- Nem tudom. A démonoktól sem feltétlenül félek... Inkább abból fakad az egész, hogy nem akarok veszíteni. Attól félek, hogy nem vagyok elég erős... Egy angyal... el sem tudom képzelni, hogy milyen lehetne, ha egyátalán létezik. – Egyre komolyabb kérdéseket tesz fel, lassan élhetnék a gyanuperrel, hogy ő is látott már ilyesmit. S mi visz rá, hogy mégsem kérdezzek vissza? Úgy gondolom, hogy tisztelnem kell mint nőt annyira, hogy ha így is van, csak annyiban támogathat, hogy hisz nekem, de nem adhatja ki magát ennyire. Ő végülis felelős pozicióban van, nem követelhetik a fejét, csak mert hozzám hasonlóan megőrült. Ez így jó, a kapcsolatunk természetfeletti része lehet egyirányú. Én őrült vagyok, ő pedig elfogadja mindezt. - Nem máris három, csak három, mert fiatal vagy. Lehet még majd másik öt ex-férjed is. – Felelem nevetős-kacsintós pillantással. Egészen jól kihozza a laza énemet. Nem mintha egyébként nem lennék flegma, hiszen nagyjából teszek minden szabályra, amit az élet diktál, ám a nőkkel az alap előzékenységen túl nem jutottam túl sokra, valahogy nem ismerem a nyelvüket. Madeline ellenben aranyos partner, mintha ezer éve ismerném. A sors iróniája, hogy hogy ebből nem lesz semmi. Ezen még a panda sem változtat. - Nem arról van szó, hogy tökéletes vagy, vagy sem. Kár, hogy máshova köt minden minket. Láttalak volna még többet is. – Mondom ki kissé kedvtelenül, végülis tekinthetjük egyszeri alkalomnak is, hiszen már így indultam neki az estének is. Barátság, csipetnyi flörtölés, amely még tőlem is nagyon szokatlan. Aztán istenhozzád. Csupán emlékek maradunk mindketten. - Már megszoktam. Nincsen más, csak a munkám, és ha én kidőlök, akkor valaki más lép a helyemre. – Ismerem be ezzel, hogy nem is érzek már motiviációt, hogy máshogyan éljem az életemet. Se családom, se macskám. Ugyan kit zavar ez a zaklatott életmód? A bejárónő elintézi még a mosást is, van, hogy hetekig nem látjuk egymást, hiszen az éjszaka közepén térek haza, hogy tévézzek hajnalig, és csak szundizzak, hiszen a démon előtt aligha van akadály, mint ajtó, így figyelnem kell hogy még véletlenül se legyen áramkimaradás, csak kapcsolódjon le a villany. A meglepődésem kettős, először az érintésen, majd a távozás felvetésén. – Igaz... És.. megértem. – Kapom el a kezét, hogy ez puszit nyomjak az ujjaira. Nem tudom, hogy valaha is találkozunk, így elhúzom a számat, holott nem kéne éreztetnem, hogy kissé pocsék zárás ez így. Még nem is táncoltunk. - Remélem minden rendben lesz a cégeddel. Élj boldogul. – Szakadok el a kezétől, és a pillantásától is. Nem nézek vissza, csak beszállok a kocsiba, és a gondolataimba temetkezem. Ha eddig nem tudtam aludni, akkor ez alkalommal százszorosan érvényes lesz...
Bár erre nem vagyok büszke, de lássuk be mégis csak a Diplomácia kasztjának vezetőjeként az esetleges hazugságok nem állnak annyira távol tőlem és bár Joe rendőr valószínűleg meg tudom oldani, hogy ne gondolja rólam, hogy bármennyire is veszélyes vagyok rá, hiszen nem vagyok az, segíteni szeretnék neki. Vannak titkaim, de a titkaimmal együtt is azért vagyok, hogy megpróbáljak tenni azért, hogy jobb legyen a helyzete, mert komolyan aggasztó, hogy ilyesmi folyik New Yorkban és még senki sem nézett utána tüzetesebben. - Sosem tudhatjuk, hogy mi van a világban, amiről semmit sem tudunk és azt sem tudatjuk, hogy ha esetleg léteznek is... mások, akkor vajon hogyan reagálnánk rájuk. Nem félnél egy angyaltól ugyanúgy, mint egy démontól csak azért, mert a hatalma nagy? - főleg ha teszem azt fekete szárnyú, egyáltalán nem biztos, hogy az emberek olyan pozitívnak vennék a jelenlétüket. Ez mindig is ingoványos terep volt számunkra. Épp azért élünk elrejtőzve, mert kockázatos lenne felfedni a jelenlétünket. Miként kezelnének minket? Úgy, mint valamiféle isteneket, mint a régi időkben, az ókorban? Vagy vajon más lenne a helyzet, vajon nem keltenénk félelmet bennük a hatalmunk miatt és nem robbantanánk ki véres háborút, még ha nem is akarnánk harcolni az emberekkel? Akadnak kívülállók, akik ezt valahogy nem gondolják át, mintha fogalmuk sem lenne róla, mennyire kockázatos lehetne napvilágra kerülnie mindannak, amiről az emberek semmit sem tudnak jelenleg. - Ex-férjek? - halkan felnevetek, de persze tudom, hogy viccel. - És máris három? - fűzöm tovább a szavaimat, de aztán csak megrázom a fejemet. - Én sem vagyok tökéletes, ahogyan az életem sem az, bár ez így a te szádból kimondva szinte már cáfolható, még sincsenek csontvázak a szekrényemben, ha csak más nem tette oda őket. - valahol elviccelem a dolgot, hiszen vannak titkaim, olyasmik, amikkel ő se tudna mit kezdeni, de ebbe most nem lenne okos döntés belemenni, én is tisztában vagyok vele és ha tudná ki vagyok, akkor biztosan egyetértene. Retteg egy démontól... nem rettegne egy sárkánytól, még ha az emberei külsejével szimpatizál is? - Igaz, és azt hiszem itt a hangos zenét sem értékelnék, még ha az nem is a gyors verziójú. - talán rám is rám fér egy kis tánc. Layla így is túl sokat nyúz azért, hogy időnként szórakozzam kicsit. Igaza van, néha el kell engednem magamat, különben én is arra sorsra jutok, mint az apám. Benne is elpattant valami, és nem hiszek abban, hogy már eleve úgy született, hogy nem voltak rendben a dolgok a fejében. Ha így lenne.... retteghetnék tőle, hogy a dolog örökletes. - Fogalmam sincs, hogyan bírod, de... aludnod kellene, rendesen... nyugodtan. - halkan sóhajtok egyet és mégis megtorpanok, hiába volt szó arról, hogy elmegyünk táncolni, de mégis megállok. Megállok vele szemben, feltekintek rá pár pillanatig magam sem tudom, hogy miért, de elidőzök egyszerűen csak a tekintetét figyelve. Nyúzott és kialvatlan. Óvatosan emelem a kezemet, hogy egyetlen szinte alig érezhető röpke pillanat erejéig végig simítsak az arcán. Csupán ennyi, aztán hátra is lépek és bocsánatkérően mosolyodom el. - A tánc... csodás lenne, de van néhány fontos ügyem, amit el kellene intéznem és ezek... felettébb sürgetőek. Nézd el nekem kérlek és ne gondold, hogy bármi gond is van. Úgy is tudjuk mindketten, hogy... - nem fejezem be a mondatot a kezemben már ott a telefon, a kocsi gyors hívón van, de tudhatja miről beszélek. Két külön földrészen élünk, de segíthetek neki úgy is, hogy nem tud róla. A telefon már a fülemnél, és egy pillanat múlva bele is szól a hang. Nem jöttünk el nagyon messze a teázótól, bár szűk kis utcák vannak erre, de hamarosan már a kocsi fényszórója villan fel az utca végén. - Visszavisz a szállodádba, én majd fogok egy taxit, így jobb lesz. - minden szempontból, nem kell fizetnie a taxiért és nem kell aggódnia a sötét miatt sem. El kell intéznem pár telefont, fontos, tényleg fontos.
A csinos arc mögül nem érzek átverést, igaz, a nyomozásaim során amikor kihallgatom az utcai emberét, általában sokkal könnyebb dolgom van, nem szoktak úgy a szemembe hazudni, hogy ne jőjjek rá nehezen. Madeline olyan kedvesen, figyelmesen bánik velem, hogy eszembe sem jut feltételezni, hogy ő is valami természetfeletti lény lenne. Ahogyan Mirandáról sem, pedig őt már évek óta ismerem. Valahogy olyan sablon alapján élek, hogy aki rosszarcú, azok a gyanusabbak, a széparcú gonosz fogalmát még nem tettem a magamévá. - Miután már láttam démont... vagy minek is nevezzem, léteznek. Angyalt még nem láttam. Talán csak démonok léteznek, ezek a lelketlen szörnyek, akiknek csak a pusztítás a céljuk. Ha léteznének másfélék is, akkor ők mellettünk lennének? – Megrázom a fejemet, nem tudom elképzelni, hogy ha léteznének, akkor nem lenne sokkal jobb az életünk. Különben is, ha olyanok, mint a vallásban, akkor megmutatkoznának előttünk, segítőkészek lennének. Nem, úgy vélem, hogy csak szörnyek léteznek, ezt aláhúzza a kialvatlanságom, a kimerültségem, és hogy máshogy nem tudok közdeni, csak a lámpákkal és a nyomozással. Majd csak vége lesz egyszer. Hiszen örökké nem úszhatom meg a dolgot. Előbb utóbb elfáradok. - Akkor félig-meddig anyuka is vagy? Azért elég dicséretes, hogy családok ezreinek biztonságára figyelsz a cégeddel, és még van egy kislány is, akit nevelsz. Rossz tulajdonságod nincs is? Csontvázak a szekrényben? Három halott ex-férj, akiktől a vagyon van? – Ez utóbbit nem kell szó szerint érteni, végtére is viccelődhetünk ilyesmivel. Mindenkinek vannak titkai, én most az enyémet elmondtam, de tőle egyátalán várok ilyen jellegű viszonzást. Szinte elvárt dolog a mai világban, hogy egy nőnek legyenek titkai. Madeline a maga szép kék szemeivel vajon mit titkol? Vélhetően a céggel nincsen gond, elég amatőr dolog lenne a részéről, ha egy multicég vezetőjeként nem lenne kontroll a kezében. Nem, nem nézem ki belőle, hogy a vizsgálat bármit is talál, vagy ha igen, akkor ipari szabotázs lehet, és az talán bizonyítható valami módon. Ezért is jó, hogy annyira nem a munkáról beszélünk, hiszen nem azért vagyunk itt, hanem hogy megismerjük egymást. - Nálam viszont nem. A teát különválasztanám az italozástól, ráadásul itt aligha lehet táncolni anélkül, hogy a szomszéd ölébe ne borulnánk. – Tudom én, hogy vannak, akik még a szörpbe is némi pálinkát öntenek, én viszont már iszom, akkor nem keverném, hanem jöhet töményen. Igaz, a nőci mellett nem is akarok most nagyon felönteni a garatra, hiszen pont azért jöttünk el ma találkozni egymással, hogy jól érezzük magunkat. Ha pedig az ember nagyon elveszti a fókuszt, oda az egész. Elindulunk végül kifelé, és rá hagyatkozom, amikor sétálva közelítjük meg majd a szórakozóhelyet, hiszen végképp nem tudom, hogy merre kell mennünk. Remélem visszafelé ha el kell vállnunk, tudok fogni egy taxit, ami visszavisz a szállodába. - Nem nagyon. Húsz perceket. Az a trükkre, hogy ülve kell, és a kézbe fogni egy ceruzát, mint Einstein. Ha a ceruza leesik, úgyis felriadok, de legalább pihentem valamennyit. Megszokható a dolog, már a kezem sem remeg, mint az első időkben. – Rázom meg a fejemet, hát ki vigyázhatna rám? Nincsen senkim, tényleg senkim. Tudom, hogy elképzelhetetlen, de hát erről szól az életem, elfogadtam a tényt, és ha jobban belegondolunk, előbb-utóbb úgyis vége lesz mindennek.
