Miami, Florida, USA

A légkör ugyanolyan gyorsan változik, mint egy tavaszi napon. Mintha nem tudná eldönteni, hogy komor vagy könnyed, világos és derűs vagy felhős, esős vagy napsütéses és meleg legyen. Ugyanakkor mindegy is; hiszen mindegyiknek megvan a maga varázsa, és az emberek közti viszonyokat is lehet ilyen szemmel nézni. Ezt persze nehéz, ha az egyik fél mi magunk vagyunk.
Aalyena távozásával a tér kiürült, csak rám és a mappára korlátozódott. Úgy tűnt, a gép összes kis molekulája rám szegezi nem létező tekintetét, és azt nézi, miként reagálok az adatokra, bizonyítékokra, érvekre a kezemben, a lapokon. A vörös viaszpecsét, a barna papír és a fehér, a kézzel írott jegyzetek és a különféle nyomtatott betűtípusok együtt egyetlen képpé álltak össze, mint valami műalkotás. Vagy mint egy szerv; Aalyena egy olyan darabját tartottam a kezemben, ami talán többet ért neki, mint a biológiai értelemben vett szíve. Ez addig nem is tudatosult bennem, amíg vissza nem tért, és a beleegyezésem hallatán meg nem láttam egy pillanatra az őszinte örömöt, amint elárasztotta az arcát. Elmosta róla a hűvösséget és az apró, gondterhelt vagy ellenséges ráncokat. Egy pillanat volt az egész, nem több, és nem az a kirobbanó, lelkes öröm, de nekem elég, hogy megértsem: a mappa minden szava valószínűleg igaz. Ő pedig rám bízta a döntés jogát. Nyílt volt velem, ez pedig arra volt csak jó, hogy még alaposabban meg akarjam ismerni, pontosabban szólva megérteni a tartalmát, ezzel pedig Aalyenát magát. Mondhatni vérszemet kaptam.
A következő kérdésem is ennek a buzgalomnak az eredménye volt, de amint meglátom rá a reakcióját, máris visszaszívnám vagy átfogalmaznám. Nem jellemző rám, hogy nem válogatom meg a szavaim, de a meglepetés, amit az angyal törekvései okoztak, és amik annyira szemben állnak mindazzal, amit a lények egy része róla gondol, túl nagy részt elnyomtak bennem az óvatosságból. A mosolya elhalványul, a tartása ismét merevebbé válik, és hiába ül közel hozzám, megint távolabb került. Tudhattam volna, hogy ezt nem gy kellene felvezetnem, hiszen már a mappa is nagy dolog volt, nem lehetett neki könnyű rávennie magát. Tényleg csodálkozom, hogy éppen rám bízta ezt, és álszentség volna részemről, ha nem lenne bennem némi kis büszkeség ennek tudatában. Aalyena a bizalma egy apró szilánkját máris átnyújtotta, és csak rajtam múlik, megvágom-e magam vele vagy sem. Nem hinném, hogy jól kezdem, de igyekszem menteni, ami menthető. Nem töröm meg a gyorsan beállt csendet, pedig nagy a kísértés, és igyekszem nem túl követelőzően várni a válaszára. Már éppen ott tartok, hogy a kínossá váló helyzetet valahogy megtörjem, amikor meglepetésemre mégis csak válaszol, és ismét nem tőmondatokban, vagy gyilkos vonzerejét használva arra, hogy elterelje a témáról a figyelmet. Őszinteségét látva minden szavára figyelek.
- A jók közül... - dünnyögöm halkan, mintegy magamnak. Jóság. A szót lassan legalább olyan szubjektíven lehet értelmezni, mint a szépséget, és legalább olyan könnyen félre lehet magyarázni, mint az erkölcsöt. - A jóság sokszor olyan helyen van, ahol senki nem is feltételezné, hogy van belőle - pillantok rá a szemem sarkából, és végül nem is fordítom el a tekintetem megint, habár igyekszem könnyedebben, finomabban nézni rá, mint eddig.
Fekete szárnyú angyal, ezt tudom róla. De Jericho is az, mégis az egyik legjóindulatúbb és legkedvesebb lény, akit valaha ismertem. Aalyenáról is hallottam már sok mindent, de mindenki másról is. Megjegyzem ezeket, de csak akkor vizsgálom meg, ha szükséges. És most szükséges.
Nem a helyzet vagy hivatalos ügy miatt - magam miatt. Mert érdekel. Fekete szárnyak; belülről fakad vagy külső körülmények festették sötétre? Számít egyáltalán?
Ám olyannyira elnyomtam eddig magamban az iránta való érdeklődésem, hogy a száraz és bizonyítható tényeket még messzebb űztem magamtól, mint a kérdéseimet.Hiszen a családjával kapcsolatos dolgokat sem most hallom először, de mivel számtalan más lénynek sem volt mesés a gyermek- vagy ifjúkora, így aztán ez az információ is elveszett a tömegben, de az emlékezetem cserben hagyott. Egy ilyen nehéz és tömör adatnak nem szabadott volna az elmém mélyére süllyednie.
