Vannak személyek, pillanatok, amiket és akiket nem tudunk kiverni a fejünkből. Valóban beleégnek az elménkbe, néha pedig egészen a lelkünkig hagyják maguk után a parázsló nyomokat. Hiszem, hogy megválogathatjuk, hogy kivel akarjuk eltölteni az időnket, ki az, akire figyelmet fordítunk és akinek hűséget fogadunk, legyen szó bármiféle kapcsolatról, de ezt, ezt nem. Hogy ki hagy nyomot rajtunk, az nem tőlünk függ. Még csak nem is a másiktól. Egyszerűen csak megtörténik, mint egy természetes folyamat. Talán erre értik a kémiát, ez az, amit egy szóban meg tudtak fogalmazni a kapcsolatok "szakértői". De a kémiai reakció, ha te magad vagy az egyik anyag, amit reakcióba taszít a véletlen, nem feltétlenül kellemes folyamat. Márpedig most már teljesen felesleges volna tagadnom önmagam előtt, hogy Aalyena rám ugyanolyan hatással van, mint a legtöbb emberre és lényre. Ettől egyszerre érzem magam megkönnyebbülve és csalódottan. Egy vagyok a sokból, a gondolat megnyugtat, de kétségeim is támadnak. Az, hogy nem követem tág pupillákkal és üres tekintettel, ráfeküdve a kipárolgásaira, mint egy felhőre, csak döntés kérdése. Tudom, hogy a kisugárzása talán adottság és nem szánt szándékkal kovácsolt fegyver, de azt is tudom, hogy ez nem minden, ami őt alkotja. Hogy ez miért nem elég? Hogy ez mégis miért sarkall arra, hogy elkerüljem ezt a hálót, amit kivet a világba, és próbáljak meg inkább mögé kerülni? Ezt nem tudom. De azt igen, hogy ez a nem tudom még az őrületbe fog kergetni, ha nem vagyok óvatosabb. Talán egyszerűbb volna ezúttal is úgy döntenem, hogy hátat fordítok és búcsút mondok neki egyszer és mindenkorra, mint már annyiszor rég halott kedvesem és sok barátom meg szüleim halála óta. Nincs nekem szükségem most még egy ilyen jellegű feszültségre is az életemben. És mégis... Megfogalmazhatatlanul kék, hideg értelemtől szikrázó szemébe nézek, ahogy átadom a poharat, és kis elégedettséggel tölt el, hogy nem kapja el a tekintetét, de ujjaink nem érnek egymáshoz. Lassú táncot járó, forró lángokat látok pillantása mélyén, és egy pillanatra akaratlanul is a kígyóbűvölők előtt tekergő nemes kobrák ingása jut róla eszembe, de egy pillanattal később önmagamat vélem látni a helyén, ahogy rám nem jellemző, kutakodó szemmel és szám sarkában ügyesen megbújó, feszült mosollyal nyújtom felé az italt. A dolog csak egy pillanatig tart, de elég ahhoz, hogy a halálos játéknak érződő néma küzdelmet egy pislogással megszakítsam, de pont ez az a pillanat, amit választ ő is arra, hogy elfordítsa a fejét. Mégis úgy érzem, nevetségessé tettem magam. Néhány másodpercig ugyanis teljes mértékben elfeledkeztem arról, ki ő, ki vagyok én, és mégis hol vagyunk. Talán tényleg ideje lenne pár napra teljesen elvonulnom, mielőtt szégyenszemre elvesztem az eszem. Hagyom, hogy elfordítsa a fejét, sőt én magam is arrébb lépek kicsit. A betegséggel sújtott vadak ösztönével húzódom el tőle, és bár nem vagyok oda az alkoholért mostanság, azért könyörtelenül leküldöm a torkomon az első kortyot, mintegy büntetve magam az ostoba viselkedésemért. Amíg beszél, eltávolodom egy-két métert, és a vaskos asztalnak dőlve, biztosabb távolságból fordulok ismét felé. Igen, itt jobb. Kívül a bűvkörön, visszahúzódva a saját falaim mögé, ahonnan gátlástalanul méregethetem és elemezhetem újra azt, amit közelről túl kaotikusnak találtam. Ezzel csak az a baj, hogy most már távolabbról sem értek még annyit sem, mint eddig, de azt határozottan érzem, hogy miként a whiskey égette végig a torkom, Aalyena jelenléte is lassú perzselésbe kezd, és megbillogozza az elmém. Újra beleiszom a poharamba, hogy leöblítsem a furcsa ízt, amit ez a gondolat idéz elő nem csak a számban, de az egész lényemben. Az angyal azonban csak fogja a poharat, és nem iszik bele, ezért az, hogy én már a második kortyot küldöm le, és mindjárt kiürítem a poharat, enyhe szégyenérzettel tölt el, pedig ha valaki, én aztán nem vagyok iszákos fajta, ezt mindenki tudja. Még az is előfordul, hogy akik jól ismernek, barátságos gúnyolódás tárgyává tesznek állandó józanságom miatt. Bezzeg ha most látnának... Látszik vajon bármi is íz őrlődésből rajtam? Próbálok inkább Aalyena szavaira figyelni, hogy ne ezzel törődjek, elvégre én kérdeztem tőle, hogy ne fulladjon kínos csendbe a pillanat, de azon kapom magam, hogy kissé felvont szemöldökkel, és most már határozottan mosolyogva nézek rá a dicséret miatt, még ha a vélemény nem is nekem, hanem újdonsült otthonomnak szól. Kétségeim közé befurakszik a derű, mint egy bolyhos macska, és dorombolni kezd. - Örülök, hogy így gondolod. Őszinteségem ezúttal diplomatára egyáltalán nem jellemző módon teljesen kontrollálatlanul tör elő belőlem, mintha a válaszától bármi is függne, és tetszésével legalábbis megmenekültem volna valamitől. Leteszem a poharat magam mellé, pedig van még benne, de ő sem iszik. Újabb egy-két másodperces csend terem köztünk, de mielőtt bármit is szólhatnék, pittyen valami, és az érzékeny csend ripityára törik. Nincs bennem rosszallás, csak némi meglepettség, de a pillantásában egyből felfedezek valamit abból, amit még a MET-en láttam, és azóta nem. Hűvösséget. Profizmust, távolságot. Ezúttal Aalyenát, a tudóst keresik, ő pedig máris átvedlik a szerepbe. Figyelem, ahogy kotorászik. Mosolyom kissé csalódottá válik, de mikor meglátom a reakcióját, teljesen el is tűnik. Az angyal személyes aurájában szinte kézzel foghatóvá válik a hideg, lágy, csábító mozdulatai is jégszoborrá merevednek. - Mi a baj? - kérdezem kiegyenesedve, ellökve magam az asztal szélétől, automatikusan közelebb lépve hozzá, de egyszeriben kilométernyi távolságban érzem magam tőle. Ugyanakkor szólalok meg, amikor ő már magyarázatnak nem nevezhető szavakkal búcsút int, és elindul. Aggodalom rántja össze a gyomrom, de Aalyena hirtelen olyan kemény, olyan rideg lesz, hogy tudom, hogy felesleges lenne bármit is tennem. Ezért összeszoruló állkapoccsal, tehetetlenül nézem, ahogy elviharzik. Üres tekintettel meredek arra, amerre eltűnt, még azt is hallom, ahogy a kocsijával elviharzik. Ahogy eltűnik előlem, helyét újabb ezernyi kérdőjel veszi át, betölti a teret, belecsobban a poharamba, előbújik az asztal alól, leesik a plafonról, mocorog a hátam mögött. Megdörgölöm a halántékom, és elégedetlenül, frusztráltan nyúlok az italomért, amit egyetlen korttyal el is tüntetek, lenyelve vele számtalan, kimondatlan kérdést.
Higgadtság. Nyugalom. Szenvtelenség. Vyvegar. Egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogyan csinálja. Nem mintha nem találkoztam volna már hozzá hasonlókkal... De mégis. Talán én is pontosan így idegesítem a környezetemet. Talán. Biztos. Nem érdekel.
Hiszem, hogy jó emberismerő vagyok. Tudom. Annak kell lennem. Valamiért sohasem szerettem igazán egyik diplomácia kasztjába tartozó társaságát sem - talán mert ők testesítik mert az a higgadtságot vita közben, amelyre én is vágyom. Ők azok egy részről, ami én csak szeretnék lenni. Akarom hinni, hogy az vagyok, de... Fogalmam sincsen. Nem tudom, mi járhat a fejében; elkalandozom, így csak azt remélem, hogy ő sem tudja, mi jár az enyémben.
