Tárgy: Re: Clarion lakhelye Hétf. 30 Május 2016 - 21:10
Anshara a harc után
Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen harc kell ahhoz, hogy egymásra találjunk, hogy megváltozzon az élethez való viszonyulása. Akkor sem láttam rajta ilyesmit, amikor tőle kértem segítséget, pedig akkor nagy szükségem lett volna rá, de nem vártam el, ahogyan most sem. Ezért is lep meg az, hogy itt van most velem, hogy itt volt ki tudja mennyi ideig, hogy vigyázta az álmomat. Képes lettem volna feláldozni magamat érte, pedig nincs olyan képességem, hogy vissza tudjak térni a halálból, ahogyan ilyesmire ő sem képes. Ez csak keveseknek adatok meg, de ezzel nincs baj, nem is az a dolgunk, hogy kicselezzük a halált. Ha eljön az idő, hát eljön az idő, de most valami másnak jött el az ideje. Egy boldogabb pillanatnak. - Ez... kedves tőled, igazán. Kimerülhettél. Egyáltalán meddig aludtam? - olyan jó lenne most megsimogatni az arcát, de még gyengének érzem magamat ahhoz, hogy felkeljek és megemeljem a kezemet. A késztetés meg van, de még kell egy kis idő, amíg teljesen összeszedem magamat. A jelenléte viszont ebben nagyon sokat segít. Jobban érzem magamat tőle és erősebbnek is, főleg hogy tudom ilyen sokáig volt itt mellettem. Azt azért jó tudni, hogy a többiek is jól vannak. Persze fáj, hogy voltak, akik meghaltak, de talán önző gondolat, de mégis csak örülök neki, hogy azok, akik igazán kötődnek hozzám jól vannak. - Ez olyan... szomorú és ez az egész. Beszélnem kell majd Hendialával, hogy tudjam, hogy mi volt ez az egész. - hiszen én nem tudtam erről az egészről, és az apámról, hogy ott lehet bent és vajon a testvéremet mennyire viselte meg az egész? Olyan sok kérdésem van még, de most azt hiszem nincs itt a helyük, legalábbis nem azonnal, hiszen sokkal komolyabb az, amit kimond. Szeret, ahogyan én is. Persze sokszor mondtam azért védem, mert szükség van rá, hogy a rendszerünk egyben legyen és stabil, de ilyen alapon védelmezhettem volna Ellaelt, vagy Caryeth-et is, de én nem ezt tettem. Ezért nem lehet eltüntetni most az aggodalmam ellenére sem a mosolyt az arcomról. - Szeretsz hát? Ezt jó hallani. - ahogyan felettébb jó érzés az is, ahogyan megcsókol, hiába bizonytalan talán egy egészen kicsit, azért még sem érzem úgy, hogy ne tudná, hogy mit tesz. Nagyon is tudja, és én élvezem a csókját, ahogyan élvezem azt is, hogy itt van és jól esik a védelem, az aggódás, amivel körülvett engem az elmúlt hetekben, még ha nem is voltam magamnál. - Jól, így még jobban, hogy kimondtad. Kicsit zsibbad a lábam, de már nem vészes. Egyelőre nem fogok ugrálni, de majd szépen fokozatosan... és... én is szeretlek, de azt hiszem ezt már tudod. - hiszen gondolkodás nélkül az életemet adtam volna érte, így hát ez nem is lehetett kérdés. Szeretem az életemnél is jobban, így nem is igen lehet szeretni valakit, ennél jobban biztosan nem. Kicsit azért megmoccanok, legalább ültömben és a kezemet nyújtom neki. - Segítenél? - szólni kellene a húgomnak is, hogy felébredtem, bár ikrek vagyunk, talán már tudja és ide tart onnan, ahol épp van, de addig is jó lenne friss levegőt szívni, lábra állni, még ha gyenge is egyelőre minden lépésem. Beleszagolni Vindoriel friss levegőjébe, megnézni a tájat, látni ahogyan angyalok szállnak odakint. Ettől egy kicsit olyan ködössé válik mindaz a rémség, ami történt, mintha nem is lett volna.