Mégsem mutatok szánalmat felé, habár mindez azért összerántja egy kicsit a bensőm, de csak egy pillanatra és igen halványan. Nem fogom sajnálni, mert többet ér annál, és egyébként is, itt van. Túlélte, tett róla. Eszemben sincs elítélni ezért, bármit is tett, azt okkal, céllal és hittel tette. Ugyanezt teszem én is. Talán több bennünk a közös, mint azt eddig bármikor gondoltam. Küzd olyasmiért, amit talán azok, akik nem ismerik, soha nem is feltételeznének róla, ismervén a múltja valóban sötét foltjait. Most viszont a Tudomány második körének tagja, alig háromszáz évesen. Ennél ékesebb bizonyítékot kitalálni sem lehetne arra, hogy Aalyena érdemes a pozitív feltételezésekre, elvégre Ellael sem az a típus, aki térden csúszna bárki előtt, csak azért, mert az szép vagy vonzó. Aalyena nem üres. Manipulatív talán, veszélyes, ördögi játékos és kegyetlen ellenfél, de bebizonyította, hogy érdemes a figyelemre és megbecsülésre, nem csak a félelemre és a féltékenységre.
De miért? Miért titkol el ilyesmit, mint ez a kutatás? Attól tart, hogy kihasználják? Hogy meglopnák? Hogy már csak az ötletért is kigúnyolnák? Hogy önteltnek gondolnák? Hogy a kudarcát várják, hogy aztán nevethessenek rajta?
Pedig kifejezetten nemes ügy, amiért harcol, én azonban tiszteletben fogom tartani azt, ahogy foglalkozik vele. A diszkréció nem esik nehezemre, nem ránézni és nem is csak nézni, hanem elmerülni abban, amit látok... az már nehéz. Mindig tudtam, hogy Aalyena harcos, de harcolni lehet valamiért és valami ellen is. Nem igazán gondoltam rá, hogy Aalyena talán az előbbiek közé tartozik, és ettől a szégyen újabb kis tüskéje fúródik belém. Semmivel sem vagyok jobb azoknál, akik elsőre ítélkeznek?
A rövid, de velős válasza után mind a ketten újra a csend ölelésében keresünk pillanatnyi menedéket. Én a mappa felé fordulok, és nem tudom, mit kérdezzek, mit mondjak, az angyal azonban megelőz.
Azonnal visszareppen rá a tekintetem. Pislogok egyet az egyszerre személyes, mégis biztonságosnak tűnő kérdésre, és elmosolyodom, pusztán a tény miatt, hogy ő kezdeményez, és mégsem vonta be a kommunikációba csábító énjét. Mármint azt a csábító énjét, amelyiknek kifejezetten ez lenne a dolga, mert úgy sejtem, Aalyena még megtépve, mocskosan, vérben ázva vagy rongyokban is épp elég vonzó volna ahhoz, hogy valaki igen hamar felfigyeljen rá.
A válaszon azonban el kell gondolkoznom, amitől a mosolyt megtöri a szemöldököm összerándulása.
Tényleg... Mit?
- Talán csalódást okozom ezzel, de... mostanában semmit - vallom be kissé kelletlenül. Töprengve fordulok el tőle, mert a válasz elkeserítő, nem olyasmi, amit érdekesnek, szórakoztatónak vagy akár csak az ő válaszához hasonlóan informatívnak találhatna. Mikor lettem ennyire unalmas és szürke? Ott pedig még Jerichoval sem tartok bizalmi szinten, hogy megemlítsem neki, hogy a látszólagos higgadtságom valójában bizonyos személyekkel szemben milyen ingatag. Meglehet, hogy Forresterrel szemben maga is szemtanúja lesz, ha nem vigyázok.
Mivel azonban nem szeretném kínos csendbe fojtani a hátralévő utazást, ezért kérés nélkül is megpróbálom kifejteni egy kicsit. - Túl sok minden történt mostanában, amihez egy magamfajtára szükség lehet - utalok Kono Hanára ezzel, pontosabban arra, hogy a gyilkos még mindig nem került kézre, és hogy igazából bárki lehet. Akár a rendszeren belüli is, amit kideríteni többek közt az én feladatom is volna, de a kudarcok, a stagnálás, a bizalmatlanság fárasztó és egy idő után a legeltökéltebbet és állhatatosabbat is keserűvé teszi. Lefaragja a lényed azon részeit, az olyan kis horgokat, amikkel szórakoztató dolgokba is kapaszkodhatnál. - Nem is tudom... Azt hiszem, az utóbbi időben egy kissé eltávolodtam attól, aki régen voltam. Aki nem csak diplomata és kastélytulajdonos - húzom kesernyés félmosolyra a szám. -  Úgyhogy ez a miami kirándulás egészen jól jött - fejezem be álkönnyedséggel a szemébe nézve, akaratlanul is azt sugallva, hogy a társasága miatt máris megérte eljönnöm.

