Bianca gyorsan kiterel a kórteremből, ahova igazából csak a fejemet dugtam be. Jeremy jót kuncog rajtam, én pedig szemlesütve, pirulva csóválom meg a fejemet. Pát intek neki, majd már jól ismerve a járást szökellek a nővérszoba felé és csüccsenek le a kedvenc székemre. Igen, nekem ilyenem is van már itt, bár a nővérek nem nagyon szeretik, hogyha napközben itt töltöm az időt. Útban vagyok és fel is tartom a legtöbbjüket. Akik azonban itt voltak, mikor én is bent feküdtem jóóó sokáig, azok mindig küldenek nekem egy-egy mosolyt, és van néhány kedves szavuk is hozzám. Csak Bianca az, aki ennyi időt áldoz rám, és ezért végtelenül hálás vagyok neki. A széken pörögve érdeklődök, hogy milyen éjszakának nézünk elébe. Remélem tényleg nem lesz gond senkivel. (Bár néha eszembe jut, hogy milyen izgalmas lenne, hogyha tudnék valamiben segíteni Biancának, hogyha vészhelyzet van, de hamar bűntudatom is lesz, hogy rosszat kívánok valakinek...) Természetesen megkapom a letolást, amit szinte már vártam is. Tudom, hogy igaza van, és hogy tényleg rossz, amit csinálok. De szeretek itt lenni, jobban, mint az árvaházban. Megvonom a vállamat és bocsánatkérően nézek fel rá. Szégyellem magam, ezt láthatja rajtam. Csak az a helyzet, hogy minden egyes alkalommal így nézek rá. Bár tény, hogy mióta Jozef-fel is találkozgatni szoktam, az éjszakai kiruccanásaim száma csökkent. - Nem voltál néhány napig. Hiányoztál! - nézek a nő szemébe és szégyenlősen elmosolyodom. - Tessék! - nyúlok a zsebembe és húzok elő egy túró rudit. - Ezt kaptuk ma a reggelihez, de elhoztam neked! - nyújtom át lelkesen a nőnek a rudit és látszik, hogy habár kicsit meg van nyomódva, nagy becsben tartottam egész nap. Remélem, hogy nem romlott meg, bár elég hideg volt, úgyhogy nem hiszem, hogy bármi baja lenne az édességnek. A kakaó említésére felcsillan a szemem és erőteljesen bólogatni kezdek a fejemmel, miközben figyelem a nő mozgását. - És merre jártál? Szabadságon voltál? Meglátogathattál volna.- érdeklődöm kíváncsian, majd kicsit lebiggyesztem a számat jelezvén a szomorúságomat. Persze bizonyára nem volt rám ideje, és amúgy is vannak fontosabb dolgok is az életben, mint holmi árva kislányokkal foglalkozni. Kicsit el is szégyellem magam, és elönt a hála, hogy most is kakaót készít nekem és nem rúg ki egyszerűen, vagy küld haza.
Szeretem az éjszakákat, akkor minden sokkal nyugodtabb, főleg ha nem történik valami nagyobb probléma, vagy baleset, de szerencsére ilyesmi nem fordul elő túlságosan gyakran. Ilyenkor sokkal jobban odafigyelhetünk a bent fekvő betegekre és én kimondottan szeretek beszélgetni is velük, mert jobban érzem magamat tőle. Egyszerűen jó érzés egy kis életet lehelni azokba, akiket nem látogatnak, vagy akiket csak ritkán, de egy nappali műszakban, amikor folyamatosan tenni kell valamit erre sajnos nem igen van idő. Még alig kezdődött el a mai műszak, persze most is korábban jöttem valamivel és valószínűleg tovább is maradok majd. Jót tett a kis szabadságolás. Pár nap csupán, amit a várostól távol töltöttem Eldoriennel. Még mindig hihetetlennek tűnik. Úgy fest az elementálnak tényleg van érzelmes oldala is, amit sosem akar kifejezni, de attól még ott van. Nem véletlenül gondoskodik Rhylről és bár nem jól csinálja, de pont a miatt fogja vissza Myärnt és nem engedi érvényesülni, bár az sajnos egyértelmű, hogy ezzel hosszú távon nem éri el a célt, mert a tünde csak egyre inkább ellene lesz majd. Érthető, senki sem szereti, ha túlféltik, főleg ha az illető elég erős ahhoz, hogy meg tudja védeni magát, vagy legalábbis úgy véli. Eldorien olyan, mint egy igazi túlféltő szülő, pedig a gyerekeket hagyni kell kibontakozni és csak óvatosan kell óvnia a lépteiket. Ha mindentől tiltjuk őket az nem igen erősíti meg a kapcsot feléjük. Erre idővel rá kell jönnie, különben elveszíti Myärnt és ha így kezeli majd, akkor Rhylt is. Én is próbáltam már beszélni a fejével, de persze nem értem még el célt. Azért nem adom fel. Arról persze ezúttal tudok, hogy a mai estém nem lesz zavartalan. E miatt küldtem el egy jó barátomat, hogy figyeljen Lily-re, mert már többször is meglógott este és itt kötött ki nálam. Tudom, hogy ez nincs így jól, de azt is, hogy nem érzi jól ott magát, azért tűnik el mindig. Nem is kell sokat várnom, valahogy sejtem, hogy amikor a lift hangja beszűrődik hozzánk nem sokára majd ő jelenik meg az ajtóban és nem is csalódom. Az arcom gondterhelt, amikor az ajtó felé fordulok, de aztán felveszem a mosolyt, amit mindig oly könnyen sikerül, hogy elköszönjek Jeremy-től és elinduljak a nővérszoba felé. Lily jól ismeri már a kórházat, tudja hova kell mennie, sőt túlságosan jól ismeri, ami soha sem jó egy kis gyerek esetén. - Ezt sose lehet tudni drágám, de reméljük. Miért szöktél el megint? Éjszaka egyedül az utcán tudod, hogy veszélyes, nem szeretem, amikor ezt csinálod. - halkan sóhajtok egyet. Még sem tudok rá igazán haragudni, pedig tudom, hogy kellene. Nincsenek szülei, akik mellette legyenek és ő hozzám kezdett el kötődni, ezért vettem őt az oltalmam alá. Sebezhető és törékeny kislány és ki tudja, hogy a tűznek, amiben része volt nem lesz-e valami következménye. Az orvosok szerint teljesen jól van, de még az orvosok sem tudhatnak mindent. - Kérsz kakaót? - csak megenyhülök végül és elmosolyodom, miközben a pulthoz lépek. Lényegében miatta tartok itt ilyesmit, a kollégák kávét isznak, sőt én is leginkább azt, de a kakaó is elfér, egy kis tej is persze, Lilynek pedig ez kell és nem a kávé, no meg persze időnként a többi gyereknek is becsempészhetek egy kicsit, ha épp nem volt olyan finom a vacsorához kapott ital. A teát itt nem szokták olyan igazán tökéletesre ízesíteni.
Szökkelve érkezek meg a kórház ismerős lépcsőjére. Mosoly kúszik az arcomra, ahogy felnézek a kórház hatalmas épületére és tekintetemmel megkeresem az ablakot, a nővérek ablakát. Bianca nem tudja, hogy jövök, habár azt kiderítettem, hogy ma dolgozik. Éjszakás műszakja van, és remélem, hogy megengedi, hogy itt maradhassak vele. Az árvaházban nem tudják, hogy eljöttem, és biztos, hogyha Bianca ezt megtudja, akkor ki fogok kapni. De szeretek itt lenni éjszaka. Akkor minden olyan nyugodt, és Bianca tud mesélni a betegekről, illetve magáról is. Szeretem őt hallgatni. Így hát vacsora után, 9 óra körül lógtam meg otthonról, és siettem a kórházhoz. És már itt is vagyok. Összehúzom magamon szürke kabátomat, ami már enyhén kopott, de legalább meleg, hiszen belül bélelt. Soha nem érdekelt az, hogy milyen ruháim vannak. Persze volt, hogy irigyeltem az iskolában a lányokat, akiknek van családja, szülei és szép ruhákat vesznek nekik. De aztán mindig rájövök, hogy hálásnak kell lennem azért, hogy én élek és nem számít, hogy miben teszem ezt. A portás bácsi már ismer engem, mosolyogva integetek neki és mint egy összeesküvő futok hangtalanul a lifthez, hogy felrepítsen a megfelelő emeletre. Halk csilingelés, majd az ajtó nyílik és már ott is vagyok. Gyorsan körbejártatom a tekintetemet és már hallom is Bianca hangját az egyik kórteremből. Kuncogva sietek oda a teremhez, majd megállok az ajtóban. Egy fiatal fiú van odabent, Jeremy, aki vakbél műtétre vár Nem vészes, és egész jól van a fiú, bár persze vannak fájdalmai. - Hahó! - köszöntöm őket lelkesen mosolyogva, majd elpirulok és lesütöm a szememet. Bizonyára Bianca meg lesz lepődve, hogy mit keresek itt. Voltam már itt éjszaka, és sajnos ezek az éjszakai kiruccanások egyre gyakrabban szoktak megesni, aminek természetesen a nő nem igazán örül. De hát... Szeretek itt lenni! Jeremynek is zavartan integetek, majd kifordulok a kórteremből és remélem, hogy Bianca hamarosan követ a nővérszobába. Felpattanok egy székre, majd forogni kezdek rajta. - Nyugodt éjszaka lesz?
Ki ne akarna hatalmat? Azt mondják, csak a gyengék nem vágynak rá, azok, akik félnek a lehetőségektől, a mások feletti uralomtól. Én is ezt hinném, ha nem látnám azt, hogy néhányan, akik elfogadták a hatalmat, ne tennének jót a világgal. Ugyanakkor már csak azzal, hogy mások felett állnak, még rosszindulat és elnyomás nélkül is árnyékot vetnek rájuk. Ez az árnyék pedig néha igen nagy teher. Nem tartozom azok közé, akik a felettük álló háta mögött csúnya dolgokat pusmognak, én inkább szemtől szembe szoktam megmondani a véleményem, és jelen helyzetben is kikívánkozik belőlem legalább egy "TESSÉK?!" kérdés, jó magas hangon előadva, de a helyzetre való tekintettel visszanyelem a csípős reakciót, amit általában még ennél is direktebb megfeddés szokott követni, már ha épp olyan személlyel állok szemben, aki hajlamos egyáltalán csak kiváltani belőlem, hogy selymes hangon adjam elő nem tetszésem, és apró szúrásokkal kedveskedjek bárkinek, aki becsmérelni mer. Nem fognám vissza magam Ellael nagyúrral szemben sem, ha nem lennénk olyan helyzetben, amilyenben vagyunk. Engem Teneris halála abszolút nem hatott meg. Megérintett, inkább, igen, mint minden halál, de nem szomorított el, és nem is aggaszt különösebben. Ha eljön majd az időm, hát nekem is végem lesz, épp eleget találkoztam az elmúlással és a halállal, hogy ne rettegjek tőle. Természetesen, ha választhatok, akkor élnék inkább, de nincs a halálban semmi szörnyűséges azon kívül, hogy mindazt, amit már ismersz, elveszted. Az kasztom vezetője ezt nyilvánvalóan nem így gondolja, ahogy a világ nagy része szintén nem ért egyet velem, de az már nem problémám. Az ő dolga aggódni, irányítani, figyelni arra is, amire az alatta állók nem képesek, nincs idejük vagy tehetségük. Ellael a hatalom birtokosa, és ő nem olyan, mint Miamar volt. Nem azért, mert nem él vissza vele. Bolond is lenne, ha nem élne vissza vele, hiszen most is azt teszi. Valahol igazat adok neki, amiért rendre utasít, és megtépázza az önbecsülésem, de ezúttal csak egy üres, hűvös tekintettel válaszolok a kioktató, halk hangú visszavágás helyett. Mégis csak a vezetőm, és el kell ismernem, hogy komoly helyzetbe csöppentem, többek között azért, mert ez a lötty ismeretlen számomra. Zseniális, de veszélyes, nem csupán rám vagy rá, hanem mindenki másra is. Valakinek sikerült előállítania anélkül, hogy akár csak a folyamatot ismertük volna. Ha rendszeren kívül csinálták, akkor az azt jelenti, hogy valakinek volt hozzá felszerelése és tudása, ideje és lehetősége kivitelezni. Ha pedig a rendszerünkön belüli mitikus készítette... Akkor még rosszabb a helyzet. - Megértettem - foglalom össze halkan a beszélgetés rám eső részét. Felesleges lenne vitázni arról, hogy szerinte mi biztonságos, és szerintem mi az. Tudós fejjel gondolkozik, amibe beleszól a vezetői posztja, de néha olyan helyen jó elrejteni a dolgokat, ami annyira egyértelmű, hogy senki sem gondolna rá. Egyetlen olyan személy otthonában, akinek semmi köze a szérumhoz, jobb helyen lenne. El lehetne intézni, de ha ő nyugodtabban alszik, ha a laborban tartja, akkor legyen. Én mindent megtettem az ügyben. Mármint mindent, ami nem veszélyeztetné az én felelőtlen, bugyuta fiamat, de nincs lelkiismeret-furdalásom, hogy ezt a részletet eltitkoltam. Biztos vagyok benne ugyanis, hogy végül nem az lesz az irány, amin el kell indulnunk, csak felesleges, kínos és kimerítő kitérő volna, ha kiderülne, hogy egy utolsó, piti kis menekült kívülálló volt a gyalog a sakktáblán, aki aztán a fiamhoz, onnan pedig hozzám vezetne, márpedig nekem semmi közöm a méreghez. Ezen azonban még gondolkoznom sem szabad, ezért hideg kimértséggel hagyom, hogy elegáns búcsút vegyen tőlem, majd a hátába fúrom a tekintetem, ahogy távozik. Mikor eltűnik szem elől, pár percig néma csendben állok a bedobozolt hullákkal a hátam mögött, a letakart maradványokkal a lógó kezem mellett. Egyetlen hang sem hallatszik a neon halk zúgásán kívül, és a halk susogáson, a túlvilági muzsikán kívül, amit más nem is hallhat rajtam kívül. Tenerishez fordulok, gyengéden ráhelyezem a kezem a hideg lepelre, ami takarja. Már alig érezni a jelenlétét... Nincs velünk többé, és senki sem tudja, hol járhat most, mivé vált. Visszatolom a helyére, és a terem ismét egyszerűvé, személytelenné, sivárrá válik. A fiolához sétálok, még egyszer a fénybe tartom, hogy gyönyörködhessek a földöntúli színekben, hiszen olyan kevés alkalommal adatik meg nekem, hogy ilyesmiben legyen részem, bármilyen hátborzongató gyilkost tartok is a kezemben. Végül azonban mosolyogva elteszem, lekapcsolom a fényeket, és magam mögött hagyom a halottakat, minden szörnyű titkukkal együtt, amiről senki sem tud. Legfeljebb én.
