*Fájdalom az amit érzek, valahol magamban a lelkem mélyén, ami szorít és nem ereszt. Mint egy abroncs, egy bilincs ami egyre szűkebb és levegőt sem tudok venni. Az angyal látványa visszahozza azt a napot amikor Miamar újjáéledt s végül porba hullt, hogy annyi lelket vigyen magával amennyit csak bír. Aalyena él, de a lelke ott van Miamar kezében és a túlvilágról hallani gúnyos kacaját mely reszelősen fut végig a torkán s vizenyős szemeiben a bosszú lángja ég. Érzem az angyal küzdelmét melyet a világgal szemben és önmagával folytat, s bár el kellene keserítenie én látok mindebben némi reményt is hiszen erő tombol benne amit akár a gyógyulására is fordíthat. Jelenleg azonban azért aggódom, hogy ezt az erőt másra szánja és csak rajtam áll, hogy merre terelem. A felelősség ismét iszonyatos súllyal nehezedik a vállaimra, de viselem, viselnem kell és cipelem akár száz évig vagy még tovább ha Aalyena gyógyulása ezen múlik. A kétségbeesés akkor hatalmasodott el rajtam amikor minden próbálkozás sikertelen volt, angyali gyógyító erőm s másoké, ősi angyaloké is kudarcba fulladt. Nem értettem, hiszen oly erős, meg kellett volna gyógyulnia de anyám aki mindig jó tanácsokkal látott el, felnyitotta a szemem melyet az aggodalom hullámai homályosítottak el. Aalyena a mi segítségünkkel meg tudná gyógyítani magát hiszen rendelkezik a regeneráció képességével, ám ő nem akarja. A lelke lázadozik mindez ellen, talán tudat alatt, talán tudatosan, de nem akarja. Két világ lakozik benne, egy amivel született és egy másik amit apja kegyetlenkedései szítottak, az ami akkor életben tartotta most meg fogja ölni, hacsak nem tudom kiirtani belőle. Atlantiszon volt egy pillanat amikor Aalyena szemeibe néztem, akkor nem értem rá arra, hogy elmerengjek mit is láttam, de most már tudom mi volt az a láng ami a tekintetében lobogott. Mellém állt, velem harcolt s talán értem is. Ahogy a próbálkozásait nézem, az elmúlt képek sorra visszatérnek, kockánként látom újra és már tudom mi volt az amit láttam. Egy apró szikra izzott benne mindig is amit talán az étteremben nem tudtam lángokká varázsolni, de Atlantiszon az a parázs lángolt fel. Emésztő tűzként lobogott, erős volt és akaratos, pusztító. Talán még van remény. Aalyena büszke angyal, talán túl büszke de most mindez erőt ad neki és én hagyom, hogy harcba szálljon, nem néz rám de tudom, hogy gondolatai körülöttem keringenek és mikor megmozdul, hogy felüljön, van egy pillanat, egy nagyon hosszú pillanat amikor segíteni szeretnék neki de agyamból a parancs nem érkezik meg a kezeimhez. Félúton elakad és én inkább felállok és kissé elfordulok tőle. Az ablakon tekintek ki és nézem az apró kis angyalokat ahogy egymással játszadoznak, szárnyaikat próbálva. Figyelmem azonban Aalyena felé irányulnak s mikor sikerül ülőhelyzetbe tornáznia magát, ismét felé fordulok. A megkönnyebbülés sóhaja készül kitörni belőlem ám nevetése erőszakkal gyömöszöli vissza. Sosem hallottam nevetni őt, de tudom, hogy ez most nem ő, s bár őszintének tűnik nem boldogító. Követem a pillantását a virágcsokor felé majd vissza rá, arra az ismeretlen angyalra akinek tekintetében most nem erő lakozik és nem feltétlen önfeláldozás hanem őrület. Érzem ahogy a hűvösség szétárad bennem, megkeményítve arcom vonásait, belefagyasztva a fájdalom és az újabb kétségbeesés formájába. Hosszú életem során nem sok olyan pillanat akadt amikor nem tudtam mit tegyek, de a mostani egy újabb és lázasan agyalok azon, hogy megtaláljam a megoldást. Erőt önteni belé, reményt adni neki, nem megbántani egyszerre, mégis hogyan lehetne? Azt akarom, hogy meggyógyuljon, azt akarom, hogy új élete legyen, hogy boldogan élje azt s az utóbbin már nagyon régóta dolgozom, sikertelenül. Soha nem adtam fel, most sem fogom de látva az élettelen, mozdulatlan kart és tudva azt, hogy a szárnya is hasonlóképp sérült, kétségeim vannak. Ellael az angyal makacs és senkire nem hallgat. Mondták, hogy már nem tehetnek semmit, Aalyena-n múlik már minden de én nem így gondolom. Újfent szembeszálltam az érvekkel, a tanácsokkal és talán még a rend burkolt utasításaival is. Az egyik első voltam, Ascariel visszatérésével már ő áll felettem, de még az ő szavára sem hagyok veszni egyetlen angyalt sem. Nem hagyom veszni a terciusomat. Olyan úton indulok el melyet sötétség borít és nemhogy a végét nem látom, az első lépés után talán szakadék vár rám, én mégis rálépek erre az útra. Visszaülök az ágy szélére, kezemet az ő kezére simítom, arra amelyik szorosan tartja a sérült kart. A szemeibe nézek, vagy próbálom magam átverekedni az őrületen, hogy megtaláljam azt a piciny kis szikrát ami még reményt nyújt.* -Aalynea. Kérlek…nézz rám. *Nem tudom mit mondhatnék, ezért nem is mondok többet csak várok arra, hogy tekintete megállapodjon rajtam s a következő lépés jogát neki hagyom. Aalyena most kiszámíthatatlan és nekem meg kell várnom, hogy mit tesz, hogyan reagál és mit mond nekem. A szívemben a keserűség és a tehetetlenség érzése szétárad, de még van hely a reménynek.*
Hallom szavait, de azok mégsem jutnak el a tudatomig. Érzem, ahogyan gyengéden elkap, hogy ne zuhanjak magatehetetlenül hanyatt, de valahogyan mégsem fogom fel kezeinek erőteljes, gyengéd érintését. Ott van, de én egészen máshol járok, nem egy időben vagyunk egy helyen.
A tudás soha nem ismert módon a földhöz szegez, felemel, majd a falnak csap, hogy aláhullhassak újra... meg újra... meg újra. Ezerszer élem át közel sem finomnak mondható becsapódásomat Atlantisz kemény talajába; ezerszer fáj ugyanúgy, mintha akkor történne először. És ahelyett, hogy eltompulna, hogy megszokottá válna, ugyanolyan szörnyű minden egyes alkalommal, ha nem még rosszabb. Sohasem ismertem a fizikai fájdalmat ilyen szinten. A lelkit... Azt nagyon régóta ismerem. Életem első tíz, tudatlan évétől eltekintve átjár, már régen a csontomig hatolt, megfertőzött, megevett belülről. Azt hittem, erős vagyok. Úgy gondoltam, semmi sem állhat elém, hogy legyőzhetetlen vagyok. Milyen buta szó... Tévedtem, és ez életem egyik legnagyobb tévedése volt.
Tehetetlen dühömet azelőtt zúdítom az angyalra, mielőtt felfoghatnám, mit is teszek. Végül már tényleg akarom, hogy menjen el, hagyjon itt. Mert nem érdemlem meg őt. Ezek után már tényleg nem. De Ellael ennyi idő után is meglep, előrukkol egy olyan fegyverrel, melynek én soha nem voltam és nem is leszek birtokosa. Ellael türelme, az a kicseszett vég nélküli türelme, elfogadása és szeretete - még ha nem is vagyok képes értelmezni ezt az érzést teljesen, de azt hiszem erről van szó - nem ismer határokat. Mindig úgy gondoltam, hogy vízválasztó vagyok. Megtörök akaratokat, aki azt hiszi magabiztos és türelmes... Az még nem találkozott velem. A vagyonom ebből van, hosszú ideje csinálom már ezt ahhoz, hogy tudjam: mindenki megtörhető. Mindenkinél van egy pont. Mindennek vége van egyszer, ahogyan Ellael sem lehet velem örökké jóindulatú. Tévedtem.