Tárgy: Re: Clarion lakhelye Szomb. 28 Május 2016 - 22:22
Clarion& Eldorien
Úgy érzem, hogy a régi életemnek vége. Képes voltam kimutatni Myärn felé, hogy nem csak a lányomként, hanem a legjobb barátomként is kedvelem, és komoly felelősséget tudok a kezébe tenni, de ami még ennél is fontosabb; Clarion. Többbé már nem fogom tartani a távolságot, az Atlantiszon történtek olyan mély nyomot hagytak bennem, hogy immár tudom, bármikor meghalhatunk. Már nem áll köztünk az örökkévalóság terhe, ezután nem lesz olyan, hogy ő és én, csakis mi. Így aztán lágyan elmosolyodok a szavain, ahogyan megsimítom az arcát, mielőtt megráznám a fejemet. - A francokat Clarion. Mostantól az a dolgom, hogy rád is figyeljen valaki. Nem tudtam, hogy az őrangyalom vagy, vagyis.. amíg nem jöttél értem, addig nem. Végig itt voltam, amióta lábadozol. Csak a vendégeidet fogadtam, de nem engedtem, hogy felváltsanak, csak a testvéredet olykor pár órára. – Némi alvás nekem is kellett, de azt igyekeztem úgy beosztani, hogy ha Clarion akár csak megmoccanna, máris itt legyek. Ha elragadná őt a halál, akkor már engem sem érdekel az élet, de itt akarnék lenni az utolsó pillanatokban. Hogy együtt hamvadjunk el, mint a főnixek. Remélem azért erre mégsem kerül sor. Sokkal inkább azért lennék itt, hogy ha felébred, engem lásson. Nyilván aggódik a többiekért, hiszen számos barátunk odaveszett most, de a testvére, a feljebbvalója szinte sértetlen. És még én is. Az ótöndém is biztonságban. - Az én körömből csak Myärn élte túl a második kört. Főleg a védelem kasztjából estek el azok, akik megpróbálták feltartani Miamar apját. A tudományból csak páran voltak, akik hősködésre szánták el magukat. – Rázom meg a fejemet finom mosollyal, tudom, hogy főleg miattam maradt, és fel is áldozná magát másokért is, de nem, ezt sosem hagynám. Ezúttal tényleg nem érdekelt senki, de kattant ott bennem valami, hogy ne hagyjam veszni, egyszerűen nélküle nem is tudok élni. - Nem, Ellael pártfogoltja. S az én szerelmem. – Nem tudom, hogy mit engedhetek meg magamnak. Na nem olyan tekintetben, hogy meg merjem-e csókolni. Az immár nem kérdés. Csupán nem akarok fájdalmat okozni neki, hiszen még gyógyulgat. Aztán ezt is elfelejtem, s a kezdeti ügyetlenkedést félretéve már tudom hogy mit kell tennem. Azért mégiscsak puhaság vegyül a szenvedélybe, ahogyan újra és újra odapusszantok az ajkára a magam kis kezdő módján, inkább aranyosan teszem, mintsem férfiasan, de ez most kit érdekel? - Mindig számítottál, csak.. nem tudtam hogyan... mondjam meg. – Sötét szemeimben ezúttal lángnyelv is táncol, s félmosolyom ezúttal mégiscsak erőt sugároz. Ismét odahajolok, immár magabiztosabban, bár azért bennem van hogy nem akarom megégetni a száját, így amennyire lehet, elnyelem a saját forróságomat. Azért így is magasabb a hőfok, mint egy átlagembernél, de talán nem teszi ezt gyakran másokkal. – Hogy érzed magadat? – Kérdezem két csók között, fura lesz így beszélgetni, de csakis jó értelemben, lévén nem fogok tudni csak olyan könnyen elszakadni tőle. Az már nem menne.