*Amiről eddig tudunk az nem elég, sokkal többet akarok, bár mindez már nem az én, vagy nem _csak_ az én feladatom lesz. A tudomány ettől a pillanattól kezdve már csak segítséget nyújthat, Eldorien elé kell tárnom az ügyet, az is lehet, hogy összefüggéseket talál más rejtélyekkel és valahol csak el kezd tisztulni a kép. Hümmögök egy sort ami nem a tanácstalanságot hivatott közvetíteni hanem a megoldásra való törekvést, próbálok az általam megtudott régebbi történések közül előhalászni olyat aminek ha halványan is de köze lehet a mostani ügyhöz. Bármilyen szerepe is volt Tenerisnek abban ami a halálát okozta, tudnom kell és fel kell kutatnunk a halála előtti mozgását, találkozóit, kapcsolatait.* -James O`Neal és a védelemből még néhányan akik tartják a szájukat. Az ő nevüket szeretném tudni, felveszem a kapcsolatot Mr. Trammel-el. *Az ótünde korábbi szavait idézem, bár minden bizonnyal nem lesz teljes a lista, de legalább kibővül és újabb kockákat tehetünk a helyükre. Nem feltételezem, hogy Meraxes elmulasztaná értesíteni Eldorient de úgy gondolom nekem is be kell kapcsolódnom az ügybe ezen a ponton. Egyrészt mert az áldozat angyal volt, másrészt túl sok olyan homályos részlet van amiben nem biztos, hogy a védelem egyedül boldogul. Duvaniel képességeivel és tudásával sincs gondom, teljes mértékben megbízom bennük, mégis szeretnék más véleményt is meghallgatni.* -Nincs kétségem Emanuelle, csupán az a tapasztalatom, hogy legyen bármilyen okos és körültekintő valaki, nem tudhat _mindent_, és eredményesebb lehet ha több nézőpontból is meg van vizsgálva az ügy. Egymásnak adhatnak ötleteket és előbb vagy utóbb valakiből kipattan a szikra, a megoldás kulcsa, ám a másiknak ugyanúgy része van a sikerben. *Nem érdekel a sértettsége, biztosítom a bizalmamról de a saját elveim ellen való volna ha most engednék, és az nem segítene előbbre vinni az ügyet. Ha nem jön be a számításom képes vagyok bocsánatot kérni, s ha mégis nekem lenne igazam, azzal csak nyerhetünk.* -Helyes, remélhetőleg találnak is valamit. *Azon merengek hogyan fokozhatnám még a nyomozást, hogy minden oldalról teljes erőbedobással működjön, nem akarok sok személyt bevonni, csak terjedne m int a pestis és pánikot keltene ott ahol pont a nyugalom a fontos. Ám néhányan talán értékes véleménnyel állhatnak elő, ezért hoztam fel Kitanát, benne feltétel nélkül megbízom és nem képzelek róla olyasmit amit Duvaniel. Most rajtam a sértődés sora de inkább enyhe dühöt érzek amiért lebecsüli a secundusomat.* -Layla pontosan tudja mi a dolga és hogyan kell bánni az ilyen veszélyes szerekkel, esze ágában sem lenne hazavinni. A központban nagyobb biztonságban van és a laboratórium minden olyan eszközzel fel van szerelve ami a segítségére lehet. A segítségükre. Az az épület biztonságosabb mint az Atlantai Járványügyi Központ. *Igen, most érezze magát elmarasztalva és ezzel le is zártam ezt a témát. Kedves vagyok, előzékeny a hölgyekkel és maximálisan udvarias, számomra a nő a világ megtestesítője, tisztelem őket de van amiben nem tűrök ellentmondást és nem bocsátkozom vitába. Értékelem és elismerem a munkáját és a tudását, ebből a szempontból a nyomába sem érhetnék, neki nem csak az esze van meg hozzá hanem a szíve is, a tudása nem merül ki abban, hogy ismer minden növényt, a mérgüket, a hatásukat és az ellenszerüket hanem tiszteli minden egyes darabját, érzéke van hozzá ami felülmúlja a lexikális tudást. Tudom, hogy az érdeklődésem megenyhíti anélkül, hogy a kötelességéről elfelejtkezne, nem véletlen, hogy rákérdeztem a hobbijára ami egyben a munkája egy részét is képezi. Hagyom, hogy kilelkendezze magát azzal, hogy beszél róla és én figyelmes hallgatósága vagyok, mindazonáltal nem vesztem szem elől a lényeget. *-Néhány növény valóban elég intelligens, ki hinné… *Tiszteletteljes mosolyt engedek meg magamnak amivel elismerem a tudását és a növények iránti feltétlen szeretetét, rajongását, de nem hagyom feledésbe merülni azt amiért itt vagyok. Őszintén be kell vallanom, hogy megfordult a fejemben a szándékosság, de persze egyben felelőtlenség is lett volna és Duvaniel egyáltalán nem az, azon lepődtem meg, hogy egyáltalán eszébe jutott beleszagolni, én még azt sem tettem volna a megfelelő biztonság nélkül. * -Szerencséje volt, rosszabbul is végződhetett volna ismerve a hatását. *Egy pillantást vetek a letakart kupacra jelezve mire gondolok, végül bólintok a „megadására” sejtem, hogy nehezére esik de nem különösebben érdekel.* -Értem, nagyon is értem. *Jelentőségteljesen nyomom meg a szavaimat, én pedig azt jelzem mindezzel, hogy nem szeretném ha visszaélne a képességével. mert ha megtörténik és megtudom, és meg fogom tudni, akkor annak igen fájdalmas következményei lesznek. Vannak dolgok melyekben kemény tudok lenni, sokan azok közül akik csak távolról és felületesen ismernek, ki sem néznék belőlem épp itt van a dög elhantolva, ám legyek bármennyire is határozott és következetes vezető, Teneris maradványait látva az arcom megrándul és a vonásaim eltorzulnak. El sem tudom képzelni azt a kínt amit átélt míg agonizált, még mielőtt Duvaniel kimondja tudom, hogy sokáig tartott. * -Amit tud, nyerje ki belőle, hogy legyen összehasonlítási alap. A….a maradványait a legnagyobb körültekintéssel….helyezze biztonságba, gondoskodom az elszállításáról, hogy a megfelelő módon és a megfelelő helyen vehessünk tőle végső búcsút. A többit ahogy megbeszéltük. Köszönöm, hogy tájékoztatott. *Menni készülök, ennyi bőven elég volt mára, lesz még dolgom vele ha visszatértem a toronyba. Még azt is jól át kell gondolnom, hogy Hendialával hogyan közlöm mindezt és mennyit mondok el. Az is lehet, hogy csupán Teneris halálának tényét közlöm vele, és megbízom a szertartás előkészületeivel. Mindezzel a titkolózással megóvom Duvaniel vérszimpátiájától.* -Addig is tartjuk a kapcsolatot Emanuelle. *A kezemet nyújtom, úgy köszönnék el ahogy érkezésemkor tettem, végül magára hagyom Teneris holttestével és talán számtalan kérdéssel, önbecsülésének megtépázásával. *
Felesleges volna tagadnom, hogy minden véres, morbid és bizarr része ellenére imádom a munkámat. A kíváncsiság, a tudás utáni vágy, a rejtélyek és a kirakósok összerakása mind-mind izgalmassá és egyedivé tesznek minden esetet. Persze vannak olyanok, amik kifejezetten unalmasak, és már a helyszínre érve lemondóan kell sóhajtanom, mert rá sem kell néznem az áldozatokra vagy a baleset helyszínére, és máris tudom, mi történt. Ám az olyan szituációk és különlegességek, mint szegény néhai Teneris esete, kissé lázba hoznak. Tudom, hogy ezt titkolnom kéne, tapintatosnak és visszafogottnak lennem, és képességeim szerint így is teszek, különösen azok társaságában, akiknek a megrovása esetleg kihathat a saját hatalmamra és befolyásomra mások felett. Ugyanakkor nem játszom el, hogy nem érdekel, mi történik, vagy hogy szenvedek a munkától. Azt ki nem állom egyébként sem. Aki utálja azt, amit csinál, az magára vessen. Nem is élet az olyan, érthetetlen számomra, hogy van képe az ilyen mártíroknak hangosan nyavalyogni az életükről, amikor bármikor változtathatnának rajta. A jó munkahely már majdnem a célegyenes a boldogsághoz, mégsem törődnek ezzel a ténnyel, csak szórakozni akarnak munka után. Sokan nem becsülik az időt és a hús-vér létezést. Odaát már nem lesznek képesek változtatni semmin, ott már nincsenek időkeretek, fizikai korlátok, ott a szabadság egyenlővé teszi a lelket a semmivel és a mindennel. Ha lehet, akkor miért nem élvezik azt, amivel kiérdemlik a szórakozásra szánt időt és pénzt magát? Én minden esetre leplezetlen érdeklődéssel fordulok a teendőim felé, és nem is látom, mi szégyelnivaló lenne ebben. - Nem hinném, hogy Teneris lett volna a konkrét célpont - merengek hangosan, még mindig a szépséges keverékre szegezve a tekintetem. - Vagy legalábbis nem a pozíciója miatt. Tudtommal nem sok vizet zavart, de lehet, hogy éppen ezért szemelték ki őt. Azt gondolták, az ő hiánya majd kevésbé tűnik fel? Nem tudom. De egy olyan listát én is szeretnék. Az biztos, hogy Mer... James O'Neal tud róla - javítom ki magam, habár felesleges most óvatoskodni, ha már ennyi részletet elregéltem. Ha a "lények", "méreg" meg "átváltozás" szavak nem tűnnek fel valakinek a csendben, egy olyan fura név, mint Meraxes se lenne rosszabb, de biztos, ami biztos. Teneris már halott, neki nem tudnak ártani, de a tűzsárkány még nagyon is él. -Ő pedig nem egy szószátyár típus, és minden csak nem felelőtlen. Biztos vagyok benne, hogy értesítette azt, akit kell, vagy éppen ezt teszi. Mint tudja, egy rövid ideig az ő beosztása alatt dolgoztam. Jól ismer, ahogy a képességeimet is, ő értesített az esetről, remélte, hogy tudok segíteni valamit, és talán meg tudom mondani, mikor és hogy történt a dolog pontosan. Sajnáltam, hogy az elsődleges célt nem tudtam teljesíteni. Úgy tudom, egy ember találta meg a maradványokat, és addigra túl régóta voltak ott és túl rossz állapotban. Semmiféle hasznos konkrétummal nem tudtam előállni. De ha kétségeik lennének a képességeimmel kapcsolatban, akkor kérhetek konzultációt mástól is. Kissé felhúzom az orrom, hadd tűnjek büszkének. Elégszer rászolgáltam már a bizalomra, és a női sértettség látszata néha csodákra képes a férfiaknál, valami olyan reflexet vált ki belőlük, ami miatt inkább annyiban hagyják a dolgot. Ellael nem hülye, de mégis csak férfi. - Persze egy-két dolog kiderült, amit vele meg is osztottam, talán már el is indultak rajta, de a védelem már nem az én asztalom, úgyhogy... Gondolom, a tettessel kapcsolatos nyomozást majd intézik ők. Sok sikert hozzá. A közvetlen elkövetőt már soha nem fogja senki megtalálni, és nem is őt keressük. Az ostoba sárkány, aki megmérgezte Tenerist, csak egy kis gyalog volt a sakktáblán, semmiféle lelkiismeretfurdalást nem érzek, amiért kivontam a forgalomból egyszer és mindenkorra, és amúgy sem tudott semmi különöset. De ezekről Ellael nem tudhat, véletlenül sem. Nem csak saját pozícióm és lojalitásom lenne megkérdőjelezhető, de Leviathan biztonsága is veszélybe kerülne, mert habár ehhez az esethez neki nincs köze, jónéhány másikhoz azért van, és tudom, hogy a büntetése sem maradna el. - Engem a méreg jobban foglalkoztat, és jobban is értek hozzá, mint a tettesek üldözéséhez. Szerintem ennyi bőven elég lesz az alaposabb vizsgálatokhoz, akár elő is tudjuk majd állítani talán, és utána nyugodtabban kísérletezhetünk az ellenszerrel is, de minden attól függ, ki csinálta és hogyan. Egy-egy mérget kikeverni épp olyan egyedi és művészi dolog tud lenni, mint egy festmény, és csak ügyes hamisítók tudják duplikálni. Eszem ágában sincs kiadni a kezemből - szusszanok fel, aztán gyorsan az angyalra nézek, és készséges mosollyal hozzáteszem: - Kivéve, ha utasítást adnak rá, természetesen. Layla szerintem úgyis rám fogja bízni a felügyeletet. Meg aztán kicsit tartok tőle, hogy ha hazavinné, a cicusa esetleg valami új játékszernek nézné, és képzelje el, mi történne, ha Layla alakja módosulna a szer hatására... A macskák egyébként sem olyan megbízható és békés házikedvencek, mint éppenséggel a leánderek. Különösen nem egy rohadt nagy párduc. Még mindig nem fogtam fel, mi a jó egy ekkora szőrös vadállatban házon belül, sőt bármiféle állat a házban