A felismerés megfogalmazhatatlan hulláma csap át rajtam. Azt hiszem - a fájdalom sötét leplén áttekintve -, hogy megértettem valamit. Úgy gondolom, már tudom. Végre, ennyi idő után felfogtam. De ha ebben is tévedek? Nem számít. Nem fog számítani, mert ez nem lesz sokáig így. Eszembe jut, hogy mit nem tehetek így meg, amit eddig megtettem. Nem reménykedek, az a kurva remény már réges-régen megmutatta, hogy nem lehet neki hinni. Hogy felesleges. Könnyek lassan apadó patakja fut végig orcáimon, mert már tudom. Mert megértettem. Mert fáj. Mert örülök, ugyanis ez sokáig nem lesz így. Biztosan nem.
Nem nézek rá, mert nem tudok ránézni. Eddig csak fájdalmat okoztam neki, és ő erre nagyon nem szolgált rá, főképp nem általam. Igyekszem összeszedni magamat, és csak nagyon remélem, hogy ismer eléggé és hagy nekem annyi méltóságot, hogy nem nyújtja segítő kezét. Óvatosan, előre megtervezett mozdulatokkal igyekszem felülni, miközben jobbommal bal vállamat tartom, szorítom... Magam sem tudom, mit csinálok, de azt igen, hogy így határozottan elviselhetőbb érzés. Hasizmaim segítségével emelkedem fel, majd enyhén felhúzom térdeimet, hogy stabilizáljam magamat. Élettelen bal karom egy darab felesleges súlyként lóg és lendül utánam, mintha mi sem történt volna. Szemeim elkerekednek egy pillanatra, akármennyire is tudósember vagyok, ez egy rendkívül szokatlan látvány számomra. Kinek ne lenne az?
Bocsánatot szeretnék kérni Ellaeltől "nagy szavakkal". El szeretném mondani, hogy mennyire sajnálom az előbbit. Meg szeretném kérni szépen, hogy hagyjon magamra. Azonban... Ráeszmélek a helyzet egyetlen pozitív tulajdonságára: ugyan bal karom helyén egy nagy rúd kolbász is lóghatna, legalább nem fáj. Ugyan előbb már sikerült Ellaelre néznem és összeszednem magamat, a felismerés miatt tekintetem újra visszasiklik a mellettem lévő valamire. És akármennyire is szégyellem, akármennyire sem akarom ezt, nevetni kezdek. Nem mesterkélten, nem úgy, ahogyan az elmúlt kétszázhetven évben tettem. Nem nőiesen, nem... Nem úgy, ahogyan szoktam. Nem szoktam nevetni. Vad, őrült, mélyről jövő, őszinte kacagás tör rám, amely elborult röhögésbe torkollik. Na igen. Vindoriel angyalai, éppen a Szörny születése zajlik a zárt ajtó mögött. A virág illata megcsap, miközben egyre csak az a veszett eb képe jár a fejemben, amelyet undorodva, megvetéssel állnak körbe, hogy aztán gyorsan véget vessenek a dolognak. Ez lenne a legjobb.
*Csend. Halvány aranyló fény dereng a szobában és csend honol. Néha behallatszik a madarak csicsergése, de távolról szól, fojtottan mintha ők sem akarnák megzavarni a sérült angyal zaklatott álmait. Kellemes meleg van, a kandallóban bágyadt tűz ropog, a rönkök füstös illata bekúszik az elmémbe, Aalyena illata, az ágyneműé, a kis asztalon lévő friss virágé. Egy kislány hozta aki percekig állt az angyal ágya mellett és várta, hogy magához térjen, szürke pici szárnyai alig rebbentek, csak állt és nézte őt, majd amikor kijött és összetalálkoztunk az ajtó előtt, megkérdezte, hogy a szép angyal néni meg fog-e gyógyulni. Keserű mosollyal válaszoltam azt, hogy remélem igen. Nem mondhattam azt tiszta szívvel, hogy meggyógyul csak azért, hogy az ő lelkébe megnyugvást hozzak, nem szabad álltatni a gyermeket, hogy felnőve védtelen és becsapható legyen. Most én várok arra, hogy Aalyena magához térjen, noha nem vágyom arra, hogy szembesítsem a kegyetlen valósággal. Az életébe nem sok jót csepegtetett a sors, később ő nem engedte, hogy így legyen, a rossz már kézen fogva jár vele, megszokta, berendezkedett és nem hagy helyet másnak. Próbáltam kitúrni a helyéről de nem sikerült, újra és újra belém mart és én újra csak elvonultam, hogy erőt gyűjtsek és előröl kezdjem, vagy folytassam, kinek hogy tetszik. talán sosem veszi észre, nem tudatosul benne, hogy mindig itt vagyok mellette a legsötétebb órán is, nekem nem is kell, csak egyszerűen fogadja el anélkül, hogy megköszönné, nem ilyesmire vágyom. Néha szükségünk van arra is, hogy gyengék legyünk, kell, hogy elengedjük magunkat és ne akarjunk fogcsikorgatva erősek lenni mindenáron. Le kell rombolni a gátat ami nem engedi a könnyeket, hogy a lelkünk egy kicsit felszabaduljon míg újra rabláncra nem verjük. Tekintetem megpihen az arcán, az eddig elsimult vonások most összegyűrődnek, ráncok szabdalják a finom homlokot, és sötét vonalak kúsznak a két ívelt szemöldök közé. A szemhéjak megrebbennek, alatta sűrű mozgásba kezdenek a szemei….a mély álom függönye lassan széthúzódik elméje előtt és bepillantást enged a szomorú valóságba. Érzem ahogy az én arcom is megrándul, ajkaim pengevékonyságúra préselődnek, fogaim csikorgatón zárulnak össze egymáson. Csak akkor erőltetem szét a kemény vonásokat arcomon mikor Aalyena kinyitja a szemeit és tekintetünk egymásba kulcsolódik. Fájdalmat és értetlenséget látok a fényükben, melyek tompán csillognak. * -Cssss…maradj. Még ne próbálj felkelni. *Suttogó hangom szinte betölti a szobát, a csend megtörik. Kezemet a feje alá teszem mikor láthatóan megszédül, talán a hirtelen és erős fájdalomtól. Elképzelni sem tudom mit érezhet. Óvatosan eresztem le a puha párnák közé, lelkemben a bosszú véres akarata lobban fel. Nem csak érte és miatta hanem mindazokért akiket elvesztettünk, akik megsérültek. * -Megsérültél Aalyena, még gyógyulnod kell, csak lassan. Ne rohanj, nem kell sietned. Itt jó helyen vagy. *Úgy beszélek hozzá mint egy gyermekhez, csitítom bár tudom hamarosan úgy robban mint a bomba. Félelmében, tehetetlenségében és haragjában őrjöngeni fog, és én állom majd a sarat, mindazt amit hozzám vág, amivel a lelkembe tipor. Arra vetemedem, hogy az ágy melletti szekrényen lévő kendővel a könnyeit törölgetem, tudom ezért is kapni fogok, de próbálok minden gyengédséget megadni neki, hogy érezze nincs egyedül. Csak addig míg meg nem mozdul újra s míg jobb keze után majd a ballal próbálkozik. S ez az idő túl gyorsan eljön, a harag már lángol benne jómagam pedig fájón de sziklaként állok ellen.* -Nem tehetem Aalyena. Egyszer ígértem neked valamit, betartom a szavam. Emlékszel? Amikor otthagytál az étteremben, megígértem neked, hogy mindig melletted leszek. Feltétel nélkül. Akkor is ha gyűlölsz érte, ha megvetsz. Bármi mást kérhetsz, csak azt nem, hogy magadra hagyjalak. *Suttogó hangjára suttogó szavakkal válaszolok, a csend néha visszatér, hogy újra elinaljon. Bekukkant mint a derengő napfény a függönyök között, szemtelen és akaratos, akárcsak én.*
Angyaltűz. Jéghideg. Melegítő kék ragyogás. A Hideg. A halál jégvirágos lehelete. Éjsötét szárnyapások. Zuhanás. Sötétség.
