Tudom, hogy igaza van, és ő is tudja, hogy tudom. Lett volna értelme elbúcsúzni, de úgy nem, ha nem mondhatom el az igazat. Számára talán megnyugvás lett volna, hazug békesség, amit magam mögött hagyok egy magyarázattal, ami nem más, mint porhintés; szavak, amiknek a valódi jelentését a világ adta volna meg azzal, ha a fülébe jut Anghor és a többiek története. Meglehet, hogy sosem jön majd rá, hogy ki vagyok vagy voltam. Az lenne a legjobb, ezt akartam elkerülni eddig is, és most is ez a célom ezzel az egész szenvedéssel és kínzással. A tortúrával csakis az a szándékom, hogy elmenjen, és ne nézzen hátra, lehetőség szerint minél kevesebb emlék roncsolódása árán, de úgy tűnik, ez az összecsapás számos járulékos veszteséggel jár. Mégsem válaszolok a kirohanására, csak nézek a szemébe, kényszerítve magam arra, hogy meg se rezzenjen az arcom. Önuralom. Olyan régóta gyakorlom, olyan sok módját találtam már, hogy eddzem magam, hogy nehézséget csak ilyen helyzetekben okoz. Amikor meggyőződésem ellenére vagyok kénytelen megtenni valamit. De ha nem a meggyőződésem szerint cselekszem, akkor minek teszem egyáltalán? Mert tudom, hogy hazudok önmagamnak. Hogy amikor legszívesebben visszaültetném a kocsiba, és elhajtanék innen, és meghallgatnám, miket mesél, és hagynám, hogy tanácsot kérjen tőlem, hogy hozzám forduljon, ha kétségei vannak, hogy rám támaszkodjon, ha gyengének érzi magát, hogy hozzám fusson, ha fél... Akkor csak egy ábrándot kergetek. Azt hiszi, szüksége van rám, de ez nem igaz. Csak hiányzom neki. Ez kölcsönös, és hiába csinálok úgy, mint akinek kővé vált a szíve, egy részem reméli, hogy tudja, mindez csak színjáték, hogy érzi, ez az egész azért van, hogy nekem legyen könnyebb, nem is igazán neki. Mert nekem pokoli nehéz figyelni, ahogy könnyeket csalok a szemébe, hogy fájdalmat okozok egy olyan lénynek, aki olyan sok szenvedéstől szabadított meg, és még csak nem is tud róla. Hálátlan vagyok és kegyetlen, de ez az egyetlen módja, hogy távol kerüljön a rémálomtól, amit az igazság jelentene számára. Összekoccannak a fogaim, ahogy legördülnek az arcán a könnycseppek, és végül annyira erőssé válik bennem a kínzó önvád és a késztetés, hogy megvigasztaljam, hogy elvesztem a csatát önmagammal szemben. Fájdalmam önmagát marcangolja szét, míg végül a könyörtelenség kapva kap az alkalmon, hogy civódó érzéseimből fakadó megbízhatatlanságomat megragadja, és elhallgattassa a szívemet. Itt most nincs helye az érzelmeknek. Csak azoknak lenne helye, suttog egy erőtlen kis hang a szívem mélyéről, de ezt a csatát már elvesztette. Az érzelmek eltűnnek a feneketlen sötétségben, csak halk sírásuk hallatszik fel a felszínre, ahol kihűlt lélekkel lépek közelebb Calypsohoz. Az angyal, akinek a szavát mindig azonnal meghallottam, most tehetetlen velem szemben, kérdései süket fülekre találnak, könyörgő tekintete érzéketlen falakba ütközik. Nem hagyhatom, hogy elbizonytalanítson, hogy meglágyítson. - Nem állítottam, hogy fair, de akkor is így kell lennie - jelentem ki ijesztően higgadt hangon. Ha nem tudnám, hogy ez is én vagyok, el sem hinném. Számtalan alkalommal tettem már hasonlót; megingathatatlan voltam, eltökélt, könyörületet nem ismerő, de csak azokkal, akik megérdemelték ezt a bánásmódot, ellenségekkel, támadókkal, makacs ellenállókkal szemben. Nem egy olyan személyen kellett ezt alkalmaznom, mint ő, és lám. Még ez is sikerült. Akár büszke is lehetnék magamra, ha nem érezném árulónak magam. Szemébe nézve olyan, mintha gyilkost látna. Végül is valami ilyesmit teszek. Megölök egy emléket. Nem mondok semmit, csak átnyújtom a rögtönzött kantárt. Kisöpröm magamból az utolsó maradványait is az együttérzésnek, de ez épp olyan, mintha egy tompa kanállal akarnám lenyesni a karomat... Sikerül, mert eléggé akarom. De sosem fogom elfelejteni a fájdalmat, amivel járt, nem is maga az eljárás, hanem az elhatározás. Ám ekkor, csak egy pillanatra, minden megváltozik. Nem számítok rá. Nem fogom fel, mi történik, amíg fel nem pattan a lóra, pedig az ölelése olyan ajándék, amiből valószínűleg soha többé nem kapok. Mire megértem, mit tett, mire hagynám, hogy nyomot hagyjon rajtam, hogy erőt meríthessek belőle, hogy kitaláljak valamit, amivel ezt az egészet jóvá tehetem, bármit, addigra már nincs ott. Felül a lóra, és elvágtat, én pedig zsibbadtan nézek utána. Nem fordul hátra, én nem kiáltok utána. A ló súlyos léptein keresztül is hallom, ahogy egyszer csak kitör belőle a zokogás. Pár másodpercig teljesen érzéketlenül állok, csak figyelem, ahogy eltűnik, majd tétován