Ipari területek

Ha mindig ennyire jól értenél, azt hiszem, sokkal nyugodtabb lennék. Bár mondhatom, hogy amikor nem is értünk egyet, akkor is értesz engem, valahogy az mégsem ugyanaz az érzés, és ezt te is tudod, de most jól esik egy kis elismerés. Kár, hogy megromlik a hangulat, de nem hibáztatom érte a tündét. Amilyen az adjonisten olyan a fogadjisten és őszintén szólva nem tudom, hogy ki kezdte ezt az egészet kettőjük közül, de az biztos, hogy egyikőjük sem elég nagyra nőtt gyerek ahhoz, hogy véget vessen neki.
Milyen alapon szigorkodom én, a magam harminc esztendős sincs emlékezetével ilyen lények felett? Mindketten maguk a végtelenség hozzám képest, és ez ijesztő. Mit keresek itt? Újra és újra a rémült hang bennem. Ilyen lények figyelmét hogyan is nyerhettem el?
Hízelgő kígyó. Nem rontok Vykos helyzetén, azt hiszem, valahol érthetőek az érzései, még ha nevetségesnek is vélem valahol, hogy Junra féltékeny, miközben neki felesége és lánya van. Nem állnék bosszút ezért rajta, de mégis, olyan indokolatlannak tetszik így az elfordulása.
Ahogy kimegy, meghajlok én is. Titok-ízű tradíció, a tilosban járás izgalmas, egy más kultúra, egy más világ. Bámulom a tündét. Szürreális, hogy itt van.
- Nem kínálja magát, csak...- habozva megáll a szó a számban, mennyire de nem jellemző rám, hogy olyat védelmezek, akik meg tudja magát, és valójában rá sem szorul egy újabb, parttalan vitára a személye körül. Vykos és a tünde nem barátok. Nem is lesznek azok soha, a lényeik egymás ellen feszülnek, míg az ég visszavárja a mindörökké szárnya vesztettet, addig a tünde földmélyi, már nem hét láb mélyen.
A sóhajomban remélem volt annyi kelletlenség, hogy ezt ne forszírozza ezt. Pöttyös szemű rém, ami tökéletesen megtalálja az ember leggyengébb pontját.
- Ki lehet bírni - hogy néz, mintha felfalná az elkárhozott, hazug lelkem, kiforgatná a koponyámból az elmém és elragadná a szívem a bordák mögül. Van valami az arcában, amitől ő nem egy kínai testet hordoz, mint a többi misztikus, akinek láttam mindkét alakját, hanem áthatja azt. Finom a keze, mint egy míves fegyver, ami ékszerdíszítést kapott. Költővé tesz az érintése. Hízeleg a gondolat, igaz?
- Mintha tehetnék róla! - fel akartál ingerelni? Sikerült. Mintha nem hiányozna minden, amit elveszítek jóval azután is, hogy tudnám, mi az, ami hiányzik! Mintha nem bámulnám a tükör előtt a hegeimet azon töprengve, hogy ki okozta őket, és ki van még közülük életben, hogy befejezze a munkát! Mintha nem volna magányos a létezés, amiben kizárólag Vykosra támaszkodhatok, mert ő az egyetlen, aki elviseli az elfeledtetést, és nem használja aljas, sima, kenetteljes beszédfordulatnak!
Feldúl, hogy ez nem teljesen igaz. Néha neki is elgurul a gyógyszere, Mr. "készséggel elfelejted". Annyira jó lenne megölelni, amikor innen kimegyek, és az aurájában elfelejteni egy szeletét annak, ami rossz, de nem lehet.
- Annyira inkorrekt, hogy te mindent tudsz, rólad meg semmit én - amivel visszabánthatnám egy pillanatra, csak hogy elgondolkodjon. Ő sem tökéletes. Senki sem az. Az intése nyomán megyek az ajtóhoz, lépés közben rázom meg a fejem, rátéve a kezem a kilincse. Én fogom nyitni az ajtót.
