz köd ki nem tisztul, és azután a nyolcadik esztendőben eljön hozzád egy ítélőm, aki megméri a lelked, a szándékaid és a tetteid. Óvakodj attól, hogy elbukj a próbán, mert a kilencedik esztendő ezután a pokol száját nyitja meg neked ~ azzal a tündér eltűnt..."
Habozás nélkül elfogadja a cigarettát, odasétál a másikhoz kutyakoszorúban, elfogadja a tüdőropit, a tűzre hajolva mélyet szippant az égő dohány krematóriumából. - Csak a mértéktelenséged miatt bosszant. Az isten minden tere nem volna elég neked Ahura. Mégis mekkora tér kellene neked azon kívül, hogy önálló munkahelyed, játszótered, szenvedélyed, hobbid, lakásod, alkalmazottaid és vevőköröd van? Hogy a viharban tudtad volna mindezt kiépíteni nélkülem, ha csak félannyi időt is töltesz velem, mint amennyi szerintem kellett volna? Nem voltam a része ennek, egyetlen szegletének sem a életednek, leszámítva azt, amit sikerült rádkényszeríteni, és ami semmiben sem akadályoz meg, ami több is, mint a legtöbb szabad embernek megadatik élet címszó alatt - elfújja a füstöt a másik feje felett, aztán komolyan lenéz rá. Tudja, hogy mennyire megalázó. Ha nem is tapasztalta, nem buta, látni lát. De ezen a bolygón minden hierarchikus felépítésű, a hierarchia, sőt, a civilizáció maga az, ami a felülről lefelé irányú alázással rendezgeti a közemberek sorait. - Akármikor azt csinálom, amit te akarsz Ahura. De az, hogy ne keresselek, ne beszéljek veled, ne legyek a közeledben, az nem csinálni valamit a te kedvedért. Hanem az konkrétan semmit sem csinálni. Ez pedig de, kifejezetten a káromra lenne - nem ecseteli, hogy miért. Hogy irigyelné mindazokat, akik látják, hallják, tapintják, tapasztalják a fivért, körbeveszik és vele vannak. Nem. Nem tudná vele azt a sajnálatot kicsikarni, amiért érdemes volna megvallani pokoli gyengeségét. - Számodra is teljesen egyértelmű, hogy a "semmit" választani a "valami" helyett nem ér semennyit sem. Olyat kérj tőlem, amit te magad megadnál - megbúbolja egy másik öccsét. Amelyik nem kért távolságtartási végzést ellene...
A nyelvére csúszik a vélemény, mi szerint nagyon sok minden járhatott a másik szájában Mishától, amit nem feltétlen szeretne, ha rajta alkalmazna, de végül kegyesen ejti a témát. Vannak, amikről biztosan tudja, hogy SOHA nem jöhet ki jól belőle. - Egyikünké sem volt, ez mégsem gátolt meg abban soha, hogy fegyverként használd. - "Ellenem." Ott lebeg a szó a levegőben, bár nem mondja ki. Az, hogy a démonkölyök régi sérelmeket hordoz, nem újdonság. Semmiféle fejlődést nem mutat a témában, holott idestova 8 év telt már el az ominózus eset óta. Ha valami elismerésre méltó lenne, akkor az Angra kitartása, bár öccse messze nem dicséri. Bosszantónak találja inkább. Tehernek. Valaki számára, akinek a család fogalma csak állandó megaláztatást és elnyomást jelent, teljességgel szürreális ez a ragaszkodás. Nem érti a miértjét a zsarnokságon kívül, holott tényleg mindent megpróbált már, hogy levakarja. Miért nem sikerül? Miért? Megrándul a szája, állkapcsa megfeszül, a torkában pedig élesen liftezik az ádámcsutka, ahogy igyekszik lenyelni tomboló haragját. Ahurát talán az élet bűnös élvezeteinek mértéktelen tüzéből gyúrták, ám a harag legalább olyan közel áll hozzá. - Undorító vagy. - Máskor kellemes hangja most fagyosan csendül. Csak a megalázottságra emlékezteti. Kiszolgáltatott hierarchikus jelenére, melyet nem akart, nem kért és amelyből nem tud kilépni. Mérhetetlenül vérlázító, hogy a másik azt kér, ami csak tetszik és az bármiféle diplomáciai maszlaggal alátámasztható. Acedia meg nyilván csak legyint rá. Kölykök civakodása. Még a szülőknek sincs energiája mindig a saját fattyaikat szétválasztani, miként lenne elvárható a Resttől? Milyen kár, hogy Ahura nem képes meglátni, mit NEM tesz meg vele a másik felettes hatalmának teljében. A tehetségét elismeri, sokkal inkább, mint bárki abból a bizonyos rajongótáborból. Ebben egészen biztos. Főként azért, mert minden alapja meg van hozzá, hogy ne tegye, hogy eltekintsen felette és semmibe tiporja... képtelen így gondolkodni róla, amiből viszont egyenesen következik, hogy minden dühe, előítélete, sérelme ellenére túl jónak találja ahhoz a másik munkásságát, hogy őszintén bírálni legyen képes. Ha rajta múlik, Angra sosem tudja meg. - És te miért nem hagysz már békén, hm? Nem adtam rá elég okot? Nem voltam teljesen egyértelmű? Mit kell még csinálnom, nyújtsak be kérvényt talán? - A harag haragot szül, de valahogy a kisdémon dühe kivérzik az utolsó szavaknál. Lemondón csóválja meg a fejét, hosszan szív a cigarettából, aztán kis híján a torkán akad a füst a hanyag választ hallva. - Ki a faszom mond ilyet mégis a tulajdon öccsének...? - A kékek nagyon élesen fénylenek fel, morózus pillantása végigvánszorog a férfi alakján, csak hogy végül megállapodjon a testvérszemeknél. Csak nem bír leállni. Nehéz eldönteni, hogy mitől vörösödik el. A cicázás miatt, netán szempillarebegtetésért, esetleg pusztán azon okból kifolyólag, hogy sikerült elképzelnie a jelenetet a szopással karöltve? Legszívesebben megütné. - Nem a lebilincselő látványod izgat, hanem a tény, hogy valaki végre levakar rólam, elég ellenhatékony ha én bilincsellek... - Nem gondolja át különösebben a szóhasználatot, méltatlankodása a forrófejűség elvén nyilatkozik meg. Mennyire közel van! Csak egyetlen lendületes mozdulat és letörölhetné a képéről ezt a pofátlan arckifejezést. Mély levegőt vesz. - Az égvilágon semmit nem kell bizonyítanom neked. Nem vagy az apám. - Soha, senki másnak nem tartozott semmiféle bizonyossággal. Természeténél fogva kívánta volna elérni a többiek elismerését és elfogadását, de rég tudja már, hogy képtelen rá. Soha nem ment. Az első perctől fogva lehetetlen volt, mert hatalmaskodó anyjuk elégedettségét képtelen volt megszolgálni valaha is. Talán akkor sem lett volna másként, ha