Tárgy: Re: Clarion lakhelye Vas. 8 Május 2016 - 11:40
Anshara a harc után
Kótyagos vagyok még ugyan, de így is nagyon jól érzem, hogy milyen pillantásokat vet rám. A szeretet szinte süt a szeméből, amit sose gondoltam volna, hogy megtörténhet. Számomra ő mindig is fontos volt, mindig is óvtam és védtem, akár az életemet is adtam volna érte, hiszen nem tudok feltámadni, ám vállaltam, hogy ő lesz a védencem, hogy őrangyalkodom felette és azt hiszem ez jól is sikerült. Megmentettem az életét akkor ott a tenger felett és most is jól van, életben láthatóan. Remélem, hogy mindenki más is jól van és nem sérültek meg komolyabban. Nem látom itt Hendialát, Ellaelt, de tudom, hogy van bőven dolguk. Ha jól vannak, akkor sem ülhetnek csak úgy itt folyton velem. Eldorien is minden bizonnyal épp csak most volt itt, pont amikor magamhoz tértem, nem gondoltam volna, hogy végig itt várt volna arra, hogy mikor leszek jobban, vagy... talán mégis? - Ez a dolgom Eldorien. Én... az őrangyalod vagyok már rég óta, bár azt hiszem ezt már tudod. Mikor jöttél? - még mindig nem tudom, hogy vajon itt volt-e végig, vagy volt amikor elment és csak benézett. Sok a dolga, ő a védelem vezetője és a rendszerünk elég szépen megroppant attól, ami most történt. Azt sem tudom, hogy mennyi idő telt el egyáltalán azóta, hogy álomba zuhantam, de könnyen lehet hogy nagyon is sok, hosszú napok, hetek... hónapok? De azt is tudnom kell, hol vannak a számomra fontos emberek. Ellael remélem, hogy jól van és a húgom is. Ő nem egy harcos alkat, nem tudja úgy megvédeni magát, ahogyan a legtöbben. Azért is roppant meg annyira, amikor Kono őt védve halt meg. Érthető és ki tudja, ha most nekem komoly bajom esett az nem volt-e megint túlságosan rossz hatással a lelkére, főleg úgy, hogy előtte... nem mondta el nekem azt, amit nekem is tudnom kellett volna az apánkról. - Kik... kik haltak meg? - aggódom, hogy volt köztük olyan, akit ismerek, aki fontos volt nekem, vagy pusztán csak, akit kedveltem akár csak egy kicsit is, de minden életért fáj a szívem, aki odaveszett a meggondolatlanságunk miatt. És persze ott a kétely és a kérdés... az apám tényleg él? Ott van a börtönben? És Miamar... miért nem beszélt róla senki sem, hogy életben van? - A pártfogoltad vagyok? - elmosolyodom, de aztán meglepetés ül ki az arcomra, amikor a kezeibe veszi az arcomat. A finom pillantások, a gyengéd figyelem már eleve árulkodó volt, de ez a mozdulat... A szemem is kissé kikerekedik, amikor megérzem az ajkait az enyémeken, ahogyan megcsókol valami megfogalmazhatatlan. Valahol erre vágytam már jó ideje mélyen legbelül, de soha sem reménykedtem benne. Csak azt tudtam, hogy meg kell óvnom és védenem, mert fontos és próbáltam azt megmagyarázni magamnak, hogy elsősorban azért teszem, mert szüksége van rá a világunknak, mert nélküle összeomlana a rendszer, új vezető kéne és az nem szülne semmi jót. De nem csak erről volt szó, mindig is fontos volt nekem és most már látom, hogy én is neki, csak az kellett hozzá, hogy... - Tehát majdnem meg kellett halnom, hogy... tudd számítok? - az arcomon mosoly játszik, ahogyan a szemeibe nézek, de láthatja, hogy ez nem egy komoly kérdés és persze értettem mindig is a benne dúló dilemmákat. Tűzelementál, heves és vad, nem olyan, mint mi angyalok, de ez engem soha sem zavart. Sosem éreztem úgy, hogy ez rossz lenne. Pont e miatt tudja hevesen és erővel védelmezni a világunkat.