Nem sűrűn jutott eszembe a MET, mióta véget ért. Azaz néhány aspektusában azért folyamatosan jelen van az életemben azóta, hiszen ott tettem szert a kastélyra, amibe annyi reményt és hitet plántáltam az utóbbi napokban és hetekben, és ami talán végre, ha másnak nem is, de számomra menedékül szolgálhat majd. De a gála egyéb részleteire szánt szándékkal igyekeztem nem gondolni. Volt más egyéb dolgom is, mint hagyni az emlékeket elburjánzani, vékony kacsukkal körbenőni, és észrevétlenül megfojtani. Ismerem az érzést, a viszkető késztetést, a "mi lett volna, ha" gondolatokat, és legalább annyi előnyöm származik több évszázados önuralmam gyakorlásából, hogy ezeket könnyedén félreseprem. Most azonban itt van, közvetlenül mellettem az, aki egymaga egy egész hadosztálynyi kis kérdést szöktetett szárba a gondolataimban, és arra kér, hogy segítsek neki. Pontosabban kért. Én pedig igent mondtam, több okból is, ami okokban inkább most bele sem gondolok, mert még a végén kínos helyzetbe hoznám saját magam, amire végképp semmi szükségem. Ennek ellenére alig leplezett érdeklődéssel figyelem a reakcióit, a mozdulatait, visszafojtva az erőlködés látszatát, amivel úgy próbálok olvasni benne, mintha egy rég elfeledett dialektust próbálnék értelmezni, amit már élő ember nem beszél. Nem tudom, mit fog válaszolni, hogy fog reagálni arra, amit és ahogy mondok, és ez üdítő változatosság azok után, hogy egy életet tettem fel arra, hogy másokat figyeljek és felügyeljek. Nagy szerencse, hogy Aalyena nem tartozik azok közé, aki után munkaköri kötelességem volna nyomozni, többek közt azért, mert valószínűleg fárasztó játszma lenne, aminek a vége meglehet, hogy nem lenne kedvemre való. Így azonban más a helyzet, és még mindig nem tudom, érdemes vagy okos dolog-e egyáltalán elmerengeni a lehetőségen, hogy kiderítsem, amit a kíváncsiságom tudni akar vele kapcsolatban.
Az olyan apróságokban is próbálok olvasni, mint egy mozdulat, vagy egy elharapott, esetleg ki sem mondott szó. Vagy éppenséggel az, hogy egy számomra eddig rejtett rekeszből egy viasszal pecsételt irat kerül elő és landol nálam finoman. Könnyű az anyag, mégis súlyosnak érződik, és az iménti légkör kicsit komolyabbá válik, mikor tudatosul bennem, hogy ez most nem színjáték. Aalyenának valóban szüksége van rám, és hogy miért, arra a választ nem tőle közvetlenül, hanem a papírokból fogom megtudni.
Mielőtt belekezdenék, ösztönösen kérdő tekintettel fordulok felé, hogy biztos-e ebben. Ez most a bizalom jele. Hazudhatott volna, mondhatta volna, hogy nem fontos, csak legyek ott, győzzem meg a férfit valamiről. Elterelhette volna a témát, és nem kizárt, hogy az egész csak egy színjáték a részéről. A kétségek pedig amennyire fojtogatóak, ugyanannyira izgalmasak is, ami érzésre végképp nem számítottam.
Ahogy a szemébe nézek, a saját őrlődésem egy változatát vélem felfedezni rajta is. Úgy tartunk a másiktól, mintha egy egzotikus vadállat lenne, ami megmarhat, és nem egy segítő kéz, mégsem nevezhetem ostobának magunkat. Az ő múltját nem ismerem, de a sajátomat igen. Az óvatosság, főleg akkor, ha látszólag indokolatlan és irracionális vonzalom fordít állandóan a másik felé, akkor nagyon is ésszerű, és szükséges is. A mi világunkban talán a legszükségesebb dolog. Ezért a válaszát a második kérdésemre még élénkebb figyelemmel, ugyanakkor valami lassan oldódó feszültséggel veszem tudomásul. A pár pillanatnyi csend a válasza előtt a döntés csendje volt; a nyers őszinteség, a finom igazság és a biztonságos hazugság közti döntés csendje. Az, hogy az elsőt választotta - mert érzem, hogy azt választotta -, valami bizsergető-zsibbasztó érzést kelt bennem, és legszívesebben elmosolyodnék, ha nem volna ilyen komoly. Így azonban csak csendben figyelem, ahogy magamra hagy a dossziéval, ami bizonyos szempontból el is vesztette az értékét abban a pillanatban, hogy Aalyena kimondta, hogy bízik bennem. A bizalma egyszerre hízelgő és aggasztó is.
Csak akkor jövök rá, hogy mennyire és miért aggaszt, mikor egyedül maradok, és sikerül belelapoznom a kutatásokba.
Lenyűgöző tudást tartok a kezemben; olyasmit, aminek én és a legtöbb lény, akit ismerek, a nyomába sem érhet. Ez valóban tudomány, és mint olyan, hasznos vagy veszélyes, attól függően, kinek a kezébe kerül. Az pedig különösen meglep, hogy Aalyena a hasznos részét szándékozik felhasználni.