az utálatos nőszemély nem gyakorol fiaira ekkora hatást... milyen szomorú. Már nem is emlékszik arra, amikor olyan gyerekszerelmes fejjel követte mindenhova legidősebb bátyját. Nagyon rég a csalódottság tetemes, mérgezett földomlása alá temette már a korai tiszta érzéseket. - Hhhh... - Mondani akart valamit. Nyilván újabb pimaszkodást a kinek mi jut témakörben, de valahogy a fivér tekintetébe fulladnak a szavak. Beleragad a mérgező, kékhabos szurokba és kifejezetten zavarba jön tőle... eléggé ahhoz, hogy a kellemetlen érzés még tovább ingerelje. Nem önti szavakba. Egészen mást szól inkább, s kezdeti sanda pillantása most dacossá válik. Nem vág közbe, végtelen türelmet tanúsítva várja meg, amíg a másik befejezi a sziszegést. Hátrébb lép, ahogy a férfi leguggol. Némán figyeli pár pillanatig a jelenetet... nagyon nem jellemző rá ez a hallgatás. - Hiányzol nekik. - Nem, az ember nem erre számítana tőle az előbbiek után. Valószínűleg a démon sem. Ahura ismét a falnak dőlve áll, lazán karba font kézzel tekint idősebb fivéreire. A póz messze nem olyan elutasító, mint volt korábban, a tekintete pedig valahogy lágyabb... talán az a tény teszi, hogy a másik most a kutyákkal foglalkozik. Majdnem elmosolyodik, amikor az átölelt nyakú képen nyalja bátyját. Ha állatok között látja, az hirtelen egészen más megvilágítást eredményez. - Megfojtasz, Angra. - Másodpercek csupán, amíg újra megszólal, az öngyújtó halkan kattan, ahogy ismét rágyújt. Hezitál egy másodpercet, mielőtt félrenézve bár, de megkínálja a másikat is. - Nyolc éve egyetlen hét sem telik el anélkül, hogy a nyakamra másznál. Semmi teret nem hagysz. Semmi nem változik. Annyira átkozottul bosszant... - Hosszan szív rá a cigarettára, bár ezúttal nem dühöng, nem acsarog és kifejezetten nem pimaszkodik. Tökéletesen komolyan beszél. - Még az esélyét sem akarod megadni annak, hogy bármi mást képes legyek érezni irántad a haragon kívül. Fájna, ha egyszer az életben azt kellene csinálnod, amit én akarok? Nem mintha bármi károd származna belőle. Tettél róla, hogy ne tudjak eltűnni előled számkivetettség nélkül... Megcsóválja a fejét. Vajon van fogalma róla a fivérnek, hogy ez mennyire kurvára megalázó? Hogy maga alá kényszerítette? Hogy megtagadja a legalapvetőbb szükségét a szabadságra? Nos. A másik nyilván nem így látja ezt a kérdést. - Csak egy hónap. Nem mondtam, hogy előnyöd származik belőle, de a károdra sem lehet. Nekem viszont a kedvemre teszel vele. Mondd, hogy nem ér ennyit és találkozunk a "munkaebédnél".
- Mishával jöttem, a számban maradt a szó - márpedig a szájban maradt szavakat nem ildomos sokáig tartogatni, mert összekeveredve a nyállal méreggé rothadnak. - Nem a te bűnöd a hazugság - komoly a pillantása, nem nevet a fiatal fivérrel, talán a bűnös szörnyetegnél is van egy határ, egy erkölcslépcső, ami útját állja annak, hogy egymás bűneiben megmerítkezzenek, és noha Ahura a hedonista, aki nem tart mértéket és léptéket, Angra határozott tilalommal körülszabja, eddig és ne tovább a hazugság hercegének titulusa valaki egészen másra vár. - A te kis rózsaszín farkadat kellene vernie bárkinek, az biztos, hogy kiváltaná mindenkinek a rajongását az én táboromban is - sötétedik be nagyon gyorsan az a szinte méltóságtelinek is nevezhető tekintet, ami korábban körülhatárolt, amolyan jótestvéri gesztus gyanánt, most viszont belső fájdalom vonaglik meg a mélyben. Büszkeség is van a világon, a tehetsége sokkal, de sokkal több elismerést érdemelne a tejfölösszájútól, mint amennyit kap, kaphatna és valaha is kapni fog. Visszasírja azokat az időket, amikor egészségesen lepofozhatta volna, ha így járt a szája a kis semmirekellőnek. Az idő múlik, és minden, minden egyre csak rosszabb lesz az idő múlásának mindenkori természete szerint. - Milyen kis emogyerek lettél az utóbbi időben, hogy neked mindig minden mennyire fáj. Miért nem kéred meg a fodrászodat, hogy csináljon olyan egyik szeme sír a másik haj frizurát? - nyers a harag a hangjában, kidolgozatlan és élettelen, a sértettsége versenyre kelhet a másik morcosságával. Irigyli tőle ezt a pofátlan nemtörődömséget, magakelletően könnyű közönyt, irigyli tőle, hogy picsoghat a fájdalmon, elirigyli tőle a sajnálatot, amit kivált minden élőből.
"...ötödik legifjabb bátyjától egy kardot kapott, oly tükörtisztára fényesített pengével, hogy abban látta visszatükröződni ellenségeinek következő lépését. A negyedik legifjabbtól kantárt kapott, hogy a kurtafarkú malacon biztosan lovagoljon, a harmadik ajándéka egy aranykalicka volt, míves ülőrúdján habfehér dalmadárral, amely a legkisebb kis herceg búgó hangjával versenyt trillázva vigaszt adhatott számára..."
- Adj rá lehetőséget - hanyag válasza csípőből érkezik, mint általában minden meggondolatlanság, amit csak úgy rögtönben kienged a száján, de nincs igazán jelentősége ennek. Az övé az utolsó szó. Soha nem is lehetne másképpen, mert akkor ezt kellene irigyelnie a fiútól, az utolsó szót. - Az élvezetedért, te mondtad, hogy élvezni fogod, ha elvisznek bilincsben, nosza, cica, tegyél érte - rebbenti meg a szempilláit egy kissé, eltemeti az iménti közjátékot magában a nagyobb jó érdekében, ami már szinte karnyújtásnyira van. - Sokszor eszembe jut, de mivel nincs időd egy tisztes kávéra miatta, és hajnali hatkor itt vakarod a hidegben a tökeid nehezen tudom elhinni, hogy tán ezt szereted. Bizonyítsd be, hogy szereted, és ordítson rólad az életélvezet - és ő persze itt lesz tanúnak. Ne is próbálkozzon azzal a nevetséges érvvel, hogy minden rosszkedv oka az, hogy ő itt van, hiszen, ahogy mondta korábban, Ahura igencsak hatásosan érzékelteti, hogy nincs rá semmilyen hatása a fivérnek, ergo, a boldogságának megrontója sem lehet, főleg nem a kutyamennyhely kapujában, ha ugyan valóban ez a mennyi a kölyöknek. Kávémentes menny. Nem ez a pokol definíciója?