nem kívánatos élőlénynek minősül nálam, de ízlések és pofonok. Én a ritka és veszélyes növényeket kedvelem, Kitana meg a nagymacskákat. Ettől függetlenül ha eljön hozzám látogatóba, azt a dögöt kéretik otthon hagyni. Ellael ezt követő kérdése kicsit meglep a hobbimat illetően, de mint mindenki, aki lelkesen és örömmel áldozza a szabadidejét valamilyen tevékenységre, engem is azonnal fel lehet pezsdíteni az érdeklődés egyetlen kis szikrájával is. - Nem kizárólag azért. A leánder mondjuk kivétel, látom a színét, ami igazán különlegessé teszi, de a növényeknek épp úgy van sajátos rezgése, mint az állatoknak vagy az embereknek. Szeretem látni azt a színüket úgy, ahogy más nem; ahogy növekednek és fejlődnek, szeretem a titkaikat, és hogy bármilyen furcsa, némelyikük okosabb, mint a legtöbb melegvérű ezen a bolygón. Az emberek hajlamosak alábecsülni a növények képességeit. Meg aztán nagyon hatékony riasztó tud ám lenni egy büdös virág, vagy néhány mérgező tüske a betolakodókkal szemben, ráadásul a kertemben mindig kéznél van jónéhány friss alapanyag, ha szükség lenne rá. Lelkesedésem szinte gyermeki, de a hozzáértésem sok tapasztalatra és hozzáértésre utal, amit nem is próbálok elrejteni. Szeretem a növények társaságát. Hematomanta és botanomanta vagyok, a vér és a növények engedelmeskednek nekem, márpedig ez nem kis szó. A kedves és alázatos tekintetem azonban gyorsan enyhe felháborodásnak adja át a helyét. - Igen, de nem szándékosan! Hangomból kihallatszik a "na de kérem, ugye most csak viccel" tónus. Ennyire elvetemült még én sem vagyok, ha valakin kísérletezni támad kedvem, nos, akkor arra is vannak alanyaim, de erről senkinek sem kell tudnia. Az illetők megérdemlik, hogy patkényként kezeljék őket, ennyit elárulok, de az angyalnak itt mellettem nyilván más lenne erről a véleménye, ezért meghagyom boldog tudatlanságában. - Véletlen volt, csak egy aprót szippantottam belőle, óvatlan voltam, ami nem jellemző rám. Biztosíthatom, hogy nem fordul elő többet. Épp elég megrázó élmény volt, hogy ne akarjam még egyszer átélni. Ó, már megint a francs büszkeségem... De ő a főnök, úgy lesz, ahogy akarja. - Rendben. Jegyzőkönyvezünk mindent, és beszélek James-szel is, intézkedem róla, hogy a szer addig is biztonságban legyen. Csak azok fognak tudni róla, akik dolgoznak az ügyön, és az ő hallgatásukról is gondoskodni fogok. Apró, sötét mosollyal tudatosítom benne, hogy lehet, hogy szívesen szöszmötölök a növénykékkel, de valódi, ténylegesen velem született tehetségem a vérhez van, és nem félek felhasználni ezt. Nem hiába voltam egy időben a Védelem tagja. A vérszimpátia roppant hasznos képesség tud lenni, ha valakit rá kell venni valamire. Csak a biztonság kedvéért majd beszerzek pár cseppet mindenkinek a véréből, aki ismeri a méreg körüli felhajtást, legalább lesz rá ürügyem, hogy szó szerint kézben tartsam az ügyet. Az apró fiola ezzel el is tűnik a dobozában. amíg pedig elrakom, Ellael ellép mellettem. Mivel az üvegcse biztonsága fontosabb, mint Ellael gyomrának békéje, ezért csak egy meglepett, és várakozó pillantással követem az útját, majd amint végeztem, én is csatlakozom fajtársa gusztustalan teteméhez. Úgy értem, megboldogult Teneris földi maradványaihoz. Mivel már eleget nézegettem, és engem nem is különösebben zavar a látvány, ezért igyekezvén tapintatos maradni, de mégis Ellaelre irányítom a figyelmem. Meg kell hagyni, bátor dolog csak úgy lerántani a leplet egy ilyen holttestről. Csatákban elhullottak friss hullája, egy idős ember maradványai egészen másképp festenek, mint egy ilyen kihűlt, elhanyagolt, szomorú góc, amiben már nyoma sincs egykori tulajdonosa szépségének. Apró grimasszal nézek végig a hús-, toll- és csontgombócon. - Nem szép látvány - mondom ki a nyilvánvalót, csak hogy megtörjem a csendet. - És sajnos azt sem mondhatom, hogy nem szenvedett. Ha a saját tapasztalataimat és a kevés Teneris által nyert információt összerakom, akkor azt kell mondanom, hogy szörnyű halála lehetett. Hangomba igyekszem bánatot csempészni, de nem viszem túlzásba, mert valójában nem igazán érdekel. Teneris lelke, bárhol is legyen, már nem törődik ilyesmivel, akkor nekünk sem kellene.
*Nincs szükség tovább győzködésre a fülekkel rendelkező falakról, értékelem, hogy ennyiben hagyja s bár az ilyen gyanakvás a védelem körének feladata azért én is kiveszem a részem benne. Főleg azok után, hogy Anghor megkeresett minket a figyelmeztetésével és valakik megtámadták a Tudomány teljes második körét. Eddig csak jelek tűntek fel halványan arról, hogy valami a háttérben készülődik, mostanra felgyorsultak az események és lépést kell tartanunk velük, a gépezet beindult az ellenünk fellépők pedig begyorsítottak. Aprólékos, gondosan megtervezett történések sorai vonultak fel, nem egyetlen jól megszervezett támadás a vezetők ellen, mindez inkább a bizalom és a hűség aláásására irányult, ellehetetlenítve azon törekvéseinket, hogy megtartsuk a békét a világunkban. Belülről rágja matuzsálemi fánkat a féreg, szisztematikusan keresve a gyenge pontokat, hiszen azok mindenkinek vannak, még nekünk is a rendszer legidősebb tagjainak. Néhány szót fűzök csak az ótünde magyarázata közé, értem és megértem, figyelek és minden információt elraktározok.* -Nem kétlem…….Annyi épp elég…….Teneris? *Ezen a ponton több kérdés is felmerül bennem, Teneris angyal volt, nem a legfelsőbb kör tagjai közül került ki, nem ésszerű a kierőszakolt halála. *-Vajon miért pont ő? Mit tudhatott meg és hol, hogy ez lett a sorsa? Halálának módja is egyfajta üzenet. Az is lehet, hogy senkinek nem állt útjában épp csak rosszkor volt rossz helyen, talán a kísérleti alany. Mindenesetre arra kérem erről senkinek ne tegyen említést, a mérget pedig olyan helyre tegye ahol senki nem találhat rá. *Első dolgom lesz, hogy minderről tájékoztassam Caryethet és Eldorient, ha a Védelemből egy-két személy tud csak az esetről de ők tartják a szájukat, a kaszt vezetője hogyan tegye meg a szükséges lépéseket ha nincs jelentés? *-Kérek egy listát azokról akik tudnak a történtekről. *Tudom, hogy Teneris holtteste, már amennyi megmaradt belőle az ótünde mögött nyugszik, de nem láthatom mert le és elvan takarva előlem, és értékelem az igyekezetét amivel meg akar óvni a látványtól, de muszáj lesz megnéznem, ezt a pillanatot azonban elodázom, még nem készültem fel egy felismerhetetlenségig összeroncsolt test látványára. A folyadék mibenléte érdekel, bár abból, hogy csak megnéztem még semmi nem derülhet ki, alapos vizsgálat alá kell vonnom, hogy tudjam mit tartalmaz és milyen a hatásfoka, honnan kerülhetett elő és vajon hány kézen ment keresztül. Ha a toxikológiai ismeretekkel rendelkező ótünde már megvizsgálta, felesleges lenne újra nekiesni, hacsak az elmondása után nem marad még fehér folt. Nem kétlem, hogy alapos volt, de ha a folyadék eredete eddig nem derült ki, akkor valószínűleg önhibáján kívül elsiklott a figyelme valami felett, másrészt több szem többet lát, van aki más irányú ismeretekkel rendelkezik nála, nem szabad kihagynunk egyetlen lehetőséget sem. Dûvainel nem tudja de hálás vagyok neki azért mert pár szóval eltereli a gondolataimat Konoról, a jelentéktelen megjegyzés a virágoskertjéről épp jókor jött. Természetesen felfigyelek erre is, nem kellene meglepődnöm, hogy a kertje talán veszélyesebb egy mérgeket tartalmazó labornál, de őszintén, ha az ember ránéz a hűvös szépségre, nem ez jut róla először eszébe.* -Valóban? Nyugtasson meg, hogy csak a szépsége miatt tartja őket a kertben. *Már-már elmosolyodnék de mégsem teszem, a gondolat, hogy a fajunk által legyőzhetetlen méreg közforgalomba került és mi nem tudunk szinte semmit sem róla, eléggé aggaszt. Az újabb információ annál inkább, újabb elméleteket gyártok a szándék hátteréről de további vizsgálatok nélkül sajnos nem jutunk előbbre.* -Ez az adag mennyi vizsgálathoz elég úgy, hogy még maradjon belőle? Ha hozzánk hasonlók vérét vagy véreit tartalmazza azt ki lehet mutatni DNS vizsgálattal, és talán…*Egy pillanatra elnémulok, nehéz kimondani azt amit akarok.* -….talán Tenerisből is….maradt annyi, hogy összehasonlítsuk az ő DNS-ével. Teneris nem rendelkezett olyan képességgel ami megakadályozta volna a halálát, de vannak olyanok akik igen. Érdemes lenne laboratóriumi körülmények között kísérleteket végezni. Talán többet is megtudunk erről az anyagról és ki tudja, még az ellenszert is ki lehet fejleszteni. Erre koncentráljon kérem. *Nem kétséges, hogy az angyalok feltámadás képességére utalok, vagy ott vannak példának okáért a dzsinnek akik védő amulettekkel veszik körbe magukat, gyakorlatilag halhatatlanok.* -Miss Layla Hailton a segítségére lehet ebben, ha ketten kétfelől közelítik meg a problémát nagyobb esélyük van a megoldást megtalálni. *Fogalmam sincs még, de ezek után máris megtudom, hogy azért mégsem vagyunk annyira tudatlanok ezen a téren. Ám ha eddig nem volt min megdöbbennem, akkor most láthatóan azt teszem és mindez jogos is hacsak nem értettem félre valamit.* -Kipróbálta? *Azért ez még tőle is meglepő. Értem én, hogy a mérgek mestere, de azért még nagy merészségre és némileg ostobaságra is vall, még akkor is ha képes lenne a mérgeket kivonni a saját véréből. Ezek után inkább hallgatok, részletekben bocsájtja rám az információkat és mindig egy lépéssel előttem jár. Sajnos Kono személye újra jelentőséget kap még ha a neve nem is hangzik el, de a távol keleti eredet rá utal. A szer maga igen összetett és nem csak a benne lévő anyagok sokasága miatt hanem hatásfokában is. Túlságosan veszélyes, az ótündének igaza van és nem vagyok egoista barom, hogy ne ismerjem be. * -Rendben, van elég dolgunk ezzel. Keresse fel Miss Hamiltont és dugják össze az okos fejüket, én pedig felkérek egy vegyészt aki a segítségükre lesz. A kutatóközpont laboratóriuma a rendelkezésükre áll, külön engedélyt kapnak és a szert ott kell majd tárolni, megfelelő biztonsági intézkedések mellett. Jómagam pedig elindítom a nyomozást és megkérdezek néhány nálam jóval idősebb, bölcsebb tanácsadót is, hátha ők többet tudnak. Mindez maradjon köztünk. Ebben az ügyben csak én adhatok ki információt az elkövetkezendőkben. Szeretném ha minden információt az üggyel kapcsolatban, a beavatottak nevével, a megtalálás helyszínével és idejével, egyszóval mindennel együtt még ma megkapnék. *Az a gyanúm, hogy az emberek világában nem kapunk választ a kérdéseinkre, nem ott kell keresgélni. Mindazonáltal igénybe kell vennünk néhány beavatott ember segítségét az ősöké mellett. Tekintetemmel követtem a mozdulatait mikor elrakta a fiolát, és vethettem egy pillantást is Teneris letakart testére. Elléptem az ótünde mellett és a rozsdamentes asztalhoz léptem, mielőtt még megakadályozhatta volna, felemeltem a leplet. A látvány gyomorba vágó volt, csupán egy massza néhány tollal. *