Ettől a gondolattól pedig azonnal sötéten rám borul az önvád.
Hogy gondolhatok ilyet?
Persze Aalyena rászolgált a viselkedésével arra, hogy sokan a rosszat feltételezzék róla. Hiszen én magam is visszahallottam ezt-azt, ahogy mindenki másról is. Ez a dolgom, és az, hogy ezeket, ha kell megszűrjem. Nos, ezzel a mappával a kezemben egyértelműen kiderült, hogy Aalyena bárhogy viselkedik is, bármit is tesz, ha jól értem, mégis csodára készül, amivel életeket fog menteni.
Az utaskísérő odalép hozzám a csendes ámulatomban, és megkérdi, mit kérek inni. Én felnézek, de nem rá, hanem a fülke ajtajára, ahol Aalyena eltűnt.
- Csak vizet. Köszönöm - válaszolom halkan, majd visszafordulok a mappához. Kell az a fél óra, hogy valóban felfogjam belőle mindazt, amit egy laikus felfoghat. Mikor kihozza a poharat, végre felpillantok rá.
- Nem tudja, hogy Miss Wallendorf végzett-e a teendőivel odabenn?
- Gondolom, nem - válaszol fakó hangon a nő. Kissé meglep az ellenséges viselkedése, talán udvariasabbnak kellett volna lennem vele az imént... De ez most nem foglalkoztat igazán.
- Megnézné? Kérem. Nem szeretném megzavarni, de ha ő készen van, tudatná vele, hogy én is? - teszem fel a kérdést halvány mosollyal, ami inkább utasítás, aztán ismét a papíroknak szentelem a figyelmem, egészen addig, amíg az angyal meg nem jelenik, és kettesben nem maradunk újra. Mielőtt bármit is mondhatna, felemelkedem az ülésből, és átnyújtom neki a mappát.
- Segítek - nézek a szemébe komolyan. - Ez nem is kérdés.
Leülök, de azt sem tudom, hol folytassam hirtelen. Újabb érdeklődő pillantást vetek rá, ezúttal azonban nem húzom sokáig, hogy ne zavarjon össze. Olyan hűvös, olyan rideg és kemény, és mégis... Ambíció hajtja vagy a jó szándék? Bármi is, a cél jó érdek, ami nyilvánvalóan kevés embernek jutna eszébe, ha ránéz. Még nekem sem jutott volna...
- Tudod, ebből nem értek mindent - kezdek bele lassan, őszintén, ahogy ő is tette. - De az egyértelmű, hogy valóban nagy dologról van szó, és így még megtisztelőbb, hogy épp rám esett a választás. Igyekszem majd nem csalódást okozni, és rábírni ezt a Forrestert az együttműködésre. Így vagy úgy.
És valóban. Ezek után, egyfajta vezeklésként, ha kell, olyan módszereket is alkalmazni fogok, amiket nem feltétlenül néznének ki belőlem. Hiszen Aalyena is meghazudtolta a róla alkotott képet. Egy ilyen célért az a minimum, ha én is hajlandóvá válok megtenni ugyanezt. Más kérdés, hogy nem csak a projekt, de az is közrejátszik, hogy az angyal milyen célokért küzd, ami célok bennem fel sem merültek.
Bűntudat és csodálat együtt vesznek rá, hogy Miamiban majd alávessem magam a vallató szerepének.
- Hogyhogy... Miért pont ezzel foglalkozol? - csúszik ki a számon az első kérdés, ami ezzel kapcsolatban eszembe jut, és túl erős, hogy féket vessek a nyelvemre, mielőtt kimondom.

Egyre biztosabb vagyok benne, hogy Aalyena játszik velem.
Nem csak velem, hanem az egész világgal, állandó jelleggel. Valami olyan játszma ez, aminek a szabályait ő nagyon is jól ismeri, és azt feltételezi, hogy ez másról nem mondható el. Nos, rólam nem is. Ha tudnám, mi vezeti és miért, nem kellene uralkodnom magamon, és elfojtanom a kíváncsiságom meg a kényszert, hogy egyszerűen belevessem magam a játékba. De akaratlanul is felmerül bennem a kérdés, hogy vajon élvezi-e egyáltalán vagy ez csak valami kényszer szülte viselkedés?
Bár tudnám. Ez az út azonban talán válaszokkal szolgál, és valamiért úgy érzem, hogy ezek a válaszok nem fognak megnyugtatni, nem fognak elcsitítani bennem semmit, pedig egy részem nagyon örülne ennek. Egy másik részem azonban nyíltan kiélvezi a rejtélyt, így halványan mosolyogva eredek a nyomába. Nem érzem azt, hogy ő vezetne. Valahogy ugyanarra megyünk, de külön utakon. A stewardessek sem kötnek le. Teszem, amit kell, gépiesen. Olyan érzés, mintha versenyeznék Aalyenával; mintha annyira koncentrálna a nyerésre, hogy nem is válaszol a kérdésemre azonnal. Türelmesen várok, de a csend is beszédes, és a fél lépésnyi lemaradásom is. A repülőgép az övé, én itt csak vendég vagyok.