"...irigységét, fukarságát, mohóságát, közönyét a rászorulókkal szemben, igazságtalan értékítéletét. Úgy határozott, hogy átkot mond a kis herceg fejére, mert nem méltó arra, hogy csupa jót és szépet tartsanak felőle, ha egyszer a legalapvetőbb tündér próbát sem képes kiállani...
- Éppen a szerzésen dolgoznék, és azon, hogy neked is több jusson - hajlamos elfelejteni a szerencsétlen feszültséget kettőjük között, a hangja meglágyul, ahogy ilyen közel, túl közel van a testvérkéhez, annak a kiadós pofonnak a közelében. Érzelmes pillantással tekint le rá, a szemének kékje valahogy sűrűnek látszik, és ragadósnak, mint egy kék habtejszín. Gusztustalanul mérgező habtejszín ez, de valahogy vidám marad, ahogy nagyon lassan megcsóválja a fejét. Az álla mozdul először, borostás ív a hajnalban aztán szertelen hajtincsei is belerezzennek, a nyaka roppant. Kurta, de heves. Nem nevet. A hangja fojtott, mintha egy üregből szisszenne elő. - Miért csak az én feltételeim között van ott, hogy "ésszerűség határai"? Ez neked ésszerű? Egy nap veled, egy hónap nélküledségért? Volna ennek bármi értelme is a számomra? Akármi? A leghalványabb, legkisebb jóérzés csírája? Úgy eltölteni egy napot, amiben a te ésszerűségi megtartásod mellett is csak esetleges az örömképességed, és hovatovább minden percet beárnyékol az elkövetkező holdfordulónyi távolmaradás. Áruld el nekem, hogy miért van szükséged egy olyan hónapra, amikor senki nem látja, hogy mit csinálsz, miért csinálsz, és ennek mi a haszna, és ha tényleg fontos, akkor a rendelkezésedre bocsátok egy hónapot. Azért, hogy ugyanígy itt vakard a tökeid és gorombáskodj velem, nincs szükség távoltartó intézkedésekre. Elgyönyörködne ebben a felszegett álló szép tartásban, ha nem irigyelné tőle ennyire a választási lehetőség szabadságát. Ebből ma nem lesz reggelizés, amikor egymást marhatnák, de legalább jó falatok között, és bármilyen csábító is az az egy nap lehetősége, az ár-érték arány nem éri meg. - Nem túl sokat, abszolút nonszenszt kérsz. De nem baj Kosztya, jön még kutyára teherautó, igaz kicsik? - elfordítja a pillantását a megkeresztelt arcútól és miután sikeresen állóvá evolucionálta magát, most leguggol a kutyák között egy óvatlan, szőrös nyakat magához ölelve. - Ugye milyen gonosz ez a kis sátánka, hm, bundánakvaló ebugatták? Mi ez a nagy lökdösődés, nem lehet kivárni, amíg megbeszéljük a dolgokat, hm? Hm? HM?!
- "Szívem"? - Visszhangozza nem kevéssé cinikus éllel a nagy szónoklat közepén, de becsületére legyen mondva, az apró közbeszúrást leszámítva hagyja kibontakozni bátyja aktuál agymenését. Lehet jobban járna, ha nem tenné, valahogy sosem jön ki különösebben jól, avagy neadjisten boldogan a dologból. - Komolyan, Angra? Bűnökről akarsz beszélgetni velem? - Halkan, örömtelenül és röviden nevet fel. A következő másodpercben aztán a mérgezett vidámság szemvillanásnyi hirtelenségű láthatatlan pofonnal törlődik le a démon képéről, mintha soha nem is létezett volna. Íriszein embertelen fénnyel lobban fel a harag apró, kék lángja. - Költőre ittad magad. Nem a billentyűket kellene verned épp szorgosan, hm? Talán a rózsaszín rajongóklubban találsz valakit, akit érdekel is. - Rohadék. Tudja magáról, hogy az és hogy messze nem kellene lesüllyednie erre a szintre pusztán jogosnak ítélt haragja miatt, ám őszintén? Angra teljes mértékig megérdemli. Egészen más kérdés, hogy magában fortyogva és teljes titoktartásban ő maga is a rózsaszín tábort népesíti. Ez kizárólag a kreatív vénának szól, nem pedig a fivér lényének, ilyesformán nem is kell tudnia róla. Milyen szerencse, hogy az irigynek nincs már szíve, amit komolyabban is megérinthetne a baszakodása, nem igaz? Nagyon sokáig kell állnia féllábon a tolakodó pokolivadéknak, ha azt várja, hogy ez a démonfattyú istenítse. Erről a vonatról lekésett abban a pillanatban, amikor Ahurában tudatosult, mit csinál vele a másik kevéssé kitüntető figyelme. Úgy nagyjából 21 évvel ezelőtt. A síneket benőtte a gaz, a szerelvényt szétlopták színesfémnek, a kaller meg amúgy is lerugdosna bliccelésért. A sóhaja pontosan olyan, ami megfelel a gonosz felhangnak: tökéletesen érzékelteti, hogy a másik a terhére van és alsóhangon is a halál faszára kívánja inkább. - Aham. - Jól áll. Hát persze. A seggfejeket pont így szokták jellemezni. - Csak essünk túl rajta. - Száraz közlés, utasításnak is felfogható, ne rabolja az idejét, ha nem feltétlenül muszáj... a szemforgatás abszolút semmi hatással nincs rá, konok pillantása megmarad a másik arcán. - Mindig fájsz. És inkább előbb, semmint utóbb fizetek meg minden látszólagos "ártatlan" meghívásért, szóval felteszem sokba. - Makacs és morcos. Kifejezetten és sokkal inkább, mint saját átlaga. Talán rossz passzban van ő is, s ennek mellékhatása a szemek alatt húzódó sötét árok. Nos. Nem mintha szokásuk lenne lelkizni, hogy egyáltalán fontos legyen. Rezignáltan sóhajt a telefon témára. - Kapd már be? - Elég gyenge visszavágás és ezen a ponton nem is annak szánja. Szabadulna inkább a témától, ami nyilvánvaló zsákutca, mint mindig. Ahura nem retteg. Egész pontosan pedig nem a rettegés szóval írható le leginkább a körülötte mocorgó aurában feszengő érések vibráló áradata. Inkább... tudatosul benne a másik jelenléte, mérete, térben elfoglalt helye, a mozdulataihoz emlékek kapcsolódnak, páncélként épülnek irigy fivére bőrére. Saját teste ellenfélként dekódolja a hímet, olyan létformaként, aminek ellenállni kell, ami ellen küzdeni szükséges az érvényesüléshez. Egészen fiatal kora óta így van. Mennyivel egyszerűbb lett volna minden, ha csak behódol az erősebbnek, mint tették fivérei... sosem akart préda lenni. - Mi a francnak? - Nem fenyegető, egyszerűen csak kibukik belőle a kérdés, kissé értetlen fejjel villan pillantása a másikra. Vagy nem szokott bilincseset játszani a nőivel, vagy egyszerűen csak nem tekint potenciális partnerként a másikra. Miért is tenné? Az, hogy tudatosítja magában a férfi létezését, a csillagok jelen állása szerint pusztán a túlélőösztönére hat, nem pedig a farkára. Egyébként is csak nőkkel volt rövidke életében. A hímekről automatikusan a testvéri átvittértelmű szopatásra asszociál és laposra verni támad kedve. - Eszedbe jutott már, hogy esetleg tán szeretem csinálni? - A hangja nyugodtan, hűvösen csendül annak ellenére, hogy a tarkóján birizgál a