teszek egy lépést arra, amerre elindult. Talán most láttam utoljára, és így búcsúztam el tőle... Csak a falevelek és az avar zizzen, ahogy az apró fuvallatok belekapnak Egy fa tövébe roskadok. Hátamat felkarcolja az öreg fa vastag kérge, talpam alatt felgyűrődik a föld és a levelek, ahogy földet érek, erőtlenül, mint egy kacatokkal teli zsák. Nem is érzem többnek magam. Ahogy múlnak a percek, és bámulom a néma kocsit, a ló és utasa nélkül, a sötétség eloszlik bennem, visszakúszik a mélybe, cserben hagy, és kiengedi az elnyomott, terrorizált érzelmeket, amik most kétségbeesetten kiáltanak Calypso után, némán, de fájón. Hátrahajtom a fejem, behunyom a szemem, sőt összeszorítom, mert nem akarok látni semmit, nem akarok hallani, nem akarom érezni a talaj illatát és a közeli városka kéményeinek a füstjét sem. Üvölteni akarok, kibújni a bőrömből, repülni, el innen. Ehelyett görcsbe rándulva, reszketve ülök az erőben, egyszerre lubickolva a fájdalomban, amit okoztam, és amit éppen emiatt én is érzek, abban a reményben, hogy egyszer csak olyan elviselhetetlen lesz, hogy elmúlik, kioltja magát, vagy csak hozzászokom. De nem történik semmi. Fáj, ahogy eddig, és ahogy ez után is fog, tudom, minden egyes nap. Egyszer majd jobb lesz. Egyszer igazán el fogom hinni, hogy helyesen cselekedtem, de most még emészt a kétely és Calypso könnyes tekintetének az emléke. Emberek hangja zökkent ki ebből az állapotból, ezért kinyitom a szemem. Viszket a bőröm. Egy-két lehulló levél megkarcolta a nedves arcom. Felületesen lélegzem, mint aki a halálán van, szemem lassan szokja meg az alkonyati fényeket, de végül felkászálódom, letörlöm a könnyek maradékát, amik valahogy utat találtak, amíg csendben ültem a mit sem értő fa alatt, elgémberedett tagokkal porlom le a ruhámat is. Jó ideje ülhetek itt, Calypso már messze jár. Utoljára vetek még egy pillantást arra, amerre utoljára láttam, majd megfordulok. Ideje nekem is indulnom.
// Hajh, kösznömszépen a játékot. Vigasztal a tudat, hogy még látjuk egymást. //
Tudom, érzem legbelül a zsigereimben, hogy mi következik. Már előre kínoz, sikítani tudnék, ha arra kell gondolnom, hogy amint megáll a kocsi ő újra elmegy, pedig találkoztunk, ez nem véletlen. Nem lehet puszta véletlen, hogy pont őt hívták, hogy segítsen, hogy ott volt a városban, ahol én is, ezt... ezt nem hiszem. Oka volt annak, hogy úja találkoztunk, miután magamra hagyott, és most újra meg akarja tenni, amikor minden ez ellen szól? Velem kellene maradnia, ő is akar igaz? Tudom... ezt akarom hinni, hogy így van, hogy nem akar megint elmenni, hiszen ha nem érdekelné cseppet sem a sorsom, akkor ott is hagyhatott volna, de ő nem tette. Teljesítette a kérésemet, segített annak a katonának és végül elhozott, hogy ne kerüljek bajba. Nem tette volna, ha cseppet sem számítok neki és mégis érzem, hogy talán már akkor sem lesz ott, amikor kiszállok a kocsiból. Nem akarom, hogy megálljunk, nem akarom, hogy csendre váltson a kerekek békés zakatolása. Mennék inkább még tovább, messze, akárhová, csak vele lehessek, mégis attól kell rettegnem, hogy szárnyra kap és újra eltűnik, mintha nem is találkoztunk volna, szó nélkül magamra hagy itt az erdő közepén. Nem tudom, hogyan képes rá, nekem nem menne. Nem tudom, hogy miért teszi, de szeretném tudni. Azt mondta nem az én hibám, nem én bántottam meg, de akkor miért? Miért kell így lennie? Miért nem mehetünk együtt, miért kell újra elválnunk egymástól? Ximdrean több, mint valaki, aki megmentette az életemet. Tudom, hogy ő nem akarja, hogy így érezzem, de apám helyett, apám volt, aki segített megérteni a világot, amire nem volt lehetőségem, amikor otthon voltam betegen. Segített nekem, hogy ne vesszek el, ahogy telik az idő és a világ változik körülöttünk. Miatta élek és érte éltem sokáig, aztán úgy döntött, hogy véget vet mindennek néhány tollvonással, egy szimpla levéllel. Még mindig úgy érzem, hogy nem ezt érdemeltem és rettegek tőle, hogy újra így szó nélkül hagy majd magamra. Boldogulok az életben ez igaz, de elég az, hogy boldogulsz? Nem valami sokkal többet kellene elérnie idővel mindenkinek? Én nem érzem, hogy képes lennék többet elérni. Nincsenek tömegével barátaim, nem maradok sehol sem túl sokat, mert nem bízom másokban. Sosem tudhatom ki lesz a következő, aki eltűnik mellőlem, hogyan tudnék így kötődni? Legalább nem tűnik el, mire kiszállok a kocsiból. De vajon azért, mert nem akarja újra megtenni, vagy mert nem érdekli, hogy mi lesz a reakcióm, netán mert segíteni akar és gondoskodni arról, hogy biztonságban