Nem jut el más tudatomig, csak a borostyán színű ital. Úgy érzem, vérem felforr; hálát adok annak a kevés alapozónak, ami segít elrejteni arcom pírját. Mélyen a sárkány szemébe nézve veszem el a kristálypoharat. Állom a tekintetét, sőt, talán keresek valamit a bölcs, sokat látott szempárban. Túl sokáig - tudom, hogy sokkal tovább, mint kellene és illene - vetem rá zafír pillantásom. Hogy az most hideg-e, mint egy hajókat romboló jégtömb, vagy inkább látja benne a zavarodott vizet, vagy a derűs égboltot... Nem tudom. Nagyon sokat megadnék azért, hogy tudhassam, mit tud kiolvasni pillantásomból. Már annak is örülnék, hogyha magamban megtudnám fogalmazni, mi játszódik le bennem. Az ördögi körnek tűnő gondolataim - mely Vyvegar kilétén és benyomásain pörögtek - most zavartan törik meg a szabályos formát, őskáoszt idézve elő. Legszívesebben ordítanék, toporzékolnék, véresre vakarnám a saját arcomat, csak hogy meg tudjak magamtól szabadulni. Holt részegre innám magam, vagy a halálba száguldanék a hegyi szerpentineken... Akármit. Saját fejem rabjává kezdek válni - és a mai este jelentősen meglendítette az amúgy is pengeélen táncoló egyensúlyt.
Elveszem a poharat mielőbb, majd félprofilban elfordulok, mintha az egyik antik bútort kezdeném tanulmányozni. Azt sem tudom, mire nézek. Kérdése tökéletes helyen hangzik el; anélkül, hogy lenne időm - hogy hagynék magamnak időt - arra, hogy belekortyoljak a mámorító illatú italba, szólásra nyitom a számat: - Szerintem gyönyörű. - Őszintén beszélek, kivételesen. Amíg a házigazda a többi lénnyel foglalkozott, volt időm körbepillantani az általam látott helyiségekben. Mindig is szerettem az ehhez hasonló helyeket, de hogy pontosan mi fogott meg benne... Nem vagyok egy művészlélek, így ha akarnám se tudnám szavakba önteni. Talán ez az egész... - Régi korok hangulatát hozza. Kicsit eszébe juttatja az embernek, hogy mikor is született. - Vastag kőfalak, kecsesen erősek. Olyan, mint amilyen én szeretnék lenni. - Letisztult, de mégis antik, nem túlzásba eső a berendezés és maga az épület. Nekem tetszik - fejezem be egyszerűen. Mert nem akarok és nem tudok tovább erről beszélni. Szépen ívelt számról a szavak számomra is meglepő módon - jól - hangzanak. Nem merek és nem akarok Vyvegar felé pillantani, de végül megteszem.
Akármit is válaszol, figyelmesen hallgatom. A kristálypohár továbbra is kínzó csábításként fekszik jéghideg kezemben; még nem kortyoltam bele a nemes italba. Még... Azt hiszem, az Égiek velünk vannak. Szeretnek engem és Vyvegart is. meg a kastélyát. Talán még Jungle-t, a sofőrömet is. Mindenki jól jár. Telefonhoz hasonló készülékem, melyen csakis négy készülék képes engem elérni vészjósló pittyegésbe kezd apró táskám kevésbé mély... mélyén. Szabadkozva, bár inkább érzelemmentesen Vyvegar felé pillantok; tekintetem akaratlanul is végigsiklik állcsontjának vonalán. Elsőre megfogom az apró, fekete kis ketyerét és leolvasom róla a biztonsági kódot. Egyszeriben éber leszek, mintha legalább kilöktek volna egy pár kilométer magasan száguldó repülőgépből és szárnyak nélkül zuhannék a föld felé.
#307 - áll a kis kijelzőn. Eddig még sohasem találkoztam vele a programozás óta, és reméltem, hogy sohasem fogok. A laboratórium. A kísérletem. Ez nem lehet. Igyekszem nem gondolni a legrosszabbra - arra, hogy sok évnyi munka veszett el, miközben a cél már nincsen messze -, de nem megy. Arcomra némi ijedtség biztosan kiül; izmaim összerándulnak a feszültségtől. - Sajnálom, Vyvegar, de mennem kell. Köszönöm ezt az estét, csodás volt. Elnézésed kérem a gyors távozásomért, egyszer kárpótollak érte. - Mintha nem is én mondanám. Ugyan a szavaknak súlya van, egy kiskanálba is több érzelem szorult, mint a mondataimba. Azzal elviharzok. Nem várom meg a választ. Csak elindulok az ajtó felé és kitessékelem magamat. Nem törődök azzal, hogy a kabátom ott maradt. Futva rohanok le a lépcsőn - már amennyire a tűsarkú cipőm ezt engedi. Jungle - biztosan odaszólt neki a kód küldője - pontosan akkor ér oda a lépcső aljához, amikor én is. Most nem fárad azzal, hogy ajtót nyisson, pontosan tudja a 307-es kód jelentését. A fekete limuzin csikorgó kerekekkel, még nyitott ajtóval indul el; ki a birtokról, messze, minél messzebb...
Vendég
Don't Hide Your Real Face
Vendég
Tárgy: Re: folyosók Hétf. 21 Dec. 2015 - 0:01
Aalyena & Vyvegar
Fáradt vagyok. Az utóbbi időben túl sokszor és túl intenzíven élem át ezt. Ez nem a kellemes fajta fáradtság, amit akkor érzünk, ha egész napos munka után kimerülten leülünk este, és az elszundítás előtt még érezzük, ahogy testünk minden pontja, vagy elménk minden kis szeglete zsibong az élettől, a tettektől való fáradtságtól. Nem. Én éppen a tehetetlenség bénító rozsdájától kezdek elfáradni. Mintha láthatatlan indák nőnének körül, szegeznének a földhöz, és sárkány énem minden része gyűlöli az érzést. Nem tudok mozdulni, el sem tudom dönteni, merre kellene kitörnöm, de mire elszánnám magam, már késő, és mélyen legbelül rettegek attól, hogy valóban eljön majd a pillanat, amikor már lényegtelen lesz, merre indulnék el, mert úgysem jutok sehová. Ez a kis tüske befúródik a gondolataim közé, és bár sosem vágytam nagyobb hatalomra annál, amivel meg tudtam védeni azt, ami az enyém, mostanában tehetetlenségem eredetét a saját hatásköröm lényegtelenségében vélem megtalálni. Azok a dolgok, amik történnek, kívül esnek azon a körön, ahová elér a kezem és egyáltalán, ameddig ellátok. Nem tehetek róla, a természetem olyan, hogy kézben akarom tartani azt, ami körülvesz. Vagyunk így ezzel páran, sejtésem szerint Aalyena sem a kifejezetten alárendelt típus, sőt, már maga a gondolat is nevetségesnek tetszik. Rajta mégsem látom a fásultságot, amit én érzek, de mikor ránézek, saját tompultságom is csökken valamelyest. Persze Aalyena társaságában érzéketlennek és közömbösnek maradni meglehetősen természetellenesnek tűnne, elvégre egy ilyen jelenség nem csak a szemet ejti rabul, de attól függően, mi az, amit az idegenekben először szemügyre veszünk, Aalyena testet-lelket-elmét képes rabigába hajtani egyetlen röpke szempillantás alatt. Talán sosem fogom megtudni, mi jár a fejében, hogy mi hajtja, hogy mi a végcélja, ha egyáltalán van. Lehet, hogy most elsétál, és soha többé nem lesz alkalmam, hogy kiderítsem, milyen is valójában. Jelen állapotomban abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán képes lennék felkelteni a figyelmét annyira, hogy őszinteségének legalább csak egy kis részét előcsaljam valamivel, és ez bizony frusztrál. Egészen másfajta zavar és kellemetlenség ez, mint a kimerültségemből adódó lassú küzdelem valami láthatatlannal. Inkább az újdonság varázsa, amire nem voltam felkészülve, hiszen 800 évesen, különösen úgy, hogy már pályafutásom elejétől a diplomácia berkein belül szolgáltam, ezáltal pedig tengernyi élőlényt ismertem meg kívül-belül. Nekem nem könnyű újat mutatni, és talán ő sem új, csak más. Az pedig különösen meglepő, hogy éppen ő az, aki ennyire felpiszkálta a kíváncsiságom. Végig itt volt a szemem előtt, a második kör oszlopos tagja, és még híres-hírhedt, "dicső" tetteinek egy része is közszájon forog, ahogy képességei és sikerei is, mégsem fordítottam eddig nagy figyelmet rá. Miért is tettem volna?Mindannyiunknak megvan a maga helye és feladata, nekünk pedig semmi dolgunk nem volt egymással. Talán aggódnom kellene, hogy tudomány és diplomácia kényszerből kezd ugyanabba az irányba mozdulni, de jelen pillanatban ez nem zavar annyira. Még elégedett is lennék a dolgok alakulásával, ha nem gomolyogna elmém mélyén az eljövendő kudarc és legyőzöttség árnyéka, aminek semmi köze Aalyenához, annál több azonban a biztonság és a béke fenntartásához. Ebben a kötelességtudatban élek évszázadok óta, és éppen ez a kötelességtudat az, ami most olyan alattomosan fojtogat. De Aalyena társaságában mindez közel másodrangú problémának tűnik. Szívesebben kocogtatnám a jégkérget az angyal körül, hogy lekaparván végül belássak alá, de