- Csináljuk együtt. Hatékonyabb és biztonságosabb. Mindketten nagyon erősek, lehet, hogy vannak itt még többen, nem látok tisztán. Nem akadályozom az "elbeszélgetést", de örülnék, ha túlélnéd.

Oké fiúk, szép, csillogó szemek. Ne felejtsétek el. Nem mindig mondok nekik ilyen dolgokat, mert tudom, hogy a gyakori figyelmeztetés éppen ellenkező hatást érte el, elaludna a veszélyérzetük, már nem koncentrálnának azokra a szavakra, amik miatt akár bolondnak is nézhetnének, ha nem volnának elég tapasztaltak.
Könnyű nekik nem érezni az erőt, ami a főszörnyek közelében fog el.
- Nyüzsgő és nyugtalankodó, valahol a szíve mélyén soha senki nem lép túl rajta - nem leszek elégedett a csapattal azt hiszem, hogy soha. Mi a faszért mosolygott Dimitrij, lehet, hogy két órán belül halott lesz. Anton egy óráról beszélt Igornak, amit majd megvesz a feleségének a jövőhéten, mert az igen-igen kívánja. Nem ide való beszélgetések, még ha pszichológiailag meg is van a jelentőségük.
Nagyon más a rendőrség, mint a maffia. A rendőrségnél ez az akció egy munka, amire prémium jár és ami zsíros és korai nyugdíjat biztosít majd. A maffiánál az akció maga az élet, a meló és az önérdek összefonódása.
Mit keresek itt?
- Ez nem titok, csak... - felel helyettem a hang. Jun úgy érkezik, mint a sejtelem, de olyan a megjelenése, hogy azzal nem tudja nem magára irányítani a figyelmet. A toronymagas kínai létezhetetlen fogalom, a tündérarcát képzelem magam elé, az ismerősség megmelengeti a lelkem. Egy falat otthon. Vyvkos, Jun és én, na meg a megszokott torzsalkodás. Nyugalom srácok, ennek kurvára nincs itt az ideje.
- Örülök, hogy itt vagy - teszem hozzám az üdvözléshez egy kis nyomatékkal. Vykos nem örül. Bárcsak volna lehetőség megnyugtatni a nyugtalanságát, de hát a tünde puszta lény nyugtalanítja, bocs, hogy így gondolok rád, tünde, nem sokat tehetek ellene.
Már azelőtt unom ezt a kakaskodást, hogy elkezdődne, összefonom a karjaim, elég suta ez a tartás a kevlárnak hála, de senki sem lát rajtuk kívül. Vykosra nézek. Kedvesem, tudtad, hogy jön, felkészülhettél rá, ez a merevség nem nyugtat meg az előttünk álló küzdelmesség sikerét illetően. A bukás oka mindig az egyén maga, az egyén gyengesége. Tudom, hogy a tied én vagyok, de ezt nem tudom orvosolni. Szükségünk van minden segítségre.
És Jun a szívemből szól. Nem ide tartozunk. Nehéz nem egyetértenem vele, hogy helytelen volt odahagynunk Kínát, de jobb Vykos, ha nem felejted ezt el -.-" Kurvára ne felejtsd el holmi sérelemből, hogy itt vagyok veled, nem ott velük és Junnal.
Értékelném, ha rám néznél.
- Rögtön megyek Vykos - semmi baj. Tenném még hozzá, de kritikán aluli a dühe, amit szétszór maga körül. Sóhajtok, felnézek a mennyezetre.
- Azért neked se kéne provokálnod. Túl nagy erőd van ahhoz, hogy ilyen dőre lehengerlésre használd - de el kell mosolyodnom azon, ahogy megszólít, simogatja a fülem. Valaha Vykos is így nevezett. Szeretem hallani, de új élet, új nyelv.
Megfogom a kezét.
- Ezt a bizalmaskodást ebben az országban nem lehet - szorítom meg kissé, mielőtt elengedném. Mérhetetlen hatalma van, egy merő viszketés a lényem tőle. Egy napon Vykos is ilyen lesz, és meg fogok őrülni tőle.