Tárgy: Re: Clarion lakhelye Csüt. 5 Május 2016 - 22:01
Clarion& Eldorien
Ahogyan a lány ágyán ülök, és érzem a teste melegét, tudom, hogy vele már nem leszek többé visszafogott. Valami átszakadt, ahogyan Miamarral kellett küzdenem. Az érzelmeim szabajára engedése most életemet mentett meg. Nem érzem magamat hősnek, de mégis ennek köszönhető, hogy a fehérszárnyú él. Az pedig most nem érdekel hogy Ascariel lánya, úgy tűnik erről még sem tudott, és most nekem sem az a fontos. Hanem csakis az, hogy teljesen fel fog épülni. Az arcát simogatom, ahogyan feljebb ül, és iszik. A kezem ezúttal nem forró, hanem csak langyos, ugyanis mégis lehúztam a kesztyűt, mert úgy érzem, hogy immár tudom uralni a képességeimet. A pohár vizet azért még kesztyűben adtam át, de már mégiscsak jobban megy, mint korábban. - Az is elég volt. Onnan már magamra találtam, te kellettél hozzá. Másodszor is. – Igen, az óceán felett is ott volt, de valójában az az önfeláldozás volt a végső gát, amelyet átlépve immár azzá tudtam válni, akivé az anyám emelt. A harcos vezető, az első, akinek szembe kell szállni az ellenséggel, a veszedelemmel. Bár nem élte mindenki túl, de igenis győzelemnek lehet tekinteni azt, ami történt. És végső soron azok, akik legjobban számítottak, túlélték. Myarn, Caryeth és Ellael. És Clarion. A sorrend itt most nem a legjobb, hiszen már lassan bevallhatom, hogy sosem tudnék a fehérszárnyú nélkül élni. Ez már legutóbb a kilátóban is kezdett nyilvánvalóvá vállni. Ugyan egy kicsit anyáskodó, túlságosan félt, de ettől válik igazán különlegessé, nem csak az érzelemmentes katonát látja bennem, hanem engem, a férfit, és a gyermeket is, akinek az árnyékából mindeddig nem tudtam kinőni. - Voltak akik meghaltak, de a többségük jól van. Az első kör túlélte, a nővéred is rendben van, szokott látogatni. Még Ellael is gyakori vendég itt, nyilván nem akarja elveszteni a pártfogoltját. Ahogy én sem. – Engem nem zavar, hogy kilöttyen a víz, ha már nem iszok, akkor kiveszem a kezéből és kissé közelebb ülök hozzá. A tenyerembe veszem az arcát, és úgy szólítom meg, miután hagyom, hogy pontosan lássa sötét szemeimen, hogy mennyi érzelemről árulkodnak. Tudom, hogy nem az lenne az elsődleges, hogy ilyesmit csináljak, ráadásul roppantul ügyetlen vagyok, ahogyan a szájára tapasztom a sajátomat, ami nem forró, csak langyos, igaz, melegebb az átlagnál. De mivel még sosem csókoltam meg senkit, eléggé ügyetlen, esetlen próbálkozás. Még csak ösztönből sem mondhatom, hogy jön, mivel az ilyesmit eléggé elnyomtam eddig magamban. De most nem tudok máshogyan tenni, muszáj kifejeznem hogy nem csak, hogy túléltük, nem is akarok többé nélküle semmit sem tenni.