Halk hang szólal meg mellettem; én pedig szeretnék neki válaszolni. Fel akarok ülni, ki akarom nyitni a szememet azonnal, hogy megmondjam: én nem alszok. Hogy készen állok az újabb feladatra, amelyet a kasztok valamelyike rótt rám. Mert én készen állok mindig mindenre. Kivéve erre. Megakarok mozdulni, de a sötétség melegen, hívogatóan csábít a szép álmok mélye felé. Mert a világunk nem szép, ugye? De miért is...?
Ahogyan csukott szemmel fekszem és tudatom megakadályoz abban, hogy bármilyen mozdulatot tegyek, emlékképek villannak fel előttem, mintha csak egy kis lyukon keresztül néznék egy gyorsan elhaladó szerelvényt. Sosem látszik az egész, de egy-egy részlet mindig megmarad. És minden részlet visszahoz egy pillanatot. Kezemben kékesen örvénylő angyaltűzzel állok a barlangban Ellael mellett; összes erőmet beleadva lököm féltő haragom termékét a Hideg jeges arcába. Mert szembetalálkoztam azzal a lénnyel, akivel szemben én magam egy fényesen virító égitest vagyok, és nem egy kihunyt csillag. Színes kavalkádból török ki hátra, hogy csatlakozzak azokhoz, akik szembefordulnak harcolni a jégsárkánnyal. A Káprázat erejét használva a levegőből, különböző helyekről zúdítom rá az angyaltüzet; azonban a kék lángok Miamar közelébe érve szinte azonnal elenyésznek. Csapok egyet fekete szárnyaimmal, majd immár a sokadik incidens után, még bravúrosabban térek ki egy halálos jégfuvallat elől. Tovaszállok, majd meglátom az elkerülhetetlent, a felém tartó Halált egy újabb jégcsóva formájában. Láttam, mi történt Fionnal, és nem szeretnék a sorsára jutni. Egy utolsót lendítek szárnyaimmal, de tudom, hogy elkéstem. Az immár nekem balról közeledő erő rohamosan szeli az utolsó métereket, én pedig utoljára emelem fel bal karom és zúdítok a jégcsóvának egy hatalmas adat tüzet. Az ősi, elképzelhetetlen fagy elér; vállamnak ütközik először, majd lassan tovahalad testem egészén. Megbénít, megdermeszt egy pillanatra teljesen. Repülni akarok, felfelé szállni, elkerülni a lezuhanást, de nem tehetem. A súlytalanság mámorító érzése pár pillanatig tart, majd féloldalasan, hatalmas erővel csapódok neki a kemény földnek. Érzem a helyet, ahol a folyékony hideg eltalált - éget, mar, kínoz -, ugyanakkor szinte fel sem tűnik, miközben Atlantisz látképét figyelve lehunyom pilláimat. Egy, kettő… Sok csontom eltörött, és pedig csak fekszem és fekszem a kemény, ősi földön…
Ugyan nem szól még egyszer, de a szavak újra eljutnak tudatomig. Ellael. Emlékképek törnek rám, arcom megrándul attól a rengeteg megfogalmazhatatlan érzéstől, ami rám tör. Ő hozott ki. Ezt egyszerűen csak tudom. Ő az, aki miatt nem a kemény földön, hanem valószínűleg egy ágyban fekszem Vindorielben. Mert minden meleg és puha. Nem akarom kinyitni a szemem. Azonban ezt nem tehetem meg. Jelenleg nem érzek semmit sem, a gyógyítás kellemes, megfoghatatlan utóhatása lebeg körül. Úgyis minden rendben lesz. Érzem a mellettem ülő angyal jelenlétét, akinek oly sokat köszönhetek, aki szeretne megérteni, akit állandóan ellökök magamtól. Hülye vagy. – szól a kis hang, és igazat kell neki adnom. Mert hirtelen… Egyszerre oly világossá válik minden. Hogyha Ellael nincsen, én nem lehetnék itt. Az életemmel tartozom neki, már hogyan ne bízhatnék meg benne? Már hogyan…?
Lassan nyitom csak ki szememet résnyire, ahogyan az angyalok szent városának mindig aranyló fénye kissé elvakít. Ugyan nincsen világos a szobában, a sötétség után minden annak tűnik. Viszonyítás. - Ellael – suttogom érdes hangon. Rá nézek és nem vagyok képes elsőre értelmezni sem a szituációt, sem az arcát. Fel akarok ülni, a jól ismert módon mozdulok meg, azonban olyan elképzelhetetlen, eddig nem ismert, szörnyű fájdalom hasít végig bal vállamon, mintha… Nincsen mintha. Nem tudom hasonlítani semmihez sem. Halkan megnyikkanok, még arra sem vagyok képes, hogy hangot adjak elképedésemnek. Dőlni kezdek hátrafelé; a puha párnák vasfogakként marnak belém és húznak a sötétség felé. Nem! Nem tudom, hogy mi ez, de tudni akarom. Most. - Ellael, én… - kezdem, majd vennem kell egy nagy levegőt, hogy folytatni tudjam. Érzem az arcomon végigpatakzó könnyeket; lassan, óvatosan emelem kezeimet, hogy letöröljem azokat. Jobbom már arcomnál jár, amikor a balt is megpróbálom megemelni, azonban nem történik semmi sem. Szemem tágra nyílik a csodálkozástól és a kétségbeeséstől. Akarom hinni, hogy tévedek, hogy rosszul gondolom; azonban tudom, hogy ez nem így van. Megállíthatatlanul tör elő belőlem a veszteség sós könnyek formájában; az angyal alakja elmosódik előttem. Nem akarom, hogy itt legyen, hogy így lásson. Harag őrjítő mérge járja át ereimet, hogy azt az egyetlen velem foglalkozó élőlényre zúdíthassam: - Menj el! Hagyj békén! – ordítanám, de a szavak alig hallható, szörnyű, rekedt suttogássá lesznek. Nem akarom, hogy itt legyen. Én sem akarok itt lenni. Így nem. Sem ezek a helyen, sem máshol. Nem gondoltam, hogy fogok ilyet kívánni… De visszavágom Atlantisz ősi, kemény földjére, ahol a túloldal meleg sötétsége bőszen hívogatva nyújtotta felém karmait.