Nem lehet egyszerű az élete így, hogy olyasmik vannak a háttérben, amiket nem igen mondhat el senkinek sem, mert ha megteszi annak kellemetlen következményei lennének. És az még csak a kisebb gond, hogy esetleg nem hinnének neki, az a nagyobb nehezítés, hogy esetleg orvos elé citálnák, mint őrültet, hogy mindenféle démonokról hadovál. Az emberek élete soha sem volt könnyű úgy, hogy itt húzódik meg a háttérben egy világ, amit nem ismernek, amiről nem tudhatnak, de nem a mi dolgunk, hogy megmutassuk ezeket nekik, legalábbis egyelőre még nem. Nem készültek fel rá, még Joe sem hiszem, hogy jól viselné, ha kiderülne nem egy vagy két démon van a világon, hanem jóval több és hogy akivel most beszélget még csak nem is ember. - Sok mindent láttam már és sok mindent hallottam is ahhoz, hogy ne csak azt higgyem el, amit már bizonyítottak. - mosolyodom el. Üdítő változatosság... pedig ha tudná, nem biztos hogy akkor is ennyire értékelné a jelenlétemet, vagy épp egyáltalán csak engem. Egyelőre viszont ez nem fog kiderülni és tesztelni sem igen tudjuk, hogy vajon mit is gondolna rólam, ha tudná az igazat és nem is hiszem, hogy erre sor kerülne. Egy teázás, egy mondhatni randiféle, aztán megy vissza Amerikába amint lezárult a nyomozás. Mindketten tudjuk, hogy ez erről szól. - Léteznek... és mit gondol angyalok és démonok, mint a vallásban? Vagy szörnyek, amikkel a felnőttek a gyerekeket ijesztgetik? - oh nem azért kérdezek én, mert belül szórakozni akarok a felvetésein, ötletein, egyszerűen csak érdekel, hogy vajon mit gondol erről az egészről, mert hogy gondol valamit az egészen biztos, ha ilyen sokat foglalkozik ezzel. Aki ennyire beleássa magát egy ügybe az nem csak tapogatózik, annak már kialakult véleménye lehet és én kíváncsi vagyok, hogy ő meddig jutott el a gondolatai között az okfejtésben. Biztos, hogy nincsen tisztában az igazsággal, de azért mégis érdekel, hogy mégis mit gondolhat. - Repülőgép baleset, évekkel ezelőtt történt már, de Isabelle jól viselte a maga gyermeki módján. - igaz, hogy kicsit füllentek, de mégis csak szeretetteljes mosollyal beszélek róluk annak ellenére, hogy én tudom jól, hogy miért és hogyan haltak meg, hogy miért van most egy mondhatni lányom, legalábbis a valóság számára annak tűnik. Igazság szerint sosem bántam meg, hogy magam mellé vettem, jó érzés valakiről gondoskodni, még ha tudom is, hogy sokan rossz döntésnek vélik, hogy egy ilyen fiatal tündét emeltem ilyen magas posztra, de ő tehetséges és erősek a képességei is, a szülei révén pedig tudom, hogy még ezen kívül mire lehet képes. - Az akár még a teába is beleférhetett volna, itt nem meglepő az ilyesmi. - nem olyan a teázási kultúra, mint amit Amerikában ismert meg, egy kis plusz nem olyan ritkaság a teákban, de gondolom ő valami másra gondolt inkább, vagy töményebbre, vagy sörre, amit a férfiak annyira kedvelnek és ez utóbbihoz tényleg nem illett volna a tea. A táskájával kapcsolatban én igazán nem akartam volna faggatni, de azért kíváncsi vagyok, hogy miről is lehet szó, de amúgy is gondoltam, hogy majd elmondja, amikor úgy érzi, hogy készen van rá. - Tehát nem is alszol? Akkor érthető, ha nem vagy jól, de... miért nem alszol felügyelet mellett? Senki sincs, aki vigyázna addig rád? - talán most először lepődöm meg komolyabban, ahogyan a csendes utcán sétálunk. Nem lehet könnyű az élete így, hogy nem pihenheti ki magát, hogy folyamatosan a háta mögé kell néznie, hogy verőfényben alszik pár órát, hogy aztán már alig bírja egyáltalán ébren a nappalokat. Az biztos, hogy ez ellen tenni kell valamit és nem értem, hogy miért nem állt még rá eddig senki sem erre az ügyre. Talán túlságosan megtartotta magának a véleményét és a gondolatait félelmében... nem jó taktika, hiszen a védelem kasztjából többen is dolgoznak rendőrként, lehetett volna olyan, aki segít neki.
Egészen jól elteázgatunk, hiszen két idegen vagyunk, akiket egymás mellé sodort az élet, és Madeline egyátalán nem zavartatja magát attól hogy a cégét vizsgálom felül. Én csak afféle közvetítő vagyok, hatósági személy, mellesleges fogalmam sincsen, hogy mit is kéne néznem, nem gazdasági ügyekben nyomoztam eddig. Szépen büntetésnek is felfoghatnám, amiért makacsul ellentartok a new yorki kapitányomnak. Nem tehetek róla, nálam ez így megy, ragaszkodom a döntéseimhez, még akkor is, ha ezzel a saját síromat ásom. Végülis ha belegondolunk a fehér hajú igazgatónőnek nincsenek felettesei, de mégis gyorsan átlátta, hogy nem vagyok túl gyakorlott ebben a témában, és csupán ideküldtek. - Nem is tudom, feltételeztem, hogy bárkinek elmondanám, az sültbolondnak néz. Ehhez képest a hölgy üdítő meglepetést gyakorol rám. Sokadszorra. – Most nem fejtem ki a véleményemet, hogy miért lep meg állandóan. Ezt úgy gondolom a gesztusaimból is le tudja szűrni, hogy kifejezetten jól érzem magam vele. Tudom, hogy óriási a szakadék kettőnk között, ami a hátterünket illeti, mégsem látszik ez a beszélgetés közben, ő elviseli a nyers modoromat, én pedig nem kezdek el úgy bánni vele, mint amúgy szoktam a vezetőkkel, akiket ki nem állhatok. Végső soron mindenképpen ő a türelmes velem, pláne hogy még a mások számára hihetetlen történetemet is végighallgatja, korrektül lereagálja. - Úgy értem, hogy lehet, hogy az anyámat elragadó valami, és amit üldözök, az talán egy és ugyanaz. Viszont ha két különböző alakról van szó, akkor nem csak, hogy nem vagyok őrült, akkor egészen biztosan léteznek. – Teljességgel hihetetlen, hogy egy felnőtt nővel ilyen extrém témáról beszélünk, ráadásul ez valami randi féle is, még ha csak barátkozás szinten is, hiszen még két és fél hét, és örökre elválunk, ettől még eshet jól, hogy nem kell feltétlenül úgy gondolnom rá, hogy gyorsan le kell rohannom, mert kevés az időnk. Ez így szép, és egyébként sem hiszem, hogy kínai bulvárcikkekre éhes kettőnkről. Bár ha belegondolunk, azt már ezzel a mai estével is tudnánk szolgáltatni, ellenben vakut még nem láttam most. Végülis egy cégvezetőnek is lehet magánélete? Vagy csak annyira tisztelik itt, hogy nem vájkálnak a mindennapjaiban? - Mi történt velük? – Nyilván ha nem közvetlen hozzátartozókról, hanem barátokról van szó, talán nem vagyok annyira tapintatlan, hogy rákérdezek. Azért ismét meg kell lepődnöm, hogy bár örökbefogadásról van szó, azért mégiscsak anyaként viselkedik. Talán így a szülés nem törte ketté a karrierjét, így jobban járt, viszont ha meghaltak a barátai, akkor az sem egy rózsás helyzet. Mindensetre érdekel a történet. Nem hinném, hogy ez rázós téma, hiszen eddig is beszéltünk a családról. Miután nem szakad vége a találkánknak, akár tovább is folytathatjuk tánc közben. - Örülök, hogy nem untad meg ezen a ponton. Hidd el, én sem vagyok egy táncvirtuóz. Csak... úgy gondolom, hogy ez még belefér a ma estébe. Meg talán némi alkohol is. – Lassan felvezetem a táska történetét, hiszen nem akarom hülyének nézni végig, amíg együtt vagyunk, hiszen találkozunk még. Mivel most van egy negyed óránk sétálni, így akár meg is mutathatnám a tartalmát, de nem teszem. – Azóta... nyolc éves korom óta üldöz, bárhova is menjek. Anyámat a sötétben kapta el, és többször megtámadott, amikor sötét volt. A csatornákban élő valami is a sötétet kedveli. Azt gondolom, hogy ha nem lenne nálam elég lámpa, akkor már megölt volna. Reflektorokkal védekezem, és alig alszom. Már megszoktam a verőfényt, bárhol is kell eldőlnöm egy-két órára. Talán... ettől fáj annyira a fejem is... A kialvatlanságtól. – Vallom be nem túl férfiatlanul, de ha az őszinteségről van szó, kár úgy tennem, mintha én volnék a legyőzhetetlen rendőrnyomozó. Valahol legbelül még mindig a kisfiú vagyok, aki elvesztette az anyját. Aki azonban szeretné, hogy ha egyszer minden megoldódjon.
Én magam sem tudom, hogy mi is ez pontosan. Szimpla teázgatás, randi, a nyomozó kordában tartása, aki a cégem ellen ténykedik... nem is számít. Egyszerűen csak jól érzem magamat és most nem gondolkodom ennél többen, mert nem akarok. Arra ráérek mondjuk holnap, vagy máskor. Így is úgyis tudjuk mindketten, hogy pár hétig tartózkodik a városban és kész, aztán visszamegy New Yorkba, nem épp a szomszédba azért azt lássuk be, még ha számomra egyébként könnyű is a közlekedés, ő erről nem tudhat. Épp elég neki az, hogy egy talán nagyon is veszélyes lény van a nyomában, egyáltalán nem lehet így könnyű az élete. - Oh, elnézést kérek, tudja ez tényleg valahol szakmai ártalom. - a mosolyom mit sem csökken és látom, hogy az övé is széles, nem bántásból mondja, amit mond. Tényleg ilyen vagyok, mindenre van valami frappáns válaszom, de az életem így működik csak jól. Ha kérdeznek válaszolnom kell, és minden esetben jól, hiszen soha sem tudhatom, hogy milyen célzattal érdeklődik valaki, vagy hogy mikor érzi úgy beleköthet a szavaimba, netán kiforgatja őket. Joe tudom, nem tenne ilyet, de ettől még a szokás nagy úr, nem változik meg hirtelen. - Eddig? Most valami változott? - kíváncsian kérdezek vissza, hiszen ő fogalmazott így, eddig magára volt utalva, most valami miatt mégis elmondta nekem ezt az egészet. Bár sejthette talán, hogy tudok egy s mást a múltjáról. Evidens, hogy utána járok annak, aki azért jön ide, hogy felforgassa a cégemet, még ha nem is őt kell ezért hibáztatnom, hanem azokat, akik a parancsot kiadták. A sporttáska egyébként már eddig is feltűnt nekem, de nem tulajdonítottam neki különösebben nagy szerepet. Még mindig úgy vélem, ha el akarja mondani mit hurcol benne, hát elfogja. Remélhetőleg nem a hotel takarítónőjének maradványai, csak mert azt hitte, hogy az illető a démon, aki üldözi. - Ezzel az egyel? Úgy véli, hogy lehet másik is? - hiszen eddig erről nem beszélt, csak hogy van egy ilyen lény, de a szavai alapján úgy vélem, hogy talán azt hiszi... ez nem kivételes dolog, hanem talán van más is, aki olyan, mint az. Oda kell figyelni rá, bár szerencsére eddig süket fülekre találtak a szavai, de ki tudja, hogy ez meddig tart majd. - Mindenesetre nehéz lehet és ne aggódjon, nem vagyok olyan ijedős, bár bizonyára élőben látni ilyesmit... egészen más. És találtak nyomokat utána? Csak vérzett. - a démonokat is meg lehet sebesíteni azért az esetek nagy részében, maximum gyorsabban regenerálódnak, mint mondjuk az átlag, és épp e miatt nehezebb ténylegesen elbánni velük, ezért nem találta meg később a csatornában. Az viszont, ha az a lény ennyire pusztító, biztosan nem hagyhatjuk csak úgy annyiban a tetteit, mindenképpen tenni kell ellene, erről pedig gondoskodni fogok. - Társaság mindig kell, nem számít mivel foglalkozik az ember. Kell olyan, aki kirángatja időnként a hétköznapokból. - ha jól sejtem erre neki is szüksége lenne, csak épp nincs ilyen személy az életében bármennyire is kellene. Szomorú, főleg ha azt nézem, hogy milyen a háttere, biztosan nehéz lehet, hogy senkivel sem tudja megbeszélni. - Isabelle tizenkét éves, rendkívül okos lány, itt született Pekingben, a szülei jó barátaim voltak. - és láthatja is az arcomon a szeretetteljes mosolyt. Nem véletlenül van fiatal kora ellenére az ótünde közvetlenül alattam. Sokak szerint rossz döntés és nem szabadott volna megtennem, de én tudom, hogy mennyi lehetőség van benne és a feltétlen bizalmamat is élvezi, mi más kellene a második körhöz? Lassan elindulunk a teázóból. Tánc, rendkívül régen táncoltam és akkor se kifejezetten az én stílusom volt a gyors verzió. Olyan helyre megyünk hát, ahol nincs szükség nagy technikai tudásra, amivel egyikünk sem igen rendelkezik. - Rendben van, remélem, hogy tetszeni fog majd a hely. Nyugodt és nem túl hangos a zene, nem egy modern diszkó. - de remélhetőleg nem is erre számított tőlem. Amikor szóba kerül a táska lesiklik a tekintem rá, de őszintén szólva nem akartam én e miatt kérdezősködni. Úgy véltem majd elmondja, hogy miért van nála, és ahogyan sejtettem így is lett. - Ha csak nem ma este utazik vissza New Yorkba, akkor sejtelmem sincs, hogy miért lehet önnél. - oh azért lennének esetleges kósza tippjeim, de mivel egyik sem komoly, ezért nem teszem őket szóvá. Csak kíváncsian pillantok rá, hogy vajon mi lehet benne. Ha jól sejtem, akkor valami, ami a védelme érdekében szükséges, kérdés, hogy mi az.