Kényelmes, tágas ülések, hirdetik a luxust. Kérdő pillantást követően, kihasználva és nem elutasítva a "házigazda" előzékenységét helyet foglalok, és valamiért arra számítok, hogy Aalyena a tiltás ellenére majd szembe helyezkedik velem. Kellemes meglepetésként ér, mikor lazán leül mellém, elhelyezkedik, és végre beszélni kezd.
Első szavai során egyértelműen tudtára adom, hogy figyelek. Próbálok a szavaira koncentrálni, de testtartásom is árulkodik arról, hogy a felszállás ellenére figyelmem nem csak mondandója tartalmára korlátozódik.
Bár úgy sejtem, ezzel a Tudomány köreiben végzett munkáját és tevékenységét próbálja óvni és minél kevesebb részletbe beavatni, azért van egy réteg, ameddig le kéne mennem, és ott gyökeret verni. Döntse el ő, milyen mélyen van ez a szint, és avasson be ő annyira, amennyire szükségét látja.
Nem mondom ki hangosan, csak a tekintetemmel sugallom, miközben az angyal hozzám beszél, hogy az azért sok mindentől függ, hogy tudnom kell-e vagy sem. A meggyőzés nem könnyű dolog, ha nem tudja az ember, miről is készül meggyőzni a másikat, de végtére mindig is ez volt a dolgom. A cég neve, amit említ, nem mond semmit, abszolút nem vagyok otthon az efféle dolgokban, így csak apró biccentéssel veszem tudomásul és azonnal meg is jegyzem. Ha nem sikerülne meggyőzni a pasast, talán a cégéről találunk majd valamit, amivel térdre lehet kényszeríteni, bár ezt Aalyenának valamiért nem említem meg. Hirtelen kényelmetlenül érzem magam a gondolattól, hogy esetleg rájön, mi mindent csinálnak bizonyos beosztottjaim a cGlobal védelmező árnyékában, holott biztos vagyok benne, hogy Aalyenát sem kell félteni ilyen szempontból. Mégis jobb' szeretnék megmaradni olyan távolságban, elrejtve előle bizonyos tényeket, ahol biztonságban érzem magam és azt az oldalam, ami népszerűtlenségem táptalajául szolgál.
Ami nevetséges. Mintha az angyal veszélyforrás volna rám nézve, vagy bármiféle hátránnyal járna, ha tudná, hogy nem tartozom a Diplomácia azon tagjai közé, akik minden pillanatban a tisztességes szó klasszikus értelmében cselekednek... Nem szoktam szégyenkezni azért, amiket teszek; felelősnek tartom magam, és vállalom a következményeket, most mégsem szeretném, ha ez ilyen nyíltan felszínre kerülne.
A szemeit fürkészve azonban továbbra is érzem az enyhe feszültséget a mellkasomban, mintha valamiféle gyengéd kapocs zárult volna a bordáim köré, és akadályozná meg, hogy úgy vegyem a levegőt, mint ahogy szoktam. Igyekszem csak a szavaira koncentrálni, de közel van hozzám, nagyon közel, és nagyon profin ad szenvtelen előadást a nehezen meggyőzhető, hímsoviniszta baromról.
A kifejezés, és a vele járó indulatok olyan hirtelen ugranak be minden magyarázat nélkül, hogy egy pillanatra elvesztem a fonalat a meglepetéstől, ám hamar újra Aalyena bűvkörében találom magam, és az érzés elmúlik. Sikerül összeraknom a képet, és ennek köszönhetően enyhe meglepetés suhan át az arcomon, ami rosszalló kifejezésben állapodik meg, amolyan üres, kissé lenéző tekintet és mélyről fakadó düh finom elegyét alkotva, ami persze nem Aalyenának szól, épp ellenkezőleg. Számomra már 800 éve sem volt különbség nő és férfi, lény és lény, fiatal és öreg között. Úgy neveltek, és tapasztalataim is azt bizonyították, hogy amíg a másik nem fedi fel önmagát, vagy te magad nem hántod le róla a látszat rétegeit, nem ítélheted meg egyetlen tulajdonsága alapján, mert az ítélet többször téves, mint igaz. Ráadásul olyan tulajdonság alapján, amiről még csak nem is tehet, végképp ostobaság véleményt formálni az illetőről, a nemünket pedig nem mi választjuk, én legalábbis ebben hiszek, hiába a számtalan vallás és hitvilág, amivel hosszú életem során eddig dolgom volt. Mindkét nemnek megvannak a maga erősségei, és csak egy gyenge férfi próbálja megalázni az erős nőket. A gyenge nőket pedig a még gyengébb férfi.