másik közelsége. Kissé előítéletes a felállással kapcsolatban és minden oka meg is van rá. Vele kellene foglalkoznia az állatok helyett? Miért? Mi haszna származna abból? Öröme? Boldogsága? Ugyan már. Nagyon hirtelen fordul meg, ahogy a másik a válla fölött hajol be, a póz kimeríti a "kurvára túl közel" fogalmát. Dacos pillantással néz föl a fivérre. - Szerezz magadnak. Egyébként is túl kevés volt. - Mintha lehetne elég neki bármi is? Ahura a mohóságé, képtelen mértéket tartani bármiben is... alvásban, élvezetben, ételben, alkoholban, mámorban, cigiben, haragtartásban, utálkozásban, szájalásban... az angyali mosoly, ami az arcára költözik egészen újfajta játékszer. Láthatóan neki nincs problémája apja trükkjeivel, ha épp nem azok senyvedő célpontja. - Kaphatsz tőlem egy egész napot, reggelivel, ebéddel, vacsorával. Azt csinálunk, amit akarsz az ésszerűség határain belül és még talán megpróbálok jó pofát is vágni hozzá. - Óh igen. Valamit kifejezetten nagyon akar. Felemeli az állát, ami kevéssé segít ugyan a magasságkülönbségen, de legalább javít némiképp az önérzetén. - Cserébe egy hónapig békén hagysz. Nem keresel fel, nem hívsz, nem sózol a nyakamba feladatokat, nem kérdezed hova megyek, mit csinálok, kivel csinálom, egyáltalán semmilyen szinten sem veszed fel velem a kapcsolatot és nem uszítasz a nyakamba megfigyelőket. - Paranoid? Nos... - Kétlem, hogy túl sokat kérek. Amíg beszél, a kutyává lett testvérek lefarolnak mellettük, farokcsóválva, lihegve bökdösik meg orrukkal Angra lábszárát. Foglalkozzon velük. Miért nem foglalkozik velük? Toptoptop.
Valami nagyon el van baszva ebben a világban, ahol a kisöccsök, ennivaló kis farokkal így néznek a nagyobb testvéreikre, de hát erről harsog a média is. Az X-generáció, vagy mi a fantázianeve a kis démonivadékoknak, emberfattyaknak, szörnyecskéknek, meg mindeniknek, akiket nem neveltek meg a szüleik - Hát persze, szívem, és a boldogság már csak olyan gyenge és törékeny dolog, hogy szerénységem nyom nélkül eltünteti azt. Hízelegsz, hogy ilyen erőm lenne feletted, de tudod, hogy hazudik a szád, a hazugság pedig bűn - sóhajt énekelve. Az idősebb testvéreknek el kell látniuk az ifjabbakat mindenféle jó tanáccsal az életre vonatkozóan.
"...ám a kis királyfi nem indult csak úgy neki a nagyvilágnak. Búgó torkát megolajozta gyönyörű királynő anyjának édes mézes ambróziájától, apjától díszes vértezetet kapott, fivérei pedig felruházták mindenféle aprósággal, amikre szüksége lehetett hosszú és viszontagságos útja során..."
Részben ő nevelte fel a kölyköt és neki próbál hazudni?! Ez azért már tényleg a hálátlanság netovábbja, szúrná a szívét a méltatlanság fekete kése, ha már rég nem tépte volna darabokra az irigység veszett kutyája a kis ruganyos izmot. Bepózolna a méltatásnak, ha egy kicsit is őszinte lenne. Tudja, hogy gyönyörű. De a tudás kevés, ha nem szolgálják azt istenségként, ha nem dicsérik és méltatják. - Mutasd a vicsorod, megmondom ki vagy - leheli pontosan olyan émelyítően gonoszan, mint amennyire méltatlannak érzi ezt a rideg bánásmódot. Nem azért született elsőnek erre a világra, hogy azután elvitassák az előjogait. - Nekem igenis jól áll - szögezi le a biztonság kedvéért és ezt is kéretik jegyzőkönyvbe venni, ha már elővették ezt a könyvecskét. Felveti az állát büszkén, kihúzza magát a falnál, ő még a földre omolva is lehetne férfi, ha mondjuk valaki az ölébe kígyózna, bár talán a hely és az idő nem volna alkalmas a bujálkodásra. - Jaj már, mibe fájna neked, én fizetek - fintorog, hatpontos szemforgatást mutat be, gyulladt, füsttel és szesszel kicsípett kötőhártyája nem enged nagy mozgásteret neki, nem úgy mint elmacskásodott izmai a testének, amivel körbekeríti a kölyköt, aki olyan makacs és nehéz fejű most.... vagy inkább ő vár el túlságosan sokat? Ugyan már, a gondolat is nevetséges!
"...az ifjú herceg azonban gőgös volt. Nem esett meg a szíve a kolduson, mi több, ajtót mutatott neki, és kihajtotta a hóba, fagyba, vérzivatarba és meteoresőbe. A tündér nagyon elkeseredett, miután annyit hallott a mélytorkú szépség erényeiről, őszinte csalódottsággal vette magára ragyogó tündérformáját, és a legkisebb herceg fejére olvasta bűneit...
- Pontosan ezért nem fogok veled telefonon csetelni. Legfeljebb akkor, ha videokonferencián keresztül megbeszélhetünk egy személyes találkozót - nem mintha neki amúgy nagy öröme telne a szertartásos távolságtartásban, de a jeget nem lehet úgy megtörni, hogy csak távolról nézi az ember, vagy mondjuk egy tévé képernyőjén keresztül. Senkin nem segítene, ha nem látná a feszült kistestvérét, ahogy ott izeg-mozog, egy helyben és mégis vibrálón, betöltve a teret maga körül, mint valami rettegő kis állat. Még rajta sem. - Miért nem bilincselsz meg te, hrrrrrrr? - kérdezi kásás hangjában összegyűjtve annyi energiát, amennyi csak telik, bár nincs csúcsformában. A kávé csak a szavaiban és Ahura kezében létezik, és egyik sem adja meg számára a szükséges koffeinmennyiséget. - Mi értelme volna annak, hogy te vezeted ezt a bolhás helyet, ha egyszer nem érsz rá bekapni egy reggelit? Add el a picsába, ha ennyire nem tudnak önállóak lenni - pattog a hangja egyre közelebbről és közelebből, hát mögül érkezik. Irigyli azt az időt, amit helyette Ahura a semmirevalóknak szán. Pedig ő nem kér sokat, tényeg nem. Foglalkozhatna imádott állatkáival, csak ne az ő rovására! - Naaa, nem hagytál egy kortyot sem - pislog a másik válla felett a kukába, ahol a pohár landolt, sajátos viszolygás az orcáján annak láttán, ami ott fogadja kutató szemeit. Lenéz a fiúra, alkati sajátosságaik miatt elég mélyre kell tekintenie, a bal szeme körül az izmok élénken rángatózni kezdenek, a tikkelése olyan kifejlett, mintha valami szindróma lenne. Dzsinn apa. Számára egészen más jelent az alkudás, mint ami a legtöbb embernek, mély felbosszantott lélegzetet vesz. Volt idő, amikor ez is elég volt ahhoz, hogy a kölyök megszeppenten visszakozzon. Boldog idők. - Lássuk a lehetőségeimet: elrendelek egy munkaebédet. Áh, nem durvítok azonnal. Mit szeretnél egy reggeliért, hm? Maradj reális - különben tényleg parancsba adja a munkaebédet. Mindketten a legjobból tanultál a játszmázást. Utálja ezt, de beleborzong a nyaka a gondolatba. Talán ez a vágy, Ahura vágya az első repedés a jégen. - Hello öcskösök - pillant végig a kutyafalkán.