elmehessek? A második lehetőséget nem akarom elhinni, még ha ilyen keményen is néz rám, mint eddig is. Semmit sem tudok leolvasni az arcáról. Bár képes lennék átérezni az érzéseit másképp, bár olvashatnék a fejében. - Ezt... ezt tényleg komolyan kérdezed? Hogy ne lett volna értelme, hogy nem csak... elmész és ott hagysz kétségek között. - hirtelen törnek ki a szavak magamat is meglepem vele, ahogyan felemelem a hangomat. Nem akarok nekiesni, eddig sem akartam, de mégis hogyan kérdezhet ilyet? És hogyan lehet ennyire hűvös velem? Tudom sosem volt az a típus, aki könnyen kimutatta az érzéseit, de mégis úgy éreztem, hogy fontos vagyok neki, hogy értékes és most... most ezt az egészet próbálja összetörni bennem? Eddig legalább az emlékek megmaradhattak, azt hihettem, hogy én rontottam el valamit, csalódást okoztam és nem volt választása, most mégis porrá zúzza még a jót is, ami a múltunkból maradt. Miért? Miért tesz úgy, mintha semmi se számítana? Értetlenkedve meredek rá, érzem ahogy a forró könnycseppek marják a szemem, ahogyan lassan elgördülnek az arcomon. Sírtam akkor is, amikor elment. Nem sokat, de amikor rájöttem, hogy valószínűleg nem jön vissza, akkor igen, sírtam és próbáltam haragudni rá, hogy képes volt rá, amikor tudta, hogy milyen fájdalmat okoz ezzel nekem, hogy tudta már egyszer megtette ezt az apám és az is megsebzett. Most pedig szándékosan teszi a szavaival. Talán jobb lett volna, ha tényleg elmegy és itt hagy egy szót se szólva hozzám? A szavai, ahogy mégis közelebb lép cseppnyi reménysugarat ébresztenek a lelkemben, hogy aztán azokat is összeroppantsa, amikor újra megszólal. Erről szól ez? Elég erős... honnan tudja, hogy mihez vagyok elég erős? Ezt nekem kellene tudnom, ezt én dönthetem csak el, nem pedig ő. - Honnan tudod? Miért hozod meg egyedül ezt a döntést és miért nem szólhatok én is bele? Ez... nem fair! Ez az egész nem fair! - nem hiszem el, hogy csak ennyiről van szó, hogy csak arról mennyire vagyok erős és önálló. Akkor elhagyhatott volna korábban is, vagy elmondhatta volna, amikor elmegy, hogy ezért hagy magamra, de nem tette. Ő csak egyszerűen eltűnt az életemből, mintha nem is akart volna soha a részese lenni és nekem ne fájjon mérhetetlenül az, amit tett és amire most is készül? Szükségem lenne rá, hogy ne érezzem magamat egyedül, hogy érezzem úgy újra megbántottak, de nem tesz semmit, csak a hideg tekintet marad, én pedig megtörlöm az arcomat, mintha ez bármin is változtatna, mintha ettől elapadnának a könnyeim. - Akkor még se tehetem azt, amit akarok. - halk suttogás csak, amit ki tudok préselni magamból. Nem tehetem, amit leginkább szeretnék, mert akkor mellette maradnék, akkor hagyná, hogy vele menjek akárhová is megy, mert mennék vele bárhová, csak kérnie kellene, sőt... elég lenne ha csak szimplán engedné, ő mégis inkább a lóval foglalkozik, én pedig legszívesebben rákiáltanék, hogy hagyja abba, hogy rám nézzen, amíg még lehet, hogy ne fordítson nekem hátat már most, amikor még legalább itt van. Szótlanul veszem át tőle a szíjakat, de képtelen vagyok megmoccanni. Minek maradjak? Igaza van, mennem kell, de rettenetes érzés lesz felszállni a lóra és elmenni innen, ő mégis ezt várja tőlem, nekem pedig muszáj lesz rászánni magamat valahogy. Tényleg beérhetnek minket és nem áldozhatom fel az egész életemet egy buta illúzióért, amiben hinni próbáltam és talán soha sem létezett. Újra megtörlöm az arcomat, mintha érne bármit is. Képtelen vagyok megszólalni, nem tudom, hogy mit mondhatnék még, ahogyan ő sem mond semmit, amitől jobb lenne. Hezitálok, amíg végül meg nem moccanok, még sem a ló az, aki az első. Hirtelen lépek közelebb, hogy ne léphessen el előlem. Eltolnia sem kell magától, épp csak egy másodperc, amíg megölelem. Nem miatta... értem, hogy nem is akarná. Értem, hogy az egészet nem akarta, talán úgy gondolja mostanra, hogy hiba volt segítenie nekem akkor azon a hideg téli estén. Nem tudom, nem is akarok már erre gondolni, de nekem kell ennyi, a búcsú, amit nem kaptam meg évekkel ezelőtt, egyetlen gyors, szinte alig érezhető ölelés, épp csak egy szívdobbanás, amit hallok a mellkasára hajtva a fejemet, aztán azonnal el is lépek, hogy fellendüljek a lóra. Azt sem várom, hogy segítsen, megoldom én így is, még ha nehezen is. Aztán már hátra sem nézek, csak indulásra ösztökélem a lovat. Hagyom, hogy az eddigi néma sírás végre hangot is kapjon. A hűvös szél csapkodja az arcomat, de nem érdekel, még jól is esik, talán segít, hogy hamarabb magamhoz térjek és megpróbáljam újra... valahogy összeszedni magamat.