Kissé még kába vagyok és a világ is forog körülöttem, ahogyan kinyitom a szememet és megpróbálom belőni, hogy hol is vagyok. Nem jönnek azonnal az emlékek, csak hiányosan és lassan. A harcról, hogy voltak akik meghaltak még hozzá nem is kevesen. Arról, hogy milyen a feje tetejére állt, hogy Hendiala nem mondta el nekem, amit az apánkról tudott és valahogy álmomban nem egyszer lefuttattam egy beszélgetést vele a miértekről. Persze az nem volt valóságos és mostanra alig emlékszem valamire abból, amit beszéltem vele, főleg hogy nem is ő volt akivel beszéltem, csak a tudat alattim próbált lenyugtatni a kielégítő válaszokkal, hogy legalább e miatt ne idegeskedjem. Fogalmam sincs, hogy mi történt a sérülésem után. Nem tudom, hogy a többiek hogy vannak, hogy nem esett-e baja még másnak is, nem csoda, hogy talán a kelleténél kicsit gyorsabban próbálok felülni, amikor lassan múlni kezd a szédülés és amikor kezdem felfogni, hogy ismerős a hely és hogy biztonságban jó helyen vagyok. Nem fáj már a lábam, pedig az érzés megmaradt, hogy iszonyatos volt a hideg. Ki tudja, hogy mennyin múlt, hogy nem fagyott át az egész testem, vagy hogy nem végeztem úgy, mint Fionn, de... nem számít, mert tettem a dolgomat. Az volt a feladatom, hogy megvédjem Eldorient és amikor meghallom a hangját akkor már nyilvánvaló, hogy ez legalább sikerült. Halovány mosoly költözik az arcomra, ahogyan keresem a tekintetét és ahogyan észreveszem a vizet, amit kesztyűs kézzel tart. Ismerem már ennyire, sejtem, hogy miért lehet nála így az a pohár. Aggódhatott... no de ennyire? Tudom mi volt, amikor találkoztunk a harc előtt, de ő mindig is visszafogta magát amennyire kellett. Most még sem megy neki? És itt van... vajon mióta van itt? És én mióta vagyok itt? - Kösz...köszönöm! - a hangom még kezdetben kicsit rekedt, a víz jót fog tenni, hogy rendesen tudjak majd beszélni és az kelleni fog, hiszen tudni szeretném mennyi idő telt el és hogy hogy van mindenki, aki fontos nekem. Nem esett bajuk vajon? - Hogy én? De hát én csak... téged... - ki tudja talán azóta már összeállt neki is a kép, hogy a védelmem alá vettem. Azért értem oda elsőként, amikor az óceán felett harcolt és azért védtem meg ezúttal is, mert ezt akartam és mert nem is tudnék másképp cselekedni, de hogy mindenki mást is én mentettem meg... azt nem tudom elképzelni. - A többiek jól vannak? Hendiala... Ellael? Nem esett bajuk? Ők nincsenek itt? - ahogyan szépen térek magamhoz az aggodalmam is nő. Persze nem várhatom, hogy itt töltsék minden idejüket. Talán csak váltják egymást és most pont Eldorien volt a soros, vagy csak ő a szerencsés, aki épp jókor volt jó helyen, de ettől még aggódom, aminek hála fel is ülök és persze egy fokkal jobban meg is szédülök. A víz kilöttyen, de épp csak egy leheletnyit, mert a számhoz emelem, hogy leigyam még inkább, így nem történhet még egyszer hasonló malőr. Ez most amúgy sem számít. Ez csak víz, az a fő, hogy jól vannak-e azok, akik fontosak nekem. Eldorien láthatóan igen, ő jól van, de vajon mindenki más... Remélem, hogy nem azért van itt, hogy ő adja át a rossz hírt. Látszik a tekintetemből, hogy aggódom és amíg nem válaszol, addig ez biztos, hogy nem is múlik majd el.