erre kicsi az esély. Nyilvánvaló, hogy Aalyenanak számtalanszor kellett már átélnie ostromot, amit könnyűszerrel visszavert, legyen szó kéjsóvár férfiakról, féltékeny nőkről, rivális tudósokról vagy arrogáns szerencsejátékosokról. Talán a tudomány kasztjához tartozik, de ízig-vérig harcos, ez egyértelmű. Küzd, csak nem hevesen és nem látványosan. Okosabb ő annál, és tudja, hogyan terelje el mások figyelmét, ezért még inkább szemmel tartom, attól tartva, hogy valamit elmulasztok. De ha nem tudom, mit keressek, akkor hogy fogom észrevenni? Nincs sok értelme, mert a végén úgy sétál majd ki innen, hogy semmivel sem lettem okosabb. Nem olyan nagy baj ez, legalább addig is elfoglalom magam, és nem az üresen kongó kastélyban kergetőzöm saját baljós megérzéseimmel, ám mégis csak nyugodtabb lennék, ha meg tudnám érteni őt. Egyszer-kétszer találkoztunk azelőtt, puszta szépsége önmagában akkor nem jelentett számomra semmit, ahogy most sem. Rengeteg gyönyörű nővel találkoztam már, de az alakok és színek összhangját egy egyszerű festőművész is képes megalkotni. A belső már más kérdés. Bárhogy igyekszem is lemondani az Aalyenával kapcsolatos kérdéseimről, vannak rejtélyek, amik nem hagyják nyugodni az embert. Ne gondolj a piros színre - adják ki az utasítást. Mire gondolsz ekkor? Persze, hogy a piros színre. Aalyena ugyanilyen eset. "Ne törődj vele, hagyd menni, van más dolgod is." De ha elmegy egy szó nélkül, a vele kapcsolatos kérdőjelek csak hozzáadódnak a többi gondolathoz, és még nyugtalanabbá tesznek. Hirtelen megfogalmazódik bennem a kívánság, bár ne léptem volna oda hozzá a gálán... Ugyanakkor azóta is apró mentőövként funkcionálnak a vele kapcsolatos kósza elméleteim, emlékeim, gondolataim, ahányszor csak eszembe jutnak. Ha beleőrülök ebbe, nem lesz rosszabb annál, mint ha a világunk jövőjével kapcsolatos aggodalmaim miatt veszíteném el az eszem. - Köszönöm - biccentek végül egy aprót, mit sem mutatva meg a fejemben kavargó, kibogozhatatlan szálakból. Lépéseim higgadtsága sem árulja el a bennem lévő kétségeket és őrlődést. Aalyena nem ismer. Jerichonak feltűnt volna mindez, hűséges asszisztensem szeme is éles, és valószínűleg Laylah is észrevenné a feszültség és fásultság különös elegyét rajtam, de szerencsére ennek az angyalnak képtelenség, hogy ennyire jó legyen a megfigyelőképessége. Meg aztán a helyzet is valószínűleg eltereli kissé a figyelmét, és azt sem gondolom, hogy Kono Hana halála valóban ennyire hidegen hagyta volna, mint amilyennek tűnik. Magam sem tudom, mit várok tőle; hogy él-e az udvariasságból felkínált itallal, amit ennek ellenére szívesen vennék, ha elfogadna, vagy hogy kapva kap az alkalmon, és elutasítja az időre és a többiek távozására kenve az indulás sürgősségét. Viselkedése azonban egy pillanatra megváltozik, habár nem igazán tudom mihez viszonyítani. A gálán és ma este két különböző arcát láttam. Két különböző maszkot, ez nem kérdés, de ha sokáig folytatja, egy idő után én sem fogom tudni megmondani, hogy a számtalan arc közül vajon melyik lehet a valódi. Nem lepődöm hát meg igazán, mikor elfogadja az ajánlatot, de nem is élem bele magam semmibe. Már-már közönyösen veszem tudomásul a választását. - Akkor whiskey. Máris töltök az aranyló italból, neki is és magamnak is. Nem igazán foglalkoztat a márkája, a származása, vagy egyáltalán bármi, csak örülök, hogy újabb öt perc áll rendelkezésemre, hogy esélytelen, néma kutakodással tölthessem a kis időt, amit Aalyena a társaságomban tölt. Átnyújtom neki a poharát, és ezúttal leplezetlen érdeklődéssel fürkészem az arcát, hogy rájöjjek, az imént mit láthattam rajta. - Milyennek találod a kastélyt? - kezdek bele egy könnyed, gyors témába, ami egy ital mellé még éppen belefér. A világmegváltásról egyetlen whiskey felett nem lehet diskurzust folytatni, és hogy kér-e még egyet, abban erősen kételkedem.
Szakmaiság. Elnyújtva, visszhangot verve szól a fejemben, különben nem tudnám megcsinálni. Szakmaiság, semmi más. Talán megdöbben magában azon, hogy ennyire hideg vagyok? Akkor nem ismersz, Baby. Még végig sem gondolom, amikor már fejbe tudnám magamat vágni. Csak Vyvegar, semmi más elnevezés, még csak magamban sem. És a szakmaiság normális. Ez az, amit TE csinálsz. – szól lekezelően az idegesítő kis hang. - Jelenleg nincsen más, de ha eszembe jut valaki, szólok – válaszolom gondolkodás nélkül. Normális esetben az első három szó után levinném a hangsúlyt, és elsétálnék. De neeeeem, én mit csinálok? Akarva-akaratlanul is, de felhozom a viszontlátás lehetőségét. Hülye, hülye, HÜLYE!
Szám csalfa mosolyra húzódik, és legnagyobb meglepetésemre kicsit feszültté válik. Megelőz, mire sikerül összeraknom, hogy nagy valószínűség szerint vérig sértettem. Mondanám, hogy véletlenül sem tekintek rá prédaként, vagy akármi másként, de ez nem lenne igaz. A „csak munkatárs” kifejezés nem helytálló; de nem elég az, hogy ez a halálba idegesít. Á, már hogy is lenne elég?! Valószínűleg a halálba idegesítem ezzel őt is. Magamban felsorolok pár eshetőséget azzal kapcsolatban, hogy mik járhatnak még viselkedésemmel kapcsán a fejében, majd egy gyors fejszámítást követően arra jutok, hogy több, mint 0,5-es valószínűség szerint egy hülye kurvának néz. Ha ez nem így van, akkor vagy matekból vagyok nagyon hülye (tudom, hogy ez nem így van), vagy még annyira sem ismerem, mint amennyire elsőre gondoltam, hogy igen.
Túl későn esik le, hogy amíg saját magamat szapulom, addig ő értetlenül állhat mindez előtt. Lopva rápillantok, és csak remélem, hogy pont annyira volt elfoglalva a saját gondolataival, mint én, és ennél fogva nem vette észre, hogy tudatalattimban egy K.O.-ra menő boxmérkőzés játszódott le szóban. Vészesen közeledünk az ajtó felé, és tudom, hogy mennem kellene, de udvariatlanság lenne csak úgy elköszönni. Ő talán azon filózik, hogy hogyan tegyen ki a lehető legudvariasabban, végül megszólal, majd csaknem véget vetek az esténk közös részének egy egyszerű és nyers „Köszönöm az estét, viszlát!”-tal. De nem; kínzó, idegesítő, mocskos csábítóm - az alkohol - ezüsttálcán kínálja fel magát, hogy aztán a tálca gazdája is feltehesse a kérdését szóban. Oh, shit!
Elegánsan szeretnék nemet mondani. Majdnem megteszem, tényleg szólásra nyitom a számat, és rohadtul büszke vagyok közben magamra. A felemelő „megcsináltam” érzés mámora elborít, hogy aztán erővel, a háló mögé ütött röplabdaként csapjon vissza a földre. Tudom, hogy csak udvariasságból és mindennemű rosszindulat nélkül hozza szóba a vizet; de „Ki-ha-én-nem Aalyena” természetesen ezek után nem tud ellenállni. A „felhívás keringőre” c. epizód az, amelynek egyszerűen képtelen vagyok nemet mondani. Még akkor sem megy, hogyha ostobaságommal idiótát csinálok magamból. - Igen, köszönöm. Egy pohár whiskey jól esne – válaszolom egy nemesasszony higgadtságával, miközben a belül lakó kis szörnyeteg körmeivel kaparja sóvárogva húsomat. Tudom, hogy ezzel elástam magamat. Hogy nem fogom tudni megállni. Ne légy idióta!!! – süvít a kis hang, de figyelmen kívül hagyom. Az elrévült, csábításnak engedő, bizonyítani vágyó részem, mely meg akarja mutatni, hogy „őt aztán nem lehet leitatni”, elterülve fekszik a padlón, miközben az józan ész utolsó erőtartalékainak felélésével próbálja felrázni a létező összes módon. Mert ha én most azt a poharat a számhoz emelem – és tudom, hogy így lesz -, akkor Isten engem (és Vyvegart) úgy segéljen. Minden, amit eddig felépítettem apró porszemekké fog rombolódni, Vyvegar látni fogja, hogy ki is vagyok valójában. Sikítani tudnék, majd’ szétfeszít a magammal való vita, de egyszerűen nem vagyok képes kibírni addig, míg visszaérek legalább a kaszinóba. Vagy beülök az autóba – sofőrömnél biztosan ott lapul a laposüvege, és egészen határozottan tudom, hogy nem kellene kétszer kérnem. Értelmesebb felem feladja, visszavonulót fúj, magára hagy a megőrülni látszó belső szörnnyel és a hihetetlenül jóképű, magamhoz képest irracionális viselkedésre késztető sárkánnyal. Kösz.
