Tárgy: délkeleti szárny, földszint Szer. 21 Okt. 2015 - 19:19
First topic message reminder :
A szárny valójában egy önálló épület, közel a kastélyhoz. Három alacsony emeletből és egy padlástérből áll. Visszafogott, szerény, legalábbis a kastélyhoz képest, ám meglehetősen otthonos és meglepően tágas, így a személyzet kényelmesen elfér benne. Fekvése és elhelyezkedése miatt bőven érné napfény, de a környékbéli fáknak köszönhetően sokszor árnyék játszik a falain.
A bejárati ajtón belépve azonnal egy nagy társalgó. A helyiség mintha nem tudná eldönteni, hogy valójában tágas nappali vagy szűkös bejárati csarnok, de az biztos, hogy akár vendégeket is lehet itt fogadni, elvégre bőven van hozzá hely. Elválasztva tőle beljebb egy nagy konyha vár bennünket, aminek egyetlen célja, hogy a személyzet főzhessen saját magára is, amikor a kastélyban nincsenek vendégek. Az épületnek mindössze egy bejárata van, ami mellett jobbra egyből egy rövid lépcső található. Ez felvezet az első emeleti szobákhoz.
A hozzászólást Vyvegar összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. 22 Okt. 2015 - 9:56-kor.
A dzsinn olyan élethelyzetekben szocializálódott, ami elvágja a valódi, szociális, liberális, barátságos úton fejlődött társaitól. Ezeknek is megvannak a maguk nehézségei az életben, a tragédiáikat és nyomorukat azonban általában olyan személyek okozzák, akiket úgy neveltek, mint Severint. Akiket olyanná formált az élet, hogy a legtermészetesebb út benne a másoknak ártás útja legyen, mert olyan képet festettek előttük, amin nekik is mindenki csak ártani akart. Ártani, és felhasználni. Ez egy természetes gesztussá válik, amiből sokkal nehezebb kilépni, mint bármilyen más tanult rossz szokásból, mert ez nem csak egy szokás, ez egy élet-által leigazolt valóság-forma. A kártyapakliban a feketék sora éppen egyenlő a pirosakkal. Kétségei támadhatnak a fekete lapnak a saját identitásában, hogyha bekerül a pirosak közé, és nem a vérpadon, hanem sokkal többet, lehetetlent kívánnak tőle. Vetkőzze le a színét. Mintha képes volna erre akár egyetlen piros is! Nem csoda, ha szívesebben látná sötétebbnek azt a pirosat. Ha hasonlítana ez a világ arra, amit megtapasztalt. Hiszen józanul felmérve nem lehet olyan nagy a különbség, mert a hatékonyság gyakran csak egyféle úton jár. Bele fog törődni abba, hogy ebben téved, ahogy nagyon sok minden másban is, de még próbálkozik. Még annak láttatja Vyvegart, ami valóban, a pirosak világának diplomatikus, jóságos, visszafogott maszkja mögött. A sárkány az úr a háznál, és ő pedig nem az. Otthonosan érzi itt magát. Kétség kívül. De ehhez az otthonos érzéshez szükséges, hogy pontosan tudja, hányadán álljon azzal, akinek a léte, az ittléte és a jóléte, amit jelenleg tapasztal kiszolgáltatott. Feszültté teszi mindannak az ellentmondása, amit tapasztal. A sárkány nem akar élni a hatalmával, mert az itteni normál szerint visszaélés volna, ami pedig nem szerves része a természetének. Ezzel inkább Vyvegar tűnik ellenkezőnek és lázadozónak, és neki, bármilyen fájdalom, semmilyen eszköze nincs, hogy a "helyes" viselkedésre kényszerítse. Túl sok mindent kell átgondolnia és átértékelnie, ha az ilyen szabályozók nem volnának, nem venné rá a fáradtságot és az időt, és valószínűleg hamarosan levadásznák, ahogy az ilyeneknek kijár. De ennél azért egy kicsit okosabb. Élni akar, bár nemigen látszik rajta, hogy bármiféle örömét lelné benne, inkább önzőn dédelgeti bizonytalan körvonalú terveit a jövőre. - Biztos vannak bizonyos elvárások, amik mindenkinek magától értetődőek, míg én, magamtól csak nehezen fogok tudni rájönni. Nemigen tudom, hogy kitől kérhetnék ebben segít, eleddig a többiek reakcióiból tapasztaltam meg, hogy mi az, amit nehezen tudnak... hm... értelmezni - finomítja a mondanivalóját, hiszen ő igyekszik- de ez a módszer kifejezetten körülményes, és sértődésekhez vezetett - bár bűntudatot nem érez, ellenhatékonynak tartja a dolgot. Nem tiltakozik, noha elvárható volna valakitől, ami ilyen ádázul mered minden neki nem tetsző körülményre, a segítség szükségessége már tudatosult benne, noha ő maga soha nem kezdeményezte volna, hogy erről beszéljenek. - Ha az én önérzetem nem csorbul, a vendégeké fog, ha az enyém csorbul az övék nem. Ne kívánjon lehetetlent, valamelyiknek csorbulnia kell - és ez alighanem ő lesz, de hozzászokott már a fájdalmas és kínzó változásokhoz, mind testben mind lélekben, ettől a szeme se rebbenne. Ellenben aprót pislant, töredéknyi zavara a szemhéján feszül meg, húz egyet a szája sarkán, kelletlen, de elfojtott fintorként. Ő se tud sokat magáról. Nem eleget ahhoz, hogy megbízható referenciával hízelegjen a sárkánynak, és saját magának. - Ezt megértettem - finoman bólint a nyomatékosításra, messze természetesebb gesztus ez, mint a legtöbb. Vyvegar határozott akaratot fejez ki, ez sokkal kifejezőbb a dzsinn számára, mint bármilyen egyszerű, vagy éppen szép kérés. Ha csak teheti, arra törekszik majd, hogy megtartsa. Jobbára nem a képességek, hanem a kedv hiánya teszi amúgy is nehezen irányíthatóvá a faját. Csodás önfejűség. Újra a csészéjébe kortyol, a szemét Vyvegaron és Hesitán tartja. Úgy tanulmányozza a rövid közjátékot, mintha a saját szórakozására szervezte volna, pedig semmi különös vagy szokatlan nem történik, minden az újdonság erejével kelti fel a kíváncsiságát. Túlzás volna a fejlődésnek elkönyvelni, büszke az erőszakos, erőteljes természetére, soha nem volt hajlandó szégyenkezni miatta. Ebben teljesen biztos. Ahogyan abban is, hogy noha nem egészen éri fel ésszel, valami nagyon súlyos jelentőséget tulajdonít Vyvegar közbeejtésének. "Ennyi energiát fektet bele." Félrehajtja a fejét, faggat a pillantása, néma erőszakossággal, akarnoksággal. Mennyit? Hogyan? Milyen módon? Ez vajon azt jelenti, hogy valószínűsíthető a maradása, vagy csak egy eltévedt gondolat? A tenyerét a csésze alá csúsztatja, a meleg porcelánt forró kezének félgömbjébe ültetve az arca elé húzza, a száját így eltakarja, egész lényét mintha összehúzná. Ha képes a lélek lekuporodni, az övé éppen ezt teszi. A szavak hatása alá kerül, a figyelme megnyílik, néhány óvatosságból emelt fal alapkövei meginognak, mert Vyvegar valami olyasmit mond, amit talán maga is mondana hasonló helyzetben. Mintha ettől már nem tátongana közöttük hétmérföldes szakadék, és akármilyennek látszik is a dzsinn, neki is szüksége van arra, hogy hozzá hasonlók, a motivációt értők társaságában legyen. Hogy feloldódjon. - Remélem lesz alkalmam látni, hogy tényleg nem, áll távol öntől - addig is, elhiszi, hogy nem. Ó egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki fenyegetésnek vette volna a szavakat, mi több, talán éppen ezért tetszenek neki annyira, mert fenyegető élük is lehetne, ám... valójában nincs oka félni a fenyegetéstől, így akár tetszhet is neki, amit hall. Bizarr helyet és alkalmat választ arra, hogy tetsszen neki valami, de az a fontos, hogy végül választott, nem? Mindig sokkal könnyebb úgy elindulni, hogy van már valami, amire számíthat a másiktól. Pozitív és negatív visszajelzés is egyszerre. Leteszi a csészét, úgyis kiitta, a forróságától zsibonganak a nyelvében az érzékelők, az idegek, a szájpadlásán keresztül az agyáig ömlik a keserűsége az italnak. - Mit vár el tőlem ezeken túl? Hogyan mutathatnám meg a legjobban, hogy alkalmas vagyok a kastély személyzeti feladatait ellátni?
Nem vagyok kifejezetten fiatal. Még saját fajom és világunk szemével nézve sem, de mindig igyekszem lépést tartani azzal, ami körülvesz, hogy ha fiatalnak nem is, de odaillőnek érezhessem magam, és ez az esetek nagy részében sikerül is. Némi kis sajnálattal, pontosabban szánalommal veszem észre és fogom fel, hogy Severin azonban nem tartozik az olyan alkalmazkodóképes egyének közé, mint én, hiába a zsenge kora. Erről talán nem tehet, talán igen, és elhiszem, hogy harcos természete miatt nem is sűrűn érzi igényét a környezetébe való beolvadásra, de ugyanakkor érezni rajta a kitaszítottságból származó feszültséget is. Hiszen még el is mondja. Kétségek saját magunkkal szemben, ennél rosszabb dolog kevés lehet, de ezt nem tapasztalatból mondom, mert én ilyesmit még nemigen éltem át. Szerencsés vagyok, vagy csak más fából faragtak, nem tudom. Számomra könnyebb elfogadni a változást, mint küzdeni ellene, mert a változás az élet része. Ahogy, természetesen, a küzdelem is, de a dzsinn harcmodora és az enyém, ebben biztos vagyok, nagyon is különbözik, akárcsak motivációink ebben a kérdésben. De a változatosság, azt mondják, gyönyörködtet, és az ellentétek meg vonzzák egymást. Csupa olyan szólás és bölcselet, amit néha úgy érzek, teljesen inkompetens emberek fogalmaztak meg, a többi pedig csak elterjesztette, mert jól hangzik. Pedig van bennük igazság, csak nehezemre esik ezt elismerni. A jelen helyzetben is van - lenne - élvezet, ha nem érezném felelősnek magam a dzsinn rövidtávú sorsáért. Nem mintha sajnálnám, ha most nemet kellene mondanom neki, és felszólítani, hogy keressen másik munkát, mert ide nem való, de még nem mondhatom ki anélkül, hogy igaznak érezzem. Pedig valószínűleg elfogadná a döntésem, bármivel indokolnám is meg, de nem akarom kihasználni. Felesleges ellenlábassá tenni valakit, aki akár a barátod is lehetne, vagy legalább valak, aki nem akar majd hátbaszúrni. Lehet, hogy a dzsinn esetében elég kivennem a kezéből a kést, de lehet, hogy csak a keze levágásával érhetem el a szimbolikus biztonságot. És ha még úgy sem érzem azt, hogy minden rendben, nos, akkor elválnak útjaink. Figyelem a tartását, ahogy ül, éles vonású arcán az izmokat, a rezdüléseket, ami kölcsönös. Van azonban egy nagy különbség kettőnk közt, amit a vak is láthatna, ha betoppanna közénk, és amit nem könnyű megfogalmazni. Nem viselkedem rátartian vele, erre ügyelek, és ő sem alázkodik meg. A testhelyzetünk, a hangunk és a kifejezésmódunk mégis, minden igyekezetem ellenére, hogy csökkentsem kettőnk közt a különbséget, azonnal megmondja, mi a helyzet. Hiába az ő lakrésze ez, hiába mutattam ki a tiszteletemet, hiába a könnyed hangnem, ő az, aki ragaszkodik ahhoz, hogy a szerepében maradjon. Engedelmeskedni akar. Nem, nem is engedelmeskedni, inkább az engedelmesség látszatát akarja kelteni, parancsot kapni; feszülten várja az utasítást, kifigyeli a szavaimból a kritikát, és mégis, mintha csak azért tenné, hogy lázadhasson ellene, csendben, a maga módján. Érdekes, nyugtalanító fiú. Másrészről pedig ott vagyok