Talán az egyetlen vagyok, aki ép bőrrel megúszta a kis kalandot. Embereim jó része halott a jégsárkány tombolásának köszönhetően. Vissza kellett vonulnom Rioból az angyali ősi városba, hogy Clarion gondját viselhesem, és Myärn lett a teljes körű megbízottam. Eddig ugyan nem akartam az orrára kötni, hogy nem pusztán a lányomként, sokkal inkább az utódomként kezelem, szeretem őt, és még ha fel is húzta az orrát azon, hogy mindentől óvtam, pocsékul kifejezve a gondoskodásomat, mégis így tartottam a leghelyesebbnek. Fiatal, felelőtlen teremtés, aki akár el is hagyott volna, mivel nem kezeltem őt komolyan, de érnie kell, hogy váratlan helyzetekben is kész legyen lépni. Akkor ott megmentett évszázadokkal ezelőtt, ami életreszóló köteléket képzett köztünk, éppen ezért nem hagyhattam, hogy baja essen. A szövetség ereje nem abban rejlik, hogy aki fontos, annak kockáztatuk az életét. Megtettem ezt Fionnal, és még többekkel is, benne volt az esély, hogy elpusztulnak, ahogyan ez többekkel megtörtént. Mégis, hogy az ótünde ismét az oldalamon harcolt, immár kétség sem férhet hozzá, hogy a kezébe kell adnom a kasztunk kulcsát, még ha csak egy bizonyos időre is. Clarionnal kell töltenem most minden percemet, a munka, de még a kötelesség is megvár. Szembe kellett szállnom a jégsárkánnyal, aki megnyomorította, és végre, ez egyszer lehetőségem volt minden haragomat egyetlen fókuszba belesűríteni. Az angyalnak igaza volt, kár örökké visszafognom magamat, tűzelementálnak születtem, nem tehetem meg, hogy mindig hűvös vagyok. Miután láttam, hogy mennyien hullanak ott el, és a barátaimon kívül még Clarion is a jégsárkány lehelletének áldozatául esik, nem késlekedtem, szó szerint lángra gyulladva adtam bele mindent a támadásomba, megolvasztva a legyőzhetetlennek hitt jégszivet. Ám nem csupán ez az indok, amiért most itt vagyok. Nem érdekel a győzelmi mámor. Csakis az én fehérszárnyúm éltet, aki talán már hetek óta fekszik az angyali kvatációban, én pedig türelmet erőltetve magamra, várok, hogy magához térjen. Az angyalok, akik ápolták, megértették végül, hogy nem tágítok mellőle, nem érdekelnek a hagyományok, én magam is részt veszek a gyógyító folyamatban még ha csupán csak a jelenlétemmel. Alig alszom, hiszen az, hogy meggyógyulhat, még inkább elszánttá tesz. Napi több órát melengetem szétfagyott tagjait, de tartva a fokozatosság elvét, hiszen ha a jeget olvasztanám, akkor szó szerint elhalna a lába. Nem, vissza kell belé térnie az erőnek. A mai este talán különleges, mert érzem, hogy álmában már sokat mocorog, így nem nagyon mozdulok a szobájából. Amíg ismerkedik a fénnyel, amelyet az jelent, hogy kinyitja a szemét, addig gyorsan kesztyűt húzok, mert ha így adnék neki egy pohár vizet, az menten elpárologna, és nem ihatna semmit. Leülök mellé átvágva a szobán, és rámosolygok, mégis aggodalom csillan sötét szemeimben. - Igyál. Van mit kipihenned. – Adom a kezébe a poharat, segítve, hogy ne ejtse el. Átkarolom a vállát, hogy tudja magát tartani. Nem is tudom, hogyan mutassam ki azt, amit érzek, ő képes volt megnyitni lelkemben a gátat, attól még nem lettem a szavak embere. – Te mentettél meg mindannyiunkat. Minden tekintetben. – Talán ha rákérdez, magyarázok, most azonban csak nézem őt, és próbálok betelni a látvánnyal, hogy végre ébren láthatom őt. Ujjonganék, mint valami kisgyerek, de nem teszem, az ótünde egyébként is gyakran jegyzi meg, hogy nem tudok semmit.
