Nagyon sokan kultikusan hisznek abban, hogy a dolgok meg fognak oldódni maguktól, és mégis mindig csalódniuk kell, mert a hit nem építkezik és nem vezeti előre a jövőt. Mégsem mondható, hogy a másik út, a következmények viselése és a problémák megoldása diadalmenet és kéjutazás. Van vajon olyan aspektusa, járható útja ennek az életnek, ami megkönnyíti a létezést és egyensúlyba hozza a dolgokat? Aligha. Ezt a földi világot nem az egyensúlynak találták ki. A természet ellazítja a természeti lényeket és állandó ragadozó-éberségbe feszíti a szintén természetieket, csak vérengzősebb hajlamúakat. Az utóbbi pillanatok alatt megy, de az előbbihez idő kell. Voltaképpen, ha bárkit érdekelne a dzsinn sorsa igazán, szemmel és figyelemmel követné, esetleg a sárkányért való aggodalma vezetné a kezét, amivel az információkért nyúl, igencsak elcsodálkozna azon, hogy Vyvegar a béke szigetére szörnyet honosít, de hát szörnyek ők maguk mindannyian. Severin nem rosszabb egyiküknél sem, csak kevesebb. Kifosztott lélek és test, ellobbantott lehetőségek kopár temetője. A megkönnyítéshez akarat kell. Ahogy a sárkánynak nincs oka bízni a dzsinnben, úgy neki is nehezére esik a fesztelenség (sőt, ez utóbbi talán lehetetlen is). A férfi fölényére, stabilitására, megnyugtató/bosszantó állandóságára mélyről fakadó káosz és sötétség felel belőle, amit nehezen tart a hideg felszín alatt, a jeges semmiben. Nemigen találkozott olyan teremtménnyel mostanában akivel ütköztethette volna világlátását, állapotát, gondolatait, hitét, és a sárkány sem ez a teremtmény, ha itt akar maradni, mivel ezek megosztása okvetlenül kénköves, privát pokolba taszítja az egész beszélgetést, ám az őshüllő engedékeny modora, udvariassága, kifinomultságának, a világában liberális, demokratikus meg még százféleképpen puhány rontottsága széles teret enged az elszaladó vadló gondolatoknak. Vissza kellene fognia magát. Vissza akarja fogni magát, a sárkány szemeinek bosszús szűkülése láttán, ám az egy dolog, hogy nem akarja felbosszantani a férfit, a megnyilvánulásai önmagában bosszantóak. Ez nem képzi vita tárgyát, ez egy egyszerű és kezelhetetlen tény. Mély levegőt vesz. Nem. Nem bírja ki. - Egyszer meglátogatom azt a világot, Mr Mora - nem gúnyos, a szavainak mondanivalóját nem tetézi hangsúllyal, de ahogy a sárkányra tekint... igen. Vyvegar nagyon sokat élt. Fel nem érheti azt a tudást és energiát, azt a korkörképet, amit a sárkány megélt. Szégyellnie kellene magát ezekért a szavakért, de egy felvetett fejű kölyök dacosságával állítja: jobban látja, hogy milyen ez a világ valójában, mint a korok vándora, az idő krónikása. Jobban látja a rosszát, és tisztábban a mocskosságát. Ez viszont egyáltalán nem erény. Nem hunyászkodik meg a rosszallás előtt, de szelídít a tekintetén. A sárkány talán fáradt eleve, ám a dzsinnek is sok volt az inger, és a szégyen még ott harapdálja a máját mélyen, amiért elájult, soha, semmilyen körülmények között nem tartaná ezt olyan kis következményű eseménynek, mint amilyennek így lesz. - Igazán lekötelez - tévedés azt feltételezni róla, hogy nem tudja mi a hála, a nagylelkűség, pontosan felismeri azt, bár feleslegesnek tartja. Nem érdemli meg a kegyet, amit egy jól működő védőtárgy jelenthet, hogyha nem szolgálja azt meg a sárkány birtokán, mert végül mégiscsak kiadja az útját, így megköszönni sem tudja. Nem köszön, de észrevesz, valahol a lényében felírja ezt a sárkány tulajdonságai mellé, és ha majd mérlegelni kell, ez is ott lesz a pillantásának élében, szemének fényében. Ha barátként, ha ellenségként kerülnek is szembe egymással ezután. Szertartásosan megfordul és elfüstöl. A szó szoros értelmében, párára és fakó, mégis sötét füstre omlik az erőfeszítés legkisebb jele nélkül és a tékozló, reggeli napsütésben fejmagasságban elgomolyog, nem túl sietősen.
Nem szokásom azt kívánni, hogy a dolgok maguktól megoldódjanak. Egyszerűen csak nem jellemző rám, hogy a dolgok megkönnyítésének vágyát kifejezzem, nem mintha szeretném a nehézségeket és a problémákat, de még kevésbé szeretem másra hagyni a piszkos munkát. Mindig is felelősséget vállaltam a döntéseimért és a cselekedeteimért, mert hajlandó voltam megpróbálni megoldani őket, ez pedig védelmet biztosított a kudarc és a megszégyenülés ellen. Most mégis felvillan bennem egy pillanatra a késztetés, hogy hagyjam most ezt az egészet, hátha magától megoldódik. Csak egy pillanatra, de akkor is átsuhan a gondolat az agyamon. Innen tudom, hogy valóban elfáradtam az utóbbi időben, hiába érkeztem szinte már lelkesen, annak tudatában, hogy van egy egész birtokom, amit én, és azok, akik szükségét érzik, bármikor használhatnak majd feltöltődésre, pihenésre, és arra, hogy zavartalan, csendes órákkal öntsenek a saját lelkükbe erőt. A fák, a fű, a szél, a csend és minden más, ami alapesetben ellazítana, most csak díszlet ehhez a jelenethez, és bármennyire vágyom is rá, hogy egyszerűen leheveredjek, és semmiről-senkiről tudomást sem véve órákig néma csendben és társaság nélkül élvezzem a teret és a tisztaságot, nem tehetem meg. Még nem. Jelen pillanatban nem is igazán tudom, hogy mikor érkezik el a pillanat, amikor kiélvezhetem a munkám gyümölcsét. Severin sem könnyíti meg a helyzetet. A dzsinn viselkedése számomra szokatlan, de nem teljesen érthetetlen. Ettől függetlenül a türelmem és az idegeim most nem méltányolják a viselkedését és a szavait. Tudom, hogy mit kellene tennem és hogyan, hogy mindez működjön, de elcsigázottságom miatt kevesebb bennem most az együttérzés és a figyelem, mint általában, és a kezdeti érdeklődésem az újdonság varázsának irányába kezd ingerültséggé változni, mert a dzsinnek részben igaza van. Ám azon fennakadni, ha valaki másnak van igaza, kicsinyes és gyenge dolog, így a pillanatnyi szúrás után azért mindez tudatosul bennem, és nem hagyom felbosszantani magam. Szemem azonban akaratlanul is összeszűkül kissé, mikor rámutat arra, hogy bizony vannak, akik örömmel cserélnének egy dzsinnel, és inkább egy tőlük független tárgyra bíznák saját épségüket, mintsem óvatosak, felkészültek, és saját képességeikből adódóan a lehető legerősebbek legyenek. Egyszerű és nagyszerű megoldás volna, elismerem, de mindez a furcsa, ellentmondásos személytelenség, hogy egy élettelen kacat zárja magába a lényünk legsérülékenyebb részét... Idegen és visszataszító gondolat számomra. Sokkal jobban szeretem a gondolatot, hogy ami velem történik, annak tanúja lehetek. Nem, nem hiszem, hogy élnék a lehetőséggel, amit egy védőtárgy nyújthat, ahogy pedig Severin beszél, és amiről beszél, az alapján az eddig fenntartott jó szokásomat sem fogom megtörni, mi szerint dzsinntől kérjek bármit is, hogy könnyebb dolgom legyen, még ha a közvélemény szerint csak a bosszúálló típus is veszélyes ilyen szempontból. Egy dzsinnek sem jó tartozni, ez tény. Még akkor sem, ha legyengült és védőtárgya a pusztulás szélén áll, mint Severiné, mert a dzsinnek erősek, okosak és alkalmazkodóképesek, de minden lény közül a legkevesebb önzetlenség beléjük szorult. A valamit valamiért elve náluk a létezés alapját jelenti, ezért aztán amikor hozzájuk kell fordulni, azt vagy balgaság, vagy félelem, vagy könnyű siker miatt szokták tenni. Persze az életet mentő kívánságot a rettegés mondatja ki a szerencsétlennel, de valamiért erősen kétlem, hogy a dzsinneket meghatná mások szenvedése. És ha mégis, ha nincs kívánság, úgysem tehetnek semmit. Talán ezért olyan érzéketlenek néhányan, és ezért van köztük olyan, aki még a gonoszsággal és pokollal azonosított démonoknál is sötétebb lelkű. - Nem mindenki szorul rá, hogy másra legyen utalva és mástól kelljen kívánnia a megmenekülést. A világ semmivel sem tartozik a dzsinneknek - jelentem ki határozottan, habár sértődöttsége a kimondott szavakból kiszivárog. Nem kért az együttérzésből, nem kért az előzékenységből és az egyenrangúságból, én viszont ezeket ismerem, ezeket tudom ösztönösen alkalmazni. Ha pedig neki nem kell, akkor nem is kap belőle, legalábbis nem ma. Továbbra is fürkészőn tekintek rá, de tudom, hogy a szememben már látszik a rosszallás árnya, még ha ez nem is kizárólag Severin titkának köszönhető. Ő azonban erről nem fog tudomást szerezni, sem most, sem később. Fáradtságom ténye túl csábító lehet egy harcos dzsinnek, aki nemrég még kívülállóként élt ki tudja, milyen körülmények közt, és ilyen ingatag állapotban van. Vagy talán épp ellenkezőleg: gyengének tűnnék tőle a szemében, és megpróbálná később kihasználni a helyzetet. A bizalom és a tudás hiánya tovább növeli a távolságot közte és köztem. - Ez így van. Amint döntök, tudni fog róla, de a tárgyat mindenféleképpen rendelkezésére bocsájtom, úgyhogy menjen csak. Válasszon, ami tetszik, itt most nincs magára szükség. Később még beszélünk - biccentek egy aprót, majd magára is hagyom. Visszamegyek az épületbe, hogy újabb kávét töltsek magamba, és megmagyarázzam a valószínűleg még mindig ijedt Hestiának azt, aminek ha híre megy, és végül Severin mellett döntök, csak tovább nehezít majd a dzsinn helyzetén. Hiszen ki az, aki szívesen dolgozna együtt egy magának való, volt kívülállóval, aki ráadásul védelmi feladatai ellenére egy nem megfelelő kifejezéstől is hajlamos lehet elveszíteni az eszméletét? De az a dolgom, hogy megoldjam, így vagy úgy. Mély sóhajjal csóválom meg a fejem, mielőtt benyitok a konyhába, ahonnan már kanyarog kifelé a friss kávé illata.
Hosszú, tűnődő pillantást vet a sárkányra, hasonlatosat ahhoz, ahogyan korábban nézte, amikor hatalmi kérdésekről beszélgettek. Vyvegar tekintélyének nem tesz jót ez a hozzáállás, de majd megszokja a dzsinn. Vagy kiderül, hogy a szavak mögött ott van az urak kicsinyessége, csak nem annyira látványos formában, mint egyes úrnőknél. Nem biztos benne, hogy tetszene neki, ám ez a kérdés fajsúlytalan a többivel szemben. Az ő nyugalma rövid életű. Mint a láng a gyufa végén, amint elég az anyaga kialszik, csak jelen esetben a tűz minden más, mint a felvillanásnyi türelem. Békés szemébe indulat költözik, rámered a sárkányra, aztán elmosolyodik. Ebben a mosolyban kárörvendő az elevenség és rosszindulatú a vidámság. - És az egyetlen testet birtoklók körül alig néhány akad, aki lemondana a védelmezőtárgy biztonságáról, ha képes lenne elkészíteni azt - ezt a gondolatot nehéz is volna tagadni, még az emberek sem volnának hajlandóak rá, pedig korlátozott fantáziájuk miatt meg sem élhetik igazán annak a teljes szabadságát. - És mintha arról is megfeledkezne, hogy az egy testűek évszázadait nemritkán az menti meg, hogy szerencséjükre kérhetnek valamit az én fajtámtól, ami megóvja azt az egyetlen életet. Vagy békében tespednek, és a néhány háborút saját bevallásuk szerint is csodával határos módon élik túl - az ő nyugalma a passzív agresszió, ami felkavarja a szavainak mélyét, sötét üledékében elvesznek az ezüstösebb, tisztább gondolatok. A szemrehányás felbosszantja, elkeseríti, a gyengeségének következményét látja benne, és ezért persze magára vethet, így állja az éles tekintetet, most már nem fordítja el a fejét, mint amikor a védőtárgya miatt szégyenkezett. - Mint mondtam, sem önnek, sem senki másnak nem lett volna ebből nehézsége, amikor munkába állok. Egy védőtárgy nélküli dzsinn lettem volna - szusszan bosszúsan. Sérti a labilis mivolt, még ha a tudatában is van, az emlékeztetők mindig fájdalmasak. Abban a világban, ahol eddig élt a kiszámíthatatlansága szórakoztató, a sérülései tervezettek és hasznosak voltak az úrnő számára. Ami az egyik oldalon előny, az a másikon mindenen túl hátrány, de mindkét oldalon hasznos, hogy az arcát és a tekintetét gyorsan kitakarítja az indulataitól, és a hangját elnyugtatja. Hideg lesz, mint egy halott kő. - Már elmondtam, hogyha a védelemért felelős személy lettem volna, akkor megválok a tárgytól, és nem történt volna semmi, amiről magának tudomást kellett volna szereznie. Természetesen az ön döntése, hogy ennek immár tudatában munkaszerződést vagy elbocsátó levelet küld - neki mindegy. Legalábbis a hangjának ürességéből ez csendül ki. Tökéletesen ura már a kisugárzásának, és a sárkányt amúgy sem tudná befolyásolni, az évszázados lény tapasztalata és mentális ereje felülmúlja az övét, így hát feleslegesnek tetszik újra megerősítenie azt, amit korábban mondott, hogy szeretne itt dolgozni. Mellékes apróság, személyes adalék az alkalmatlanság mellé. A sóhajtó sárkányról a kertre emeli üvegszerű pillantását, a tekintete ékkőszerű, fényes szembogarán tükröződnek a fák, az ösvény és a kastély maga, sötét, nehéz tömb. Egyenesen áll, a karját nem lengeti a teste mellett, inkább hátrafogja, az egyiket a dereka mögött keresztben, a másikat kissé hátrahúzva vele. Egyáltalán semmit nem csinál a sárkány lélegzetvételnyi csendjében. Nem beszél, nem mozog, nem gesztikulál. A szemeiben a környezet tükröződik, nem a saját gondolatai, vagy éppen nyugtalan lelke. Talán nem is gondolkodik, ameddig nem szükséges, nem értékel és nem mereng. A része a környezetnek, megfigyel, de nem változtat semmin. A férfire sandít a válasza hallatán, kétkedő kifejezés költözik a arcára. Ez nem válasz, vagyis, válasz, de nem ad a számára információt és tudást, nem érti meg a miértet. Türelmesnek kell lennie. Ahogy elnézi, a sárkány sok türelmet igényel. Mire gondol most? Miért nézi így a szelet? A dzsinn kíváncsi teremtmény, de nem ad ennek hangot, a pillanatot nem háborgatja, amíg nem őt kérdezik. Talán tiszteletből. Talán tekintélyelvűségből. Talán egyszerűen csak így van a legnagyobb egyensúlyban a környezetével. - Az engedélyével, amennyiben nem kell a kávézáson jelen lennem, akár azonnal lemegyek - ő is a sárkány felé fordul, rendkívül kis ívű, rövid mozdulattal, szinte a saját sarka körül megfordulva, már-már katonásan, bár ez a tartás a pulóverével egyáltalán nem szinkronizál. Egyetlen elbocsátó, szép üzenet, és már a kastély felé fog gomolyogni, és még ma kiválasztja az alkalmas tárgyat, és már csak idő kérdése, hogy be is lakja azt, néhány igazítás és átalakítás után, amire elég az ereje, a hatalma és az akarata. Nyomasztó gondolatait is el kell rendeznie.
- Az én megbánásom nem más problémája. Ha ostobának is bizonyulok néha, a kicsinyesség legalább nem jellemző rám soha - mosolygok továbbra is finoman. Egy pillanatig sem hiszem el, hogy komolyan aggódna amiatt, hogy saját ostobaságom kellemetlenséget okozna nekem, legfeljebb azért, mert attól tart, majd rajta csattan az ostor, de miután elárulja az igazat a sejtelméről, nem is foglalkozom ezzel többet. Sok-sok év tapasztalata van a hátam mögött, és gyakorlatom is van abban, hogyan uralkodjak az indulataimon, hogyan hallgassam el a kétségeimet, és miként tűnjek elég józannak ahhoz, hogy döntéseim és szavaim ne lehessenek megkérdőjelezhetőek. Számomra a nyugalom, még ha csak álca vagy szerep is, sorsdöntő szereppel bír, és személyes véleményem szerint is sokkal értékesebb tulajdonság, mint a lobbanékonyság. Többször bizonyul hatékonynak, mint a gondolkodás nélküli, reflexszerű reakció, ám még az ezt tükröző higgadt, szinte már jámbornak nevezhető válasz, amit Severintől kapok, sem képes visszazökkenteni a megszokott modoromhoz, aminek több oka is van, de ezek közül egyiket sem fogom megosztani vele. - Meglehetősen sokan vagyunk, akik mindössze egy testet birtokolnak, védtelenek, és mégis évszázadokat élnek - vágok vissza halkan, de kissé csípősen. Megszokta, hogy van, persze, és nem is várhatok mást egy dzsinntől, mégis bosszant, hogy nem tudtam előre, mi vár. Hiszen ez a dolgom, mindig egy lépéssel előtte járni a másiknak, vagy ha nem is előtte járni, de tudni, a másik hová fog lépni. Nem kedvelem a meglepetéseket, különösen nem az ilyen típusúakat. Értem, amit mond, felfogtam a magyarázatát, amit csak egy rövid biccentéssel adok a tudomására. Az arcvonásaim közönyösek, egyenesen érdektelenek lehetnek, de tudom, hogy kettőnk közül ezúttal azén tekintetem az élesebb és metszőbb. Kissé túlzásba viszem, tudom, és igyekszem is valóban lehiggadni, ami a környezetnek hála jól megy. Meg aztán nagyon messze járok még attól, hogy a mostani viselkedésemre rá lehessen sütni, hogy "kikeltem magamból". Egyszerűen csak elégedetlen vagyok ezzel a fordulattal. Szuicid dzsinn, ritkán találkozik az ember ilyesmivel. - Ez a hely nem csak egy kastély lesz, Severin. Ajándék volt, amit én hasznosítani akarok. Nem pusztán sznobizmus vagy holmi gyermeteg ábránd hajtott, amikor tehetséges és fejlődőképes, de megbízható lényeket kezdtem keresni ide. Nem a saját kényelmemet tartottam szem előtt. Lehet, hogy túl sokat várok a leendő személyzettől, de nem nyugtatna meg a tudat, hogy az egyik olyan személy, akin a kastély biztonsága múlik, ilyen labilis és... sérült - mondom ki a szót, amit először visszatartok, de az igazság mégis csak fontosabb a másik önérzeténél. - És nem is a sérülésekről van szó, hanem arról, hogy nem tudom, mikor jutott volna tudomásomra mindez, ha nem történik meg az orrom előtt. Nem szeretnék azzal foglalkozni, hogy a védelemért felelős személy mikor fog összeesni és kilehelni a lelkét. Mélyet sóhajtok, mert a beszédtől egészen kifogytam a levegőből. Kimerültségem keveredik a hely adta regenerációs képességeimmel, és ha a sárkányok is képesek lennének olyan speciális álomba merülni, mint az angyalok, egészen biztos, hogy én tökéletesen mély álomba tudnék szenderülni, itt és most. A higgadtságom egy dolog, de abból is adódik a jelenlegi, kissé feldúlt viselkedésem, hogy nap mint nap emberek vesznek körül egy betondzsungelben. A legegyszerűbb módja a hatékony kommunikációnak és együttműködésnek, ha megőrzöm a hidegvérem, de ettől függetlenül nem vagyok fából. Nem szokásom elveszteni a fejem, ha azonban problémája adódik, akkor még egy tündérsárkány sem fog halk szavakkal és finom mozdulatokkal hangot adni nemtetszésének. Annál is inkább, mert nem felejtettem el, hogy Severin kifejezte igényét aziránt, hogy az alá- és fölérendeltség hangsúlyos maradjon. Hát tessék. De mindezek mellett nem hagyhatom figyelmen kívül azt sem, hogy mint személynek, megelőlegeztem számára a bizalom egy apró morzsáját. Ha nem a munkakörét nézem, hanem mint önálló élőlényt, akkor akár törődhetnék is vele, ha akarnék. Nincs túl sok személy, aki élvezné a pártfogásomat, vagy épp szenvedne tőle, mert akadt már a történelem során olyan, aki terhesnek érezte a felügyeletemet. Szerencsére sosem voltam az a típus, aki szereti körülvenni magát olyanokkal, akik lesik minden szavát és mozdulatát, hogy tanuljanak belőle. Sosem védelmeztem senkit, én helyeket és eszméket óvok meg, korrupciótól, durvaságtól, félreértéstől, bemocskolástól. Az áldozat szó jelentése számomra ismeretlen, hiszen alig volt valamim, amit odaadhattam volna, amit becsesebbnek tartottam annál, amiért dolgozom és élek. Nem igazán vannak barátaim sem egy-két kivételtől eltekintve, és bizalmasaim számát is meg tudnám számolni egy kezemen. Olyan pedig szintén csak egy van, akit én vezettem be a lények világának útvesztőjébe, és személyesen vállaltam a kalauzolást. Jericho okos és hasznos tanítványnak bizonyult, és jelleme is megfelelt ahhoz, hogy a mai napig hűséges barátként tekinthessek rá, fiatal kora ellenére. A ritka kivételektől eltekintve azonban jobbára kivonom magam az ilyesmi alól. Nem vagyok tanító, az az apám volt. Én csak felügyelek, figyelek és kijavítok. Nem akarok beleszólni olyasmibe, amihez sem jogom, sem kedvem, sem közöm nincs. Severin érzelmei és kíváncsisága pedig csupán akkor érintenek, amennyiben ez kihat a munkakörére. Biztos vagyok benne, hogy egyébként sem vágyna valakire, aki állandó jelleggel egrecíroztatja, vagy az iránt érdeklődik, hogy érzi éppen magát. Ennek ellenére sikerül néhány másodperc alatt visszanyernem a teljes önuralmam, hogy átértékeljem a helyzetet, és belássam, hogy nem biztos, hogy igazságos voltam ez ügyben, de ami történt, megtörtént. - Gondolom furcsállja, hogy olyan fontos ez nekem, de egyszer talán majd megérti, ha már elég régóta itt lesz. Sóhajtok egy aprót, majd ösztönösen kissé felemelem a fejem, és akaratlanul is belesimulok a lágy, langyos fuvallatba, ami körbetáncol, aztán továbbsuhan. Hirtelen elfog a vágy Azurnah után. Ahhoz képest, hogy hosszú időket töltöttem sárkányalakban, most már évek óta csak az emberi alakomban élek, és néha hiányzik, hogy olyan tagjaimat, olyan izmokat is megmozgassak, amikkel jelenleg nem is rendelkezem; hogy ráfeküdjek a szélre, vagy érezzem, ahogy a levegő és megannyi illata megtöltse a mellkasom; hogy átéljem, ahogy a termetem és az erőm tiszteletet parancsol minden és mindenki számára, aki meglát. Kiharcoltam, küzdöttem, megdolgoztam a tekintélyért, amit emberi alakban is sikerült többé-kevésbé magamévá tennem, de az nem ugyanaz. Egy olyan világban, ahol csak egy embert látnak, nem is lehetek teljesen az, ami vagyok. Sárkány. Ahogy Severinnek a tárgyára, úgy nekem a szárnyaimra, a pikkelyeimre, az erőmre, a sebhelyeimre és hatalmas termetemből származó esetlenségemre, az mély hangomra, és megannyi olyan tulajdonságomra van szükségem, amivel ebben a pillanatban nem rendelkezem, hogy teljesnek érezzem magam, így most már bánom is, hogy megjegyzést tettem arra, amikor ő őszintén bevallotta ragaszkodása okát. Ha választanom kellene, hogy sárkány alakban öregszem és halok meg, vagy emberi formában éljek örökké, valószínűleg én is az előbbit választanám. - Akkor tehát hajlandó átnézni a kastély pincéjét? - fordulok felé kevésbé tüskésen, inkább kissé fáradtan. Hangomban ott lapul a költői kérdésekre jellemző tónus.
