A növénnyel való szavak nélküli kommunikációmat az asztalomon lévő telefon reccsenése szakítja félbe. Odakapom a fejem, majd odasétálok. - Rendben, jöjjön csak - válaszolom a titkárnőnek, aki bejelenti nekem a lány érkezését. Egy utolsó pillantást még vetek a kinti világra, majd poharamat kicserélem egy tisztára, és öntök bele vizet, így ismét két pohár víz vár a tálcán. Automatikusan megigazítom a nyakkendőmet is, az elmúlt 70 évben, mióta aktívan részt veszek az emberek világában, megtanultam, mennyire fontos számukra a külső. Minden a szemükkel kezdődik. Az etikai kódexek ismerete és betartása, a megjelenés, a kommunikáció az út a célhoz. Halk kopogás után a titkárnőm nyit be, nyomában Miss Ragnarsdottirral. Udvarias, visszafogott mosollyal fogadom őket, de a beosztottam azonnal diszkréten ki is hátrál az irodából, amint észrevétlenül biccenetek neki, magára hagyva a lányt a tágas helyiségben, kettesben velem. - Jó napot, Miss Ragnarsdottir. Ivan Mora vagyok. Kérem, foglaljon helyet - mutatok oldalra, ahol néhány méterre több fekete bőrfotel vár arra, hogy éppen az ilyen alkalmakkor kényelmesebb ülőhelyet és kellemesebb légkört biztosítsanak az efféle "tárgyalásokhoz". A kávézóasztalkán ott a tálca a két pohár kristálytiszta vízzel. Megvárom, amig Renaehra helyet foglal, és csak utána ülök le vele szemben. - Igazán örülök, hogy élt a lehetőséggel, és elfogadta a meghívásunkat - mosolygok rá, ugyanakkor a komoly üzletember arcát is magamon hagyom. Még elsősorban Ivan Mora vagyok számára, és nem egy az apja fajtársai közül. Ahhoz azonban, hogy az esetleges fenntartásait csökkentsem, nem lehetek kizárólag üzleties. Beszélgetnem kell vele. - Nem tudom megállni, és remélem nem haragszik, ha megjegyzem: igazán különleges és szép neve van. Még sosem hallottam azelőtt.
Aki harcol, veszíthet. Aki nem harcol, már vesztett is.
Szokták mondani, hogy az élet néha nagyon rútul ki tud cseszni egyesekkel és az igazat megvallva, az elmúlt években kezdem megérteni. Először anyám elvesztése, aki lényegében az egyetlen biztos pont volt számomra ebben a sivár világban, aztán a szerelmem elvesztése és apám felbukkanása. Most pedig én és a főnököm „közös” megegyezése alapján elváltak útjaink, amit én persze nem fogadtam olyan kitörő örömmel. De még így is jobb, mintha a testemet adnám oda neki azért, hogy egy ócska büfének is alig mondható helyen dolgozzak. Egyelőre még az önérzetem az, ami diktálja a cselekedeteim, annak ellenére is, hogy talán hamarosan nem lesz mit diktáljon. Az anyagi forrásaim eléggé kezdenek kiapadni, apám által küldött pénzt meg még talán akkor se váltanám be, ha már egy hete éheznek. Azonban egyelőre még van egy kevéske megtakarításom, és bár biztosan nem fogok hétfogásos vacsorát készíteni magamnak, de azért még élek. Természetesen a kirúgásom óta se otthon ültem egésznap és zokogtam azon, hogy milyen elcseszett életem van, hanem számos munkáltató céghez mentem be, ahol a válasz mindig ez volt: Majd értesítjük önt, addig várjon nyugalommal. Na persze megpróbáltam lakótársat is szerezni, de ez egyelőre ugyanúgy sikertelen próbálkozás. Az egyik ilyen munkáltató cég végül felhívott tegnap délután, hogy lehet, lenne számomra munkájuk a beadott önéletrajz alapján, és hogy fáradjak be ma délelőtt hozzájuk. Mondanom se kell, hogy beleegyeztem, bár arra kifejezetten kíváncsi lettem volna, milyen munkára is gondolt a telefonban lévő illető, de ez már csak akkor jutott eszembe, amikor a vonal szétkapcsolt. Korán keltem, jóval a megbeszélt időpont előtt, hogy össze tudjak készülődni és természetesen egy igazán szép, nőies ruhakölteményt vettem fel. Az igazság az, hogy én mindig is jobban szerettem a fiús ruhákat, de úgy éreztem, jobb esélyeim lehetnek, ha nem egy egyszerű ingben és farmernadrágban jelenek meg. A megadott címre érve egy kicsit el is csodálkozom, hogy ilyen óriási épületet birtokol a munkáltató cég, de aztán erőt véve magamon még is belépek az épületbe, elvégre, ha véletlen valaki csak szórakozott volna velem, nos, hazamennék és egy üveg vörösborral le is öblíteném a bánatomat, ahogy egy ilyen roncshoz illik. A jelenlévő biztonságiak egyikét megkérdezve rögtön felküldenek, ahova kell, egy már kívülről is fényűzőnek tűnő irodához, ahol egy titkárnő rögtön meg is szólít. Végül elmagyarázom miért is jöttem, ő pedig telefonon keresztül szól be a főnökének az érkezésemről, én pedig megkapom a zöld jelzést vagyis a titkárnő bekísér engem az irodába, ahol egy férfi álldogál az íróasztala mögött, New York városát figyelvén. - Jó napot, Renaehra Ragnarsdottir vagyok és az állás kapcsán jöttem. – szólalok meg, miután végre csak kettesben vagyunk, bár egy kicsit talán félszegen, ami nem igazán jellemző rám. Hiába, szeretném ezt a munkát, így próbálom türtőztetni magam.