Pusztán egy vállam felett átküldött, "ha Ön úgy látja jónak" pillantással válaszolok aggodalmára. Elvégre ő a vezető, ő a férfi, ő az angyal, ezer meg ezer oka van idegeskedni helyettem is, és ha neki jól esik, hát tegye. Én bízom a hullaház sivárságában, és ha csak nincsenek bepoloskázva a tárolók, akkor lefogadom, hogy a környéken senki sem hegyezi a fülét. Sőt, néha még az elektronikus eszközök sem bizonyulnak megbízhatónak. A lelkek maradványainak energiái bizony néha megmagyarázhatatlan anomáliákat idéznek elő, amit a szellemvadászok izgatottan vennének tudomásul, pedig nem másról van szó, mint egyszerűnek nem mondható, de megérthető és magyarázható fizikáról, semmi többről. Beérve az ismerős terepre ledobom magamról az iménti röpke sértettség érzését. Máris elememben vagyok, a hűvös helyiségben olyan otthonosan mozgok, mint vidám delfin a tengerben. Ellael előtt felesleges lenne tettetnem, hogy megráz vagy felkavar az eset, vagy a helyszín maga, nagyon jól tudja, hogy nem rettent a halál és a pusztulás, és hogy semmiféle fenntartásom nincs furcsa tetemek és mások számára visszataszító helyszínek és körülmények megvizsgálásában. Érzéketlennek tartanak, pedig épp ellenkezőleg: a túlvilággal és az elmúlással szembeni tiszteletem és megértésem az, ami miatt kifejezetten élvezem a munkáimat. - Nálam van a nagyobb biztonságban. Senki sem tud a létezéséről, csak egy-két személy a védelemben, akiknek lakat van a száján, Ön és én. Meg persze az, aki készítette, és akin használták. Egy ember találta meg egy kevésbé forgalmas út szélén, az állam határánál. Teneris az áldozat, ennyit ki tudtam deríteni a képességeimmel, de szegénykém olyan állapotban van, hogy más használható információt lehetetlenség volt leszűrnöm abból, amit láttam... Csak sejtéseim vannak. Odabenn szándékosan úgy állok meg, hogy véletlenül se kelljen a letakart hullát néznie, és csak a folyadékra koncentrálhasson, meg átgondolhassa a dolgot. Biztosan van ötlete, hogy miért éppen Teneris, habár az említett angyal nem volt kifejezetten fontos személy. Már amennyire én tudom, de lehet, hogy éppen azért lett ő az áldozat, mert fontosabb volt valakinek, mint hittem. Meg persze az is lehet, hogy egyszerűen csak ő volt kéznél, vagy szándékosan egy jelentéktelennek tűnő tagot pécéztek ki maguknak a rendszerből. Mindegy is, a nyomozás ezen része nem az én dolgom. Inkább belekezdek az elméleteim felsorakoztatásába. - Amit a hatásáról és a látványból le tudok szűrni, az alapján valószínűleg holdkő kristályos változata kavarog benne. Az a sok kis fénylő szemcse, látja? Nem sok, és nagyon finomra van őrölve, amit csak mágiával lehetett kivitelezni. Alig van olyan anyag, ami ilyen apróra tudná zúzni. A lilás színt pedig valószínűleg leánder adja, mivel még én is remekül látom, és a leánderek olyan követelőző, halálos mérgű virágok, amik még az ótündék látását is zavarják. Épp a halálhoz való kapcsolatuk révén a virágaikat színesben látjuk, és ez rajtuk kívül csak nagyon kevés más növényre igaz, azok pedig többnyire nem is igen ártalmasak. A leánder viszont az, a levele, a virága, még az eltört szárának a cseppjei is szinte ragyognak a méregtől. Hogy pontosan melyik színváltozata lehet, azt nem tudom ránézésre megállapítani sajnos. Talán a dupla bíbor, mert annak a legagresszívabb és leggyorsabb a hatása, az én kertemben is van néhány, mert egyébként pompás megjelenésű növény... Itt egy pillanatra megállok, mert ez már nem feltétlenül szakmai dolog, és Ellael nagyurat kétlem, hogy érdekelnék az egzotikus növények szépségei. Inkább egy még aggasztóbb elméletemet tárom elé, hadd törje a fejét ő is. - És úgy gondolom, hogy az elegybe mítikus lény vérét is belekeverték, talán több fajét is, talán csak azét, ami ellen a támadás irányul, bár ezt legfeljebb a gyorsabb hatás kedvéért teszik. Nem tudom. Teneris teteme felismerhetetlenné vált tőle, és az sem biztos, hogy pont ebből a fiolából származik az az adag, ami megölte. Kicsit körbelötyögtetem a tartalmát, mintha mozgásra akarnék késztetni egy kísérleti patkányt, hogy jobban lássuk, mit csinál. Ez a keverék azonban sokkal több tiszteletet és óvatosságot igényel, mint egy ostoba kis rágcsáló, ezért gyengédségem mellett sem kockáztatom meg, hogy a földre hullva összetörjön az üveg, csak a pult felett mozgatom az üvegcsét. - A testünk úgy reagál rá, mintha kényszerítenék az átváltozásra, míg a holdkő épp megakadályozza ezt. A kőporral kombinálva az egész szervezetet teljesen összezavarja, és a fizikai roncsolódáson kívül a mentális képességeket is erősen befolyásolja. Zseniális, ha belegondolunk. Emlékeket, gondolatokat ébreszt; olyanokat, amik a tudatalatti mélyén lappanganak. Szó szerint felkavarja az elmét. Volt lehetőségem megtapasztalni - húzom el kissé a szám, de továbbra is élénk érdeklődéssel mesélem el, amit megtudtam vagy sejtek. - Maradandó károsodást nem okozott, szerencsére. A vértől, és valószínűleg az azáela, vagy más, ugyanebbe a nemzetségbe tartozó növény méze miatt ilyen sűrű, de homológ az állaga. Az azáela szimbolikus növény - magyarázom Ellael szemébe nézve, mert a következő mondatom talán felkavaróbb lehet számára, mint az összes többi inforáció eddig. Nem akartam felhozni Kono Hanát, de most kénytelen vagyok olyat mondani, ami rá emlékeztetheti. - A távolkeleten a nőiességet szimbolizálja, ugyanakkor... Aki azáelát kap fekete vázában, az halálos fenyegetést jelent. A virág szereti az árnyékot, a méze pedig mérgező, állatokra halálos, és sokszor az ember számára is végzetes, de mindenképpen kínzó és kellemetlen tüneteket okoz; nyáladzás, hányás, leeső vérnyomás... A mixnek egyébként illata is furcsa. Valószínűnek tartom, hogy alapvetően szinte szagtalan, vagy legfeljebb édeskés, és pusztán a hatása miatt tűnik illatosnak. Egyszerre többféle dolgot is érezhet az, aki beleszagol, de mindez az agy összezavarodottságának eredménye lehet. Nem is igen ajánlatos szagolgatni. Óvatosan visszateszem a fiollát abba a kis bélelt, de strapabíró dobozba, amiben hoztam, majd kihúzom magam és kissé gondterhelten bólintok. - Egyetértek. Mindenképpen szükség van segítségre, de ez valami új dolog. A régi írásokban legfeljebb csak hasonlóakat említenek, ugyanilyen méregről sehol sem tesznek említést, még az olyanok közt sem, amiket nem pusztításra, hanem gyógyításra használnak. És mivel a kipárolgásának is igen erőteljes hatása van, ezért csak nagyon komolyan ellenőrzött körülmények között szabad megvizsgálni. Őszintén szólva talán biztonságosabb volna, ha ember végezné el ezeket a vizsgálatokat. Nagyon gyors és agresszív hatással van a szervezetre, de úgy vélem, hogy emberre csak akkor jelent veszélyt, ha közvetlenül a véráramba kerül. Sóhajtok egy rövidet, mert még nagyon sokat tudnék mesélni az elméleteieimről. Tényleg átböngésztem több kötetet a témában, még az internetet is átbújtam, de mivel nem akartam szétkürtölni az aggasztó hírt, így személyesen senkit sem faggattam eddig arról, vajon mi lehet ez. Mindenképp meg akartam várni ezzel Ellaelt, aki ha elég jó tippet ad, akkor lehetőségem nyílik elterelni a gyanút a tettesről, fiam egykori haverjáról, akinek földi maradványait már réges rég szétvitte a szél. Amúgy sem az ostoba sárkány volt, aki ezt a szert kikeverte, ez az egy holtbiztos, és nekünk egyébként sem a piti bérgyilkosok, hanem a lángelmék miatt kell aggódnunk.
*Látom, de nem érdekel, mennyire érinti rosszul, hogy az apró de annál kellemetlenebb következményekkel járó hibájára felhívom a figyelmét. A mi világunkban elég egy vétlen elszólás és máris magyarázkodhatunk, és ez csak a legenyhébb változat. Dûvainelnek ezt pontosan tudnia kellene, nem a legalsó körök tagjainak egyike, nagyobb felelősség hárul rá a harmadik körben, erre figyelmeztetni pedig az én felelősségem és feladatom. Mindazonáltal nem hozom szóba ennél jobban és a megakadásom sem nyúlik hosszúra, a mozdulat mellyel a kezét kérem ott folytatódik egyetlen röpke pillanattal később, ahol félbemaradt. A kézcsók nem marad el és őszintén örülök annak, hogy megértő partnerre találtam ebben. A mai világban az emberek nem igazán értékelik a régi korok udvariassági szokásait, ezzel jobbára magamra maradtam és őskövületnek számítok, tisztelet a kivételnek. A világ értékrendje szélsebesen forog, olykor visszatérnek a letűnt szokások kissé átformálódva a jelenkor igényeihez mérten, bár meg kell jegyezzem nekem egyáltalán nem tetszik az ahová a mai civilizáció annyira igyekszik. Lopva mélyet sóhajtok mikor válasza megerősít abban a gyanúmban, miszerint nem csak egy szimpla látogatás vár rám, hanem vizuálisan is bombázva leszek. A halál lehelete megérint ahogy belépek utána, a hűvös levegő sem képes ezt ellensúlyozni csak még kifejezőbbé teszi. Ennél rosszabb már csak egy régi kriptában várhatna rám. Láthatóan élvezi a visszafogott szörnyülködésemet, ami inkább egy kis kárörömre hasonlít semmint valódi és nem egészséges élvezethez a halottak felé. * -Remek. Megtisztelő, hogy ma kivételt tett. Én azért aggódom ön helyett is, és megmaradok azon álláspontom mellett, miszerint a falnak is füle van. *A Micromed nagyvállalat minden épülete megfelelően van biztosítva, ám sosem lehet tudni, még a Tudomány körében sem, hogy mikor, ki és hogyan csusszan át az ellenőrzéseken. A béke törékeny és mindig akad olyan aki ennek ellenáll, túl sok ember van beavatva a titkainkba említés szintjén és sajnos éppen elegen kerültek be a köreinkbe, emberi érzelmeik és törekvéseik jobbára megmaradtak, még ha halványultak is valamennyit, a mitikus lények hűségében sem mindig lehet megbízni, hogyan bízhatnánk azokban akik általunk nagyobb hatalomra tettek szert mint amennyi rövid életükre megadatott. Kíváncsi vagyok miért kért ide találkozót, reméltem nem holttestet kell megnéznem ezért kissé fellélegzem amikor nem egy lepedővel letakart rozsdamentes asztalhoz vezet hanem azoktól távolabb a polcok felé. A felmutatott fiola már a benne lévő folyadék színe miatt is baljóslatú, ám én nem vagyok képzett méreg szakértő, csupán a sok évszázadnyi tapasztalatomra és ismereteimre támaszkodhatok. Nem emlékszem még csak hasonlóra sem, ám ez nem jelent semmit, tudnom kellene a körülményeket melyek közben előkerült a méreg, a hatását ha lehet tudni róla valamennyit.* -Ha így van tegye biztonságos helyre. Mikor és hogyan került elő? A Védelem felől nem érkezett megkeresés ebben az ügyben. Ki volt az áldozat? *Kono hiánya újra fellobban bennem, a lila anyag minden bizonnyal nem itt készült az Államok területén, inkább keleti részre voksolnék, mindig is sokkal misztikusabb volt mint bármely más földrész, fifikásabb és pusztítóbb. A másik lehetőség délebbre enged következtetni, de ezek egyelőre csak találgatások. Kibújik belőlem a nyomozó, bár nem vagyok az de az első kérdéseimre kapott válasz nagymértékben megkönnyítheti a további vizsgálódást. Ha nem is tudom meg mi az az anyag a fiolában, az még lehetséges, hogy hallottam róla anélkül, hogy a szemeim elé került.* -Ön megvizsgálta és nem jött rá mi ez? Másokat is be kell vonnunk a vizsgálatába, idősebb és tapasztaltabb szakértőket. *Természetesen az ősi tanácstagokra gondolok, akik már visszavonultak a városaikba, nem foglalkoznak már az emberi világgal de még mindig hajlandóak tanácsot adni és nekünk segíteni, hogy megvédjük a világunkat. Nem is nyúlok a fiola után míg közelebbit nem tudunk róla, elég ha a vékony üvegen keresztül látom, másnak talán ártalmatlannak tűnhet de én pontosan tudom, hogy nem az. Sokkal veszélyesebb mint a földön lévő bármelyik másik méreg. Keverék, vagyis valaki nagyon jól ismeri az összetevőket, és ez a valaki most a Rend ellen lépett.