Furcsa. Ezt mondják kékes szemei, de a szája néma marad. Itt ez a hatalmas sárkány, érzi az erejét maga előtt és körül. Tudja, hogy mennyire öreg. Hallotta, hogy részt vett a háborúkban. És még nem ölt dzsinnt. Miért nem? Még ő is ölte a magafajtát, sőt, minden fajtát, ha hinni lehet a saját gyanakvásának maga felé. Nem egyszerűen harcos, de kifejezetten vérszomjas fajta, mindenki megérdemli, hogy a keze által essen el, és ő megérdemli minden egyes halál dicsőségét, különösen egy dzsinnét, ami erős, okos és nem kevesebb, mint ő maga. Nincs semmilyen eszmerendszer, amiben elhinné, hogy helytelen legyőzni és megölni valakit. A lelkek, emberek és misztikusokéi közel sem olyan magasztos dolgok, hogy azt lehessen mondani, nem helyes megölni őket. Mi a helyes? Élni és élni hagyni azokat, akik megkeserítik egymás életét? Márpedig, mindenki megkeseríti valaki más életét, még a legártatlanabbnak hazudott ma született bárány is. Ha a sárkányt ölni látná, Severin megnyugodna, hogy nincs baj az égkirállyal, a ragadozónak születette óriási lénnyel, hogy képes arra, amire hatalmat kapott az anyatermészettől. Élvezné a látványt és tisztelni tudná érte, ha csúnyán öl, ha szépen. De nem akar az első lenni, moccan a szájsarka, de nem lesz belőle valódi mosoly, vagy bármilyen értékelhető, emberi gesztus, bár tökéletesen érti, hogy ő maga van a "muszáj" mögött. Rajta is múlik, hogy kell-e a sárkánynak első dzsinnt avatnia, vagy sem, de ez a lehetőség és gondolat nyugodtan betallózódik a többi közé, egyáltalán nem zaklatja el a dzsinnt. Az ő halála éppen olyan természetes és valóságos dolog, mint általa veszni el. - Nem gondolnám ostobának, de a nagylelkűséget könnyű megbánni - hárít, védekezi, és rögtön vissza is dobja a labdát. A sárkány okos és bölcs, de nem volna meglepő, ha meglátva valamit a kincsei közül a dzsinn kincsévé válni, óhatatlanul is vágy támadna rá a lelkében, hogy újra birtokolja azt, immár némi extrával, egy hozzá hasonló lény feletti hatalommal kiegészítve. Semmi kivetnivalót nem találna abban, ha a sárkány elvenné tőle azt, ami az övé volt. Ő az úr a háznál, még ha... gusztustalanul nagyvonalú úr is, hogy nem él vissza a hatalmával. Villan a szeme, és felborzolódik a fehér szőr a tarkóján, egy kissé megmerevednek a vonásai, ahogy biccent. A sárkány érdekes, hogy jobban legyen. Már-már törődésszagú félmondat, nehezére esik beletörni, formázni abba a kontextusba, hogy egyszerűen csak úgy hasznosabb, hogyha jobban van. Kényszeríti a gondolatait ebbe az irányba, ez az ő megnyugvása. Észre sem veszi, hogy megdúlja a sárkány lelkét az utolsó gondolattal, az érkezők felé fordul, aztán mozdulatlanná dermed, csak a pillantása jár a lányon és az idegenen. Nyársaló tekintete ledöfi a tüzes elementált, amolyan "ha megemlíted, hogy elájultam álmodban tetvekkel szórom tele az ágyad" pillantással kéri szépen, holott bizonyára már elmondta a tapasztalatait a férfinek arról, hogy miért kérette a sárkány... nem számít. Nem ad rá esélyt, hogy felfedezzék rajta a gyengeség jeleit, a fixírozó tekintetre rá se hederít, természetes, hogy megbámulják, amennyire lehet, természetesen viseli ezt. - Természetesen - lép Vyvegar után, bár talán eljött az ideje, hogy visszavonuljon és kipihenje a meglepetést, na meg lemenjen a pincébe, és a munkaszerződést várja. Hacsak most a sárkány nem harapja le a fejét idekint a ragyogó napsütésen. Teleszívja a tüdejét a tiszta ízű kintiséggel, a sárkányra sandít aztán, ahogy fortyan. Új így, új szenvedély, a pupillája kutatón tágul, kíváncsi arra, hogy mi van a megkeményedő szavak mélyén, távol álljon tőle, hogy elmosolyodjék, de valami természetesség, valami érdeklődő derű hatja át sápadt vonásait. - Nem állt szándékomban megosztani senkivel sem - szelíd a hangja. Szelíd és higgadt, mint aki már mindennek a tudatában van, amit tudni érdemes, és el is fogadta a világ nagy összefüggéseit, nem lázad más ellenük semmilyen formában sem. - Szükség esetén el tudom választani magam a tárgytól, bár akkor kizárólag önmagam vagyok, a sebeim az én sebeim, a hatalmam kimerülhet, a védtelenség érzése pedig nyomasztó. Eredetileg az volt a tervem, hogyha idejöhetek, akkor ezt fogom tenni, csak még nem szántam rá magam. Megszoktam, hogy van - a gyűrű, ami az élet, ami a halál, ami a kín, és soha nem a boldogság forrása. Hogy mi lett volna, ha nem jöhet ide? Nos. Hagyta volna, hogy az opál elhaljon, és vele együtt ő is meghasadjon. Elfáradt, összezavarodott, megőrült. Egy napon szégyenkezni fog ezek miatt a gondolatai miatt, az állapota miatt már most szégyenkezik, de nincs neki semmi más, csak ez. Ezeket a pillanatokat is, mint az élet többi részét csak egyetlen egyszer élheti meg, és nem lehet mindig jól dönteni. Nyugodtan válaszol a sárkánynak. Olyan lény ő, akinek nincsenek kétségei, ha egyszer elhatározta magát valami mellett, és tudomásul vett valamit. A halál gondolata nem hajszolta kétségbeesésbe, megszokott köpönyeg a vállain. - Emlékszem rá, hogy egyszer nagyon megsérült a védőtárgyam. Szinte teljesen elégett, a kövek elfénytelenedtek, a fém meggörbült, sok helyen eltört. Néhány kőben lassú volt a metamorfózis, a kapott hő hatására hetekkel később szűntek meg teljesen drágaköveknek lenni, és én egyre rosszabbul lettem. Ez egy... érzés a hatalmamban - eltűnődik, nincs rá jobb magyarázata. Megáll a ház előtt, elnéz a kastély felé, aztán a pillantása megállapodik a sárkány vonásain, enyhül arcán, szemrehányó szemein. - Miért foglalkoztatja ez magát? - őszinte és szinte együgyű kérdésként bukik ki belőle. Nem tudja mire vélni. Egyszerűen nem emlékszik semmire, ami indokolná azt, amit a sárkánytól tapasztal. - Miért okoz ez gondot önnen?
- Nem - válaszolom ugyanolyan jellegtelen és színtelen hangon, ahogy ő kérdez. Öltem már. Nem vagyok rá büszke, de nem is bánom. Szükséges volt, nem is csak az én életben maradásomhoz. Öltem, hogy véget érjen egy háború, ahol tovább öltek volna. Öltem, ha a másik már nem remélhetett békét ebben az életben, és csak szenvedés várt volna rá. Öltem, ha végiglépdeltem a hatalmas sűrűségek gyepén, és férgek ezreinek élete hunyt ki a súlyom alatt. Öltem, ha elfordultam a kétségbeesett könyörgőtől. És öltem akkor is, ha a veszély ott és úgy jelentkezett, ha azt senki más nem vehette észre, csak én. Most már Astaroth asszisztál nekem ehhez, szinte minden egyes alkalommal, mert bár lenne hozzá gyomrom, de az, hogy a démon még élvezi is az ilyen kivégzéseket, az én vállamról némi kis súlyt leemel. Ha a dzsinn ezt tudná, gyengeségnek fogná fel, hiszen ő harcos. A konfliktus, a vérontás hajtja előre, még ha nem is érzelmek vezérlik ilyenkor, csak a természete, ám akkor sem értené meg, miért könnyebb nekem végignézni, ha bárki is valaki más keze által veszti életét, mint hogy ha nekem kellene azt megtennem. Magam sem tudnám megmagyarázni megfelelően. Talán valóban gyáva vagyok, hogy hagyom egy démonnak elintézni a piszkos munkát, vagy talán csak éppen attól tartok hogy belőlem is előhozza az érzés, a mások élete feletti uralom a vérszomjat, a mérget, a haragot, ami anyámat is fűtötte. Szerető szülő volt, de démon. Nincs is szükség több magyarázatra, hogy mindenki tudja, miért nem akarom megkockáztatni, hogy a tőle örökölt tulajdonságaimnak csak egy pillanatra is teret engedjek. Emlékszem még arra, mit tettem, amikor otthonom helyén Kínában romokat találtam, és a sárkány alulmaradt a démonnal szemben. Jól esett a bosszú, élveztem, hogy a düh végigperzseli a hüllőszerűen hűvös szívemet, de tudtam, hogy amit csinálok, nem helyes. Élveztem, de szenvedtem tőle, és nem akarom ezt újra átélni, főleg nem úgy, hogy más is tanúja legyen. Pedig Severin biztosan értékelné. Tudom, hogy élvezetét lelné a látványban. Még az is lehet, hogy valamiféle tisztelet ébredne benne irántam, de arra a fajta megbecsülésre, amit mások halálával lehet csak megvásárolni, nem tartok igényt. - És ha nem muszáj, nem is fogok - teszem hát hozzá, kissé megnyomva a "muszáj" szót. Egy részem szeretné, ha Severin tudna arról az esetről, amikor a sárkány karmokkal és fogakkal szaggatott darabokra embereket; amikor a harc olyan egyoldalú volt, amilyet a huszadik század a gépeivel és fegyvereivel, de még a modern technikáival sem láthatott soha. Egy hatalmas, varázslattal átitatott szellemű szörnyeteg tehetetlen, törékeny halandók ellen, akik könyörtelenül feldúlták nem csak a lelkét a háborúikkal, de az otthonát is, ahová vissza akart vonulni. Volt abban valami szép, én voltam a szó és a hang a természet rendről és egyensúlyról szóló kinyilatkoztatásában. Bármilyen vörös köd borította is akkor az elmém, éreztem, hogy a része vagyok a világnak, és hogy helyrehozok valamit, ami elromlott. Ez az érzés nyomta el bennem a bűntudatot is, ez adott erőt, hogy továbblépjek; hogy ma itt legyek, kiegyensúlyozottan, bár egyre fáradtabban, és hogy viszonylagos nyugalommal, sőt, reményteljes, halovány bizalommal forduljak egy kívülállóhoz. - Ha okozna, nem ajánlanám fel - mosolyodom el. - A nagylelkűség és ostobaság közt van egy határvonal, még ha igen halvány és vékony is. Nem szoktam átlépni. De aztán kicsit elkomolyodom. - Ha talál valamit, ami hasznosnak tűnik, és felhasználja, akkor egyébként sem foszt meg semmitől. Most már az én érdekem is, hogy jobban legyen. Dzsinnek... Dzsinnek és elementálok, velük foglalkoztam eddig a legkevesebbet életem során, messze ők az a két faj, akikről a tudásom nem olyan tág, mint szeretném, de bármennyire is megdöbbent elsőre az, amit Severin feltételez, mégsem hangzik idegenül, csak furcsán. Tétova félmondatát nem tudom értelmezni, ezért nem is törődöm vele különösebben, de mikor befejezi, a megelepetésem elkezd átváltozni valamiféle aggodalmas rosszallásba. Nem is rosszallás ez, inkább elárultnak érzem magam, és nem értem, hogy a dzsinn miért ilyen nyugodtan közli a véleményét és sejtelmeit, amikor az minden, csak nem megnyugtató. Hesita éppen ekkor lép be a szobába. Mielőtt bármit is mondhatna, felé fordulok, hogy megelőzzem. Dzsinnek és elementálok... Mellette egy harmadik, számomra még elég ismeretlen férfi ácsorog, Severint fixírozva. Biztosan hallotta, hogy neki lenne szüksége rá. Severinre pillantok, de nem sápadtabb annál, mint a beszélgetés elején volt, csak egy-két hajtincse árulkodhat esetleg arról, hogy nemrég még a földön volt. Aki nem látta ennél összeszedettebbnek, annak ez sem tűnhet fel. - Köszönjük, de már minden rendben. Hesita, készítene az úrnak is egy kávét? Vagy amit szeretne. Nem sokára én is csatlakozom. Severin - szólítom meg a dzsinnt anélkül, hogy ránéznék. - Jöjjön velem egy kicsit. Elindulok kifelé, magára hagyva a két értetlen illetőt, de az ajtóban magam elé tessékelem a dzsinnt. - Megtudhatnám, ezt mégis mikor akarta megosztani velem? - fortyanok fel hűvös dühvel a hangomban odakint, amikor becsukom magunk mögött az ajtót. A kellemes árnyas rész levegője sem tud lecsillapítani. A dzsinn tudja, hogy haldoklik, és nem szólt róla se nekem, se senkinek. - Mit tervezett? Hogy egy éjszaka majd összedob egy új tárgyat abból, amit a legközelebbi ajándékboltban be tud szerezni? Lop egy ezüstkanalat? Rendel valamit az interneten? Bár a hangom nyugodt és dallamos, mint szinte mindig, maguk a szavak és a hanglejtés egyértelműen jelzi, hogy ha valamikor az egész beszélgetés során, akkor most és ezzel igazán felbosszantott. Az indulataim azonban nem csak a helyzetből, de tulajdon fáradtságomból is erőt merítenek ahhoz, hogy úgy ágaskodjanak bennem, mint elégedetlen vadlovak egy karámban, Severin egyszerűen rosszkor van rossz helyen, és ha nem vigyázok, csalóka kimerültségem következménye őt érinti majd rosszul. Mély levegőt veszek hát, beszívom a fű és a föld illatát, de nem sokat segít. Az, hogy egy sorsába beletörődött, megtört dzsinn akart jelentkezni egy ilyen állásra, és eltökélt szándéka nekem dolgozni, miközben bizonytalan helyzetéről és beletörődéséről keserű sorsába én mit sem tudtam, sokkal nehezebben megemészthető hír, mint amit két szippantásnyi friss levegő segíthetne feldolgozni. - Miből gondolja, hogy tényleg így van? - nézek rá kissé megenyhülve, de még mindig szikrázó tekintettel, és visszatérek a tárgyilagos hangnemhez is, mintha csak az időjárásról, és nem az életéről lenne szó.