Újabb és újabb álmok, amiktől képtelen vagyok szabadulni. Egyszerűen csak betolakodnak az elmémbe, ami ilyenkor teljesen normális. Sokfelé járok az alatt a majd három hét alatt, amíg nem reagálok az ég világon semmire sem. Valahol a lelkem mélyén tisztában vagyok vele, hogy biztosan van mellettem segítség, hogy biztosan nem vagyok egyedül, mert van olyan, aki mellettem van és támogat, aki óva és gondoskodik rólam, még ha nem is tudom, hogy kicsoda. Álmomban beszélgetek Hendialával, újra és újra kifaggatom miért nem mondhatta el nekem az igazat az apánkról, akiről eddig semmit se tudtam. Bocsánatot kérek, amiért nem tudok Ellael mellett lenni, amikor az lenne a dolgom, hogy támogassam ebben a helyzetben, hiszen Kitana elment, Fionn meghalt, az egész rendünk megborulni látszik, főleg így, hogy kiderül Ascariel hazudott. Abban akarok hinni, hogy jó oka volt rá, hogy okkal nem tudtam róla, hogy ő az apám, hogy okkal nem tudott róla senki, hogy Miamar nem halt meg, hanem életben van, csak börtönbe zártuk. Ha tudjuk akkor nem szabadul ki majdnem, nem követel életeket, minden másképp alakult volna, de nem így lett. Talán valahol én magam is aludni akarok még, elzárkózni a valós kérdésektől, a valós megbeszélésektől, amik valahogy most nem igazán vannak kedvemre. Nehezen veszem rá magamat, hogy kinyissam a szemeimet már akkor is, amikor lassan érzem, hogy érzékelni tudom a szelet, a hangokat magam körül. Valahogy fájdalmasnak tűnik most a létezés, még mindig. A seb már teljesen eltűnt, az ami szinte teljesen megroncsolta az oldalamat, mindkét lábamat. Egy ember belehalt volna, vagy soha nem állna lábra utána, de mi nem vagyunk emberek. Angyal vagyok, aki képes rá, hogy egy ilyen halálos sérülésből is magához térjen úgy, hogy szinte a teste több, mint fele elfagyott. Érzem a végtagjaimat, érzem, ahogyan az ujjaim megmoccannak, ahogyan a vég lassacskán kezd újra szétáradni minden tagomban. Halkan sóhajtok fel, ahogyan végre ráveszem magamat, hogy kinyissam a szemem. - Hahó... - halk hang, rekedt, hiszen hetek óta egy árva szót nem szóltam senkihez sem. Jó eséllyel rémálmaim sem voltak, amiknek hangot adtam volna. Az Anshara állapota mindent kizár, az efféle rossz álmokat is teljes mértékben, vagy ha vannak, hát nem jut belőlük a külvilágnak. A párnák puhák, a tagjaim nehezek, mégis megpróbálom feltornászni magamat, hogy ülő helyzetbe kerüljek, vagy legalábbis ahhoz közelibe. Nem vagyok piszkos, ahogyan körülöttem minden finom virág illatú és tiszta. Biztos vagyok benne, hogy volt aki óvott és gondozott, aki fürdetett és vigyázott rám, ellátta a sebeimet amíg azok szépen lassan rendbe jöttek, aki rendbe tette a szobámat, hogy amikor felébredek, akkor jó dolgok várjanak rám, és így is van. Jól vagyok, csak kell majd egy kis idő, amíg teljesen sikerül rendbe jönnöm fizikailag... és lelkileg? Na az egy másik nehezebb feladat lesz majd.
A Szantálfa ligettől nem messze található meg Clarion lakhelye, amit ritkán itt töltött ideje alatt szokott használni. A hely szellős és nyugodt, viszonylag nagy terekkel bent is. Kívülről egy szépen kidolgozott erkély övezi, befelé a ligetre nyílik szinte.
Kezdőlap 