- Hát akkor milyen nőkkel tárgyal szívesen? - teszem fel a költői kérdést, mert tippem volna. Az ilyen férfiak úgy hiszik, kezükben tartják a világ pórázát, mintha az csak egy ostoba állat volna, amit kényük-kedvük szerint rángathatnak, és aminek parancsolhatnak. Megvetem az ilyen embereket, és az ilyen lényeket is, természetesen. Ebből a szempontból nincs különbség halandó és mitikus között; a hatalomvágy és az alkalmatlanság a vezetésre együtt bármilyen fajnál veszélyes és visszataszító páros. Ráadásul ha férfi az illető, elég gyakran a szebbik nemen, vagy az elesetteken, gyengéken, tapasztalatlanokon keresztül fitogtatja a nem létező, vagy csak átmeneti erejét, ami nem csak igazságtalan, de szánalmas is, külső szemlélőként nézve. És mégis elmosolyodom egy kicsit, mert Aalyena remek tehetségről tesz tanúbizonyságot, már ami a cirkalmas megfogalmazást illeti egy olyan témában, amit sokkal nyersebb és keményebb szavakkal is ki lehetne fejezni. Egészen... diplomatához illő.
- És miért gondolod, hogy nekem sikerül majd meggyőznöm? - teszem fel azonnal a következő, kézen fekvő kérdést. Nem hízelgést akarok én hallani tőle, hanem az igazat. Ajánlott valaki talán? Ez a levélből nem derült ki, és hogy ennyire ismerne már, azt erősen kétlem. És remélem is, hogy nem.

Amint mellé érek, és szinte ki tudom tapintani a térből az auráját, azt is érzem, ahogy végigcsiszolja az enyém. Ártalmatlannak nem nevezném, mégsem ijeszt meg. Vajon a többi ember mit érez, mikor testközelbe kerül vele? Egy egyszerű halandó, aki először és utoljára találkozik össze vele a véletlennek hála mit érezhet a bőrén, a bőre alatt, a koponyája mélyén? Mert az biztos, hogy a lények nagy része nem marad közömbös iránta. Nézzünk csak meg engem.
Az a dolgom a diplomácia berkein belül, hogy figyeljek, halljak, lássak és megértsek olyan összefüggéseket lények és emberek közt, amiket más talán paranoidnak, vagy egyenesen összeesküvés-elméletnek állítana be, de nagyon ritkán tévedek, mert több helyen van szemem és fülem, mint amiről tudnak. Enélkül búcsút mondhatnék a sikereknek. Persze ennek is van számtalan hátránya, például a tény, hogy igen kevés lény bízik abban, hogy mikor szembe kerül velem, nincs máris egy komplett akta velük kapcsolatban valamelyik képzeletbeli dossziémban. Nem szoktam megvárni, hogy megajándékozzanak a bizalommal, de vannak esetek, amikor nincs más választásom, mint várni, és olyan is van, hogy szánt szándékkal mondok le a kerülőutakról.
Aalyena az utóbbi két esetet ötvözi.
Olyasmit tudok csak róla, amit mindenki más is, és talán ha akartam volna, akkor kiderítek többet is. Vagyis... Akartam én, persze. De amíg nem tudom biztosan, hogy miért akarom tudni, addig nem fogok belekezdeni semmiféle kutatómunkába. Meg aztán van egy olyan érzésem is, hogy az angyalról elég sok ellentmondást sikerülne összeszednem. Aalyena veszélyes, ezt érzem rajta, de ezt a vak is látja. Azonban nem a rendszerre és a békére veszélyes, tehát nem az én dolgom utána szaglászni, bármilyen erős is a késztetés. Egyszerűen tudom, hogy felesleges volna, minden szempontból.  
A felhalmozódott, bizonytalan kérdőjelek továbbra is ott vannak mindenhol, ezzel valami újszerű, perverz élvezetet nyújtanak, ahogy az is, hogy célzásom ellenére úgy tesz, mintha nem értette volna. A pillantásában látni vélek valamiféle helyeslést. Lehet, hogy csak képzelem, és valójában még mindig azt hiszi, hogy a seprűs szempillák rebegtetése és a feszülő ruhák elég, hogy az ujjai köré csavarjon? Nem hiszem, ennek ellenére megengedek magamnak egy hosszú, elnyújtott pillantást, amivel a vonásain simítok végig. Tény, hogy gyönyörű, de ez akkor is csak egy test, és én már csak tudom, hogy a test mennyire illékony, sérülékeny és áruló dolog tud lenni. A szépséget azonban értékelem, márpedig ő ezüst tálcán nyújtja. Akkor pedig ki is fogom élvezni.
- Nagyon szívesen - válaszolok halkan, felvéve a kesztyűt. Tudom, hogy abszolút nincs olyan hatalma a megjelenésemnek, mint az övének, de ahogy a gálán, úgy most is készen állok rá, hogy megpróbáljak felzárkózni, és részt vegyek a játékban a magam módján. Ő nyilván felfedezi, hogy ez csak egyfajta visszafogott provokáció részemről, de ettől függetlenül kár lenne tagadnom, hogy egy kicsit élvezem. A tömegben mindketten védve vagyunk a másiktól. Most már felé fordulok, és nem csak lopott pillantásokkal figyelve a reakcióját. - Egy diplomatának ez a dolga - teszem azért hozzá, pár másodperc szünet után. Talán azt gondoltad, hogy első sorban miattad jöttem?