Egy ilyen vezető, mint ő háborúval talán letarolná a felszínt, de elpusztítaná a gyengeséget, a maga harcai talán őt is elégetnék, és ami visszamarad a Föld bolygó felszínén, az a mainál lényegesen kevesebb, de értékesebb anyag volna. Magával rántaná a viszálykeltőket, és felprédálná azokat, akik ellene kiállnak, de a gyengeségük és a téves eszméik csak puhány vezetőkké tennék őket. Szörnyű volna, de aki utána kiemelkedik, az igazán olyan volna, aki méltó arra a hatalomra, amire igényt terjeszt elő. Talán. Talán a hatalom természete egyszerűen nem tűri a méltóságot, és nem is volna áldott állapot ez. Mint ahogy az sem az, amiben a dzsinn van. Ha nem a világ leigázója, azért önmagának az ura, szigorú, könyörtelen zsarnoka igazán lehetne, ez minden élőnek valahogy természet szerűen jár, talán kijárna neki is, de a boldogsága még így sem volna szavatolt. - Nem ölt még magamfajtát? - kérdezi olyan ridegen és idegenül, de tiszta semlegességgel, mintha csak a bevásárlólista után érdeklődne. Megölni egy dzsinnt... semmilyen érzelmi kötődése nincs ehhez a gondolathoz, de tudja jól, hogy megölni őt, és a társait úgy a legkönnyebb, ha az ölni vágyó kezében a tárgy, mint még a sárkány tenyerén a csúf gyűrű, amit nehéz ékszernek csúfolni, mert az őskor óta létrehozott barbár motívumokkal díszített első vasgyűrűktől kezdve a királyi felségjelvényekig minden országban az összes ékszer nemzetközi tiltakozásba kezdene a fogalomgyalázat ellen, és akkor aztán kitörne a gyalázat. Elmesélhetné a történetet. Erre kristálytisztán emlékszik, a gyűrűt nem fogta más a sárkányon kívül, mint az Úrnő maga, egyenesen az ő kezét fogja meg ezzel Vyvegar, hiszen a védelmisek alig érintése nem számít, mielőtt Severin kezébe adták volna hazug gesztussal a saját sorsát, és még a dzsinn ritkán érintő keze nyoma sem moshatta el a tünde ujjainak nyomát. Ezt az ékszert a nő hozta létre az eredeti nyakéket megcsonkítva, ami valaha igazán Severin volt. Mintha lerombolnának egy házat, egyetlen romos szobára csorbítva csak a területét, abban összezsúfolva minden lakót, majd örökre elfalaznák őket kijárat nélkül, és folyamatosan ráznák ezt az amúgy is nyomorult helyzetben levő kicsiny kis szobát, keresztüldöfnék újra és újra, mit sem törődve azzal, hogy mit találnak el odabent. De a dzsinn nem panaszkodik. Nem felel, ha nem kérdezik, nem mesél, ha nincs rá jó oka, és most nincs rá jó oka. Össze kell szednie magát, ez pedig kvázi lehetetlen volna, hogyha valós szavakkal felidézné magában azt, hogyan is jutott a védelmező tárgya ebbe a méltatlan és áldatlan állapotba. Sötét, silány és értéktelen. Egy kacat. A szó legszorosabb értelmében. Egy olyan kacat, amihez élet és erő kötődik varázslatosan. A misztikus humor nagyon morbid tréfája, de ez a tréfa eléggé leköti Severint ahhoz, hogy ne legyen belőle semmit. Legalábbis egyelőre. Ő maga a világos és hideg jövőtelenség, és a jövője nem csak az ékszer miatt van a sárkány kezében, amikor elmarkolja onnan a követ és a fémet, a pórázt valójában otthagyja, ha mégoly láthatatlanul is, és a férfi már említette, hogy nem kér efféle hatalmat felette. Na persze. Most még nem. A szemei lassan lehunyódnak, aztán felnyílnak, így sem tart tovább, mint néhány szívdobbanás, azonban a gesztus szinte erőltetetten lassú. Mintha megkönnyebbülne. Nem célzott semmire, de valójában semmije sincs. Még a testét borító ruhák sem az övéi, nem is az ő ízlését tükrözik, ha pőrén állna a sárkány előtt a gyűrűvel az ujján akkor mutatkozna meg legigazabbul, hogy mi is ő, egy hajléktalan, egy rendszerbe vett számkivetett, egy mindenen kívül álló. Még a dzsinn alakja sem fejezné ki ennyire tökéletesen az, hogy mi ő. Mégis. Túl büszke volna kérni. Elismerni a rászorultságát. Könyörögni egészen más, kegyelemért, haladékért, enyhülésért, de kérni nehéz, főleg valakitől, aki olyan ellentmondásos érzelmeket vált ki belőle, mint a sárkány. Így, hogy maga ajánlja fel... így csak nehéz elfogadni, vonakodna az ajándékért nyúlni, hogyha nem volna ilyen égetően nagy szüksége rá, túlságosan megemelt fejét parányit meghajtja. - Biztos vagyok benne, hogy találnék ott megfelelő holmit, ha ez valóban nem okoz önnek problémát - egy sima köszönöm nem lett volna elég arra, hogy kifejezze azt, hogy köszöni. Bólint. A dolog nem egyszerűen érdekli, hanem reményt csepegtet belé, ha nem a jövőjét illetően, hanem hogy legalább biztonságban tudhatja magát valamennyire. - Ügyelni fogok rá, hogy ne fosszam meg semmi különösen értékestől, ha gondolja... - egy pillanatra habozni tetszik. Nem szívesen mondaná azt, hogy a sárkány ellenőrizheti, hogy mit választ, és azt is megnézheti, hogy mit tesz vele, bár azt súgja a szolgalélek benne, amit alaposan megedzettek és erősítettek az elmúlt évtizedek alatt, hogy ez volna a helyes, ezt kellene tennie. Végül nem folytatja a mondatot. A folytatólagos hangsúly kifutja magát az előtérben ahogy a sárkány elfordul, kiszalad mellette az ablakon. Lassan lépked oda, hogy ő is kilásson, kissé csodálkozik Hesita sietségén, nem is emlékszik arra, hogy kiment volna, de hát nem is volt magánál. - Egy ép és sértetlen védőtárgy birtokában nem ájulnék el, vagy legalábbis nem ilyen hirtelen, akármi is történik a fejemben - felel gondolkodás nélkül, egyszerűen érzi, hogy így volna, noha alig ismeri a saját képességeit és az erejét, ezek a szavak a legnagyobb természetességgel jönnek a szájára. - Néhány hete úgy gondolom, hogyha az opál teljesen elveszíti a fényét, meghalok. Az opál kényes kő, nem időtálló, de az a szíve a gyűrűnek - mit gondol, amiért ezt mondja? Talán semmit. Talán azt, hogyha Vyvegar rábólintana, hagyná. Nem tűnt lehetetlennek, hogy jobb megoldás volna egyszerűen csak elpusztulni. Minden sejtje tiltakozik ez ellen, de az otthontalanság érzése már csak ezt teszi a lélekkel.
Ennyi idő is bőven elég volt, hogy rájöjjek, Severin szigorúbb önmagával és a világgal szemben, mint a legtöbb hadvezér vagy uralkodó a történelem során. szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy nem ilyen vezetőink vannak? Lehet. Egy ilyen harcos természet kezében minden hatalom háborúba torkollik, és lám, milyen igaz: még önmagával is állandó csatát vív. Pedig nem hajlandó elfogadni a vereséget, a gyengeség legkisebb jelét is bűnként fogja fel, és ez egy ilyen helyzetben szüntelen feszültséget eredményez. Elvégre ha saját magát próbálja legyőzni, ott nem lesz nyertes senki. A megbocsájtás önmagával szemben valószínűleg végképp ismeretlen állapot lenne számára, ami a gyűrűre vetett megvető pillantásban tükröződik. Nem állítom, hogy repesek az örömtől, hogy néhány elejtett szó ilyen véletlenszerűen bekövetkező ájulást eredményezhet, de igazságtalan dolog lenne tőlem kimondani a balsejtelmemet és a rosszallásomat, amíg nem vagyok biztos abban, hogy nem megelőzhető vagy kiküszöbölhető a dolog, vagy hogy ha az is lenne, akkor ő ezt elhallgatta előlem. - Valóban nincs a legjobb állapotban - vallom be halkan, még mindig makacsul magam elé tartva az említett tárgyat - Még csak azt sem mondhatom, hogy láttam már rosszabbat is, mert nem sok ilyen tárgyat volt alkalmam ilyen közelről megfigyelni. Hangom nyugodt, nyoma sincs megrovásnak vagy sajnálatnak. Ezek csak tények; a vak is láthatja, hogy a gyűrű szebb napokat is megélt, mielőtt a padlón koppant volna. Vajon milyen helyeken járt? Kik tartották a kezükben úgy, mint most én? Így valószínűleg senki. Akik valaha is megfoghatták, nem bántak vele kesztyűs kézzel. Ahogy kinéz, az alapján ezt szó szerint is érthetjük. A mélyedések, karcolások, foltok alapján egy bánya mélyéről is előkerülhetett volna. Severinre pillantok a gyűrű felett, bár a fejemet nem szegem fel úgy, ahogy ő. Próbálom összeegyeztetni a gondolataimat, az érzelmeimet, a gyanúmat és a sajnálatomat; mindazt a kusza elegyet, amit ez a kívülállóból lett önkéntes száműzetésbe vonult harcos alkot, a benyomást, amit kelt bennem. Azt hiszem, sajnálom egy kicsit. Nem ilyen életet érdemelt volna, talán egy jobb helyen, jobb emberek közt ő maga is jobbá vált volna. Talán. Talán a szabadság korunk egyik legszörnyűbb fenevadjává változtatta volna, akit a mai napig tömegek rettegnek vagy követnek. Talán megváltoztathatta volna a történelmet. Talán már rég halott volna. Már sosem fog kiderülni. Az viszont, hogy mi lesz, nos, az rajta, rajtam, és azokon múlik, akik hajlandóak esélyt adni neki, és megvan a hatalmuk ahhoz, hogy állandóan szemmel tartsák, merrefelé terjeszkedik a szelleme. Ilyen védőtárggyal mondjuk nem hinném, hogy túl erősre nőhetné ki magát. Egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy nem is olyan rossz dolog, hogy ilyen csorba kis satnyaságba van zárva az ereje, de ez olyan aljas sugallat, hogy azonnal el is hessegetem. Alávaló gondolat ez valakitől, akinek nincs szüksége holmi kavicsokra, hogy emberfeletti erejét és évszázados mágiáját összpontosítsa. A dzsinnek nagyon erősek és nagyon okosak, de nem sebezhetetlenek, és ha belegondolunk, roppant kiszolgáltatottak attól a pillanattól fogva, hogy rabláncukat valaki magához ragadja. Elég egy medált, egy követ, vagy bármit, amibe hatalmukat és önmaguk esszenciáját zárták, beledobni egy kandalló tüzébe, és az erejük hamuvá lesz, akár bele is pusztulhatnak, pedig azelőtt pengéket, mérgeket, perzselő lángokat, ütéseket és zuhanásokat, szinte bármit túlélhettek, a halál arcába kacaghattak. De ha a tárgy megsérül, az meg is ölheti őket, de hogy maradandó nyomot hagy a lelkükön, az egészen biztos. Az élő példa itt áll előttem. Ujjai mint apró jégcsapok, csúsznak végig a tenyeremen, ahogy hozzáérnek. Világos hajához és hideg szemeihez nem is járhat más, mint hűvös érintés, habár ez nem új élmény. Nem irigylem azokat, akiket egy ilyen kéz egyszer indulattól lázasan megragad. Az ékszer azonnal el is tűnik szem elől, mintha gazdája tényleg szégyellné még a létezését is, én pedig leeresztem a kezem magam mellé. Tűnődve nézem a dzsinnt, és annak ellenére, hogy nem tűnik célzásnak a megjegyzése, nekem ötletet ad. - Ha gondolja, körülnézhet a pincében. A kastély előző tulajdonosa, pontosabban az eredeti tulajdonosok állítólag hagytak hátra több értékes dolgokkal teli ládákat, amit maga dzsinnként érdekesnek találhat, és felhasználhat ilyen célokra. Még nem volt időm ennek utánajárni, de engem nem vonzanak az efféle holmik, vagyonom pedig van elég. Érdekli? Érdeklődve nézek rá, várom a jelet, hogy tetszik-e neki az ötlet, vagy éppenséggel komoran elutasítja majd az ajánlatot. Tudom, hogy általában kell valamiféle kötődés egy ilyen kapcsolat létrehozásához, de azzal is tisztában vagyok, legalábbis úgy gondolom, hogy Severin nem rendelkezik túl erős anyagi háttérrel, nekem pedig tényleg nem kell egy halomnyi régi ékszer, úgyis adomány vagy ajándék lenne belőle, esetleg menne a világunk pénzügyi alapjainak szilárdító szövetébe. Persze a kíváncsiság is hajt, mert még nem voltam tanúja annak, mikor egy dzsinn ilyen tárgyat keres vagy csinál, csupán hallottam róla. Biztosan elég intim dolog, így nem várom, hogy az orrom előtt történjen meg, aminek meg kell történnie, de szívesen kivenném a részem Severin jövőjének egy ilyen fordulatában. - Attól jobban lenne? Ha csinálna egy újat, az változtatna az állapotán, ugye? Zsebre teszem a kezem, és teszek egy félfordulatot. Az ablakon át látom, hogy a kastély felől elindult két alak. Hesita valószínűleg talált valakit, de az illető segítségére már nem lesz szükség.
A hirtelen békesség a test és a lélek pihenőállapota egy újabb harc előtt. Elmúlt az ok, amiért feszültnek kellett lennie, vagy legalábbis, kiütközött rajta az ideg, így a teste és a lelke egy pillanatra elcsillapul. Maga alá húzza a lábait és úgy kuporog, figyel az egész lénye arra, hogy mi történt, és mi fog történni ezután, figyel balra és figyel jobbra, a baljós jelekre és a sárkány nyugalmára egyaránt. Gyorsan áll alapállapotba, de ugyanilyen gyorsan képes arra is, hogy munkára állítsa a testét és a lelkét, és előbb támadjon, mint másnak ideje vagy esélye volna cselekedni. A szokatlanságban is rejtőzik hatékonyság, ami nem fog félni megmutatni magát, mert nem szégyellős az erényeivel szemben sem, ahogy a hibáit is fel tudja vállalni bátran és merészen. Kíváncsi lesz, milyen lesz a sárkány a fejében. Még nem volt szerencséje békés kommunikációs eszközökhöz, amik befelé hatottak volna, a vérmanipulációk változatai ugyan elég erőteljes és mélyreható akaratkifejezési formának bizonyultak, egy hang a koponyájában valami egészen újszerű lesz. Pedig ha emlékezne, emlékezhetne arra, hogy Kadmos által megélte már az élményt. A teste tudja, hogy mi az, még ha ő maga fel sem fogja majd, az idegpályáinak rugalmassága alighanem mindkettőjüket meglepi majd abban a helyzetben. Ha eljön ugyan az a helyzet. Mert eljön, ugye? Naiv dolog, hogy reménykedik, de alig bír a türelmetlenségével, noha ez az egyetlen dolog, amit tényleg jól titkol. Ha ő maga bírálná el saját magát, komoly következményei volnának a jövőjére nézve egy ilyen ájulásnak, mi több. Beláthatatlan következményei. Többet nem kellene azon gondolkodnia, hogy milyen módon tudja a leggyorsabban körbejárni a kastélyt és a birtokot, melyik fáról lehet majd jövő nyáron csemegézni, és hol fog kinőni a szeder, rejtett árokban, amit természetesen senkinek sem fog elárulni, mert a szeder túl finom ahhoz, hogy megossza az érdemtelenekkel, hanem egyszerűen repülne innen, és még csak nem is sárkányszárnyon. Vyvegarnak nincs oka az aggodalomra, nem Severin munkamorálja fogja a problémát jelenteni a pályafutása során, hanem az olyan apróságok, mint az ékszer megítélése. Legszívesebben soha nem nyúlna hozzá. Ahhoz a dologhoz a férfi tenyerén. Idegen tőle, mint a saját neve, a lénye, az identitása, nem képes ékszernek látni, mert rég nem ékít semmit, és nem képes a védelmezőjének sem tekinteni, mert csorba tükrében nem találja önmagát. A tompára karcolt fém nem veri vissza a fényt, a kő zárványai pedig elveszítettek mindent, ami valaha drágaság volt. Fontos, mert az életét a varázsereje kötötte rá, mert ő ruházta fel még nagyon-nagyon régen hatalommal maga felett és önmagáért a követ, ám mostanra már... felismeri, mert a dzsinnvarázs ott muzsikál benne, mint egy hangtalan, képi dallam, ami neki szól, de nem mond semmi olyasmit, mire kíváncsi lenne. Feláll a tarkóján a haj attól, hogy ránéz, jobbára oda sem pillantva teszi át egyik zsebéből a másikba. Ha a sárkány összeroppantaná, talán még szívességet is tenne neki. Még az lehet, hogy túlélné. Karakteres vonásain elmélyülnek az árnyékok, a sárkány kérdése elgondolkodtatja. Egy kissé félrehajtja a fejét a bal oldalra, tágra nyílt tekintettel mered a férfire, pislantásra nem pazarolja az időt. Az orrcimpái kitágulnak, mélyre veszi a levegőt, mintha meg kellene erősítenie magát ahhoz, hogy kimondja a választ. - Mert visszataszító állapotban van. Méltatlan a funkciójához és a hatalmához - mint amikor az ember szégyenkezni kezd a loncsos komondora miatt egy csillogóan fényes szőrű sima testű agár mellett, bár a hasonlat az ő esetében nem áll meg, mindkét kutyafélét kóstolta már. - Valamikor nagyon szép volt - teszi még hozzá, pedig ez nem tartozik a tárgyhoz, és nem szokta bő lére ereszteni a gondolatait olyan témákban, amiről nem kérdezik igazán, de valahogy az ékszer... bocsánatot kell kérnie érte. Mert kifejez valamit, ez viszont olyan, mint az a típusú emberi arc, amit addig ütne, amíg péppé nem válik a keze alatt. Közönyös és kifejezéstelen, értelemnek és gondolatoknak híján van, tartalmat belé valamikor nagyon régen önthettek, de mostanra kizselésedett a peremekre, mint az elrohadt agyak a koponyabelsőre. Kelletlenül lép közelebb, hűvös ujjai a sárkány tenyeréhez érnek. Egyértelmű parancs volt, hogy elvegye, hát ezt teszi, rá sem néz az ékszerre, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e vele, egyszerűen csak belesüllyeszti a zsebébe. - Szükségem van egy másikra, de nem tudom, hogy miből készíthetnék magamnak - ezt a követ... kapta. A korábbi ékszerét is úgy ajándékozták, ő csak személyre szabta, igazított rajta, a mágiája formálta, elsötétítette a fémet, máshol kikezdte a köveket, egykor több is volt, de már csak egy maradt. Kell egy másik. Mindenképpen. De nem biztos, hogy meg akarná tartani. Ahogy erre gondol, emlékszik a tűzre, a robbanásra, ezt az emléket már sokszor végigélte. Ez történik, ha nála van a gyűrű. Rajta sérül. Nem jó hely. A sárkánynál biztonságban lenne. Biztos? Kétkedő hangocska, de egyelőre a jelen tapasztalatai azt mondják, hogy igen. Elmosolyodik. Ez egy kihívás, hiszen a sárkányt szemlátomást nem vonzza a hatalom, a lehetőség.
Némi megkönnyebbültséggel veszem tudomásul, hogy megnyugszik a tárgy látványától. Hirtelen változás áll be a viselkedésében, amihez azt hiszem, jobb, ha hozzászokom, ha valóban itt helyezkedik majd el, és szinte nap mint nap látni fogom, ha kommunikálnunk nem is feltétlenül kell majd napi rendszerességgel, személyesen pedig főleg nem. Részemről a gondolati úton továbbított utasítások ugyanolyan megszokottak, mint másoknak a telefon és az üzenetküldözgetés. Kissé talán indiszkrétnek tűnik majd nekik elsőre, de mivel a kommunikáció nem gondolatolvasást jelent, inkább csak amolyan beépített hangszórót az agyukba, így tudom, hogy hamar meg fogják szokni. Kényelmes módja az üzenetek továbbításának, és ha elég ügyesek, képesek lesznek megtanulni olyan egyszerű impulzusokat, amikkel érezni fogom, hogy a szavaim eljutottak a tudatukig. Persze ők nem lesznek képesek mondatokat formálni, de egy apró rezdülés az elméjükben éppen elég visszajelzés lesz számomra. Severin agyának tekervényei azonban valószínűleg se nem csendesek, se nem egyszerűek. Nem akarok belemászni a fejébe, főleg nem figyelmeztetés nélkül, de azért kíváncsi lennék, milyen gyorsan sajátítja el és szokja meg a gondolati úton küldött információk feldolgozását. Nem hiszem, hogy az "elődöm" ezt a fajta párbeszédet gyakorolta volna bármelyik szolgájával is, és én nem leszek az, aki ezt a fajta terrort alkalmazni fogom. Persze igen hatásos fegyver tud lenni, mikor a hangod megszólal az ellenfeled vagy a támadód koponyájában, de a dzsinnel szemben, vagy akármelyik másik leendő dolgozóval nem fogok ilyen alattomos játékokat játszani. Szeretném, ha tisztelhetném őket és megbecsülhetném, és nem fenyítéssel meg kicsinyes odavágásokkal kellene őket jobb munkára bírnom. De hogy Severint mégis miként fogom motiválni vagy csak elfogadni, ha nem nyílik ki egy kicsit jobban, és nem értem meg, mit miért tesz, úgy nem lesz könnyű. Nem igazán értem a reakcióját az ékszerrel kapcsolatosan sem. A gyűrű nem nehezebb, mint bármelyik másik hasonló darab volna, nem húzza le a kezem, nem égeti a bőröm, de mégis plusz súllyal nehezedik tenyerembe, mert tudom, hogy mennyit jelent ez valaki másnak. Nem feltétlenül a tapintat és a rokonszenv az, ami miatt óvatos vagyok vele, inkább a kíváncsiság és az udvariasság furcsa elegye vesz rá, hogy úgy érintsem a karcos gyűrűt, mintha különösen törékeny tojást tartanék a kezemben. Biztos vagyok benne, hogy fontos számára, és mégsem nyúl érte, sőt. Olyan megvetéssel nézi az apró, ártatlan kis gyűrűt, mintha csörgőkígyó tekeredne gusztustalanul a csuklómra. Értetlenségem minden bizonnyal az arcomra is kiül, mert nem is próbálom elrejteni előle. Egy dolog, hogy a múltjára való tekintettel ilyen-olyan tulajdonságai és viselkedésének egyes elemei furcsának tűnnek, de ez a magatartás végképp érthetetlen számomra. Szinte az életét tartom a kezemben. Idegen vagyok, ráadásul sárkány, tagadhatatlanul a legerősebb minden faj közül. Azzal biztosan nincs tisztában, hogy e mellé még valamely' távoli felmenőmtől megörököltem azt az erőt is, amit sem sárkány, sem emberi formában nem nézne ki belőlem senki; az izmaimba és csontjaimba rejtett mágiát, ami összezúz olyasmit is a kezem alatt, amit egyetlen átlagos hús-vér élőlény sem lenne képes megrongálni, de van egy olyan érzésem, hogy akkor sem kapná ki a kezemből az gyűrűt, ha tisztában lenne a veszéllyel. Töprengő tekintettel bólintok, de utána összehúzott szemmel figyelem az arcát ismét. Olyan érzésem van, mintha napok óta bámulnám a vonásokat, kezdenek beleégni a retinámba, és már tudom, hogy sokat jár majd az agyam a kifejezéstelennek tűnő, mégis ékesen árulkodó apró vonásokon és rezdüléseken, amiknek a jelentését még nem tanultam meg. - Miért kér bocsánatot? Őszintén érdekel, hiszen semmi rosszat nem tett, nem okozott kényelmetlenséget, legfeljebb magának, az pedig engem nem érint. Vagy azt gondolja, hogy különösebben meghatott az iménti eszméletvesztése? Persze, átfut az agyamon, hogy talán nem a legmegfelelőbb egy olyan lényt állítani ilyen pozícióba, aki bármikor elterülhet a földön öntudatlanul és kiszolgáltatottan, de az egyszeri alkalom nem kizáró ok. Rejtélyes reakciója az esetre sokkal nyugtalanítóbb. Ahogy elhátrál tőlem, azt hinném, fél az ékszertől, és nem is fontos neki, ami kifejezetten szokatlan. Mintha meg sem próbálná kézben tartani a saját sorsát, és ez a gondolat egy pillanatra felbosszant. - Vegye el. A magáé, nem az enyém - lépek utána, és készen állok még arra is, hogy belecsúsztassam a zsebébe, vagy letegyem elé az asztalra, ha kell, mert nem akarom szorongatni. Semmi közöm hozzá. A felelősség, amit a gyűrű jelent és amivel a tárgy hatalma jár, tényleg nem hozzám tartozik, hanem az övé.