Bíráló pillantása rezzenéstelen marad a hördülésre, bár némiképp mintha laposabbá válna. Nagyjából pontosan így szokott nézni, ha arra kényszerül, hogy macska képében puffogjon valamilyen istentelen okból kifolyólag. - Mhm. Egy fél órája. Akkor még modellt állhattam volna a boldog gondtalanság egyetemes szobrának. De minő fájdalom, az ihletett pillanat eddig tartott. - Csúnyán néz rá, természetesen ez is a bátyó hibája. Ez kifejezetten, bár szemrebbenés nélkül hazudik. Nem volt jó kedve, nem volt vidám, sem boldog. Kissé talán fásult. Fáradt. Szökőévente egyszer, ha elmondhatja magáról, hogy ideje van unatkozni, de elkárhozott lelkére telepedett az utóbbi napokban valami kellemetlen, húzó, üres érzet, mely leginkább ehhez hasonlítható. Rég volt terepen. Talán ideje lenne kimozdulnia egy kicsit. Francokat! Mintha lenne esélye egyáltalán anélkül, hogy pióca életvitelű, kitagadnivaló vére a nyomába eredne valamiféle kurvára bosszantó macska-egér játékot játszva... nem kifejezetten ezért hanyagolja mostanában az ugrabugrát, de benne van a pakliban. - Gyönyörű. - Bámul felvont szemöldökkel a démon acsargó, valóságszaggató képére. Hogy félnie kellene tőle? Kicsinek félt. Mielőtt atyja alaposan és módszeresen kinevelte volna belőle. Tökéletesen elégedett a távolsággal. Igazából nem. Lehetne sokkal több is, mondjuk a glóbusz egyik és másik vége megteszi. Nem bánná, ha csak elfelejthetné gyorsan és fájdalommentesen... Irritáltan betikkel a feje. - Tudod, én még kialudhatom, te viszont orbitális nagy seggfej maradsz az idők végezetéig... és a jegyzőkönyv kedvéért, nem, cseppet sem áll jól. - Ami így és ebben a formában nem igaz. Angra - kisöccse legmélyebb sajnálatára - igencsak jól szabott egyed lett. Ő valószínűleg örökre megőrzi legalább nyomokban kölykösségét, a másik viszont férfi méret, férfi magasság... soha nem vallaná be, hogy szorult belé is némi irigység emiatt. Sosem költözik vissza abba a házba. Akkor sem, ha varázsütésre visszaforog az idő kereke és apja is megtér szentségtelen fészkükbe. Haragszik rá is. Nem olyan mélyen, mint fivérére, de nincs oka hinni, hogy nemzője valaha is megengeszteli a történtek miatt. Szemforgat a nyelvnyújtásra, semmirevezető válasz helyett inkább beleszív a cigibe. Ahogy tüdejéből szökik a levegő, egészen olyan, mintha fújtatna. - Teljességgel kizárt. - Válaszol rögtön, meglehetősen lesújtó pillantással. Ha sokat kényszerül bájcsevegni vele, még a végén így marad az arca. Elfintorodik. - Épp ez lenne a cél? - A kapcsolat elszemélytelenedése. Sok mindent megadna azért, ha... Valahogy megváltozik a macskadémont körülvevő piszkálódó, irritált hangulat, ahogy a másik feltornázza magát a földről. Mint a vadállat, ami megérzi, hogy a ragadozó mozgásba lendül, de ahelyett, hogy elfutna védelmi állást vesz föl inkább... nem ennyire látványos esetében a dolog, az akvamarin pillantás mégis kiélesedik, az izomzat tónusa a ruhák alatt készenléti üzemmódba árnyal... megnyalja a száját a kávé édes íze kisebb energiabomba a gyomrában, de nem ez az, ami felingerli. Ahogy fivére prédai státuszba vonja egyetlen, gusztustalanul ragadozószerű mozdulattal? Bingó. - Élvezni fogom, amikor egy nap bilincsben vonszolnak el. - A dohány halkan serceg, ahogy mélyen szív belőle, a nyugalom pusztán látszat, míg a tarkóján égnek merednek a sötét hajszálak, amint a másik a hátába kerül. Lelki szemei elé beúszik a palacsinta képe... hirtelen kurvára éhes lett. - Nem érek rá. - Egyetlen hajtással húzza le a kávé maradékát, mielőtt ellépne a hím elől. A műanyag pohár halkan koppan a kukában, melyet követően azonban hirtelen sanda pillantással néz fel bátyjára. - Ha munkán kívül akarsz valamit, alkudnod kell érte, Angra. Semmit nem kapsz tőlem ingyen. - Lám-lám. Ritka pillanat. A kölyök sosem adná meg a lehetőséget, hacsak... nem akar valamit. Olyasmit, amit csak a másik démon adhat meg neki. Néha vannak még csodák. Utolsó slukkot szív a cigiből, bár nem ereszti azonnal tüdejéből. Elnyomja a csikket és az is a kuka megfelelő tárolójába landol, mielőtt hüvelyk- és mutatóujját a szájába venné. A hosszú fütty éles hang és a füstnek hála egy mélyebb, karosabb szólam szentségtelen keveréke. A pokolkutyák másodperceken belül, gyönyörű szinkronban bukkannak elő a park égig érő fái közül.
"...egyszer volt, hol nem volt, élt a királyságban egy legkisebb királyfi. Nem akármilyen királyfi volt ez, hanem a mélytorkú, búgóhangú királyfi, aki nem állhatta, ha a királyságban ezen kiválóságai alapján kezelték és ítélték meg, így hát útnak indult az üveghegyek túl kurtafarkú kismalacának hátán lovagolva..."