- Nem mehetek, amíg nem végzünk itt, és nélküle nem is mennék - de te tudod, mocsok gondolatlátó, hogy mindig ott van bennem a sejtelem. Te is többet tudsz a múltamról, mint én magam, és bár az ereklye őriz képeket, nem lehet rajtam mindig. Sötét időkben amikor féltem, hogy elveszítem emlékszem, hogy elástam, elrejtettem, visszavettem, Vykosra bíztam, beláthatatlan hurkok vannak az időben és a Vykos előtti korok homálya... ezer okom lehetne az elbizonytalanodásra. Nem hiszem, hogy valaha is használnám az adott lehetőségeket. Szeretem őt. És ezt tudja ő is, és tudja a tünde is, bár iránta is erős érzelmeim vannak, ez nem a fertő maga.

Tudod Vykos a "mindent megbeszéltünk" az az állapot, amikor a jelen levők többsége úgy gondolja, hogy ő jobban is meg tudná szervezni azt, amit csinálunk, úgy amúgy, és személyesen majd valami random akcióba kezd. Vagyis kezdene. Ez különbözteti meg a kipróbált csapatot a megbízhatótól: a kipróbált ember akkor is követi az utasítást, hogyha a személyes nárcizmusa miatt ő sokkal jobban tudná, és ezt csak a bukásod után dörgöli az orrod alá, míg a megbízható ember okozhatja a bukást azzal, hogy már az előtt bemutatja holdkóros tudományát, hogy a te módszered elbukna.
Mindazonáltal élen járok a figyelésben, jó példát mutatva az összes többinek. Nyugtalanít a misztikusok jelenléte, de nem szívom le őket az akció előtt, csak rajtuk tartom a szemem. Át kéne képeztetnem magunkat sniperré. Kisebb kockázati tényező, de nem igazán testhezálló munka. Sebaj, harminc év múlva már nem is emlékeznék arra, hogy nem az. Nem mintha Vykos belemenne, legfeljebb engem dugna el a védvonalak mögé, de őszintén szólva, ha engem eldugsz édes, akkor ki szedi össze a tetemed, mielőtt kegyeletből elhamvasztanának?
A sárkánybarlang tiszta terű. Azt álmodtam múlt éjjel, hogy odabent az öltözőajtókon túl a nagy gépek árnyékában kincshalmokat és kalandorok csontjait találjuk majd. Túl sokat nézegettem elalvás előtt a helyszínei fotókat.
Vajon mit tennék Vykos, ha valamelyik embered leölné előtted az apád? Lehet szerencséjük nekik is, bár a tünde az elmúlt időben számosszor bizonyította, hogy ő nem az a fajta szellem a palackban, amit "véletlen balesetek" fognak elpusztítani, mint a mesékben. Olyan energikus, mintha száz feje és keze lenne, ellenben egyáltalán nem hiú, nem feltétlenül ő maga akar mindenkivel konfrontálódni, meghagyja a piszkos munkát másoknak, de nem rejti el a keze nyomát, nem fantomkodik és mégis megfoghatatlan. Mintha egy kanálisba kellene lemerülnöd ahhoz, hogy találkozz az iszapszörnnyel. Tudod mi a baj ezzel a hasonlattal? Hogy szar az egész.
- Még egy szóra - én mondom a furcsa dolgokat a technikai dolgok mellett. - Ügyeljenek arra és az embereiket is figyelmeztessék, bár én már megtettem, de nem árt az ismétlés, hogy nagyon ügyeljenek a sérüléseikre. A vérzők azonnal vonuljanak vissza, a-z-o-n-n-a-l. Két-két ember úgy mozogjon, hogy ne lehessen egyszerre látni mindkettőt. Megmagyarázhatatlan helyzetben, túl sötét helyeken a visszavonulás nem opció, hanem kötelező feladat. Aki nem megy fényre ha túl nagy a sötét azt fellógatom, ha marad belőle valami.