Egészen édesnek gondolom, hogy egyrészt képes megmutatni számomra, hogy igenis törékeny is tud lenni a szigorú cégvezető álarca mellett, másrészt olyan bájosan, fesztelenül vállalja fel, hogy nem éppen erőssége, hogy kicsit is elengedje magát. Valahol pont az lesz a varázsa találkánknak, hogy nem kell lenyűgözni a másikat. Egyrészt azért, mert az anyagi különbségek nyilvánvalóak, másrészt a távolság, amely vélhetően majd mindenbe beleszól, egyébként is semmissé tesz bármiféle tervezgetési lehetőséget. Csakis azért vagyunk itt, hogy teázzunk. Vagy mégsem? Értelmetlennek tartom bármibe is belegondolni, nem olyan nőnek tekintem, aki a gyors románc kedvéért kockáztatna egy sajtóbotrányt. Viszont ahogyan kezel, a figyelmessége... - Ahogyan nézem, a hölgy mondja ki az utolsó szót mindig? Már értem, miért cégvezető. – Vigyorgok rá, természetesen csak viccelve, nem érzem azt, hogy irányításmániája lenne, jól érvel, és domináns, ettől nem lesz még túlzóan kemény, legalább felvállalja, hogy a mai világban nőként is lehet érvényesülni. Egyátalán nem érzem elpocsékolt időnek, hogy eljöttünk, és együtt töltjük az estét, hiszen kellemes társaság, még ha olykor komor témákról is beszélgetünk. - Nem is várom. Eddig magamra voltam utalva, erőteljesen eltaszítok mindenkit magamtól. – Emelem fel picit a kezemben morzsolgatott sporttáska fülét, amit egyébként már egészen régen nem fogok, mellette viszont el tudom magam engedni nyugtatók, és vakító fénysugár nélkül is. És ha jobban belegondolunk, a személyében pont hogy találtam, ettől olyan dühítő, hogy a világ másik végében lakik. De hát New York az otthonom, aligha tudnám feladni a keleti nagyvárosért, amelyben Madeline érzi magát otthon. - Volt. Igen. Ezzel az egyel, amit már régóta üldözöm, a múlt tavasszal. Olyan közel kerültem hozzá, hogy azt hittem, hogy vége. Sikerült csapdába csalnom, és beleürítenem a tárat. Visszagázoltam a csatornában az utcára vezető lépcsőkhöz, hogy riasszak valakit, és amikor erősítéssel tértem vissza, a lénynek nyoma sem volt. A következő héten hármas gyilkosság történt. Egy családot hurcolt el, vélhetően elrettentésül, hogy erősebb, vérszomjasabb, mint valaha. Arra utalt a módszere, hogy az áldozatai még éltek, amikor egyenként tépte ki a belső szerveiket. Bocsánat, nem éppen teázáshoz illő téma, nem akartalak felkavarni. – Mondom ki kelletlenül, ezzel a saját bénaságomat is aláhúzom. Egyrészt azzal hogy nem bírok elbánni ezzel a valamivel, másrészt randitémaként kibelezett, kivéreztetett áldozatokról beszélek. Csoda, hogy nem pattant még fel, hogy sürgős teendőre hivatkozva mennie kell. - Jól is teszed, az ember bele tud hülyülni a magányba. Mondom én, akinek szép csörtéi vannak ezzel a... valamivel. A kislány hány éves? Helyi születésű, vagy amerikai? – Kérdezek vissza, hiszen ha a lánykával is ilyen kedvesen, figyelmesen bánik, akkor egy újabb jó pont, akkor még jó anya is lenne. Vagyis ez miért feltételes mód? Már az, nem kell ahhhoz szülnie. Itt zárjuk sorainkat, és felállunk, fizetek, majd elindulunk kifelé. Itt nem kell attól félni, hogy üres söröskorsók repkednek, így előre engedem, menjen nyugodtan a kijárat felé, haladok a nyomában. Véletlennek tudható, hogy így alkalmam nyílik megnézni a gömbölyded hátsó vonalait. - Akkor tiéd a pálya, vezess új utakra Lucifer. – A sporttáska a kezemben, kissé aggódva pillantok fel, az itteni világítást nem ismerem annyira, hogy biztos legyek benne, hogy nem fogunk e sötét városrész felé menni. Ha a rém itt van velünk, rám is veszélyes, de lehetséges, hogy Madeline-t ragadja el, hogy tovább kínozzon engem. – Azt hiszem magyarázattal tartozom a táska miatt, igaz? – Meg persze a viselkedésemért is, de ha ezeket eddig elmeséltem, már összerakhatta magában, hogy mit miért teszek. Ha nem gondolt bolondnak, talán a jövőben sem fog.
Igaza van, nem vagyok profi abban, hogyan kell jól érezni magamat, szórakozni... randizni, ha ezt annak minősítjük, de ennek egyszerű oka van, nem tettem ezt valami túl gyakran, nincs rám időm és valahogy azt hiszem ingerenciám sem volt rá eddig, de most valahogy mégis úgy döntöttem. Laylah már annyit rágta a fülemet, hogy e miatt végül is hajlottam rá, hogy néha meg lehet próbálni és akkor már miért ne olyan valakivel tegyem, akit jó eséllyel úgysem látok többet, hiszen egy másik földrészen lakik. - Csak nincs benne gyakorlatunk, ezzel nincs olyan nagy baj, de én még mindig azt mondom, hogy a rendőri hivatás jóval veszélyesebb. - csak azért is kötöm az ebet a karóhoz, de persze mosolyogva teszem mindezt, hogy értse nem veszem komolyan a rivalizálást azon, hogy kinek veszélyesebb az élete, és kinek van előbb esélye arra, hogy netán meghal. Mondjuk ha tudná, hogy az én életem milyen is a háttérben, akkor azért máris más lenne a helyzet, azt hiszem akkor én nyerném mindenképpen ezt a kis versenyt, hiszen tudom jól bőven vannak olyanok, akik az életemre törnének, ha lehetőségük lenne rá. Na persze egy könnyen azért nem adom magamat, nem lenne könnyű dolga senkinek sem. - Nem lehet mindenki egyforma, nem igaz? Én nem úgy értelmezem, és biztosan találna olyat, aki szintén így van ezzel, csak lehet hogy vannak esetek, amikor ez nehezebb, főleg ha gondolom nem köti sokak orrára. - biztos vagyok benne, hogy vannak akik hinnének neki, de érthető, ha nem mondja el csak úgy bárkinek, ez azért még sem egyszerű eset és nem is egyszerű a helyzet. Azt is meg lehet érteni, hogy sokan vannak, akik a hiszem ha látom állásponton vannak, ebben is igaza van. - Szóval egy éjszakai teázás már egyből züllésnek számít? Akkor azt hiszem ez van... züllésbe taszított. - nevetek vele együtt, őszintén alig emlékszem mikor nevettem legutóbb, de annyi biztos, hogy nem teszem túlságosan gyakran. Persze jó lenne, de valahogy sem az időmbe, sem másba nem passzol bele. Az életem túlságosan komoly ahhoz, hogy gyakorta nevetgéljek. Persze lehet hogy ez változhatna, ha akarnám, teszem azt a következő életemben lehetnék egy szimpla titkárnő, aki inkább a háttérből irányít, de nem hiszem, hogy az menne nekem. Próbálkoztam már az évtizedek során sok mindennel, de idővel megkomolyodsz annyira, hogy nem tudsz kiszakadni a megszokásból, vagy nagyon nehéz. - Nem tudhatja, hogy pontosan mi hat ellenük, próbáltál már, vagy volt lehetőséged szembe szállni azzal a valamivel? - mert lássuk be ez azért egyáltalán nem biztos. Nem tudom, nem volt benne minden a jelentésben, amit meg tudtam szerezni róla, szóval ki tudja. Engem is fog a golyó, csak épp gyorsabban gyógyulok és nem halálos, ha nem olyan helyre kapom és meg van a megfelelő közeg, de egy gyengébb démont akár még pisztollyal is le lehet szedni. - Én sem lehetek mindig egyedül igaz? Van egy nevelt lányom, a szüleim barátai bízták rám a haláluk után és egy szinte testvér is mellettem áll, nem vagyok teljesen egyedül. - maximum nem járok randizni és olyan értelemben véve nincs kifejezetten társaságom, de ezt túlélem. Vannak, akiknek fontos vagyok és viszont, arról már nem is beszélve, hogy ott van Ellael is, vagy épp Nemesis és Vyvegar, akik felé mindig bizalommal fordulhatok. - Így nekem is tökéletes, gondolkodom, hogy mi lenne a tökéletes, kerítünk egy jó helyet. - a teámból közben még valamennyit leiszok, csak aztán állok fel és várom meg, hogy hozza a sporttáskát. Nem ellenkezem, amikor ő fizet végül is, hiába tény, hogy anyagilag biztosan én vagyok jobban eleresztve, de ezt nem kell hangoztatni, biztosan nem értékelné a férfi ego és ha ez egy randi azt hiszem így is illik. - Sétálhatunk is, van egy ötletem. - nem vagyok ismerős annyira a környéken, ami a szórakozóhelyeket illeti, de azért vannak tippjeim, hogy merre kell menni, úgy vélem, ha még nem zárt be a hely, akkor alkalmas lehet arra, hogy táncoljunk egy kicsit.
- Azt hiszem hirdethetünk egy képzeletbeli döntetlent, hogy melyikünk kerül gyorsabban az örök vadászmezőkre. Most komolyan arról beszélgetünk, hogy mi mennyire veszélyes? Meg vagyunk mi áldva ezzel az anti-szórakozási beállítottsággal. – Rázom a fejemet nevetve, valóban fel tudok oldódni mellette, holott két napja még halálra voltam válva a csőben, hogy ilyen hosszú útra kell indulnom Pekingbe, és ráadásul a repülőről le sem tudtam szállni vagy tizennyolc órán át, a migrén úgy elhatalmasodott rajtam, hogy csoda, hogy túléltem az utat. Ráadásul a gyógyszereimet a vámnál elkobozták, mégsem annak köszönöm a csodás gyógyulást, hogy Miranda felírt nekem valami itteni bogyót. Nem, Madeline egyértelműen jó hatással van rám. Már kissé előre sajnálom, hogy ha felszállok ismét a géppel, mindennek vége szakad, és nem látom többé. Mondanám hogy jönnek ismét a szürke hétköznapot, de ez nincs így, szeretem a munkámat, nagyon is, ám üdítő színfolt volt. - A legtöbben ezt pont fordítva értelmeznék. Nem léteznek szörnyek, amíg be nem bizonyosodik, hogy mégiscsak. Ez végülis nem olyan, mint a Bolygó neve: Halál, ahol a kislánynak meghal a családja, pedig az anyukája azt mondta, hogy szörnyek csak az álmainkban léteznek. – Nem akarok én ellentmondani neki, csak éppen nem a divatos végéről fogja meg ezt a számomra nagyon is kardinális kérdést. Valahogy mintha Madeline örökké azon munkálkodna, hogy mások számára a jóval ismertessen meg mindenkit. Nem csupán törekszik a boldogságra, ahogyan engem kezel, vélhetően másokat is így segít, így már nem véletlen, hogy ilyen sikeres vezető. Remélem, hogy a vizsgálat kapcsán sem kerül majd zűrbe. Nem tudnám kinézni belőle, hogy simlis lenne. Ha gond is lesz, vélhetően olyan, amiről eddig nem tudott, akkor talán nem ráhúzható a felelősség. - Gondolja? Akkor aztán elmondhatom, hogy én taszítottam a züllésbe... – Kapcsolódok be a nevetésbe, egészen jól összecseng a hangunk, nem érzem magam zavarba, holott mostanság többet nevetek, mint az elmúlt öt évben összességében. Azért még nem fáj a rekeszizmom, de felettébb szokatlan, csakis jó értelemben. Végül vigyorogva iszogatom a teámat, és elidőzöm az arcán, annyi kérdésem lenne, kezdve azt, hogy hol cseperedett fel, mik a munkája részletei, vannak-e barátai, s ezen én is meglepődök, nem gondoltam volna, hogy egy vadidegennel ennyire kellemes lesz a társalgás. - Valahol jó lenne, ha bebizonyosodna, másfelől aligha hiszem, hogy a golyó fogná ezeket a lényeket. A sajátom ellen már ötödik éve küzdök. Vagy ha úgy vesszük, huszonhárom éve. – Rajtafelejtem a tekintetemet, nem amolyan zavarbaejtőn, csak elmerengően, én magam sem tudnám eldönteni, hogy mi a jó, ha tudunk róluk, vagy csak sejtjük, hogy léteznek. Nem gondoltam volna, hogy itt a világ másik felén találok rá valakire, akivel ilyesmiről is lehet beszélgetni. Természetesen a doktornőn kívül, akinek ez hivatali kötelessége. - Akkor mégiscsak van, aki közelebb áll hozzád? Ne aggódj, én sem. Legutóbb egy tíz éve táncoltam... Úgyhogy olyat keress, ami valami retró, hogy lehessen lassuzni, ha nem gond.. – Mármint a simulás, meg ilyesmik, bár kérdés, hogy mennyire értékelné, bőven jól elvagyunk, nem akarom, hogy a keleti kulturán nevelkedett főnökasszony felképeljen, csak mert nem tartom eléggé a távolságot. – Nekem is van még, de nem gond. – Vonom meg a vállamat félmosollyal, és a sporttáska után nyúlva felemelkedek. Nem is nagyon néztem, hogy volt e rajta kabát, ha most felvenné, akkor segítek ráadni, aztán közben fizetek is. Nálam egyértelmű, hogy így teszek, remélem nem tiltakozik, hogy felezzünk, vagy ilyesmi. Végtére is spóroltunk a taxin. Akkor hát elindulunk kifelé, és várom a javaslatot, hogy merre.
