*Meglepett Caryeth üzenete, nem a gyűlés miatt és a helyszín sem döbbentett meg, természetes ha néha néptelen helyen jövünk össze, bár jobbára valamelyikünk városában tesszük ezt, esetleg Eldorien emberei által biztosított, mások számára ismeretlen területen. Ám most nem mehettünk a mitikus városok egyikébe sem, semleges terület kellett és mivel a Diplomácián keresztül zajlott a kérelem, rábíztuk a választást. Anghor. Nem kellett mondani kicsoda is ő, a felsőbb körökben mindenki ismerte, lejjebb pedig pletyka szintjén terjedt a róla szóló, már-már legendának is beillő történet. Néhol ferdítettek, hozzátettek vagy elvettek, ahogy az már lenni szokott amikor mindenki csak egy kis részletet hallott az egészből, ám így sem vont le semennyit sem az érdekességéből, hogy tudtuk, nem minden úgy van ahogy azt rebesgetik. Azt hiszem mióta a mi hármasunk felügyeli a világunk rendjét ilyen megkeresés még nem történt, kíváncsivá tett egyszersmind óvatossá is, botor lettem volna ha nem sejtek csapdát e mögött. senki nem tudta hova készülök, még Hendialának is csak annyit mondtam, hogy két napot Vindorielben töltök, és a találkozó előtti délután meg is érkeztem oda. Felkerestem a szüleimet de csupán pár percet töltöttem velük, a késő esti indulásomig a Szantálfa ligetben töltöttem az időt, hogy feltöltődjek és elmerengjek azon, vajon mit akarhat Anghor tőlünk. Miért most? Mi lehet annyira fontos, hogy úgy döntött kilép a homályból és felfedi magát előttünk. A szüleim ismerték az ő szüleit, akkoriban még többen voltak a fehér szárnyú angyalok, mára már csak néhány hírmondójuk maradt,köztük Hendialával és Laylah-val, Anghor is közéjük tartozott ám időközben….nem lehetett könnyű meghoznia ezt a döntést, ahogy az elmúlt évszázadok történésein merengtem egyre kíváncsibb lettem iránta. Feketébe öltözött az ég mikor elindultam Vindoriel öbléből, magasan szárnyaltam a felsők között, de nem vétettem el az irányt, ismertem a helyet, a családunk tulajdonában van, bár ma már senki nem tudja követni a tulajdonjogokat, valaha jól termelő bánya volt de végül kimerült az egyik legértékesebb érc és bezártuk a telepet. Ma már csak szellemváros, azt hiszem van már ötven éve is annak, hogy utoljára ott jártam, de nem igazán változott semmi. Még sötét volt amikor megérkeztem a találkahelytől kissé távolabb a sivatagot ölelő hegyek egyikének csúcsára. Hajnalban körberepültem, majd még egyszer úgy két órával a megbeszélt idő előtt, végül lekuporodtam a választott helyemre és vártam, figyeltem. Pontosan érkeztem, Caryeth már ott várt ránk, gondolom ő is körülnézett egy kicsit, nehogy meglepetés érjen minket és feltételezem Eldorien sem mulasztja el a lehetőséget. Ő paranoiásabb mint mi ketten együtt véve. Tisztes távolban Caryeth-től értem földet hatalmas port kavarva a szárnyaimmal, melyeket szinte azonnal a földet érésem után elrejtettem. A porszemcsék vastagon megültek a csizmámon és a nadrágomon de nem igazén érdekelt, nekem nem fontos, hogy csilivilin jelenjek meg ez Caríeth kiváltsága. Felső testemet megfelelően cserzett és kiképzett bőrmellény fedi, mely páncélnak is beillik, ugyanebből az anyagból készültek az alkarvédőim is, némileg módosítva a mitikus lények képességeihez. A találkozó és a várt személy különlegessége miatt nem tartom túlzásnak, én lennék a legboldogabb ha mindez végül feleslegesnek bizonyulna. Caryeth felé meghajlok majd közelebb lépkedek hozzá. * -Üdvözöllek! Csodásan festesz ma Caryeth! Eldorien is minden bizonnyal pillanatokon belől befut….vagy üveggé égetve a homokot belángol. *Nem tudom megtagadni önmagam, feszülten figyelek minden irányba de nem mutatom ki a gyanakvásomat. Elég ha akkor bőszülök fel mikor baj van….hhmmm….vagy talán előtte egy-két másodperccel. Nem ártana. Eldorien felé is ugyanúgy meghajlok mikor megérkezik, most nem veregetem hátba, nem bálon vagyunk, másrészt feltételezem pattanásig feszül és olyankor nem szabad lazáskodni vele. * -Magam vagyok a türelem megtestesítője, a szobra, egyébként roppant kíváncsi is. *A sárkánykirálynőre mosolygok, talán el tudom űzni azokat a halvány pici gondfelhőket a homlokáról. *