//Hát mit is mondhatnék, kellett a zsepi és nagyon élveztem a játékot, köszönöm! //
Azt mondom magamnak, most nem tűnhetnék el csak úgy, mint legutóbb, de ez nem igaz. Ha el tudnék vonatkoztatni a helyzettől, a személyétől, akkor egyszerűen csak fognám magam, és szárnyra kapnék, mielőtt kilép a kocsiból. A lényeget már úgyis tudja, vagy legalábbis sejti, látszik rajta. Nem maradok vele, és ő nem maradhat velem, mert én így határoztam egyszer régen, de a döntésem nem a véletlen eredménye vagy valami szeszély volt. Nem is törvényszerű következtetés, sokan ostobaságnak tartanák az érveimet, tudom, de számomra fontosak, és ragaszkodom hozzájuk, mert nem hagynak cserben. Idővel majd Calypso is megbékél, és bár ő talán sosem fogja megérteni teljesen, híján az információknak, de én tudni fogom, hogy helyesen cselekedtem, mert megóvtam egy nagyobb csalódástól. Persze könnyen lehet, hogy egyáltalán nem védem meg ezzel semmitől, csak elodázom a lelepleződést, és pontosan ez az a gondolat, ami miatt habozok itt hagyni, ami miatt olyan nehéz hinnem abban, amiben hatszáz éven át sikerült. A kétely rozsdája kikezdi az acélos magabiztosságot, amivel sikeresen átvergődtem az évszázadokon, bármilyen rázós időszakkal néztem is éppen szembe. Hittem magamban és abban, amit teszek, ahogy most is. A szerencsére és az időre bízni egy olyan ügyet, ami ilyen sokat jelent, nem túl bölcs dolog. Más ötletem azonban nincs; ilyen gyorsan ilyen horderejű döntést még én is képtelen vagyok meghozni nyugodt szívvel. Hangja végigsimít a hátamon, kérlelő, erőtlen, és teljesen jogos. Másfél évszázad után mindössze egy rövid levelet hagyni és végleg eltűnni nem volt a legelegánsabb és legemberségesebb búcsúzás, de így hozta a szükség. Mivel most jól van, él, egészséges, aggódnom sem kell. Bebizonyította, hogy képes magáról gondoskodni, habár senki sem mondta neki, hogy ennyire nehéz lesz. Az én feladatom lett volna, de elmulasztottam, mert nem számoltam azzal, hogy ilyen hirtelen kell majd egyszer elválnunk egymástól. Belátom már, hogy hiba volt, hiba volt ilyen sokáig magam mellett tartanom, hazugságban élnem mellette, és természetesnek vennem, hogy mindig velem van. Nem volt a tulajdonom, hogy rendelkezzek a sorsáról és arról, kihez tartozhat és kihez nem, de túl nagy szükségem volt rá. Most is szükségem lenne rá, érzem minden porcikámban a késztetést, a vágyat, hogy a magányt megint vele űzzem el, egyszerű, de nagyszerű társaságával feledtessem el a múltat. Mi volt nekem Calypso? Sosem találtam egy nyelven sem olyan szót, ami kifejezhette volna a kapcsolatunk jellegét, de nem is kellett soha ezt boncolgatni. Elég volt, hogy ott van és én ott vagyok. Ennek azonban vége. Nem csak neki, nekem is el kell fogadnom ezt a tényt, hiszen végül én voltam az, aki így határozott. - Legutóbb is képes lettem volna - fordulok meg lassan. - De lett volna bármi értelme? Még mindig leplezem, hogy milyen érzelmek kavarognak bennem, ehelyett a hűvös keménység látszatával nézek rá. Sokkal nehezebb ez nekem, mint hinné az alapján, ahogy viselkedem. Az elmúlt években ismét teljesen egyedül kellett járnom a világot, minden kapcsolatot, minden embert magam mögött hagynom, csak a többi kívülállóval tudtam néha találkozni. A munkába, az utazásba öltem az energiáimat, miközben tudtam, hogy vadásznak rám és azokra, akiket meg kellett volna védenem. Calypso kimaradt ebből, róla senki nem tud, és ha rajtam múlik, nem is fog. Belőle nem lesz űzött vad vagy bűnbak, és ha ehhez az kell, hogy szívtelennek tartson, hogy összemocskoljam a Ximdreanról alkotott képét, megteszem. Habozás nélkül, könyörtelenül, ha kell. A múltba kapaszkodni nem éri meg, ha ezzel elárulod a jövőd és megfosztod magad a lehetőségektől. Amint szemei ragyogni kezdenek, elfogy az erőm. Legszívesebben odalépnék, magamhoz