Vendég
Don't Hide Your Real Face
Vendég
Tárgy: Re: folyosók Csüt. 26 Nov. 2015 - 19:12
Aalyena & Vyvegar
Aalyena minden bizonnyal megtalálná a módját, hogy akármilyen tömegből kilógjon, sé felhívja magára a figyelmet, mindezt úgy, hogy látszólag nem is tesz semmit. Egyszerűen csak van benne valami földöntúli vonzerő, olyasmi, amivel a húsevő növény csalogatja magához a sóvárgó méheket. Ártalmatlannak is tűnhet, szerencsétlen méh azonban a lelke mélyén tudja, ha rá néz, és végül leszáll egyre, hogy halálos. Mégis megadja magát neki, túl nagy a csábítás, és mivel előbb-utóbb úgyis mind meghalunk, legalább egy ilyen jelenség, mint Aalyena, életünkben egyszer ránk ragyogott sötét fényével. Van, aki számára ez a csalóka dicsőség jelenti élete csúcspontját, de nekünk, akik nem vagyunk egészen emberek, nem kell ilyen késztetésektől szenvednünk. Legalábbis nem mindannyiunknak. Aalyena szépségét magabiztossága és öntudata támasztják alá, és emelik magasba. Tökéletesen tisztában van a megjelenésével és azzal, hogy mások mit látnak, amikor ránéznek. Ebben rejlik a hatalma. Részben az enyém is, de az ő esetében vakon tapogatózom, mikor azon tanakodom, miért csinálja. Mihez kell neki ez? Nem akarja meghódítani a világot, leigázni a gyengéket, megtörni az erőseket, nem tudok róla, hogy meg akarná változtatni a világot, és erősen kétlem, hogy olyan nagy örömet okozna neki a másokkal való játék és a sorból való kilógás, hogy erre tegye fel az életét. Akkor miért csinálja? Roppant frusztráló érzés, amikor ilyen kérdések zilálják szét az ember higgadtságát, mert ezeken lehet tanakodni. Észre sem veszed, és az agyad máris elméleteket gyártott a semmiből, amikbe olyan kétségbeeséssel kapaszkodik, hogy egy idő után magad is elhiszed őket. A kérdések, amikre nem kaphatsz választ, végzetesek lehetnek, nekem pedig jó ideje nem volt alkalmam gyakorolni, hogyan győzzem le a viszketést, amit okoznak. Az egyetlen módszer, amit jelenleg elérhetőnek találok, hogy egyszerűen nem veszek róluk tudomást, már amennyire tőlem telik, amikor a kérdés tárgya mellettem sétál teljes pompájában, lénye minden jellegzetességét kihangsúlyozva. - Lehet. Ha megadod az elérhetőségét, akkor majd én kiderítem. Persze ő is eljöhet személyesen ide vagy a céghez, végül is mindegy, majd szakítok rá időt. Bárhogy is legyen, mint láthattad, akad még üres poszt. Ha szerinted ennyire hasznos lenne számára, akkor mindenképp szorítunk neki helyet valahol, de ha valaki más is eszedbe jutna, róluk is szívesen hallanék. Előzékeny mosollyal toldom meg a szavaim, de ez kissé hamis mosoly. Inkább az udvariasság jele, mint az őszinte örömé, habár kétségkívül teljesítette az egyszerű kérésemet, és semmivel sem mondott többet vagy kevesebbet annál, mint amire a kérdés vonatkozott. Jobban zavar a tény, hogy én magam sem tudtam belőle többet kibogozni. Egyenes volt, szakmai, a maga módján teljesen korrekt. Ellenben a kis kérdés, amivel lezárta a válaszát, már egészen más megvilágításba helyezi a dolgokat. Mintha egyik pillanatról a másikra szerepet váltott volna. Egy kissé ingerlékenynek érzem magam a viselkedésétől, ami teljesen irracionális részemről. Gondolom, örülnöm kéne, vagy legalábbis kitüntetve kellene éreznem magam, hogy figyel rám, hogy ismét nekem szenteli az idejét, hajlandó volt elszakadni, sőt lemaradni a többiektől, csak hogy ilyen butaságokkal zaklassam ilyen időkben, és engem mégis zavar, hogy így kezel. Az előbb egyáltalán nem ilyen volt, az incselkedő álarcát csak most kapta magára, és nem tudom, mit tettem, hogy ezt a reakciót váltottam ki belőle. Vagy éppenséggel valamit elmulasztottam? Az azonban biztos, hogy nem akarok ilyen játékba kezdeni, itt és most semmiképp, hiszen nincs közönség, nincs kinek előadni. Előttem pedig nem is kellene játszania a fenevadat, ami bárkit és bármit elkap, ha akar, csak hogy bebizonyítson valamit, amit személy szerint nem értek, és nem is igen érdekel. Hallottam róla, és volt szerencsém élőben is megfigyelni az eljárást, közel álltam a lángokhoz, éreztem a melegét, de időben elrántottam a kezem. Nem ismerem őt eléggé, annyit mégis tudok, hogy az ereje és a hatalma nem ebben a kacérkodó, buja viselkedésben van, bármit higgyen, és engem furcsamód zavar a magáról alkotott kép hiányossága vagy torzulása. Csalódom egy kicsit, azt hiszem, vagy egyszerűen csak nem tetszik azt látni, amikor valaki félreérti saját magát, elfecsérli a tehetségét, vagy alábecsüli a saját képességeit. Csak egy gyors, jelentéktelen pillantással veszem tudomásul a lázító mozdulatát, és a gesztust, amit nehéz figyelmen kívül hagynom még nekem is, de másképp nem reagálok rá. Inkább folytatom az utam, lassan, hogy ne higgye, hogy hátra akarom hagyni, de elég gyorsan ahhoz, hogy elég egyértelmű legyen, nem vagyok ma fogékony az ilyesmire. Talán azt hiszi majd, hogy engem is a gyász tart vissza attól, hogy viszonozzam a flörtölést, talán félreérti, habár magam sem tudom, miként magyarázhatnám el neki a gondolataimat. Értékelem a tudomány második körében betöltött szerepéért, értékelem, hogy ilyen magasra jutott, hogy okos és hogy gyönyörű, értékelem, hogy tud bánni másokkal, és a benne rejlő erő is vonzó, aminek sem a forrását, sem a történetét nem ismerem, de tudom, érzem, hogy ott van. Aalyena az a típus, aki rongyokban és megtépve is magára tudná vonni egy egész terem figyelmét, és szinte szó nélkül kivívná az alázatot és a tiszteletet, ő mégis igyekszik a testére terelni a tekintetet és minden más érzékszervet is. Gondolom azért, mert tudja, hogy a legtöbb élőlényt így a legkönnyebb az ujjai köré csavarni. Kissé zavar, hogy ennyire alábecsül engem is, de valahol szórakoztató is a gondolat, hogy egy ilyen ügyes szerencsejátékos és emberismerő kétszer is elköveti ugyanazt a hibát velem szemben. Lehet, hogy ideje lenne leülnöm kártyázni? Kár, hogy engem nem hoz úgy lázba a másokkal való ilyesfajta játék. Én egészen más területen szoktam kihasználni az emberismeretemet, és annak semmi köze a hazardírozáshoz. A rövid beszélgetés közben észre sem vettem, hogy a vendégek mindannyian eltűntek. A csendes kis sétánk, úgy látszik, hosszabb volt, mint amilyennek tűnt. Kényelmetlen kis érzés támad bennem, mikor ebbe belegondolok, hiszen tovább tartott varázsa alatt ez a nő, mint hittem. Ma este nincs győztes a csatában, amibe észrevétlenül keveredtem bele. - Nos, csak ennyit szerettem volna. Nem tartóztatlak tovább, mehetsz, teszem hozzá gondolatban, de valójában nem mondom ki a szavakat. Erőteljes kisugárzása ellenére van valami megnyugtató a jelenlétében. Mint a szélcsengők csilingelése vihar előtt, de nem fogom itt tartani, nem is tudnék vele mit kezdeni. Nem fogom ráerőltetni a társaságom, érzésem szerint én lennék az, aki jobban szenvedne egy kierőszakolt társalgásban, ezért inkább megfordulok, hogy elbúcsúzzak, ám észreveszem az italokat. A kényszeredettnek és igencsak udvariatlannak tűnő kitessékelés helyett így oldhatom kicsit a helyzetet azzal, ha egy koccintás után eresztem útjára. Amúgy sem gondolom, hogy szívesen időzne itt, de a legutolsó dolog, amire most vágyom, hogy megsértsem vagy elriasszam azzal, hogy hűvösen jó éjszakát kívánok, holott fogalmam sincs, mit kéne neki mondanom, hogy ez ne történjen meg. Nem tudhatom, melyik énjét veszi elő a következő pillanatban, milyen okot talál majd itt hagyni, vagy mivel próbálkozik, hogy engem is az áldozatai körébe sorolhasson, ezért a biztonságos semlegesség jelenti a legkisebb veszélyt. Nincs sok üveg, a választék nem túl gazdag, nem partit adtam, csak lehetőséget egy kis eszmecserére a hellyel kapcsolatban. Nem is sokan éltek az alkohol adta kétes értékű segítséggel, ezért a kevés palack ellenére bőven van még miből inni. Már egy ideje nem érzem a finom italok által okozott érzéki örömöt, de a helyzet miatt kész vagyok leerőltetni a torkomon egy kortyot. Sehol senki, csak a nagy és immár üres asztal, meg a poharak jelzik, hogy nemrég itt még egy kisebb összejövetel zajlott. A csend azonban kezd kínossá válni, ezért az üvegekhez sétálok, megfogok két poharat és onnan pillantok csak rá. - Megkínálhatlak még valamivel? - nézek a szemébe, amiben most valami furcsa kis fény villan. Csak nem értette félre...? Komolyan elhinné, hogy le akarom itatni? Én? Itt és most? A gondolattól, bármilyen butaság még csak a feltevés is, kissé oldódik bennem a csomó, és halványan elmosolyodom, tekintetem hűvöse melegszik egy kicsit a váratlan derűtől. - Vízzel? - teszem hozzá tettetett óvatossággal, és csupán egy hajszállal szélesebb mosollyal a szám sarkában. Tudom, hogy nem erre gondolt, semmi oka ilyen ostoba és durva dolgot feltételezni rólam, de a már-már riadtságnak tűnő, furcsa kifejezést, ami átsuhant az arcán, mással nemigen magyarázhatná egy külső szemlélő, jelen pillanatban pedig rajtunk kívül az egész világ csak szemlélője lehet ennek a pillanatnak. Nekem kell hát rájönnöm, mi volt ez.