- Láttad már magadat?! - mordul fel a férfi, a fülében állhatatosan surrognak a hangok. Mi a faszért vett fel kazettaszalag nyikorgást, és miért van ez a hallójáratába tömve? Magát ismerve, biztos, hogy valami ihlető dologhoz van köze, a művészi inspiráció, a múzsa elérésnek felkent útvonala lehet ez a hallgatás, ami nem vezet sehova. Mennyire idegesítő. Mint a kölyök ott oldalt, felpillant rá, végtelen távolság, mintha szakadék lenne közöttük a stabil betonon. Kivillannak a fogai, de egyáltalán nem mosolyog, talán inkább vicsornak nevezhető. Nem olyan kis fogvicsorításnak, ami a macskafélék pofáját ennivalóan bájossá teszi, és nem a kutyafajzatok acsargó torzsalkodása, inkább valahogy szörnyszerű. Mintha ezernyi fog várakoznak a limitált méretű szájban arra, hogy darabokra szaggassák ennek a valóságnak a szövetét, mert nem tetszik, egyáltalán nem tetszik, ordítóan nem tetszik, amit lát és tapasztal, a távolság, ami a közelség egyenes hiánya. Ahol a közelség a jó, ott a távolság egyáltalán nem imponáló. - Huh, tényleg elég trágya képed vagy, pedig csak tippeltem - senki sem nézhet ki olyan jól, mint ő, még akkor sem, ha éppen kifejezetten szarul néz ki. A fejét oldalra fordítva megbámulja a fivért, kényelmesen. Látja otthon. Ő néha eljár a házba. Nem adta el, a nevén van. Takarítják szorgalmasan, kiszellőztetik, virágot vágnak a vázákba, évente újrafestik a falakat, lemázolják a bútorokat ápolóval. Nem lakik ott Angra sem, de az ott a családjuk otthona. A fészek mindig készen várja vissza őket, a falak között bolyongó boldog emlékezetüket irigyelné a szerencsés vevőktől, hát el nem adhatja azt.
"...búgóhangú hercegecskéhez egy napon aztán bekopogtatott egy jótündér. Ez a tündér azonban bűbájt bocsátott magára, hogy a fiú ne ismerje fel előkelő természetét, csúnya, árva koldusnak álcázta magát, és bezörgetett hozzá egy falat ételért...
- Öööö, telefon, wow, much technogy- húzza le a jobb alsó szemhéját, hosszan kiöltve a nyelvét, aztán visszacuppantja a helyére a különböző lágy szöveteit, és végre kivesz a füléből a dallamtalan zenét, hanyagul a farzsebébe gyűri a kis fejeket, a combjától a térdéig kígyózik a kábel. - Azt akarom, hogy az édes egyetlen kisöcsém reggelizzen már velem. Tudod a telefon elszemélyteleníti a kapcsolatokat, a 21. század sátánja, főleg családon belül tilalmas a használata a modern és irányadó pszichológia szerint - a testvérkékek állják a dühödt pillantást. Ő ne tudná milyen szemmel verni másokat? Ez volt a középső neve az iskolában! Az ajtónak vetve a hátát a démon felkúszik az üvegajtón, mint egy árnyék a falon, egészen kihúzza magát és ellöki a támaszától. Nagyot nyújtózik, a fagyos levegőbe leheli a sóhaját, sanda pillantással járja körül az ifjabbat, amíg a kávéját élvezi egy korttyal. Összefut a szájában a nyál ennek a láttán. Méghogy ő az irigység démona, akármiben merne fogadni, hogy a másik nem adna egy kortyot sem belőle. - Mennyi is a kötelező távolság? Három méter? Öt? - ruganyosan körüljárja a másikat, vászonnadrág és bakancs, alig hallani azt, ahogyan lépked. - Egy mézes blinire gondoltam Ivannál, esetleg kaviárosat. Ihatnánk valami igazi kávét. Nem gondolod, hogy túl korán van a politikához és feladatszabáshoz. Már úgy... nekem is, érted - kipöccint egy csipát a szeméből.
- Vállalhatatlan vagy. - Az ismerős, jellegzetes hang a bejárattól alig 5-6 lépésnyi tisztes távolságból érkezik nagyjából akkor, mikor a démon bemutat a kamerának. Tipikusan az a nyugodt, mély, utánozhatatlan tónus, melyet az ember szívesen hallgat órákon keresztül akár, mégsem képes megunni. Szinte elvárt lenne, hogy doromboljon rajta sokkal inkább, mint az a hűvös távolságtartó bírálat, melyet két szóban közvetít. A hang gazdája a falnak dőlve áll. A szájában hagyott cigaretta lusta füstszálon kapaszkodik az ég felé, a fényviszonyoknak hála szinte világító kék szempár tartózkodó pillantással vetül a földön seggelő alakra. Zsigerből védekezik a másik jelenléte ellen. Karba font kezei, egyenes tartása zárt pozícióba vonják a testet, épp eléggé ahhoz, hogy bárki elutasítónak nevezhesse. Ami a szívén, az a száján, a testén, a tartásban, a mozdulatokban. Mindig ilyen volt. Akkor is, amikor a testvéri terrortól szenvedett és acsargott, mint valami bezárva tartott, megvadult kisállat, melyre az égvilágon semmilyen démoni bűvölet nem hat. Akkor is, amikor szüleik egyik napról a másikra szó nélkül eltűntek és lelépett a családi házból a négy kutya és egy rendkívül szegényes hátizsáknyi cucc társaságában. Évek teltek el és egyszer sem tette be oda a lábát. Nem maradt semmi, ami visszavonzhatná oda. Az idők változnak, a bűnök azonban öröktől valók, Ahura pedig éppen ennyi ideig emlékszik. A főbűnök egyikének egyenesági leszármazottja, aligha várható el tőle ennél kevesebb. - Én kurvára türelmes vagyok, Angra, de feltételeztem, hogy urambocsá megtanulod mostanra a telefon használatát. - Szúrós pillantása erősen lesújtó élt kap. Hatott ez már valaha is? - Felesleges pazarolnunk egymás idejét. Megírod mit akarsz és meg lesz csinálva amikorra kell. A kékek szuggesztív fénye minimum olyan, mintha szemmel akarná verni a másik fejébe az információt. Legyen kedves teljesíteni az óhaját. Legalább egyszer ebben az átkozott életben? Nem, természetesen az ilyen kiváltságok csak a legidősebb gyereknek járnak. Még szeretett apja is képes volt ellene fordulni csak azért, hogy teljesítse a koronázott démonfattyú kívánságát. Mi ez, ha nem végtelenül igazságtalan? Minden az ő hibája. És az első kávé előtti időintervallum pontosan az Ahura számára, ami kimeríti a "túl korán" fogalmát az ilyen súlyos gondolatokhoz. Jellemző. Szinte egyáltalán nem lehet vele fújtatás nélkül kommunikálni, ha nem kerül megfelelő koffeinmennyiség a szervezetébe. Bátyjának persze még utána is nehéz eset lenne, de legalább a világ többi része nem sínyli meg a démonkölyök ingerlékenységét. Halkan sóhajt az égre tekintve, lélegzetét sűrű, szürkésfehér füst viszi felfelé, mintha ugyan a magafajta ott megváltásra találna. Bárhogy is, a végtelen elutasítás póza felenged, ahogy lenyúl az épület falára húzott vékony peremen gőzölgő kávéhoz és nagyot kortyol belőle. - Ezúttal mi kellene? - Ha nem is rögtön, de mihamarabb térnek a tárgyra, annál előbb szabadul. A naivitása még mindig zabálnivaló.