*Miamar halott. Soha nem gondoltam, hogy újraélem azt a szörnyű napot, a veszteséget. Nagy árat fizettünk és még nyögni fogjuk egy ideig. De most, most legalább láttam a holttestét mielőtt tudatom szikrái kihunytak volna. Hibásnak érzem magam, elhittem, hogy meghalt, hogy nincs többé és nem kell vele foglalkoznom. Kényelmes volt? Igen. A béke mindig is törékeny volt, kinek hiányzott még egy kétely is. A mitikus közösség világszerte felzúdult, sokan Hendialát és Clariont fogják hibáztatni, hogy Miamar kiszabadult és félek, hogy nem fogom tudni megvédeni őket. A csend most túl nagy és túl mély, akár egy feneketlen kút, sötét és veszélyes. Mintha egy halott városban lennék, pedig csak a gyász csendje ez. Mindenki aki itt van Vindorielben gyászol valakit, barátot, családtagot, szerelmet. Egyetlen őrült angyal vetett véget mindennek, az a börtön, kétlem, hogy bárkit magában tart, csak időt arra, hogy erőt gyűjtsön. Miamar több sebből vérzett mikor utoljára láttam, mielőtt elsötétült volna a világ s mégis oly erővel küzdött amilyet még nem láttam mitikustól. Még Ascariel sem tudta legyőzni. Aalyena. Eddig is a sötétség útján járt, most félek csak még mélyebbre süllyed. A sápadt arc mint a márvány, hideg és érzelemmentes. Az utolsó gondolatom az volt, hogy meg akar halni….mégis a tekintetében mást láttam. Én láttam mást. Egy utolsó kis szikra, könnyek, könyörgés. Valahol mélyen ott láttam egy kislányt aki az életéért könyörög, vagy csalódtam volna? Csak én akartam, hogy így legyen? Ő volt az utolsó akit kimentettem és ennek súlya is az én vállaimat nyomja. Vajon elbírom-e? Nem leszek képes átérezni mindazt a fájdalmat és lemondást amit neki kell majd, nem leszek elég ahhoz, hogy bármitől visszatartsam. Ismerem már, jobban mint ő hinné, tudom mire készüljek ha magához tér végre, de nem tudom hogyan hozzak békét a lelkébe. Ő olyan mint egy…..megvadult macska. Valahányszor beszélünk mindig belém mar, mégis újra visszatér. Talán valóban vágyik arra amit nyújtanék neki, vagy csupán nincs más aki még reményt látna benne és a nem tudatosan húz hozzám. Amikor rájön, hogy megint egy kicsit közelebb került hozzám, hogy megint egy kicsit megnyílt, újra belém mar. Most mégis egy védtelen kislánynak látszik, egy sérült kislánynak aki magára maradt. Ismét. * -Ébredj fel….Aalyena. *Talán jobb lenne ha tovább aludna abban a mély álomban ahol nincs fájdalom és veszteség, ahol szabadon szárnyalhat és nem bántja senki. Nem hibáztatnám. Ha magához tér, én leszek a fal amihez hozzávághat valamit, mindent. Kezem a vállán nyugszik, de mindhiába próbálom angyali gyógyító erőmet érte áldozni, talán sosem lesz a régi.*
*Nehéz helyzeteket élünk meg mostanában, a vész Damoklész kardjaként lebeg felettünk lecsapni készülve, bármikor elsodorhat az ár, mindenre oda kell figyelnünk, s bár Jericho sok mindenről nem tudhat a Renden belül való elhelyezkedése miatt, annyival azért tisztában kell legyen milyen törékeny jégen járunk. Nem hiányzik még az is, hogy szerelmeseket pátyolgassak holott szívesen megteszem ha arról van szó, de az időm nagy részét nem ennek kellene kitöltenie. Másrészt, még ha meg is bízunk Cyranában, ha soha nem is adott okot és nem is fog okot adni a kételkedésre, potenciális veszélyforrás. Hendiala is, ha bármi kitudódik berkeken belül, támadható felület és most nem arra gondolok, hogy megzsarolnak vele hanem arra, hogy bánthatják. Cyrana is egy ilyen gyenge láncszem, ha a kívülállók közül csak egynek is tudomására jut a kapcsolatuk, felhasználhatják ellene, Jericho ebből a szempontból kis hal de okozhat kellemetlen perceket ha a lány életét féltve átáll a másik oldalra. ahhoz viszont elég magasan helyezkedik el a ranglétrán, de még egy kilencedik vagy tizedik körös is belepottyanthat bármit a levesünkbe, csak elég jól kell keverni a kártyákat. Yyl`asalivre gondolok, ő eléggé elbújik a renden belül mások szemei elől, megvannak a lehetőségei, az eszközei és az emberei, nincs lelkiismeret furdalása ha bármelyiküket is fel kell áldozni és mindvégig rejtve maradhat. Jerichoról nem feltételezek ilyesmit, de sosem lehet tudni kiben mi bújik meg a felszín alatt. Kezdek paranoiás lenni, de azt hiszem ez most egészséges mindenki számára. A köszönetére bólintok, tudomásul vettem de nem fűzök hozzá többet. Azonban amit mondtam komolyan gondoltam és épp ezért az arcom rezzenéstelen és mosoly nélküli marad. Cyrana sok munkára számíthat az elkövetkezendő időkben és indokom is lesz rá, hogy elhalmozom. * -Nos, igen gondolom tisztában vagy azzal, hogy nem mondhatsz el neki semmit sem ezek után, nem beszélhetsz a rendről, a felépítéséről, egyszerűen semmiről sem, akkor sem ha kérdez és mint tudjuk a nők kíváncsiak akkor is ha nem újságírói vénával áldotta meg őket a sors. Egyszer és mindenkorra tiszta vizet kell öntened a pohárba az első kérdésénél. rólam sem beszélhetsz, még csak véletlenül sem tehetsz említést, utalást bármit, jól meg kell gondolnod a szavaidat. Én megelőlegezem a bizalmat, ne játszd el. *Súlyos árat fizettem a tapasztalataimért, korábban sosem volt gond az őrangyali képességem megosztása, de változnak az idők és változnak az ellenségek is, sajnálatos módon mindig előttünk járnak egy lépéssel, Konoék megtámadása villámként hasított életünk egébe, nem voltak előjelek, ahogy Teneris halála előtt sem. rejtélyekkel vagyunk körülvéve és sosem tudhatjuk kiben bízhatunk meg maradéktalanul, úgy érzem a két felső kör tagjai magukra maradtak és így kevesen vagyunk. Cyrana védelme nem atyai gondoskodás a részemről, egyrészt magamat s a vállalatot védem mindezzel hiszen sok bizalmas információhoz jut majd, másrészt a Rendet. Jericho hálálkodása, a szavai mosolyra késztetnek, beszélgetésünk kezdete óta talán most először. * -Úgy ismersz engem mint aki lecsapja egy a szerelem útvesztőiben eltévedt lélek fejét? Jericho, a tetteid nem múlnak el nyomtalanul, tudni fogod mikor kell vezekelned, de ennyire érzéketlen és vérszomjas nem vagyok, még ha átvitt értelemről is beszélünk. Cyrana védelme pedig nem felebaráti cselekedet a részemről, valószínűleg akkor is megtettem volna ha nem veled hozza össze a sors, de akkor nem kértem volna senkitől engedélyt. Csak tudd, hogy ez mit jelent. A szertartás után minden apró rezdülését érezni fogom. *Tartok némi hatásszünetet, de a beszélgetést ezennel befejeztem, nem kívánom tovább húzni sem az ő idejét sem a magamét.* -Most menj, részemről ennyi lett volna, a többit megtudod később a megfelelő csatornákon keresztül. A szél vezessen utadon. *Azzal elfordulok tőle és megindulok a csarnok kijárata felé, odakint pedig szárnyra kapok és teszek egy kört Vindoriel felett, sok gondolkodni valóm van és ki kell használnom azt a csekély időt amit itt tölthetek. A Szantálfa liget felé veszem az irányt.*
//Én ezennel le is zárom a játékunkat, köszönöm, hogy jöttél és végig vittük. Remek volt és újabb alkalom a kapcsolatok kiépítésére. Jerichot is imádom, remek kis kari, érdekes és remekül illik a Rendbe. //
Végtére is lassacskán kezdek megnyugodni. Ellael ismer minkettőnket, ugyan más-más munkakörből, és Cyranát csak pár napja, engem régebben, de nem túlzottan közvetlenül. Mégis a felületes ismeretség ellenére kész bízni a szerelem erejében, hinni bennünk, és egyszemélyes döntőbírót játszva szemet hunyni. Ha nem is szó szerint, hiszen arra oktat, hogy mit kéne tennem. Mit kellett volna. A helyzet az, hogy megtettem, végtére is Cyrana csókolt meg, és mielőtt bármit léptem volna, szóltam Vyvegarnak, kikértem a véleményét, s csak utána fedtem fel a világunkat a lány előtt. Ám nem tehetem meg, hogy Vyvegart is befeketítem, hiszen akkor neki szólnia kellett volna Caryethnek, nyilvántartásba kellett volna venni az emberlányt, mint beavatottat. Pontosan tudom, hogy mi a menete, hiszen a diplomácia kasztjába tartozom, ennek ellenére elragadtak az érzelmeim, nem voltam képes gondolkozni, és örülhetek, hogy Ellael kezébe került a sorsom, nem pedig valami komoly vezetőébe, aki nem tanácsot ad, hanem egy vezetői testület elé citál, s Cyranát elfogatja, elzárja, hogy ne csacsoghasson a titkainkról. - Köszönöm Nagyúr, tényleg köszönöm a figyelmességedet, az empátiádat. Megértem. – Bólintok, kész vagyok a továbbiakban a jóindulata alapján kissé magamba szállni, és úgy intézni a dolgainkat a lánnyal, hogy legalább a vezetésnek legyen róla tudomása. Végtére is az emberi világban kell még titkolóznunk bőven, valahogy úgy voltam a dologgal, hogy olyan hirtelen történt minden, hogy úgy gondoltam,hogy csak kettőnkre tartozik még. Ráadásul oly friss, hogy saját magunkkal voltam elfoglalva nem pedig azzal, hogy hitelesítsem a kapcsolatot, azért egy-két nap után nem lehet messzemenő következetéseket levonni. Igaz, én egy nap után felfedtem magam előtte, fura ez így, most sem értem, hogy mire érti, hogy le kell majd mondanom róla? Végtére is úgy érti, hogy olyan munkát ad majd Cyranának, hogy távolra küldi tőlem? Most, hogy száz évet vártam az igaz szerelemre, eszem ágában sincsen elereszteni, de most nincs választásom. Bólintok a szavaira, ám felsóhajtok, amikor ismét megszólal. - Így lesz. Elmondom a mentoromnak, hogy mi a helyzet, s örök hálára köteleztél Ellael. Bármit kérsz, én meg fogom tenni cserébe. Jó ember vagy. – Embernek mondom, holott született angyal, nem úgy mint én, de ezt most bóknak szánom, hogy megérti az emberi gyarlóságot, kész beleképzelni magát az én helyzetembe, ez valóban nemes szívről árulkodik. Lassan úgy érzem, hogy indulni fogok, nem hinném, hogy túlzottan körbe kell járni ezt a témát, de nem szakítom meg a társalgást, amíg ő nem teszi meg. - Még nem vagyok rá képes, de... szeretném őt védelmezni a magam módján. Igaz, nem lehetek mindig mellette, így... Igazán hálás vagyok mindezért is. Miért vagy hozzánk ilyen jó? Azt hittem, hogy minimum lecsapod a fejemet ezért.. Ezt vártam tulajdonképpen. – Kérdezem oldalra billentett fejjjel. Cyrana nem csak azért szerencsés, hogy ilyen tuti pasija van, még főnökből is állati rendeset sikerült kifognia. Lottóznia kéne.