én, aki nyugodtan ül a helyén, kényelmesen, mintha én látnám vendégül őt. Persze ez részben igaz, de ennek a beszélgetésnek az is a lényege lenne többek közt, hogy megértessem vele, hogy ha hagyja, akkor ez lesz a második otthona. Sőt, akár az első is lehet, ha nincs máshol senki és semmi, ami várná. Ő mégis makacsul ragaszkodik hozzá, hogy éreztesse velem: én vagyok a főnök. Ritkán találkozom ilyen magatartással, különösen manapság, amikor mindenki a másik nyakára hág, hogy elérje a csúcsot, ahonnan viszont rendre lezuhannak. Hogy valaki egy ilyen pozícióhoz ragaszkodjon, mint Severiné, nem túl gyakori eset. Bólintok, mikor előzékenyen hangot ad arról, milyen készséggel tanul. - Jó. Én csak annyit szeretnék, hogy tartsa a tempót, ne velem, hanem a helyzettel. Erre nincs recept vagy időbeosztás, csak maga tudja, milyen gyorsan képes alkalmazkodni. Nem sürgeti senki, de gondolom maga sem szeretné, hogy mégis szóvá tegyék az elmaradottságát. Esetleg kérjen segítséget, ha szükségét érzi. Nincs abban semmi szégyen - teszem hozzá nyomatékosan, mielőtt esetleg konokul felvetné a fejét, mint egy öszvércsikó. El tudom képzelni róla, hogy talán nem fűlik hozzá a foga, hogy máshoz forduljon, de meg kell tanulnia. Az antiszociális magatartás itt nem vezet majd sehová. - Hogy csorbul a maga önérzete, amiért esetleg úgy kell viselkednie, amit nem szokott meg, vagy a vendégeké, amiért ők nincsenek tisztában azzal, hogy nem ellenük szól a nem megfelelő viselkedés. Elsősorban ezt értem negatív következmény alatt. Másodsorban viszont... - és itt egy kicsit feljebb ülök. - Nem sok mindent tudok magáról, a múltjának is csak egy szeletét ismerem, és nem szokásom töredékek alapján ítélkezni. De amit hallottam, azok után úgy érzem, talán nyomatékosítanom kell, hogy a védelem jelen esetben csak a legvégső esetben lehet fizikai jellegű. Ha egyáltalán valaha is szükség lenne rá. Másképp kell megoldani a problémákat, habár dzsinnként nem hiszem, hogy ez gondot okozna magának. A faj híres csavaros eszéről és ügyesen forgatják a szavakat. Amilyen könnyen meg tudnak bántani vagy meg tudnak sérteni mást, ugyanúgy a vitákat is könnyedén lecsillapíthatnák, ha akarnák vagy hajlandóak lennének rá. És én szeretném, ha Severin hajlandó lenne rá. A kávé megérkeztével semmit sem változik a hangulat, habár az elementál lány színes kis sugárként nyilall a térbe. Valóban látszik rajta a lelkesedés, amit kedves mosollyal és egy őszinte "köszönömmel" viszonzok. Szívesen elbeszélgetnék vele is, de úgy látom, ő kevesebb eligazítást igényel, így hagyom, hogy visszasiessen a konyhába. A kávé finom, fölötte figyelmesen hallgatom, ahogy Severin beszél. Egészen furcsán áll a kezében a kávés csésze, mintha ezt is csak azért inná, hogy megmutassa, mennyire különc, de engem nem zavar. Lehet, hogy csak túl sokat képzelek a helyzetbe egyébként is, nem vagyok mindentudó, de bár az lennék... Nem tudom, könnyű-e neki ilyesmit kimondani, vagy ezt már fejlődésnek könyveljem el. Valaki mástól valószínűleg az utóbbiról lenne szó. Nem sokan szeretjük elárulni, ha erőszakos viselkedés lappang jellemünk mélyén, ő mégis elég könnyedén megosztja ezt velem. Mivel nem tudom, hogy őszinteség vagy a kekeckedés miatt teszi, ezért csak annyit tehetek, hogy én is őszintén és nyíltan válaszolok, feltételezve, hogy ő is így tett. - Azt helyesen teszi, a létrehozása ugyanis az én dolgom. Ha pedig nem rúgja fel, azért hálás leszek. Senki sem szeret csalódni a munkaerőben, mikor ennyi energiát fektet bele. Kissé talán nyersen, vagy egyenesen tapintatlanul hangzik, de az igazat mondtam. Severinnek fogalma sem lehet róla, mekkora áldozatokkal jár, és milyen sok erőt felemészt, hogy az ember vagy sárkány bizalomra méltó személyt találjon, ráadásul ilyen ügyben. Ha csak magamnak akarnám a kastélyt, nem is kellene személyzet, nekem is van kezem és lábam, nem halnék éhen és be tudom vetni az ágyam. De a kastélyba igenis jönnek majd mások is. Ez egy csendes hely lesz, ahol szívesen fogadok majd vendégeket, és ahol biztonságban akarom tudni őket akkor is, ha én épp nem vagyok itt. - De elismerem, hogy az erőszak néha szükséges, ahogy a kritika is, néhányan mégsem képesek magukat rávenni egyik használatára sem. És bármit gondol is, egyik sem áll távol tőlem sem. Remélem, nem fenyegetésnek veszi, mert csak tényközlés volt. Ha olyan sokat hallott már a módszereimről, hallania kellett arról is, amikor nem maradt tiszta a kezem, vagy szóváltásba keverdtem olyanokkal, akikkel sokan nem mertek volna vitába szállni.
Ha valaha is érdekelhették volna a tudományok, az élete valószínűleg megfosztotta ennek a lehetőségétől. A kifinomult kíváncsisághoz több kell, mint amennyivel Severin rendelkezik, és noha végtelen idő áll a rendelkezésére, a gyökerektől elszakadni nagyon nehéz, főleg, hogyha nem ismeri fel magában az igényt sem erre. A sokoldalúsága még nem terjed ki erre, de hiszen olyan fiatal még, nyolcadannyi idős sincs, mint a diplomácia jeles sárkánya, noha élénken élt, és sokat tapasztalt, ezek a tapasztalatai nem a béke, a harmónia és a rend tapasztalatai, ez minden vonásán, gesztusán, a kiállásán és a szavain is meglátszik. Hasznos lehet, de egy időzített bomba, mint mind azok, akik nem tudják, hogy miben higgyenek állhatatosan mert amit eladdig elismertek szentnek igazából romlott és férges gyümölcs. Most is, mint mindig a túlélésre játszik. A koncentráció kiüt rajta, ám más szabályokhoz szokott, más körülményekhez, és másféle jellemekhez. Őt magát is bosszantja a saját képtelensége, ahol belepasszol az elvárásokba, és ahol kilóg belőle. Önnön gyámoltalansága a legdühítőbb dolog, amit valaha is tapasztalt, Vyvegar elnéző szavaiban egy diplomata hamisságát látja, és mögött komor igazságot feltételez. Nem kell annak lennie, mert nem alkalmas. Túlságosan paranoid a hozzáállása, eltemeti magában ezt a kérdést, mielőtt kihathatna a véleményére, és megpecsételné a sorsát valóban, alapszabály, hogy csak arra szabad reagálnia, amit valóban megtapasztal, és nem arra, amit feltételez, hogy adott körülmény. Nem akar az lenni, akit nem engednek be az erdőbe, és ezt a döntést hirtelen haragjában futótűzzel torolja meg, vagy valami más ocsmánysággal, noha rá vallana, és mindarra, amiről magára ismer. "Maga teljesen reménytelen" - mintha neheztelő volna a pillantása, ingerültség keveredik benne a rosszallással, ám végül leül. A kényelem kétes, baljós fegyver, avatott kezekben, eszébe se jutna elkényelmesedni egy felettes mellett, ám úgy fest, Vyvegart másféle tőről metszették. Nem határozatlanságból passzolt vissza, hanem nagyon is határozott akaratból. Mintha csak biztatná a sárkányt, hogy kóstoljon bele, milyen a szavak adta hatalom a másik felett, ám ő elég nyilvánvalóan eltolta maga elől ezt a lehetőséget. Legalábbis egyelőre. - Magam is így gondolom - siet a válasszal, mielőtt a sárkány folytatná. A biztonság kedvéért előre biztosítja, hogy nincs olyan, amivel ne tudna megbirkózni. Ezzel jobb, ha mindketten tisztában vannak már az elején, mert ez egy messzire nyújtózó gondolat. Harcos típus, ám rég levetkőzte már a fajának háborús hőseinek gőgjét és önzőségét, halandó problémák felett is éppoly laktató a győzelem, a kívánt vagy csak megélt, mint azoké. Hideg, mi több, fagyos mosoly ömlik el az arcán, megrontja a kiállását. Öregnek tűnik tőle, ahogy a szájhúzás ráncot vet a képén, korosnak és kifejezetten gonosznak, mert a szemeiben nem csillog egyetlen nevetés öröme sem, csak valami rátartiság. - Olyan gyorsan tanulok, amilyen gyorsan csak megkívánja - mélyebb a hangjának kicsengése, pontszerűbb a vég, szertartásos a forma, és valami izzás, valami rideg vágyakozás a szóban "kívánja". Sötét bizonyosság, és mindörökkön való elköteleződés, a lényének teljessége az, ami igazán csak egy kívánság teljesítésében mutatkozhat meg, és bár nem olyan válogatós, mint a fajtársai, túlzás volna azt állítani, hogy nem szab feltételeket a kívánóinak, ám Vyvegar ezeken a próbákon nem bukna el, még akkor sem, hogyha láthatóan nem minden viselkedését, gesztusát és tettét tudja magában elrendezni a fiatal dzsinn. - Mit ért negatív következmények alatt? - az ujjait összetámasztja az ölében. A mindentudás szimbóluma ez, ami esetében némi zárkózottságot is kifejez. Magába zár néhány szót, de nem öncélúan, hanem mert a konyhába vezető ajtó nyílik, és Hesita érkezik a kávéval. Friss, forró aroma, pörkölés és hozzáértés, erős, telt kávéillat árad szét idebent, ahogy a lány a tálcával ügyesen egyensúlyozva kilépked. Még kötényt is kötött, amihez általában túl ügyesnek tartja magát, de hát a főnök előtt mégiscsak úgy illik megjelenni, ahogy a lámpaláz megköveteli-profiként. - Parancsoljanak, a kávé - helyezi le szinte csilingelő mosollyal a tálcát az asztalra, két csésze, kitöltve a forró ital, tiszta kanál, alátét, kancsókában tejszín, tartóban cukor, másik kancsóban tej, kis doboz tejpor, kinek mi az ízlése, sose tudhatja az ember. Ahogy úri helyeken szokás, egy kisüveges ásványvizet is tett a tálcára, csak egyet, mert Severinről már tudja, hogy nem issza. - Egészségükre - visszafogja a rajongást a pillantásából, főleg, miután összeakad a tekintete Severinnel, annak nyugtalanító fényű szemében még sose látott ilyen kissé beteges örömöt, nem is tudja értelmezni, visszavonul, mielőtt zavarhatna. Tűzről pattant, de a fellegeken jár. - Joggal kételkedik bennem - elcsendesedik a lénye, kihűl a kívánság iránti szenvedély, kijózanodik az első korty erős, keserű feketétől. Nem tesz bele semmit, mert fogalma sincs arról, hogy szereti-e bármelyiket, nem emlékszik rá, hogy miként inná a kávét. Ha egyáltalán itta valaha, de gyorsan megtanulta, hogy szokás kávézni, mert aki nem kávézik, az idegen és furcsa. Abból pedig nem szorul behozatalra. - Ám, noha ellentmondásnak hangozhat, akármikor készen állok arra, hogy részt vegyek egy konfliktusban, és... nos leginkább erőszakos módszerekkel teszem ezt- teszi hozzá kissé habozva, ám Vyvegar bizonyára hallott már a korábbi ügyeiről, nem szépít, hogyha eltitkolja - nem én vagyok az, aki felrúgja a békét és a nyugalmat. Kritizálom, igen, de nincsenek olyan ambícióim, hogy összeomoljon az, ami van. Egy másfajta békében hiszek, egy félelem alapú, nyugtalan békében, de nem akarom létrehozni azt. - de ahogy ahhoz alkalmazkodott... vagy máris túl sokat mondott? Kelletlenül összehunyorítja a szemeit, gyűlöletes a számára ez a bizonytalanság.