Tudom, hogy észrevette. Annyira vagyok benne biztos, mint ahogyan itt áll előttem. Igazából… Egyszerűen csak nem tudom magamban hová tenni őt. Nem értem, hogy miért pont én. Hogy miért pont nekem szól, még akkor is, hogyha munkáról van szó. Talán mert te vagy az egyetlen, aki nincsen feketében… Lényegében ez egy racionális döntés lenne, de… Ez annyira egyszerű. Túlzottan egyszerű, és Vyvegar sok minden, de nem az. Sok, túlzottan sok átlagos lénnyel és emberrel találkoztam már ahhoz, hogy lássam: a velem szemben álló sárkány gondolatait nagyon nehéz lenne követnem. Ő a második olyan élőlény, akivel nem szeretnék a zöld posztós asztal mellé kerülni. Ellael az első számú, akivel – ahogyan azt szentül megfogadtam a kinevezésemkor – sohasem ülök le játszani. És kicsinyes okom van rá: nem szeretnék veszíteni. Valójában már azt sem igazán tudom, hogy az milyen. Mert ha jobban belegondolok… Olyan mértékben váltam maximalistává, hogy igazándiból nem csoda, ha a környezetem nem szeretne jobban megismerni. Bár ez a célom, szóval… És akkor itt van ez a sárkány. Nem tudom hová tenni, hiába igyekszem az ő szemével nézni a dolgokat, nem sikerül. És ez idegesít, majdnem annyira, mint a saját hibám. A tudat pedig, hogy biztosan észreveszi ezt rajtam csak még jobban felb*sz. Egy szemöldökhúzást kapok válaszul, ami annyi dolgot jelenthet, hogy ennyi erőből elém tehetett volna egy marék sót is, vagy kukacot. Vagy tudja az ég, hogy mit. Akármit.
Megdobom teljesen oktalanul egy halvány mosollyal, amire szomorúan...? Csalódottan...? Unottan...? Szóval végigpillant rajtam. Sok minden fut át a fejemen, legelőször az, hogy tényleg ennyire hervasztó annak a gondolata is, hogy én mosolygok. Szuper! Mély levegőt vesz, majd látom, hogy uralkodnia kell magán. De miért is? Mert időközben rájött, hogy rossz embert hívott el a vendégei közül, hogy mégsem fogok tudni neki válaszolni? Acsarkodó sündisznóként visít a kis hang, hogy de igenis, ő tud válaszolni mindenre. Az tény, hogy magabiztos vagyok, de elhessegetem az egoizmus ilyen mértékű megnyilvánulásának gondolatát is. Apropó… Vendégek. Szépen lassan, de kezdenek eltűnni a lények, mindenki megy haza, hogy egyedül üljön a fekete gyászruhájában… A francokat! Szerintem az első adandó alkalommal átöltöznek és mennek többen is élvezni az estét. Nem hinném, hogy minden egyes jelenlévő annyira közel állt Kono Hanához, hogy a kasztrendszer és a vezetés felé mutatott tiszteleten kívül is gyászoljon. Bár… Ez mindenkinek a saját lelkiismeretére van bízva.
Lassan elindul és a képeket nézve szedi össze a gondolatait. Tudom, hogy ezt csinálja. Én is valahogyan így tennék az ő helyében, sőt… Lényegében így is teszek. Aztán végül hiába próbálkozom, nem sikerül összekaparni a racionálisabb felem maradékát. Az sajnos most nagyon nem szeretne előjönni tudatalattim mélységes mélyéről. - Ó! – szalad ki a számon. Az Úr lássa lelkemet, én gondoltam már mindenre. Lehetőségek rengetegje véres késsel hasított át az agyamon, hogy aztán… Csak ennyi?! Csalódott vagyok, és bármennyire is nem szeretném, egy fél pillanatra kiül az arcomra. Századmásodpercek alatt rendezem vonásaimat, majd lassítok lépteimen, hogy neki kelljen hozzám igazodnia. Magassarkúm ellenére is felfelé kell néznem enyhén, hogy a szemébe tudjak pillantani. Mert igen… Nem találkoztunk eddig túl sokszor, és a bálon túlzottan is sokat kapott a „bohém színésznőből”. Most azonban találkozhat a második kör terciusával. Jó szórakozást, Drága! - Van a tudomány kasztjában, az alattam lévő körök vonalában egy dzsinn. Két héttel ezelőtt nevezték ki a nyolcadik kör tagjává; legalulról, a semmiből jött, még nincsen száz éves, de szerintem ő megfelelő lenne számodra. Nem lenne gond, sőt mi több, öröm lenne számára, hogyha ezt a munkát végezhetné. Az elektronikus rendszerekhez korának ellenére is úgy ért, mint ahogyan én; azonban más téren hiányosságokkal küzd, melyeket itt pótolhatna. Ez a kastély megfelelő munka- és tanulóhely lenne számára. – Hangom olyan mértékben szenvtelen, mintha nem egy lény, hanem egy darab hús sorsáról döntenék éppen. Valójában nyolcadik körös révén… Semmi beleszólása abba, hogy hol és mit csinál, viszont ez egy hatalmas lehetőség lenne neki. Őszintén el kell mondjam, hogy amikor egyszer jártam abban a kutatóépületnek nevezett katasztrófában, ahol most dolgozik, kis híján kényelmetlen helyzetbe hozott a kérdéseivel. Végül szerencsére sikerült válaszolnom mindenre, azonban az ő tudása - a fizikát kivéve - a természettudományokból nem kis mértékben hiányos. - Ő megfelelne neked? – kérdezem enyhén félrebillentett fejjel. Tényleg, mintha egy darabnyi sertéscombot kínálnál… Valójában pedig… A francba is, de már megint önálló életre kelt a testem. Vörös ajkaimon játékos mosoly húzódik, pilláim lassan le s fel ereszkedve hívják ki a sárkány a… Mire is? Ó, Aalyena!
Időközben sétánk visszakanyarodott az étkezőasztalhoz, ahonnan a vacsora maradványait már eltakarította a személyzet. Egy ezüsttálcán lévő lefordított poharakon kívül csak pár üvegnyi minőségi alkohol díszíti a hófehér abroszt. Illetve… Ketten maradtunk. Csak. Mi. Ketten. Te jó ég!