- Nem tudom, sosem gondoltam, hogy ilyen életveszélyes lenne a munkám. Az öné biztosan jóval veszélyesebb. - legalábbis én így vélem, hiszen mégis csak lássuk be... én csak egy céget igazgatok. Persze a mitikus életem más, érthető okból bőven vannak, akik az életemre akarnak törni, akiknek nem tetszik a betöltött helyem és akik legszívesebben a föld alatt látnának, nem pedig a hierarchia élén. A valós életem viszont... persze tudom van arra példa, hogy megtámadnak egy közszereplőt, gazdag embert, cégvezetőt, ilyesmi, de én valahogy ettől soha sem féltem annyira. Egy rendőr munkája sokkal több veszélyt rejt, mint az enyém. Egy cégvezetőt, inkább megpróbálnak eltüntetni a helyéről, vagy a cégét célozzák meg, hogy azt ássák alá, ritka az, amikor kifejezetten őt magát ölik meg csak azért, hogy ne okozzon bajt, vagy ne nehezítse meg mások életét. A sztorija viszont ennél is jóval érdekesebb és nem tudom nem komolyan venni, főleg hogy tudom, hogy igaza lehet. Intézkedni fogok ez ügyben, csak épp túlságosan feltűnő lenne, ha most azonnal tenném. - Mondjuk, hogy igen. Amíg nem bizonyított, hogy nem léteznek, addig végül is miért ne? - ez nem olyan, mint mondjuk a Mikulás. Nem létezik, hogy körbeutazza a földet egy éjszaka alatt és mindenkinek ajándékot ad teszem azt, fizikailag képtelenség és én sem kaptam még soha olyan ajándékot, ami nem tudom honnan származik, amit a Mikulás hozhatott volna, de tény hogy ez kedves mese a gyerekek számára. Esetében pedig nem erről van szó, valószínűleg egy démon zaklatja és jó eséllyel élvezet is lel ebben, mármint a démon. - Bár gondolom nekem, mint racionális cégvezetőnek nem szabadna ilyesmit mondanom. - teszem hozzá még egy mosollyal. Végül is igaza lehet, de nekem van alapom rá és miért is ne lehetne egy cégvezető is olyan, aki hisz az effélében, egy kicsit babonás teszem azt. - Oh hát ki tudja, pár hét múlva egyébként is visszamegy New Yorkba, addig lehet hogy rájövök élvezetes az éjszakai élet és nem tudom abbahagyni a szórakozást. - halkan nevetek fel,hiszen nem gondolom komolyan, ahogyan bizonyára az ő kérdése sem volt teljesen komoly. Egyszerűen csak jól érzem magamat és nem akarom ezt túlgondolni, a története is érdekel, ami miatt pedig még erőteljesebb a kíváncsiságom és Laylah-nak igaza van, néha muszáj elengednem magamat, néha muszáj egy kicsit legalább kiengednem a gőzt, hogy aztán jobban érezhessem magamat és megint könnyebb legyen a munkára és vezetésre koncentrálni. - Ez is érthető valahol. Bizonyára egy átlag ember nem venné jó néven, ha tényleg fény derülne rá, hogy léteznek démonok a sötétben, esetleg angyalok harcolnak ellenük. Ez... abszurd és persze félelmetes, ezért könnyebb úgy állni hozzá, mintha tényleg lehetetlen lenne. - finoman vonom csak meg a vállamat. Az emberek így gondolkodnak, ebben szinte teljesen biztos vagyok és ezzel nincs is különösebben nagy baj. A mi világunk szempontjából még kedvező is, hiszen amíg úgy vélik minden ilyesmi lehetetlen, addig rejtve vagyunk. Az utóbbi évtizedekben pont azért van nehezebb dolgunk és több feladatunk a Diplomácia körében, mert egyre több az olyan fiatal, aki hinni akar az ilyesmiben és az internet terjedésével még könnyen terjeszthetik is a felvetéseiket. - Én is örülök. Sokat mondják, akik közelebb állnak hozzám, hogy néha muszáj lenne szórakoznom, talán tényleg így van. A tánc is remek lenne, de tudnod kell, hogy nem vagyok kimondottan gyakorlott. - oh persze tudok én alaplépéseket, hiszen elég régóta élek már, volt már időm gyakorolni, de nem vagyok profi benne és jó ideje nem is gyakoroltam, legalább vagy húsz éve... de az is lehetséges, hogy több is van az már. - Felhörpintjük a teát, aztán mehetünk is? - én már kortyolgattam a sajátomból, bár a fele még meg van. Igazság szerint az sem gond, ha itt marad, én elég gyakran iszom teát, nem lesz semmi gondom, ha ezúttal a vége megmarad.
- Talán nem? Félreértem azt, amit látok? – Kérdezek vissza várakozóan dobolva az ujjaimmal a teázó asztalunkon. Még mindig ideges vagyok kissé, amióta beléptünk ide, de a társasága határozottan megnyugtató, tartja azt a kedves, és barátságos stílust, amelyből egy percre sem enged lazítást, jelezve, hogy kitart az álláspontja mellett, a köztünk feszülő vizsgálati ellentét miatt határozottan kedvel. Már-már sajnálom a dolgot, hogy bürokratikus szinten keveredtem ebbe az egészbe, ám igaz ami igaz, ha nem vagyok olyan makacsul kitartó a munkámat illetően, vélhetően nem is helyeznek ide kiküldetésbe, akkor meg sem ismerem, és ki tudja, hogy ez a láncreakció hol fog végetérni. Még ha véletlenül elő is húznám magamból a pasit, semmi értelme, hiszen pár hét, és ismét több ezer kilóméter választ el minket. Pedig olyan tündéri, hogy még az esetleg bénaságomat is pozitívumként könyveli el. Nem öregbítem tovább azzal a new yorki zsaruk amúgy is kétes hírnevét azzal, hogy eljátszom a macsó magányos farkast, hogy aztán a szállodai szobámba cipeljem. Végtére is lehet ismerkedni, barátkozni, telefonon pedig úgysem fogjuk tartani a kapcsolatot. De akkor miért érzem azt, hogy állandóan a kedvemet keresi, és hogy ez amit most csinálunk, tulajdonképpen egy randi? Nem csak azt csinálta, hogy a titkárnőjével kinyomtattatott egy listát a helyi teázókról, ő maga szegődött kalauzul, ráadásul ezt viszonylag rövid idő után, tehát felkeltettem az érdeklődősét, s most tegeződést ajánl, s veszi a gesztust, amikor udvarias próbálok lenni. Tényleg csak próbálok, nem vagyok én járatos ezekben az úri etikettekben, szóval fene tudja, hogy is megy. - Az ilyen lények? Akkor elkönyvelhetjük, hogy léteznek, és nem vagyok őrült? – Kérdezek rá már nyíló mosollyal. Eddig is igen értelmes nőnek tartottam, de hogy nem is nagyon kell bizonygatnom előtte, hogy a saját szemmel láttam valamit, azért az komolyan megalapozza felé a bizalmamat, amelyet a kitárulkozással már megpróbáltam indítani. Viszont mulatságos, ahogyan felvázolja a helyzetet, hogy az ilyen lényeg nem mennek tömegbe. Ebből látszik, hogy bár a tippje jó, de nagyon nem jól képzeli el a helyzetet, vélhetően az alig harminc éve alatt alig mozdulhatott ki az irodájából, nem hogy egy ilyen démont lásson. Mégsem akarom kiigazítani. - Én köszönöm Madeline. Akkor én vagyok most a tesztalany? Utánam férfiak hadát fogod lasszóval levadászni? – Ebből már egyértelmű vált, amit eddig csak tippelgettem, hogy jól szeretné magát érezni magát velem. Randi minőségben. S ahogyan eddig nem éreztem nyomasztónak, hogy tennem, vagy mondanom kell valamit, most már magától értetődő, hogy ő ugyanolyan csetlő-botló a témában, mint én, szinte összehasonlítási alap nélkül, így nem hibázhatunk, ha csak figyelünk egymásra. - Bármivel. Nyolc éves korom óta tudom, hogy ha az a valami, ami elragadta az anyámat, és amivel öt éve küzdök, nem lehetnek egyedi esetek. Többről van szó, amit mi itt látunk. Rajtunk kívül egyetlen ember hitt nekem, a pszichiáterem, és nem hiszem, hogy pusztán orvosi megértésből. Számára logikusak az érveim, és készséggel válaszol, próbál segíteni. – Foglalom össze, és végre megérkeznek a teáink is, igen kellemes, ahogyan a sötét zamat szétárad a nyelvemen, és immár nem csak lelkileg, testileg is el tudom magamat engedni. Hátradőlök, és egy pillanatra behunyom a szememet. Amikor kinyitom, akkor még mindig nem kapott el a rém, s ezzel együtt elengedem a sporttáska fülét. Szinte izgatottan várom, hogy neki milyen félelmei lehetnek. Nem lep meg a válasz, az viszont igen, hogy továbbra is őszinte, és nekem, az új ismerősnek fel is vállalja. – Sosem voltam vezető, talán túlzottan öntörvényű, és szabályszegő vagyok, mint láthatod, ezért vagyok itt. Mégis megértem, amit mondasz. És örülök, hogy a mai este most nem erről szól neked. Nincs kedved esetleg... valahova átmenni, ahol táncolhatunk? – Természetesen nem discora gondoltam, hanem valami éjszakai szórakozóhelyre, ahol értelmes a zene, és beszélgetni is lehet, ha folytatni akarjuk. Ha nem, azt is megértem, és nem lesz harag.
Igazság szerint cseppet sem zavar az, hogy nem viselkedik előkelő, vagy akár úriasabb módon, csak mert velem teázik. Nem vártam el tőle ilyesmit, főleg mivel nap, mint nap ezzel találkozom. Konzekvens emberekkel, akik minden esetben az etikett nagykódexe szerint viselkednek és soha sem engedik el magukat. Én magam is ilyen lettem az évek alatt és úgy érzem épp ideje elengedni magamat egy kicsit, legalábbis időnként, még ha túlságosan gyakran nem is tehetem meg, vagy teszem, mert éppenséggel nincs kivel, vagy én magam nem megyek bele effélébe. Ez az egész viszont... nem is tudom, olyan mint egy kis kiszakadás a megszokott életemből következmények nélkül, hiszen akármi is lesz Joe visszatér majd a munkájához New Yorkba, én pedig egyébként is egy sárkány vagyok, amíg ő egy szimpla ember. Ez így épp tökéletes, legalább mindketten tudjuk, hogy csupán egy kis kötetlenség, ami nem tart huzamosabb ideig, mert nem tarthat. - Tehát ez egy ilyen kemény szakma? A végén jobban is el kell kezdenem aggódnom az életemért. - ezt már egy szórakozott mosollyal teszem csak hozzá, hiszen nem gondolom komolyan. Igazság szerint az, ami az emberi világban, mint cégvezető veszélyeztethet engem semmiség ahhoz képest, ami a mi világunkban akadályozhatja az életemet, vagy épp a létemet. Sokkal veszélyesebb dolgok vannak a világban, mint mondjuk egy konkurens cég áskálódása. Tudom, hogy most is erről van szó, e miatt van ez a vizsgálat és remélem, hogy Joe-nak nincs ehhez köze. Az aktája alapján nincs, tényleg csak egy zsaru, akit egy időre ki akartak tenni New Yorkból, mert túl sok gondot okozott a kutakodásaival és a képtelen kitalációival, legalábbis a főnökei még mindig így hiszik. Én ellenben egyre inkább sejtem, hogy nem erről lehet szó és biztos vagyok benne, hogy ennek még utána kell járnom. Nem is feltétlenül miatta, hanem a tény miatt, hogy egy jó eséllyel kívülálló ténykedik New York városágban, amiről még csak nem is tudnak odaát, maximum sejtik, ha sejtik, de már kapcsolatuk is lehet vele Joe által. - Igaza van, de az ilyen lények úgy gondolom ritkábban merészkednek tömegbe... ki tudja, hogy nincsenek-e ellenségei. - úgy láthatja rajtam, hogy csak tippelgetek, de tényleg úgy vélem, hogy nem lehet rá veszélyes egy diszkó, vagy zsúfolt szórakozóhely, onnan nem lehet csak úgy elragadni valakit, hiába gondolja. Na persze egy sötét sikátorból sokkal inkább, de úgy sejtem, hogy az a démon, vagy egyéb nem rá pályázik, vagy legalábbis nem követlenül rá és nem olyan formában rá, ahogyan gondolja, hiszen ha meg akarta volna ölni, akkor jó eséllyel már megtette volna, de mivel nem került ilyesmire sor még, minden bizonnyal nem erről van szó. - Köszönöm Joe. Tudod... azt hiszem épp e miatt vagyok most itt. A legtöbbek szerint nem is vagyok képes elengedni magamat, hát most rájuk cáfolok. - tény a magam módján ragaszkodom a szokásaimhoz és nem járok el szórakozni, főleg nem férfiakkal, de időnként rácáfolhatok azokra, akik mindig keveset feltételeznek rólam, időnként megtehetem, hogy elengedem magamat és belemegyek valami olyasmibe, amiről még én magam sem tudom, hogy micsoda. A diplomácia kaszt vezetőjeként mindig előre kell gondolkodni, mindig figyelnem kell, de azért lássuk be ez rendkívül fárasztó is egyben. Időnként kell az embernek egy kis nyugalom, hogy tényleg elengedje magát és lazítson, én is megtehetem, ha nem is túl gyakran. - Tényleg bármivel szembenéznél csak azért, hogy vége legyen? És mi van akkor, ha sokkal hihetetlenebb, vagy durvább lenne az, amit megtapasztalnál ez által? - nem tudhatja, főleg nem tudhatja, hogy hogyan viselné, ha kiderülne az igazság. Most még hiheti azt, hogy az képzelete játszik vele, hogy az egész nem más csak hallucináció, hogy nem igazi, csak megtörténik vele és kész, maga sem tudja, hogy miért. Viszont ha megtudná az igazat... láttam én már embereket, akik beleőrültek abba, hogy meglátták mi van a világuk mögött, hogy nem tudták kezelni a tényt angyalokról és démonokról és végül összeomlottak. Köztük sok olyan is volt, akiket még csak vissza se engedhettünk az emberi világukba, éppen ezért kell mindig jól átgondolni, hogy kivel osztjuk meg az igazságot. - Hogy az én félelmeim? Az enyémek... bonyolultabbak ennél. - az én félelmeim a saját világomhoz kapcsolódnak és azokról beszélni valahol képtelenség lenne, nem is tudom hogyan adjam át őket neki úgy, hogy közben nem mondok el mást, amihez igazából kapcsolódik. - Folyamatos teljesítménykényszer... tudod szimplán csak attól tartok, hogy mikor hibázok és ha hibázok, akkor hányan vetik rá magukat a koloncra, hogy aztán letaszítsanak. Ez... egész más, mint a tiéd. - nem azt mondom ezzel, hogy rosszabb, csak hogy más, és pont e miatt nem is igen kezelhető. Az ő démona létezik, én tudom, el lehet kapni és el is lehet tüntetni az útból, de az én félelmeimet soha, azok örökké megmaradnak, amíg csak világ a világ.