Mindig is a Diplomácia volt a kasztom, nyolcszáz éve az a dolgom, hogy kifejezésre juttassam az elvárásokat, betartassam a törvényeket és jelen legyek akkor is, mikor íródnak. Nem ismerek mást, és nem is érzem úgy, hogy hiányos volna a tudásom. Hamar megtaláltam a helyem a világban, ezzel pedig az járt, hogy hivatásom is lett. Persze ezzel nem mindenki van így, sokan váltanak kasztot és kört, mire megtalálják, mi az, amiben jók. Vannak alapvető dolgok, amik egy-egy kör és kaszt tagjait többnyire jellemeznek, és ha valaki ezeket felismeri magában, meggyorsíthatja a révbe érést. A Védelemben elég nehézkesen tudna például helytállni valaki, akinek nincs határozott fellépése bizonyos helyzetekben, Severin ilyen szempontból remekül passzol oda, még ha csak próbaidőn van is. Nem látok a fejébe, így a tudományok és a kutatások nem tudom, mennyire állnak közel hozzá, de viselkedésében egyértelműen a Védelem legkérlelhetetlenebb harcosainak és vaádszainak mintáit vélem felfedezni. Akárcsak eddig tapasztalataim többsége vele kapcsolatban, ez is kettős érzéssel tölt el. Hiszen ez a cél, egy erős és kemény illetőt tudni a kastély védelmének első vonalában, de hogy ez éppen egy volt kívülálló, aki korlátok nélkül túl szabadnak érzi magát, nos... Lehet, hogy ez az egyetlen tulajdonsága elég lesz ahhoz, hogy végül mennie kelljen. Találnunk kell hát valamit, ami megerősítheti a bizalmat. Mert igenis készen állok, hogy megbízzam benne, de nem feltétel nélkül. Túl sok forog most kockán ahhoz. - Igen, azzal tisztában vagyok. Nem sértésnek szánom, és kétlem, hogy annak venné, de ez valóban egyértelmű. Nem Severin az, akit bármelyik jobb érzésű diplomata maga mellé venne, és vállalná érte a felelősséget. Ezért aztán hozzáteszem: - De nem is kell annak lennie. Ezek után kissé talán elragadtatom magam, és belemegyek a nagyon visszafogott, nagyon civilizált, de érezhetően egymásnak feszülő vélemények vitájába. Legtöbben azt gondolják rólam, hogy soha nem veszítem el a fejem, de Astaroth és még néhányan tudják, hogy nem vagyok annyira halvérű, mint amilyennek tűnök. Severin viszont még nem. A tisztelet, az udvariasság és a kellemes hangnem nem jelenti azt, hogy nincs véleményem vagy hogy hagyom mások maga alá gyűrni magam. Épp ellenkezőleg. A honani erdőkben is gyakran félreismertek. Óriási termetem először mindenkiben óvatosságot és félelmet keltett, de amikor rájöttek, hogy nem vagyok veszélyes, sokan kikezdték a nyugalmam. Mondanom sem kell, hogy alapos leckét kaptak az ilyenek abból, hogy nem minden a látszat. A hatalmat elrejteni mások elől nem gyávaság, hanem tapintat kérdése, és annál nagyobb a megaláztatás, amikor mégis előveszik. De persze aki ezt kiprovokálja, meg is érdemli, hogy megszégyenüljön. Az értelmes tanul belőle, az ostobát pedig nem sajnálom, ha újra és újra meg kell leckéztetnem. Nem igazán merek konkrét dolgokra számítani Severintől, mert észrevettem, hogy néha úgy viselkedik, ahogy az ember elvárná tőle, máskor viszont épp az ellenkezőjét teszi. Kiszámíthatatlan, de lehet, hogy csak nekem, és alehet, hogy még csak most. Ez zavaró, ugyanakkor érdekes feladat is számomra. Azokra az esetekre emlékeztet, amikor régen pár perc alatt kellett eldöntenem, kit engedek be az erdeinkbe és kit nem. Jól és gyorsan kellett határozni, diplomácia probléma is adódhatott belőle, ha valakitől megtagadtam a belépés jogát egy olyan területre, ami földöntúli képességekkel rendelkezett gyógyítás terén, és még sokkal nagyobb bajok származhattak abból, ha a nem megfelelő személy mégis beszabadult közénk. De a döntésünkhöz ragaszkodnunk kell, bármi legyen is az. Visszadobja a labdát, ezzel ismét meglep egy kicsit, de tényleg csak egy kicsit. Ennél határozottabbnak hittem, viszont továbbra is fenntartja a távolságtartó és dacos magatartást. Legyen. - Ahogy kényelmesebb - válaszolom kissé nemtörődöm hangon. Megmondtam, hogy nem a szolgám, és nem is a fiam, hogy megmondjam neki, mikor hova üljön le, ez most nem egy hivatalos találkozó egyébként sem, csak egy beszélgetés. Nem reagálok semmit arra, hogy végül leül, egyetlen mozdulatom sem árulkodik arról, hogy bármit is gondolnék most, se megrovás, se elégedettség nem látszik rajtam. Ha leült, hát leült. További mondandóját azonban figyelmesen hallgatom, és lassan elmosolyodom, nem sértőn vagy gúnnyal, inkább megértően. Az "élhetetenek" és "túl békések" résznél önkéntelenül is felmorran bennem az a részem, ami az egész életét tette fel arra, hogy a béke fennmaradjon, de nem teszem ezt szóvá. Most nem. - Na igen, ha nem is diplomata, kénytelen lesz néhány dolgot mégis megtanulni, amivel eddig nem sok dolga lehetett, ezt elismerem, de semmi olyat, amivel ne tudna megbirkózni. Nem, ez nem bátorító, hitegető vigasztalás, hanem tények. Még a legostobább lény is képes lenne megtanulni, mikor és kivel hogyan vagy hogyan ne beszéljen. Nem az etikettről van most itt szó, hanem az alapvető kommunikációról. - Az értékrend kialakul majd, emiatt nem is aggódom. Inkább az érdekelne, hogy mennyire gyorsan képes ezeket megtanulni és alkalmazkodni hozzájuk mindenféle negatív következmények nélkül. Szeretnék hinni benne, hogy menni fog, de nyilvánvalóan tudja, hogy bizonyos körülmények kétségessé teszik. Gondolja, hogy menni fog? Olyasmit csinálni, aminek a célja éppen a béke és az álmosító nyugalom fenntartása? Az utolsó mondattöredékbe akaratlanul is csepegtettem némi szarkazmust, tudván, hogy a harcos dzsinnek lételeme a konfliktus. Ki kell derülnie, mennyit ural Severinből a harc iránti vágy, és mennyit a civilizált önuralom. Emellett pedig, még ha nem is rendelkezik még a megfelelő higgadtsággal és önkontrollal, tudnom kell, mi az ára, hogy megerőltesse magát, és fejlődjön.
A szabadság őrülete magába foglalja a végzetességet. A dzsinn már megkóstolta azt, és rossz vége lett, a feje után járva nem talált mást maga körül, mint falakat. Régen volt, milyen régen, és már alig emlékszik rá. Kell a póráz. Kell a korlát. Kell a tudás, hogy hol vannak az ember körül azok, akik számítanak, akiket nem öklelhet fel. Akármi is súg azonban az ő fülében, azt mondhatja, hogy nincsenek barátok. Ellenségek vannak, felettesek és alattasok, ahogy egy csiszolt elme mondta volt, körülmények, kívánatosak és nem kívántak, a változás kikerülhetetlen. Szabadabb az új gazdája alatt és kötöttebb is. Éppen a szabadsága miatt kötött, mert olyasmire készteti ez a tünékeny, csalfa tünemény, amit korábban nem engedhetett meg magában. Kényszeríti rá, mert ez a normális egy olyan világban, ahol a cselédek az önérzetes beosztott névre hallgatnak, és a véleményük számít. Új, idegen súly a vállain. Ő valóban nem engedné ezt meg maga alatt és körül, és ebből nem csak súrlódásai fakadnak, de szabályosan belemar a környezetébe levőkbe. Már akibe mer ugye. Vannak, akik tiszteletet követelnek, és erejük van azt kivívni, és vannak a sárkányhoz hasonlók, akik passzív méltóságukkal késztetik óvatosságra. Nem. Hozzá hasonlót még soha nem tapasztalt, és talán éppen ez inti óvatosságra. Ha rangban alatta lenne, ez a provokáló természet kifejezetten kegyetlen úrrá tenné. - A diplomácia mesterfogása nem durvává tenni az igazságot. Én nem vagyok diplomata - van némi kihívás a hangjában újra, és a szemének határozott pillantásában. Minden, amit mond, igaz. Ám tudja, persze, hogy tudja, hogy finoman is csomagolható a keserű pirula, és az őszinteség nem kell, hogy mindig fájdalommal járjon. Egy másik világban, mint ahol ő létezik elismeri ezeket a dolgokat, ám... nincs ám. Kissé meghajtja a fejét. Majd megtanulja. Igen. Ám a legegyszerűbb út mégis az, hogyha nem őszinte. Ezt már megtanulta, de jó dzsinn holtig tanul, általában nem a saját haláláig. A harcikutya hasonlat tökéletesen áll, amennyiben a harcikutyákat el tudjuk képzelni zakóban, fogcsikordítva mosolyogva kényszerű udvariasság rabláncai között. Élettel arcára mintha maszkot húzna a meglepetés. Egyáltalán nem természetes látvány, a szemei nagyobbra nyílnak, a homlokán a szemöldöke felett nyűgös ránc képződik, a szája széle megfeszül. Vyvegar válasza meglepi, felkészületlenségében pedig olyan ösztönös válasz ül a nyelvére, amit nem engedhet meg magána a belső szabályozói szerint. Túl hosszú pillanatig tétovázik ahhoz, hogy véletlennek tűnjön. - Meglehet - szabja szűkösre a válaszát. Meghátrál ebből a kérdéskörből, nem gyávaságból, pusztán óvatosságból, noha kékes szemeiben bosszús-elismerős fény jelzi, hogy nehezen mond le a vitakörről, és a benne remélhető győzelemérzésről. Érzi, hogy ebben a kérdésben nem tudhat eleget a hierarchia megannyi arcát ismerő sárkánnyal szemben. - Ez természetes - bólint határozottan. Az alkalmazkodás a túlélés eszköze, a megváltozott feltételek pedig a jövőjét jelenthetik. A megfigyelőképességét kifinomította az élet, látja a saját gyengeségeit ebben a rendszerben, és tudja, hogy mi a megkérdőjelezhető benne. Nem teszi közhírré, hogy ő maga is kételkedik abban, hogy tud-e változtatni a hibáin, ám a sárkány ellenében ritkán sem jellemző rá a reménykedés. Gyengeség lett volna, ha nem ismeri be, mégis megkönnyebbül valahol, hogy a mester ezt akarta hallani. Úgy vette észre, hogy az emberek akik ebben az új világban körülveszik, szívesebben hallanak a nekik kedvező álmokról és lehetőségekről, mint a jelen szigorú és rideg tényeiről. A mosoly, amit megenged a szájának nem arrogáns, hanem gesztus a sárkány köszönetére, gyors és illékony jelenség, hamar megrontja egy kifejezés az arcán. Majdnem olyan szigorúan néz, mintha Vyvegar volna a botladozó nyelvű kezdő. Mégis miféle kérdés ez? Megköszörüli a torkát egy kis kelletlenséggel. - Ha szeretné, leülhetek - a hangjából, amivel visszapasszolja a kérdést egyértelmű, hogy ebben Vyvegarnak kell döntenie. Utasítást adnia, mert ebben a formában a kérdést nem tudja mire vélni. Túlságosan... megrázkódik, a figyelmét fókuszálja, és ha nem kapott választ, vagy a sárkány jóváhagyta, úgy leül. Nem puhul bele a kényelmes székbe, kész arra, hogy bármikor felpattanjon, ha a férfi szavai között erre kap utasítást. Nyílt figyelemmel hallgatja, bár ez gyorsan válik tartózkodóvá és egy kissé komorrá. - Próbára tenni az embert teljesen természetes és normális - bólint. Nem foglalkoztatja, hogy a többiek hogyan szerepelnek ezen. Vyvegar kiváltsága az, hogy próbára tegye a személyzetét, és a dzsinn ezt nagyon helyesli is. Bukjanak el azok, akiknek el kell bukniuk, bár ő is túl közel áll a szakadékhoz. - Ahogy látta, nekem itt csaknem minden idegen. Nem a feladatok - rázza meg egy kicsit a fejét. - Felmérni, őrizni, védeni, kísérni, megfigyelni és kiszolgálni nagyon régóta tudok - és miért? Mit számít.- Ám az egészhez való hozzáállás, a gondolatok, az érdekek és a viselkedések olyan... - habozik egy pillanatra, holott oly kevéssé jellemző rá ez. - ... furcsák. Élhetetlenek. Túl békések. Jobb, ha az elvárást felém megfogalmazza és rögzíti, mert nem bírok a szükséges értékrenddel, ami nagyjából közös az itteniekkel - a sárkány elmondja, és ő megtanulja. Ez a válasz az utolsó ki nem mondott kérdésre, nem akar magának más alternatívát adni.