Igen. Valójában így van, de úgy érzem, ez jobb, ha nem tudatosul benne. Ez után elfordulok, a jegyemet vizsgálnám meg, hogy hová is szól, mert ez eddig nem igazán érdekelt, ő azonban már indul is előre, a magángépek irányába.
VIP. Nos, ez a részlet elkerülte a figyelmem, de inkább halvány izgatottsággal tölt el, hogy nem egy zsúfolt gépen leszünk egymás mellé szorítva, nem idegességgel. Így ugyanis nem fog tudni hová menekülni, ha szól a telefonja. Kíváncsi vagyok, mást is várunk-e, de nem szokásom olyasmire rákérdezni, ami úgyis rövid időn belül kiderül, ezért csak követem, és felzárkózom mellé. Merevnek tűnik. Vagy miattam, ami nem valószínű, vagy az út miatt, ami szintén nem tűnik opciónak, vagy a múltkori riasztás miatt, amire viszont még nem hiszem, hogy rákérdezhetnék, ezért máshogy kezdek beszélgetésbe.
- Tehát ki is pontosan az úriember, akivel találkozónk van?
Felzárkózom mellé, de mivel ő nem néz rám, én sem bámulom őt. Így is könnyedén tudom követni a mozgása irányát; minden rezdülésére figyelek a többi érzékszervemmel, és bármerre lép, én szinte azonnal alkalmazkodom.

Az asztalomnál ültem a sokadik emeleten, a nap jobb oldalról sütötte a kezem és arcom, amíg a vakító papírra szegeztem a tekintetem, állva a róla tükröződő nap éles döféseit. Az értetlenségnek a szememben csak a napfény és az üres szoba lehetett tanúja. A kastély kihaltságát próbáltam kiélvezni, amikor jelezték a boríték érkezését, megtörve ezzel amúgy is esélytelen kutatásom a nyugalom után.
Nem volt követelőző, sietős vagy rejtélyes. Tiszta, egyértelmű levél volt, benne a repülőjeggyel. Eltartott jópár másodpercig, amíg felfogtam, ki írt, miért és hogy mire kér. Értetlenségem ebből adódott, nem a fogalmazás miatt. Ó nem, Aalyena nagyon is egyenes volt. Látszólag. Inkább az időzítés és a levél küldőjének személye okozta a bizonytalanságot, de az értetlenségem helyét csakhamar kiszorította az a bizsergő viszketés az elmémben, ami egyre arcátlanabbul borítja be a gondolataimat, amikor Aalyena kerül szóba.
Addig néztem a papírt, amíg a pupilláim már nem tudtak jobban összeszűkülni, és a fehérségtől fájva jelezték, ha nem akarok megvakulni, tegyem le a lapot. Tehát így tettem, de azért tovább vizsgáltam az asztallapra helyezett papíron a betűket, mintha találhatnék benne valamit, a formák közt, a fekete és fehér kontrasztjában, ami magyarázatot ad. Legalábbis ennél jobb magyarázatot.
Könnyed beszélgetés egy nehezen meggyőzhető férfivel Miamiban holnap, aminek a sikeréhez az én jelenlétem is hozzájárulna.
Felrémlett a pillanat, amikor előző este a hűvös és erős kőfalak közt egy pillanatra tudatosult bennem, hogy csak mi ketten vagyunk, és a lehetőségek látszólag végtelen tárháza, amiket mind egy szálig elűzött az értesítés, amit kapott, és ami miatt szélvészként sepert el az estébe. Talán ehhez lenne köze a levélnek? Vagy így akar kiengesztelni, ez lenne az ígéret beteljesítése? Egy üzletinek tűnő, távolságtartó és felelősséggel átitatott kiruccanással kárpótolna a különös este folytatásaként? Vagy ez egy egészen tiszta lap?
Újabb kérdések. Mindig ezek az átkozott kérdések... Az angyal gyönyörűre és csábítóra formált alakja lassan kérdőjellé görbül, és hogy ezt ellensúlyozzam, én magam egyszerű ponttá válok a percekkel később megszülető, tömör válaszüzenettel.
Ott leszek..