Renaehra Ragnarsdottir mappája nyitva hever az asztalomon. Szórakozottan forgolódom a székemmel; fél körív erre, fél körív arra, eközben pedig úgy meredek a papírokra, mintha azok pusztán a tekintetemtől képesek lennének életre kelni, és megoldást találni varázsütésre egy olyan problémára, amivel gyakrabban szembesülök, mint szeretnék. Habár melyik problémával néz szembe az ember szívesen? Renaehra kapcsolata hozzánk és a világunkhoz meglehetősen érzékeny, amennyire kiderítettük, de most eljött az ideje, hogy meghatározzam személyesen, hogy pontosan mennyire érzékeny és sérülékeny. Elküldték neki az értesítést, hogy munkaerőpiaci helyzetére való tekintettel a cGlobal interjúra hívja, aminek a során regisztráljuk, és ígéretünkhöz híven egy héten belül a neki megfelelő körzetben igyekszünk munkahelyet találni a végzettsége és készségei alapján. Még profi fotósunk is van, aki az önéletrajzához jó képet tud csinálni. Persze az előttem lévő mappában már van róla pár, de ezekről neki nem kell tudnia, ahogy azt sem, hogy akárcsak az édesapja, én is sárkány vagyok. Egyelőre nem. Valószínűleg így is furcsállni fogja, hogy az egész cég vezetője személyesen akar vele találkozni, de nem célszerű játszadoznom egy ilyen ifjú hölggyel. Amennyire tudom, nem esett a feje lágyára, és egyébként sem szeretném még jobban magunkra haragítani, pont az ellenkezőjét akarom elérni. Csodára azonban nem számíthatok már az első találkozás során. Az is eredmény lenne, ha sikerülne egy kicsit csökkentenem a fenntartásaiból, miközben ő is jól jár egy normális állással. Pénzre ma már mindenkinek szüksége van. Sőt... Lassan semmi mást nem akarnak az emberek, csak vagyont. Az órámra pillantok, és mivel eljött a találkozónk ideje, be is csukom a dossziét, nehogy véletlenül meglássa, hogy egy személyes anyagunk már van róla, csak épp annak semmi köze ahhoz, hogy nincs munkája. Felállok, és töltök két pohár vizet, remélve, hogy hamarosan felbukkan, és nem gondolta meg magát. Az egyik pohárral a kezemben addig az ablakhoz lépek, és mint mindig, New York forgalmas világának szentelem a figyelmem, amíg várok. Iszom egy kortyot, közben szabad kezemmel önkéntelenül is végigsimítok az egyik növény magasba szökő, fényes levelein. Ahogy tudatosul bennem a mozdulat, halvány mosollyal lepillantok a virágra. Vizem maradékát a földjére öntöm.
Az iroda tágas, szellős. Ha belépsz, nagy íróasztallal találod szembe magad, jobbra egy fotelekkel és dohányzóasztallal ellátott részen tudják a vendégek kényelembe helyezni magukat. Mivel sarokiroda, szinte az épület tetején, így két oldalát is hatalmas ablakok határolják, ahonnan jó kilátás nyílik New York nyüzsgésére. A berendezés körében a fémek, az üveg és némi sötét fa dominál, az ülőalkalmatosságokat fekete bőr borítja, az iroda tehát meglehetősen modern és letisztult. A felületeket a papírokon és könyveken kívül leginkább szobanövények borítják, amik láthatóan remekül érzik magukat a napfényes helységben.
Kezdőlap 