ölelném, el se engedném, amíg el nem apadnak a könnyei, amiket én és a kegyetlenségem csaltak a szemébe, és megígérném, hogy nem teszek ilyet soha többé. És tartanám magam a szavamhoz, vezekelnék, követném ezúttal én, megvédeném úgy, ahogy ő védett meg engem a céltalanságtól, elveszettségtől és magánytól. De nem teszem. Erőm utolsó tartalékai az egyetlen olyan hatalomhoz nyúlnak, amivel még rendelkezem, és amit jobban gyűlölök minden másnál. Ahelyett, hogy támasza volnék, segítenék neki legalább megérteni, miért történik mindez, vagy enyhítenék a fájdalmán képességemmel, a sötétséghez fordulok, ami ott tanyázik a szívem mélyén. A lelketlen szörnyeteg, ami fekete szárnyaimat ajándékozta nekem, most megmozdul odabenn, kényelmesen elnyújtózik, mintha kéretné magát. Ám lassan segítségemre siet, és én hagyom, hogy a bánatomat és bűntudatomat bevonja a jégkéreg. - Nézd, tudom, hogy úgy érzed, nem volt tisztességes részemről, hogy csak úgy magadra hagytalak - lépek közelebb hozzá, és annak ellenére, hogy a csökkenő távolság köztünk csak nehezít a dolgomon, nem állok meg. Ösztöneimnek engedek, amikor közelebb szeretnék lenni hozzá, ennyit megengedhetek magamnak, hiszen van, ami visszatartson az elgyengüléstől. Majd' szétszakadok, ahogy látom lecsordulni az első könnycseppet, mert ekkor torpanok csak meg. - De elég erős voltál. Most is az vagy. Nincs rám szükséged, sem arra, ami azzal járna, ha... egyáltalán kapcsolatban maradnál velem. Hogy velem jöjjön, az egyenesen abszurd ötlet volna. Semmi oka rá. Egyébként is biztosan vannak ismerősei, akik társaságul szolgálhatnak neki, ha hiányolná valakinek a közelségét. Enyhe féltékenységgel gondolok azokra, akik betölthették utánam ezt a szerepet, de ha most nem vagyok elég egyenes, akkor az egész ingatag helyzet romba dől. - Természetesen eldöntheted, hogy mit teszel. Szabad vagy, független. Azt csinálsz, amit akarsz - mondom ki a legszíntelenebb hangon legridegebb szavakat, amik csak eszembe jutnak, hiába hagy zsibbasztó, égető, sajgó nyomot bennem mindegyik. - Kivéve, hogy velem tartasz. Annyit hazudtam már, annyiszor fordultam lelkem sötétebb oldalához segítségért, hogy összeszoruló torkom mintha valaki máshoz tartozna, mert semmit sem változtat a hangomon, holott érzem, ahogy elzárja a levegő útját. Saját kegyetlenségem akar megfojtani, és ebben a pillanatban közel állok hozzá, hogy hagyjam neki, de még nem végeztem. Úgy teszek, mintha nem venném észre, hogy sír, pedig minden egyes ragyogó vonal, amit a cseppek vonnak az arcára, savként marnak a saját bőrömbe is. - Pedig csak úgy tudok elmenni. Felejtsd el, hogy találkoztunk. Erős hang, megingathatatlan. Egy vezető, egy nevelő, egy védelmező hangja, egy hazugé, aki beletaszít mást saját fájdalmának mocsarába, és nem nyújt segítő kezet. Visszafordulok a lóhoz, mert hiába minden, nem tudok uralkodni az arcvonásaimon. Fájdalmam kiül rá, amíg a rögtönzött kantárt összeszíjazom és Calypso felé vezetem az állatot, ami néma csendben engedelmeskedik, mint aki tudja, micsoda szörnyű szituációnak lett a részese. Az angyal azonban már ismét csak a hűvös maszkot láthatja. - Menned kell, mielőtt megtalálnak - nyújtom át a szíjakat, és igyekszem nem látni azt, amit nézek; az arcot, a fájdalmat, a csalódást. Többet nem tudok mondani, képtelen vagyok rá, még egy szó, és félek, nem tudnám visszafogni magam. Ó, dehogynem, búgja a sötétség a fülembe. Hiszen már annyiszor megtetted. És tudom, hogy igaza van, ettől pedig egy újabb csatlakozik az érzéseim üvegbe zárt hurrikánjához: az önmagammal szembeni tehetetlenség frusztrációja. Megteszem. Tönkreteszem őt megint, mert képes vagyok rá. Az ő érdekében, de bántom. Erő ez vagy gyengeség? Számít egyáltalán? Belenézek hát Calypso szemébe, és minden fájdalmat, minden kétséget lenyomok a sötétség torkán. - Menj.