Egy pillanatra arcomra fagy a kedvesnek szánt mosoly. Gyűlölöm, ha megfeddnek vagy rendre utasítanak, ami persze sokszor jogos, ezt elismerem. De akkor sem szeretem, ha kiderül, hogy hibáztam, és a legszörnyűbb, hogy ilyenkor nem másokra vagyok mérges, hanem magamra, amiért hülyeséget csináltam. Azt meg aztán végképp nem szeretem. Ördögi kör. Kézcsókját azonban megadóan elfogadom, mi több, inkább szélesítek macskamosolyomon. Nem játszom a szendét, távol áll tőlem az alakoskodás, de néhanap jól esik tudni, hogy nem halt még ki a lovagiasság, legalábbis nem azokból, akik olyan idősek, mint Ellael vagy éppenséggel én magam. Egyikünk sem mondható fiatalnak, és nem tudom, ő hogy van vele, de bennem élénken élnek az emberek korszakainak legjellemzőbb vonásai, köztük az az időszak, amikor a nőkkel úgy bántak, mint egy árucikkel. Jó, megesett, hogy csodálattal adóztak szépségünknek, de ugyanúgy adták-vették a nőket pénzért, mint a jószágot. Az eszünk persze senkit nem érdekelt, az a kor a kívánatosnál csak jóval később érkezett el, de mi sem bizonyítja jobban, hogy itt volt az ideje, mint a tény, hogy a Tudomány tömve van nőkkel. Ennyit a "szebbik" meg a "gyengébbik" nemről. Mikor kezdenek el minket az "okosabbik" nemként emlegetni? Kétlem, hogy mostanában. - Nem, ez valóban nem olyan téma, amihez bárminemű étkezést javasolnék - bólintok diszkréten és kissé morbid módon továbbra is mosolyogva. Persze, ez nem vicces, kiváltképp olyasvalakinek, aki... nos, aki nem én vagyok. Az élet aktívabb és vidámabb részét általában jobban kedvelik az emberek és a lények is, pedig ha tudnák, mennyi szépség és gyönyörű titok lappang a túlvilág sötétjében, talán megértenének engem és a hozzám hasonlóakat. Vagy legalább megpróbálnák, ahogy Ellael - pardon, Alexander is teszi. Utasításának eleget téve megfordulok, és elindulok előtte. Amíg bevezetem a terembe, ahol fémes ajtók jelzik egy-egy halott átmeneti otthonát, bizalmasan, visszafogott hangon megengedek magamnak egy megjegyzést, reagálván a megszólításainkat illető kérésére. A vezetők nagyon aggódnak az efféle dolgok miatt, nem bíznak túl sok emberben vagy éppenséggel lényben. Gondolom, ezért ragadtam ebben a körben és nem is nagyon vannak kilátásaim feljebblépésre, mivel engem aztán nem érdekel, ki mit gondol. Az emberek túlzottan sietnek, hogy fennakadjanak olyasmin, ha két fura alak fura néven nevezi egymást egy hullaházban. A lények meg amúgy is ismerik őt, felesleges titkolózni, de ha ő így szeretné... - Nem kell aggódni, a holtak nem beszélnek, csak ha kérdezik őket. Kézségesebbek és tapintatosabbak az élőknél, Alexander, erről biztosíthatom. Ezért részesítem sokszor előnyben a társaságukat egynémely élőhöz képest. Ő osztja a parancsokat, és ha neki az emberei neve felel meg, legyen. Én sokkal szívesebben hallom azt a változatot bárki szájából, amelyikkel születtem, még akkor is, ha nem kifejezetten tisztelem azokat, akik adták nekem. Az emberi név viszont csak egy kellék. Egy apró eszköz, amit az emberek ellen kell bevetnünk, de ugyanúgy mindenki levedli, mikor új életet kezd valahol, új külsővel, és mivel itt nincs egy fia halandó sem, hát eszembe sem jutna, hogy emberi nevemet használjam. Ha senki sem lát és senki sem hall, minek a színjáték? De ő tudja, én alkalmazkodom, nem kötekszem. Túl fontos ügyben vagyunk most itt, hogy kekeckedjek, nem is beszélve arról, hogy tudom, Kono Hana tragédiája a nagyurat nyilvánvalóan jobban megrázta, mint engem, vagy egyáltalán bárki mást. Ellael nagyúr szerintem mindig is kissé érzelgős volt, talán az angyalsága teszi, ők mintha mind a kelletténél egy hajszállal érzékenyebbek lennének, de nincs ebben semmi rossz. Mind tudjuk, hogy az én ízlésemben ellenben lappanganak még csiszolni való hibák, legalábbis úgy hallottam, ez a hír járja, nincs hát jogom ítélkezni. Vagy gúnyt űzni a gyászból sem most, sem máskor, akár a vezetőmről, akár egy névtelen senkiről van szó. Nem vezetem egyből Teneris hullájához, inkább a fal melletti kis polcokhoz sétálok, ahol a méreg is hever. Tudom, hogy látott már egyet s mást, de ha nem muszáj, akkor inkább megkímélem a látványtól és az érzéstől, amit az angyal maradványai válthatnak ki belőle. Hiszen tudok én tapintatos is lenni. - Első sorban ezért szerettem volna találkozni személyesen. Ismeri ezt a mixet? Elég csúnya esettel állunk szemben, és ez az anyag, pontosabban keverék tehető felelőssé. Arcát és reakcióját figyelve a fény elé emelem a fiolát, és lilás tartalmát, de nem adom a kezébe, csak ha kéri. Nehogy itt elejtse nekem...
*A toronyban tartózkodom a legtöbbet, de a kutatóközpontba is muszáj néha elmennem, egyszerűen képtelenség minden ügyet egyetlen irodába zsúfolni, ezért irodából van bőven, ám a kórház olyan hely ahova nem szívesen megyek, és nem sok keresnivalóm van ott, hacsak nem Kono-t látogatom meg.....a szívem összeszorul, hogy erről már csak múltidőben beszélhetek. A halála megtört, sokáig magamba zuhanva léteztem, olyan barátot veszítettem el amilyen nincs több és nem is lesz. A kapcsolatunk bensőséges volt, őszinte és tiszta, megcáfolva azt a tézist miszerint férfi és nő között nem létezik igaz barátság. Hendiala szerint még most is árnyéka vagyok önmagamnak, igaza van és én is érzem, de a mai találkozóra megráztam magam, kitettem a lábam az irodából és újra a nyilvánosság kutató szempárainak kereszttüzébe merészkedtem. Mindenki tudja mi történt, az újságok és a média is foglalkozott az Államok egyik legnagyobb vállalatának szomorú veszteségével, dr. Kono Saito halála sokakat megrendített. A kórház dolgozói fekete szalagot tűztek a köpenyükre, az épület homlokzatára pedig a gyász zászlaja került. Mindez azonban nem tükrözi azt amit a szívünkben érzünk, nem csak egy ember ment el, nem csak egy kedves és a betegei iránt odaadó orvos, kiváló szakember, és nem csak egy barát, hanem a világunk egyik magas rangú képviselője is. A Tudomány köre alapjaiban rendült meg, és még nem voltam hajlandó dönteni az újrarendezésről. Nem tudtam Dûvainel miért kérte, hogy jöjjek el a kórházba, de fontosnak éreztem hiszen pontosan tudta, hogy a jelenlegi helyzetben és állapotomban nem szívesen jövök el ide, ám ragaszkodott hozzá. Feltételeztem, hogy a helyszín amiatt fontos amit közölni akar velem, nem sejtettem, hogy vizuálisan is támadva lesznek az érzékeim. A kórházon belül is igen borzongató helyet választott az ótünde a találkozóra, persze neki nem volt az hiszen a munkájához tartozott, én azonban évszázadok után sem voltam képes megszokni a halál jelenlétét, a történtek után pedig még inkább fáztam az egésztől. Minden szeglet Kono emlékét idézte fel bennem, penge vékonyságúra szorítottam az ajkaimat, az arcomon mindig jelenlévő mosoly most elmaradt, csupán udvarias köszöntések és biccentések teltek tőlem. Lépteim koppanásait elnyelték a lobbiban lévő nyüzsgés hangjai, ám ahogy a hullaház közelébe érek már beleroppannak a csendbe. Talán egy kicsivel kellemesebb lenne ha nem az alagsorba, a kórház egy távoli zugába helyezték volna az elmúlás székhelyét, hanem a legfelső emeletre, üvegmennyezet alá. Így viszont meg kell küzdenem az emlékeimmel és a viszolygásommal is. Kezeimet a nadrágzsebemben szorítottam ökölbe, míg meg nem láttam a rám váró majd elém siető ótündét, csak akkor húztam ki mindkét kezemet és próbáltam ellazítani a görcsös szorítást. Két lépéssel előtte álltam meg és nyújtottam a kezem az övéért, hogy mint minden nővel szemben őt is kézcsókkal köszöntsem. A megszólítás azonban egy pillanatra megakasztotta a készülő mozdulatot, azonnal kapcsoltam és beleköszörültem a torkom a "nagyúrba" tekintetem figyelmeztetően villant. Nem tudtam, hogy a teljes diszkrécióról intézkedett, de akkor sem lehetünk elég óvatosak. A falaknak általában nem egy hanem több fülük is van. * -Alexnder ha kérhetném.....Emanuelle, üdvözlöm. Gondolom elég fontos dologról van szó ha nem tudjuk egy kávé mellett megbeszélni. Menjünk. *Ha létrejött kezeink kapcsolata az eltervezett üdvözlésmód nem marad el, csak utána intek a "birodalma" felé, magam elé engedve. *
A magas sarkak hangosan koppannak, élesen szól minden lépésem a fehér és halványzöldre festett falak közt. Pattog a hang, mint egy kemény gumilabda; az orvosok és nővérek megbízható, kényelmes és puhatalpú cipői mellett az én lépteim ágyúropogásnak hatnak, de szerettem volna csinosabb lenni, mint egyébként szoktam. Mégis csak a vezetővel fogok találkozni, ennek meg kell adni a módját, ráadásul nem tudom soha kiverni a fejemből, hogy Ellael állandóan gyönyörű nőkkel van körülvéve. Nem versenyezni akarok velük, nevetséges és gyermeteg dolog lenne, de azt sem szeretném, hogy lealacsonyítson pusztán az, hogy a mindennapokban vajmi keveset fordítok az elegancia látszatának megőrzésére. Mérgekkel és hullákkal meg bűnügyi helyszínekkel foglalkozom, a kisestélyik nem tartoznak a munkaruháim közé. Egy megbeszélés alkalmával viszont nem árthat, ha úgy jelenek meg Ellael előtt, mint amit inkább megszokott. Nyomomban nem sokan fordulnak meg, a kórházban más dolguk is van az embereknek, mint egy peckesen lépdelő huszonévest bámulni, bár néhányan rosszallóan, mások pedig elismerően mérnek végig, ahogy elmasírozok a folyosókon, egyenesen a hullaház felé. Ha tudnák, hová tartok, lehet, hogy az elismerések is inkább értetlen fintorrá torzulnának, de ez a legkevésbé sem érdekel. A külső csak látszat, és tudom, hogy ami számít, azt a koponyámba zárt nedves szutyok, az agyam rejti el, jó mélyen.
Odalenn még nincs senki. A hullaház most üres, és gondoskodtam róla, hogy ha lehet, ne is nagyon zavarjon most meg minket senki. Amíg Ellaelre várok, óvatosan leteszem a táskám, és előveszem belőle a fiolát, ami miatt kialakult ez az egész cirkusz. Még mindig félelemmel vegyes elismeréssel bámulom a gyönyörű, színes cseppeket. Még nem igazán tudtam megvizsgálni úgy, ahogy szerettem volna, de lehet, hogy nem is szükséges, mert Ellael ismeri a formulát. Nem tudom, hogy ez végül is jó vagy rossz dolog lenne... Az üvegcsét biztonságos helyre teszem, majd szegény szerencsétlenül járt angyalunk, Teneris hulláját is előkészítem. Még mindig szörnyű látvány, és már csak nagyon halvány nyomai maradtak élete lenyomatainak; nálam tehetségesebb e téren pedig nem nagyon van, így nincs rá esély, hogy bárki más megtudja, ki ölte meg. Egyébként sem az a fontos első sorban, hogy ki, hanem az, mi gyilkolta meg. Tűnődve nézem a hús, csont és tollak bánatos, hideg csomóját, míg pár perccel később lépteket nem hallok. Megfordulván megpillantom Ellael nagyurat közeledni a folyosón. Kihúzom magam és elindulok felé. Habár udvariassága és gáláns viselkedése szinte legendás, most mégis csak ő az egyik felettesem, sőt, a vezetőm, és annak ellenére, hogy ha kell, hazudni fogok neki a tettest illetően, hogy megóvjam a fiam, minden másban őszintén kell majd beszélnem, és megadnom a kellő tiszteletet. Nem ez lesz az első ilyen beszélgetésünk, úgyhogy nem aggódom. - Ellael nagyúr! - köszöntöm visszafogott, komoly hangon, megállva az ajtóban. - Pontos, mint mindig - teszem hozzá finoman elmosolyodva.