*Bólintok Jericho köszönetére. Most mondjam azt, hogy magamból indultam ki és azért döntöttem így? Ez lenne az igazság, de nem azért hallgatom el, hogy indokolatlanul csodálásra vagy hálára tegyek szert, hanem mert addig jó míg rajtam kívül senki nem tudja. Lebeszéltem magam róla igen, senkinek nem lett volna jó ha eltiltom őket egymástól, ráadásul ha már Cyrana tud is valamennyit a világunkról, egészen más a helyzet. Együtt érzek vele, tudom mi járhat a fejében, milyen gondolatok követik egymást a múlttal kapcsolatban és a jövőt tekintve, sok mindenre hajlandó vagyok és rá lehet beszélni a megfelelő indokok mellett, nem ordítottam le a haját a fejéről, mindvégig higgadt maradtam, noha meglepetésként ért a hír, miszerint Cyrana sok mindennel tisztában van. Ám mindez nem jelenti azt, hogy szemet hunyok a dolgok felett.* -Tudd, hogy hibáztál. Fiatal vagy még az angyalok között, de elég időt éltél már meg ahhoz, hogy ne cselekedj felelőtlenül. Az érzelmek nem irányíthatnak minket, előbb a feljebbvalóddal kellett volna beszélned Cyranáról s csak utána vele rólunk. Megérted ugye, hogy ezt számításba kell vennem a későbbiek folyamán? *Kap egy pici, apró büntettest és letudjuk a dolgot, persze nem én szabom majd ki rá hanem majd Vyvegar, feltételezem nem tud még róla, de nem is tőlem értesül a hírről. Jerichonak meg kell tanulnia, hogy nem helyezhetünk senkit sem az emberek közül a mitikusok elé, a mi világunk fontosabb, főleg a jelenlegi instabil helyzetben amikor a béke oly törékeny és nem tudhatjuk mikor honnan ér minket támadás. Minden ember, minden olyan mitikus akinek csak hangyabokányi titkolnivalója is van, potenciális támadó. * -Pedig biztosan lesz olyan a jövőben amikor le kell róla mondanod egy időre, de nyugtasson meg az a tudat, hogy nem örökre. *Nem válaszolt a kérdésemre, mentségére legyen mondva még mindig ideges és izgul annak ellenére, hogy a lehető legbarátságosabb oldalamat mutatom felé, már-már úgy viselkedem mint a gyerekekkel. Akiknek meg kell mosni a fejét. ~Pffff!~ -Először is Vyvegar elé kell állnod és közölnöd vele hogy álltok az emberrel. Más lenne a helyzet ha az én kasztomba tartoznál, de így…nem kerülhetem meg ezt neked is be kell látnod. Viszont kiállok mellettetek, Vyvegart pedig a ti érdeketekben titoktartásra kérem. Egyelőre ennyit tudok tenni, ti pedig legyetek óvatosak és körültekintőek, nincs bizalmas érintés, pillantás, beszélgetés, ne legyetek soha kettesben még véletlenül se. Én pedig elhalmozom Cyranát munkával, így még csak a kísértés sem lesz meg. A későbbiekről majd még beszélünk. *Egyelőre ennyi, nincs jobb ötletem, ez is csak tűzoltásra jó és a hátam közepére sem kívántam. Jól befűtöttek nekem. Ha be tudják tartani az utasításaimat, melyek úgy hangoztak el, hogy még véletlenül se lehessen csupán tanácsnak érteni őket, akkor később többről is lehet szó. Csak addig bírják ki míg Cyrana végez. Talán el lehet intézni, hogy idő előtt levizsgázzon, nem ő lenne az első és minden bizonnyal menne is neki. Meglátom még mit tehetek az ügyben.* -Kérdeznék még valamit. Jól tudom, hogy nem vagy még képes arra, hogy bárki őrangyala legyél? *Nem véletlenül teszem fel a kérdést s válasz után folytatom is. Amennyiben nem képes rá, akkor is tisztában kell lennie mit jelent őrangyalnak lenni, és most a két személy, az őrangyal és a védenc közötti kapcsolatra gondolok.* -Cyranát a védelmembe veszem, feltételezem nincs kifogásod ellene. *Az lenne szép ha lenne. Kérdőn vonom fel a szemöldököm, fejemet kissé oldalra hajtom és némileg előrehajolok, hogy mélyen Jericho szemeibe tekinthessek. Pillantásom most tömény kék.*
Úgy látom Ellael már átrágta a témát magában, minden lehetésges aspektust megvizsgált, ami minket érint. Nem tudom, hogy miért ennyire figyelmes velünk, hiszen én nem tettem számára semmi értelmezhető szolgálatot. Annak ellenére, hogy szürke szárnyú, ebben a pillanatban nem csak objektívnek érzem, nagyon is emberi, amit mutat felém. Szándéka segítőkész, és bár szigorúnak kell mutatkoznia, úgy érzem, sokkal inkább baráti, mint amennyire egy felső hatalomnak, egy vezetőnek kellene lennie. Nem csodálom, hogy ennyien kedvelik, ahogy sejtem, inkább kér, nem pedig követel. A csatákban pedig nem az a jelszava, hogy „Előre!” hanem hogy „Utánam!”. Jó példával jár elől, így nem véletlen, hogy a kezdeti szorongásom kezd illanni, és megpróbálom az ő szemszögéből nézni magunkat. - Mindenesetre... köszönöm Ellael, hogy lebeszélted magad róla. – így legalább nem kell elbújdokolnom Cyranával, mert nem is tudom, hogy milyen más megoldás lehetett volna, hogy ha felsőbb utasításban kapjuk a szakítást. Az Cyranának sem lett volna jó, lányszöktetésben kifejezetten pocsék vagyok, és nem akarok kívülállóként mindig menekülni. - Tudom, és sajnálom. Tudod... mindig is az emberi oldalam dominált, olyan jó volt egy kicsit... titkolózni. Olyan gyorsan jött, hogy bele sem gondoltam, hogy mi lesz majd velünk. Eszembe sem jutott egy flörtöt jelenteni, aztán... egymásra találtunk. – Hajtom le a fejemet, tényleg villámgyorsak voltunk, és nem mentség az, hogy egy hirtelen támadt ötletet már nem volt időm jelenteni a felsővezetésnek. Ezzel tényleg olyan, hogy csak úgy jött, most pedig rajtunk a döntéseink súlya. - Nem tudom. Én... szeretném. Furcsán hangozhat, és biztososan ostobának tartasz, de most ő mindennél fontosabb. Nem rendelhetem a tennivalóim elé, ez igaz, ám... nem tudnék nélküle élni. – Rázom meg a fejemet, valahogy úgy vélem, hogy őszintén kitárulkozhatom előtte. Nyilván ha Caryeth máshova költöztet, kénytelen leszek engedelmeskedni, akkor meg is fogom tenni, ám közben lélekben összetörök. Remélem lesz erre megoldás. Hiszen még oly friss a dolog. - Te... most mit javasolnál...Nagyúr? – Kérdezem hatalmas tisztelettel a hangomban, szó sincsen behízelgésről, pontosan tudom, hogy mennyit ér. Éppen ezért is számít a véleménye. Végtére is ismeri már Cyranát, hátha tud egy olyan megoldást, ami nekem még nem jutott eszembe. Most kéne engedélyt kérni a tanácstól?