Lehet, hogy kicsit bárdolatlan viselkedés részemről, de rákönyökölök mindkét kezemre, egymáshoz illesztve a tenyereimet, pedig nem vagyok vallásos, és úgy hallgatom őt. Valóban igaza lehet, csak amíg a babona vélhetően az is marad, én viszont láttam, amit láttam. És amíg nem lesz az divat a Földön, hogy hiszünk az ilyesmiben, addig csak a parafenomének, meg a szellemvadászok fognak hinni nekem, mindenki más sültbolondnak fog vélni. Madeline viszont komolyan figyel rám, és még a véleményét is elmondja. Igaz, nem cáfol, vagy erősít meg, általánosságban reagál, viszont ahogyan teszi, egyértelműen randivá igazítja ezt a találkát. Nem látok unalmat az arcán, vagy hideg ünnepélyességet. A futó kapcsolataimnál sosem merült fel, hogy ilyesmit megbeszéljünk. Vagyok annyira munkamániás, hogy többségében valóban csak egy-két alkalomig tartottak, és intellektuálisan sem kötöttek le. - Nem is tudom, igen. Egy cégvezetőnek biztosan sok az ellensége, és még mindig él. Ez csak jelent valamit. – Dörzsölöm össze a kezemet, nem gondoltam komolyan, hogy ő maszírozna meg, ez fel sem merült, csak arra értem az egész célzást, hogy annyira figyelmes, hogy nem vártam ilyen jellegű gesztusokat, hogy vadidegenként egy másik kontinensről ideérkezve a kedvemet keresi. Különben is, viccelődhetek vele, hiszen úgy látom, hogy vevő rá, igaz, hogy csak halvány a mosolya, én sem vagyok egy magamutogató, lehengerlő alkat, legalábbis az ilyesmiben, nem visszük túlzásba a dolgot. Az is lehet, hogy csak megmaradunk kellemes ismerősöknek, amikor majd visszarepülök New Yorkba. - Gondolja? És ha igazam van, és az a valami... démon, vagy árnyék? Ott még észre se vennék, ha történik velem valami. – Most nem adok neki igazat, legalábbis ebben, viszont az meg nem zavar, hogy nem egy bulikirálynő. Ha rengeteg ismerőse lenne a tárgyalóasztalon túl is, akkor nyilván még ennyi ideje sem jutna rám. Ez az, amikor két munkamániás találkozik, mégis van mit megosztaniuk egymással. Csak én a csóró vagyok, tele dilemmákkal, ő meg a dúsgazdag, és kiegyensúlyozott. Nem is értem, hogy miért fecserélni rám az idejét, mintha amolyan anyáskodó, segítő szándék vezérelné. A pandát viszont határozottan aranyosan fogadta. - Biztos vagyok benne, hogy téged mindenki olyan komolyan kezel, hátha mellettem fellélegezhetsz, úgyhogy Maddie leszel. – Zárom rövidre a dolgot. Még ha tudom is, hogy egy világ választ el minket, ebben a pár napban neki sem kell a mindenki felett álló könyörtelen üzletasszonynak lennie. Na nem mintha kinézném belőle, hogy hideg, és számító. Nem szolgáltam rá, hogy kedves legyen velem, ebből az következik, hogy sokakkal az. Egyértelmű, hogy számon tartja, hogy hány családnak a fizetése, megélhetése függ attól, hogy milyen döntéseket hoz. És még ő mondja, hogy nem erős, vagy nem tudna másokat megvédeni? Fenéket. Nap mint nap megteszi. A teáról eddig elfeledkeztem, de most pótolom, a nőnek igaza vol, nem kezd el kalapálni a szívem, mint a kávétól, ám a komoly, nehézkes aroma mégiscsak pezsdítőleg hat a kedvemre. Meg kell bolondítani némi kínai édesítővel, és máris tökély ahogy kortyolgatom. – Öt éve kajtatok a nyomában Maddie. Mégis gyorsabb, erősebb nálam. Mintha perverz vágyat látna abban, hogy közel enged magához, hogy halálra rémiszthet, de esélyt nem ad... Csak egyszer lenne már vége. Bármivel szembenézek, ha kell, de ez az állandóan nyomasztó érzés... ebbe megyek tönkre. – Utalok arra, hogy máris őszülök, és már közel sem vagyok olyan gyors, mint öt éve. Nyilván nem vagyok még öreg, fel tudom emelni azt a pisztolyt, de az örökös ébrenlét, a gyógyszerek... kikezdik az egészégemet. - És a te félelmeid? Ne csak rólam beszéljünk. Tessék a fóbiákról beszélni, különben úgy érzem, mindenben túlszárnyalsz. – Nevetek most rá, hatarázottan megkönnyebbülök a társaságában, most még az álnok migrén sem tör rám.
Pedig talán mégis csak alapvető, hogy utána nézek annak, aki ha csak valaki megbízására is, de a cégemet fenyegeti és annak jár utána, amivel foglalkozom. De persze mással is megteszem, akivel üzleti kapcsolatba kerülök annak a háttere érdekel, hiszen ez sokat elárul róla, hogy kiféle-miféle ember és hogy mennyire bízhatsz meg mondjuk szimplán csak a szavában. Azért határozottan kíváncsi vagyok rá, hogy belegondolt-e abba, hogy tudok róla akár olyasmit is, amit nem mondott el. Mégis csak rendőr gondolom ez náluk is bevett szokás. De persze nem fogom ezt felhozni, ugyanúgy beszélgetek vele, mintha nem tudnék róla az ég világon semmit, így egyébként is sokkal többet megtudhatok róla, mint egyébként. - Tudja vannak dolgok, amiket nem biztos, hogy meg tudunk magyarázni. Kínában még most is vannak olyan vidékek, ahol a hit és a tradíciók nagyon is élnek, sőt láttam már olyan üzletembert is, aki maga is babonákkal telve állt neki egy-egy tárgyalásnak. Olyan sok legenda van a világban, talán... nem minden puszta kitaláció, valamire épülniük kellett. - biztató mosoly, ami mögött mégis csak a gondolataim kavarognak, hiszen elég komoly a téma akárhogy is nézzük. Hiszek neki ez nem is kérdés, sőt talán rá is fogok állítani valakit erre az ügyre. Ha egy kívülállóról van szó, akkor fokozottan érint minket az ügy, tehát ez esetben főleg muszáj foglalkoznom vele. Ha pedig nem... akkor is érdemes lehet egy kicsit utána nézni. Sosem tudhatjuk, hogy mik húzódnak meg a rejtélyek mögött. Nem minden ember képzeli be magának a dolgokat, akadnak bőven olyanok, akik sejtései mögött komoly tények állnak. - Olyan erősnek tűnök? Pedig ön a rendőr, én még csak a fegyverforgatáshoz sem értek. - halványan mosolyodom el. Persze nem ajánlom fel, hogy majd én megmasszírozom, az azért furcsa lenne, ennyire még nem lettünk hirtelen közvetlen viszonyban, hiszen még a tegeződésig sem jutottunk el nem igaz? Az pedig megint más kérdés, hogy nem lenne szükségem fegyverre ahhoz, hogy meg tudjam védeni. Bár én sem védhetem meg minden elől, bár a képességeim erősek, de sosem gondoltam úgy, hogy én vagyok a legerősebb a kasztomban, a fajomban sem. Erős vagyok, de nem azért vagyok vezetői posztban, mert én vagyok a legjobb. Azért, mert az elméleti tudásom erős és mert bíztak bennem annyira, hogy itt a helyem. Épp e miatt igyekszem én is bízni önmagamban. - Tömegben egy moziban azért még sem esne baja, még ha sötét is van, nem gondolja? De hálás vagyok, lekötelez, hogy így gondolja. Pedig nem vagyok a legjobb társasági ember. Az üzlet megy, de a többi... nincs benne gyakorlatom. - oh nem járok én randizni, maximum üzleti vacsorákra egy-egy ügyféllel és ennyi. Valahogy soha nem is vágytam ennél sokkal többre, pedig talán lenne rá lehetőség, de nem tudom... nem vonzanak a kapcsolatok, amúgy is bonyolultak lennének. Dolgozom együtt emberekkel is, és ők nem kezelnék könnyen azt, hogy mi vagyok. A saját fajtánkbeliek pedig... azt nem amilyen poszton vagyok. Valahogy hozzám nem illik a romantika, azt várják, hogy erős és határozott legyek, nem azt, hogy nő. - Madeline, vagy ha neked jobban tetszik, akkor a Maddie is megfelel. - ritkán becéznek, csak Laylah szokott, egyébként is a munkában akik ismernek nem tegeznek, akiket viszont régről ismerek nem az emberi nevemen szólítanak. Őszintén szólva egyik sem megszokott számomra, de mindkettőt meg tudom szokni. A kezét persze elfogadom és meg is rázom, hiszen én ajánlottam fel a tegeződés lehetőségét. A következő kérdése már nehezebb, hiszen eddig sem foglaltam nyíltan állást. Ezért is gondolkodom el kicsit a válaszon és kapóra is jön a közben érkező tea. Elszöszmötölhetek az ízesítéssel és a kóstolással, amíg a választ rágom meg. - Nem is tudom. Inkább az a típus vagyok, aki azt hiszi el, amit lát, ellenben... nem mondhatok lehetetlennek mindent, amit még nem láttam, ennyi erővel az atomokban sem kellene hinnem, tehát... ki tudja. Utána kellene járnia, valahogy jobban, segítséggel. - keresnem kellene valakit, aki segíthet neki, akit jó álcával mellé tudok adni, vagy én magam legyek az? Ráhozná a frászt, ha most itt kialudnának a lámpák és azonnal kapna egy adagot abból, ami les rá. Bár ha kívülálló lenne, ha démon akkor megérezném a jelenlétét, ha csak nem képes rejtőzködni, ez esetben, akár most is itt lehet és még csak sejtésem sem lenne róla.
Nem gondolok bele, hogy a nő netán utánanézett, hogy ki is vagyok én valójában. Ha meg is teszi, mit tudnék ellene tenni? Semmit. Vélhetően mindenkiről vannak aktái, ehhez szokott hozzá, nincsen ezzel semmi baj. Az meg pláne nem jut eszembe, hogy a természetfeletti történetemmel kapcsolatban információi lennének. Azért pszichiáteri aktákba csak nem nézhet bele, az orvosi titoktartás által van védve, régi rendőrségi jegyzőkönyveket pedig nem bújhat. Meg egyébkétn tényleg nincs értelme belegondolni, hogy mit tudhat rólam, hiszen amit nekem mutat, az egy hihetetlenül aranyos, fiatal nő, ennél több nekem nem kell. Nem vagyok egy nagydumás, de vele egész kellemesen el tudok beszélgetni, nem érezteti a felsőbbrendűségét. - Nem tudom, ezt nehéz megmagyarázni. Talán mert hiszek az ilyesmiben. Amióta a saját szememmel láttam, nem tudnék nem hinné. És ezzel a döggel, akit már lassan családtagnak mondhatok, mintha összekapcsolódtunk volna... érzelmileg. De ez biztosan ostobaság, bármilyen rém is az, lassan kénytelen vagyok beismerni, hogy csak az én fejemben létezik, hogyan tudna egyébként átkelni a fél világon utánam? – Ettől még ugyanúgy érzem, de eszembe se jut, hogy a rémnek lehet emberi alakja is. Mindig csak a négy méter magas, sötét karmos alakjában láttam, amivel az életemre akart törni. És kezd egyértelmű lenni, hogy anyám gyilkosa, és a csatornákban kísértő rém ugyanaz a valami. - Semmi gond, majd Ön megvéd. Egy masszásszalon sincsen úgy kivilágítva. – Igyekszem most kulturált poénnal lereagálni a dolgot, hiszen elsőre az jut eszembe, hogy mennyire logikusabb dolog lenne, ha ő masszíroz meg. De nem, az túl erős lenne, ő olyan távoli, én meg nagyon nem értek az egész udvarlásos dologhoz, csak amit a józan paraszti ész megkíván, hogy illik valami ajándékot vinni, ha valaki kalauznak ajánlkozik, na meg a cigi kategórikus kerülése, ha nem túlzottan rajong érte. De mégis, valami randi hangulatot én is érzek, ami azért ennyire nyilvánvaló, mert én nem szoktam, és feltűnik, ha nem csak mint zsaru, vagy mint ismerkedős szempontból van rám szükség, hanem mintha pasiként is olykor végigmérne. Vagy tévedek? A mosolya úgy tűnik bátorító, próbál figyelni az igényeimre, pedig ehhez már végképp hozzászoktam, túl fogom élni, ha félhomály van. - Nincsen semmi gond, tényleg. Általánosságban stresszes vagyok, ez nem az Ön hibája, végeredményben egy moziban is kibirom, de igaz, jobb az otthon melegében filmet nézni. Köszönöm, hogy a segítségémre van a várost illetően, de bevallom, a társaság a fontosabb. – Vigyorodom el, a kedvéért még azt is leküzdöm, ha kicsit sötét van. Végeredményben ha nagyon zűr lenne, még mindig bekapcsolhatom a reflektorokat, amivel biztos, hogy mindenki szemét kiégetném, de azzal túlélhetem. Főleg, ha az egyébként komoly beosztásban lévő fiatal nő ennyire kedves velem, szinte értelmetlen módon. Azért kétlem, hogy mindenkivel az, nem lenne értelme ennyit vesződni érdektelen emberekkel. - Pertut borral iszunk, de most a tea is jó lesz. Igazán kedves vagy... Madeline. Vagy Maddie? – A kezemet nyújtom felé, és ha engedi, akkor megrázom az övét. Ez végülis fene tudja, hogy barátkozás, vagy több annál, így nem simítom meg a kezét, csak megrázom. Majd az idő eldönti. Mindenesetre magamban le kell szögeznem, ritka nők egyike, aki úgy teljességgel aranyos. Csinos, és bájos. Nem veszem a lapot, hogy kitérő választ ad, végeredményben nem egy kihalgatás mindez, bármerre elindulhatunk a társalgást illetően. - És mondd csak, te mennyire hiszel az ilyen dolgokban, amik velem történnek? Lassan már nem mondom senkinek a psziciháteremen kívül, ez olyan tényező, amely mások szemében őrültnek tűntet fel. – Könyökölök az asztalra, ami talán kicsit neveletlenség, de könnyedén el tudom magamat engedni a társaságában. Igazán jó beszélgetőpartner.