- Igen. Nem feltétlenül okszerű, hogy mikor és mivel - lassan bólint, súly a torkában a sárkány undora, azonnal felfogja az okát, ahogy az elméjében újra működni kezdenek a kapcsolások, járni a gondolatok, és a saját helyzetének riadalmán túl a környezete felé fordul a figyelme. Normális esetben acsarogva védené magát azoktól, akik a gyengeségében alkalmat látnak arra, hogy megtámadják és bántsák, de most, amivel szembesül az sokkal riasztóbb és kezelhetetlenebb ellenség. Vyvegar undora, csalódottsága és rosszallása. Háromfejű fenevad, amire nem hat a zeneszó, fuvola, lantjáték és vigaszság. Hazudnia kellett volna. Vagyis... nem beszélnie a valóságról, hátha akkor az nyugton marad a sírgödrében, amit már megásott neki, de még mindig emelgeti a hat láb földet maga felett. Mélyre szívja a levegőt, és megbán, mert bár általában nem adja jelét számottevő érzelmi intelligenciának, tudja, hogy mikor tipor bele mások lelki szentségébe, hazudtolja meg mindazt, amiben hisznek, a puszta szavaival és hozzáállásával röhögi körbe a világképüket, mert volt idő, amikor munkaszerűen ezzel kellett terhelnie a környezetében élőket, hogy a rendszer tagjait képezők nyugtalansága alapján megtalálja az árulót, aki az úrnője elveszejtésén ügyködött. Nem voltak boldog idők. Nem méltó, hogy a sárkányba vetett jövőképét hasonlítja hozzájuk az elméje, de nem tud uralkodni rajta, a tudatán, a tudatalattiján és a saját természetén. Nagyon kis részét birtokolja saját magának Severin, és az mindig is kritikusan és értetlenül figyeli a többiek tetteit. Jól kondicionálták a feladatra, amire szánták. Ott a távoli keleten nagyon értenek ehhez, megmosni az agyat, amire annyi szenny tapadt és új funkciókkal feltölteni, de mégis... lehet, hogy nem is volt olyan nagy bűn ez tőlük. Hiszen a harcos dzsinn harcra és győzelemre termett. Fejet hajtani a rendszernek ugyanúgy rabszolgaság, csak másként nevezik, és meghagyják a hierarchia tagjainak a hitet, hogy önmaguk, hogy van saját szabad akaratuk, pedig mindössze annyiról szól az egész, hogy hosszabb a pórázuk, mint mondjuk volt Severinnek, elég messze engedi a jó kutyákat a gazdáiktól ahhoz, hogy ne is lássák már, hogy egyáltalán van egy kéz, amibe összefut az összes póráz. Talán Severin teljes dzsinn mivolta túlságosan is erős volna ahhoz, hogy hajlandó legyen egy hosszú póráz végére befeküdni. Talán nem elégedett meg a múltban a látszatszabadsággal. Talán az ő jövője kizárólagosan szorosan fűzre képzelhető el. Ő legalábbis így képzeli el. Megfelelő mennyiségű hatalommal maga fölé, mert ha szabadon engednék, rövid úton kénytelenek volnának meg is ölni. Ő tudja ezt. És éppen ezért nem is lát kivetnivalót a felettes hatalom létezésében, ha az méltó a feladatra, amit ő maga szigorúan bírál. Most el kell gondolkodnia azon, hogy a sárkány ugyan megfelelő hatalom, de ő maga megfelelő-e arra, hogy tartsa úgymond, maga mellett, a saját életterében, a saját közegében, a saját eszmerendszerében őt, aki ennyire más minden tekintetben, mint ami szerint a sárkány bírálja a lelkeket, súlyozza az érdemeiket és a bűneiket. Nem szeret erre gondolni. Nem szeret ezen rágódni. Nem is akar. Valamiért harcolni csak az tud, aki hisz valamiben, de az ő hitéhez nagyon sok minden kell. Hitt az úrnőben, mert idővel és állandósággal biztosította magának ezt, hitt a kegyetlenségében, könyörtelen hatalmában, abban, hogy az úrnő képes uralkodni. Megszégyeníti ez a hite Vyvegar előtt, mert nem tudja megfogalmazni, hogy számára mennyire lényegtelen gondolat az, hogy miért volt képes erre az úrnő, kiknek az ártatlan életét dúlta szét, és a többi. Gondolatok, amik eszébe sem jutnának, hogyha a sárkány nem sugallaná ezeket a bűnöket, és róná fel neki szavak nélkül. Kadmos. Rossz, hogy kimondta öntudatlanul, lepedék a szájában, megül a garaton, csak a pánik mossa le, amivel megugrik. Még így is figyelemre méltó erőnléttel bír, megszédül a hirtelen mozdulattal, de erősebb a dúltsága és a kutató pillantása a helyén tartja, nem zuhan össze, a sárkány rezdülését, a lágyult arckifejezést leváltó kifejezés a vonásain mellékes információvá halványulnak valami fontosabbnál, a haját sem igazítja vissza, a szája elfakul, dühösen belemar, pontokban pirosodik ki, de mielőtt egészen átadhatná magát az önmarcangolásnak, a nyakát a vállai közé húzva fél lépést hátrál a sárkány közelítésétől, aztán megáll. Figyelmes pillantással fürkészi, hat rá a lénye, a szemei kitisztulnak, egy mozdulattal eligazítja a félrecsúszott pulóvernyakat. Ahogy Vyvegar, úgy ő sem állhatja, hogyha rendezetlen a külleme, még ha nem is öltözött elegánsan. - Igen - gondolkodás nélkül felel, a felismerés azonnali, még el sem pihent igazán a pillantása a sárkány tenyerén a gyűrű karikáján. Kék szemében soha nem látott mértékű érzés látszik: az undor és utálat. Méltatlan hozzá az ékszer. Méltatlan és bosszantó, nem tetszik, gyűlöli, legszívesebben a tengerbe hajítaná, viszolyog tőle. Érte sem nyúl, a kezét maga mellé engedi. A lehiggadás köpönyeg a vállán, kihúzza magát, a fejét jobbra hajtja, a feszült állásból nyugodtan pozícióba, felemeli a pillantását. Egyáltalán nem izgatja, hogy más kezében van az életére leginkább hatással levő tárgy, ez számára teljesen és tökéletesen megszokott, még csak nem is természetellenes érzés. - Bizonyára kigurult a zsebemből, amikor elestem. Elnézést kérek érte - lám, tud ő bocsánatot kérni, hogyha úgy látja, hogy szükséges az. A tekintete nyílt, visszakristályosodott kékség. Bujkál benne feszültség és félelem, de áltatja magát azzal, hogy ez nem befolyásolja a próbaidejét. Talán egy hónap alatt rá is szánja magát, hogy valami másba költözzön... de amúgy is megviselt a lelke, nem érez hozzá erőt és affinitást, sem elég szép tárgya nincs, amit elfogadna a kis opálos rondaságon kívül. Jövő. Tervek a jövőre. Szellemkörvonalak a kőben.
Tehát látta már orvos, ezt megkönnyebbülten hallom, habár némi kis harag is vegyül az érzéseim közé. Nem értem, nekem miért nem szóltak erről. Többet kellett volna kérdezgetnem, de saját szolidaritásom és magamra erőltetett nyitottságom az egykori kívülállóval szemben túlzottan is nyitottá és túl bizakodóvá tettek. A jóindulatba való kapaszkodásom közben vesztettem az óvatosságomból. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie, de utóbbi érzést, úgy látom, ő is épp elég erőteljesen átéli, holott az ájulásáról valószínűleg nem tehet. Kettős érzéseim, az önvád és az érdeklődés elegye hamar átvált meglepettségbe, majd valami céltalan és oktalan undorba, mint mikor gyanútlanul meztelencsigára lépünk csupasz talppal egy szép nyári napon. - Párhuzamokat? Szemem önkéntelenül is összehúzódik, mikor ezt a vádként hangzó kis szót felfogom. Hát mit tettem én, milyen helyzetet teremtettem, amiben bármiféle párhuzamot lehet vélni a múltjával? Épp az ellenkezője volt a célom. Miért fordul Severin elméje mindig a sötétség felé, miért nem hajlandó valami kis fényt beengedni? Elállom talán az útját? A felismeréstől elborzadva, ridegen húzódom hátrébb, egyébként is hagynom kell, hogy összeszedje magát, a párnát sem kéri, metsző tekintetem elfordítom hát róla, és sötéten tűnődve a szőnyegnek szentelem a figyelmem. Hát ezt teszi a hatalom mások felett... Mintha eddig nem tudtam volna. Elnyomja őket, ha rájuk telepszik, vagy ha gyakorlod, szétfeszít, mert előbb-utóbb beférkőzik a bőröd alá, nem hagyva teret semmi másnak, mint a vágynak, hogy még többet kapj belőle. A hatalom falánkká és gyengévé tesz. Egy ilyen erős és vad teremtményt is, mint a dzsinn, könnyűszerrel letaglóz, ha kicsúszik a kezéből az uralom önmaga, saját cselekedetei felett, mert már azt sem tudja talán, hogy ragadja meg, vagy talán nem is akarja megragadni többé, küzd a függőséggel, rákényszeríti tulajdon elméjét, hogy adja meg magát másénak. Nem igazán értem, mi ebben a fajta megadásban a jó. Én magam is behódoltam egy rendszernek, de személyes szabadságomat, saját akaratomat sosem adnám fel pusztán azért, hogy egy múltbéli hibát ezzel köszörüljek ki. Rabszolgaként nem változtathatunk semmit sem a jelenen, sem a jövőn. Sőt, úgy, ahogy van, a jelen és jövő megszűnik létezni, ha feladjuk önmagunkat, és magunkra tekerjük a rabláncot, kétségbeesetten futkosva körbe, hogy találjunk valakit, akinek a kezébe nyomhatjuk a póráz végét. Nem élet az ilyen, de nem tudom, mihez kéne kezdenem olyasvalakivel, aki mégis így képzeli el a létezését, mert attól tart talán, hogy szabadon eresztve túl nagy károkat okoz. Túl egyszerű megoldás ez, átadni az irányítást, és kihátrálni a következmények meg a felelősség elől. A maga módján persze még nemesnek is lehetne nevezni a gesztust, ám a gyengeségről alkotott fogalmam tartalmazza az akarat satnyulását is. Azt hiszem, titkon ezért tetszik a dzsinn néha pimasz, erőt fitogtató magatartása is; mert érezni mögötte az akaratot. De akkor miért nem akar inkább önálló lenni, miért nem küzd, ahogy egy harcos dzsinnhez méltó lenne? A harcnak nem kellene kizárólag valami ellen irányulnia. Harcolni lehet valamiért is. Kezemben a gyűrű most már alig érződik, csupán a formája nyomul a tenyerem bőrébe, hűvössége teljesen eltűnik. Mintha alakot öltött levegőt markolnék. Újra Severinre nézek, hogy lássam reakcióját az említett névvel kapcsolatban. Érdeklődéssel, de újonnan támadt bizalmatlansággal figyelem, ahogy felegyenesedik, és felveszi azt a testtartást, amit minden bizonnyal hosszú és fájdalmas évek során neveltek belé. Élénk részletességgel fogom fel, mit látok, érzékszerveim gondolataim szolgálatába állnak. Hangja, vonásai, mozdulatai idegen nyelven írt szöveg, amit a szememnek és fülemnek kell lefordítania. Bólintok, nincs értelme hangosan válaszolnom, mindketten tudjuk, hogy nem én találtam ki a nevet, elnevezést, szitokszót, ami szisszenve hagyta el a száját az imént, és ami csak valami igen halvány, megbízhatatlan emlékként van jelen az elmémben. Az is lehet, hogy még sosem hallottam, csak valami másra emlékeztet, de Severint egyértelműen foglalkoztatja a dolog, ennélfogva engem is érdekel. Türelmesen, de kifejezéstelen arccal hallgatom, ahogy mesél erről a Kadmosról, pontosabban a hiányáról. Árgus szemekkel figyelem, ahogy rendbe teszi magát, a mozdulatsor ismerős. Minden nap kénytelen vagyok elvégezni, emberi alakom mindig kifogástalan, sosem zilált, már-már kényszeresen ügyelek rá, hogy megjelenésemmel tükrözzem mindazt, amiben hiszek, amit kitűztem célul, amilyen eszközökkel küzdök érte. Mégis furcsa látni ezt máson, ezért szúrósnak is nevezhető pillantásom egy kicsit ellágyul az emberi gesztust látva. Egyébként viszont mindketten merevek, mozdulatlanok vagyunk, ám nem sokáig. Összrezzenek, amikor felpattan, hűvös arckifejezésem egy szempillantás alatt megváltozik, de ő nem is törődik velem. Riadt mozdulatai talán még idegenebbek, mint a tehetetlen ájulása volt. Fakó haja megint kibomlik, a magára kényszerített nyugalommal együtt. Lassan én is felállok, közelebb lépek hozzá, ezzel szinte ösztönösen nyomva el benne az esetlegesen kialakuló pánikot. Egy óriási teremtmény árnyékában saját gondjaink is eltörpülnek, de már maga a másik élőlény higgadt csendje, közvetlen jelenléte is sokszor hasznosnak bizonyul a rettegéssel szemben. Kinyitom az ujjaim, és felé nyújtom a kezem. Az apró ékszer a tenyeremen vonzza a tekintetet. - Ezt keresi? Nem akaródzik megfognom a gyűrűt sem a fém részénél, sem a kőnél. Egy virágcsokrot sem úgy ad át az ember, hogy az egyik levélnél fogva rángatja, vagy a virágok fejét fogja meg. Valahogy nem tűnik helyénvalónak kevesebb tisztelettel és óvatossággal átnyújtani a tárgyat sem, ami olyan sokat jelent egy élet számára. A kavics a foglalatban még mindig üres, halott tekintetre emlékeztet, de nem rám, hanem rá szegeződik. Kőbe zárt, láthatatlan, mérgező füst gomolyog a mélyén, de engem nem riaszt meg. Láttam már ennél sokkal rosszabbat is, habár a fémen még szabad szemmel is jól látható, mély karcolások nem túl bizalomgerjesztőek. - A földön volt. Tekintetem a gyűrűről sápadt arcára emelem.
Gyengeség. Mintha a szó új értelmet nyerne akkor, amikor egy dzsinn fekszik a szőnyegen. Ez a népség az erő maga, a hatalom maga, az eszköze mások erején, és a sajátjának, arra teremtette a misztika szeszélye, hogy olyasmit képviseljen, ami megijeszti a földön járó halandókat és örökéletűeket. Féktelenség. Vadság. Pusztítás. Mérgező adakozás. Ölelés. Átkozás. Végtelen lehetőségek. A dzsinn nem csupán egy lény, de szimbólum. Ahogy a sárkány a bölcsességé és a csendes hatalomé, a démon a mindenhol és mindenkiben ott lakozó bűnöké, az angyal a jóság variációnak jelképe, a tündék pedig a fény, az éj és a vér ösvényein fonják a sors fonalát, addig a dzsinnek a nyers, a természetes, a hatalmas, palackba nem zárható erő jelképei. És mégis. Elég egy palack, egy sérült test, egy kívül és belül egyaránt összemart lélek, és a dzsinn is éppen olyan elesett, mint bárki más. Vagy sokkal inkább az, mert a fekvése természetellenes, a tehetetlensége bizarr, hangtalan, csendes szenvedése olyan segítségért fohászkodik, amit nem kaphat meg, és igazán nem is kérhet. Nem a sárkány hibája, de okozója. Severin kifordított létezése a környezetének függője, kemény felszíne mögött eleven, rózsaszín, felsebzett húsba ér minden szó, minden gondolat, minden hatás és ellenhatás, sós veríték marja a lényét odabent, amikor a stressztől felhabzik a létezése. Kimeresztett karmait ide húzza vissza, saját magába mélyeszti, hogy ne tépjen darabokra maga körül mindent. Egyáltalán nincs jól. Egyetlen perce sincs jól. Nem is emlékszik rá, hogy mikor volt egyáltalán elviselhető. Talán soha. Talán már úgy született, hogy ordítani akart ezzel a világgal, ám a világ nem tűri az ilyen devianciákat, ám az immunválaszai nem ölik meg a beteg sejtet. Talán majd a sárkány. Minden ott van a kezében, ami ehhez szükséges. A kezében, de nem a fejében, és Severin jótündér keresztanyja hálás lehet azért, hogy Vyvegar évszázadok viharaiban szikkasztott elméjében a sötétség hangjain túl a könyörületesség is helyet kapott, az okszerűségek kutatása, a vágy és remény. Vyvegar szabad. Olyan szabad, amilyet a dzsinn, de talán a legtöbb rendszerbeli sem tapasztalhatott meg soha. Szabad a jóindulat kényszerű naivitásától, önálló döntéssel adja meg a lehetőséget a hátbatámadásra, mert szabad a gyűlölet természetes igáitól. Megszabadul attól a hangtól, ami szólongatja a sötét logikát, megszabadul, de nem végleg, így nem válik elvakulttá a másik irányba sem. Nem a szó, nem a gyengeség, nem a szánalmasság az, amivel Severin megküzd és győz, és ezzel kivívja Vyvegar türelmét. Az egész fejben dől el. A sárkány győzelme önmaga felett. Különös, nagyszerű, és rejtett. Titokban marad, az előtér falai rejtik maguk közé a jelenséget, igazgyöngy a kagyló húsában, amikor kivágják, az okvetlenül elpusztítja majd a teremtőjét. A dzsinnt el lehet pusztítani. Mindent el lehet. De csak kevés dolgot lehet újrateremteni, márpedig mi volna alkalmasabb erre, mint egy ilyen lény. Sose adta fel. Romlott ezért? Igen. Az élet maga a romlás, a rohadás, a fekély a tiszta és nemes halál felett, mert élni és nem elpusztulni szégyent teremt, hibákat teremt, míg a sírgödör lezár mindent, és megbocsát a szemfödél. Ezért a hibáért még mindig fizet. Most is. Itt is. Minden pillantásban amit rá vetnek vagy magára vet. Megvonaglik a fogás alatt, de felnyíló értelmű szemében nem a rémület a legerősebb vonás, noha a riadtság benne van, az értetlenség, amit a gyorsan mozgó felfogása gyorsan összefércel minden élőben félelmet kelt. Csak arra nem talál választ magának, hogy miért kellett ezt megélnie, hogy kerülhet ilyen méltatlan helyzetbe, de egyetlen pillanat, és már a megmutatkozó gyengeség hatásait fontolgatja. Fájdalom a homlokában minden egyes gondolat, ami ennek nyomán rázáporozik, a szája nagyon is emberi fintorral rándul meg. A szégyen átitatja, düh lobban a szemében, de nem töri át a jeget a tekintetében, befelé ég, magát pusztítja vele. - Igen, köszönöm - fel tud, de nem kapkodja el, óvatosan felkönyököl, a díszpárnát egy mozdulattal elhárítja, inkább felhúzza a lábait és kissé az oldalára fordul. Mély levegőt vesz. Az emlékek a helyükre csúsznak, a fájdalom a tarkója felé kúszik, nem támaszkodó kezével odanyúl, saját tenyerébe feszíti a fejét, úgy hajtja hátra, hogy gyorsítsa a vérkeringést, és enyhítse a fájdalmat. Ismeri a testét. Ismerni véli. Általában nem is kell csalódnia benne, de most... A tekintete védtelen a sárkányéval szemben, és ezt azonnal megbánja. Összerándul a név hallatán, a pupillája kitágul. Zavar. Félelem. Fájdalom. Keskeny képén megfeszülnek az izmok, a fogait erősen összeszorítja, hallani a csikordulásukat, a szemöldöke felett kidagad egy ér, a nyakszalagjai megfeszülnek. Mintha megütötték volna. Megborzong újra. Belülről. A torka összeszorul, hányinger tapad a nyelvére, de a kávé súlyos, fekete kő a gyomrában. - Néha... emlékszem dolgokra, amik történtek. Amikor történik valami hasonló. Egy orvos a tudománynál azt mondta, hogy az elmém... párhuzamokat teremt a jelenem és a múltam között, ezzel adagolja be magának apránként - tisztán hallatszik, hogy olyan szavakat mond vissza, amit neki mondtak, de soha nem hitt bennük, mert nem ért hozzá. Nem ért a lélekhez. Sose gondolkodik rajta. A szellem túl finom dolog ahhoz, hogy megfogja, és sose fogja elfogadni, hogy az is lehet beteg, ami megfoghatatlan. De meghallja, amit neki és róla mondanak, és kész visszaadni a tudást valaki olyannak, aki talán tud vele mit kezdeni. - Még soha nem ájultam el. Ez soha többet nem történhet meg - fogadkozása félelem. Egy ájulás ellehetetleníti a munkaképességet. Magával éppen olyan kritikus, mint mással. - Kadmoss... én mondtam ezt a nevet? - gyanakvón összeszűkülnek a szemei, aztán az undor megmozdul a gyomrában. Előrehajtja a fejét, mély lélegzetet vesz. Elmenekül a szemkontaktus elől. Nem akar hazudni. Nem akar ködösíteni. Nem akar semmit sem mondani. Feltolja magát, a csípőjét emeli, a lábait maga alá húzza a sárkánnyal szemben. Tradicionális japán módi, a bokájára ül. Stabilitásra van szüksége, a vállai előregörnyednek, mielőtt kihúzná magát, ahogy lógatja a fejét fehéres haja az arcába hullik, ahogy hátraigazítja visszaemeli a fejét. Uralkodni kezd a vonásain, de nem kezd velük hazudni. - Nem tudom, hogy mi van vele. Gyakran eszembe jut. Az úrnőm gyakran mondta a nevét. De nem emlékszem, hogy ki ő, de... hozzám tartozott valamiképpen, nem őhozzá és... - a zsebébe süllyeszti a kezét, aztán talpra ugrik, csak úgy dobban, a zsebében tudott ékszer hűlt helyét feltölti a kiszolgáltatottság érzete. Annál, ha a rossz kezekben van a védőtárgy csak az a rosszabb, hogyha elveszíti...