A repterekhez ahányan vagyunk, annyiféle módon viszonyulunk. Én - cseppet sem meglepő módon - nem vagyok oda a zsúfoltságért, ugyanakkor a diverzitás, a számtalan sors és útvonal, a kezdetek és befejezések miatt mindig is kissé indiszkrét érdeklődéssel fordultam az ilyen helyek felé, semlegesítve a negatív érzéseket. Szeretem figyelni az életet, és bár ez a kiépített, hangos és durva környezet nem az, amihez a szívem húz, mégis zsibong, dúskál az elevenségtől; olyasfajta élettől, amiben valahogy tündérsárkány létem ellenére idegennek érzem magam. Épp ezért az, hogy egyenesen várjam a reptérre érkezést, egyértelműen jelzi, hogy kíváncsibb vagyok, mint azt szeretném beismerni. És a kelleténél idegesebb is a majdnem-késésért, amit egy kisebb baleset, és egy elkerülő út kiválasztása okozott. Az órámra pillantva a taxiban meggyőztem magam, hogy ideérek, és nincs szükség telefonálni. Épp elég volt elképzelnem Aalyena szikrázó szemeit, ahogy kegyetlenül végigkarcolják a környezetét, mikor közlöm vele, hogy lehet, hogy kések. Felesleges feszültségkeltés volna. Oda fogok érni -- győzködöm magam, és valóban.
Még éppen nincs tíz óra, mikor belevetem magam a tömegbe, végigjárom a procedúrát, és közben keresem az angyalt. Fogalmam sincs, ma hogy fest majd, de biztos vagyok benne, hogy nem kell majd megerőltetnem magam, hogy kiszúrjam. Mégis azon kapom magam, hogy úgy kutatom az alakját, mintha lehetséges volna eltéveszteni.
Ugyan háttal áll nekem, de azonnal tudom, hogy ő az, és nem a tökéletes formákból, vagy a még tőle megszokottnál visszafogottabb, de még így is elég feltűnő öltözékből. Nem tudom megmondani, hogy honnan, és nem is vagyok hajlandó foglalkozni ezzel, csak elindulok felé. Látom, ahogy lehajtja a fejét, talán az óráját nézi. Szőke tincsek moccannak finoman, mintha maga Medúza állna a tömeg közepén, várva, hogy a szerencsétlen halandó ránézzen, és ezzel örökké kővé váltan meredjen a semmibe, utolsó pillantásával a vad és megfékezhetetlen csábítás áldozatául esve.
De én sárkány vagyok. Én nem válok kővé egyetlen kivételes tekintettől. Sőt.
A szemem úgy issza magába a színes látványt, amit nyújt, mint sivatagi homok a vizet. Káprázatos. Kevés olyan nővel találkoztam, aki az öltözködés művészetét ilyen mesteri szinten alkalmazza. Három alkalom, háromféle szett, háromféle benyomás. Ezúttal is kiemeli a nőiességét, de valahogy van valami újszerű kihívás benne; nincs felsliccelt szoknya vagy hűvös, luxust sugalló anyagok, és mégis... Nincs olyan a környezetében, aki el tudna menni mellette anélkül, hogy végignézne rajta. Annak ellenére, hogy Miamaiba készülünk, ennél fogva én is valamivel lazább vagyok, mint az eddigi találkozóinkon, az én megjelenésem fájdalmasan hétköznapi lesz mellette. Vigasztal persze a tudat, hogy bárki másé is az lenne.
Egyenletes, észrevétlen mozdulatokkal kerülöm ki az embereket és sorolok be mellé, hagyva, hogy az emberek tömegének tánca odasodorjon közvetlenül hozzá. Magas sarkainak hála csaknem egy szinten van a szemünk, így ha felém pillant, hogy ki az, aki a többi emberrel ellentétben nem csak megközelíteni meri, de meg is áll mellette, kényelmesen belenézhetek a szempárba, amiből a meglepetés miatt talán sikerül több gondolatot kiolvasnom egy másodperc alatt, mint eddig bármikor. Nem is szólalok meg azonnal, megvárom, amíg meglátom a szemében azt a falat, azt az áthatolhatatlan réteget, ami mögött a kérdések és rejtélyek megoldásai vannak. Ez valószínűleg nem tart tovább szó szerint egy pillantásnál. A hátulról érkező, meglepetésszerű támadás ellenére mégsem érzem magam aljasnak, sokkal inkább derűsnek, ha sikerül. Ha pedig azonnal a már megszokott, kifürkészhetetlen tekintetbe ütközöm, nos, az legalább nem ér újdonságként. Arra azonban nem vagyok hajlandó, hogy megint a nulláról kezdjem az egészet vele, bármi is ez. Nem vagyunk már idegenek, ha tetszik neki, ha nem, elvégre itt vagyok, pedig tegnap érkezett csak a kérés. Ha mással nem, azzal tartozik nekem, hogy nem próbál azonnal a jégpáncéllal elriasztani.
- Elnézést az... öt másodperc késésért - mentegetőzöm halvány mosollyal és némi kis éllel, mikor észreveszem, hogy leengedi a kezét, és vele az óráját. Felnézek a kijelzőre is, hogy lássam, valójában van az 13 másodperc is. - Túl nagy a tömeg körülötted, nehéz volt átverekednem magam - teszem hozzá olyan semleges hangon, mintha csak a terminál hőmérsékletére tettem volna megjegyzést, aztán a szemem sarkából figyelem, hogy érti-e a célzást, már ami a megjelenésére vonatkozik, és vajon kihallja-e belőle a dicséretbe burkolt célzást: engem mégsem bénítottál le vele.