*Mosolyát látva megnyugszom én is, a könnyek maradéka csupán az elmúlt nehéz percekről mesél, a földön lévő jéggyöngyök már inkább mókásak, ha arra gondolok, hogy valaki meglátja és számtalan kérdés vetődik fel benne. Vajh` mit csinálhatott ebben a vizsgálóban Dr. Saito Mr. Smith-el? A szükségtelenné vált zsebkendőt összehajtogatom és visszateszem a helyére, Kono kívánságára két ujjal „kulcsra zárom” a számat és a láthatatlan kulcsot el is dobom. Nyugodt mosolyom aztán egy gyermeki csodálkozásba fordul, ismerem Kono minden képességét, de a mai napig képes vagyok elámulni rajta, az a könnyed, harmonikus összhang ami körüllengi csodálatra méltó és nem különben szép is. * -Igen, ismerlek, ezért én sem mondhatom mégsem azt, hogy nem fogok aggódni érted. Amikor a tengernyi paksaméta olvasása közben elbambulok, és csak Hendiala nagyfőnök figyelmeztetésére térek vissza a jelenbe. de legalább nem leszel a problémák közelében egy ideig és nem lesz kísértés. *Az elkövetkezendő napokban én leszek az aki beleveti magát a munkájába, én előre pihentem, egy hét Vindorielben tökéletes relaxáció volt, ezek után szinte ki sem fogom dugni az orromat az irodámból, Párizsba pedig azért nem megyek mert ott az érdemi részt már elvégeztem, a szakembereké a terep. Nehéz lesz Hendialát elengedni, ha arra gondolok, hogy nap mint nap az üres iroda fogad, máris hiányzik, de talán épp erre van szükségem, hogy könnyebben el tudjam engedni őt a szívemből. Mert ezt kell tennem. Amikor Konora bízom nem is a fizikai bajba kerülése miatt aggódom, azért kérem erre mert jobban érzem magam attól ha mellette tudhatok valakit, akiben megbízom. Természetesen tudni fogom ha bármi baja esik, de amíg oda nem érek is lesz aki vigyázzon rá, többszörösen bebiztosítottam a kis angyal ottlétét. Mr. Smith már más kérdés, mosolyogva fogadom a rám háruló kötelezettségeket, szívesen bármikor elszabadulok egy-egy órára az irodából, hogy láthassam Kono-t és elbeszélgessünk, még ha csupán egy vizsgálóban akad rá alkalom. Persze nem ezt tartom elsődlegesnek, lesz még néhány kellemes vacsora, amikor mellőzhetjük a kötelező jellegű hivatalos módot, de minderre csak Párizs után kerülhet sor, addig neki pihennie kell, s utána mindenkire rengeteg munka vár. Ezek után fájdalmas és csalódott grimaszt vágok, egy kicsit színjáték az egész, hiszen tudom, hogy láthatom még és a barátsága örök, de szó szerint kirakta a szűrömet.* -Szóval elküld Dr. Saito. Jaj, mi lesz velem a legközelebbi vizsgálatig? *Színészi képességeim hagynak némi kívánnivalót maguk után, hiszen ezt is elnevetem, szerencse, hogy a szobából nem hallatszik ki semmi. Végül átölelem, a látogatásom sikerrel zárult, noha nem pontosan így terveztem, de örülök, hogy végül minden jóra fordult, Konot pedig nyugodt szívvel engedhetem el. * -Pihenj jól és vidáman. Vigyázz magadra, ne kelljen átrepülnöm a fél országon. Legközelebb együtt vacsorázunk ahol szeretnéd. *Egy hölgy barátnak kijáró ropogtatásban részesítem, majd eltávolodva tőle az ajtónál termek, a sapka már a fejemen van, hogy eltakarja az arcom nagy részét. Látványosan hajlongok kifelé hátrálva, mint az a páciens aki tisztában van az orvosa származásának hagyományaival és próbál bevágódni nála.* -Minden jót Dr. Saito, viszontlátásra és köszönöm, nagyon köszönöm. *Azzal magára hagyom, hogy visszamehessen a dolgára, én pedig visszaülök a tragacsba ami a jelenlegi álcámhoz szükséges és a legnagyobb titokban térek vissza a toronyba.*
//Köszönöm a játékot, még sok ilyet szeretnék, hihetetlenül élveztem!! //
Érzem magamban, hogy újra egyensúlyba kerülök, a csí visszatért belém, ahogy az erő is a továbbiakhoz. A lelkem apró repedései ismét begyógyulnak, és egésznek érzem magam. Ezek a beszélgetések, ezek a pillanatok szükségesek, hogy ne öljön meg sem az idő, sem a fájdalom, sem a magány. A barát igazi kincs, az ilyen erős barátság pedig még a csillogó értékek között is ritka. Gyöngy a kagylóban. Mosolygom hát, és elmém megnyugszik. Könnyeim maradékának letörlése mókás helyzet, de hagyom magam, és nevetek egy kicsit, a jég megolvad az arcomon, hogy könnyebb legyen az angyal dolga. Szavaira követem a tekintetét a föld felé, ahol az apró jéggyöngyök szétgurulva hevernek. - Kitakarítok mielőtt bárki láthatná. De remélem Mr. Smith egy szót sem szól majd a többi betegemnek. - az apró kristályok pedig felemelkednek, előbb elkezdenek keringeni a levegőben körülöttem, majd az összes egyszerre indul meg felém, és immár víz formájában eltűnnek a bőrömön. Elemi regeneráció, Ellael már egy tucatszor látta hogyan csinálom. Sóhajtok egyet, ahogy az órára pillantok, de ez csak reflex, időm mint a tenger. Szavaira persze újra a szemébe nézek, és úgy válaszolok rájuk. - Igenis főnök! Igyekszem relaxálni. Amennyire csak tudok... De nem ígérhetem meg, hogy nem fogok ezen gondolkodni. Nem hazudnék neked, így nem ejthetem ki ezt így a számon. De hát ismersz. - nevetek egy kicsit, finom csilingelő hangon, és már azon gondolkodom, vajon hol lesz a következő napokban, de nem akarom megkérdezni. Jobb, ha nem tudom, még a végén elcsábulnék, hogy a munkáról kérdezgessem. Lényeg, hogy nem lesz itt egy darabig, szóval esélyem sincs azzal nyüstölni, hogy meséljen az új tervekről. Minden esetre az egy kicsit aggasztó, hogy egy-két hétre a Micromed orvosi és kutatási részlege igazgató nélkül marad, de bízom a helyettesem képességeiben, és abban is, hogy felhív ha valami nagy dolog történik. - Heindala miatt meg ne aggódj, rajta tartom majd a szemem, míg nem vagy itt. Bár te előbb értesülsz róla, ha bajban van.[/b] - célzok itt az általam jól ismert őrangyal képességre. Melegséggel tölt egy, hogy én is egy vagyok a védencei közül. - Mr. Smith kartonjára meg majd kitalálok eredményeket, és biztosan indokolni fogják a további konzultációt vele. De ez kötelességekkel jár majd számára... Azért remélem nem súlyos az állapota... [/b]- komoly doktornéni-arccal bólogatok, miközben az asztalhoz sétálok, felveszem a kartont, és nézegetni kezdem, mókás látvány lehet ez az éles váltás. Kellemes érzésekkel tölt el, hogy pihenni fogok. Ezt is elfogadtam, és jó lesz egy kicsit otthon, esetleg elutazok majd valahova. Végül leteszem az irattáblára csatolt papírokat, és újra Ellaelre nézek. - Tudod, hogy szeretlek, de menned kellene. A következő betegem percek múlva megérkezhet, ha még nincs itt, és nem ül kint tűkön ülve a vizsgálati eredményein morfondírozva. Ráadásul mit fognak suttogni, ha kiderül, hogy majd háromnegyed órába telt Mr. Smith egyszerű kontrollvizsgálata? [/b]- mindeközben kuncogok egy kicsit, és elképzelem az ápolókat, ahogy buta pletykákat szülnek. Végül Ellaelhez lépek, hogy megöleljem búcsúzóul. - Vigyázz magadra, ha én már nem mehetek veled, hogy vigyázzak rád. Nemsokára találkozunk! Szavadon foglak, és kereslek majd! [/b]
*Mi sem vagyunk mások mint az emberek, a lelkünk nekünk is ugyanakkora, mégis több terhet kell cipelnünk mint nekik. Hosszú életünk során több boldogsággal találkozunk, de még több fájdalommal melyek súlyosabbak és soha nem múlnak el. Egyik repedés keletkezik a másik után a lelkünkön és nem győzzük befoltozni, egy idő után már számlálatlanul hagyjuk. van akinek sikerül selejtezni és felejteni, de azok kevesebben vannak és nem csak a fájdalmat felejtik el hanem a boldogságot is ami bearanyozhatja az életet. Akinek magányosan kell megküzdenie a démonaival az egy idő után meghasonlik önmagával, aki elzárkózik pedig lehetne társa életének hosszú útján, szintúgy de megkeserít mások életét is. Fontos, hogy ha nem is felejtünk, tovább tudjunk lépni, hogy a múlt ne vagdossa szét a jövő vásznát, a tegnap már elmúlt, változtatni nem lehet rajta, de csak rajtunk áll, hogy a holnapot hogyan kezdjük. Kono szíve óriásivá dagadt az évszázadok során, a gyermek nevelése kevés volt ahhoz, hogy a felnőtt nőt megtartsa harcosnak, kegyetlen gyilkosnak, ő minden élet elvesztésébe szinte belepusztul és csak rágja magát belülről mint féreg a gyümölcsöt s mire eljön a nyár vége, anélkül hull le, hogy megért volna. Ő azonban erős, mindig talpra áll és nem hiszem, hogy mindez nekem és a barátságomnak köszönhető, de megtisztel azzal, hogy megnyílik előttem. Végül elhúzódik tőlem én pedig a szemeibe nézek, látom a kislányt, a nőt, a harcost és az orvost, mindet egyszerre. Végre rájött, hogy mi a lényeg, önmagának kell megbocsátania ahhoz, hogy megbékéljen a világ fájdalmával. Amikor felegyenesedik, már mosolyog és tudom, hogy megbékélt, már nyugodtan hagyhatom magára ha mennem kell. Ám előtte én magam is meghajolok felé, tiszteletben tartva népének hagyományait, melyek többet értek meg mint ő maga.* -Megtisztelsz Kono Hana, megtisztelsz a barátságoddal, én köszönöm. *Egy ilyen mély és igaz barátsággal semmi sem ér fel, olyan szilárd mint a Mount E!verest. Most, hogy már mosolyog ideje vidámabbá is tenni, felegyenesedem és előkapok egy zsebkendőt a zsebemből. Tiszta, szépen hajtogatott és frissen vasalt, drága finom anyagból készült, gyike azon szokásaimnak melyeket nem voltam hajlandó elvetni a modern világ miatt. Kifejezetten utálom a papírzsebkendőt. Bár könnyeinek nagy része gyöngyöként gurult le a padlóra, azért maradt még a szemei alatt pár csepp, amit letörölgetek, mint nagymama az unokája arcáról, de magam is szélesen mosolygok. végül a padlóra tekintek egy röpke pillanatra.* -Azért kíváncsi vagyok rá, ezt hogyan magyarázod ki. *Tudom, már nem lesz semmi baj amit orvosolnom kellene, és boldog vagyok amiért egy kicsit én lehettem az ő doktorbácsija. Ám az élet nem áll meg és nekünk mennünk kell tovább, nem temetkezem bele a feladat taglalásába amit szeretnék majd rábízni, a részleteket úgy is hosszan kell majd elmondanom, akkor amikor mind együtt vannak.* -Amint kipihented magad, keress fel és elmondok mindent amit tudnod kell Párizsról, addig ne is beszéljünk róla, és mondanom sem kell, hogy nem szivároghat ki semmi a terveimből. Az emberek nem érdekesek, ők úgysem tudnak érdemben belenyúlni, más aggaszt, de még nem ismerek részleteket. Te csak pihenj, hogy lélekben felkészülhess rá. Én nem leszek ott, de Hendiala igen, vigyázz majd rá, kérlek. Ja, és ne felejtsd el ráírni Mr. Smith kartonjára, hogy rendszeres kontroll javasolt. azt hiszem így mondják.
Hosszú évek telnek el, az emberek élete ehhez képest csak egy pont a végtelenben, a világ pedig olyan gyorsan változik, hogy szinte követhetetlen. Talán az is a velünk született különleges képességünk, hogy képesek vagyunk alkalmazkodni. Ahogy a testünk újra és újra megújul, talán a lelkünk is lead egy kis terhet, és teret enged a változásnak. Különben mi is csak egy idegen helyen ébrednénk fel egyszer. Ám az én lelkem terhe sokkal nagyobb annál, minthogy ilyen módon megszabadulhassak tőle. Cipelem hát magammal a múltam minden percét, rengeteg emlék, végtelen sok kín, és végtelen sok boldogság egy kis helyen, idebenn. Erőt tudok meríteni abból a sok szépségből, a fiatal éveimből, a régmúlt szerelmeiből, a tanítószerepből, a sok mosolyból, amit kaptam, és köszönetből. De mégis ott lappang bennem a fájdalom, a veszteség, ami néhanapján előtör. A boldogság emléke nem boldogság, de a fájdalom emléke fájdalom marad. Ezt szokták mondani az emberek, de szerintem nincsen igazuk. A boldogság emléke valóban nem boldogság, ez kétségtelen. A boldogság emléke erő. Olyan erő, ami hegyeket mozgat, és akkor is mozgásba hoz, ha már semmi más. Ez tart engem talpon, ez az erő. A fájdalom emléke pedig nem más, mint tudás, ami örökre veled marad. Tudom, hogy a múlt démonai nem tudnak letaszítani a mélybe, de megpróbálják. Ezért kell teljes lelkemmel kapaszkodnom a jelenbe, a múltba, a jövőbe, ahogyan ezt most is teszem. Kapaszkodom abba, aki a legtöbb boldogságot, a legtöbb erőt adta nekem az éveim során. Igazi barát, igazi harcos, igazi védelmező, aki a csatatéren nem csak fegyverrel, de a szívével is harcol azokért, akik fontosak. Tiszteletre méltó személyiség. Lassan megnyugszom a vállán. Itt sírhatok, hiszen nem gyenge leszek a szemében, nem megalázkodó ez, nem megalázó, mindössze érzelmes. Tudja, hogy nehezen fejezem ki a mély gyötrelmemet, a kínt. Ebben sosem voltam jó. De vele olyan őszinte lehetek, hogy ezt is megtehetem, hiszen sosem érne negatív kritika a könnyeimért. Számára ez csak kristálytiszta jégvirág az arcomon. A szemébe nézek. Szavai olyan kellemesek számomra. Olyan kevesen vannak, akik iránt így érzek. Nem szerelem ez, közel sem. Ez tisztább, meghittebb, őszintébb. Ajkaim mosolyra húzódnak, benne az öröm és a fájdalom elegye tükröződik, ahogy figyelem azt a szempárt. - Nem foglat itt hagyni téged Ellael. Ahogy a többieket sem. Tudom, hogy csak akkor nyerhetem el a megbocsájtást, ha én is megteszem ezt. Magamban kell keresnem a békét, hogy végül tiszta legyen a lelkem. Köszönöm neked, hogy minden nap itt vagy mellettem, és emlékeztetsz erre. Elhanyagoltam azt, aminek az ápolása a legfontosabb lenne. A saját bensőmét. Nem gyógyíthatom meg a világot, amíg magamat sem gyógyítottam meg. Hálás vagyok neked, hogy itt vagy. - kicsit eltávolodom, de csak hogy finoman meghajoljak előtte. Japánban ez a hagyomány, ez a tradíció, és szerintem szép szokás. Egyben fejezi ki a köszönetet, a bizalmat, a hálát. - Köszönök mindent, amit értem teszel, és igyekszem meghálálni. Teszem, amit tennem kell. Én leszek Mr. Smith, a többiek és a saját magam lehető legjobb doktornénije. - a végére ugyan az arcomat nem láthatja, de a hangomon hallhatja, hogy mosolygom. Végül pedig meg is bizonyosodhat róla, ahogy felegyenesedem, és tekintetemben mély szeretet csillog, új erővel. Azzal a valódi, megállíthatatlan, kimeríthetetlen energiával.