Mikor elkezdtem keresni ennek a gyönyörű kastélynak a leendő fenntartóit, nem akartam különösebb feltételekhez kötni az adott pozíciók betöltését. Eleve tisztában vagyok azzal, hogy sokaknak nem kifejezetten vonzó egy, az idő nagy részében - még - elég üres, hatalmas épületet és a birtokát igazgatni. Nem történik itt egyelőre sok minden, és egyébként is... Az emberek még ma is lealacsonyítónak tartják mások kiszolgálását, holott nincs abban semmi rossz. Én egész életemben ezt tettem, a magam módján, minden képességemet arra használva, hogy az elvárásoknak megfeleljek, és nem értem, nem is igazán értettem soha, ugyan mi ebben az alantas. Mindenki felel valakinek. Mindenkinek megvan a maga dolga, és hogy az, akitől a parancsot kapja, egy másik személy, az országa, a törvény, a lelkiismerete... Egyre megy. Senki sem szabad, ha belegondolunk, akik pedig mégis, nos, azokat hívjuk fékezhetetlen őrültek, habár ők maguk is parancsot teljesítenek. Tébolyuk és félelmük suttogását. Bevallom, Severin mondhatni önként jelentkezése a posztra egyszerre hihetetlen és teljesen érthető. A fiú telis tele van feszültséggel, ezt a vak is láthatja, és ahogy meg amit mond, abból kiderül, hogy nincs oda az egyenlőségnek még csak a gondolatáért sem. Igényli a korlátokat, a határozott határok kijelölését, ebből pedig arra következtetek, hogy ha valaki alá lenne beosztva, az igencsak megsínylené "gazdája" viselkedését, akinek határozott elképzelései vannak arról, kinek hol a helye, és hogy hogyan kéne viselkedniük az egymásnak alárendelt személyeknek. Márpedig a mondás igaz: azt figyeld, hogy viselkedik valaki az alatta állóval, ne azt, hogy a feletteseinek miképpen engedelmeskedik. Nekem pedig van egy olyan halvány sejtésem, hogy Severin nem bánna kesztyűs kézzel velem, ha fordított helyzetben lennénk. És azt is mondják, mindenki magából indul ki, de ezzel nem minden esetben értek egyet. Az az egy biztos, hogy Severin semmiképp sem lesz könnyű eset, és nem tudom, hogy tulajdonságai miatt teljesen alkalmatlan-e a feladatkör betöltésére, vagy épp ellenkezőleg, és csupán csiszolni kell kicsit rajta, hogy sok karátos gyémánt bukkanjon fel. De azért vagyok itt, hogy kiderítsem. - Mindig - erősítem meg iménti kérésemet. - Nem azt kértem, hogy durva legyen - teszem hozzá figyelmeztetően. - Az őszinteség nem egyenlő a durvasággal, és igaz, hogy már-már művészetnek számít úgy formálni, és felpuhítani az igazat, hogy ne sértse fel azokat, akikhez hozzá vágják, de nem lehetetlen. Majd megtanulja. Erre nem vennék mérget, de a remény él bennem, és pár percnyi beszélgetés nem is fog tőle megfosztani. Persze életútja tudatában, és jelenlegi kasztjából kiindulva nagyobb siker lesz, mint egyébként lenne, de mi másért dolgozunk, mint a sikerekért? Kissé nyers és modortalan hasonlat, de egy megviselt harcikutyából békés házőrzőt nevelni nagyobb siker, mint kölyökkorától fogva arra szoktatni, hogy csakis azt támadja meg, ami ellenség. És ami még fontosabb: megtanítani rá, hogy ismerje fel ezeket az ellenségeket és hogyan különböztesse meg őket a barátoktól. - Akkor rossz személynek vannak alárendelve - mosolyodom el felvont szemöldökkel. Ha ő kekeckedni szeretne, és mindenáron belekötni a véleményembe, szívesen felveszem a kesztyűt. Habár ennél kevésbé kötetlenebb beszélgetésre számítottam, nagyobb távolságtartásra és némi megszeppentségre, megmutathatom neki, hogy mindegy, alá- vagy fölérendeltek vagyunk-e, ebbe a játékba rangok nélkül is belemehetünk, és nagy a kísértés, hogy így is tegyek. Severinnek nem sok fogalma lehet róla, hogy a körökön belül egyesek valóban milyen szigorúan veszik az elfoglalt pozíciók helyzetét, és állandóan éreztetik, kinek hol a helye, olyankor, mikor semmi szükség nem lenne rá. Persze a dzsinn esetében most még nagyon is szükség van rá. - Látom, nem esik nehezére gyorsan alkalmazkodni a megváltozott feltételekhez. Ez aztán őszinte és kimerítő válasz volt. Köszönöm - nézek rá egy kis meglepettséggel, de ügyelve rá, hogy kiérezze a hangomból, hogy valóban értékelem, hogy eleget tett a kérésemnek. Ebből tehát megtudtam, hogy se nem gyáva, se nem ostoba. Hogy gyávasága helyén a megzabolázhatatlan vadak agresszív vergődése, valódi bátorság, vagy csak unalmat elűzendő merészség van-e, később kiderül, mert egyáltalán nem mindegy. Most viszont inkább töprengőn nézek rá pár pillanatig, ahogy itt áll, egyenesen, csendben, mégis a várakozás legkisebb jele nélkül, mint aki a halálos ítéletét szeretné végre hallani, teljes bizonyossággal tudva, hogy meg fogja kapni. - Nos... Nem szeretne leülni? - biccentek a székek felé, mielőtt belekezdek. Ha nem, hát nem, ez végül is az ő otthona lesz. - Mindezek nagy része igaz. Hogy hogyan látják mások a módszereim, ahhoz nem tudok hozzáfűzni semmit. Nem is akarok, de valóban próbára teszem. És ugyanúgy próbára teszek mindenki mást is, habár úgy sejtem, ez Önt nem kifejezetten foglalkoztatja. Sőt, remélem, hogy nem. Mindenkire más és más elvárások vonatkoznak, és szeretném kideríteni, hogy Ön tisztában van-e ezekkel, és persze azt, hogy képes-e nekik megfelelni.
Sokat tett azért, hogy kivívja a sárkány haragját, noha a tettei önmaga és mások előtt is ködbe burkolóznak, sejteni lehet dolgokat, ám tudni bizonyosan nem. Kevesen élték túl az akciót Japánban, akik eleget tudhatnának ahhoz, hogy a dzsinn sorsa ne a rehabilitáció rögös útja legyen, és ezen keveseknek sem áll érdekükben emlékezni, ha maguk is a jóravalóság ösvényén járnak már. Szétszóródtak, de az ótünde emléke, az úrnőé valahol összetartja őket, az álmok mélyén, a lelkek mélyén, a gonoszságban, ami mindannyiuknak része. Nem csak a kívülállóké, de a rendszerben állóknak is, mindössze a gonosz aktivitásában áll a különbség. Az előbbiekben forró és forrongó szurok, míg az utóbbiakban passzív és hideg kő, amit selyempapírba és civilizációba csomagolnak, amíg valaki le nem szaggatja ezeket a felesleges burkolatok róluk. Sajnos nem mindenkivel történik meg. Sajnos aligha le rá a dzsinnek lehetősége, hogy ilyet tegyen. Valószínűleg jobb volna mindenkinek, ha meg sem próbálná, de ha valaha is kiszimatolná Vyvegar gyengeségét avatott vadászként vetné rá magát. Hiszen ezt teszik a dzsinnek. A magukhoz hasonlók kívánságait keresik, és a megvalósításukban találják meg önmagukat. A lények és emberek értéke csak abban áll a fiatal férfi számára, hogy tudnak-e olyat kívánni, ami neki is a kedvére van. Nem is sejti, mekkora lehetőségek rejtőznek a sárkányban, noha a kora indokolttá tenné ezt, a rendszer kételyeket ébreszt a fiúban. Mit enged meg a póráz a sárkány nyakán? Hamarosan ezt fogja latolgatni. - Nos igen, ezt én is így látom, még ha... elég természetellenesnek is tűnnek így a dolgok. Másnak nevezni, mint ami udvarias, ám haszontalan. Támadható pont egy keményebb nézőpont szemében - teszi hozzá, mintha aggasztaná ez a lehetőség, de a hangja sivár. Ő maga a keményebb nézőpont, ami kritizálja, ő az az inas, akinek derogál a beosztott mivolt. Kifordult, kifordult világ. - Mindig? - visszhangozza kételkedve, és egy kicsit rosszallóan is. Helyes a sárkány megérzése, ez a csalódás íze a hangjában. Gyengeség megkövetelni az őszinteséget, amikor a hazugság sokkal kifizetődőbb mindenkinek. A véleménye csak annak érdekes, akinek hatalma van. Ősi alapkövek ezek, amiket a sárkány a maga ősiségével könnyedén hajít félre, kurta mondatokba csomagolva, keresztülgázol az erő és félelem alapú társadalom összetartó kapcsain. Nagyon kíváncsi a dzsinn arra, hogy ez csak a diplomatikus felszín-e. - Egyetlen alárendelt sem ismeri igazán a helyét magától - példának okáért a lány a konyhában. Bár a rendszer szerint kifogástalan és jó beosztott, Severin szemében túl szabad és felszabadult, túl önfeledt, éppen ezért könnyen hibázhat akkor, hogyha tétje lesz majd a tetteinek. Ám a folytatásra elmosolyodik. Pimasz, elnéző, arrogáns mosollyal, illik a pulóveréhez, de nem illik a tartásához és a szeméhez. Valami sértettség fénylik a tekintetében, amikor a sárkány semminek és haszontalannak nevezi mindazt, amiben hisz, ami kísérti, ami huzalozza és ami leginkább az erősségét adja a dzsinnek. - Ebben bízhat, bár csak rövid ideje vagyok itt, akikkel volt alkalmam találkozni, azok messzemenőkig eleget tesznek ezeknek a kritériumoknak, anélkül, hogy önnek ténylegesen emlékeztetnie kellene őket - a hangja udvarias, ám a végére beletűz egy kis iróniát. Éppen csak az íze, a vonása van ott, kimondatlan kérdés lebeg páraként az elhangzók felett: mégis hogyan emlékeztetné a beosztottait a helyükre, ha egyszer már a megszólításban, a hangnemben, a kölcsönös tiszteletteljes magázódásban egyenlővé teszi önmagával a renitenseket? De nem jött el az ideje annak, hogy ilyen kérdést valóban feltegye. Önfegyelmet gyakorol a sárkánnyal szemben. Ezt nem tette meg a védelem alsó körén, és a kastélyban eltöltött két nap alatt sem, ám Vyvegar társasága egészen más. Feszélyezi és lelkesíti, próba elé állítja, ki akarja hívni, le akarja küzdeni, győzni akar az elvei felett, és a képességei felett szóval és tettel is, ám nem feltétlenül most. Nem. Nem akarja feldühíteni a sárkányt, noha a dühe kívánatos és vonzó célpont a dzsinn érdeklődésének. Ellentmondásosságot fakaszt benne az, hogy az intelligens sárkány jól megválasztott modorával, és higgadt álláspontjával kihívás a számára, éppen ezért a társaságában jobban érzi magát, mint az utóbbi időben bármikor. A természetében van, hogy ezt a jó érzést nyomban megrontsa maga körül, mert ő is hisz a kompromisszumokban, illetve abban hisz, hogy azok ahogy megköthetőek úgy le is rombolhatóak. Semmi sem szent. Ám van, amiért megéri féket tenni a nyelvére és egy kicsit lehiggadnia. Vyvegar azonnal engedelmességre szoríthatta volna a hatalmának durvább demonstrálásával, és akkor egy hűséges és nagyon hasznos segítőt nyert volna, de a diplomata az diplomata. Egy rosszabb út ez, rázza a rajta kocsikázókat, ám Severinben van akarat arra, hogy megmaradjon a kocsinyomon és ne térjen be az árokba, noha az igen komoly vonzást gyakorol rá. Szusszan a kedvességre. Igen. Kifejezetten kedves a lánytól, lehet még valami, ami ennyire irritáló? Jót tesz azonban neki a séta a konyhában, szemlátomást lecsillapul a vad villogás a tekintetében, a mosolyának idegen, oda nem illő vonala után kifejezetten megnyugtató az, ha az arcán nem adja jelét érzésnek. Egyenesen tér vissza, és noha kérdéses, hogy leül, vagy állva marad, számára egyetlen másodpercig sem lehet töprengés tárgya, hogy mit tegyen. Megáll Vyvegar előtt, három karnyújtásnyira. Illendő a távolság, és közel van a székekhez is, ha a sárkánynak úgy van kedve, hát leülhet hamar. Nem tornyosul fölé, ahhoz túl messze van, az, ahogy tartja magát elismerés és nem fenyegetés. Megszokta a teste a kihúzott tétlenséget, nem hadonászik és nem babrál a kezeivel, bár ő sem szereti a tesztkérdést. Nagyon sok ilyenen elbukott már. Leginkább a "miért nem jártál sikerrel" témájú kérdéseken, amikre nem is létezik helyes válasz. Vajon itt létezik? Az biztos, hogy teljes magabiztossággal felel, egy gyengébb akaratú ember el is hinné, hogy azért kérdezte, amit a férfi válaszolt. - Azért jött, mert kételyei lehetnek azzal kapcsolatban, hogy a kastély jövendő arculatának a hasznára lehetek-e én. Önről az a hír járja, hogy kifejezetten kritikus, és nagyon odafigyel a részletekre, eltűri ugyan a hibát, de megjegyzi, és nem felejti el, megadja a lehetőséget, de ha lehetősége van rá, akkor elébe megy a hibának, és azelőtt megoldja, hogy az valóban gyengíthetné a rendszerét. Próbára tesz, mert én az lehetek, aki nem alkalmas arra, hogy együttműködjön a társaival, teljesítse a feladatait, tartsa magát az utasításokhoz és végeredményben olyan legyek, amit ön, a vendégei, vagy a személyzet többi része szívesen látna itt. Nem folytatja, hiszen a kérdés ennyire vonatkozott. Lehet, hogy a készség jele, ha elébe sietnek az úr kérdésnek arról, hogy alkalmasnak tartja-e magát minderre, ám ő úgy tanulta, hogy az úrnő joga eldönteni, akarja-e hallani azt a választ, és ha igen, akkor mikor.