Vendég
Don't Hide Your Real Face
Vendég
Tárgy: Re: folyosók Hétf. 9 Nov. 2015 - 15:04
Aalyena & Vyvegar
Aalyena rendkívüli szépség és egyedülállóan erős nő. Játszik másokkal, gátlástalanul rángatja őket zsinóron anélkül, hogy félne, hogy elszakada madzag, mintha az is az ő hatalma alatt állna, engem viszont soha, senki nem vert még láncra, és az biztos, hogy nem is fog. Még egy ilyen jelenség sem, mint ő. Kissé megrándul a szám széle, ahogy rájövök, hogy ismét játékba kezdett, talán önkéntelenül, talán teljesen tudatosan. Szeme kékje nem riaszt meg, nem borzaszt el, nem dermeszt jéggé. Ez csak egy kifinomult, értelmes szempár, ami mindent észre akar venni, és valóban, forró pengeként vág át minden gyengébb ellenállást. De nem az enyémet. Addig állom a tekintetét, amíg eszembe nem jut, hogy részben miért is vagyunk itt. Hiába fürkészném még nyíltan az arcának a vonásait néma csendben, tudván, hogy úgysem érdekli különösebben, hiszen megszokhatta már mástól, nem teszem. Apró rezdülései halkak, szinte észrevehetetlenek, de a diszkrét, szinte már intim helyzet és a többiektől való elszakadásunk miatt ezek a kis rezzenések úgy pendülnek, mint cselló húrja a sötétben. Nagyon is jól hallom. Pontosabban látom, mert még a lélegzetünket is hallani lehetne, ha valaki arra figyelne, ám az egész nem tart tovább egy-két másodpercnél, mert a kérdés kicsúszik a számon. Nem tudok sokat róla, de a vak is láthatja, hogy nem az a típus, aki mások vállán sír. Hogy ez azért van így, mert az emberek kerülik el, vagy ő tolja arrébb az útból másikat határozott, sőt kegyetlen mozdulattal, ha az érdeklődik, most kiderült. Ugyanakkor nem zavarna az sem, ha kivétel lennék a sorban. Mindenki szeret kivétel lenni, bennem legalábbis él ez a csalóka, mondhatni arrogáns gondolat. Ám nem vagyok kivétel. Kérdésemet elengedi a füle mellett, ennél egyértelműbb választ azonban nem is adhatna. Mindezzel az a probléma, hogy amit el akarnak rejteni, és te mégis megtalálod, onnantól fogva a te felelősséged, hogy mihez kezdesz a tudással. Úgy teszel, mint aki nincs vele tisztában, és tiszteletben tartod a másik óhaját, vagy elhiteteted magaddal, hogy te jobban tudod, mi a jó neki, és már-már erőszakkal veszed rá, hogy hagyja abba a rejtőzködést? Mindkét esetre volt már példa, és az is megtörtént már, hogy én voltam az, aki lelepleződött. Senki sem olyan ügyes, mint amilyennek hiszi magát, néha jobbak, néha rosszabbak vagyunk a saját magunk által alkotott képnél, de ritkán látunk teljesen tisztán. Még Aalyena sem tökéletes ilyen szempontból. Másokban talán pontosan olvas, de önmagát, bárhogy igyekszik is, nem tudja úgy kordában tartani, mint szeretné, és képtelen száz százalékos pontossággal felmérni saját képességeit és hibáit. A tükörsosem mutat teljes képet. Lehetetlen küldetés ez, amibe kivétel nélkül mindenki belebukik egyszer, és abban is biztos vagyok, hogy észre fogja venni a saját botlását, akkor pedig esélyes, hogy önmagában való csalódottsága és dühe ellenem irányul majd. Egy ilyen erős egyéniség, mint ő, valószínű, hogy először mást támad, és csak utána kezdi magát marcongolni, márpedig én egyik esetnek sem szeretnék tanúja vagy áldozata lenni. Ezért a pillanatnyi habozása és a kérdés szavakkal való megválaszolásának hiánya után csak egy gyors pillantással, szemöldököm megrándulásával kérdezem, "Valóban?", nem is igazán tőle, inkább azoktól az árulkodó jelektől, amit még egy olyan profi sem rejthet el, mint ő. Nem állítom, hogy annyira jó emberismerő lennék, mint Aalyena, de az is tény, hogy ha valamire nagyon figyelünk, valamit nagyon el akarunk érni és minden idegszálunkat munkába állítjuk, akkor a legyőzhetetlennek tűnő esélyeket is meg tudjuk ugrani. Nem tudom pontosan, én mit is akarok elérni, de azt tudom, hogy az említett idegszálak úgy merednek Aalyena irányába, mintha az angyal következő lépésein és viselkedésén az életem múlna. Egy nevetséges kis töredékmásodpercig úgy hiszem, talán így is van, de aztán az érzés olyan gyorsan elszáll, ahogy jön. A régmúlt óvatossága és felkészültsége sosem fog magamra hagyni, még egy ilyen ártalmatlannak tűnő szituációban sem. De tényleg ártalmatlan? Túl sokszor láttam már, hogy egy jelentéktelennek beállított körülmény drasztikus eseménnyé nőtte ki magát. Drága mosolya ellenére enyhe csalódottsággal siklik végig a tekintetem a ruhán, egészen a földig, mintha az ujjaim, és nem a szemem simítanák a fénylő anyagot. Nincs ebben semmi az Aalyenaéhoz hasonló, kihívó gesztusokból, nem a testét méregetem, inkább csak a pillantásom fáradt meg a gondolatoktól. Elmém elzsibbadt a faltól, amit az angyal jelenségének rejtélyessége emelt bennem, és amit állandóan püffölök azóta is. Na meg ez a furcsa, passzív elutasítás is folyamatosan karistolja a gondolataim felszínét, mindennel és mindenkivel szemben tartja a távolságot, és a "mire készül", "mit akar tőlem", "mit akarok tőle" kérdésektől sem tudok nyugodni. Bárcsak egyértelműbb lenne! Nem ő vagy én, hanem a helyzet. Mi úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk, azt hiszem. Remélem. Mély levegőt veszek, és arcizmaimon uralkodva ismét ránézek, majd lassan elindulok a folyosón, hogy ne itt ácsorogjunk. Út közben szándékosan inkább kerülöm a pillantását, és látszólag a többi festménynek szentelem a figyelmem, mielőtt az érdeklődésem újabb pillanatnyi kínos csendet eredményezne. - A tanácsodra lenne szükségem. Kell valaki, aki jól ért az elektronikus hálózatokhoz. Egy sárkány vagy egy elementál lenne a legideálisabb, de a mi köreinkben nem ismerek ilyet. Valaki az alsóbb körökből tökéletesen megfelelne, ha tudja, mit csinál és megbízható. Nem szeretnék besuvasztani senkit a kastély falai közé, akinek fontosabb dolga is lenne ennél. Talán furcsállja a kérdést, talán egyáltalán nem, és egy gyors válasz után el is tűnne, de bármilyen érzékeny is a légkör, utóbbit igenis bánnám. Ha nem is beszélünk sokat, a komminkáció mégis folytonos köztünk, nincs döccenés, csak tudatos kérdések és válaszok, amik közül nem mindent tudok értelmezni, a gördülékenység, a fogékonyság mégis kellemesen elfáraszt. Nem mondhatom, hogy "másokat is megkérdeznék helyetted az említett problémámmal kapcsolatban, de őket jobban megviselte Kono Hana halála, mint téged". Sosem lennék ennyire érzéketlen, ugyanakkor valószínű, hogy előbb-utóbb úgyis magyarázattal kell szolgálnom arra, miért őt vontam ki a társaságból, meg miért most. Tartok a felmerülő kérdéstől, mert az igazság ezúttal olyasmi, ami még előttem sem tiszta egészen, és az a különös érzésem van, mintha nem is lenne most igazán fontos. Márpedig az igazság mindig előnyt élvez, és mindig lényeges. Mi van Aalyenában, ami miatt a tények értéküket vesztik, és a kérdések válnak fontossá a válaszok helyett?
Szám sarka erotikus, elégedett mosolyra rándul megjegyzése után. Mert Vyvegar… Mindenki azt hiszi el, azt látja, ami előtte van. Tudós vagyok, így alapvetően én is ezt csinálom, de… A mai világból kiveszett az intuitív gondolkodás. Senki sem hallgat a megérzéseire, az emberek nem szeretik, ha gondolkodniuk kell. Az új évszázad mocska után Vyvegarral egy légtérben lenni szellemi felüdülés. És mondom ezt én, akinek nem szabadna ilyeneket mondania. Vagyis gondolnia. Ahhoz, hogy kimondjam… Ahhoz még nagyon sokat kell tennie, Mister. Saját szabályaim többet érnek a világ összes törvényénél számomra, létezésem feltételei… De akkor miért szegem meg őket sorra? Nem tudom… - Én sem értek a művészethez, de szerintem is szép – válaszolom, végig szemébe nézve. Közben pedig persze nagyon vagánynak érzem magam. Pont annyira vagyok félreérthető, amennyire ő az – és ez így tökéletesen rendjén is van. Vigyázz ezzel a férfival, mert a véged okozhatja. Akárcsak egy sötét felleg jön be a képbe az a k*rva kis hang. De természetesen tudom, hogy igaza van. Hogy nem véletlenül férfit mondott a sárkány vagy az akármi-lóf*sz helyett. Okos vagy, Ribikém…
Állja a pillantásomat, de hogy mennyire… Végtelennek tűnő másodpercek telnek el, megszűnnek a külvilág hangjai, eltűnik a kép mellőlünk. Csak mi ketten állunk, egymás szemébe nézve, és más nem számít. Nem sokszor találkozom azzal az érzéssel, hogy valami frusztrál, de most szembesülnöm kell vele. Önuralomra és higgadtságra van szükségem ahhoz, hogy ne nézzek félre, hogy egyetlen pillarebbenés nélkül állhassam tekintetét. Versenyzünk? Nem, ez ennél sokkal több… Sokadjára emlékeztetem magamat, hogy Vyvegar a verbális- és nonverbális kommunikáció mestere. Hogy hiába vagyok nagyon jó a pókerasztalnál, ő állandóan hozzám hasonlókkal találkozik. Legalábbis majdnem. Azért hozzám hasonlóból – hála az égnek – nincsen sok. Az emberiség nem valószínű, hogy szeretné a sok „én”-t. Biztosra merem szinte venni, hogy ahogyan én, ő is ugyanúgy a MET gálán gondolkozik. Hogy oda barangolt el abban a végtelenül hosszú másodpercben. Azon az estén… Mindketten nyertünk. Ő ellenállt, és pedig nem adtam meg magamat neki. Talán sok különbség nincsen, de ez a kevés is elég ahhoz, hogy ne ugyanazt jelentse a két kifejezés.