Sajnálat, elragadtatás, félelem, és a tettre készek bátorsága keveredik bennem, amint végignézek az öntudatlan dzsinn éles vonásain. Megszámlálhatatlan alkalommal hevertek már előttem kiszolgáltatva lények és emberek, rosszak és jók, becstelenek és ártatlanok egyaránt. Néha én okoztam az eszméletvesztést, máskor csak az események áldozatai voltak ők is, én is. Ezúttal is az utóbbiról van szó, hiszen erősen kétlem, hogy én tettem volna bármit is, ami ehhez a különös esethez vezetett volna, épp ezért nyugtalanító annyira a dolog. Vagy mégis én voltam, én váltottam ki valamivel? A dzsinn viselkedése ennek fényében még nagyobb rejtéllyé növi ki magát a szememben. Miféle dolog lehet, ami egy ilyen erősnek és feszültnek tűnő lény erejét ahelyett, hogy kirobbantaná, inkább ilyen könyörtelenül elfojtja, és ilyen szörnyű helyzetbe sodorja? Ismerem a kiszolgáltatottság érzését, bár hosszú életem során mindössze egyszer kellett vele szembenéznem, ami részben a szerencse, részben felkészültségem eredménye. De Severin nem tűnt úgy, mint aki ilyesmire számít, ám ha jobban belegondolok... Feszültsége éppen származhatott ebből is. Talán tudta, hogy benne van a pakliban ez az egész, ezt viszont nem fogom kideríteni addig, amíg magához nem tér, és el nem mondja a saját szavaival. Bőre hűvös, már-már áttetsző, egészen törékenynek tűnik, akár egy tejüvegből készült szobor. Csak pihegő, erőtlen lélegzetvételei és üres tekintetének mélyén kavargó rémképek jelzik, hogy egy élőlénnyel van dolgom. Egy teljesen magatehetetlennek tűnő, védtelen élőlénnyel. Túl sok dolgom dzsinnekkel nem volt soha. A rengetegben sem igen fordultak meg, és az aktivitásuk, a kapcsolatok iránti szinte agresszív vágyuk igen távol áll attól, amilyen én vagyok. Nem becsmérlem ezért őket, nem számolom fel hibának, egyszerűen csak sok mindenben különbözünk, és ahogy ők sem szokták a tündérsárkányok társaságát keresni, úgy mi sem igazán vágyódunk utánuk még sok pozitív képességük és vonásuk ellenére sem. Harcosok, bosszúállók, szenvedélyesek, mindaz, ami egy tündérsárkány ideális esetben sosem. Severin azonban most egyáltalán nem hasonlít egy dzsinnre, sokkal inkább tűnik egy hús-vér kísértetnek. Mélyen gyökerező szánalom ébred bennem elesettségét látva, tudván, hogy egyébként milyen energiákat tárolhat magában, amik most, úgy tűnik, ellene fordultak, vagy kiszöktek a markából. Élesen belém nyilall az emlék, amikor én fúrtam fel nehéz testemmel a földet háromszáz éve, azon a borzalmas napon, amikor Miamar elesett, és sok olyan személyt is magával vitt, akik fontosabbak voltak számomra mindennél, mégis én voltam, aki összezúzva, félholtan, de megmaradtam. Nekem volt segítségem, hogy talpra álljak, de az is tény, hogy elfogadtam a segítséget. Severinnek vajon felajánlották valaha? A gyűrű mintha csak jelezné akarná, hogy létezik, ekkor roppan halkan a lábam alatt, ezzel egy időben pedig egyetlen kis szó hagyja el a dzsinn száját, de mire letérdelek mellé és közelebb hajolok, hogy halljam a folytatást is, elhallgat. Kadmos. Ismerősen cseng a név, de nem tudom, helyet vagy személyt jelöl, annyi azonban biztos, hogy fontos a dzsinnek, hiszen még ilyen állapotban is kipréselte magából, nyelve és hangja belekapaszkodott, segítségért vagy megnyugtatásért szólította, még ha tudata máshol is járt. De szitokszó, vád is lehet. Ki tudja, mi jár egy olyan lény fejében, ami átélte, amit ő? A gyűrű a kezembe kerül, alakja belesimul a tenyerembe, de minden kis éle és részlete érződik még a markomban is. Idegen ez a tárgy számomra, érzem a múltját, habár semmiféle ilyen jellegű képességem nincs, a hatodik érzék, az intuíció és a ma elhangzottak fényében a gyűrű és jelentése is életre kel, halotti táncot jár körülöttünk a halvány erő, ami még raktározódik benne. Ujjaim úgy zárulnak köré, mint egy ketrec, mintha az elrejtésével bármit is el tudnék érni. Még sosem érintettem ilyen jellegű tárgyat, és egy pillanatra elbűvöl a hatalom, amit a kezemben tartok. A dzsinnek, ez a legyőzhetetlennek tűnő, ravasz népség mindig büszke volt rá, hogy milyen nehéz elpusztítani, joggal, de nézzenek oda - egyikük létezését és erejét itt és most megsemmisíthetném egyetlen apró mozdulattal. Az élet néha igen érdekes lehetőségeket kínál fel számunkra. Severin talán sérült, de az én lelkemen is vannak hegek; emlékek, amik egyes éjszakákon nem hagynak nyugtot; amik elfeledtetik velem, hogy a gyilkos kívülállók sem voltak mindig gonoszak; hogy az emberek nem tehetnek a halandóságukból adódó sietségük és meggondolatlanságuk következményeiről... Most ez a megtört bestia suttog a fülembe, emlékeztet rá, hogy Severin is az. Kívülálló. Egy romlott úrnőt szolgált, odaadással. Számít az, hogy akarta-e vagy kényszerítették? Ellenállhatott volna, életét adhatta volna azért, hogy ne kelljen asszisztálnia a boszorkának, megválthatta volna saját rabszolgaságát, de nem tette. Most pedig itt akar dolgozni, nekem. Szemeim az arcára szegeződnek, míg egyik kezem a vállán nyugszik, a másik pedig mellettem lóg, a gyűrűt fogva. A sebek feszülnek, a megvetés és a gyűlölet szikrái veszélyesen fénylő szikrával izzanak fel bennem, de a kifejezéstelen arc látványa, amin az imént végre olyan emberi érzéseket véltem felfedezni, mint az öröm apró jelei, erősebbnek bizonyul a bosszúvágyamnál és a megkeseredett emlékeknél. Még nem szolgált rá, hogy ugyanúgy megbüntessem, ahogy az előző "gazdája". Én nem leszek olyan, mint azok. Nem leszek igazságtalan és ok nélkül kegyetlen. A béke árát néha vérben mérik, de csak ha már nincs más fizetőeszköz. Ujjaim ellazulnak hát a gyűrű körül. Óvatosan, de szilárdan fogom, majd tovább szólongatom a gazdáját. Némileg megkönnyebbülök, mikor meglátom rebbenő szemhéját, és az üres szemek végre becsukódnak. Kezem alatt az izmok ellazulnak egy pillanatra, de nem engedem el, sőt, szelíden a földhöz szorítom. Talán ha felpattan, megint csak az eszméletét vesztené. Kinyitja a szemét, a lélek visszaköltözik bele, a halvány jégdarabok életre kelnek, hűvös értelem ragyog fel benne ismét, némileg megtörten. Ez nem csoda. Ne hiszem, hogy ha szándékai tisztességesek, és amit mondott, igaz, akkor ezzel a közjátékkal akart volna a végén elkápráztatni. Voltam már részese sok kínos jelenetnek, de azok többnyire leperegnek rólam. A szégyen érzése idegen számomra, de felismerem máson, és nem szeretem látni. - Jól van, elhiszem. Fel tud ülni? Leveszem róla a kezem, és még mindig mellette maradva leveszek egy díszpárnát, hogy ha kell, maga mögé tudja tenni. Nem akarok felegyenesedni, és onnan nézni le rá, szívesebben fúrom bele a tekintetem az övébe, rezzenéstelenül, keresve a válaszokat. - Mi volt ez? És mi van Kadmossal? Érdeklődve nézem, szinte már bámulom az arcot. Eddig ügyesen szolgált elterelésül a szavakról, de a beszélgetés alatt a fordítottját is észrevettem már, amikor a vonások igazi jelentését a válaszai és a mondatok rejtették el. Most viszont nem tud elrejteni előlem semmit, és azon kapom magam, hogy bár kedvelem néha, ha próbára teszik a figyelmem és a képességeim, de nem akarom, hogy Severin egyáltalán csak megpróbáljon ködösíteni, éppen most, amikor megkíméltem az életét több érzés és érv ellenére. Nem akarom, hogy okot szolgáltasson önmagam megvetésére a naivitásomért, ami már olyan régóta nem jellemez. Kezemben a gyűrű lassan elveszti hűvös tapintását saját vérem melegétől.
Szórakoztató ellentmondás, hogy maga a dzsinn nem értene egyet, mi több, szívvel-lélekkel ellenezné mindazon eszméket és gondolatokat, azoknak a vezető nőknek az ideáit, akik a sárkány felett állnak, és akiknek a szavait tartja szem előtt Vyvegar akkor, amikor nem elfordul tőle egyenes és határozottan, ahogy a tapasztalatai sugallanák. Szomorú, de valahogy jellemző, hogy a dolgok már csak így működnek, és Severin egész lénye lázadna az ellen, ami éppen hogy azért van, hogy közelebb jusson a célhoz, ami megáhított azon kevés választási lehetőségei közül, ami még megmaradt. Hesita azt mondta, hálásnak kell lenniük, amiért itt lehetnek, ez a lehetőség nagy és nemes kitüntetés, határozottan kiemeli őket a lények közül. Severin nem mondta, de számára ez az egyetlen menekülési út a csapdából. Máshogyan nem juthat ki, mielőtt végleg rázárulnak a falak. Úr nélkül marad, és kifejlődik az elvárás felé, hogy védjen valamit, aminek a létezésében nem hisz. Nem. Itt kell lennie a kastélyban. Ezt kell és ezt akarja védeni. Valami kézzelfoghatót. Valami nagyot. Valamit, ami árnyékot vet rá, mert kimászott a kövek alól, amik eddig eltemették és túl éles a fény sötétséghez szokott szemeinek. A sárkány árnyéka... egyeseknek dicsőség, a számára létszükség, de még abban is rossz, hogy a létszükségleteit kielégítse, hogy lélegezzen. Senkinek sem hiányozna, de abban nagyon jó volna, hogy megvédje magát. Minden pillanatban, a létezése felesleges másodperceiben készen áll erre, a visszaszorított életösztön, a kiszolgáltatottság évei után küzdeni magáért... talán ez a baj vele. Ettől olyan feszült. A múltban nem tudta magát megvédeni, ez pedig mély sebet ejtett rajta. Nem akar több esélyt adni az életnek arra, hogy elbuktassa, egész lénye éppen ebbe bukik bele, ettől lóg ki mindazok közül, akik természetes jogként kezelik a saját életüket és szabadságukat. Milyen furcsa. Egészen különös. Nem, emlékeztetnie kell magát arra, hogy nem az. Ha a múltját lerázhatná magáról, talán most még rosszabb helyzetben állna a sárkány előtt. Egy elszabadult harcos dzsinn, az élettől és energiától kidagadó végtelen erő... nem is Severin volna. A lényét a hidegség adja ki, amit a tudatára hegesedett megannyi szenvedés és nélkülözés feszessége generál benne, ez nélkül nincs furcsaság, nincs Severin, nincs elme a kék szemekben, nincsenek hideg szavak és felemás indulatok. Lehántolt valója alatt ő is csak a kívánságot démona, a teljesítést sóvárgó végtelenül becsvágyó indulatszörnyeteg, ami okos, ravasz és a fajára oly nagyon jellemző tulajdonságokkal bír. A múltja teszi azzá, ami. A múltja, amit van oka gyűlölni, és van oka gyűlölni mindenkinek, aki találkozott vele, és talán lesz oka meggyűlölni a sárkánynak is, ha rossz döntést hoz a jelen engedékenységével, ám most még ez a döntés ajándék. Ajándék Severinnek, az ajándékot pedig az egész teste, az öntudata és a lelke is megünnepli, noha visszafogja magát. Sokat jelent ez neki. Nagyon sokat. Az esély. Esélytelen helyzetből indult, ám az öröm méreg a testében, idegen anyag, amire immunválaszt ad a misztikum. Sokkal több és nehezebb lesz a reménytől, amit a sárkány ad neki az egyszerű jóváhagyással. Nem fér el a lénye a saját bőrében, kifordul önmagából, a szó legszorosabb értelmében. Nem fáj neki az esés. Gyorsan történik. Túlságosan gyorsan. A koponyája kemény, a vállát nem roppantja meg önnön súlya, ahogy elnyúlik a padló szőnyegén tehetetlenül. Nem önmaga. Fehér haja szétterül, a szálai között elkopik a lénye, ernyedt ajkai között szaggatott lélegzete olyan gyámoltalan, mint egy kisállat védelmet kereső szusszanásai, a nyak nem feszül meg, az álla fordul, ahogy fordítja a sárkány keze, a bőrét hideg veríték lepi el, megreszket, fázni tetszik...
... vér nélkül, hóka lény, és mégis, az eszméletlenség peremén is tudja, látja az úrnőt. Hideg haját, dérfakó bőrét, a szemének színtelenségét, a mellé térdelő mozdulat tónustalanságát. Szőnyegen fekszik, de nem érzi a puhaságát, a sebei tátonganak, de már üresen öklendi fel az életét, nincs elég vér elszabott ereiben ahhoz, hogy a szívének erőlködő, száraz dobbanásai bármit is kisajtoljanak belőle. Az egész élete alatta hever, ragacsos, keményre merevedettek tőle a szőnyegszálak, karcolják a bőrét. A kezei ernyedtek, képtelen felemeli, képtelen lélegzetet venni, az izom nem engedelmeskedik, a test pedig nem gyógyul, mert a gyűrű a nő kezén éppen olyan sebzett, mint ő maga. Engedelmességet tanult, a tanulság néma volt. Szabályt. Jutalmazták azért, amiért az volt, aki, ami. Kívánhatott egyet. Saját magának, saját magától, azt, hogy éljen, vagy... az úrnő engedelmével, elpusztulhat a vérében ázó, úszó szőnyegen. Az új élet hajnalán. A múlt lezárt kapui előtt. Kadmosra gondolva...
- Kadmos... -szisszen fájdalmasan, éppen csak megfeszíti magát, ahogy a gyűrűre lép a sárkány, és éppen olyan gyorsan elernyed megint, ahogy az leveszi róla a lábát.
...ami már csak fájdalmat, elárultságot, egy letiport bizalmat jelentett. Egy megcsalt hitet. De talán... ő volt a nagyobb áruló. És mégsem tudott tisztességgel meghalni. Inkább eladta magát. El a fehér fájdalomnak, el a vér úrnőjének, el a testét a földre nyűgöző irányításnak, ami mind kevésbé hatott rá. Amikor már azt hitte minden kínt ismer, akkor a lassú halál, a végtelenné nyújtott hideg szenvedés megszedte a maga sarcát arrogáns lelke felett, kivette az adóját, és ő beleroppant, mint annyi rátarti nép és nemzet a történelem során. Egy új élet. Egy döntés. Egy elköteleződés. A megkönnyebbülés ugyanaz. Csak a körülmények mások. Mások. Mások. Észben kell tartania.
Nem érzékeli az elementál érkeztét és távoztát, nem annak a tüze csepegteti vissza a meleget a testébe. Mintha érezné a fogást maga körül, ahogy az ékszer már nem képes saját erőből menedéket nyújtani, a sárkány bűbájos erővel átitatott húsa felmelegíti a fémet. A fennakadt szemek előbb lehunyódnak, aztán nyílnak csak fel, kékségükben zavart, mély szakadék. Megrándul a teste, az ujjai a semmibe markolnak, talán egy testetlen fegyverért, nem lassan ocsúdik, hanem úgy, mint akit megöltek közben, és ez az utolsó alkalom arra, hogy tegyen ellene, ám a sárkány bűbáját mélyen magába lélegzi és azonnal hat rá. Felismerésre tágulnak a pupillái, befeszült válla kiold. - ... nem tudom. Igazán nem. Ilyen még ... nem történt velem - mély szüneteket tart a szavai között, de nem engedi a hangját megremegni. A felismerés után jön az aggodalom. A veszítettségérzet. Ez ismerős. Ezt elbírja. Kiűzi a testéből az erőtlenséget a kétség. Most bukott el valami nagyon fontosat, a fölé hajoló sárkány árnyéka megnyílik alatta, és egészen elnyeli. Az istenek jókedvükben faragták a markáns és intelligens arcot arra, hogy elveszejtsék. - Jól vagyok.