Egy ideig reménykedtem benne, hogy egyszer visszatér. Nem mentem el Párizsból szándékosan, maradtam, amíg csak lehetett, mert arról álmodoztam, hogy egyik reggel megint ott lesz, mintha el se ment volna, vagy megláthatom az utcán, egyszerűen csak belép az ajtón és mindent megmagyaráz nekem, hogy hol volt és hogy miét ment el, én pedig a nyakába vethetem magamat és minden rendben lesz újra, mintha az a rossz pár hét meg se történt volna. Aztán az idő szépen lassan telt, újabb napok, újabb hetek, újabb hónapok és nekem lassan meg kellett értenem, hogy nem fog betoppanni, hogy nem jön vissza talán soha többé, hogy nem láthatom újra és hogy csak várok és várok rá értelmetlen és felesleges időpocsékolás. Már magam sem tudom, nem emlékszem rá, hogy pontosan mikor volt az az időpont, amikor úgy döntöttem elmegyek és nem várok tovább. Lassan alakult ki, vagy csak egyik reggel úgy keltem fel? Olyan volt mint egy képszakadás, egyszer csak összecsomagoltam és elhagytam a szobát, még a levelét se hoztam magammal, mert úgy éreztem az is csak egy olyan darabka lenne, amibe kapaszkodni próbálok, mintha lenne még bármi remény arra, hogy találkozhatunk, pedig éreztem, hogy nincs. Most pedig csak figyelem, ahogyan becsukja az ajtót, miután olyan óvatosan és gyengéden nyugtatta le a mén, én pedig titkon azért áhítozom bár csak velem lenne megint ilyen gyengéd, bár csak engem ölelne át és azt suttogná sajnálja, hogy hibázott, hogy nem volt más választása, csak engem akart megvédeni valamiről, amiről nem tudhatok. Elfogadnám, isten bizony nem faggatnám, ha ezt mondaná, nem akarnám kideríteni, hogy mik voltak az okok, csak örülnék neki, hogy megint velem van, hogy nem kell egyedül kóvályognom a világban. Erősnek vél, az is vagyok, mert nem tehetek mást, annak kell lennem, de szeretnék gyengébb lenni, szeretném elengedni magamat és mellette ez ment. Segített és megvédett, én legalábbis így éreztem és sokkal könnyebb volt minden, mint egyedül megküzdve mindennel. Valahogy azóta is képtelen voltam megbízni bárkiben is, egyszerűen nem ment, mert félek, hogy mindig ugyanez lenne a vége. Végül mindenki elmegy és elhagy, mert megtalálják bennem a hibát. Hiába mondta azt, hogy nem ezért van, hogy nem az én hibám, de még se tudom elhinni neki, hiszen úgyis az lesz a vége, hogy ahogy elég távol értünk a várostól elmegy és újra nem adja meg a válaszokat, amikre annyira éhezem. Összerezzenek, amikor fékez a kocsi. Tudom, hogy itt a vége, érzem legbelül, hogy nem fog elköszönni, nem fog tudni elbúcsúzni tőlem, de most nem mehet el csak úgy szó nélkül, mint legutóbb, most nem szökhet el előlem egy árva szó nélkül, mert most itt vagyok és utána tudok menni. De vajon van-e értelme? Vajon érdemes-e kicsikarnom belőle a válaszokat erővel? Ha magától nem akar őszinte lenni velem, akkor miért kínozzam magamat feleslegesen és őt is? Mégis pillanatokba telik mire végre rászánom magamat, hogy megmoccanjak miután kinyitotta az ajtót. A szívem a torkomban dobok, már az se lepne meg, ha kilépnék a szabadba és ott se lenne, de még ott van, én pedig némán kászálódom le a kocsiról, hogy csendben figyeljem a mozdulatait. Csak nézem a hátát, hiszen még most sem hozzám beszél. Érzem, hogy elszorul a torkom, hisz még mindig nem volt hozzám őszinte, még mindig nem mondta ki, hogy miért kell elmennie, hogy hiányoztam... Olyan jó lenne hallani, hogy hiányoztam neki, hogy szeret, de nem volt más választása el kellett mennie és most is el kell. Képes lennék elfogadni, de így szavak nélkül... így szinte facsarja a szívemet, ahogyan a helyett, hogy rám nézne és velem beszélne a lóval foglalkozik, hogy majd azzal mehessek tovább, míg ő... gondolom majd gyalogszerrel, vagy immár repülve tűnhet el a színről és kezdhet új életet valahol, ahol megint elég távol lesz majd tőlem. - És, ha nem akarom? Ha nem akarok lovagolni? Legalább nézz a szemembe kérlek és köszönj el... most képes leszel rá? - nem akarok a hátával beszélgetni, a tekintetét akarom látni, az őszinte tekintetét, miért nem képes ezt megérteni? Ez így sokkal fájdalmasabb, mint ha legalább megpróbálna őszinte lenni velem. Miért bánt? Én nem tettem ellene semmit, vagy mégis? Tettem valami olyat, amiért ezt érdemlem, ami miatt büntetés jár nekem? De... de mit? Legalább elmondaná és megpróbálhatnám jóvá tenni? Bocsánatot kérnék bármiért, akármiért ha ettől jobb lenne, ha akkor nem menne el megint egy szó nélkül és nem hagyna itt. Megint egy balga álmot ringatok csak igaz? Amikor a szívem mélyén azt remélem, hogy legalább rendesen elköszön ezúttal. - Nem haragszom... már nem, de... nem menj el csak úgy. - nem nekem kellene talán megalázkodnom, nem nekem kellene könyörögnöm neki, mégis ezt hallhatja a hangomból. Bármennyire is erősnek hisz és bármennyire is próbálok erős lenni, mégis érzem, ahogy a forró könnycseppek marni kezdik a szememet, lassan eltelítve, de még nem hagyom nekik, hogy legördüljenek, csak a hátát, talán már a tekintetét nézem, ha végre hajlandó volt megfordulni és szememben nézni, ahogyan kértem. Nem akarok én mást, csak hogy ne így váljunk el, hogy azt érezzem az a sok évtized igenis jelentett valamit, hogy ne magamat érezzem rossznak, hogy érezzem, hogy neki legalább tényleg fontos vagyok, hogy ez által legalább valamennyivel többnek érezhessem magamat, mert az utóbbi években csak egyre rosszabb lett és ha most megint elmegy köszönés nélkül... nem tudom, hogy azt hogyan leszek képes végignézni, vagy hogy képes leszek-e rá egyáltalán.