Egészen más olvasni valamit a másik aktájában, mint a saját szájából hallani. Eddig még könnyedén hihettem akár azt is, hogy az egész erős túlzás, netalántán inkább csak kitaláció és még az aktája sem volt hiteles, vagy egyszerűen nagyobb feneket kerítettek az ügynek, mint ami valóban van, de nem erről van szó. Határozottan úgy fest, hogy egész más a helyzet, hogy ez az ügy jóval komolyabb, mint ahogy eredetileg gondoltam, ha ilyen hosszú idő után is ilyen mély nyomot hagyott benne a dolog, hiszen még itt is látom, hogy bőven van benne feszültség, amikor egyáltalán csak felmerül a téma. - Követte ide is? Érzi a jelenlétét, vagy miből gondolja? - azért ez már tényleg nem hiszem, hogy csak üldözési mánia lenne, annál komolyabbnak tűnik. Lehetséges lenne, hogy egy közülünk, aki a nyomában van? Netán... a helyzet komolyabb, mint azt eddig bárki hitte volna? Nem értem, hogy miért nem járt ennek jobban utána valaki, hiszen mégis csak komoly ügyről van szó. Persze tudom vannak hasonlók még bőven elég, nem lehet mindennek utána menni, nem is lenne értelme, de ha már ebbe így beleütköztem, akkor biztos, hogy nem fogom csak úgy annyiban hagyni. Ha egy kívülállóról van szó, akkor meg főleg nem tehetem. Persze megtehetném, hogy szólok egy védelmisnek, de amíg maximum csak erős gyanúval rendelkezem nem lenne érdemes másokat ugráltatnom. - Talán nem teázóba kellett volna elhoznom, hanem mondjuk egy masszázsszalonba. - halványan mosolyodom csak el, hiszen maga a téma nagyon is komoly, még ha próbálom is egy kicsit oldani a feszültséget, mert benne érezhetően nagyon sok van most. Közben persze helyet foglalunk és amikor érkezik a pincér én magamnak egy kis csokival ízesített fekete teát kérek, neki pedig egy mézes rózsaolajosat, annak a tetején még apró rózsaszirmok is lesznek, fogyaszthatóak és a tetejében nyugtató hatásúak. Ez egy érdekes teakombináció, hiszen maga a koffein felpörget, de a rózsaolaj mégis kellemesen nyugtató hatással van a szervezetre. Felfrissít, hogy egyszerűen mondjuk. - Akkor itt sem érzi túlságosan kellemesen magát igaz? - a kérdését mégis csak kerülöm első körben, hiszen mit is mondhatnék rá? Baromságaim... akadnak, de azok nem olyanok, amiket egyszerűen elé tárhatnék. A folyamatos félsz önmagamtól, az örökségemtől, hogy én is olyan leszek, mint az apám, hogy a hatalom megrészegít, hogy idővel megváltozom. Tény, hogy ő soha sem volt kiegyensúlyozott, vagy túlontúl kedves, de én a lánya vagyok... örökölhetek tőle sok mindent, a megborult elméjét is, csak nem jön ki azonnal. - Köszönöm a bókot! Én sem gondoltam volna, hogy elhagyja a cigit és még ajándékot is hoz New York-i zsaru létére. - nem mondom ki, ahogyan ő, hogy nem jók a tapasztalataim e téren. Ő még sem olyan keresetlen, mint amit az ember elsőre gondolna róla, bár az tény, hogy nem beszél választékosan, mint egy költő, de ezt nem is igénylem, sőt időnként üdítő az efféle változatosság, hiszen többnyire üzletemberekkel beszélek, vagy a mitológiai lényekkel, köztük is gyakorta olyanokkal, akik idősebbek. - Egyébiránt, ha elfogadja, akkor tegeződhetünk is Joe. - ez a mondat, felajánlás, ami végül elhagyja ajkaimat a válasz helyett, hogy vajon nekem mik is a démonaim, a gyengeségeim. Nem tudnám hogyan elmondani neki, így hát inkább kerülöm a válaszadást, ez tűnik egyszerűbbnek.
Gyermekkorom óta elmeséltem már párszor anyám halálát, először rendőröknek, orvosoknak, logikusan nem hitt nekem senki. Az évek során megtanultam befogni a számat, nem csinálok magamból hülyét, bőven elég, ha Mirandának mesélem. A csatornákban vadászó dögöt sem úgy írtam le a kapitány számára, hogy az a négy méter magas rém, mindenképpen emberit próbáltam összehozni, mert még elvennék a jelvényemet. Már most is úgy gondolom, hogy rezeg a léc, ideküldtek, ha ezt nem vállalom, biztosan felfüggesztettek volna. Mintha tudnák, hogy valami nem stimmel nálam. Az ügyeimet magas szinten űzve oldom meg, de ez a a paranoia a sötéttől, ráadásul a gyilkosomat öt éve űzöm. Mindig akkor bukkan fel, amikor már nevetnek rajtam az őrsön, hogy nem is volt öszefüggés, és most már nem fog felbukkanni. Mintha valami különös összeköttetésben lennénk. S állítom, ugyanaz lehet, aki anyámat is elragadta. - Ahogy mondja Madeline. Még itt, Pekingben is. Legyen ez üldözési mánia, túlhajszolt élet, bár tudnám. De az a valami ide is követett, hogy hogyan... – Megvonom a választ, veszítenivalóm nincsen, hiszen kétlem, hogy egy magamfajta fickótól akarna gyereket, így csupán elbeszélgetünk, mindkettőnk életébe változatosságot csempészünk, hogy utána visszarepüljek New Yorkba, és mintha mi sem történt volna, éljük tovább az életünket. - Már hozzászokott. Ritka rosszul alszom, az az előbbi dolgok miatt. Nem tudok kikapcsolni, mintha örökké azt érezném, hogy görcsben van a testem. – Egy kis masszázs rám férne, csak hát kitől? Senkivel nem vagyok olyan viszonyban, és végülis túlélem, ennél jobb már úgysem lesz, szóval mindegy is, legalább most teázom egy kicsit, nem azért, hogy fent maradjak, sokkal inkább a szeánsz kedvéért. Beljebb lépünk a teázóba, udvariasan előreengedem, majd sikerül eldönteni, hogy melyik részlegen foglaljunk helyet. Teljesen más ez a teázó, mint ahol Mirandával voltam, úgy tűnik a kínaiaknél se lehet egy kalap alá venni az ilyesmit. Rá fogom bízni a választást, hiszen élvezi a hazai pálya előnyét. Van egy olyan sejtésem, hogy látatatlanban ráérez a kedvenc ízeimre, így rábízhatom magamat. Leülök a boxba, a félhomály ellenben nem a barátom, így a lábam közé veszem a sporttáska fogantyúját, hátha biztonságot önt belém, hogy a reflektor a közelemben. – Mindkettő javult kissé, csak ez a sötét... de legalább nem éjszaka van. Önnek nincsenek hasonló baromrságai? – Kérdezem mosolyt erőltetve magamra. Eddig nagyon kedves velem, amire egyátalán nem számítottam. Hatalmas kék szemek, kislányos mosoly, és ő lenne a mamutcég igazgatója? Elképesztő. – Meg kell mondanom, azt hittem, egy kiálhatatlan, karrierista vén banya lesz. Kellemesen csalódtam. Főleg nekem, akinek még érdemi beszélgetéseim sincsenek, üdítő élmény, ha meg nem sértem. – Nem bóknak szánom, nem cél, hogy az ágyamba cipeljem ma éjjel, csupán ami a szívemen, a számon, mindig az egyenes út vitt előre, az őszinteség viszont nem egyelő a bunkósággal, így megsérteni a nyers modorommal nem áll szándékomban.
Tény, hogy Ellael is rendkívül meglepődött rajta, amikor legutóbb kiderült, hogy annak ellenére aki és ami vagyok színes papír ernyőket gyűjtök a koktélokról és mindentől, amihez adnak. Nem olyasmi ez, amit bárki betippelne rólam, ha rám néz, de hát lássuk be soha sem volti gazán tökéletes gyerekkorom. Az apámnak akartam megfelelni világ életemben, de soha sem sikerült igazán. Eleget dolgoztam azért, hogy elérjem a szintet, amit vár, ha már nem született fiú testvérem, aki tényleg követhette volna őt a vezetői székben. Engem soha sem tartott elég erősnek, elég keménynek ahhoz, hogy az utódja legyek. A sors fintora, hogy végül mégis ez történt, csak épp nem úgy, ahogyan tervezte. Nem lemondott a posztjáról, mert kiöregedett, elborult az elméje, amitől én magam is rettegek még a mai napig is. Fogalmam sincs, hogy mit teszek majd, ha egyszer nálam is elpattan valami. Ellael bízik benne, hogy ilyesmire nem kerülhet sor, de vajon én bízom eléggé magamban, hogy tényleg ne kerüljön sor effélére? A saját gondolataim közül a szavai ragadnak ki egy pillanat alatt, hiszen az, amiről mesél... cseppet sem hangzik kellemesen, főleg hogy én tudom, hogy nagyon is lehetséges, hogy igaz az, amiről beszél, hogy nem csak a képzelete játéka, csak az egyszerű emberek nem hiszik el neki, ami persze valahol érthető. Csendben hallgatom végig a szavait. Más ez így, mint amikor az aktájában olvastam róla, hiszen látom a szemében még a most is ott lappangó félelmet és nem értem, hogy vajon ebben az ügyben miért is nem jártunk el, hiszen valaki garázdálkodik mögötte, a sötétben... tudni kéne, hogy ki az, jó eséllyel kívülálló, akiről gondoskodni kell. - Tudja úgy gondolom, hogy léteznek a világban olyan dolgok, amiket nem feltétlenül tudunk megmagyarázni. Azóta is úgy érzi, hogy valami jár a nyomában? - óvatosan teszem fel a kérdést, hiszen látom rajta, hogy nem kezeli jól az egészet és ha jól sejtem elég nagy dolog az is, hogy elmondta ezt nekem, mert minden bizonnyal a legtöbben simán őrültnek nézik e miatt, de talán most úgy érzi, hogy nincs vesztenivalója, hiszen csak teázunk, aztán visszarepül Amerikába. Nagy a távolság és ő nem tudatja azt, hogy nekem ez nem jelent olyan nagy problémát, pár napja is jártam New Yorkban, hiszen Ellael elhívott arra a meccsre, na persze eredetileg sejtelmem sem volt róla, hogy egy meccs lesz majd a közös program. - Rendben van, majd meglátja, az igazi kínai fekete tea ébren fogja tartani jó ideig, a kávéhoz pedig idővel hozzászokik a szervezete. - talán már meg is történt, hiszen mindenkinek idővel egyre több kell belőle, nem hiszem, hogy ez vele másképp lenne, bár persze nem tudom, hogy milyen mennyiségben issza most, vagy itta a múltban. Az viszont biztos, hogy a tea egészen más hatású, egy jó erős fekete teától nem fog tudni aludni éjszaka, nem is szabad alvás előtt innia. Az most eszembe sem jut, hogy a kellemes félhomály számára zavaró lehet, pedig mintha legutóbb a tetőn is láttam volna rajta, hogy amikor az éjszakai csillagnézést említettem, akkor nem igazán értékelte a dolgot úgy, ahogyan én. A rémet említve már érthetőbb a dolog, ha jól sejtem, akkor nem igazán viseli jól a sötét helyeket. - Nekem tökéletes, keressünk akkor egy üreset, aztán leadjuk a rendelést. - bólintok egy aprót és én magam is helyet foglalok. Nem tudom, hogy mi jár a fejében, azt sem hogy a pszichológusa utána jött ide. Azt tudom, hogy van neki, mint említettem sok mindennek utána néztem vele kapcsolatban. - No és azóta jobban lett már? Elmúlt a fejfájás és sikerült átvészelni az időeltolódást? - ártatlan kérdésnek szánom, de most is látom rajta, hogy valami nincs rendben, ezért kérdezek rá a dologra, hiszen ide-oda jár a szeme és azt nem tudhatom feltétlenül, hogy ez a sötét miatt van, vagy maximum félhomály, annyira nem vészes a fényhiány.