Szinte minden alkalommal, amikor kívülállókkal van dolgom, Astaroth is csatlakozik hozzám. A diplomácia, mint kaszt feladata a kommunikáció, az egyensúly fenntartása, a megfelelő ügyintézés a mi világunk és a halandóké között. Ennek nem lehet minden alkalommal úgy nekiülni, ahogy egyébként szoktam, és amit elvárok; higgadtan és hűvösen. Astaroth a penge, amivel vágok; a fejsze éle, amivel ki lehet vágni a radikális kívülállókat, akár egy korhadt, veszélyes fát. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor voltam én az, aki végül szó szerint kézbe vette egy-egy kívülálló ügyét. Nem vagyok hóhér, és kínosan ügyelek rá, hogy ne is legyek, aminek okát alig páran ismerik: mert az önuralmamat, ami szinte védjegyemmé vált, mint mindenki más, én is kemény munkával és állandó figyelemmel értem el, és abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy jól ismerem a saját határaimat, vágyaimat és képességeimet, így szinte semmi nem ingat meg. És akármit mondanak is rólam mások, a vérengző jelzőt soha nem fogják rám aggatni. Még akkor sem, ha valójában én is sokszor és szívesen ledobnám magamról ezt a fegyelmet. Emlékszem még a mámorra, amit a megtorlás ébresztett bennem éppen száz éve, emlékszem, micsoda boldogságot okozott mások szenvedése, és tudom, hogy minden érző lényben ott lapul valahol ez, a bosszúszomj, a vadság. Azt is tudom, hogy lehetnék Severin helyében, ha kevesebb bennem a sárkányok vére, és több a haragvó démoni vonás. Ha nincs az apám, aki nevel és tanít évszázadokon át, akkor talán én is egy nálam sokkal öregebb lény szolgálataiban találom magam próbaidősként, aki magasról néz le rám, hatalma teljes tudatában. Nem szabadna hát hibáztatnom a dzsinnt, amiért olyan, amilyen, de elnézni sem tudom neki, amit tett, vagy ép nem tett, amíg nem ismerem a történetét jobban. Nem tudok és nem is akarok másképp viselkedni, ahogy mással tenném. Megadom a megfelelő mértékű figyelmet és tiszteletet, de egy kicsivel sem többet. Azt már ki kell érdemelnie. - A nézőpontok nagyon fontosak. Számomra legalábbis azok. Bizonyos kérdésekben döntőek. Szavait, viselkedését éles szemmel figyelem, habár ez nem feltétlenül látszik rajtam, hiszen pár másodpercig még csak rá sem nézek. - Természetesen lehet - vonom össze egy pillantra a szemöldököm, mikor visszafordulok hozzá. - Sőt, megkérem rá, hogy mindig legyen őszinte. Kivéve, ha azt az utasítást kapja, hogy ne... De ez elég valószínűtlen. A végén még el is mosolyodom egy kicsit, mert bármilyen furcsa kérés lenne is, de néha bizony tudnunk kell, mikor takarjuk le az igazságot valami szebb, valami mutatósabb, ártalmatlan hazugsággal. Van, aki képmutatóan azt állítja, hogy nem létezik kegyes hazugság, és durva sebeket ejt másokon a kimondott igazságaival csak azért, mert lelkiismeretét így akarja tisztán tartani. Én azt mondom, hogy ha az igazságot nem szükséges megmunkálatlan, éles formában mások kezébe adni, akkor előtte igenis lehet rajta alakítani egy kicsit, mindenki, de főleg a másik érdekében. Nagyon sokan képtelenek kezelni a nyers őszinteséget. Én nem tartozom az ilyen érzékeny lények közé, de jópárat ismerek, akár Severinről is kiderülhet, hogy bár szeret őszinte lenni, ő maga nehezen kezelné tőlem ugyanezt. Őszintesége azonban nem durva, ugyanakkor meglep az álláspontja. Úgy gondoltam, inkább felbátorodik majd, és nem rámutat a különbségre kettőnk közt. Mégsem azt érzem, hogy zavarná a dolog, inkább enyhe élt érzek a szavaiban. Mintha csalódott volna bennem, amiért nem tüzet okádva osztogatnám neki a parancsokat. - Csak akkor, ha az alárendelt nem ismeri a helyét. Én bízom benne, hogy csak olyanokat alkalmazok, akik elég intelligenciával és kifinomultsággal bírnak ahhoz, hogy ne kelljen emlékeztetnem őket arra, ki az alá- és ki a fölérendelt. A nyers elnyomás barbár dolog, az erőfitogtatás pedig felesleges. Nem attól lesz valaki erős, hogy végigtapossa azokat, akik eleve alatta vannak. Persze ha mindenképp szeretné, hogy emlékeztessem, megtehetem, nekem az is megfelel. . A szám még mindig mosolyog, de a szememben már láthatja, hogy komolyan beszélek. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy kapcsolatunkat pusztán a múltjának az árnyéka határozza meg, azt pedig elfújhatjuk, ha kell, még hajlandó vagyok ennyit alkalmazkodni hozzá. Képlékeny és érzékeny még ez, óvatosan, de határozottan kell megragadni, és együtt kell megformálni, ha azt akarjuk, hogy működjön. Hiszek a kompromisszumokban, kérdés, hogy ő hogy áll hozzájuk, mert akár el is felejthetem, hogy van véleménye, ha úgy jobban együtt működik. Ezt pedig, azt hiszem, most értésére is adtam. Megrándul a szemöldököm az enyhe gúnytól, amit kihallok Severin szavaiból, de inkább szórakoztat, mint bosszant. Severin nem tűnik olyan személyiségnek, aki nyíltan vagy őszintén dicsér meg bármit is, és mások ilyen jellegű viselkedése valószínűleg zavarja. - Ez igazán kedves tőle. Többet nem mondok, nincs is rá szükség. Severin így is tudja, hogy mi a dolga, amíg pedig a konyhában van, én leülök. Ismét végignézem a helyet, és egyre kellemesebbnek találom. Tágas, tiszta, kényelmes, több tucatnyi ember is jól elélhetne ebben az épületben. Jó helyük lesz itt. Amint a dzsinn visszatér, megvárom, mit tesz, mielőtt megszólalnék. Leül vajon, vagy elvárja, hogy ezt is parancsba adjam? - Tehát, mit gondol? Miért jöttem? Sokan gyűlölik az ilyen tesztkérdéseket, éppen azért, mert elegáns csapdák. Mint egy békés láp, ahol elég egy rossz mozdulat, hogy végleg elnyeljen a mélység, és belefulladj pusztán azért, mert pár centiméterrel elvétetted a lépést.