*Megoldást akarok találni kettejük kapcsolatára, de hazudnék ha azt mondanám, a szakítás nem jutott eszembe. Valóban az lenne a legjobb és leggyorsabb a végleges megoldáshoz, ám ez valóban csak egy pillanatnyi rövidzárlat volt. Egyetlen intéssel fojtom Jerichoba a szót és ingatom meg a fejem, ezt a megoldást elvetettem.* -Én is gondoltam erre de nem járható út. Felesleges fájdalmat okozna és elvonná mindkettőtök figyelmét a jelen valóságairól. *Ha célszerűen gondolkodom ez jut eszembe ám én az érzelmeikre is gondoltam, álszent lennék ha erőszakkal szétszakítanám őket, nem mellesleg senkinek nem okoznak bajt azzal ha szeretik egymást, azzal viszont már többet okoznának ha nem szerethetnék egymást. Lám milyen jól megy ez nekem ha nem rólam van szó. *~Pppffff~ *Az most pont nem érdekel, hogy Jericho szólt volna vagy sem ha tudja Cyrana nálam, nekem dolgozik. Ez a hajó már elment, felesleges túlragozni, annyira ismerem, hogy ne kételkedjek a jóhiszeműségében és az őszinteségében. Jericho tipikus angyal, jó angyal, megrögzött álmodozó, vidám természetű, távol áll tőle az álság és a hazugság. Csak bólintok a mentegetőzésére, tudomásul veszem és érezhetően hiszek a szavaiban, ám most nem ez a fontos. A jövő sokkal érdekesebben alakulhat ha nem jól keverjük a kártyákat és az én tisztem, hogy leosszam a többi lapot. Aalyena elalélne gyönyörűségében ha látná ezt a furfangos póker játszmát. Mindazonáltal meglepődöm és kénytelen vagyok újrakeverni a paklit mikor kiderül, hogy Cyrana be van avatva a világunk titkaiba. Nos ez kellemetlenül érint, nem magam miatt, de azért na….nem ártott volna ezt egy felsőbb vezetővel is megosztani. A szavaiból úgy veszem ki, hogy ez a Diplomácia körében sem került tisztázásra. megállítom lépteimet és szembefordulok Jerichoval, tekintetem a veséjét csiklandozza. Azért mert jó fiúnak tartom és segíteni szeretnék még kell, hogy érezze a döntései nem jó irányba vitték el.* -Nem jó a sorrend Jericho. Ha valakit beavatunk a titkainkba, jó ha a felsőbb kör is tud róla. Figyelemmel kell kísérnünk. Nincs kivétel, nincs bizalom ha a mitikusokról van szó. Én bízom benne mint emberben, bízom mint újságíróban, de nem bízom mint a titkunk tudójában. *Csöppet bonyolít a helyzeten de az elhatározásomon nem változtat. Tudok róla, vegyük úgy, hogy most én vagyok az a felsőbb körös akinek ezt megemlíti. Végigjátszom magamban a gondolatot, mit tennék ha Jericho egy ilyen kívánsággal fordulna hozzám, vagy bárki más a Tudomány kasztjából. Akárkinek nem adunk rá engedélyt, csak a kívülállók felelőtlenek.* -Szóba jöhet az is, hogy később közénk fog tartozni? *Lépésről-lépésre haladjunk. Úgy hittem rövid beszélgetés lesz ez, úgy két mondattal korábban el kellett volna köszönnünk egymástól, most mégsem látom a végét. Újra elindulok, megkerülök egy vaskos, robosztus oszlopot majd a csarnok másik vége felé veszem az irányt, ám nem az egyenes utat választom ami rövidebb lenne, hanem a beszélgetésünkhöz mérten az íven haladok tovább.*
Lassan kezdek felengedni, nem csak azért, mert kiderül, hogy nem is annyira rázós témáról van szó, hiszen a szerelmet lehet a legkevésbé a bűnök közé sorolni, másrészt Ellael nem úgy tűnik, mint aki nagyon le akarja harapni a fejemet. A külsejéből ítélve is... ez nem egy rögtön ítélő bizottság. Barátságos a hangja, segíteni akar, mintha nem is feltétlenül a nagyfőnök lenne, sokkal inkább egy jótékony nagybácsi. A mosolyát illetően bizonytalanul megborzongok, majd mégiscsak viszonzom. Rá kell jönnöm, azért hívott meg, hogy megoldást találjunk. Megoldást... de a szerelmet nem lehet megoldani. A világot nem tudjuk megváltoztatni, azt hittem, hogy szimplán a titkolózás elegendő lesz. A hatalmasok között azonban mégiscsak kiderül, valaki megtudta volna, és még szerencsém van, hogy Ellael talált a titkunkra, amely nagyon friss még. - És mit kéne tennünk? Befejezni? Nem tudnék nélküle élni. Ez... nem fellángolás. – Kissé kedvetlen a válaszom, nyilván ő a bölcsebb, tapasztaltabb, engem még mindig az emberi érzéseim vezetnek. Neki már biztosan volt hasonló helyzete, hátha tud rá valami okos megoldást, választ, ami által mégsem kell elszakadnunk egymástól. - Annyi mindenről beszélgettünk, ez valahogy pont nem jött fel. Ha tudtam volna, hogy nálad dolgozik Ellael nagyúr, biztosan szóltam volna neked, hogy mi van köztünk. – Szavaim igaznak csengenek, hiszen akkor nem lett volna kibúvó, az emberlány párom a világ leghatalmasabb angyala szemei előtt dolgozik, kár lett volna titkolózni. Mégis nagyot nyelek, annak ellenére, hogy a nehezén túl vagyok, már csak azt kell kitalálnunk, hogyan tovább. A nagyvilág elé azért mégsem tárhatjuk, az álcámnak annyi lenne, meg talán Cyrana előmenetelének is. Talán... ha csak a mitikus világban mondanánk el.. - De igen. Elsőre megijedt attól, hogy mit titkolok, de elmondta, hogy nagyon kíváncsi természetes, és tetszik neki a dolog. Nagyon egymásra találtunk. Tudom, hogy viszont... az emberek világa nem tudhat rólunk. A magunkfajták igen? – Bólintok, természetesen nem mondom neki, hogy az ő főnöke közvetve az enyém is egyben. Ellael inkognítója valóban álcában kell hogy maradjon, végtére is ez nem olyan titok, amit ki kéne kotyognom, aligha fogunk a Micromedről sokat beszélni. Mégis kiváncsian várom az angyal véleményét.