- Ez egy szar. - Misha, egyszerűen nincs semmi érzéked az ilyesmihez. Kapjad már be. - Megint úgy kezdted, hogy a legidősebb herceg, azaz... - Én. Igen. Na és? Rólad is írtam már történtet. Rólam miért nem lehet? - Mert a legidősebb fiú vagy. Senkit nem érdekel a legidősebb. A legkisebb fiú a sztár, megmenti a királylányokat, elkapják a sárkányokat, feloldozzák az elátkozott földeket. A legkisebb. - A legkisebbről is írok eleget és... - Írj róla még. Az nem lesz szar. - Annyira utállak ilyenkor.
Hajnal virrad. Moszkva idomtalanul hatalmas. Óriási. Mint egy szörnyeteg, épületei acélos fogak, hidakon ölti ki lepedékes nyelvét, fehérre harci sávozott az úttest, sugár-, és körutak, mellékutak és sikátorok. Üveg-, és színpompás kupolák a szörnyeteg pikkelyei és végezetül, díszes haja a park fáinak surrogó lombja. A nyárfák olyan felháborodottan tudnak rezegni a szélben, hogy arra Angrának is meg kellett állnia, fel kellett néznie hosszú idő után, amíg csak ment és ment és ment és ment. Elérezett ide. Nagyszerű hely, a város állatbarátainak lélegző, eleven, dobbanó szíve. Odabent ott vannak mindazon élők, szívdobbantók, akiken megkönyörült az élet és segített nekik abban, hogy jó kezekbe kerülve végre valami jó történjen velük. - Talán bejelentkezhetnék állandó lakosnak. Rászorulok. Nem, Misha? Misha? Körülnézett jobbra. Semmi. Körülnézett balra is. Még erősebben semmi, az utca kihalt, hajnal hat óra lehet. A fülében üresen surrog egy hallgató, mintha kifutott szalagot futtatna egy lejátszó olyan kazettás módon, amiről már csak kopott fantasykban olvasni, örökös dallamban, pedig a túlsó vége magától értetődően a telefonjába van beledugva. Elhagyta valahol a fiúját. Igazából nem emlékszik arra, hogy egyáltalán eljött vele a srác a lakásából, amikor valahol hajnali négy óra tájban elindult. - Nem jött velem - közli a rigóval, amelyik mellette billegeti a farkát a járdaszélen állva. A sárgacsőrű nem bánja, nem is érdekli, felreppen, amikor elhúz mellettük egy sötétített üvegű terepjáró, a maffiózók is most tartanak hazafelé. Átvág az úton. Ismeri a járást az állatmenhelybe, és az állatmenhely tükrös ablaka is ismeri már a képét, bár ilyen moslék vonásokkal ritkán látta. Duzzadt szemek, vörös homlok, összeharapdált száj, véreres szemfehérje, fakó orrkagylók, zsírosan fénylő, összekuszált tincsek. Fergeteges buliban volt az este, ott volt a közélet apraja és nagyja, kicsik és nagyok, amatőr szerzők, és már olyanok, akiket ismernek, folyt a pezsgő, a szellemi vér, az intrika, egymást hasították fel a tehetségek ékes szóvirágokkal, igazi vérfürdő volt.
"A három kismalac közül a legkisebbik építette meg a legstabilabb házat. Üvegből, téglából és egyéb anyagokból, hogy a farkas ne tudja kikezdeni a falait. Mit sem sejtett közben arról, hogy ostoba testvéri milyen ügyetlenül..."
Le se feküdt, megvigasztaltatta magát kis barátjával, és még az is a legkisebb királyfival jött neki, hát most itt van... - Disznószezon van és ez egy baromság. Már régen is az volt. Héé.... hééé, miért van ez az ajtó zárva - hökken meg aztán felnéz a homlokzatra. Alig múlt el hat óra, végül is, gyorsan ideért, gyalogszerrel, kijózanodott, elálmosodott, megéhezett, fel van háborodva, tök egyedül egy szál pulcsiban a hajnalban, ezek meg még nincsenek nyitva.
"Egy napon a legidősebb legkisebb királyfi elment a kisöccséhez fivéréhez, hogy végre beszéljenek a királyság sorsáról..."
Sóhajt. A hátát a főbejáratnak vetve a seggére huppan, a legszebbre tetovált középső ujját kinyújtja a kamerának, aztán csihol valami zenét a telefonban, amíg az idő múlik.
Fagyos, metsző széllel kutyult levegő mászik a tetőcserepeken. Északnyugatról érkezett és gonosz ördögfattyúként kapirgálta meg a ház oldalát, mielőtt ilyen magasra kapott volna. Már az ablakokat fürkészi. Egyiket a másik után, bepislog az őrök elsötétített szobájába, meglesi a kamerákat. Mennyi-mennyi állat, mind csendesen szunyókálva, alig ébredezve, védve tőle... csak az éjszakai teremtmények szemei villognak még a lassan pirkadó félhomályban. Hm. Lám-lám, egy nyitott ablak. Egyetlen gondolattal libben oda, bekukucskál a résen. Odalent tetőtéri szoba, döntött falak, vörösesbarna fenyőgerendák, fa burkolat. A led lámpák nem adnak sok fényt, inkább az elektromos kályha narancsos fénye szórja szét a maga otthonos, meleg hangulatát. Nagy, terebélyes szekrények, rengeteg kép a falakon, könyvespolcok, a kandalló előtt bolyhos, fehér szőnyeg. Istentelenül puha lehet. A szél felkönyököl az ablakra és vágyakozó képpel bámul a szétszórt ruhákra, a hatalmas, kovácsoltvas ágyra. Ő is bebújna, de túl gyorsan a halálát lelné a forró testek között... megéri? Végül is... halk sóhajjal bukik alá a fiatal alak ölébe. A férfi megborzong. Sötét alsóban fekszik hanyatt az ágyon, karjai a feje alatt, szemei lehunyva. Egyik fülében fehér fülhallgató, alig szüremlik ki belőle a kellemesen lüktető, férfihangú metálzene. Tökéletesen biztonságban érzi magát és minden joga meg is van rá. Négy kutya veszi körbe. Kiképzett, erőteljes, izmos fehérorosz juhászok majdnem teljesen fekete, fényes szőrzettel. Jobban melegítik, mint a takaró. Halkan sóhajt, tüdejéből sűrű füstfelleg száll a tetőablak felé. Kiveszi szájából a félig égett cigarettát, lusta mozdulattal nyúl az egyik kutya oldalán pihenő hamutálhoz. Amaz fel sem kel, ahogy újabb adag pernye kerül a tárolóba. Talán épp arról álmodik, hogy egyszer majd ember lesz. Nem is sejtheti, hogy valójában soha, egyetlen percig sem volt ember, de volt valami egészen más... Annyi pihenőidőt engedélyez magának, amennyi a cigihez kell. Nem sieti el, lassan szívja végig és éppolyan komótos mozdulattal