Némi megkönnyebbülést érzek most, hogy a beszélgetés a végéhez közeledik. Voltak elvárásaim, voltak sejtéseim, várakozásaim Severinnel szemben, és voltak olyan gondolataim és érzéseim vele kapcsolatban, amiket nem tudtam figyelmen kívül hagyni, habár többet megpróbáltam a megfelelő végkimenetel érdekében. A sötétben tapogatóztam, és most sem igazán hiszem, hogy sokkal többet tudnék a dzsinnről, mint a találkozó elején, mégis nyugodtabban emelkedem fel ülőhelyemről, mint ahogy elhelyezkedtem benne. Látok reményt, és hajlandó vagyok egy cseppnyi bizalmat megelőlegezni, hallgatva azokra, akik felettem állnak a hierarchiában, bizonyára nem véletlenül. Még ha sok mindenben nem is értek egyet Caryeth-szel, Laylah-val pedig még kevesebb dologban, azt el kell ismernem, még ha kissé kelletlenül is, hogy többnyire igazuk van. Márpedig ők sokszor mondják azt, hogy meg lehet előzni a bajt azzal, ha teszünk róla, hogy ne alakuljon ki. A gond ezzel csak az, hogy ők és én a megelőzés módjait egészen másképp látjuk, nem használunk ugyanolyan eszközöket, nem osztozunk közös értékrenden és más dolgokat tartunk fontosabbnak. Caryeth úrnő és köztem azonban van egy néma megállapodás, ami már régen köttetett, és ami - akárcsak az Astaroth-szal való kapcsolatom - nem lett nyilvánosságra hozva. Ez pedig annyi, hogy a saját döntéseimnek én vagyok a felelőse, amíg nem szükséges neki közbeavatkoznia. Ennek nincs pontos jelentése, de ha valahogy meg kellene fogalmaznom, akkor talán azt mondanám, hogy szinte bármit megtehetek, aminek nincs nagyobb következménye, és nem okoz felesleges feszültséget, ám hasznosnak bizonyul a jövőre nézve. És okozna vajon bárkiben is törést, ha mondjuk itt és most örökre elhallgattatnám ezt a furcsa, valaha volt kívülálló dzsinnt, megóvva talán sok olyan személyt a szeszélyeitől és megbízhatatlanságától, akik egyszer fontos szerepet játszanak majd egy szebb jövőben? Nem mintha szeretném ezt tenni, de néha elkap az érzés... A félelem és aggodalom kétélű pengéje megvágja a markom, amiben olyan görcsösen szorongatom, és mérge hamis képet vetít elém, még saját magamról is. Figyelmesnek kell lennem, hogy észrevegyem, mikor torzul el a valóság buta rémképpé. Egyre nagyobb gyakorlatom van ebben, de sosem lehetek biztos abban, hogy a döntés, amit hozok, helyes, ha pedig nem akarom elveszteni a józan eszem, akkor kénytelen vagyok hinni magamban. Ami azonban nehéz, ha nem értem maradéktalanul azt, akivel szemben a döntést meg kell hoznom. Severin furcsa, igen. Elgyötört a maga módján, de elég erős és eszes, hogy ezt ne mutassa ki, vagy hogy a sérüléseit, amit jogtalanul - vagy jogosan? - szenvedett el, inkább életben maradási képességeinek megnyilvánulásaként, mintsem gyengesége jeleként tüntesse fel. Törekvő. Engedelmes, ránézésre. Valójában csupa olyan tulajdonsággal rendelkezik, amik nagyon is alkalmassá tehetnék erre a munkára... Csak a múltja ne lenne olyan, amilyen. Ám senkitől sem lehet azt kívánni, hogy megváltoztassa azt, ami volt, elvégre az lehetetlen. Nekem, a döntéshozónak kellene mérlegelnie, hogy a múlt milyen erővel nehezedik rá, és vajon bírni fogja-e a terhét, vagy egyszerűen lerázza magáról, és új "úr" keze alatt kezesebb, jobb lesz-e, mint élete előző szakaszában. Ez pedig, bármilyen egyszerűnek tűnjön is, olyasmi, amit nem szabad elsietni, az idő azonban talán nem úgy hat ránk, mint a halandókra, de mi is részesei vagyunk a világnak, amit ural. Mellettünk talán vakon elsuhan, de a szelét mi is megérezzük. Nem tétlenkedhetünk örökké, amíg a világ körülöttünk megváltozik, és vele együtt a döntéseinket kiváltó tényezők is. Ahogy közlöm Severinnel a hírt, egészen megváltozik, a transzformációja pedig kissé meglep. Őszintén nem gondoltam volna, hogy ilyen pozitív hatással lehet rá egy ilyen egyszerű tény, ráadásul még csak nem is azt mondtam, hogy biztosan marad. Csak annyit, hogy most lesz ideje bebizonyítani, hogy érdemes a feladatra. Egy pillanatra elfog a késztetés, hogy többet adjak neki, nagyobb bizalmat előlegezzek meg, higgyek abban, hogy én vagyok túl aggodalmas, de aztán eszembe jutnak a hibáim; a tévedéseim, amit a naivitásom és a nem megfelelő időben és mennyiségben elosztogatott hit okozott, ezért egy röpke, elégedett mosoly után visszabújok a hivatalosabb arckifejezésem mögé. Az Úrnő említésére lényem mélyén megmozdul a gyűlölet szörnyetege megkövesedett héja alatt, de az egész csak egy pillanatig tart. Az az Úrnő már a múlté, Severinnek új úr kell, és amíg nem áll készen arra, hogy ez az úr ő maga legyen, kénytelen leszek magamra vállalni ezt a szerepet. Ha akarom, ha nem. Bólintva, elégedetten veszem tudomásul, hogy nem kell külön oktatásban részesíteni azzal kapcsolatban, hogyan működnek a modern eszközök. Időt spórolunk vele, és azzal együtt, azt hiszem, jónéhány frusztráló percet is. Szemtől szemben állunk, így ismét magával ragad egy pillanatra a kettőssége, a megjelenésének vad szépsége és merev hidegsége. A dzsinnek, különösen a harcosok számomra mindig inkább parázsló életerőt közvetítettek, és nem ezt a szoborszerűséget, a pattanásig feszült, mégis visszatartott energiát. De mintha valami felsőbb hatalom belelátna a fejembe, a merengésem, ki nem mondott gyanúm hirtelen igazolást nyer. A húr elpattan. A dzsinn egyik pillanatról a másikra csuklik össze, elharapva a szót, amit a rá jellemző, feszes hangon igyekezett kimondani. Még arra sincs időm, hogy megkérdezzem, mi a baja, vagy hogy utána kapjak. Reflexeim gyorsak, de nem ennyire, mindig az erőmre és az eszemre támaszkodtam, reakcióim ezek függvénye, és most sem a fizikai erő, sem a gondolatok nem segítenek azon, hogy időben elkapjam a testet, ami tompán puffan, miközben a dzsinn szemei fennakadnak. Szörnyű látvány, és olyan emlékeket idéz bennem, amit mindig is igyekeztem elfelejteni. Háborúkat, szenvedést, traumát. Visszafordíthatatlan károkat, örök emlékeket, amik megmérgezik az éjszakákat és rémálmokat költöztetnek bele. Úgy tűnik, Severint már ébren, fényes nappal is kísértik ezek a képek. Azonnal az elementál után kiáltok a test felett, miközben mellé ereszkedem, és bár nem rángatózik különösebben, nem rugdos, mégis óvatosan fordítom magam felé a fejét. Érzem, ahogy tagjaimba bizsergő adrenalin szivárog, amint nyitott, de üres szemébe nézek. Nem lát és nem hall. Lélegzik és ver a szíve, de valahol máshol jár. Valószínűleg valami szörnyű helyen... Arrébb lépek, hogy jobban hozzáférjek, akkor megérzek valamit a lábam alatt. Egy gyűrű. Homályos, értéktelen kő egy karcos keretben, magányosan a földön. Vak írisz, hideg, néma, gyenge kavics egy ócska fémvázban. Félrefordított fejjel meredek rá pár másodpercig, míg meg nem értem, mit látok. Minket, mítikus lényeket összeköt a mágia, egy különös erő, ami láthatatlan kapoccsal láncol minket egymáshoz, és olyan hatodik érzékkel lát el, amit nem lehet szavakba önteni. Ez az érzés vezet, amikor az ékszerről az eszméletlen dzsinnre nézek. Egy pillanatra átfut a fejemen, hogy fel kellene vennem, és talán rá kéne adnom, vagy visszatennem a zsebébe, ahonnan valószínűleg kiesett, ehelyett azonban engedek a veszélyes és meggondolatlan késztetésnek, és puszta kézzel fogom meg a tárgyat. Olyan hideg, mint bármelyik másik hasonló gyűrű lenne. Nem csap belém villám, nem szippantja el az erőm, nem éget. Hideg, mert élettelen és üres. Mégis a markomba zárom, óvatosan, hiszen megnövekedett fizikai erőm miatt csupán egy apró rándulásomba kerülne, hogy végleg eltorzítsam a gyűrűt, és vele a gazdáját is. Hesita ekkor viharzik ki a konyhából kétségbeesetten. Csak egy pillantást vetek rá, és visszatérdelek Severin mellé a földre. Mielőtt az elementál megszólalhatna, megkérem, hogy azonnal kerítsen valakit, aki jártas a hasonló problémák kezelésében, még ha tudom, hogy nincs is értelme. Egyszerűen csak szeretném, ha elmenne, pedig én hívtam ide, de itt nem segíthet. Nem tudom, hogy van-e bárki, aki mégis. Mikor elsiet, szabad kezemmel óvatosan, már-már gyengéden rázom meg a dzsinn vállát, de a másikban még mindig a gyűrű idegen formáját érzem. - Severin... Severin, ébredjen - szólongatom halkan, teljes higgadtsággal, szándékosan keverve a szavaimhoz a tündérsárkányok megnyugtató lélegzetének egy enyhe változatát, hogy véletlenül se zaklassa fel magát ismét. - Mi történt? - szegezem neki a kérdést, amint visszatér a tekintetébe az élet első szikrája. - Jól van?
Legalább el lehet mondani róla, hogy külső körülmények egyáltalán nem hatnak rá olyankor, amikor valami belső nyomás miatt a maga számára indokoltnak vélt mennyiségű feszültség feszíti odabentről. Talán helytelen ez, hiszen nincs rá oka egy átlagos értékrend szerint, amit itt a hierarchiában helyesnek tartanak, ám az ő nézőpontjából nagyon is lehetne rá oka. Összekeveredik benne a saját akarata, a megszokott rigmus és az elvárások nyomása, fajtalan nászukból pedig istentelen teremtmény születik, aminek, nos... valóban vannak karmai. Rengeteg karmai, hegyes fogai, talán még mérgeznek is. De őszintén. Csonkítás nélkül van helye bármilyen fenevadnak a rendszer gondosan felépített álomvárában? Talán a sárkány nem bújik hazug köpönyegbe minden reggel, akasztja igaz természetét, természet adta erejének java részét a gardróbba, hogy onnan egy márkás zakót, drága inget borítson inkább mezítelen bőrére? Hát milyen sárkány az olyan, amelyik a szárnyai görgős székre cseréli, a hatalmas erejét pedig egy kis test korlátaira? Okos sárkány, ami alkalmazkodik. A farkas fogak nélkül pedig egy hazug vigyorú, sötét lelkű bestia, amelyik egy napon megtanul más eszközökkel bárányt enni. Talán éppen késsel és villával. A dzsinn számára semmi nem megrendítő, ami a modern lényeket borzadással töltené el, és fordítva. Neki a fájdalomról beszélni mindennapos, ahogy megélni is azt. Hozzá lehet szokni éppen annyira, mint a kényelemhez és jóléthez, a hiánya feszélyező, mint civilizált embernek a tiszta folyóvíz hiánya az a sivatag közepén. Ellenben Severint kiborítja az a megnyugtató biztonságosság, amire a rendszer tagjai jórészt beleszületnek. Hogy felesleges pattogásnak látszik a készenléte arra, hogy megvédje magát, hogy elítélhető a reakciónak bonyolult és egyszerű kombinációja, amivel félemlít és rendet tart az alacsonyabb rangú életek között. Erős dzsinn. Darabokra kéne szedni ahhoz, hogy leálljon. Soha nem futamodna meg, és nehéz volna legyengíteni is, a hatalmának szinte csak zsenge kora szab gátat, mérhetetlen mennyiségű kívánsággal a háta mögött azonban Severint most csak annyit kíván, hogy megkapja ezt a munkát itt. Sóhajt, ahogy a sárkány nem örül. Az egyetértésének a jele, és egy apró rosszalló vonás. Nem örülni annak, hogy a kényszer tartja össze a világot, olyan a szemében, mintha Vyvegar széles mellel szembe akarna ugrani a világ nagy törvényszerűségeivel, a bolygóforgással, folyóáramlással, gravitációval, effélével. Balgaság. Gyerekesség. Naivitás. Fájdalmas ezt látnia, mert Ivan minden, csak nem gyerekes, balga, vagy éppen naiv. Ezt teszi hát a rendszer, ellentmondásokat támaszt az ő szemében, de ezeket már tudja, neki kell leküzdenie magában. Vagy legalábbis elég mélyre temetnie ahhoz, hogy kígyófejüket ne emelhessék fel többet. Belső harc az, amivel igyekszik esélyt nyerni. Lehet, hogy éppen ezért bukásra ítélt. Semmi nem kerülheti el a figyelmét. Az őrködés a természetes közege, ahogyan a kiszolgálás is. A kedvesség csak egy máz, amit magára vesz, ha kell, de még senki nem kérte tőle, hogy hazudjon. Parancsra megteszi. Magától... csak ha szükséges. Mocsokban kel, és abban is fekszik, a saját elméje elszennyezi, nem keveri mág nagyobb sötétbe magát. Meg fogja lepni Vyvegart, ha élesben is kipróbálja a képességeit, az, ahogyan a dzsinn dolgozik teljesen más, mint ahogyan él, vagy érez. Éppen ezért, talán soha nem volt méltó mások bizalmára, és nem is lesz. Talán ha lettek volna bizalmasai nem köt ki ott, ahol végül kikötött. Ha lett volna mellette család, támogatók, barátok... a múlt tompa, és fénytelen. Homályos alapokon áll a jelen, és ez egyáltalán nem biztonságos. Ő is érzi, hogy bele kell kapaszkodnia valamibe, ha nem akar nagyot esni, és ez a kastély lesz. Elég nagy ahhoz, hogy a dzsinn reménykedhessen abban, lehet itt jövője. Eléggé tetszik ahhoz, hogy ne a poklot lássa benne. És a sárkányúr... nos... egyszer talán rátalál arra a fenevadra, amit magában hord, de Severint szerint túlságosan is rövid pórázon. Restellés a tekintetében. Azt akarja, hogy Vyvegar minden ízében az az úr legyen, akivel szemben nem meri megengedni ezt a hangot, amit majdnem megütött, de időben megállította féktelen nyelvét. - Rajta lesz a szemem az újonnan érkezőkön - ígéri azonnal, buzgón, egy kissé félreértelmezve a feladatot, de az arcán láthatóan ömlik szét a megkönnyebbülés szinte megdicsőítő fénye. Egészen szépnek látszik így, a szeme kifényesedik, már-már élettel telinek hat, a mozdulata ruganyos, ahogy maga is feláll, hogy Ivan felkel, külön kérni nem kell, ez magától értetődő és természetes. Olyan laza, könnyű mozdulatokkal keveri a pimaszságot az elegáns tisztelettudással, hogy abba belesajdul a szemlélő figyelme. - Igen, az Úrnő fontosnak tartotta ezekben a dolgokban a modern naprakészségemet. A biztonsági rendszerekhez, kamerákhoz, elektronikához is értek annyira, amennyi a használatukhoz szükséges - szolga volt, ám nem remete, Japán szívében, a technológia és fejlődés fellegvárában az úrnőjének lépést kellett tartania a legmodernebb eszközöket használó lényekkel, így a szolgálóit is kiképeztette a modern világra. Hogy mindezek mellett, és a nethozzáférés szabadsága mellett is képes volt annyira elkoptatni a lelkükben a szabadulás reményét és esélyét is, hogy nem adtak jelet magukról a munkára fogott áldozatai... örökre a zsenijét és az erejét fogja dicsérni. Nem gondolhat most erre. Értőn év várakozón bólint, asszisztens, szerződés, mindez... mindez most válik valósággá...
Valóság. Nem tűnt annak. A tünde kezében az ollószerű eszköz. Csípő. Fogó. Ördögi szerkezet, előtte pedig a filigrán ékszer. Irtózva nézte, ahogy az első fémkanyarokat lehasította a kőről, aztán üvölteni kezdett. A vére vastag tigrisbőr szőnyegre csordul, görcsösen fetrengeni kezdett, ahogy a nő hatalma, és a védelmező tárgyát érő sérülések egyként sebeket nyitottak rajta, mély, csontig zsigerig hatoló sebeket...
- Mikor költözik be? - távoli, elmosódott szó csak a saját hangja, meredt szemmel küzd a rosszullét ellen, de a köd az elméjében van, hiába lép közelebb, nem látja tisztán a sárkányt. - Segíthet...
Habzott a szája, az életereje kifoszlott, semmivé szikkadt, üressé lett a teste és mégsem volt könnyű. Nehéz volt. Nagyon súlyos és nagyon nehéz. A szemei előtt a kékes opál lebegett, amit a nő egyszerű, puritán foglalatba pattintott. A kő az övé volt. Évek óta a lelke beleköltözött, ám a míves ezüst, az ékes foglalat amit nagy gonddal dísztett köré már csak fémforgács volt a földön, és szúrás a koponyája belső falán. Túlélte a tárgy gyalázatát, de az opál kényes kő. Nemigen tűri magán a barbár kezeket, azt pedig, hogy medalionból gyűrűvé legyen kifejezetten nehezen viseli. A kő is képes haldokolni, a fényét elveszíti, a tiszta kristályszerkezet eltorzul. Okos dzsinn, ha megteheti, menekül a fakuló kőtől.
Kékből fehérré fakult opálköves védőtárgya gyűrű, ami elgurul a pulóver zsebéből, ahogy az összeesik az előtér világos szegletén. Széles fémjét megannyi karcolás csúfítja, hegek a dzsinnen és az ékszeren, összeköti őket, de az opál, hálátlan, rossz kő már kevés ahhoz, hogy befogadja percről-percre, óráról órára változó lényét, az új elszántságait, az új örömeit, az új dzsinnt. Végleg kikopik belőle a kékség. Tompa lesz, mint a dzsinn fennakadt szemein a fakóság.
Severin feszültsége a beszélgetés kezdete óta mit sem csökkent, a napfény, a kellemes időjárás, Hesita jótékonysága, a szép környezet úgy tűnik, teljesen hidegen hagyja, és egyedül a saját helyzetének bizonytalansága az, ami központi szerepet játszik nála. Nem hibáztathatom emiatt, mégis kicsit jól esne, azt hiszem. Olyan könnyű mások hibáját megragadni és kiemelni, majd mindenki elé helyezni, hogy csak azt lássák... A Diplomácia szüntelenül aktív tagjaként azonban éppen ez az, amit mi nem tehetek meg sem én, sem mások. Pontosabban nem tehetnénk, mert a saját természetünket ritkán tudjuk csak annyira kordában tartani, hogy a legalapvetőbb elemeit a jellemünknek háttérbe szorítsuk, és a jóindulat nem mindenkire jellemző közöttünk sem. A kötelességtudat azonban nagy úr, és ugyan az utóbbi évtizedekben egészen más irányból közelítem meg a bűnösség tényét, valaha én magam is hittem az esélyekben, az ártatlanság védelmét tartottam szem előtt, bíztam a lények és emberek jobbik oldalában, és balga módon úgy gondoltam, ha tévednék, elég erős vagyok lélekben és testben is, hogy eleinte csak teljesítsem, később pedig én magam határozzam meg a büntetést. Súlyos árat kellett fizetnem a tévedésemért és naivitásomért, amit nem vagyok hajlandó még egyszer letenni a Sors elé az asztalra. Azok a mohó kezek azóta sem kaptak tőlem semmit, de a végzet, az élet mindig megtalálja a módját, hogy rávegyen a törlesztésre. Valaha volt, szinte már nemesnek számító hírnevemet hűvös könyörtelenségre és hírhedtségre cseréltem, akaratomon kívül, de ez persze elkerülhetetlen volt. Nem vagyok népszerű, de soha nem is állt szándékomban. A világot egykor lehetőségekkel teli, csodálatos helynek láttam, ahol a biztonság és a béke csak azon múlt, hogy mennyire hisznek benne és mennyit tesznek érte. Ma már tudom, hogy ez nem igaz. A béke és a biztonság nem más, mint egy hatalmas erőd, aminek a falait a felbujtók, lázadók és árulók véréből kevert habarccsal építik az olyanok, mint én, hogy azok, akiknek ezzel nem kellett szembesülniük még, kiélvezhessék a naivitás pillanatait ezeknek a falaknak a hűvös árnyékában. Van, akinek a szeme nem is bírná már a falakon túli fényt, ezt is tudom, és hajlandó vagyok tenni róla, hogy ez ne történjen meg. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ha nem figyelek, olyanok is belepusztulhatnak a folyamatba, akik nem támadják ezt az erődöt, egyszerűen csak kétségbeesetten igyekeznének bejutni. Nem engedhetek azonban farkast a bárányok közé. Kivéve, ha kihúzom a fogait és levágom a körmeit. Akkor talán. Ám mégis milyen farkas az olyan? Ez a farkas itt előttem - ha egyáltalán tényleg bestia, és nem csak egy eltévelyedett és kócos jószág -, hajlandó lenne a saját körmeit is lerágni, ahogy elnézem, legalábbis készen áll rá. Ahogy látszólag készen áll arra is, hogy az én körmeimet, ujjaimat vagy káromat tépje le. Szórakoztató és ijesztő is a gondolat, hogy ha megpróbálná, mit kéne tennem vele, de ezt azonnal ki is verem a fejemből. Inkább lassan pislantva vizsgálom az arcának és a szavainak diszharmóniáját. Fájdalomról, fenyítésről beszél, de vonásain ey rezzenés sem látszik. - Hát igen... A kényszer az, ami összetartja a világot. Mindez egyáltalán nem úgy hangzik még a tulajdon számból sem, mint aki ennek örül, pedig nekem sosem okozott gondot betartani a törvényt, és érvényesíteni is, ha kell, de elismerem, hogy néha terhes követni a szabályokat. Főleg akkor nehéz, ha nem ismerjük őket, vagy süketek vagyunk azoknak a szavára, akik fennhangon szónokolják őket, mintha rájuk bizony nem vonatkozna. Nekem nem szabad ebbe a hibába esnem, és hiába nyugszik a sárkány ereje a karfán nyugvó kezemben, és a mágia derengő csodája a tekintetem mélyén, az én hatalmam sem korlátlan. Ha valamit, ezt aztán alaposan megtanultam, de szerencsére már elsajátítottam a tanítás mesterségét is. Az arra fogékony egyének pedig nekem is köszönhetően egészen mesteri szintre tudnak emelkedni a világot körülszövő fonalak kibogozásában. Jerichonak sikerült, mert úgy véltem, alkalmas rá, hogy foglalkozzak vele. Astaroth még a maga sötét és számomra egyáltalán nem kedves és szimpatikus múltjával szintén megkapta tőlem a tudás, támogatás és figyelem ajándékát, ezzel pedig egy veszélyes, de hasznos és értékes kapcsolattal lettünk gazdagabbak. Talán Severin is érdemes ha nem is a pártfogoltságra és a bizalomra, de egy esélyre, hogy bebizonyítsa: megérdemli, hogy jobban higgyek benne. Azon kapom magam az üres kávéscsésze felett, hogy gondolatban már Severin munkáját értékelem. Vajon mennyire lenne figyelmes őr? Mennyire sikeresen tudná rávenni magát, hogy kedvesen bánjon idegenekkel? Milyen sokáig lenne képes arra, amire én: elnyomni magában azt a fundamentális késztetést, ami élteti? Nála ez a harc. Nálam ez az éberen őrzött béke, de lehet, hogy éppen ez a közös út. Az éberség. Éles esze és nyelve egyértelműen jelzi számomra, hogy értelmes, és nem sok minden kerüli el a figyelmét. Nekem sem. Lehet, hogy több mindenben hasonlíthatunk, mint azt hajlandó lennék elismerni, mert amiben viszont különbözünk, az igencsak messze sodor minket egymástól. A bizalom kérdésében például. Megadta vajon valakinek, önszántából? Lehet azt rákényszeríteni bárkire is? Vajon benne megbízott valaha bárki is? És ha igen, milyen hatása lenne? Ismertem olyan személyiségeket, akikre jó hatással volt, ha felelőssé tették őket valamiért. Mások azonban beleroppantak. Nehezen tudom azonban elképzelni Severint, ahogy beleroppan valamibe... Túl pimasz és túl értelmes ahhoz, és azt hiszem, túl sok mindenen ment már keresztül hozzá. Merev és feszült, és ragaszkodik ahhoz, hogy parancsoljak, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy behódol. Sőt. Nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el, mikor elharapja a mondatot. Ennyit a meghunyászkodásról és az alá-fölérendeltségről. Egy részem legszívesebben felszisszent volna a kitörés megszakadása miatt, de nem akarok képmutató lenni. Severin személyisége a maga módján igazán lenyűgöző. Meglehet, hogy csak megvezetett, de úgy döntök, hogy túl különös alak ahhoz, hogy csak úgy kitegyem a szűrét. Még akkor sem, ha nem kifejezetten hiszek neki a lelkesedésével kapcsolatban, amit a felvont szemöldökömből is láthat. További kérdezősködés helyett azonban inkább felállok. - Jó. Akkor vegye úgy, hogy megkezdte a próbaidőt. Kényelmes mozdulattal kiegyenesedem, végig rajta tartva a szemem, és nem törve meg az igen halvány mosolyt sem. - Van még pár napja rá, hogy ismerkedjen a birtokkal és a kastéllyal, és persze a személyzet is folyamatosan érkezni fog a következő napokban és hetekben. Hasznos lenne, ha rájuk is fordítana némi időt. Jelentőségteljes pillantással nyomatékosítom benne a szocializálódásának szükségességét. - Egy hónap múlva életbe lép a munkaszerződése, de persze a próbaidőről is kap papírt, bekerül a rendszerbe. Addig még mindenképpen beszélni fogunk a részletes teendőiről, lassan én is beköltözöm, de az asszisztensem is felveszi Önnel a kapcsolatot. A hivatalos munkaköri leírását már ma vagy holnap megkapja, valószínűleg elektronikusan. Tudja, hogyan működik az internet és a számítógépek, ugye? A kérdés csak most jut eszembe, de a válasz számomra nem nyilvánvaló. Hangom kizárólag érdeklődéssel teli, és nem követelőzést vagy sürgetést jelez. Nem ő lenne az egyetlen olyan lény, aki az emberek világától való hosszas távolmaradás után hirtelen a modern technológiák csodás, de bonyolult útvesztőjében találná magát.