Mint egy citromfű és menta mező, zöldellő pázsiton felsarjadt csalán, olyan a jelenléte. Lehet sejteni, hogy ott van az a csípős gaz, amit ki kell gyomlálni ahhoz, hogy nyugodtan elterülhessen a zöldben az ember, hogy bebalzsamozza a lelkét az ezerillatú nyugalom, de fél kinyúlni a kéz, beletúrni a zöld levelek rengetegébe, mert alattomos várakozással ott van a csípős zöld, rejtőzve és lappangva, titokban és mégis... Talán sose fog megnyugodni. Belülről forr a lénye, valahol a kiüvegesedett, kristályosra letisztult felszín, és a göcsörtösre kövült, érdes és durva szív között a lélek forr. Az önfegyelmezés éppen olyan természetes a számára, mint a lélegzet, ebben nem fog csalódást okozni a lénye, ám senki nem tudja, hogy meddig tartanak a korlátai, hol húzódnak a láthatatlan falak a lelkében, és melyik olyan, ami felett könnyedén átlép, sokkal könnyedebben, mint ahogy tesz minden mást. A mozdulatainak súlya van, a súlyosságuk azonban elegáns. Össze lehetne téveszteni a természetességgel, de aki behatóan ismeri a természetet, az tudja és látja, hogy a dzsinn természetében már nincs semmi természetes. Olyan becsapdázott zárványa az erőnek és hatalomnak, amiből kétséges, hogy ki lehet-e lazítani valaha is. Mondjuk, nagy kérdés, hogy szükséges-e. A sebeik teszik a lényeket egyedivé, traumáiknak a következményei pattintják ki azt a formát, amiben a 21. század utolérte őket. Nem tudni, hogy mit végzett ott a távoli keleten, de az illemtudása alapján nagyon könnyen elképzelhető, hogy volt alkalma arra, hogy kísérjen és bevezessen, hajlongjon és hajbókoljon, bájos formaságokkal rakja körbe a kedves vendéget, akár azt, akit becsábítottak a kívülállóság mételyébe, akár azokat, akik felett a tünde erővel és kényszerrel irányított. Hangot kellett találnia, és noha az utóbbi időben összetöredezett a lénye, a hangok még mindig ott szólnak benne, udvariasak és durvák, nyersek, haragvóak, hirtelenek, indulatosak, kimértek és elegánsak, lenyűgözőek és közönségesek. Senki sem tévedett, aki megítélte biztonságos távolságból, vagy éppen az indulatainak áldozataként, ám igazuk sem volt. A körülmények hozzák ki belőle a legrosszabbat, ám a legjobbat is. És a sárkány személye egy markáns és meghatározó körülmény. Úgy tesz, mintha meg sem történt volna. Napjában tucatnyiszor tesz így, a benyomásai feletti rémület gyorsan eloszlik benne. A sárkány feszültségét finom érzékekkel látja csak, elmúlik az is, hamar, túl hamar, mielőtt kiélvezhetné az édesét annak, hogy miatta ez a feszültég, miatta, őmiatta, apró diadal a feltűnési viszketegség közel sem szép oltárán. - Erről hallottam már, de ezek csak szavak, ugyanarra a fogalomra, a különböző nézőpontok kedvéért - nem agresszív az, ahogy mondja, amit mond, még csak az sem az, amit kimond, ám kétségtelenül van némi gondolati éle a dolognak. Nem háborodna fel azon, ha cseléd volna, vagy szolga, de a "beosztott" mivoltot nehezen kezeli. Talán csak rég használta tisztességesen az angol nyelvet, és japánul nem csak a beszéd, de a gondolatiság, ami a kimondott szavakon keresztül megfogalmazódik is gyökeresen más, mint itt nyugaton. Töprengő pillantást vet Vyvegarra, ám mivel nem tűnik bosszúsnak, végül elhatározza magát még egy szóra a lehető legudvariasabb formában. - Az oka... lehetek őszinte? - tökéletes alkalom arra, hogy a sárkány nemet mondjon. Ha így van, a férfi nem fogja folytatni. Az ő mondanivalója nem olyan fontos, mint a vezető akarata a témában. És ez a számára máris determinálja a szolga-úr viszonyt, de elfajzott szemmel nézi a világot. Ha engedélyt kap azonban, a leghalványabb bizonytalankodás nélkül szólal meg. - A kölcsönösség, az egyformaság, az azonos lehetőségek elpuhítják a... beosztotti viszonyokat. A gyengeség jele - adott okot a sárkány arra, hogy gyengének tartsa a dzsinn? Nem. Egyáltalán nem, és ezt ő is tudja, kék szemében ott a bizonyosság, és valami más, nyugtalanító derű és mohó kíváncsiság, hogy mit felel a sárkány. Ingerre éhes az üresség, így provokálnia kell, ha egyszer telhetetlen, és amit kap, az sose elég. Tanulékony és ügyes, hódítónak született, és a cselédségben végezte. Rózsamintás kívánságtetoválása ugyan érző szívet és csábító testet sugall, de egy harcos belül, jogos vele szemben minden fenntartás és óvatosság, a bőrére varrva őrzi a képmutatás jeleit, de a karját leengedi, ahogy Vyvegar ellép mellette. Utána fordul, a kezeit hátrahúzza, lazán összefogja a saját háta mögött, egyik kezével a másik csuklóját. Feszengés nélkül figyeli a körülnéző sárkányt. Szép ez az előtér, otthonos és tiszta, letisztult. Illik a férfihoz, illik Ivanhoz, illik hozzá az egész kastély, legalábbis felületes áttekintésre. - A sejtés kevés - legalábbis neki az, ám azt teljesen érti, hogy miért nem kell mellé társaság, bár valószínűleg teljesen másra gondol, mint Vyvegar. Az ő elgondolásaiban mindig dominál valami titkosság, valami rossz, valami sötét, valami, amire gondolnia sem volna szabad ebben a rendszerben. - Hesita bárhol és bármikor szívesen kiszolgálja önt - a frivol éle a szavainak nagyon kifinomult, de annál megszégyenítőbb lenne a lány számára, szerencsére nem hallja ezt. - Kizárólag méltatni hallottam a mestert tőle, nagy megtiszteltetésnek tekinti, hogy itt lehet. Máris szólok neki - hacsak nincs ellenkező rendelkezés. A legkisebb jelét sem adja annak, hogy valami aljasságtól tartana, két lépést hátrál, mielőtt az udvariassági távolságon kívül ér, és csak azután fordít hátat a ház urának. Csendesen lép be a konyhaajtón, de nem távolodik el tőle, hangjának határozott, pattogó körvonalai kiszűrődnek. Szerepben van, így udvarias, de mérhetetlenül parancsoló is egyben, de az elementál rosszabb passzban is látta már, megtanulta nem a szívére venni azt, ami voltaképpen nem sértés a dzsinntől. Ami az, azt úgyis megérzi, mert zsigerig hatol és csúfságokat tesz az ember önbecsülésével, voltaképpen, még örül is, hogy láthatja a mestert. Severin hamar visszajön, nem várja meg a kávéfőzést, hiszen Hesita hajlandóságáról volt szó, bár kétségtelen, hogy ő is szervírozni tudná az italt. Kétségtelen? Igen, teljesen biztos abban, hogy csinált már ilyet. Nem tér újra a tárgyra, látja és érti, hogy az egész beszélgetés egy próba. Egyetlen, de ezerlépésű.
Fáradtságom, amihez a munkáimnek vajmi kevés köze van, máris csökkenni látszik. Biztosan a zöld környezet és a szokatlan csend teszi, habár rengeteg időt töltöttem olyan sűrűségben, ahol más nesz nem hallatszott, csak a szél, a víz és az élet zaja. A gépek és az elektronika akkoriban még a legvadabb álmokban sem öntöttek alakot, és bár lépést tartok a modern technikákkal, nem tartozom azok közé, akik különösebben rajonganak érte. Értem és használom, de ha lehet, hanyagolom, és ehhez itt is ragaszkodni fogok. A kastélyban lesz elektronika, de csak a legszükségesebb berendezésekhez, ami persze erre a szárnyra nem vonatkozik. Ha valaki két méteres televíziót akar a szobájába, én nem fogok akadékoskodni. Egyáltalán, a legkevesebb dologba akarok beleszólni a személyzet életével és munkájával kapcsolatban. Meghagyom számukra a nyugalmat, mert anélkül nem tudják ők sem fenntartani. De a nyugalom egyelőre nem jellemző erre a dzsinnre. Olyan átlátszó a magára erőltetett higgadtsága, mint egy kristályburok. Gyönyörűen csinálja, és kemény, mint az acél, de a róla alkotott és most is alkotás alatt álló képbe ez is szépen beleillik. Nyughatatlan, de elég eltökélt, hogy önmagát fegyelmezze, és ha csak átmenetileg és rám való tekintettel is, de hűvös nyugalommal a mozdulataiban és a hangjában forduljon felém. Nem volt kétségem affelől, hogy el fogja fogadni a kezet, amit nyújtok; az illem és a helyzet is megkívánja. Az etikettről fogalmam sincs, mennyit tudhat, de mivel ez a mai világban eléggé háttérbe szorult, lehet, hogy nem is lenne nagy gond, ha nem ismerné az illemszabályokat. És persze az is meglehet, hogy valóban nem ismeri őket, és pusztán szerencséje van, hogy úgy viselkedik, ahogy az bizonyos helyeken elő van írva. Bárhogy legyen is, ez tetszik nekem. Az udvariasság és a kedvesség minden esetben félsiker, kivéve, ha szocializálatlan félvad bestiákkal van dolgunk, és igazság szerint Severinről ilyen véleményt is volt szerencsém hallani. Eddig sikerült meghazudtolnia a rágalmazóit, habár csak pár perce szívunk egy levegőt. Kézfogása is kellemes meglepetés. Egészen addig a pillanatig pozitív csalódásnak tűnik, amíg tekintete még üresebbé nem válik, majd hirtelen el nem kapja a kezét, mint akibe áramot vezettek. A másodperc egy töredékéig érzékeim automatikusan kiélesednek, érzem, ahogy az izmaim felkészülnek rá, hogy csontot roppantsanak, ha szükséges, vagy hogy elárasszam a helységet egyetlen bódító fuvallattal, ám ösztönszerű reflexem hamar lecsillapodik. Túl óvatos vagyok, és még mindig vannak előítéleteim a kívülállókkal szemben. Hangjában azonban nyoma sincs az iménti furcsa közjátéknak, így én is elsiklok felette. Talán csak képzeltem, vagy nem kedveli az érintést. Megesik az ilyen. Ahogy az is, hogy valaki nem értékeli kellőképpen a magázódás távolságtartó, ugyanakkor tiszteletet tanúsító és egyben kikövetelő formáját. Már jó ideje nem divat, ám én az ilyen apróságokra is figyelek. - A beosztottam lesz, nem a szolgám vagy a cselédem - közlöm vele tiszta hangon, ügyelve rá, hogy a legkisebb jelét se adjam annak, hogy elégedetlen lennék vagy dühös, mert nem is vagyok. - Egyébként is megszoktam már a magázódást, és nem látom okát, miért kellene tegeznem Önt. Nem ajánlom fel, hogy hagyjuk el a magázódást, mert azt sem érzem helyesnek, egyelőre. Ha kényelmetlenül érzi is tőle magát, meg kell szoknia. Sem itt, sem a világon máshol nem helyes viselkedés egy hasonló helyen az azonnali tegeződés. Nem vagyunk sem barátok, sem véletlenül egymás mellé sodródott idegenek. A főnöke vagyok, egyben valamilyen szinten a lakótársa is, de kioktatni sem akarom ennél jobban. Majd valaki más talán megteszi helyettem, vagy egyszerűen hozzászokik. Annyira azért nem fiatal és elutasító, hogy bármit is bele kelljen verni, remélem. Nyíltságát értékelem, nem óvatoskodik vagy fut felesleges köröket. Kissé ugyan meglepő ez a visszafogott, mégis nyers modor, de nem teszem szóvá. Azt is elég elégedetten veszem észre, hogy otthon érzi magát, egyszersmint remélem, hogy ez nem azt jelenti, hogy magáénak érzi az egész helyet. Hiába, nem tudom elfelejteni, hogy csak nemrég került vissza a hierarchiába, ami számomra egyet jelent a civilizált békességgel. Elmosolyodom, és nem indulok arra, amerre mutat, inkább kényelmesen elsétálok mellette, hogy végighordozzam tekintetem a berendezésen is. A korai napfény gyönyörűen megfesti a falakat, és elűzi az éjszaka utolsó nyomait is. - De biztosan van sejtése róla - szólalok meg, miközben ráérősen kinézek az ablakon. Nem váratom azért sokáig, és hamar visszafordulok felé. - Egy kávé jól esne, igen, de egyelőre inkább társaság nélkül szeretnék Önnel beszélni. Mit gondol, Hesita kisasszony hajlandó lenne felszolgálni nekünk a kávét itt kint? Újabb kérdés, amiben több rejlik a puszta szavaknál és udvariasságnál. Mennyire ismerted meg őt? Tudsz vele beszélni anélkül, hogy megbántsd, rá tudod venni, mint a birtok egyik legfontosabb pozíciójának lehetséges birtokosa, hogy a szabadnapján is kiszolgáljon minket? Hesitát valamelyest alaposabban ismerem, de ő sem tartozik azok közé, akikkel sok közös dolgom akadt volna eddig. Igazság szerint a jelentkezők nagy részével azelőtt még csak nem is találkoztam soha.