Igyekszem nem túlzottan megbámulni, ellenben azt nem tudom nem észrevenni, mennyire nagy a kontraszt abban, ahogyan kinéz, viselkedik, és amit képvisel. Nézzük hátulról. Egy komoly mamutcég egyedüli tulajdonosa, az igazgatótanács feje, ráadásul európaiként, tehát egy kemény, magabiztos nőnek kell lennie, és végtére is nagyon határozott, mindent a kezében tart. Ezzel szemben viszont... ami a külsejét, gesztusait illeti, hihetetlenül finom, bájos vonásai vannak, apró gödröcskék az arcának, hatalmas kék szemek, amelyeket még ábrándosnak is mondhatnék, ráadásul olyan kedves, barátságos, nem sugározza azt az erőt, amit egyébként egy domináns cégvezetőnek kéne. Lehet, hogy csak velem ilyen? Azt kizárom, hogy manipulálni akarna, lévén nincsen kompetenciám dönteni az ügyében, és semmim, amit adhatnék, pénze van elég, biztonságot pedig a testőrei bőven nyújthatnak. A társaság az egyedül, lehet, hogy unatkozik. Lefoglalja ugyan a munkája, viszont azon túl lehet, hogy semmi. Mint ahogyan én is csak annak élek, ettől még olykor rámtör, hogy beszélgetnék, ezért is járok Mirandához. Jó, hozzá nem csak azért, muszáj a stresszen uralkodnom, és megkapnom a gyógyszereimet. Lehet, hogy Madeline senkivel nem oszthatja meg a hétköznapjait. Nem is tudom, hogy miről is szól mindez kettőnk között, jó eséllyel valóban csak a társalgásról, a közös időtöltésről, viszont vele kapcsolatban mintha magától jönnének a számra a bókok, a kedveskedés, holott nem vagyok éppen ez a típus. Azt szoktam meg, hogy üldözök, és menekülök, tiszta idegfeszültségben élek mindig, nincsen jelentősége annak, hogy ha egy nővel kell beszélnem, mert soha nem merül fel semmi, még a mások által szépnek mondott doktornővel sem. És most pandát adok ajándékba, mellőzöm a dohányzást.. Hatással van rám, kétségkívül, talán annak kéne betudnom, hogy kiszakadtam kissé a saját megszokott közegemből, egzotikusnak tartom hogy itt vagyok, még ha kényszerből is. Ha visszatérek New Yorkba, biztosan minden visszaáll a régi kerékvágásba, és elfelejtem a gyönyörű, ámde elérhetetlen szőkeséget is. - Nem titok, már úgyis annyira elmondtam. Ki fog nevetni, vagy nem hisz nekem, kár lenne ezzel elrontani az estét. De ha nagyon érdekeli... Nyolc éves koromban az anyám felkelt, miután láttam valamit a fürdőszobában. Kértem, hogy maradjon a fényben, de csak nevetett, hogy rossz álom volt. Aztán valami elvitte a szellőzőcsöveken át, valami árnyszerű lény. Aki azóta.. .- Nagyot nyelek, nem akarom teljesen elriasztani ezzel. Én időnként látom, tudom, hogy összefügg azzal a rémmel akit az utóbbi öt évben is üldözök a csatornákban... Talán a kettő egy és ugyanaz. Csak éppen a mostani kellemes társalgásunk vélhetően ezen a ponton meg is reked, mert nincsen épeszű ember, aki ezt elhinné sajnos. - Akkor legyen a fekete tea, végtére is tehetek egy próbát. – Bólintok, és belépek mögötte, igyekszem most nem humorizálni, hogy ha nagyon beálmosodnék, az amúgy is az ő hibája lenne. Megvárom, amíg emészti a sztorimat, és ha nem akad ki, akkor talán visszaevezhetünk a derűsebb témák felé. Elindulok őt követve lefelé, kissé gombóc gyúl a torkomba, a félhomály esetleg még jó lehet, de biztos ami biztos, majd ki kell mennem a mosdóba, ellenőrizni a reflektorok töltöttségét, és a tartalék elemlámpámat is, nem akarok kislány módjára sikoltozni. Ki tudja, hogy az a rém az árnyékokban ide is be tud hatolni. Nem hiszem, hogy csak mert eljöttem Kínába, megszabadultam volna tőle. Vacilálok a kérdésen, a kinti világosabb, a benti bensőségesebb, hiszen kisebb a hely, közelebb lennénk egymáshoz. - Legyen a box, ha Önnek is megfelel. – Felelem járatva a tekintetemet, ez most tényleg nem az ő hibája. Megvárom, amíg helyet foglal, és én is megteszem a padoknál. Nem ártana bekapnom egyet Miranda bogyóiból.
Igazság szerint itt a legtöbben eleve nem ítélkezőek, legyen a másik fél keleti turista, vagy bármi más. Nekem sem volt annyira nehéz dolgom az elején, bár persze biztosan könnyebb lett volna, ha nem vagyok európai. Megtehettem volna, hogy eleve olyan külsőt választok magamnak a legutóbbi megújulás alkalmával, de nem szeretek túlságosan eltérni az alaptól, hiszen az mégis csak furcsa lenne, amikor tükörbe kell néznem. Persze soha sem egyszerű megszokni az új külsőt, voltak már ebből gondjaim, nem hiszem, hogy csak nekem, épp ezért könnyebb, ha azért van hasonlóság. Még egyszerűbb is úgy eladni magadat, hogy valakinek a rokona vagy, ha eleve nagyon hasonlítasz rá. Csak arra kell odafigyelni, hogy ne légy pont ugyanolyan, amilyen már voltál, abból gondok lehetnek. Akadnak azért olyan szemfüles újságírók, akik képesek kiszúrni az efféle apróságokat is régi fotókon teszem azt. Volt már rá példa, volt olyan is, hogy így sikerül lefülelni egy Kívülállót, aki nem változtatta a külsejét, mert úgy gondolta, hogy neki nem muszáj, hogy ez még nem ad okot majd arra, hogy lebukjon és tessék. - Szuperhős? Azért ezt nem mondanám magamról, de igazán kedves megközelítés. - mosolyodom el. Így már értem a Batman sztorit, még ha meg is lep a kedvessége. Igazság szerint talán pont a miatt gondoltam arra, hogy eljövök, hogy egy kicsit szórakoztatom őt és magamat is, mert üdítő különbség azokhoz képest, akikkel nap, mint nap találkozom. Nem olyan komoly, nem üzletember, nem is olyan a szóhasználata, mint amit megszoktam és ennek ellenére mégis felettébb kedves, hiszen odafigyelt, hogy zavar a cigaretta és még ajándékot is hozott. Nem is vágytam volna valami drága dologra, fel sem merült volna bennem, hogy ilyesmivel lep meg, a panda tökéletesen illik hozzá. Olyasmi, amiről biztos hogy később is eszembe fog majd jutni. A szülei történetét csendben hallgatom végig. Soha sem jó, ha az ember elveszíti a szüleit. Anyám meghalt, apa pedig.... kénytelen voltam szembe fordulni vele, még ha nem is szabadott volna sokak szerint, de tudom, hogy nem jól döntött, hogy az amit képviselt nem az, amit én képviselek. Ez így volt, és... nem változott volna soha, apa pedig egyszerűen túlzásba vitte. Nem törhet hatalomra, és nem akarhat mindent megváltoztatni. Ha eléri a célját most Joe nem ezt a világot ismerné, amiben él. - Hogy érti, hogy valami elragadta? - kétkedőn emelem meg a szemöldökömet, de nem azért, amit jó eséllyel ő gondol. Nem arról van szó, hogy nem hiszek neki, de úgy kell tennem, mint aki nem tud az esetről és épp ezért meglepi, amit hall. Persze utána jártam annyinak, hogy arról tudjak, hogy valami nagyon is durva történt az édesanyjával, de a pontos részletek még nekem is zavarosak voltak, az ő szájából hallani egészen más dolog lenne. Közben persze megérkezünk és elindulunk a kis eldugott teázó felé, ahol majd leülve talán a beszélgetés is kellemesebb lesz, bár a kellemetlen témától a kíváncsiságom nehezen tud elszakítani. Ha jól tudom még a pszichológusa is utána jött Kínába... azért ez sokat elmond. - A kávé gyorsan hat, de olyan hamar ki is ürül és utána sokkal rosszabb. Egy igazi fekete tea többet ér, hosszabb időre szól a hatása, ha nem is azonnal olyan intenzív. Majd mutatok egy remek választást az itallapról, a bejön, akár még vihet belőle otthonra is. - közben persze elérjük lassan a célt, mutatom az utat, ahogy végül belépünk és elindulunk lefelé a lépcsőn. Tényleg nyugodt és békés a hely, lefelé vezet a lépcső, kissé félhomályos helyre, de azért nem vészesen az. - Kinti asztalhoz ülne szívesebben, vagy belső boxba? - utóbbi kicsit elzártabb, de a padok talán nem annyira kényelmesek, mint a plüssel borított székek az előtérben lévő asztaloknál, de rábízom a döntést. Gondolom zsaruként azért nem annyira vészesen fontos számára a keleti kényelem.
Attól függetlenül, hogy Madeline úgy tűnik tökéletesen elsajátította a távolkeleti kultúrát, amit annyira nem ismerek, hogy hibát lássak benne. Ellenben van annyira udvarias, hogy ítél meg úgy, mint egy helyi. Kezelhetne úgy is, hogy lehetőség szerint húzzam meg magam, hiszen „csak” egy nyugati túrista vagyok, aki teljesen feleslegesen játsza itt az eszét. Ő viszont otthon van itt, gesztusában, testartásában sem rí ki az itteniek közül, szinte fehér haját már teljesen megszokhatták a kínaiak, gondolom csak a túristák szájtátanak. Most nem is a külsejét mondom, hiszen az valami gyönyörű. Nem szokás azt mondani egy komoly cégvezetőre, aki egy távoli kontinenensen próbál szerencsét, megveti a lábát, és tekintélyt parancsol, hogy cuki, de na... Nem vagyok egy romantikus alkat, de az, hogy így felajánlotta, hogy találkozzunk, és lesz a túravezetőm, ha nem is feltétlenül mondom, hogy ez randi, de... valami olyasmi. Engem is meglep, de nőként kezelem, amit egyébként nem szokásom másokkal. Van bennem egy alap udvariasság, nemtől függetlenül, de a figyelmesség, apróbb gesztusok azért más tészta. Ha nem lennék vele úgy hogy full értelmetlen a dolog, talán jobban bele is gondolnék. Nem lebeszélni akarom magamat róla, de úgy sincs értelme. Egyrészt csak pár hétig maradok, és felesleges szórakozásnak tartom az ilyen jellegű időleges valamit, másrészt kétlem, hogy pont én volnék az esete. A közös nyelv, vagy a származás nem elég indok. Nem igazán tudok felmutatni nagy anyagiakat sem, még csak vezető sem vagyok, ami inspirálná. Csak egy new yorki kopó, aki átlagos gyilkosokat kap el. Vagy ha olyanja van, öt éven át lohol a természetfeletti lény nyomában, aki alsó hangon három méterre saccolta. És mellesles anyagyilkos, meg a sötétben támad. De a lényeg, hogy Madeline igéző kék szemei azért erőteljesen elgondolkoztatnak, kedves, és barátságos. Nőies, viszont mégis elképesztően kislányos bizonyos szemszögből, mint aki még mindig nem hajlandó beismerni, hogy nagyjából a világ legszebb női közé tartozik. És mi a jutalma? Egy panda... Ennyit az udvarlásról. Legalább a rágót lenyeltem. Remélem nincsenek nagy elvárásai a kellemes társalgást illetően, mert abban kifejezetten pocsék vagyok. - Úgy értem sikersztori. Orvos szülők, idegen földrész, magabiztos tettek. Ön eg szuperhős Madeline. – Mosolyodom el, nem akarok én félresikerült bókokat küldeni felé, az is elképzelhető, hogy kifejezetten rühelli, ha valaki hízeleg neki, nekem sem az szokásom, csak úgy eszembe jutott hirtelen, hiszen mit csinál az ember, ha van egy üres másfél órája, és egyedül van? Megnéz egy mozit. Legalábbis én ezt teszem, persze van olyan, beülök egy bárba iszogatni. Csak éppen annak már van egy szépséghibája. Nem lehetek annyira lepukkant, hogy ne szólítana le valami csaj. S ettől úgy tűnhet, hogy válogatós vagyok, mert ha százból egyszer rábólintok, még úgy veszik, mintha valami görény kiskirály lennék, aki csak úgy megmondhatja, hogy mikor és kivel. Pedig már közel sincsen annyi hajam, mint öt éve, a ráncaim is kezdenek lassan mélyülni, úgy nézek ki, mint egy hetvenes évekbeli vadnyugati hős, mert akkor az volt a divat, az a macsó, aki már nagyon kiélt. Remek... - Semmi gond, New Yorkban ez nem egyedi eset. Az apám esetében igen egyszerű, nem volt elég rendőr a városban, és pár korabeli fickóval az éjszakákat járták, hogy majd csökkentik a bűnözést, mint polgárőrök. Lövöldözésben halt meg, értelmetlen halála volt. Az anyámé ellenben... Nyolc éves voltam. És valami elragadta. Ez az amit senki nem hitt el azóta nekem. – Vonom meg a vállamat, már annyi embernek meséltem róla, egyedül Miranda jegyzetelt buzgón, de ő is csak kérdezett, beszéltetett, míg én nem kérdeztem vissza, hogy hisz-e nekem. Esetében lényegében oly mindegy, úgyis az a cél, hogy megkönnyebbüljek. Még ha ez nem is teljesült maradéktalanul. - Bevallom nem igazán szoktam teázni, az nem tart kifejezetten ébren. Habár a kínai teákkal lehet, hogy más a helyzet. A méregerős fekete kávé tuti biztos tipp. Mit javasol Madeline, próbáljak ki valamit? - Lépdelek be mögötte, itt nem kell előremennem, végtére is nem egy szórakozóhelyről van szó, itt csak nem dobálnak söröskorsókat.