Mind megkaptuk az üzenetet, azaz a többiek tőlem kapták meg. Alsóbb körös fiatal Diplomácia körtag állt elém, azaz kért meghallgatást a minap, ő vázolta fel a pontos helyzetet arról, hogy pontosan ki is az, aki meg akarja vallani bűneit előttünk. Őszintén meglepett a helyzet, hiszen Anghorról szinte már mindenki hallott, főleg azok, akik a felsőbb körök tagjai. Jó néhány fiatalt vett már magához és olyanok is akadtak, akik miatta tűntek el eredeti szüleiktől. Mintegy gyerekeiként nevelt fel sokakat és ez még mindig van akinek szúrja a szemét, nem is keveseknek, főképp hogy olyanok is akadnak köztük, akiknek meg voltak az eredeti szüleik is és ők nem kimondottan értékelték a gyermek eltűnését. Mégis egészen más a helyzet akkor, ha valaki önként kérte, hogy hallgassuk meg és hozzunk döntést az ügyében. Nem úgy kapta el valaki, mert rejtőzködni akart. A kérdés csak az, hogy miért és persze, hogy miért most? Eleve vészterhes időket élünk meg, vajon mi vitte rá, hogy épp most akarja megváltani a szabadságát? Vagy egyáltalán mit akar ettől az egész helyzettől? Kíváncsi vagyok és egyben lehetőséget is látok ebben az egészben, e miatt nem is volt kérdés, hogy mindenképpen üzenet a többieknek, hogy találkozzunk természetesen olyan helyen, ami ritkán látogatott, ahol ritkán fordul meg ember, vagy bármilyen élő. A nevadai sivatag tökéletes erre és egy olyan szellemváros is, ami már évtizedekkel ezelőtt teljesen kihalt és a környéken is maximum ördögszerek gurulnak magányosan a szél süvítő hangjától kísérve. A legjobb, hogy ide mindegyikünk könnyedén eljöhet akár repülve is, mert kutató szemek nem fogják kiszúrni érkezésünket. Én természetesen nem jöhettem végig ily módon, ahhoz túlságosan látványos a külsőm, hogy elrugaszkodjam a legközelebbi nagyváros egyik méretes épületének tetejéről. Városon kívülre mentem egyszerűen kocsival és csak akkor vettem fel a sárkány alakot, hogy megközelítsem a kihalt helyet, ahová csak úttalan-utakon mehetünk, amikor biztos voltam benne, hogy már nem láthat senki sem. Az utolsó szárnycsapások után szállok le a földre már közben felvéve emberei alakomat. A por belepi a rajtam lévő szürkés ruhát, de az anyag szándékosan jól kidolgozott, ami szinte lepergeti magáról a finom homokot, így fejedelmi pompám cseppet sem csappan meg. Elsőként érkezem, a terepet is fel akartam mérni, és persze pár szót váltani még a társaimmal mielőtt Anghor is színre lép. Arra is fel kell készülnünk, hogy netán valamiféle csapdát eszelt ki, bár az évtizedek során erre nem volt példa, sosem intézett nyílt támadást körünk ellen, inkább a maga különös útját járta. Várok türelmesen, amíg Eldorien és Ellael is megérkezik, addig egyszerűen csak várakozva állok a kihalt város közepén és a tájat fürkészem, időnként az eget kémlelve, közeledik-e már valaki. - Üdvözöllek titeket e különös órán! - a nap magasan jár az égen, van időnk bőven beszélni, nem akartam éjszakára időzíteni, hiszen ha mégis baj lenne az nagyban megnehezíteni a dolgunkat. A sötét nem kedvez, maximum egy tűzelementálnak, hiszen ő világíthat. - Anghor hamarosan megérkezik, legyünk vele türelmesek és nem rögtön ítélőek. Úgy vélem... érdemes lehet meghallgatnunk. - főképp Eldorienre pillantok, hiszen tudjuk mind közöttünk ő az, aki a leginkább forrófejű és most nem csak szó szerint vett értelemben értem. Úgy gondolom, hogy ez a beszélgetés számunkra is hasznos lehet, mint ahogyan ebben a zavaros időben akár a segítség is, és néha be kell látnunk olyantól is elfogadhatjuk, akiben nem bízunk meg száz százalékig, főleg ha az illető akár a halált is vállalja csak azért, hogy beszélhessen velünk.
Kezdőlap 