Egyetlen hunyorgás, egy pislogás a jele annak, hogy felfogtam ígéretét. Hogy igazándiból teljesen hidegen hagy a dolog. Vagy talán untat. Vagy bármi más. Reakcióm már-már közönyös, de mindenképpen több módon értelmezhető. Jól van, eddig jól csinálod – dicsér meg a kis hang, hogy aztán nem létező tulajdonosa mehessen fejjel a falnak. Elég egyetlen, három szavas kérdés, és fejemben ezernyi kéz csap rá egyszerre a hatalmas piros gombra, amelyre rá van írva öles betűkkel: „ne nyomd meg!” A semmit nem mondó kifejezés az arcomra fagy, és az előző pillantáshoz hasonlóan megváltozó időmértékkel bíró, éveknek tűnő másodperc eltelik, miközben évszázadok futnak át a fejemen. Ez az a kérdés, amit ilyen konkrétsággal még Ellael sem tett fel nekem sosem. Nála legalább az első perctől fogva tudtam, hogy ez el fog hangzani. Azonban Vyvegar… Nem ismer! Nem látott belőled eleget! Ez csak formaiság, ugorj túl rajta! (…) Sejtek, ATP-t felszabadítani, minden ADP-t az idegsejtekhez! SOS riadókészültség! Neurotranszmitterek kieresztésére való felkészülés! Ne lazsáljatok, már így is ezredmásodperces késésben vagyunk!
Hogy feltűnt-e neki a másodpercnyi meglepettségem? Az „agyhalál”? Nem hinném, de mivel róla van szó, így nem tudom. Felocsúdásom után úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Mert nem tehetek máshogy. Mintha az előző pár másodpercet kitörölték volna az időből. Mert mégis mennyire vicces már, hogy tőlem kérdezik meg, hogy vagyok… Teljesen abszurd. Még formaiságból is. - Nem tartasz fel – hangom picivel hűvösebb a kelleténél, és az jön le a mondatomból, hogy „de, rohadtul mennék már.” – Miben tudok segíteni? – kérdezem, és a mondat végén még egy halvány mosollyal is megajándékozom, bár nem tudom, hogy miért. Talán mert nem akarom, hogy azt higgye, valami nem stimmel velem. Mert aki képes mosolyogni… Az én olvasatomban teljesen oké. Én legalábbis teljesen oké vagyok. Vagy talán vele törődök? Hogy ne érezze magát feszélyezve? Az ki van csukva… Ugye?
Vendég
Don't Hide Your Real Face
Vendég
Tárgy: Re: folyosók Hétf. 2 Nov. 2015 - 17:29
Aalyena & Vyvegar
Ellael nagyúr abban szerencsés-szerencsétlen helyzetben van - azaz volt... -, hogy csupa erős nővel volt körülvéve. A második kör, és a harmadik nagy része is nőkből áll, okosabbnál okosabb, szebbnél szebb teremtésekből, akik mindannyian eszükkel és hozzáértésükkel vívták ki a tiszteletet. Ez alól Kono Hana sem volt kivétel, habár tényleg nem álltam közel hozzá, egyáltalán, vagy az egész Tudomány kasztjának bármely felsőbb szintű vezetői közül bárkihez is. Ez alól talán csak Kitana kivétel, de baráti kapcsolatnak azért azt sem mondanám. Ennek ellenére elismerem mindannyiuk munkáját, és biztos vagyok benne, hogy Ellael most gyászol. A vezetőt ismerem, mind ismerjük, tudjuk jól, hogy gáláns, értelmes, szórakoztató és figyelemre méltó férfi, aki mindig jól bánik a beosztottjaival, bármilyen nehéz eset legyen is az illető. Nyilvánvaló, hogy a soron következő körök képviselői, legyen szó nőről vagy férfiról, tisztelik és engedelmeskednek neki. De vajon Aalyena hogy viselkedik Ellaellel? Az este során figyeltem őt, és persze a többieket is, de mikor idáig értem a gondolatmenetben, mindig megtorpantam. Nem ismerem az angyalt eléggé ahhoz, hogy tudjam, vannak-e barátai, valódi barátok, akikben megbízik, akiknek kinyílik, és mivel eszemben sem volt efelől kérdezősködni, ezért még mindig rejtély számomra, vajon ki állhat hozzá a legközelebb. Ma este sem volt kifejezetten gyászos, de ez nem jelent semmit. Titkolhatja, vagy valóban nem rázta meg az eset különösebben. Talán nem szerette Kono Hanát, talán igen. Lehet, hogy barátok, de lehet, hogy ellenfelek, riválisok voltak, vagy csak eltűrték, mert már megszokták a másikat; bárhogy is, az elementál halála mindenképpen kihat majd a Tudomány kasztjának életére. Át fog rendeződni, mert ez már csak így megy, és az átrendeződés kevésbé előnyös esetben akár a másik két kasztra is kihat majd. Nem a pozíciómat féltem, erről szó sincs. Inkább azokat, akik viszont igenis magukba roskadnak majd a hírtől, ilyen vagy olyan okokból kifolyólag, és tudni szeretném, hogy Aalyena ezek közé az illetők közé tartozik-e vagy sem. A gond csak az, hogy semmi közöm hozzá, így ha ő nem hozza fel a témát, nem is fog kiderülni. Márpedig kevés esélyt látok erre... Úgyhogy nem is szabadna ezzel foglalkoznom. Inkább arra koncentrálok, amiért amúgy is idecitáltam ezt a néhány személyt, akik többnyire érdeklődéssel és nyitottan álltak a kastély ügyéhez. A festményeket nézegetve hamar sikerül ezeket a nevetséges kis aggodalmaimat eloszlatnom, és átadnom magam a látványnak. Nem tudom, hány másodperc vagy perc telik el, amíg meg nem hallom a hangját. Nem figyeltem, hogy mikor ért ide, még cipői koppanását sem igazán fogtam fel, de mindössze egyetlen szót szól, én pedig hirtelen ismét a kastély padlóján állok, közelebb hozzá, mint az este során bármikor. Egyetlen szava elég, hogy áruló bőrömön végigfusson a libabőr emléke, amit a MET gálán hamis suttogása keltett. - Nem igazán értek a művészethez, hogy őszinte legyek, de igen. Felé fordulok, először csak a fejem, mintha véletlenül venném észre, és látom a szemem sarkából, hogy ő is épp így tesz. Önkéntelenül fordul aztán lassan az egész testem is felé, tükörként az ő mozdulataira. - Gyönyörű - fejezem be a gondolatmenetet, habár már nem a festményen nyugszik a tekintetem. Ízléstelennek érezném, hogy kimondjam, ő is csodásan fest ma este, ezért csak burkoltan célzok rá, és még így is kissé gátlástalannak érzem magam. Pedig ismét kihívó a megjelenése, még ha nincs is ennek tudatában. A fekete ruhát, ami legutóbb szó szerint vadítóan állt neki, most egy hidegkék, tündöklő és könnyű anyagú váltotta fel, míg mindenki más sötétbe öltözött. Érdekes módon ez a szín sem halványítja el elképesztően kék íriszeinek az árnyalatát. Erősen kétlem, hogy bármi is el tudná. A szemembe néz, egyenesen, tétovázás vagy bizonytalanság nélkül, és szinte hallani vélem, ahogy a fémes horog rácsattanna a tekintetemre, ha hagynám, hogy aztán addig ne is eresszen el, amíg ő jónak nem látja. Habár most sokkal visszafogottabb, már-már nyájas, ennek ellenére ugyanolyan veszélyes vonzerőt érzek sugározni belőle, mint legutóbb. Még mindig némi kis büszkeséggel tölt el, hogy akkor ellenálltam a csábításnak. Mondhatni... Hiszen mégis csak asszisztáltam a hadjáratához, de máig nem tudom, hogy ennek mihez volt több köze: a kisugárzása vagy az érvei erejéhez. Bánatnak azonban nyomát sem látom rajta, inkább hűvös távolságtartást, amit tiszteletben is tartok, de érdeklődést is, ami valószínűleg udvariasság, semmi több. Egész este alig nézett rám, vagy bárki másra, ami azt illeti. Nem hibáztathatom emiatt. Valószínűleg ennél nagyobb pezsgéshez és figyelemhez szokott, és a téma sem foglalkoztatta igazán. Most meg én hívtam ide, el a többiektől, magyarázat nélkül, tehát ideje a lényegre térnem, és nem visszaélnem a készséges magatartásával. - Remélem, nem unatkoztál nagyon ma este. Már nem sokáig tartalak fel, ígérem - bizonygatom halvány mosollyal, de a következő kérdést azelőtt mondom ki, hogy végiggondoltam volna, szükséges-e egyáltalán. - Te jól vagy? Csak egy egyszerű kérdés. Kifejezhettem volna a részvétem is, de annak még kevesebb értelme lett volna, hiszen tényleg nem tudom, hogy érez most Kono Hana miatt vagy egyáltalán... De a kérdés kinn van, most már meg kell hallgatnom a válaszát, ha egyáltalán lesz.