nyomja el. Csak eztán helyezi vissza az éjjeliszekrényre a hamutálat és kel ki az ágyból. Ruganyos mozdulata nem zavarja meg a kutyákat, csak az egyik pislog fel kábán, mielőtt értelmezve a helyzetet újra álomba zuhanna. A fürdőbe megy. Kádja nincs, viszont a zuhanyfülke hatalmas, gyakorlatilag kiteszi a téglalap alapterületének felét. Hosszú üvegajtó választja el a fürdő többi részétől és elég hely van benne, hogy akár két kutyát is fürdethessen benne egyszerre. Ez viszonylag gyakran megesik. Most egyedül zuhanyzik, hajat mos, kiélvezi az embertelenül forróra állított víz izomlazító, idegnyugtató hatását. Van egy olyan sanda gyanúja, hogy ma szüksége is lesz rá. A tükörről egyetlen mozdulattal törli le a párát. Kritikusan vizslatja saját vonásait, megtapogatja a szemei alatt húzódó sötétebb árkokat. Nagyon keveset aludt mostanában... napi hat óra? Legalább kétszer ennyire lenne szüksége. Régen rossz alvó volt, de mióta egy szőrös fluff nyomoronc dög rejtőzik a testében, valahogy állandóan lustálkodni lenne kedve. Nem engedheti meg magának. Meztelenül, de már megszárítkozva sétál vissza a szobába. A kandalló előtt öltözik, sötét farmer, sárkánymintás csattal ellátott bőrszíj, hasonló szimbólumú, kissé szürreális képpel varrott vörös, rövidujjú póló. Ez utóbbi alá vesz egy vékony anyagú, testhez álló polárpulcsit is, biztos ami biztos. Lábszárközépig érő bakancsot húz, a nadrág szárát beletűri, aztán leül az íróasztalhoz és beizzítja a gépet. Ideje megnéznie, alkotott-e valami újat kedves bátyja. Ha igen, nos... nagy eséllyel számíthat az érkezésére.
Valamikor hat óra magasságában sétál el a négyesfogattal az őrök ajtaja előtt. Beköszön neki, váltanak néhány szót, érdeklődik az éjszaka eseményeiről, a váltás személyeiről, majd továbbáll. Fegyelmezett, hű követőivel tér meg az alsó szinti előtérbe. Bejáratott útvonal. Több éves rutin. Ő kávét nyom, az állatok várnak. Ahogy menetirányba fordul, kettő előre siet, az egyik orrával nyomja az ajtónyitó gombot, a másik pedig a sípoló hang után kilöki az ajtót. Kimennek, a srácok leülnek. Szinte érzi a feszültséget bennük. Kivár. Halk jelzése feloldozás, s az eddig tökéletesen higgadt állatok hirtelen szabad akaratot kapnak. Gyors mozgás, egymással versenyző, egészséges attitűd, szédületes tempóval vetik magukat a fák közé. Nem követi őket. Vállával támasztja meg a falat, de a kék íriszek sokáig követik az eltűnő négylábúak alakját. Újabb cigire gyújt. Nehéz napja lesz. Három napja a járőrök beszállítottak egy rendkívül komplikált esetet. Az eb jóformán még kölyök, de már most súlyos pszichológiai sérülésekkel küzd. Akaratos, makacs, agresszív, veszélyes. Félelme az embertől gyűlöletté vált, áthatolhatatlan önvédelmi rendszerré, melyen képtelenek keresztüljutni a legjobb trénerei... Ugyan már. Kit akar átverni? Nyilvánvaló, kinek kell kezelni a helyzetet. Ő a legjobb mind közül. Még mindig.
A hozzászólást Ahura Mazda összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. 21 Jan. 2016 - 22:53-kor.
Moszkva központjától észak-nyugatra, a Sokolniki Park közelében kapott helyet a Moszkvai állatmenhely és állatorvosi szolgálat. A Menedék új építésű, modern építészeti műremekként terpeszkedik a park fái előtt, létrehozásában részt vett az Állatmentő Liga, az Állattenyésztők Országos Szövetsége és néhány jelentősebb orosz befektető is, tervezésében jelentős szerepet játszott a fővárosi állatvédelmi pályázati pénz. A vállalkozás magánkézben van, ám állami támogatást élvez.
Az épület előtt parkoló, mögötte magas növésű, fehér törzsű nyírfák sorakoznak. A zöld terület egy része szintén a Menedékhez tartozik. Az állatok itt szabadon élnek és rendkívül szelídek. A terület alkalmas hosszabb sétára, kutyafuttatásra és lovaglásra is.
A hatalmas üvegablakokkal ellátott beltér komfortos, vidám fényviszonyokat kölcsönöz a fehér falaknak. A mennyezet több méter magasban van, vörösesbarna gerendák és tetőtér jellemzi. Középen az információs pultnál a kisasszonyok minden érkezőt szívesen eligazítanak, a körbejáráshoz, állatorvosi szolgálathoz, tréningekhez, örökbe fogadáshoz itt érdemes jelentkezni. Jobb kézre egy kisebb Fressnapf kapott helyett, míg balra elérhető a gyógyszertár, ahol mind emberi, mind állati medicina kapható.
Az épület rendkívül jól felszerelt, eszközeik korszerűek, a folyosókon tovább haladva jellemzőek az üvegablakos elrendezések, mely jó rálátást engedélyez a központi, jelentős méretű játszóterületre, az állatok különböző lakhelyeire, illetve a kiképzőterületre. A középső szektorban található az orvosi részleg három vizsgálóval és két műtővel. Szintén ebben a szektorban kereshető fel az állatvédelmi járőrszolgálat irodája is.
Az épület hátsó traktusa a karantén-terület. A még vad, beteg, sérült, frissen érkezett állatok kapnak itt helyet egymástól elzárva, így ide a belépés csak dolgozóknak engedélyezett. Egyetlen kisállat sem marad itt sokáig, megvizsgálják, ellátják őket, szocializálják a közösségi élethez és behelyezik őket a saját fajtájuk menedékhelyére. Az épület felső szintje lezárt terület, az őrök megfigyelő területe húzódik itt és állítólag a tulajdonos aktuális lakhelyéül is szolgál.
A Menedék állatparadicsom, modern palotát állít az állatok védelmének és rengeteg energiát fordít a megfelelő gazdik kiválasztására. Az örökbefogadás menete nem történik azonnal. Szükségeltetik az állat és leendő gazdája kiválasztási szakasza, mely azonban egy néhány órás játék, szoktatás keretében elérhető. A vártakkal ellentétben rengeteg vendég érkezik naponta, iskolai tanulmányi kirándulások kedvelt helye, de nagyon szívesen várják a tovább befektetőket is.
Kezdőlap 