*Sok mindent viselünk el és élünk át, volt alkalmam azt is megérni mikor egy-egy ember beavatásra került Vindorielbe, de Azurnah városa sem mentes a szertartástól. Régen volt, több száz éve és még mindig a fülemben cseng annak az angyallá lett embernek a panasza akit száz évvel később hallgattam. Azok akik csak tudnak rólunk de megmaradtak embernek, irigyelnek minket és szeretnének olyanná válni mint mi, gyakran előfordult, hogy meg is zsaroltak minket mihelyst kiderült a lehetőség, de olyankor Eldorien katonái léptek közbe. A változáshoz tiszta szív kell különben rossz vége lehet az egésznek s még így is előfordul olykor, hogy katasztrófa történik. Sokan már akkor megmásítják szavukat amikor kiderül mit kell átélniük, féltik a testüket de a lelküket egyáltalán, pedig az sokkal értékesebb. Láttam már megtört szívű és lelkű angyallá vált embert aki túl későn jött rá mekkora árat fizetett a kívánságáért. Túlélte a szeretteit, a fiait, az unokáit, túlélt mindenkit akit ismert és egy idegen világban találta magát, s mivel nem Vindorielbe született, az sem lett az otthona. Elveszett lélek volt. Mi is elvesznénk a fájdalom és a gyász tengerében ha nem állna mellettünk jó barát, vagy a szívünk válna érzéketlenné s viselnénk el rezignáltan a minket ért veszteségeket, ám akkor a lelkünk sötét mélybe zuhan és már senki nem lesz aki megmentsen. Kono élete nem mindig a gyógyításról és a segítségnyújtásról szólt, a mostani élete egyfajta vezeklés a sok életért amit ő vett el egykor, ám egyik sem fizeti meg azt az árat amit kellene. Nincs bűnbocsánat, s ilyenkor úgy érezzük az egész világ ránk borul s a súlya a vállainkat nyomja, nehéz teher melyet csak ritkán sikerült letennünk, de hosszú életünk évei is csupán egyetlen pillanatnak tűnnek s már cipeljük is tovább. S eltűnik a mindig hűvös, korrekt ám érzékeny lelkű doktornő s csupán egy szomorú, megfáradt, csodaszép nő áll előttem, mandulavágású szemeiben könnyekkel. Esendő és törékeny, ki hinné mire képes ha valaki felbosszantja, ám most csupán szeretetre vágyik és arra, hogy a nehéz terhet most egy kicsit más vigye. Én pedig megtisztelve érzem magam amiért rám testálja. Átölelem a karjaimmal, feje a vállamon nyugszik s tudom nem sokára azok a csodás kristálycseppek apró gyöngyökként gurulnak majd le.* -Nem menthetsz meg mindenkit Kono, az emberek élete rövid és nem az a megoldás, hogy magunkhoz hasonlóvá tesszük őket. Sok minden más is értelmetlennek tűnik mégis megtesszük, talán nem most látszik az eredménye hanem majd száz év múlva, de semmi nem történik véletlenül. *Hagyom, hogy kisírja magát, olyankor nem csak az emberek lelke nyugszik meg hanem a mi világunk szülötteié is, a sírás felszabadít, s noha a bűnöket nem törli el, erőssé tesz. A sírást nem tartom gyengeségnek, pillanatnyi hangulatváltozás. Kono azonban erős nő, mert mindig feláll és megy tovább és teszi a dolgát azt amire hivatott. Csak ölelem, hogy érezze, tudja nincs egyedül, s mikor csendesül s érzem, hogy teste is ellazul, megsimítom a haját.* -Most már nyugodtabban elengedlek pihenni. Szükséged van rá. Nincs még egy olyan csodálatos orvos mint te, szóval ki lesz Mr. Smith és mindenki doktornénije ha te kidőlsz a sorból?....Kono *Két tenyerembe fogom az arcát és úgy nézek a szemeibe.* -Tudod, hogy aggódom érted és nem fogom engedni, hogy emészd magad. Mert nem teheted. minden nap egy kicsit meghalsz a betegeid között, ezt nem lehet sokáig büntetlenül csinálni. Magaddal is kell foglalkoznod és nekem is szükségem van rád….ez most egy kicsit önzően hangzott ugye?...Igen. Tudod mit akartam mondani. *Persze, hogy tudja. Közöttünk olyan szoros a kapocs amit senki sem érthet meg. Kitaláljuk egymás gondolatait is mégsem szerelem ez. Az mulandó, a mi barátságunk örök.*
Vendég
Don't Hide Your Real Face
Vendég
Tárgy: Re: Micromed Kórház Hétf. 31 Aug. 2015 - 11:48
Ellael & Kono
Kissé elhomályosult tekintettel figyelem az angyal hátát, miközben érzelmek sokasága kering bennem a balesettel, az egésszel kapcsolatban. Sok borzalom elfér egy ilyen hosszú életbe, mint az enyém, ráadásul sok halál nyomja a vállam, nem csak az, amit láttam, hanem az is, amit én okoztam. Egykor régen harcosnak, testőrnek képeztek, és ugyan ma már csak akkor veszem kezembe a kardot, ha művészi forgatáshoz akad kedvem, a múlt árnyai, a kezemhez tapadó vér mai napig kísért. És Ellael mindezt jól tudja, igen ritkán ugyan, de megtörténik, hogy feltör bennem a mélyen elnyomott keserű fájdalom, és a lelkem gyógyításra szorul. Igyekszem magam erősnek és határozottnak mutatni minden pillanatban, és csak kevesen tudják rólam, hogy mi lakozik a múltamban, hogy belülről milyen kínok mérgezik a szívem. Az egykor kioltott életek súlya most is ugyanúgy hajt az úton, hogy egyszer talán megváltásban részesüljek, de mindig úgy érzem, hogy nincsen annyi ember a földön, akiknek a megmentése eltörölné a régmúlt bűneit, ami megbocsájtást adna. És az ilyen pillanatok, amikor minden igyekezetem és megfeszített munkán sem elég ahhoz, hogy a kislány a buszról túlélje a balesetet, csak újabb kövek a szívemen. A férfi pedig mozdul, felém fordul, és ahogy rám néz, tudhatja, hogy ez elmémben megint azok a jelenetek játszódnak le, mikor még a hősök korát élő Japánban éltem, és nagy harcos voltam. Nagy gyilkos... Képek emberek utolsó pillanatairól, a haláltól remegő vonások. Ellael szavai mintha távolról szólnának, ahogy belemerülök ezekbe az emlékekbe, amiket sosem felejthetek el. Szinte álomból ébredek fel, ahogy felnézek az angyalra, széttárt kezei előtt állva, és a kísértő képeket hátrahagyva ölelem át. Lélegzetemet pillanatokra visszafojtva merülök el abban a jóérzésben, ami eltölt, megnyugtat, elringat. Hangomban az elfojtott könnyek köszönnek vissza. - Én mindent megpróbáltam, de semmit sem tehettem értük. Semmit... Az életük olyan rövid volt, nem láthatták a világot, nem tapasztalhattak. Nekem pedig végtelen számú évem van, miért nem adhatok nekik még néhányat? - jég koppan halkan a kezelő padlóján, apró kis kristályos képződmény, egyik a másikat követi, legurulnak az angyal válláról, a fájdalom megfagyott gyöngyei ezek egy jégelementál szeméből. - Néha azt hiszem értelmetlen ez a szélmalomharc Ellael... - nem mondok többet, nem is kell. Csak csendben ölelem át az angyalt, magamhoz szorítva kicsit, és próbálok megnyugodni. Nagyon szürreálisnak érzem a helyzetet. Egy vizsgálóban sírok, a kórházban, ráadásul Ellalel társaságában, aki nem gyakran szokott itt lenni. Ha reggel azt mondják nekem, hogy ez fog történni, kinevetem az illetőt. De valahogy ez most így jó. Kellemes és meleg. Szükségem van arra a pihenőre.
Ellael
Don't Hide Your Real Face
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Főkarakter
☮ Kor : 852
☮ Hozzászólások száma : 262
☮ Tartózkodási hely : New York, Micromed torony
Tárgy: Re: Micromed Kórház Szomb. 29 Aug. 2015 - 18:52
Kono & Ellael
*Örömmel tölti el a lelkemet a kacagása, ha nem is volt a legjobb poén amit hirtelen sikerült kitalálnom, azért mégis célba ért, ráadásul én is kapok belőle. Könnyed tréfálkozássá fajult ez a beszélgetés, el is nevetem magam, bár az én hangom korántsem csengő, csilingelő, de tudjuk be annak, hogy férfi vagyok. Szeretem amikor Kono csipkelődik velem, olyankor nem érzem a rám nehezedő gondok súlyát, egy kicsit elfelejtem a pozíciómat, a helyemet a világban. Ám mindennek ellenére a mai tapasztalataimmal együtt is ugyanúgy döntenék mint annak idején, amikor elfogadtam a vezetői szerepet. Jólesik a tudat, hogy tehetek valamit a világunkért, hogy újra rend van és béke, bár az utóbbi törékeny és mindig lesz valami amit meg kell oldani, de nem fogok soha ölbe tett kezekkel ülni az angyalváros teraszán. Kono igaz barát, a bajban is és a tréfálkozásban is, mondhatni ő a másik felem, de persze ez pusztán barátian értendő. A legkínosabb pillanataim egyikén találkoztam vele és bár nem akkor lettünk barátok, én már bizalmat szavaztam neki. Azonban legyen most bármilyen jókedvem, nem ezért jöttem, a hivatalos ügyek pedig nem várhatnak. Noha a kórház és a kutatóközpont vezetése Kono vállát terheli, a felelősség az enyém is, még jobban annak érzem mint ő, pedig javarészt itt sem vagyok. Megbízom a munkájában, a tudásában és a hihetetlen empátiájában amivel a betegekkel szemben viseltetik, szerintem sokszor többet is ad magából mint kellene. Minden sikertelenségbe és veszteségbe egy kicsit belehal a lelke és a baleset amit említett, gyanítom nagyobb és komolyabb volt mint bármelyik eddig. Különben nem került volna szóba. Nem nézek rá, továbbra is az ablakon bámulok kifelé bár nem látom azt ami a szemeim elé tárul, ajkaim pengevékonyságúak, fogaimat erősen szorítom össze ahogy minden részlet kiderül. Az emberek élete elég rövid a miénkhez képest, mégis annyi mindent tudnak belegyömöszölni és nem is tudják mennyire szerencsések. Csupán néhány szerettüket veszítik el de nekünk a szívünk tele van gyásszal, létünk hosszú folyamán oly sok halállal találkozunk, mely nyomot hagy bennünk, hiszen emberek között élünk, megszeretjük őket, némelyikükhöz erősen kötődünk és aztán…..ők meghalnak s itt hagyják e földi világot, mi pedig alakot váltunk és tovább tapossuk a föld rögös útjait. Van aki ezt könnyedén átlépi, Kono nem olyan. Érzem ahogy fellángol benne újra a fájdalom, nem szívesen téptem fel a sebeit, de tudnom kellett mi történt a távollétem alatt. Most egy kis lelkiismeret furdalással küzdök. Felé fordulok, a tekintete árulkodóbb mint valaha, az arcom bocsánatkérő vonásai előtérbe helyeződnek.* -Sajnálom, hogy nem voltam itt. Te mindent megtettél ami emberileg lehetséges. Az emberek sokat köszönhetnek neked és én is….minden nap egy újabb harc a számodra Kono, tudod jól, hogy aggódom érted. Nem húzhatsz fel falakat magad köré mert belülről emészt fel a fájdalom. Ki kell adnod magadból….én itt vagyok. *Elé lépek és széttárom a karjaimat, legszívesebben a szárnyaimmal ölelném át, ahogy egykor, óvón, gondoskodón. Ha ránézek tudom mennyire egyedül van a világban és ez nincs így jól. A kórház vizsgálószobája talán nem a legalkalmasabb hely megtölteni a lelki szemetesládát, de nem vehetem a karomba, hogy kirepüljek vele az ablakon és szárnyaljak egészen Vindorielig, vagy legalább az otthonom teraszáig. Már csak azért sem mert az ablakot nem lehet kinyitni, a légkondicionáló gondoskodik a levegőről, minden vizsgáló ilyen. Kono döntése, hogy egy kicsit elengedi-e magát és kiborítja a lelkét vagy megtartja ezt a lehetőséget a szabadságára….esetleg egy vacsora a munka után. Számtalan lehetőségünk van kibeszélni mindent és már épp itt az ideje.*
Vendég
Don't Hide Your Real Face
Vendég
Tárgy: Re: Micromed Kórház Kedd 25 Aug. 2015 - 13:02
Ellael & Kono
Akár milyen rossz is az a vicc, én azért elnevetem magam. Ritkán engedek meg magamnak ilyesmit, talán mélyen még mindig gyerek vagyok, mert hiányzik egy kicsit a hang, amit ilyenkor hallatok. Kedves, csengő szerű kacagás, semmi jég, semmi hidegség. Ilyenkor egy kicsit megolvadok. - Fagyos szent, mi? Vigyázz ám mit mondasz tollas barátom! - persze teljesen egyértelmű, hogy viccelek, mindössze tréfa ez a kis ártatlan fenyegetés, csipkelődés. Mosolyogva hallgatom hát tovább, hogy mi is történt vele az utazás során, boldog vagyok, hogy otthon is volt egy kicsit, és nem csak a munkára koncentrált végig. Heindala szekálásara is kuncogok egy kicsit. Sokat ugratom őket egymással, már ha jól jön ki a pillanat, és se nem sértő, se nem alpári a poén. Persze jól tudom, hogy miféle kapcsolatban vannak, és néha eltűnődöm, hogy vajon van-e valami több a színfalak mögött, de nem rám tartozik. Tiszteletben tartom mások magánéletét. Azonnal látom Ellaelen, amikor "átvált". Tudom, mikor kinéz az ablakon, hogy most nem cseveg tovább, hanem valami fontosabbról fog kérdezni. Végül a szavaira én is újra az a nő leszek, aki a munkám során. Kihúzom magam, leszegem a fejem, és hangom kissé tárgyilagosan szólal meg. Az angyal persze hallja benne a gyászt, hiszen olyan rég ismer, nem is próbálóm leplezni, mindössze elnyomja a merevség. - Egy kamion és egy busz kanyarban ütközött. A buszvezető valószínűleg rohamot kapott egy általa még ismeretlen betegségétől. Talán parkinson kór. Most élet és halál között lebeg az intenzíven. A kamion sofőrje gondtalan volt, viszonylag jól megúszta, az ágyához bilincselve fekszik a hatos osztályon. Ha felépül, valószínűleg börtönbe megy. A buszon nyolcan meghaltak, és szinte mindenki megsérült. A járókelők közül egy nő vesztette életét, és másik négy ember súlyosan megsebesült. Több mint tizenöt sürgősségi műtétet végeztek a sebészek. A hozzátartozók szobákat kaptak a betegekhez legközelebb, a halottak családjának részvétünket nyilvánítottuk. Az orvosaink és ápolóink mindent megtesznek, megkétszereztük a számukat, állandó a felügyelet. - ugyanaz a sablonszöveg, amit a televíziónak vagy egy újságnak mondanék el. Nem tehetek róla, csak így lehet elviselni ezt. Nem elég, hogy a hosszú életemnek hála lassan minden ember meghal körülöttem, még egy olyan hivatást is választottam, ahol az elmúlás természetes dolog. Hidegségem ezen a téren csak védekezés. És ezt az angyal jól tudja. Figyelem hát, hogy mit reagál a pontos leírásomra. Azt tudom, hogy nem fog engem arról faggatni, hogy hogy érzem magam, mert pontosan tudja, hogy minden emberi élet, ami kihúny, mert nem tudom megmenteni, szörnyű kín nekem. Ezért az a rengeteg munka, tanulás, tudás, fejlődés. Ez az egyik nagy cél, ami hajt az életben. És nem hiába. Több fontos orvosi felfedezés is a nevemhez kötődik. De ezekkel sosem hencegnék. Mindössze jó érzés elaludni éjszaka úgy, hogy tudom, jobbá tettem a világot.