*Hacsak nem valamilyen fontos, renden belüli ügyről van szó, tanácskozásról esetleg megbízásról, nem szeretem vezetői tisztségemet elővenni. Meglehetősen közvetlen vagyok, így szeretem, nem hiszem, hogy a hétköznapi életben előbbre vinne a karótnyelt, hivatali stílus, legfeljebb ha számon kérek bár erre ritkán adódik alkalom, feltételezhetően azért mert senkinek eszébe sem jutna engem átvernie. Egyrészt pillanatok alatt kiderülne, másrészt nem adok rá okot. Jerichoval igen keveset találkoztam eddig és mind jórészt hivatalos minőségben, ez a mai azonban magánbeszélgetés akkor is ha köze van mind a rendhez mind az üzleti ügyeimhez. Nem szándékozom kellemetlen helyzetbe hozni egyikőjüket sem, éppen ezért diszkréten kezelem az egész ügyet. Az más kérdés, hogy már eleve félve jött ide s járult elém, minden bizonnyal van más is ami terheli a lelkét, azonban az én dolgom most előnyt élvez. Barátságos vagyok vele mert mindenkivel az vagyok, hiszem, hogy mindez egyszer megtérül, soha nem csellel férkőztem mások bizalmába, úgy érzem kiérdemeltem. Talán számonkérésnek hangzik ahogy rákérdezek a kapcsolatukra, ezért olyan ideges, hogy az ajkát harapdálja, a szavain azonban kénytelen vagyok szélesen elmosolyodni annak ellenére, hogy szívem véres rongycsomóként gyűrődik össze s az irigylés mérgező nedve csordogál bele ereimbe. Nekik megadatott, ők vállalták, vakmerően titkolóznak holott még nekik sem biztos semmi. Ám mit veszíthetnek ha mindez idő előtt kiderül? Egy világi állást, egy vágyott karriert. Pótolható. Egyik sem olyan felelősségteljes mint amit én képviselek, ha egyszer is rám vetül bármilyen kivételezés vádjának fénye, az egész rend alapjaiban inog meg, ami főleg most nem hiányzik senkinek. Hendialát pedig meghurcolják amit ártatlan lelke nem érdemel. Az én bűnöm. Mégis mindennek ellenére őszintén tudok mosolyogni, mert örülök nekik.* -Ez így szokott lenni. Csak megtörténik. Senkinek, csak magatoknak ártotok ha kiderül. *Nem véletlenül figyelmeztetem, nem akarok egyiknek sem rosszat, nem kívánnék olyat amit magamnak sem. *-Nem túl régóta áll alkalmazásban, tulajdonképpen csak némi előzetes gyakorlatot biztosítok Cyranának míg elvégzi az iskolát. Tehetségesnek gondolom és kár lenne elvesztegetni a képességeit. Bizonyára elmondja majd neked, talán csak nem volt még alkalma. *Valóban nem sok időt hagytam a lánnyal való találkozásom és Jericho Vindorielbe kéretése között, mivel a nyomozást leállítattam, nem derülhetett ki milyen sűrűn találkoznak és a kapcsolatuk sem túl régi. Ám ha ennyire zavarba hozza a kérdés és vonakodva ismeri be, akkor komolyabb lehet mint azt tervezték. * -Minden bizonnyal tudod milyen következményei lehetnek ha komolyabbra fordul és kitudódik. Nem szeretném ha ez történne, ezért arra kérlek légy nagyon körültekintő. Mindez sok kérdést felvet és még több problémát. Feltételezem nem avattad még be a világunkba. *Megállok és kezeimet a hátam mögött összekulcsolva nézek a szemeibe.* -Ne is tedd míg meg nem szűnik közöttetek a hivatalos kapcsolat, és arra kérlek, a találkozásunkat ne említsd neki. Jobb ha nem tud róla. *Mindezzel azt óhajtom kifejezni, hogy mellettük állok és ahogy az elején is mondtam, kész vagyok tartani a hátam, mindaddig míg ez az egész nem befolyásol valamilyen renden belüli ügyet. *
Próbálok nyugalmat erőltetni magamra, még ha állati nehezen is megy. Ellael mégiscsak egy közel ezer éves angyal, aki ráadásul annak is született, míg én csak alig kilencven éve vagyok az, s nem sajátottam el az igazi angyalok mentalitását. Megannyi dolog miatt leszúrhatna, ehhez képest már a szavaival is bátorságot sugároz felém. Most akkor mégsem vagyok bajban. Felemelkedek, de a fejem mégiscsak lehajtva, a nyomasztó érzés kiváncsisággá szelidül, így végül sikerül a szemébe néznem, noha azon tűnődök, hogy mennyire lát belém. Talán az ősöreg angyalok ismerik a fiatalabb társaik rezdülésének értelmét? Lehet, hogy én ezt sosem fogom megtudni, főleg, ha ma valamiért mégiscsak szétszed, és élettelen testemet kihajítja az angyali csarnokból. Látványosan nagyot nyelek, holott ennél jobban már ki sem tudnám fejezni a félelelmemet. Bárcsak lennénk már túl ezen az egész beszélgetésen, bármi is az, tudni akarom, mielőbb. Az ismeretlentől mégiscsak jobban fél az ember, főleg az angyal. Már maga az is, hogy felsegített, nem azt mutatja, hogy élve akar most kizsigerelni. Reménykedhetünk, nemigaz? Elfogadtam végülis a kezét, s bár alig beszéltünk eddig, úgy kezel, mint a saját testvérét, nem pedig holmi szolgát. Ez talán bíztató. Levegőért kapkodva hallgatom, hiszen nem értem, mi közöm lehet a kasztvezetők felelősségeihez, aztán értelmet nyer, hogy miről is van szó. Ez az a pont, ahol már nincs értelme tagadni. Végülis rosszabb is lehetne. Beharapom az ajkamat, s megrázom a fejemet. - Nem akartam... senkinek sem ártani ezzel. Csak... megtörtént. – Mondom ki, végülis az igazságnál csakis rosszabb dolgok léteznek, ha tagadnék, vagy félremegyaráznék, mindennemű méltóságomat elveszíteném, s a bizalmat, amelyre egyenlőre úgy tűnik, méltó vagyok. – Nem, azt sem tudtam, hogy itt dolgozik. Azt hittem, hogy csak.. tanul. – Lepődök meg, hiszen ha tudtam volna, még inkább átgondoltam volna, hogy mit tegyünk, hiszen ha a lány a világ leghatalmasabb angyalához bejáratos, azzal elég sok kérdést feszegetünk. - Még magunk sem tudjuk, hogy mi is ez. Azt hiszem... szerelmi. – Vallom be kényszeredetten, hiszen még a lánynak sem mondtam ezt. Korai lenne, alig pár napja ismerjük egymást, Ellael mégis tud már rólunk. Most én kulcsolom a hátam mögött össze a kezeimet, s nem tudom, hogy mit mondhatnék. Várom az ítéletet, amely az enyhe leszúrástól a halálosig bármi lehet. A kapcsolat egyirányú, én nem látok bele Ellael fejébe.