Más nincs. Le kell szívnom a sárkányt.
- Odakint már felkészültek, mint egy óvodáscsapat, úgy várják a vezetőket - mondom amikor magunk maradunk, és egy igen felkészült, gépfegyveres óvodáscsapatra gondolok. Elnézem, ahogy Vykos öltözik. Szívesen segítenék neked, becsatolnám azt a csatot, jaj ne ügyetlenkedj szívem, ott a nyelve, jobbra, jobbra, ügyes, de hát bárki bejöhet, elég furán venné ki magát. Inkább érlelem a gombócot a torkomban. Lassan elmehetnének vele tekézni, és hiába mosolyogsz, nem így működnek a dolgok.
- Eljött a két szép szememért, és lehet, hogy segítettem neki valamiben, de erről a rendőrfőnök úr nem is tud - remélem, nem esik baja. Egyiküknek sem.

18+

Nincsenek jó előérzeteim. Valami gyengeség kerülget, a gyomrom nyomott. Talán a kávé, nem a megszokott automatából vettem a kapitányságon, az iparterület szinte már vidéknek számít, még a kávéjuk is máshogyan pocsék, mint odabent.
De az is lehet, hogy a feszültség megy a gyomromra. Sok minden történt azóta, hogy Vykost utoljára megpróbáltam józan belátásra és az országból való távozásra bírni. Nem sült el rosszul, hiszen szinte félholtra keféltük egymást, vagy inkább ő engem a természetes táplálékláncot tekintve, de a célját a foglalkozás nem érte el, sőt.
Egy hónappal később itt vagyok egy hadibázissá átalakított raktárban, és azért öltözöm marconába, hogy berohanjunk egy, bizonyítottan a bratva érdekeltségébe tartozó üzemet. A rendőrség elvesztett egy pert, szabadon engedtek egy gyilkost, aki aztán eltűnt a városból. A főpolgármester megneheztelt, a rendőrség Vykos miatt szopik, ergo az összes angyali kisugárzása nem volna elég, hogy mindenki legalább egy kicsit szeresse. Korrupcióra büntettek néhány embert közülünk, az újságok, amik azt ordították, hogy micsoda siker cikkezni kezdtek arról, hogy nem lehet tudni ki a rabló és ki a pandúr, pedig a pandúr is lop, csal, hazudik. Fejjel tunkolnám az árokba az összes szarrágó firkászt.
A szolgálati fegyverek a helyükre csattannak, kesztyűt húzom. Mhm, puha és bélelt belül, de a fogása mégis stabil. Egyszer jó lenne megtudni, hogy milyen anyagból készül. Nadrágnak is elmenne, szinte érzem benne a környezetet, és mégis véd. Megérintem az állam, tisztának érzem, copfot kötök a hajamra, hogy az álcasapka alá elférjen. Magamról tudom, hogy nem életbiztosítás az, ha egy zsarunak látják az arcát akciók közben, és marad életben olyan, aki megtorolhatja a jelenlétet.
Zavar a készülődés hangja. Néhány utasítással otthagyom a csapatot, a fülembe teszem a fülhallgatót, ha valami van, majd szólnak és a pincébe megyek. Megvedlett csövek, feltört csempe, pislákoló hangulatvilágítás, átható húgyszag. Nem takarítottak. Az ajtó pattogott zöld, mögötte a csapatvezetők és Vykos. És digitális kijelzők, mozgásábrák, fegyverek és moraj. Nem vagyok előrébb.
- Ha még sokáig tanácskoztok előbb-utóbb kiszúrnak minket - dünnyögöm neki halkan. - Kinek mi a hasfájása? - kommandó, rendőrség. Eléggé nehéz ügy az, amiben rendszerhű misztikusok ellen keres az ember megfelelő fegyvert a rendszeren kívül, olyan beavatottakat, akik ... áh. Nem kellene itt lennünk.
Kemény, töltetlen selyemcukrot teszek a számba, a papír megnyugtatóan csörög.