Könnyű ezt a körülményt elfelejteni. Könnyen elfelejtené a dzsinn is, hogyha tudna róla. Minden ember és minden lény valahol mélyen kizárólag a saját tapasztalataiból építkezhet, és Severin életének minden szakaszában szorosan összesimulva létezett valamilyen társadalommal. Valamilyen emberekkel. Valamilyen közösségekkel. Nagyon megtanulta, hogy milyenek a közösségek. Kitanulta és meggyűlölte őket. Számára Vyvegar élete olyan, mint egy üveggömbbe zárt karácsonyi jelenet. Vég nélkül megismételhető hóeséssel díszített unalom. Ahol évszázadokon keresztül semmi nem változott. Száz esztendeje alatt többször váltott élőhelyet, mint a sárkány. Nem, ez a lelkének jelen állapotában egy teljességgel felfoghatatlan és veszélyes információ lenne. Alábecsülné a sárkányt. Tehetetlennek látná, amiért nem kalandozta végig az életét, pedig megtehette volna. Megvolt hozzá a szabadsága. Jobb, hogy a lelkével és az erejével találkozik előbb, és nem a teljes történetével. Az ilyen apró dolgoknak mindig nagy jelentőségük van. Talán túl nagy is. Olyan könnyű elszúrni a dolgokat itt és így. Severin semmivel sem rendelkezik, amit az állandóság hoz ki a tudatból, noha elég régóta szolgálta az Úrnőjét, az állandóság nem a kívülállók sajátja. Állandóan változtak a körülmények, a személyek, az úrnő szeszélyei, a helyzete, az állapota, az érzései. Néha évekre befeszült, megvadult, ilyenkorról van a legtöbb emléke, mert gyakran kellett emlékeztetni arra, hol is a helyre és mélyre árkolták magukat ezek a tapasztalatok. Máskor a nihil borította be. Felszínes megtapasztalás, ködbe burkolja a kiugró eseményeket. Gyökerei vannak, ám bimbói nincsenek, sose lesz a kert szépe és éke. Jó egyáltalán valamire? Hogyne, egy méregkertben előkelő helyet foglalhatna el, hogy szükség van-e erre a létezésre... nos a kívülállóknak jól jött. Jól jöhet a rendszerben is. Fegyverek mindig kellenek, csak az időzítővel és a kalibrációval kell babrálni ahhoz, hogy más kezekben ne robbanjon a finom műszer. Rögtön tudja, hogy nem tudta megvezetni a sárkányt, pedig egy percre ő is elhitte, hogy ez a válasz elégséges. Könnyű hazudni. Könnyű elhinni. Melyiküknek nem sikerült ez a könnyű feladat? Valószínűleg a sárkány bukta el, vagy éppen szárnyalta túl az alacsony lécet, és a dzsinn nem lesz dühös rá emiatt. A gerincén érzi dobolni a karfán végigjáró ujjait, rándulnak a csigolyák a képzelt érintés nyomán. Veszélyhelyzetre reagálnak az ő ösztönei, de a test reflexei és az izmait feszítő tettvágy a mostani helyzetén aligha segíthet. Merev marad a tekintete és állhatatos. Mintha ezen múlhatna az, hogy a válaszát hogyan fogadja a sárkány, és hogy lesz-e még kérdés, ami kihívás elé állítja, vagy az ítélet már megszületett. Előbb akarja tudni, hogysem kimondja azt a másik, ezért kell figyelnie. Előbb tudni és megvédeni magát a kimondott igazságok megvalósulásától. Nem tudja legyőzni és meggyőzni a sárkányt. Itt és most nem. A jóindulatára van utalva. Fogalma sincs arró, hogy miként nyerje el valakinek a jóindulatát. Mindig rossz ráébredni egy hiányosságra, bár... az egész talán a hajlandóság hiányossága. A jóindulat sose volt még olyan kívánatos valami a számára, mint most. - A hangsúly az "abban" a féle kényszerhelyzeten volt. Természetesen, ez is egyfajta kényszerhelyzet - egyetlen pillanatra nem tud ellazulni. Vajon az növelné a bizalmat felé? A szimpátiát? Könnyebb volna úgy dönteni a sorsa felől, hogy neki is tetsszen? Sok kérdés merül fel, és bonyolult feladvány a megválaszolásuk. - Őszinteséget kért. Természetesen kényszerhelyzetben érzem magam, mert elvárás felém, hogy valami másra kényszerítsem magam, mint ami az ösztönömből fakad. De nem vetném össze ezt a kényszert azzal, mert ebben az esetben nem a bőröm, a húsom és a csontjaim épsége az, amit veszélyeztetek, ha rosszul felelek a kényszerre - túl sokat mondott? Nem riasztja meg magát ezzel a kétellyel, bár az eszébe ötlik. Kihívó pontot tesz azonban a gondolat végére. Mondja a sárkány azt, hogy nem így van. Mondja, és övé lesz a fájdalomdíj, ha szembeneveti, milyen naiv és optimista is a másik. Volna bármi értelme? Volt ennek az egésznek bármi értelme? Volt. Látott egy sárkányt. Valami igazán hatalmasat, ami azonban nem pusztítani akart az erejével, hanem, ha a maga, a dzsinn szerint szerfelett szopatós módján is, de építeni egy kis, békés világot. Fura és újszerű tapasztalás ez. Képtelen lesz örülni neki, de talán ezért már megérte idejönnie, ha mennie kell. Vannak értékei, ám azok széttartanak, célra kovácsolni talán csak egy sárkány tüzében lehetséges. Nem választhat saját magának utat ő, mert hajlamos a rosszra, de használható a jóra is. Olyan nagy hiba volna ez benne? Ahogy a sárkány félsóhajt, ő féllélegez, éppen csak visszafojtja, a mellkasába feszíti a mélység a kortynyi éltető ájert. Nem ő az, aki meghátrál egy sárkány szemétől. Nem ő az, aki önnön jelentéktelenségét felismerve tesz egy óvatos lépést hátra a szakadék pereméről. A hatalom vonzza, mint a mélység, és túlélné a zuhanást. Nem rémíti meg. Elmosolyodik. - Itt lennék, ha ne...- elharapja a hirtelen, indulatból megkezdett mondatot, a kérdést, amiben a frusztráció pattan ki, mint egy rugó belőle. - Szeretnék itt dolgozni - ugyanazokat a szavakat használja, ám egyértelműen nem visszakérdez. Tényleg ezt szeretné. De ha a sárkány kicsalogatta ezt belőle, és mégis visszautasítja, akkor lehet, hogy rágyújtja a kertet. Valami ilyesmit üzen a távozó mosoly.
Sokan elfelejtik, mikor velem beszélnek, hogy valójában, ha egy bizonyos szemszögből nézzük, nem vagyok tapasztaltabb sok fiatalnak számító lénynél, már az emberi világot illeti. Találkoztam halandókkal Kínában, de maga az emberi civilizáció mindig az otthonom határai mögött volt, elmosódva, távolian. Nem is igazán foglalkoztatott. Az első közvetlenebb kapcsolatom Miamar bukásakor volt velük, a sérüléseim olyan partokra sodortak, ahol emberek találtak rám, és ők figyeltek arra, hogy erőre kapjak. Azelőtt évszázadokig nem is ismertem mást, csak a sűrűséget, ahol éltem és amit védelmeztem, valamint a lények óriási, nemes városait. Nem foglalkoztam az emberekkel különösebben, kivéve azokkal, akik ellátogattak hozzánk, vagy ha ritkán nekem kellett kimozdulnom közéjük. Szokásaikkal, történelmükkel tisztában voltam, de sosem éltem köztük, hetven évvel ezelőttig, amikor is otthonomat porig rombolták. De nekem legalább volt otthonom hosszú, hosszú ideig. Egy hely, amit magaménak tudtam, megoszthattam másokkal, védelmeztem és élveztem a biztonságát. Az emberek kusza világában, ahol nincs helye náluk nagyobb és erősebb lényeknek, mindez a múlté. Meg kellett változnom, ha nem akartam együtt pusztulni a múltam kellemes emlékeivel, ezért megváltoztam. Itt vagyok, és még a lények nagy részének sem jut eszébe sokszor, hogy az első időszak, amiben már részt és szerepet vállaltam emberként, a második világháború volt, és az azt követő idők, amikor még léteztek szolgálók, cselédek, ám az alá- és fölérendeltség lassan megbomlani látszott. Egy lassú társadalmi forradalom kellős közepén találtam magam; egy olyan világban, ahol az általam ismert, egyszerű, világos, de szigorú szabályok sorban dőltek meg vagy íródtak át. Kínában, az erdőségben az első számú szabály a rend volt. Őrizd a nyugalmat, és ha nem rendelkezel vele, keresd meg! Ezzel szemben az emberek világa fájdalomból és tragédiákból álló lápként nyelt el, mikor először érintette a lábam. Gyorsan tanulok, szerencsémre, ezért nem okozott akkora gondot az asszimilálódás, mint vártam, de mind a mai napig vannak dolgok, amiket csak véremben rejlő toleranciám és apám nevelése miatt vagyok képes és hajlandó eltűrni. Severin egyikkel sem rendelkezik. Ez a dzsinn csak lénye gyökereivel van felszerelve, amiken mély sebeket ejtettek a múltban, még ha nem is emlékszik rá pontosan, hogyan. Ez még jól is jöhet, hiszen a gyökerekig visszavágott hajtás, ha szárba szökken, valami egészen más lénnyé változhat, mint a csenevész, megtépett kis korcs, amit lenyestek. Bárhonnan nézem is, egyértelművé kezd válni számomra, hogy talán rajtam múlik, mivé növi ki magát. Hagyom, hogy itt maradjon, és mérges indáival lassan, alattomosan körbefonjon mindent, vagy bízom-e benne, hogy ha szömörcévé válik, lesz idő és lehetőség máshová átültetni, mielőtt elszórja a magjait? Mert az a változat, ahol pompás és tiszteletet parancsoló erővé válik, meglehetősen hihetetlennek tűnik. A bizalom, ahogy sokan mondják, luxus. Nem szórja csak úgy az ember, különösen nem akkor, ha a bizalomhoz hatalom is társul egy vagy több másik élet felett. Severin bizonygatása semmivel sem jelent többet nekem, mint egy macska dorombolása vagy patkány cincogása egy darab sajtért. Ösztönös hangnak tetszik, hízelgésnek. Már-már hazugságnak. Nem hiszek neki, nem teljesen. Azt hiszem, nem is igen akarok, és lehet, hogy itt a hiba. Jobban kéne ismernem magam, hogy tudjam, mi következik miből. Ellenszenvem a kívülállókkal szemben generálja vajon a bizalmatlanságom, vagy ellenérzéseim csak igazolják az ösztönt, hogy nem szabadna megbíznom benne? Türelmetlenül dobbannak végig ujjaim a karfán, csak egyszer, egészen gyorsan, mert nem tudom eldönteni, melyik az igaz, még úgy sem, hogy itt ül előttem. Nem vagyok rossz emberismerő, de ő nem ember. Még csak nem is egy egyszerű dzsinn, hanem egy klasszikus értelemben vett nehéz eset. Kihívás, amivel nem lenne probléma, ha nem a próba eredményén múlna olyan sok minden. Figyelem a reakcióját, ahogy ő figyeli az enyémet. Most már egyértelmű, és hiába finomkodunk, ő mohón lesi minden rezdülésem, mintha legalábbis hibát találhatna bennük, én pedig ezzel próbálom kiegészíteni a róla kialakuló képet. Nem úgy tűnik, hogy bármelyikünk is elsöprő sikereket érne el ezen a téren, de lassú ez a játék. Türelem és kitartás kell már ahhoz is, hogy végigvigyék, a győzelem pedig egyébként is semmitmondó fogalom a mi esetünkben, mert nem lehet meghatározni a díjat. Merőn figyelem, ahogy kimond olyasmit is, amire még rá sem kérdeztem, de nem ostoba. Sőt, vág az esze, ezért önkéntelenül is apró mosolyra rándul a szám, mintha büszkeség töltene el a merészséget látva és hallva, mert én ezt merészségnek veszem. - Nekem mégis úgy tűnik, hogy abban érzi magát. Amilyen mereven és egyenesen ül, én éppen annyira kényelmesen dőlök kissé hátra, és ez után pár másodpercen át csak csendben figyelem, leplezetlenül végigmérve. Különös alak, és bármennyire is szeretném gyűlölni, nem tudok szabadulni attól az egy gondolattól, kis jelzőtől, szótól, ami olyan sok mindent jelenthet: értékes. Nekem ezt tanították, én ezt láttam. Mindenben van valami értékes, és Severin is az lehet nekem, besúgóknak, háborúskodáshoz, szolgaként, rabszolgaként, acsargó házőrzőként, szoborként, titokgazdaként, barátként, ellenségként... Csak ki kell választanom, hogy miért legyen értékes, mert ő nem fogja tudni. Nem lesz rá hajlandó, pontosabban. A csendet egy mély lélegzetvétellel töröm meg. Nem sóhaj ez, semmi gondterheltséget nem szándékozom kifejezni vele, a sok ülés és gondolkozás miatt teszem. Severin tekintetébe fúrom az enyém, ezúttal azonban hagyom, hogy ne Ivan Mora szemei, hanem egy sárkányé nézzen rá. Hagyom, hogy tapasztalatok, vér, gyengédség, félelem, bölcsesség, fájdalom, gyilkos indulatok és ösztönök egyazon időben, egyetlen pillanatba sűrítve ülepedjenek le rá, mint hatalmas sziklák az örökké háborgó tenger fenekére. Tudatosuljon benne a tehetetlensége, és az is, hogy ugyanakkor nekem sincs korlátlan hatalmam felette, de én már megbékéltem ezzel, és ebben áll a hatalmam, nem másban. - Szeretne itt dolgozni? A kérdés egyszerű. Egyenes, egyértelmű, rövid, érthető. Nem azt kérdeztem, hogy szeretné-e itt jól érezni magát, hogy el tudná-e tölteni itt az időt, hogy tudna-e egyáltalán dolgozni itt, vagy hogy miért bízzak benne. Úgy gondolom, hogy ezek a kérdések most nem feltétlenül lényegesek a további lépések szempontjából.
Jelen élethelyzetében olyan kevés dologra vágyik, és olyan kevés dologban reménykedhet, hogy a sárkánynak teljesen igaza van. A dzsinn figyelmének teljes fókuszát és minden spektrumát ő "élvezi". A leendő beosztott figyelmét, aki igyekszik kitanulni a főnök szeszélyeit, gondolkodását, igényeit. A harcos dzsinn figyelmét, amelyik kihívást, küzdést, kalandot keres a sárkányban, aminek ott kell rejtőznie az emberi burok és civilizált viselkedésmintázat alatt. Olvasni akarja az erőteljes tekintetű szemeket, és bennük azt a lelket, amelyiknek döntési joga van az ő sorsa felett. Meg akarja mérni az erejét, a hatalmát, a tudását, a tapasztalatait. Nyolcszáz esztendőről szóltak azok, akik jellemezték Vyvegart, ám nyolcszáz esztendő az csak két szó, és nem több, százmilliárdnyi kimondott és kimondatlan gondolat, ami ennyi idő alatt összegyűlhetett a pikkelyes bőr alatt. Egyikük sem mutatja meg a valódi természetét, képet tartanak a másik elé, ám ezek a képek csak olyanok, mint egy kicsi éntudat, megvannak a maguk problémái, de valami sokkal nagyobb áll mögöttük, és a dzsinn kíváncsi a mélységekre. Tudásvágy és ambíció, így lett összerakva, az unalom és az érdektelenség mesterkélt fogása a tapasztalatainak, egy kemény máz rajta, de a sárkány közelébe felpattogott, akár egy tojás héja, hogy kiengedje maga alól a dzsinnt. Ennek nem szabad megtörténnie. Nem itt és nem most. Dacosságát energiává változtatja, a saját túláradását fogja vissza vele. - Amennyiben úgy tapasztalom, hogy igaza van az érzékeny félnek, biztosíthatom róla, hogy nem habozok majd bocsánatot kérni - felszívja Vyvegar hangjából a gúnyt és az iróniát, és igen finoman visszatükrözi azt kurta gondolatával, ami számtalan lehetséges buktatót rejt magában, és egy olyan lehetetlen feltételrendszert, ami talán örökre mentesíti a bocsánatkérés alól. Nem hiszi, hogy tévedhetetlen, ám a győzelem függője, nem kockáztat olyan vitákban, ahol elbukhat, és a bocsánatkérés bukásnak számít, legalábbis, amennyire ő a vesztesek helyzetéből tapasztalta... senki sem tartozott még neki bocsánatkéréssel, vagy aki tartozott volna, az sose tette meg, mert mind úgy látták, a dzsinn nem érdemel és nem adhat megbocsátást, az eredendő természetének okán. Mégis fájó, ahogy Vyvegar ezt kimondja. Félrepillant, mintha csak elunta volna a társalgást, a szőnyegre tekint, aztán az ablakokra, amíg beszél. A szem a lélek tükre, az övé pedig sajnos nyitott ablak arra, ha valami megsérti keményre edzett lelkének burkolatát. Nem kell, hogy a sárkány lássa ezt, úgyis elmúlik, hamar, elfoszlik a rossz érzés, ahogyan szokott. Beszéd közben nem tart szüneteket, és csak az érzés kedvéért hangsúlyoz. Egyáltalán nem esik nehezére gördülékenyen szavakba önteni egy traumát. Ezek csak szavak, nem éli bennük újra át az életét, távol tartja magát tőlük, és ez a távolság teszi embertelenné. Távol a bánattól és távol az örömtől, így lesz teljesség a kép az ő életében. Rándul a szája sarka, bár ezt a sárkány nem láthatja, ahogy a padlóra néz, úgy találnak vissza rá a hideg szemek, hossza tükrözik a sárkány arcát, mielőtt pislantana, még azután is, hogy az visszanézett rá. Dermedten ül a székén, mint egy faragott képmás, hamis bálvány, amit vérrel kell meglocsolni ahhoz, hogy életre keljen, mintha még a lélegzetét is visszatartaná. A megvetés végignyalint rajta, mint szerető hegyes nyelve fülledt, forró nyári éjszakán, a bőre alatt keresve a hajlandóságot és gerjesztve a kedvet arra, hogy egymásnak essenek, ahogyan a szerelmesek szokták. A megvetés régi jó barát, ismerős íz egy ismeretlen keverékben...