Az alapvető figyelmesség sem mindenkinek... alapvető és tudom nem kellene eleve rossz véleménnyel lennem a New York-iakról, de azért még is csak meg van ez bennem. A legtöbbjük nem kifejezetten előzékeny, vagy figyelmes, nem figyelnek oda másokra és pont ezért meglepő, hogy elhagyta a cigit, csak mert egy megjegyzést tettem a dologra. No meg egyébként is, ha valamit értékelünk valakinél, akkor azt az ember szóvá teszi, én legalábbis szoktam osztani dicséretet, ha valaki megérdemli. A szavaira már csak bólintok, így van jobb, ha ezt magában tartja. Az itteniek nem szeretik, amikor nagyon egy kalap alá veszik őket a többi keleti néppel, hiszen az európaiak sem mind egyformák nem igaz? Azt viszont nagyon jól sejti, hogy a munka mellett nem igazán van időm kapcsolatokat építeni. Talán ez is most pont azért olyan egyszerű, mert tudom, hogy ő visszamegy majd szépen Amerikába és kész. Akkor miért ne mehetnék el vele teázni csak és kész? Ez jó eséllyel csak egyszeri alkalom lesz, ennyi kikapcsolódás végül is nekem is jár és talán néha szükségem is van rá, Ellael jól mondja mindig, mi sem foglalkozhatunk mindig csak a munkával és a világ sorsával, időnként egy kis kikapcsolódásra is szükségünk van. A pandát is végül leadom a recepción, de azért azt sejtheti, hogy meg fogom tartani, nem akarom csak úgy leadni, mert értékelem nagyon is, hogy ajándékot hozott, főleg hogy nem csak valami kis egyszerűt, amit a legközelebbi ajándékboltban hozzávágtak, jó lehúzós áron. Hamarosan pedig már a kocsiban jöhet az ismerkedős rész. Nem vagyok én túlságosan jó ebben, de ha valaki kérdez, akkor illik válaszolni, maximum nem gyorsan mesélek el magamról mindent, nem lenne értelme a hosszú sztorizgatásnak nem igaz? Csak szép fokozatosan, főleg hogy az életem mégis csak kitalált történet, bár erről neki nem sok fogalma van ugye. - Batman történet? - értetlenkedve ráncolom kissé a homlokomat. Na igen sejtheti, hogy nem vagyok kifejezetten képregényolvasó, no meg moziba is ritkán járok, hogy tisztában legyek az efféle sztorikkal. Időm sincs rá, no meg aztán az ember egyedül nem igazán foglalkozik ilyesmivel, nekem sincs indíttatásom rá. Persze Laylah biztosan eljönne velem szívesen moziba, de valahogy nem is vágyom rá annyira. Lehet, hogy rosszul van bekötve bennem valami, vagy a jó ég tudja. - Oh ezt igazán sajnálom. Szülők nélkül felnőni soha sem egyszerű, hogyan... történt? Persze, ha nem szakít fel sebeket. - azért megadom neki a lehetőséget a menekülésre, nem akarom olyan témában faggatni, ami esetleg kellemetlenül érintheti, hiszen az ember nem szívesen beszél a halálról, a szülei haláláról sem, főleg akkor ha gyilkosság történt. Én se szívesen mesélnék a családomról, bár nekem egyszerűbb dolgom van, nem is kell megtennem, hiszen az igazi családi történetemtől biztosan padlót fogna. - Az egyszerű válasz sok munkával és kitartással, de gondolom most a hosszabb verzióra kíváncsi. Előtte viszont akár helyet is foglalhatunk. - mosolyodom el, hiszen közben a kocsi parkol, mi pedig kiszállhatunk. Egyszerű így, nem kell helyet keresni a parkoláshoz most, majd megteszi a sofőr akkor amikor mi már bementünk. Egyébként egy kis, kellemes teázóba érkezünk, a neve egyszerűen csak "Vörös sárkány" persze kínai és angol nyelven kiírva a táblára. Viszonylag eldugott kis utca, ahol mutatom az utat, amíg el nem érjük a bejárati ajtót. - Úgy vélem a városban itt a legnagyobb a választék, fekete teák és minden egyéb, de persze akad szimpla kávé is, jeges tea, ha épp arra vágyna. - jártam már itt, habár nem sokszor és főképp a Laylah volt az, aki elrángatott, hogy mozduljak ki végre egy kicsit. Ampho túlságosan kicsi ahhoz, legalábbis az emberi alakja, hogy ilyen helyekre beengedjék. Ez egy eldugott teaház, nem olyan, mint azok, amik a nyugati kultúrákban vannak, ha jól tudom talán hátul még ópiumpipák is voltak régen, bár az efféle illegális helyek már nem üzemelnek.
Nem vagyok én azért extrásan figyelmes, csak az alapvető udvariasságot követem, ártatlanok védelme, és miegymás. Ami különössé teszi jó értelemben őt, hogy hihetetlenül ambiciózus, és mellette nem szállt el, képes barátságosnak maradni. Elküldhetett volna a jó anyámba, hiszen nekem nem tartozik számadással, nem hülye annyira, hogy tudja, nem én hozok döntéseket, lényegében nem is értek az itteni dolgokhoz, szinte a kézbesítés a célom, összekötni a fonalakat, aztán majd a Központ lebírálja az ügyet. És ő mit csinál? Önként felajánlja, hogy megmutatja a várost, körbevezet, és mindehez még jó képet is vág. Minket new yorki zsarukat a legtöbben lenéznek, úgy vélik, hogy aljamunkát végzünk, ehhez képest ő úgy kezel, mintha egy nagyon régi ismerős lennék, mosolyog, és a végtelenségig figyelmes. Szokatlan... - Majd igyekszem magamban tartani. – Felelem jóízűen megmosolyogva a cinkos csillanást. Ahhoz képest, hogy komoly cégvezető, határozottan jó társaság. Jó, bele kell számolnom a tényt, hogy aki Pekingben akar karriert építeni, annak baromira jól kell alkalmazkodnia, feltérképeznie mások kívánságait, és szükség esetén élnie a saját manipulatív eszközeivel. Rajtam ugyan nem sok fogást nyerhetne, és értelme sem lenne, és lassan elfogadhatom, hogy a társaságomban igazából csak jól elvan. Sokadszorra játszom végig magamban a kérdéskört, hogy egy gyönyörű nőnek, aki ráadásul kedves is, miért nincsen senkije, erre vélhetően az a választ, amit már ő is aláhúzott, a munkamánia, nem sok kapcsolat épülhet ilyen talajra. Még alkalmilag sem nagyon, hiszen a férfiakban van annyi büszkeség, hogy amellett, hogy nem hagyják magukat kitartani, nem szokásuk pattani sem, amikor egy nő ugráltatja őket. Madeline bájos teremtés, ám biztos, hogy az üzleti téren egy kiméletlen dög lehet. - Nem zavar. Csak tessék. – Adom meg a választ, nem szándékoztam úgy ráerőltetni a dolgot, mintha egy első randis pár lennénk, ahol a lánynak kötelező jelleggel végig kell cipelnie az ajándékokat a fél városon amit a fiútól kapott. Nem is tudom, hogy végeredményben ez randi, főleg, hogy kijelentettük, hogy mindkettőnket a munka élteti. Alapesetben ez afféle kellemes időtöltés, ahol elteázgatunk majd. Vagy ő máshogyan gondolja? Ebbe eddig bele sem merültem, csalódást meg nem akarok okozni, pocsék szeretőnek hinném magam, nem sok mindent tudok felmutatni, amire büszke vagyok, és valahogy az a tippem, hogy nem az az alkat, aki csak úgy elszórakozna a nyugati fehéremberrel. Bár ki tudja. Bujkáló mosollyal veszem tudomásul, hogy ehhez is képes hozzászólni, mintha mindenről tudomása lenne. Elképesztő, hiszen ahhoz képest meg fiatal. Vagy túlgondolom, és nem is olyan bonyolult mindenről legalább egy kicsit beszélni. Immár a kocsiban vagyunk, és beszélgetésünk fonalát végeredményben a munka mellett a saját életünk témái felé terüljük. Nem tudhatom, hogy amit tőle hallok, javarészt ferdítés, még nem áll érdekemben figyelni a hangsúlyát, hogy mérlegeljem, igazat mond e. - Mint egy női sztoriba öntött Batman történet. – Bólintok, nagyon is kiváncsi vagyok a történet további részére, ám első körben visszakérdezett, így majd továbbhaladhatunk az ő szálán, afféle labdadobálásként. Most éppen nálam van. - Azt hiszem igen. Az apám miatt. Az öreg polgárőr volt, egy utcai banda lőtte le. Meg... az anyámat is megölték, egyszerűbbnek gondoltam, ha van rálátásom, hogyan is működnek a dolgok. – Adok első körben kitérő választ, csak akkor megyek bele, ha tényleg kiváncsi, nem szoktam senkit az életemmel traktálni. A sporttáska is jól elvan a lábaimnál, most már talán feltűnhet neki, hogy mindig magammal hurcolom. – És hogyan lesz egy négy éves fehér kislányból a keleti világ egyik királynője? – Kérdezek vissza érdeklődve, miközben kinézek a luxusautó ablakán, elképzelésem sincsen, melyik teázóba megyünk, talán abba, ahol Mirandával is jártunk?
Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ilyen udvarias és figyelmes lesz majd. Mentol illatot áraszt, ha jól sejtem, akkor rágó lehet a dologban, talán a dohányzás, amit szóvá tettem, hogy gyengeségnek és persze rossz szokásnak tartok? Az végképp meg lep, hogy ajándékot is hoz, arról már nem is beszélve, hogy azonnal feláll, amikor meglát és elém siet, pedig könnyedén megvárhatna a bejáratnál is, nem vártam volna el tőle ilyesmit. Egy New York-i rendőrről van szó. Nem azt mondom, hogy lebecsülöm őket, de azért sok mindent hallottam már a városról és én magam is jártam már ott nm is egyszer. Nem gondoltam volna, hogy az ottani rendőrök ilyen előzékenyek is tudnak lenni. Az emberben mégis csak a fánkzabáló zsaru kép van meg, bár tény, hogy Joe nyomozó, de ettől még ugyanúgy hétköznapi átlag emberről van szó. Vagy talán... tényleg eljutottam már arra a szintre, hogy túlságosan elrugaszkodtam az átlagos földi léttől? Efféle... a jó ég tudja randifélén is nagyon régen nem voltam már, évtizedek óta jobban mondva. - Végül is igaza van a keleti kultúrák hasonlóak sok mindenben, csak ezt nekik ne mondja... nem vennék jó néven. - mosolyodom el, talán még egy kis cinkos csillanást is láthat a szememben. Nem veszem rossz néven, amit mond, főleg mert nem úgy érzem, hogy ilyen céllal mondaná. Persze tudom, hogy sok amerikai szemében akinek húzott a szeme az egyre megy, teljesen mindegy, hogy japán, kínai, koreai, netán hawaiiról származik, pedig nem ugyanaz a kultúra, ahogyan az indiaiak sem egyeznek meg a szírekkel, hiába tűnhetnek esetleg hasonlónak, de ez már valahol megszokott. Amerikában olyan sokféle nép folyt már össze, hogy valami miatt nem tudják meglátni a különbségeket, vagy talán sokuk nem is igen akarja. - Nem hozott zavarba, csak meglepett a gesztus, de jó értelemben véve. És... akkor ha nem zavarja, akkor tényleg felvitetem az irodába és majd innen hazaviszem, talán úgy egyszerűbb. - beszélgetni és persze bemenni a teaházba, mert a maci nem épp kicsi és a végén még olyan lennék a társaságában, mint elefánt a porcelánboltban, pedig általában azért óvatos és kecses a mozgásom. Csupán sárkány alakban vagyok pusztítóbb jelenség, de ez a gond most szerencsére nem áll fenn. Tehát egy pillanatra magára is hagyom, amíg a pandát odaadom a recepciósnak és röviden elmagyarázom neki, hogy mit kell vele tennie. Angolul beszélek, Joe is értheti, hogy tényleg az emeletre vitetem fel, nem pedig mondjuk szándékosan titokban kínaiul dobatom ki, vagy ilyesmi. - Tudja mifelénk már csak így megy. - nem igazán járok taxival, van mindig elég sofőrünk, akik szerencsére rendelkezésre állnak, így azért jóval könnyebb az utazás, de magasabb körökben ez már csak így dívik. - A sporthorgászathoz én sem értek olyan nagy mértékben, habár tudok róla ezt-azt. - ami bizonyára azért meglepheti. Na igen meg kell találni az egészséges egyensúlyt, hogy mit mondhatsz el magadról és mit nem. Elég régóta élek már ahhoz, hogy nagyon sok információ legyen a fejemben és persze elég sok üzletfelemmel tárgyaltam már, akik miatt olyasminek is utána néztem, aminek egyébként általában az ember nem szokott. Nincs ezzel baj... sőt vannak helyzetek, amikor még hasznos is olyasmiket is megtudni, amit egyébként átlagos esetben nem tudnál meg, mert eszedbe sem jutna utána nézni. - Békés és könnyedén lehet beszélgetni, szerintem maradhatunk ennél igen. - egy pillanatra el is hallgatok, amíg benyomom az ajtón a kis gombot, hogy előre szóljak az amúgy sötétített üveggel leválasztott sofőrnek ezúttal a helyi nyelvjárásban, hogy hová is megyünk, a kocsi pedig indul is, én pedig újra neki szentelem a figyelmemet. - Nagyrészt igen. A szüleim Amerikából költöztek ide, mindketten orvosok voltak, édesapám kórházigazgató és itt kaptak munkát. Ha jól emlékszem négy éves lehettem, tehát technikailag már itt nőttem fel. És ön? Mindig is rendőr akart lenni? - rendőr, jó eséllyel fog még kérdezni, de ettől még én is visszakérdezek. Természetesen tökéletesen fel van építve az életem története, amit el tudok mesélni neki, még ha ennek egy jó része rendkívül távol is áll az igazságtól.
Kezdőlap 