*Jericho valóban nem tudta miért hívatom, nem tudtam, hogy esetleg vaj van a füle mögött és már ezért is a frász kerülgeti, de abból, hogy elvileg nem citálhattam volna magam elé Caryeth vagy a közvetlen felettese közbenjárása nélkül és az apró megjegyzésből, gondolhatta volna, hogy nem készülök a fejét venni. Ám az első pillanatban láttam az arcán, hogy a lelke háborog és olyan feszült mint a tündék íja, a fél térdre ereszkedés pedig valamilyen bűnt engedett sejtetni. Megengedtem magamnak, hogy megforduljon a fejemben a szemöldökemelgetés gondolata, ami a csodálkozásomat hívatott kimutatni, de egyelőre elrejtettem az érzelmeimet. Két kezemet széttártam a testem előtt és mosolyogva felé léptem.* -Jericho. Kérlek, állj fel, szükségtelen térdre ereszkedned. Köszöntelek. *Most már teljesen biztos vagyok abban, hogy valamiért tartott ettől a találkozástól, Jericho éles eszű, remekül kombinál, mégsem hiszem azt, hogy bármit is megsejtett volna abból amiért idehívtam, még ha tud is arról, hogy Cyrana a vállalat alkalmazásában áll. Azt pedig minden bizonnyal tudja, hiszen a jelentések szerint nem csak tanár-diák találkozásaik vannak. Hogy pontosan mennyire is mély ez a kapcsolat azt nem tudom, amint kiderült az egymáshoz való bárminemű közelségük, leállítottam a további „nyomozást” a lány után. Már csak azért is, mert ha kiderül a nem túl szabályos kapcsolat abból mindkettőnek baja lehetett volna, a jelenlegi szinten azonban senki nem kombinálhat bele többet. A kezemet nyújtottam s ha felállt és viszonozta, megszorítottam az alkarján, akárcsak a régi harcosok. Mellőztem mindennemű hivatalosságot, nyílt voltam és őszinte szándékoztam lenni. * -Sétáljunk. *Bár a csarnokban nem túl sok látnivaló akadt a robosztus oszlopokon és a színes ablakokon kívül, elindultam a folyosó irányába és némi hallgatás után belekezdtem.* -Jericho, tudod mostanában gyakran eszembe jut, hogy talán Caryeth úrnőnek kellene vezetnie a tudomány kasztját, ő okos és bölcs és kellőképpen nagy türelmű, nekem viszont egyre több olyan dolgom akad amikor elő kell vennem a diplomáciai érzékemet és ki kell állnom valakiért mint egy ügyvéd. Nem esik nehezemre, félre ne érts, de más dolgom is van minthogy mindenkinek falazzak és igazán nem vagyok jó a védőbeszédekben. Cyranáról és rólad van szó. *Némi hatásszünetet hagytam, hogy feldolgozza a főétel melletti köretet, majd rátértem a desszertre.* -A Micromed alkalmazásában áll, de feltételezem ezt tudod, azzal viszont nem biztos, hogy tisztában vagy milyen biztonsági előírásoknak kell megfelelnie egy sajtóreferensnek. Teljes átvilágítás, beleértve a múlt és a jelen kapcsolatokat is. Más esetben nem lenne közöm hozzá, vagy legalábbis nem szólnék bele és nem lennék kíváncsi, de most muszáj tudnom pontosan milyen kapcsolat van köztetek. *Megálltam és felé fordultam, nem igazán élveztem mások feszengését és a kínos helyzettől gyöngyöző homlokát de most látnom kellett hogyan reagál, az első pillanattól az utolsóig. Nem akartam, hogy hazugságra kényszerüljön és igazán utáltam magam amiért ezt teszem, de az ő érdekükben is fontos volt. nem szétszakítani akartam őket hanem megvédeni, ahogy a saját érzelmeim megtagadásával Hendialát védtem. Álszentség lett volna ha bármilyen retorziót is kilátásba helyezek, nem mellesleg talán a rendhez nincs is köze, csupán Cyrana tanulmányainak vetne véget és Jericho világi állásának. Úgy éreztem egyiket sem hagyhatom.*
Elképzelésem sincsen, hogy a Tudomány kasztjának vezetője miért hivat. De igen, mégiscsak van. Valahonnan megtudta, hogy elmeséltem a megbizatásomat Vyvegarnak. Tudom én, hogy Caryeth úrnő kifejezett kérése volt, de úgy véltem, szemet huny, hogy ha a barátomra rábízom a titkot, aki végtére is a főnököm, a barátom, hát ez lenne ekkora gond? Oké, nem vagyok egy szabálymániás, de nem egy megbízhatatlan személynek fecsegtem ki az információt, hanem valakinek, aki teremtett, aki új életet adott, és aki sok száz éve már a körök tagja. Kétlem, hogy Vyvegar áruló lenne, akár az életemet is rábíznám, nemhogy a titkaimat. Mégis van bennem némi gyomorideg, hiszen tudom, hogy Ellael jó barátságot ápol az úrnővel, és mint olyan, a feladatának tarthatja megvédeni a sárkányasszony érdekeit. A hívásnak mindazonáltal nem mondhatok nemet, így kénytelen-kelletlen indulnom kell. Ping-pong labda méretű gyomorral öltözködöm, valahogy érzem, hogy hivatalos jellege lesz a dolognak. Talán... lefokoznak? Megszégyenítik Vyvegart miattam? Vagy ami még rosszabb... száműznek? Kivégeznek? Jó ég! Cyrana... mi lesz Cyranával? Mit fogok neki mondani? Nem, nyugodtságot kell magamra erőltetni, mert még az lesz, amit a viccbéli nyuszika tesz hogy mire odaérek, már gyűlölöm az egész világot. Nagyokat sóhajtozom, ahogyan beszállok a kocsiba. Kifogástalanul nézek ki, akár lehettem volna Vyvegar első embere a munkaerő közvetítőnél, csak éppen tanítani jobban szeretem. Lélekben a mai napig megmaradtam embernek. Akármennyire is álmodozó voltam, bármennyire is szerettem volna a kalandot, az emberi kapcsolatok a legfontosabbak. Ráadásul Ellael az angyali ősi városba hív, mintha valami rögtön ítélő hadbíróság várna ott rám. Az angyali városba repülve megyek, és közben is azon tűnődöm, hogy ha erről van szó, miért a nem hivatalos ügy az üzenetben... Végül nagyokat nyeldesbe mérem végig a csarnok környékén repdeső angyalokat, na igen, ők nem követtek el semmit, én viszont... A lábam a csarnok márvány padlóját éri, s meglátom a közelben Ellaelt. Odasietek, és fél térdre ereszkedve sütöm le a szememet. - Hivattál... uram. – Meg sem merek szólalni, ezzel is száműzöm a remegésemet. Jőjjön, aminek jönnie kell.
*Sajnos azt kell mondanom, hogy az élet megy tovább és egyre másra kerül elő valami amit el kell intézni, több rossz hír nyomja el a jókat, feltűnt a színen Anghor, az életemben Nessuno aki a helyemre pályázik és azt nyíltan közölte is velem, bár megnyugtatott, hogy még nem jött el az ideje mert előtte hőst csinál belőlem. Szóval kicsit felpörgött a világ körülöttünk, és bár nem azt mondom, hogy egy esetleges szerelmi ügy apróság, de nem feltétlenül élet-halál kérdése. Nem is foglalkoznék vele ha az egyik fél nem mitikus lény lenne a másik pedig a közvetlen alkalmazottam. Ráadásul a társadalomban elfoglalt helyük és tisztségük még fel is hívhatja rájuk a figyelmet, amit nem hagyhatok figyelmen kívül. Így azonban…. Noha a páros férfi fele nem tartozik közvetlenül alám, mert a diplomácia tagja, fajtársam és mint olyan, úgy érzem jogom van ahhoz, hogy felhívjam a figyelmét néhány dologra, természetesen csak akkor ha bebizonyosodik a tény, miszerint egy párt alkotnak. Tőle szeretném hallani, mivel Miss Evans-nél nem kérdezhetek rá bizonyos okok miatt, és amint a jelentés azon része elért hozzám, amely kellemetlen perceket okozhat, azonnal leállítottam a további átvilágítást. Ami a céggel szemben fontos volt, azt megtudtam, a többiről elég ha én tudok, de nekem tudnom kell, hogy alkalomadtán felléphessek ha szükséges. Nem óhajtottam akadályt gördíteni eléjük, azt sem akartam, hogy kitudódjon ha van mi, ezért választottam a beszélgetés és nem kihallgatás helyszínéül Vindoriel csarnokát. Koradélután volt és a nagy ablakok színes üvegén átszűrődött a fény, a kinti komor szürkeséget szinte nyárrá változtatva a csarnok márvány kövein, pászmák csíkjaiban porszemek csillogtak, az oszlopok mögött sötét árnyékok nyúltak tova. Viseletem a városban megszokott volt, de most azt is tükrözte, hogy nem hivatalosan és számon kérőn lépek fel Jerichoval szemben. Fehér lenvászon nadrágot viseltem a hozzá illő könnyű tunikaszerű felsővel. Lezser és kényelmes, bizalmas de mégis baráti beszélgetéshez való. A csarnok közepén álltam, szárnyaim behúzva is hatalmasak voltak és végük a hideg márványt seperték, néhol színes foltok virítottak a tollakon, máshol sötétebbnek látszottak az eredeti színüknél. Kezeimet a hátam mögött kulcsoltam össze, ezzel is jelezve védtelenségemet és őszinte nyíltságomat. Jericho nem tudta miért kérettem ide, az üzenetben nem hagytam meg, mivel akkor felesleges lett volna az egész körülményes titkolózás. Csak annyit közöltem vele amennyi feltétlenül szükséges; nem hivatalos ügy.*
Kezdőlap 
Remek volt és újabb alkalom a kapcsolatok kiépítésére. 
Jerichot is imádom, remek kis kari, érdekes és remekül illik a Rendbe. 
//