Itt állok Vyvegar gyönyörű kastélyában, és valójában nem tudom, hogy miért jöttem el. Kötelességből… Igen, abból, persze, de… De mi? Nem tudom. És a „nem tudom” olyan mértékben képes idegesíteni, mint kevés másik dolog. Részt vettem a vacsorán, és vizet ittam. Vizet ittam, mert Kono Hana meghalt, én pedig nem ihatok alkoholt. Mert van még feladatom, mert segíteni akarok embereken, és ehhez nem lehetek alkoholista. Józannak kell maradnom, és ennyire nehéz már régen volt. Persze, meg tudom állni egy pohár után. Általában… A gond az, hogy egyre többször nem. Ahhoz pedig vagyok eléggé tanult, hogy tudjam, mivel jár, ha az etanollal enyhítek a… Min is? Néha legszívesebben fejbe vágnám magamat. Mert tényleg, min is?! Semmin… Kono Hanát tiszteltem, ennyi. Senkivel sem lehet érzelmi alapú kapcsolatom - ezt a szabályomat nem szeghetem meg, és kész. Egész életemben kettő volt - az anyám és Zythyr is halott már. Minek akarnék egy harmadikat? De akkor mégis mi a francért mentél el Ellaellel ebédelni? Ő barátkozni akar, tudod nagyon jól! – szól a idegesítő hang, és igazat kell adjak neki. Össze vagyok zavarodva, még ha nem is látszik rajtam – mert tudom, hogy nem látszik; hogy alig van olyan a Földön, aki képes észrevenni -, de akkor is zavar. És idegesít. Olyan mértékben vagyok képes kelteni saját magamban a feszültséget, hogy az… Ugyan nem pozitív értelemben, de elismerésre szolgál. Egész este játszottam a szerepemet, beszéltem, ha kérdeztek, csendben voltam, ha nem. Elég hamar elfogytak azok a vállalkozó szellemű lények, akik szóba elegyedtek velem; így elég hamar magamra maradtam. Vyvegar pillantását… Kerültem? Természetesen igen, de feltűnés nélkül. Csak annyira, hogy ő azt ne vegye észre. A MET óta… A fenébe is, de túl sokat gondolkoztam rajta. Átlátott rajtam, és bár teljesen mégsem értette meg, mit szeretnék – elsőre legalábbis -, végül együtt működött. Úgy viselkedett velem, ahogyan mások nem szoktak. A kézcsókról nem is beszélve a végén. Azt követően úgy viharzottam el, ahogyan csak tudtam. És nem azért, mert annyira siethetnékem volt… Megfogadtam, hogy soha, de soha nem lesz semmilyen szerelmi, vagy szexuális kapcsolatom egyetlen lénnyel sem. Emberekkel, szórakozásból… Az más. De miattam sosem fog egy torzsszülött szeretni. A fajok genetikájának keveredéséről még nem tudunk túl sokat, és hiába kutatom már nagyon sok éve, nem jutottam túl sokat előre. Senkiből sem akarok olyan bazári majmot, mint amilyen én volt. Mert mi más is lenne egy angyal és egy démon gyermekéből? A fekete szárnyú kis különc… Utáltam az lenne, és nem akarok egy gyermeket különccé tenni. Amúgy sem való nekem gyerek. És gyerekeken gondolkozol egy vacsorán, egy jóképű SÁRKÁNY házában, aki amúgy félig-meddig átlát rajtad… Csak gratulálni tudok! – rivall rám a belső „én”, és igazat kell adjak neki. Már megint. Még mindig. Elég hamar indulni készül mindenki, amikor Vyvegar pár nonverbális jellel egyértelművé teszi számomra, hogy beszélni szeretne velem. A fenébe is, de értettem már ennyiből, mit akar… Kihúzom magam, felszegett fejjel lépek oda hozzá. Ellentétben másokkal, nem feketét viselek. A fekete egy teljesen átlagos szín számomra, én nem fogok gyászruhaként felvenni azt. Halványkék selyemruha súrlódik halkan, ahogyan elindulok. Végtelenül egyszerű szabású, és kivételesen nem olyan mélykivágott, hogy… Inkább nem mondok hasonlatot. Fekete tűsarkú cipőm ugyancsak egyszerű, nyakamban a nyakék pompázik, amely átvételéhez elkísért engem Vyvegar. Mellé lépek, felnézek a képre, amit eddig tanulmányozott. - Gyönyörű – szólok, miközben tekintetem végig siklik az apró részleteken. Felé fordulok, pont akkor, amikor ő is így tesz. Tudom, hogy egyszerre fordulunk egymás felé, csak érzem. – Miben segíthetek, Vyvegar? – kérdezem jeges, zafír tekintetemet az övébe fúrva.
Vendég
Don't Hide Your Real Face
Vendég
Tárgy: Re: folyosók Pént. 30 Okt. 2015 - 21:41
Aalyena & Vyvegar
A találkozó nem volt kifejezetten hivatalos, de még így is komor, csendes hangulatban telt. Utólag belátom, talán le kellett volna mondanom, és nem megzavarnom a köröket az önzésemmel éppen most, ebben a szomorú és megrázó helyzetben, mégsem tettem. Valahol mégis csak volt értelme, hiszen aligha lett volna aktuálisabb alkalom, hogy mindenki számára érthetővé tegyem a kastély funkcióját, mi szerint a körök közül bárki bármikor meglátogathatja, ha nyugalomra, magányra és csendre lenne szüksége. Bőven van hely több olyan személynek is, akik kicsit elvonulnának a világtól, de nem a városainkban vagy a halandók közt szeretnének egy kis időt eltölteni. Nem hasznot akarok húzni a helyzetből, vagy ráerőltetni bárkire is, csak felajánlás, a vendégszeretetem remélem, hogy nem túl hivalkodó demonstrálása, és persze a részvétem kifejezése azok számára, akiket közelebbről is érintett a kialakult helyzet. Kono halála megdöbbentő és felkavaró esemény. Mindenki másképp dolgozza fel, ami nem is túl meglepő. Sokan vagyunk, sokfélék. Van, aki közelebbről ismerte a Tudomány asszonyát, volt, aki kevésbé. Én az utóbbiak közé tartozom, de Aalyena, aki ma szintén eljött, nyilvánvalóan nem. Legutóbbi találkozásunk egészen más hangulatban és helyzetben történt, nem is fogható a jelenlegihez. Mintha két különböző idő és világ része lettünk volna akkor és most. A gála estélyének szórakoztató és borzongató részleteinek emléke ma elhalványul, és roppant önző és ízléstelen részemről az is, hogy mindezt némileg sajnálkozva veszem tudomásul, ám nem tehetek róla. Én sem vagyok tökéletes, és a MET gála eseményei olyan színes folt volt az elmúlt évek eseményeiben, ami felett nehezen tudnék elsiklani. Ma azonban muszáj. A társaságból akik ma eljöttek, többnyire nem említették Kono Hanat, én sem igazán tettem, de a visszafogott hangok, a fojtott mosolyok és szomorkás tekintetek nem hagyták elfelejteni. Ez így van rendjén. A találkozót igyekeztem rövidre fogni éppen ezért, és csak a lényegesebb dolgokat átvenni, megköszönni, hogy egyáltalán itt vannak, és foglalkoznak ezzel, és bemutattam azokat, akik már biztosan a kastély személyzetét fogják képezni. Megbízható, értelmes és tehetséges lényekre van szükség, akik fenn tudják tartani a biztonságot, ha esetleg egyszerre több és bizonyos szempontból fontosabb személy tartózkodna a birtokon, de a személyzet még hiányos, a Tudomány kasztjából még szükségem lenne néhány emberre. Néhány meghívott hamar távozik, de van, aki még nézelődik, hiszen megteheti, és olyan is akad, akivel még beszélnem kell. Mielőtt Aalyena is távozóra foghatná, diszkréten jelzem, hogy beszélni szeretnék vele. Ha még szeretne valamit valakivel elintézni, mielőtt sort kerít a kérésem teljesítésére, megteheti. Valószínűleg sejti, hogy nem akarom feltartani, habár van egy olyan érzésem, hogy ha valaki, akkor ő nem fogja nyíltan kifejezni fájdalmát, sem most, sem máskor, és talán még arra is hajlandó lenne, hogy a látszat kedvéért órákig nevetgéljen velem. Ismerem a gyász érzését, túl jól, és ismerem azt is, miket tud művelni másokkal. Sem jogom, sem kedvem ítélkezni afelett, ki hogyan teszi túl magát rajta, de azt nem tagadhatom, hogy a gála óta ébredt kíváncsiságom kegyetlenül karistolja az elmémet még most is vele kapcsolatban, és az új helyzet csak új kérdéseket vet fel ahelyett, hogy visszafogna. Amíg várok rá, a folyosók falain hagyott festményeket vizsgálom, és próbálok az egyszerű kérdésekre összpontosítani, amiket fel fogok tenni neki. Ennek érdekében elengedem a gondolataim pórázát, miközben a falakat figyelem. Sikerrel járok, lassacskán önkéntelenül is elveszek a találgatásokban, hogy Kitana vajon igazi műkincseket hagyott-e itt, vagy "csak" egy névtelen, de tehetséges, elveszett művész művén nyugszik most a tekintetem, aki úgy halt meg, vagy úgy él valahol, hogy azt sem tudja, miféle lények gyönyörködnek a munkájában. A halandóság és a tudatlanság is rejteget szépséget magában.
Kezdőlap 