Ellael
Don't Hide Your Real Face
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Főkarakter
☮ Kor : 852
☮ Hozzászólások száma : 262
☮ Tartózkodási hely : New York, Micromed torony
Tárgy: Re: Micromed Kórház Csüt. 6 Aug. 2015 - 17:45
Kono & Ellael
*Elkönyvelem és zsebre vágom a dicséretét, bár azért nem csak nekem köszönhető mindez, jócskán benne van a diplomácia az előkészítésben és még rengeteg munka vár rájuk is. Az egésznek az a lényege, hogy Európában is megvessük a lábunkat, a terjeszkedés fontos csak úgy mint a másféle szemszögből való megközelítés és természetesen a különböző tényezők tanulmányozása is. Kono vetette fel egyszer mindezt, egészen másról volt szó de szöget ütött a fejemben, később megkérdeztem őt ebben a viszonylatban is, akkor jött az ötlet. Neki is része van a mostani sikerben és természetesen máris terveket szövöget annak ellenére, hogy épp az imént zavartam el pihenni. Nem ő lenne Kono Hana ha nem így tenne, néha figyelmeztetni kell arra, hogy az emberi formánk nem annyira ellenálló, mosolyogva nézem a csillogó szemeit és a lelkesedését. csak remélni tudom, hogy valóban megfogadja a tanácsomat és kipiheni magát, bár abban nem nagyon hiszek, hogy képes teljesen kikapcsolni és olyan „lényegtelen” dolgokkal foglalkozni mint mondjuk egy romantikus könyv elolvasása, egy film megnézése valakinek a társaságában…..és ha már itt tartunk ismerkedés természetesen kötelezettségektől nem teljesen mentesen. De látom rajta, valószínűleg én vagyok az egyetlen kitüntetett aki előtt ennyire megnyílik, hogy kimerült noha a teljesítménye sosem csökken. Azért van némi fogalmam arról hogyan csinálja, ebben a tekintetben én sem különbözöm tőle, mindig van egy apróság, egy mondjuk úgy kabala ami vagy aki nap nap után feltölt minket, tovább hajt, amiért vagy akiért érdemes. * -Örülök, hogy belátod. Nem szívesen ellenkezem egy…..fagyosszenttel. *A társaságában én is el tudok lazulni, olykor annyira, hogy nem figyelek a környezetünkre, de még időben kapcsolok és kijavítom magam, talán kissé idétlen a meghatározás de jobb most nem jutott eszembe. Hiába na, nem vagyok tökéletes és a poénjaim sem mindig ütnek.* -Igenis meg nem is. Volt időm pihenni, majdnem egy hetet töltöttem a szüleimmel otthon. Ez a jó abban ha te vagy a főnök, akkor mész szabadságra amikor akarsz. Feltöltődtem és újult erővel vetem bele magam a munkába és Hendiala szekálásába. *Ez persze csak tréfa, sosem szekálom a kis angyalt, ami köztünk van sokak számára különös kapcsolat, csak én értem igazán, én tudom mi lapul a mélyben és határozottan ott is tartom. Az ablakhoz sétálok s bár a kórház előtti teret nézem egészen máshol járnak a gondolataim.* -Mesélj a balesetről. Sokan megsérültek? Áldozatok? Hozzátartozók? Mindenki megkapta a megfelelő segítséget? *Ez az a pillanat amikor már csak a munkára koncentrálok, a felelősségre mely közvetve engem terhel, a segítségnyújtásra, az együttérzésre.*
Igen, magamtól is észreveszem, hogy nem a munka felől érdeklődik kedves beszélgetőpartnerem, és a kis mimikára elmosolyodva el is mondom az igazat. Fáradt vagyok. Nem szívesen vallom be az ilyesmit, de azt hiszem, az elmúlt egy évben hetente hat és fél napot dolgoztam, egyszer sem voltam szabadságon, és betegeskedni sem igazán szoktam. Így végiggondolva lehet, hogy Ellaelnek van igaza, és tényleg munkamániás vagyok. De ha egyszer úgy érzem, hogy nekem kell a kezemben tartani ezt a helyet? Az embereknek, a dolgozóknak szükségük van a támogatásomra és az irányításomra. Kevesen tudnának csak pótolni a helyemen. Persze névlegesen ki van nevezve egy helyettesem, de nem sokszor kellett még ezt a pozíciót betöltenie. Minden esetre éppen a sállal babrálok, amikor elmondja, hogy a jövő hetet szabadságon fogom tölteni. Ha bárki más ajánlaná fel ezt a lehetőséget, kényszerszabadságnak venném, amivel azt akarja kifejezni, hogy a munkaképességem csökken a fáradtságom miatt. De Ellael más. Ő az őrangyalom, a legjobb barátom. Minden esetre még így is kissé meglepett és ijedt arcot vágok, mert elkezd peregni a fejemben, hogy mennyi dolgom lenne amúgy. Már éppen válaszra nyitnám a számat, mikor folytatja is, méghozzá azzal, hogy ne ellenkezzek. Tudom, hogy a fejembe lát, már nem lep meg az ilyesmi. Ajkam csak mosolyra görbül, ahogy hallgatom a szavait. Már az is feldob, hogy tudta, ellenkezni akarok, de remekül hangzik ez az új kihívás is. - Remekül hangzik! Tudtam, hogy lehengerlő stílusoddal leveszed őket a lábukról. Ha Párizs segít nekünk, új kutatást indíthatunk a gyermekfejlődéstani rendellenességek területén is. Már tudom is, hogy kit jelölök majd ki a projekt vezetésére! - olyan lelkes vagyok, mint egy kisgyerek, aki most kapta meg a legjobb születésnapi ajándékot. Ki is megy a fejemből, hogy holnaptól a lazításon kellene dolgoznom, nem pedig az új projekt fejlesztésén. - Ez csodás lehetőség! - kezdeném izgatottan, majd az arcára nézek, és mindent tudok, folytatom hát azzal, amit hallani akar, de mindketten tudjuk, hogy nem azért, hogy lenyűgözzem. Őszinte vagyok vele, mindig. Persze azért mókásan jön ki, én is tudom. - De előbb arra fogok koncentrálni, hogy maximális teljesítményt tudjak nyújtani a jövőben, és jól kipihenem magam. Szükségem van erre a pihenőre. - kissé kifújom magam, és látszik, hogy megbékéltem a dologgal, nem parancsnak veszem, hanem egyszerűen örülök neki. Bár még nem tudom, hogy mit fogok csinálni a szabad hetem alatt, de biztosan élvezni fogom. És nagyon remélem, hogy legalább egy együtt eltöltött vacsora bele fog férni. - És mondd, te hogy érzed magad? Nagyon kimerített az utazás? - kérdezem tőle szelíden, kedvesen. Néha aggódom érte. Tudom, hogy az agyára megy a sok fotós, paparazzo, a hírek. Nem könnyű ennyire a média középpontjában lenni, és mindig jó képet mutatni nekik. Elég egy apró hiba, és minden újság, minden bulvárfelület címlapján ott az arcod.
*Egy ilyen átverés belefér a kapcsolatunkba, nem hiszem, hogy emiatt megsértődne vagy haragudna rám amiért elvontam a munkájától. S lám….jó volt látni és hallani a nevetését, ami fáradtnak tűnő arcvonásai közé vetette magát. Mókás volt a helyzet, néha szükséges ilyesmivel oldani a komoly dolgok menetét, de nem csak emiatt választottam ezt az utat a látogatásomhoz. Bár Kono minden pillanatban és helyzetben képes volt átkapcsolni a hivatalos doktornénis stílusba és ledarálni az összes kísérlet eredményét, bőven kifejtve jelentőségüket, előnyeiket és hátrányaikat, néha még én is egy padban ülő diáknak éreztem magam, szerettem volna mindezt a saját szemeimmel látni. Tervbe vettem, hogy mindhárom bizalmasomat felkeresem, a második kör tagjait és Konohoz hasonlóképp a saját környezetükben. Ám ez a mostani látogatás csak csipetnyit tartalmazta a hivatalos formát, leginkább a barátomra voltam kíváncsi amikor rákérdeztem hogyan teltek a napjai. Kihasználva a mai világ technikai vívmányait, gyakran beszéltünk telefonon keresztül és skype-on is, de az még sem volt olyan teljes mint egy személyes találkozás. Érdeklődve hallgattam a beszámolóját és azt hiszem roppant türelmes is voltam mert nem szakítottam félbe, ám amikor befejezte azért vetettem rá egy várakozó pillantást némi baráti feddéssel kísérve. Örültem, hogy viszonylag minden rendben ment míg távol voltam, de őszintén….nem erre voltam most kíváncsi és ezt Kono is tudta jól. Elég volt csak megemelnem egy kicsit az egyik szemöldökömet és megkaptam az őszinte választ. Bólintottam, tudomásul vettem és máris azon merengtem magamban, hogyan szabadíthatnám ki egy kicsit a munka taposómalmából. Velem mindig őszinte volt, és ennek örültem is, persze próbált volna nem az lenni, úgy is átlátok rajta és akkor képletesen ugyan de leszedem a fejét.* -Szívesen. A legszebbet a legjobb barátnak. Szóval tetszik….akkor remélhetem, hogy a jövő heti szabadságod alatt viselni fogod? *Még nem tudom hogyan intézem el, de megteszem. Kell egy hét ahhoz, hogy ideiglenesen átadja a munkát másnak, de biztos vagyok abban, hogy menni fog. Meglepve nézem a sállal a nyakában, a fenébe is mire nem képes egy színes holmi, egészen más lett az arca tőle, ez a halvány lila, vagy ibolya….áááhhh…..meg sem próbálom kitalálni. * -Ne is ellenkezz Kono. Szükséged van rá és sajnálom, hogy nem nekem jutott eszembe előbb. Másrészt sok munka vár rád és szeretném ha kipihenten látnál neki. A párizsi tárgyalás remekül sikerült és a segítségedre lesz szükségem ahhoz, hogy összehangoljuk az ottani kutatásokat az itteniekkel. Szóval….vedd úgy, hogy előre lefizetlek. *Mielőtt még megszólalhatott volna, emeltem fel a kezemet, hogy elejét vegyem az ellenkezésének. Kono lelkiismeretes volt és szerintem munkamániás, ami a vállalkozás szempontjából kitűnő és dicséretes, de baráti szempontból gondolnom kellett a testi, lelki egészségére, és ez volt a fő szempont. Persze ahhoz, hogy beleegyezzen, meg kellett csillogtatnom előtte egy újabb lehetőséget, és amit ajánlottam az volt az ő asztala. Kono roppant okos nő, mind a hétköznapokon mind a hivatásában, lelkiismeretes és szerény. És csodáltam mindazért amit itt a kórházban és a kutatóközpontban tett úgy, hogy senki más rajtam kívül nem látta még fáradtnak, kimerültnek.*
Kezdőlap 
//