Egy olyan helyről érkezett a dzsinn, ahol az úr, avagy úrnő teljes joggal zavarhatja az övéit, a szolgálóit, a személyzetét, sőt, a barátainak hazudott félős alattvalóit is, amikor csak a kedve és ingerenciája úgy tartotta. Inkább valószínű volt az, hogy a mutatós lények bekényszerültek az úrasszonyi lakosztályba, és nem boldogan hozták ki őket onnan, mint az, hogy határozott kívánsággal, és udvariasságra hivatkozva távol tartották volna őket tőle. Ha valaki különc itt, akkor az a dzsinn szerint a sárkány maga. Meg az elementál. És a védelmisek mind. És voltaképpen, ha már itt tart a gondolatban, a rendszer maga az. A félelem az, ami megalapoz egy jól működő rendszert, ezt nagyon alaposan megtanulta, minden, ami ettől eltér valami olyan másság, amihez egyelőre nem tudja, hogy hogyan viszonyuljon. Ez persze hálátlanság ebben a formában, mégis Vyvegar diszkrét hatalomgyakorlása már-már megkönnyebbüléssel tölti el. Nincs baj az úrral, csak mások a szokásai. Különösek és idegenek, de itt is vannak szokások és vannak szabályok, amik olyan nyűgök a dzsinn nyakán, amik kívánatos visszatartó erők. A túl nagy szabadság métely, mens rea melegágya. Az első benyomás már megvolt, amikor először idejött, ám a futó találkozásnak akkor nem ő volt a főszereplője. Ez a második találkozás Severin számára sokkal meghatározóbb, bár még mindig nem determinálja a jövőt. Itt él és itt dolgozik. Ez egy két külön szegmens. A munkája olyan lesz, amilyen a megélt élete soha: kifogástalan és tiszta. Valószínűleg túl tiszta. Ami parancs, annak tökéletesen tud engedelmeskedni, ami azonban csak kérés, ne adj isten, udvariassági kötelezvény, ki nem mondott megállapodás a felek között, társadalmi jóindulatra alapozott formula, az valami olyan játék, amiben el fog bukni. Azonnal. Hanyagul fest. Talán zavarja egy kicsit, bár a sárkányon nem látszik az elégedetlenség, és őt is jobban leköti az, hogy szemügyre vegye a másikat újra, és ezt valószínűleg még meg fogja tenni néhányszor, egészen addig, amíg meg nem felel valamiképpen a kihívására. Vagy örökkévalóságig. A határokat akarja feszegetni, a sárkánynak teljesen igaza van. Ez világos, mint a nap, csak éppen nem a klasszikus határokat, éppen ezért, nem is dönthet az értelem arról, mikor lesz vége ennek a játszmának. Egyelőre itt és most, hiszen ez csak egy csata, nem pedig egy háború, és Vyvegar első megszólalása eltörli a kihívást a kék szemekből, hogy zavart ültessen a helyére. Gyorsan múló, feszélyezett kis zavart, a szája sarkában aprót rándul egy izom, mintha valami kellemetlenséget hallana. Visszanyeli a karcos tiltakozást, figyelmes szemei megállapodnak a férfi arcán, a hidegük nem tiszta hűvösség, sokkal inkább egy pince ásító, sötét és üres fagyossága, ám a kevés holmi, amit odalent hagytak baljós árnyékokat vet. Ilyen szemekkel mindig készen áll az erőszakosságra, ha kell, de ha nem teszi, úgy tiszteletet parancsol velük, ha egészen más minőségben is, mint ahogy azt a sárkány nyugalma és karizmája teszi. - Valóban nem. Az én nevem Severin. Severin Camorka - mintha nehezére esne elindulni, lassan lép el a szék mellől, ami mellett állt, a kezét merev mozdulattal nyújtja ki, az ujjai hidegek, noha a fogása természetes és erős. A pupillája kitágul, a szemkontaktusból nem hátrál ki, ellenben oda sem kell néznie, hogy a sötétség mélyén... ... lássa a saját kezét. A tünde fehér ujjai úgy fogták körül azt, mint egy csontfoglalat faragott indái a drágakövet, a szorításukban nem volt erő. A bőrére tapasztotta őket a vér, ami a puha ujjbegyek alatt nyílt sebekből buggyant elő, vörösen, sűrűn, sötéten és nedvesen, mintha nehezére esne lecsordulni a csuklóján, le, a szemhatár és látáshatár alá, a könyökén végig, a combjára, és onnan a szőnyegre, amin térdelt. Akkor képtelen volt visszahúzni a kezét... ... de most pillanatokkal azelőtt, hogy az udvariassági fogás véget érhetne elrántja a kezét. A pupillája visszaszűkül, a délelőtti napfény felszívja a sötétséget belőle. - Kérem Mr. Mora, szükségtelen, hogy magázzon, bár ha ragaszkodik hozzá, természetesen semmi kifogásom ellene - egy fél lépést lép hátra, kissé oldalra fordul, helyet mutat. - Nem tudom, hogy pontosan miért szeretett volna találkozni velem, de kerüljön beljebb. Esetleg a konyhába is kimehetünk, Hesita biztos szívesen főzne önnek egy kávét - túl türelmetlen ahhoz, hogy kivárja az udvariassági kör végét, határozottan előre invitálja a vendég-tulajdonost. Már csak a komornyik kabát hiányzik róla, és az, hogy körbevezesse a sárkányt. Öreg sárkánynak ugyan nem lehet új trükköket mutatni, de a saját feszélyezettségét cselekvés közben vetkőzheti csak le.
A hozzászólást Shemalys összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. 4 Jan. 2016 - 0:23-kor.
Odabenn a használaton kívüli, öreg bútorok jellegzetes illata fogad. A hely történelmével szégyen szemre abszolút nem vagyok tisztában, és ezt a hiányosságot hamarosan pótlom is, de egészen biztos, hogy a hűvös falak közt valaha nyüzsgött az élet. Persze azok más idők voltak. A mostani személyzet nem szolgák serege, akitől némaságot és megalázkodást várok el. Egy évszázada még be sem tettem volna ide a lábam, meghagyva a szolgálók szűkös életterét saját maguknak, de ahogy most én besétálhatok ide, úgy ők is tökéletesen otthonosan mozoghatnak a kastélyban, eltekintve a saját lakosztályomtól, ami természetesen kölcsönös. Nem tervezem, hogy bárkinek a szobáját feltúrjam pusztán kíváncsiságból, ezzel pedig szeretném, ha mindegyikük tisztában lenne. A különcnek lefestett dzsinn is. Mindössze egyszer jártam ebben az épületben eddig, nem is tervezek sűrű látogatásokat tenni ide, de jobbnak éreztem itt megejteni az első találkozást, részben azért, hogy bár valóban nem szándékozom megzavarni a leendő személyzetet a szabadidejükben és a leendő otthonul szolgáló helyen, de éreztetni akarom, hogy megtehetném. Sokévnyi tapasztalatom van abban, hogy a szabályokat mikor és hogyan kell lefektetni a későbbi félreértések elkerülése érdekében. Márpedig egy volt kívülálló, akinek a természetére is akadt már panasz, talán igényli a szájbarágást, és az emlékeztetőt, hogy ő itt most beosztott, és az is marad. Talán nem. Nem érkeztem felkészületlenül, de a másoktól hallott véleményre csak azok adnak, akik képtelenek sajáttal előállni. Megköszöntem a tanácsokat és az információkat a dzsinnről, viszont bármilyen bizalmasnak hatottak is, nem határoztam azok alapján. Senkivel sem osztozunk a szemünkön; mindannyian másképp látjuk a világot. A történetek többet árulnak el magáról a mesélőről, mint a mese alanyáról, ezért igyekeztem nyíltan megközelíteni ennek a mesének a főszereplőjét. Severin első pillantásra több dolgot is igazol abból, amit eddig hallottam róla. Jó kiállású, bár ezt már észrevettem, hiszen nem először látom. Üdvözlésében megvan a kellő tisztelet, megjelenésével azonban szavak nélkül is tudtomra adja, hogy bár lélekben felkészült a találkozásra - elvégre időben itt volt, sőt talán még meg is várattam -, nem tartotta fontosnak a kiöltözést. Nem is számítottam rá, de hanyag külsejével így betekintést enged elméjének azon részébe, amivel a szociális ügyeit intézi. Nem panasz ez, csak gyors következtetés, amit még igazolnom kell majd. Bőven lesz rá idő később. Inkább tekintetét mustrálom, amiben ott az elszántság, csak azt nem tudom pontosan, mire. Már-már dacosan néz a szemembe, szavai és gesztusa mégis meghazudtolják ezt a néma kóstolgatást. Nem zavar a viselkedése, egyáltalán nem érzem kényelmetlenül magam tőle, épp ellenkezőleg. Számtalanszor kellett és kell ma is szavak és különösebb mozdulatok nélkül elérnem, hogy az emberek észrevegyenek és számoljanak a jelenlétemmel, és egy nálam ifjabb lény kezdeti zavarából adódó, talán ösztönös ellenállás még csak nem is idegen reakció. Előbb-utóbb rájön, hogy ha a határokat akarja feszegetni, akkor nem a megfelelő személyt választotta erre a célra. Ha pedig nem lenne elég értelmes, hogy magától kitalálja, hát majd a tudtára adom másképp. Nem ő lenne az első. Halvány mosollyal veszem tudomásul az üdvözletét, na meg a kissé hamisan csengő szavakat, amivel legalább az udvariasság formáit tökéletesen betartja. Az örömnek nyomát sem látni rajta, de a modorával nincs semmi gond. Mivel már nem kívülálló, így megtisztelem azzal, hogy nem kényszerítem rá az egyoldalú tegeződést. - Én is örülök, hogy köztünk üdvözölhetem - válaszolok apró biccentéssel, szándékosan használva egy olyan kifejezést, ami mind a kastélyra, mind a hierarchia rendszerére értelmezhető, majd közelebb lépek hozzá. Magas, szinte már délceg, ahogy kihúzza magát, és máris tudom, hogy amennyiben megbízhatónak és elég eltökéltnek bizonyul, már pusztán a jelenlétével is hasznos lehet majd, ha esetleg kellemetlen vendégek vagy nem várt látogatók érkeznek a birtokra. - Úgy vélem, hivatalosan még nem volt szerencsém bemutatkozni. Ivan Mora. Habár nem először látjuk egymást, Ivan Morával még nem találkozott, ezért kezet nyújtok, továbbra is higgadtan, de szorosan fogva hüvös tekintetemmel az ő metszően rideg pillantását. A halandók ugyan csak egy harmincas évei közepe-vége felé járó visszafogott és gazdag cégtulajdonost látnak bennem, de bárhogy nevezzenek ebben a világban, neki nem szabad elfelejtenie, hogy pontosan kivel is áll szemben.
Nyűggé lettek a hónapokká nyúló heted a dzsinn nyakán, pedig igazából mindenki kedves volt vele és barátságos. Gondoskodtak róla és odafigyeltek rá, biztosították a teret számára, amiben élhetett, szabadságot és nyugalmat. Keresték a munkát, amire alkalmas lehet, és a lehetőséget arra, hogy a jól működő gépezet része lehessen. Nem szándékosan állt ellen. Nem is állt ellen, de a bizalmas közeledés mögött nem győzött bajt szimatolni, egy-egy szóban meglátta a fejére szórt átkot, és erre kizárólag zsigerből tudott reagálni, az edzéseken képtelen volt visszafogni magát, a képességeit felmérő védelmisek nem zárták a szívükbe azt a rosszindulatú teremtményt, aki egyáltalán nem próbálta visszafogni magát a társaival szemben, akinek minden ütése éppen olyan keményen talált, mint a szavai, amikkel mások gyengeségeit tudta méltatni. Megérdemelten vívta ki néhány erőteljesebb lény haragját, a vérző orra és kilazult állkapcsa túl hamar meggyógyult ahhoz, hogy mély nyomot hagyjon benne. A komfortérzetét az általános tehetetlenség és tétlenség érzete nyomasztotta. Vakká lett a világ örömei, vakabbá, mint amilyenné a kínjai tették a szolgálat hosszú, nagyon hosszú ideje alatt. Az élet pezsgése, a romlottság, az akció, a kívánságok és a tombolási lehetőség éppen úgy hiányzott neki, mint a csend arra, hogy a megváltozott állapotokat feldolgozza. A béke rendszere egyszerre volt túl élénken nyüzsgő az idegeinek, de ugyanakkor túlságosan lapos, túl békés, nyugtalanítóan, irreálisan békés. Mintha semmi sem volna valóságos. Mintha álmodna. Egy komisz álmot, amiből az ébredés sötét lesz. De az ébredés nem volt olyan sötét, mint amire számított. Mi több. A kastélyban ébredt fel igazán. Furcsán bizsergő érzés feszített meg belülről, kellemetlen, marta a torkát, mint egy öklendés. Nem akart hálás lenni, de a hálaérzetet ez nem érdekelte, elöntötte az első néhány óra után, amit eltöltött az új otthonában. Otthon. Ehhez a szóhoz hideg és forró helyeket, kemény fekhelyeket és puha, baldachinos ágyakat egyként társított, ám egy sem volt olyan kedvére való, mint a New York közeli kastély. A lelke mindig is fogékony volt a szépre, és volt alkalma szó szerint felfalni ezzel a lélekkel a kastélyt. A bástyák erődítményszerű biztonságérzetét, a keskeny ablakok lőrés-ízét, és a tágasok nagyvonalúságát, a kert ezernyi színét és szagát, a vizek szabadságát és a fák beszédét. Minden belélegzett levegő tetszett neki itt, a személyzeti szállást azonnal elfogadta, néhány kurta óra alatt úgy mozgott ott, mintha mindig is oda tartozott volna. Az első napon enni sem látták. Bejárta a birtokot, a lába alig érintette a földet, köddé vált és füstté lett, a sebességét a határait méregette a helynek, az eligazításon a szavát sem hallhatták, mert a gondolatai kint jártak. A végtelen újdonsága foglalkoztatta, a szabadság íze. Elég csúnyán mutatkozott be. Durva, érdes hangon kikacagta az elementál lányt, aki a gyér számú személyzet vacsoráját készített egyedüliként, kedvtelésből és örömmel, amikor késve, jócskán idő után sompolygott a konyhába, alaposan ráijesztve a tűzrőlpattant lányra, miáltal annak felforrósodó bőrére borult egy egész lábos víz. A hangulat hamar forrpontra hevült. Összetörtek egy asztalt, behorpadt a hűtő sarka és az egyik ablak a megváltozó légnyomástól kirobbant. A dzsinn nem kapott vacsorát, de mondhatni barátságot kötöttek. Hesita szíve túlságosan is jó volt ahhoz, hogy haragot tartson egy "buta" félreértésből, cserfes természete pedig vakká tette az olyan apróságokra, mint a szándékos rosszindulat, az első ijedtsége elmúltával már vidáman csevegve köszöntötte a rapszodikusan, mindenki mást elkerülő Severint a konyhában, tájékoztatva a többiek tevékenységéről, és ódákat zengve Vyvegar mesterről, amit a dzsinn rendszerint elengedett a füle mellett. Jobb volt így mindenkinek.