...el akarom mondani, hogy mennyire hasonlítasz most rá, Ivan. Egyetlen pillanatra kemény vagy, mint ő lenne, akit annyira lenézel, mint ahogyan ő tette a magadfajtával. El akarom mondani, hogy nincs olyan, hogy kívülálló. Hogy nem létezik a fogalom, mert a kívülálló nem más, mint a sötét gondolat a rendszer mélyén, ha az egyik a szín, akkor a másik a komplementere, még csak nem is fény és nem is árnyék... ... el akarom mondani, hogy ez nem hitkérdés, hanem kényszerkérdés. Azé a hit, akié a hatalom. A gondolatok és ideák szabadsága nem jár mindenkinek. Én ebben hiszek... ...el akarom mondani, bár szavakkal nem lehet, hogy milyen az, amikor kívülálló vagy a kívülállók közé. Tudod ez nekik egyáltalán nem baj. Nem kirúgják a kívülállókat, hanem becsiszolják. Ott kéne lenned. Végignézném, ahogy megidomítanak ahhoz, ami elképzeltek...
- Tekintve az ottani helyzetemet, aligha volt más választásom, mint hívőnek vallanom magam. Egy darázsfészekben az ártatlan méh is fullánkos ragadozónak vallja magát, és hogy megelőzzem a kérdését az állítás jelen helyzetre fordított verziójával kapcsolatban... itt nem vagyok abban a kényszerhelyzetben - talán tényleg nem. De annak éli meg. Talán hazudik egy kicsit. De nem akar elmenni. Vajon el tudna rejtőzni úgy a birtokon, hogy békénhagyják, és eltűntként tartsák nyilván? Lehet, hogy nem kellene már most ilyesmire gondolnia.
Érdeklődően figyelem a szavakat, amik elhagyják a száját. Tudom, hogy igyekszik olvasni bennem, éles tekintetét néha nem akarja, máskor nem is igazán tudja elrejteni, visszafogottsága kemény bilincs, amit saját maga csattintott a kezére. Ha képes lenne rá, talán fel is metszene pusztán a tekintetével, hogy a bensőmbe lásson, efelől kétségem sincs. Egy kicsit hízeleg a gondolat, hogy mindez nem jelent rám veszélyt, semmiféle értelemben. Hagyom, hogy önteltségem egy kicsit kiemeljen ebből a szobából, ebből a légkörből. Én akartam itt és most találkozni, és számítottam rá, hogy rázós lesz az út eleje, de másféle akadályokra és okokra számítottam. Severin nem egészen olyan, mint amilyennek elképzeltem, de ez se nem jó, se nem rossz. Csak más. Az alkalmazkodásról beszélek neki, de hogy ne veszítsem el a hitelem, nekem is így kell tennem, ezért visszatérek a földre. Hiába vagyok az, ami és aki, itt most a sárkány a háttérbe szorul, és a dzsinn esetében is a személy a fontos, nem a faj és a képességei. Az csak később kerül terítékre, ezért nem is élvezkedhetek hatalmam tudatában. Mert jelenleg a hatalmam abban áll, hogy már vezettem hasnlóan nagy és erőteljes helyet, és ezúttal tulajdonosként keresek ehhez asszisztenciát. Nem tündérsárkány és harcos dzsinn találkozott itt ma, hanem egy főnök és egy potenciális beosztott. Ezt nekem sem kéne elfelejteni, de a viselkedése újra meg újra eszembe juttatja ezt. Nem szabad bevallanom neki, hogy ezt lényem egy része igazából nagyon is élvezi. Nem is tudom, mikor állították a másik énemet ilyen helyzet elé; mikor nyújtóztattam ki a szárnyaim, mikor kellett mások fölé magasodnom, és tonnányi tömegemet könnyedén mozdítva útját állnom betolakodóknak, vagy mély hangon, esetleg a gondolataimmal meggyőznöm másokat az igazamról. Emberi formában mindez egészen másképp fest, mások a játékszabályok, és néha azért hiányoznak azok az idők, mikor még az emberek szeme előtt nem kellett elrejtenünk a valódi lényünket. Most azonban egy kicsi a hatalmas, hűvöskék sárkányból megvillan a beszélgetésben, én pedig örömmel gondolok arra, hogy nincs is ezzel semmi gond. A dzsinn talán egy sárkányt könnyebben elismer "gazdának", mint egy embert. Nem mintha azt feltételezném, hogy megfeledkezett róla, mi vagyok... De nem is hiszem, hogy hozzászokott volna élete száz éve alatt ahhoz, hogy emberek és emberi formák veszik körül az idő majdnem teljes egészében. Tűnődve bólintok, mikor kifejti az elvárások kifejezésével szebeni aggályait. Végül is igaza van, ezért nem is fűzök hozzá mást. Gyanakvását másokkal szemben nem az én nyugtatgatásom fogja elsimítani, és a többi mondandójára sem kell semmi különösebbet reagálnom, de a kissé gúnyos megjegyzésem kiváltja belőle azt, amire számítottam, végül is: dacot. Azt hiszem, ez egy határozottan jellemző vonása, de nem olyan bűn, amit ne lehetne néha megbocsájtani. - A sértődő félnek sokszor joga van ahhoz, amit maga gyengeségnek vesz, pedig csak érzékenységről van szó. Az pedig nem mindig gyengeség. Ha a másiknak igaza van, akkor pedig a gyenge fél határozottan nem az, akit megbántanak, épp ellenkezőleg - szögezem le véleményem, kissé nyitva hagyva a kérdést. Csak nem hiszi talán, hogy ő tévedhetetlen? Nem tűnik butának vagy oktalannak, és ennyire önhitt sem lehet. Ám ekkor eszembe jut egy magyarázat. Nagyon enyhe megértéssel a hangomban teszem hát hozz: - De a bocsánatkérés fontosságát és hatalmát csak az értheti meg, aki már találkozott vele. Márpedig őt nem hiszem, hogy sokszor kényeztették volna el ezzel a gesztussal, bár az is igaz, hogy ki kell érdemelni, be kell bizonyítani, hogy amit mások tettek velünk, az olyan dolog volt, ami jogos haragot, megbántást eredményezett. Nem könnyű feladat, szolgaként pedig egyenesen lehetetlen. Severin vegyes érzelmeket és gondolatokat vált ki belőlem. Egészen érdekes, ahogy saját, eléggé tragikus történetét már-már unottan, mégis, valami mélyen lappangó, sötét érzelem árnyéka vetül rá, miközben előadja. Figyelmesen hallgatom minden szavát, de túl sok újat nem tudok meg belőle. Persze nem várhattam részletes beszámolót, több okból kifolyólag sem. Se az emlékei, sem az érzelmei, sem a jelleme és a helyzet sem igazán engedné meg, hogy kitárulkozzon itt és most, de még így sem vagyok teljesen elégedett azzal, amit megtudtam. Nem vágtam közbe, így most a kisebb monológ után a padlóra hullott tekintettel gondolkozom. - Azt majd meglátjuk - mondom halkan, szinte csak magamnak, reagálva a lehetetlenre vonatkozó megjegyzésére. - Szóval maga nem hitt benne? - kérdezem végül, felemelve a tekintetem. - Amiben ez az úrnő és a többiek. Úgy beszél erről, mintha maga is kívülálló lett volna a kívülállók közt. Nem tudom, és nem is igazán akarom megakadályozni, hogy kihallatsszon a hangomból az egykori, úgy nevezett úrnője iránti megvetésem.
A dzsinn számára egészen egyértelműen nem azok, megélénkül a pillantása Vyvegar engedékenysége láttán és hallatán. - Ezért gondolom úgy, hogy önnek kell tisztáznia ezeket az elvárásokat. Tudja, hogyha bárki mástól kérdezném meg, az esetben adott a lehetőség, hogy valami olyasmit fogalmaznak meg felém elvárásnak, ami nem szükségszerű, ám a személyes kényelmüket kielégíti - puha, óvatos szavakkal szólal meg, kifejezetten körültekintőbben fogalmazza meg a véleményét, mint ahogy az őbenne megfogalmazódik. Mondhatná azt is, hogy őt könnyű átbaszni, mert újszülöttnek minden trükk új, ám ez valahogy mégsem volna célravezető. Kissé elmosolyodik a szája. Még soha nem kellett biztatni arra, hogy érvényesítse az akaratát mások felett, hogyha úgy találta jónak, hogy van miért érvényesítenie. - Biztosíthatom arról, hogy az akaratom nem kártékony, amíg erre komoly okot nem szolgáltatnak - inkább kellemetlennek jellemezné magát, de már eleget rontott ezen a sajátos állásinterjún ahhoz, hogy visszafogja magát. Kellemetlen a lénye, magasak az elvárásai, amik gyakran túlzóak is a megszokott liberális kötöttségekhez képest. Ám kártékonynak nem jellemezné magát. Kártékony a fíreg, ami a tyúkólat fosztogatja, ő inkább... nos a maga részéről csatarendbe állítaná a tyúkokat és megvasalná a csüdjüket, ha már a hasonlatnál akar maradni. - Ezt a jelenséget ismerem - savanykássá válik a kifejezés az arcán, elolvad a mosoly. A döntés hiánya jellemző volt az életére. És valahogy a sakkszimbolika is, bár eddig a királynő oldalán állt, most a királyéra került. A fekete és a fehér sem ugyanaz többé. A gúnyt finom füllel hallja ki a hangból, rámered a sárkányra. A tekintete alapján egyértelmű lehet, ő nem az a típus, aki valaha is bocsánatot fog kérni bármiért, egészen egyszerűen, mert nincs szüksége mások megbocsátására. Vagyis ez nem ilyen egyszerű. Mi más adhatna neki új életet és lehetőséget, ha nem másokban a megbocsátás megvetett képessége? Fogas kérdés. - A sértődő fél gyengeségét erősítené meg a bocsánatkérés - mert nyilvánvalóan annak, aki megsértődik nincs igaza. Vagyis gyenge. Vagyis változnia kell. Vagyis nem neki kéne bocsánatot kérnie érte. De látott már olyat a világ, ahol kérés és könyörgés fakadt a dzsinn fakó szájáról, holott a saját igazában teljesen bizonyos lehetett. Kényszerítő körülmények jönnek, jöhetnek, és jönni is fognak, amint lehetőséget kapnak rá. Szívesen visszanyelné a véleményét, amivel a sárkány pillantását elnyerte, és nem olyat, ami a kedvére való volna. Kifejezetten nem. Lám és lám, hova vezet az őszinteség, és noha engedélyt kapott rá, sőt, felszólítást, megfordul a fejében, hogy talán fel kéne hagynia vele a saját érdekében. Minden szempontból ki kell cserélnie magából a hibás elemeket, jobb, ha máris elkezdi, kár is azt a véleményt hangoztatni, ami alapján úgysem élhet. Ha a tévedéséről még nem is bizonyosodott meg, önnön be nem illőségéről már igen, számolatlan alkalommal, de egyedül kell boldogulnia, mert aligha lesz bárki is, akiben hajlandóság és akarat van felelősséget vállalni egy ilyen jellemért, mint ő, aki valóban megpróbálna zöld ágra vergődni vele, ha még a diplomácia ősi vérű, mégis kortalan sárkánya, aki megannyi sötétet és veszteséget, pusztulás és szépséget, és vigasztalanságot, reménytelenséget és mégis kialakuló szebb jövőt látott is elhárítja magától ezt a terhet. Önmagától semmilyen lény nem létezik, létre kell jönnie. Vagy sose. Fegyelmezetten és gyorsan titkolja el a lelkesedését, amiből nem lett közös öröm, összeszorítja a száját, az ajkai feszült kifejezéssel hazugságot biccent. Rendben, akkor nem kívánja. Vagyis nem látványosan. A kóstolgató tekintetét is valahogy visszagyűri, rejtély, hogyan csinálja, uralkodásra született, de valami egészen máshol kötött ki. - A saját történetemet? - rándul egyet ültében, merev tekintete vitathatatlanul elkomorodik. Nem számított erre a kérdésre, pedig számíthatott volna és ez zavarja. Talán számított is, ám mégsem volt rá felkészülve. Ez még jobban zavarja, kellemetlenül feszültséget olt a gerincébe, hirtelen a karfára markol, és ugyanolyan gyorsan el is engedi. - Valami történt a memóriámmal, így az életem részleteire nem emlékezem - sajnos ez nem jelenti azt, hogy a részletek ne hagytak volna mély nyomot rajta, benne, a személyiségén és a gondolkodásán. - De ezt tudja. A védelem elég alaposan kifaggatott a legkülönbözőbb módszerekkel, de még azokra a kívülállókra is nehezen emlékszem, akikkel szembesítettek, bár az után, ahogy mondták az élmény hatására kezdtem emlékezni - simává válik a hangja, ledobja az első zavart, és felel, meg sem próbál kibújni a kellemetlen kérdés alól. Alighanem a saját gyengeségét látná benne. - Valamikor a második világháború után kerültem Japánba a hadsereggel - száraz, tényszerű adatok, nem azonosul velük. - A béke megőrzésének érdekében kerültem az úrnőhöz, akinek volt hatalma visszafogni az én erőmet. Folyamatosan a szolgálatában álltam, a védőtárgyam is a birtokában volt. A kívánságait teljesítettem és a vendégeinek kiszolgálásában és védelmében is részt vettem - von némi ironikus párhuzamot az akkori és a mostani munkája között. - Persze, azok egészen másfajta népség voltak, a lények söpredékei, akik mindenre kaphatóak, és olyanok, akik hittek abban, amit az úrnő képviselt - nem nevezi a nevén azt, hogy kívülálló. A számára minden nagyon valóságos, bensőséges volt, minden eleven. - Leginkább hallgatólagosan voltam jelen, a társaság legjava önkényes viselkedésű, következetlen, hirtelen haragú, hóbortból kegyetlen, számító és rátarti lehetett. Aki mégsem ilyen volt, és tévedésből került az úrnő közelébe, azt a jóra való természete lebuktatta. Ugyanígy a kémeket is, az én dolgom volt, hogy kipuhatoljam, hogyan reagálnak az ingerlésemre, és... - pislant. Elakad. És mi? Megvonja a vállát. - A háborúk véget értek Mr. Mora, de a konszolidáció és liberalizáció idejét én továbbra is szükségállapotban töltöttem. Így látom a saját történetemet. Nem is tud valójában lehetetlent kérni, ha kér és utasít - olyan könnyedén mondja, hihető és bízni lehet ebben a szóban.
- Nem hiszem, hogy az elvárások magától értetődőek volnának... - teszem le a csészém tűnődve, majd átmelegedett ujjaimat egymásnak támasztom. - De ha már vannak, akkor tartanunk kell magukat hozzájuk, és ha maga nem ismeri őket, akkor ebben kell segítséget kérnie mástól. Nem mindig a tapasztalat útján való megismerés a célravezető, néha elé kell lépnünk a tetteknek, mielőtt visszavonhatatlan kár történne a tudatlanság miatt. Alkalmazkodjon. Próbálja meg! Érvényesítse az akaratát, de csak akkor, ha az akarata nem kártékony másokra! Ne bántson senkit ok nélkül, de ha van is oka, gondolja meg, elég jó-e ahhoz, hogy kockáztasson. Ügyesnek kell lennie. Sakkjátszmába került, ahol nem maga dönti el, melyik bábu szerepét kapja - mosolyodom el derűsen, hiszen ez így van. Én is csak egy bábú vagyok, ahogy mindnyájan. Irányító kezek nélkül siklunk a táblán, tudván, mikor mit léphetünk, végtelen meccset vívunk a másik oldallal és néha egymással is. Első látásra kaotikus kissé, mint minden nagyszabású rendszer és minden bonyolult játék, de ha Severin nem találja meg a helyét benne, akkor leütik, és másodszor nem biztos, hogy visszatérhet. - A sértődés néha elkerülhetetlen, de van rá megoldás: a bocsánatkérés. A gúny egy igen enyhe és bocsánatos árnyalata lappang a hangomban és mosolyomban, na meg a pillantásomban, amivel egyértelműen tudtára adom a dzsinnek, hogy ezt a módszert meg kell tanulnia alkalmazni, méghozzá mielőbb. Hozzám még nem jutottak el ilyen panaszok, sőt semmiféle panasz, de jobb lenne, ha ez így is maradna. Az ellentétek természetesek, de a civilizált viselkedés és a megfelelő mennyiségű jóérzés szépen kiköszörülheti ezeket a csorbákat. Néha el kell ismerni, ha hibázunk, máskor pedig másnak kell fejet hajtania. Így marad meg a tisztelet és békesség egyensúlya. A többit illetően nem szállok vitába vele. Ha úgy látja, hogy valakinek mindenképp sérülnie kell, az csak a tapasztalataiból és hibás következtetéseiből adódik. Néma pillantással nyugtázom a véleményét, ami kissé nyugtalanít, de egyelőre ennyiben hagyom. Szavakkal nem lehet meggyőzni az ilyen személyiségeket az igazadról, csak ha bebizonyítod, hogy tévednek. Nem hinném, hogy én leszek majd az, aki először rámutat a tévedésére, és csak remélni tudom, hogy olyasvalaki teszi majd meg, akit Severin előbb-utóbb megtanul tisztelni, és nem akar majd minden áron birokra kelni vele, akár burkolt viselkedéssel, akár egyenesen a nyakra vetődve. Az szinte biztos, hogy nem Hesita lesz ez a személy. A lány néhány másodperc, amit az előbb a köreinkben töltött, egyértelművé tette számomra, hogy a dzsinn és az elementál talán dinamikus csapatmunkára lesznek később képesek, de a lendületes, ingaszerű ki-kilengések kettejük közt épp ugyanúgy vezethetnek majd nagyobb összetűzésekhez is. Severinnek olyasvalakire lenne szüksége, aki az igényeihez méltón állandó jelleggel emlékezteti a helyére, miközben hagyja kibontakozni. Létezik ilyen élőlény egyáltalán? Aprót rándul az arcom, mikor talán először a beszélgetés során lelkesedést és érdeklődést vélek felfedezni rajta, csak épp nem a legmegfelelőbb téma felmerülésekor. - Valószínűleg lesz, de jobb lenne elkerülni. Ne kívánjon ilyet - vonom fel kissé a szemöldököm. Harcos dzsinn, szomjazik a konfliktusra, a hódításra, nyilvánvalóan szívesen látná, ha az őt éltető erővel ellátó helyzetek ütnék fel a fejüket a környezetében, de ezt nem engedhetem meg. Nem csak miatta, hanem az egész hely miatt. Sem táplálni nem akarom őt és a hatalmát, sem okot adni arra, hogy feszültnek nevezhessék a helyi légkört. Severin dolga ezeknek a feszültségeknek a megelőzése lesz, nem kihasználása. Ezt neki is meg kell értenie, és ami még fontosabb: el is kell fogadnia. Enélkül nem dolgozhat itt, vagy legalábbis nem ebben a pozícióban. - Mondja el, hogy maga mit tud! Érdekel, hogyan látja a saját történetét - vallom be körítés nélkül, mert nála az amúgy sem lenne célravezető, ennyit most már határozottan kijelenthetek. - Ha tudom, mit várhatok el, akkor nem fogom lehetetlen helyzet elé állítani, ezt megígérhetem, és az utasítások meg az elvárások megfogalmazása is könnyebb lesz. Hangom magabiztosan csenghet, talán túl magabiztosan is, elvégre honnan is tudhatnám, mi számára a lehetetlen, és mi nem az? De hiszem, hogy a nyolc évszázadnyi tapasztalat nem válik semmivé csak azért, mert egy rendhagyóbb esettel nézek farkasszemet. A kihívás nem rémiszt meg, egy különös alkalom, egy kivétel még nem fog elbizonytalanítani. Mind a ketten olyan helyzetben vagyunk, amikor a másik taníthat valami újat, lehet, hogy kemény kézzel, lehet, hogy érthetetlennek tűnő nyelven, de bízom benne, hogy a tapsztalataim és a korom támogatnak a megértésben, őt pedig esze és élményei fogják segíteni ebben. Ha az, hogy valaha kívülálló volt, és egy szörnyű boszorkányt szolgált, megbélyegezte a szándékait és a lelkét is, ki fog derülni, és abban az esetben nem fogok megértést tanúsítani, bármilyen kevés szerepe volt is a végkifejletben. Nem ő a hibás talán, de része lett a hibának, és nem őt büntetem az elutasítással, azaz nem teljesen, de akkor sem lehetek vele elnéző. Nem fogja megzavarni a lelki békém, ha el kell küldenem, de mint a harmadik kör tagja, azt sem tehetem meg, hogy nem adok lehetőséget számára bebizonyítani, hogy készen áll a változásra. Bármilyen nehezemre esik is.
Kezdőlap 