Álmodott az éjjel. A kastély előtt sétált lassan és nyugodtan. Túl nyugodtan ahhoz képest, hogy égett pernye szállt a levegőben. Túl nyugodtan ahhoz képest, hogy fekete volt az ég, és vörös a fű. Túl nyugodtan ahhoz képest, hogy az összetört ablakok tört ragyogását belülről éles, fehér fény világította át, feketére festve meg a réseken kicsorduló vér rengetegét. Mindez nem nyugtalanította. Nem félemlítette. Nem riasztotta. A pusztulás meg nem érinthette. Se az álmában... ... sem az ébredés pillanatában. Felült. Valami nagy baj van vele, mindig is tudta, az elméjének egy józan fele, ám ez még nem jogosítja fel arra, hogy elkéssen a találkozóról. Vyvegar mesterrel. "- ...egyszerűen csodálatos, ahogy kinéz. Olyan kék a szeme, mint a mélység maga, már ha érted az allegóriát, és a mosolya, nos...nagy megtiszteltetés, hogy itt lehetünk.-" megrázta a fejét. Nem ezt az emléket kereste Hesita hangján a fejében a sárkányról. Leginkább az érdekelte, hogy mire számíthat. Egészen emberi lett volna, hogyha fél a találkozótól, miután azt hallotta, hogy az öreg sárkány kifejezetten megszállott a kívülállók kérdésében, de ezen a reggelen egyszerűen hiányzott belőle a félelemérzet. Az egyenruha-előírásokat még nem ismerte pontosan, és hát a sárkány nem is vendég a saját kastélyában, hogy puccba vágva fogadja őt, fekete pólót és szürke, kapucnis pulóvert húzott, vászonnadrágot hozzá, és halk talpú cipőt, fakult haját anélkül kotorta hátra az arcából, hogy akár egy pillantásra is méltatta volna a tükörképét. Nem most van itt a hiúság ideje. - Sajtot és kenyeret. - Jó reggelt Severin - a tűzelementál üdvözlőn intett, miközben hegynyi rántottához habarta be a tojást. Őt szerették a többiek, ő pedig szeretett főzni, a konyhát, és nem szerette, hogyha valaki garázdálkodik benne, amikor itt van ő. Severint nem ismerték a többiek, és ő sem, de a férfi úgy tetszett, pont így szereti. Minden a helyén volt ezen a reggelen is. - Gyorsan. - "Kérlek Hesita, készíts nekem egy sajtot szendvicset, amit nagyon szeretek, mert tegnap is ezt kértem tőled, tudod, olyan közepesen vastag szelettel, ahogy tegnap felhívtam rá a figyelmedet. Nagyon szépen köszönöm, hogy ilyen jó vagy hozzám." - dúdolta a lány gúnyosan, de a keze gyorsan mozdult, egy tányéron adta át a szendvicset, amit a dzsinn azon "melegében" majszolt el a pultnál állva. - Hova ezt a sietség? - A sárkányoddal találkozom. Tolmácsolom szemérmetlen rajongásodat, bár kevésbé forró szavakkal. - MEG NE PRÓBÁLD! A dzsinn becsukta maga után az ajtót, a tányért a konyhában hagyta, a morzsákat pedig még időben letörölte a szája sarkából, aztán leült a fogadótérbe. Mereven, egyenes háttal, a lábait maga alá húzva és ugrásra közben. Várakozása olyan volt, mint a vízköpőé, ami csak a varázsszót várja, hogy megelevenedjen, és ebben az esetben ez az ajtó nyitódása. Vyvegar érkeztén nyomban feláll, a mozgása rögtön elhelyezi a térben, felhívja a figyelmet a jelenlétére, ami sokkal elhanyagolhatóbb, mint a sárkány karizmatikus kisugárzása. A szürke pulóver eltakarja a létezésének eleganciáját, a szőkésfehér hajzat tincsei rendezetlenek, széles vállainak erejét kifeszíti a szálegyenes tartás, ami sehogy nem illik össze a küllem egyéb lazaságaival. Tetoválása felett felhúzva a fél ruhaujj. - Üdvözlöm Vyvegar mester - középmély hangjában befeszült udvariasság, kissé karcos, érett, egyáltalán nem kölykös tónussal beszél, mint az kifejezetten alacsony termetéből és fiatal képéből valószínűsíthető volna. Meghajol, szertartásosan és mélyen, sokkal mélyebben, mint azt a nyugati kultúra illemszabályai megkövetelik, de amikor kiegyenesedik nem tűnik különösebben alázatosnak a tekintete, kék szemei merőek és számítóak, egy kicsit talán kihívóak. A sárkány egy erős lény, olyan erős, aminek az ereje akaratlanul is kihívást jelent egy dzsinnek. Egy hadviselt sárkány és egy harci dzsinn. Nagyon jó történetek kezdődnek így, amiknek vér folyik a végén, és a kisdzsinnek szeretnek ilyesmivel elaludni. Persze, emlékezteti magát arra, hogy ez a sárkány nem olyan sárkány. - Örülök, hogy megtisztel - hogy pontosan mivel azt még maga sem tudja biztosan, de felkészült mindenre, erre mérget vehetnek a koros falak, a kövekbe zárt történelem, a sosevolt szellemek a falikárpitok mögött.
A hozzászólást Shemalys összesen 9 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. 4 Jan. 2016 - 0:23-kor.
Kitana nagylelkű ajándéka hamarabb a szívemhez nőtt, mint hittem volna. A sárkányhölgynek fogalma sem lehet róla, micsoda megkönnyebbülést jelent számomra a hely, holott sem ő, sem én nem gondoltunk rá, hogy az utóbbi időkben felgyülemlett feszültségem oldására felhasználhatnék egy ehhez hasonló épületegyüttest, és otthonommá alakítsam. A honani erdőség pusztulása óta egyetlen helyhez sem kötődtem, és nem is szerepelt terveim közt, de a sors úgy hozta, hogy mégis az ölembe hullott egy lehetőség, amivel végül úgy döntöttem, próbát teszek. A legelején nem is gondoltam rá, hogy megtartsam, hiszen minek nekem egy egész kastély? De Jericho, Laylah és többen is szóvá tették, hogy talán ne hamarkodjam el a döntést, és sem a beosztottjaim, sem a feletteseim szavát nem szoktam csak úgy elengedni a fülem mellett. Ráadásul az apám szellemének emléke is felrémlett előttem, aki mindig azt mondta: otthon nélkül védtelenebbek vagyunk egy viharban kerengő tollpihénél. Ő úgy gondolta, az otthon egy személy, aki megosztja velünk az életét, mi pedig biztonságban érezzük magunkat benne. De ha az otthont nem találjuk meg, akkor a keresés alatt létre kell hoznunk egy helyet, ami menedékül szolgálhat, és nem csak saját magunk számára. Lehetőséget kell teremtenünk az otthon megszületésére. Még egy évszázada sincs, hogy az emberek világába száműztem magam, de máris elfelejtettem volna apám tanításait? Nem kellett hát sokat győzködnie sem a hozzám közelebb állóknak, sem a saját emlékeimnek, hogy végül úgy határozzak: megtartom a kastélyt. Ám ahhoz ragaszkodtam, hogy ne sajátítsam ki, ennek érdekében pedig több lépést is tettem. Kezdve azzal, hogy kitárom a kapuit minden lény előtt, aki csendre és békére vágyik, amit a nagyvárosokban biztosan nem talál meg; de ahogy egykor régen, most is feltételekhez kötöm majd a látogatásokat. A nyilvánosság azonban még messze van, addig pedig szükségem lesz egy hatékony és megbízható személyzetre, egy sokoldalú védelmi vonalra, ami biztosítani tudja mindazt, amit reményeim szerint a hely nyújthat majd. Még nem volt túl sok időm az egész helyet átfésülni, alig pár napja, hogy egyáltalán a nevemre került, de személyzetet már elkezdtem válogatni, és az elsők közt merült fel az ifjú dzsinn neve. Sajnos bizonyos mesebeli sárkányokkal ellentétben nekem mindössze egy fejem van, amivel nem tudok mindenre figyelni, ezért Severin történetének részletei is csak akkor jutottak el hozzám, amikor a védelem egy tagja személyesen keresett fel, és ajánlotta őt a feladatkörre. A kívülállókkal, különösen azokkal, akik már a rendszerhez való szoktatás alatt állnak, nem sok dolgom akad. Mivel pedig még jómagam is csak ismerkedem a hellyel, nem éreztem volna igazságosnak kapásból elutasítani a dzsinnt pusztán azért, mert nem találkoztam vele azelőtt. A lények egy része eltökélten hiszi, hogy a kákán is csomót keresek, hogy nincs más célom, mint bizonytalanságban tartani mindenkit, és a roskadozó oszlopokat kidönteni a hierarchiából. Ez ebben a formában nem is állhatna távolabb a valóságtól; és hogy a közhiedelemre rácáfoljak, igenis készen állok egy labilis ex-kívülállót alkalmazni a birtokomon, ami a jövőben menedékül szolgálhat majd bárki számára, aki úgy érzi, szüksége van rá. Persze ezzel azt is biztosítom, hogy szem előtt legyen. A dzsinn egy-két napja beköltözött, ez alatt megismerkedhetett a hely egy részével. Most alkalmam nyílik megkezdeni a bizalom kiépítését, és kideríteni, ki is ő valójában. Élvezem a sétát ezen a délelőttön, még repülőgépek sem zavarják meg a csendet. Fizikai megkönnyebbülést érzek a fák levelének árnyjátéka alatt. Nagyon várom már, hogy Kitana ráérjen, és megköszönhessem neki ezt a csodálatos ajándékot, még ha valóban csak a véletlen műve volt is. Legszívesebben elfeküdnék a smaragd fűtengerben, ami igencsak elkanászodott az elmúlt évek során, mikor senki nem élt itt, és csak ímmel-ámmal gondozták a hatalmas helyet, de hamarosan megérkezik a személyzet maradéka is, hogy kezelésbe vegyék a birtokot és a kastélyt. Addigra remélhetőleg én is elintézek mindent, hogy végleg beköltözhessek. A személyzet külön épületben van elszállásolva, külön kis lakosztályok állnak a rendelkezésükre, de az azonos épület miatt hamar összeszoknak majd. És többek közt ez is a célom. Egymás közt kell majd felosztaniuk az időt és a feladatokat, egymásra lesznek utalva. Severin pedig az elsők közt lett kiválasztva, hogy ez előny vagy hátrány az egykori kívülállónak... Azt majd az idő és a társai eldöntik. A Severinnel megbeszélt időpontban benyitok a bejárati ajtón, hogy végre megejtsem a találkozást a dzsinnel, és kiderüljön, a csendes és rövid elő-próbaidő mit hozott ki belőle.
A hozzászólást Vyvegar összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. 22 Okt. 2015 - 9:58-kor.
Vendég
Don't Hide Your Real Face
Vendég
Tárgy: délkeleti szárny, földszint Szer. 21 Okt. 2015 - 19:19
A szárny valójában egy önálló épület, közel a kastélyhoz. Három alacsony emeletből és egy padlástérből áll. Visszafogott, szerény, legalábbis a kastélyhoz képest, ám meglehetősen otthonos és meglepően tágas, így a személyzet kényelmesen elfér benne. Fekvése és elhelyezkedése miatt bőven érné napfény, de a környékbéli fáknak köszönhetően sokszor árnyék játszik a falain.
A bejárati ajtón belépve azonnal egy nagy társalgó. A helyiség mintha nem tudná eldönteni, hogy valójában tágas nappali vagy szűkös bejárati csarnok, de az biztos, hogy akár vendégeket is lehet itt fogadni, elvégre bőven van hozzá hely. Elválasztva tőle beljebb egy nagy konyha vár bennünket, aminek egyetlen célja, hogy a személyzet főzhessen saját magára is, amikor a kastélyban nincsenek vendégek. Az épületnek mindössze egy bejárata van, ami mellett jobbra egyből egy rövid lépcső található. Ez felvezet az első emeleti szobákhoz.
A hozzászólást Vyvegar összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. 22 Okt. 2015 - 9:56-kor.
Kezdőlap 