Az út még mindig sáros, cuppogós, nehezen járható, nem csoda, ha valaki inkább a ló természet adta akaratát és erejét találta megbízhatóbbnak a kocsiknál. Tankokat már senki sem akar látni, sokkal kellemesebb látvány a megviselt léleknek egy jámbor, szelíd állat, mint egy fémszörnyeteg, ami mindent a földdel tesz egyenlővé, ahol csak jár. A ló szaga, vagy már inkább illatnak ható kipárolgása még rám is jótékony hatással van, enyhít görcsös feszültségemen. Szép fényes, fekete szőre alatt megremeg a bőre, ahogy végighúzom rajta a kezemet. Nem kérek tőle engedélyt, megnyugtatásra sincs szüksége, az ő idegeit, úgy látszik, nem szaggatta meg a háború vagy az emberek kegyetlensége. Teljesen békésen ácsorog, csak patáival dobbant aprókat unalmában, egyébként türelmesen vár, hagyja, hogy a sötét szőre beszippantsa a nap melegét. Érintése csaknem forró, de érezni saját teste melegét is a nap csalóka tüzétől felhevült szőrzet alatt. Finoman megpaskolom hát a nyakát, hátha ebből megérti, hogy közel az indulás, és hogy bárki ült is mögötte eddig a kocsin, most én leszek, aki megragadja a gyeplőt. Részben szándékosan szentelem a figyelmem az állatnak és nem Calypsonak; még mindig nem tudom biztosan, mit kéne mondanom neki. Ez a találkozás éppen annyira mellbe vágott, ahogy egy puskagolyó tette volna, azzal a különbséggel, hogy egy golyó ütötte lyuk, ha csak nem ér létfontosságú szervet, begyógyul. A saját ballépéseim és a Calypsonak okozott fájdalmak miatt érzett bűntudatom viszont nem fog elmúlni, valószínűleg soha. De hiába a ló, nincs idő merengeni ilyesmin, most cselekedni kell, ezért el is fordulok a termetes állattól. Miután otthagyom, kinyitom Calypsonak az ajtót, még mindig kerülve a tekintetét, teljesen feleslegesen, mert ha nem is látom, ugyanúgy érzem, ahogy engem néz, vagy épp nem néz. Rengeteg volt az az idő, amit együtt töltöttünk, még ha nem is tűnt akkor soknak. Sokfelé jártunk, sok mindent láttunk, de valahogy az évek nem tűntek igazán szilárdnak, kifolytak a kezeim közül. Voltak húzós helyzetek, persze, egy magamfajta kívülálló élete nem lehet unalmas, főleg azok után, hogy a Calypso előtt védelmembe vett lények története kezdett felszínre kerülni, és bekerülni a köztudatba. Szégyen a futás, de hasznos, tartja a mondás, és én egy ideig egyedül rohantam, de Calypsoval való első találkozásomkor kénytelen voltam megtorpanni. Tenni akartam valamit. Akkor is ez volt a mentségem, most is ez, és mindig is ez lesz. Nem látom, miért lenne ez bűn, még mindig nem látom, és mégis, ha csak a következményeket nézem, egyáltalán nem úgy festenek, mint ahogy szeretném. Ezektől a következményektől szeretném őt megóvni, hiszen ő abban a szerencsés helyzetben van, hogy nem tud a többi felnevelt, megvédelmezett, magamhoz vett sorstársáról, akik azonban mégsem ugyanolyanok, mint ő. Egyikük sem lesz olyan, mint ő. Az az éjszaka, amikor véletlenül rátaláltam, égi jel volt, lehetőség mindkettőnk számára; ő az életét tarthatta meg, én az ép eszem azzal, hogy ismét volt kiről gondoskodnom, de ez így nem jól alakul. Jobb lett volna, ha a történetünk egyszer és mindenkorra lezárul akkor, amikor ismét futni kezdtem, őt pedig egy levéllel horgonyoztam le egy új életbe, amit nélkülem kellett volna elkezdenie és élnie. Erre fel kibe botlik a semmi közepén? Belém. Szeretnék hinni a véletlenekben, de a világ ennyire nem lehet apró, ráadásul egyikünk sem változtatta meg a külsejét. Ha csak ő vagy én másképp néznénk ki, talán a felvilágosított fél nem fedte volna fel a saját személyazonosságát, és mindez nem történik meg. Nem kellene megint futnom, ezúttal ráadásul őt is magammal vonszolva. Az embereket kémlelem, látszólag legalábbis, de a szemem sarkából, és idegszálaim nagy részével az angyalt figyelem, és ahogy a halk mondat, a kérés elhagyja a száját, akaratlanul is összerándul a gyomrom. Muszáj lesz. De miért? Miért kéne otthagynom? - kérdezem magamtól, miközben hazug, biztató mosolyra húzódik a szám, szavakkal azonban már nem sikerül megnyugtatom őt. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Pedig ez lesz a vége, nem tarthat velem. Ximdrean nem én vagyok, az csak egy hazugság volt, egy finomra hímzett takaró, ami eltakarta a rothadást. Nem akarom, hogy az, akiben hitt, akiben bízott, akit talán szeretett is, egy szörnyeteggé, egy hazuggá, egy álnok árulóvá váljon a szemében. Akkor inkább leszek gyáva vagy kegyetlen. Az igazság rosszabbnak tűnik még egy ilyen hazugságnál is. A vele töltött másfél évszázad csendesebb és békésebb volt az összes többinél, és nem tudom, megértené-e, mennyit jelentett. Talán azért igyekszem ennyire megóvni az igazságtól, mert azt hiszem, neki is ugyanolyan fontos volt, mint nekem. Talán csak félek, hogy az igazság tényleg olyan szörnyű, mint amilyennek az engem ócsárlók lefestik. A gondolat azonban mérgező haraggal áraszt el, végigszáguld az ereimen, mintha fecskendővel juttatták volna belém. Ó, igen, szerintük én vagyok a hibás, én vagyok a rossz, a gonosz. Fröcsögők. Hazugok. Gyilkosok. Legalább a gyerekeik nem lettek azok. Többnyire... Ha Calypso is ilyenné válna... Nem akarnám tudni. Sem azt látni, hogy a szemében megjelenjen az Anghorral szembeni megvetés, mint olyan sok más lényében, aki rám vadászik. Neki meg akarok maradni Ximdreanként. Felizzik bennem a rendszer iránti indulat, ezért elfordítom a fejem, hogy Calypso ne lássa, és amint beszáll, rá is csukom az ajtót. Habozás nélkül fellépek a bakra, és éppen a gyűlölettől halálosan nyugodtan, mintha abszolút semmi rendkívüli nem lenne benne, elirányítom a lovat és vele a kocsit a másik irányba. Az állat megérzi az elfojtott feszültséget, és felkapja a fejét, de végül engedelmeskedik. A kerék kicsit cuppog, de azért magabiztosan haladunk. Senki nem állít meg, szerencsénk van, de ha meg is állítanának, most nem érdekelne. Ki kell vinnem innen Calypsot, és el kell küldenem, messze tőlem. Messze Anghortól. Vigye magával Ximdreant, még ha az emlék meg is mocskosodik a bánatától és az elhagyatottsága érzésétől. Egy olyan személy, mint ő, előbb-utóbb találni fog magának barátokat, társakat, akik pótolják majd az angyala hiányát. A lovat ügetésre fogom, amikor az út is megengedi, és nem veszélyeztet minket, hogy beragadunk a sárba, mielőtt kiérnénk a városkából, elhagyva az utolsó házakat és embereket azonban az egyik mellékútra vezetem a kocsit. Addig hajtom, amíg a fák biztosan el nem takarnak minket a főúttól, és a ló esetleges prüszkölése sem árul el minket. Nem tart sokáig az utazás, talán negyed óra az egész, de ez már elég biztonságos távolság, hogy Calypso erre, én meg arra menjek. Amint megállunk, leugrom a kocsiról, de mielőtt kinyitnám az ajtaját, egy pillanatra megtorpanok. Legutóbb levelet hagytam, nem kellett a szemébe mondanom a búcsúzást, amiről azt hittem, örökre szól. Most nem menekülhetek el láthatatlanul. Szemeimben már nem izzik úgy a gyűlölet azok miatt, akik erre a menekülő életmódra kényszerítettek, de nem tagadhatom azt sem, hogy ott lüktet bennem, valahol mélyen. Az ajtó kinyílik, arrébb lépek, hogy Calypso kiszállhasson. Csak egy pillantást vetek rá borús tekintettel, és elfordulok, hogy megnézzem, nem követett-e valaki, vagy nem ólálkodik-e a környéken ember. Sehol senki. Csípőre teszem a kezem, és veszek egy mély lélegzetet, mielőtt visszafordulok, és ahelyett, hogy magyarázkodni kezdenék, inkább a ló szíjait kezdem átalakítani. - Jól van. Most lesz szükség a lovaglótudományodra - mondom, inkább a ló sörényének, mint neki, megfeszülő vállakkal.
Egész eddigi életemben mindig ez volt, lassan megszokhatnám azt hiszem. Egy pillanat alatt minden megváltozik, lehet az jó, vagy rossz változás, de valahogy nálam ezek soha sem lassan fokozatosan mennek végbe, hanem egyszer csak megtörténik. Apa egyik napról a másikra ment el, bár erre legalább nem emlékszem, hiszen akkor még nagyon kicsi voltam, apámra sem kellett volna emlékeznem, ha a nénikém nem mutogatta volna folyton a képét. Aztán a hirtelen jött gyógyulás, majd pillanatok alatt lettem megint rosszul és végül az angyallá válással zárult az egész betegeskedés köre. Egyszerre csak ott volt előttem Ximdrean, aki segített nekem és megmentett a fagyhaláltól, hogy aztán évtizedekkel később egy újabb rossz pillanatban csak úgy eltűnjön az életemről és magamra hagyjon épp úgy, mint ahogyan az apám tette. Pillanatok, melyekből ez most egy újabb, amikor épp belé botlom egy olyan helyen, ahol egy pillanatig se számítottam volna rá. Egy háború után ő is másoknak segít azért van itt, de akkor rám fajon miért nem segített? Idegeneket támogat, építkezik nekik, egy katona életét menti azért, mert ezt kérem tőle, de engem mégis elhagyott. Azt hiszem nem csoda, ha mindig is arra gondoltam az én hibám volt az egész, én rontottam el valamit, megbocsáthatatlan hibát követtem el, amit úgy gondolta kijavítani sem lehet és ezért meg se próbálhattam. Most pedig csak megyek vele, csak megyek utána és még azt sem tudom, hogy hova, hogy mi lesz ebből az egészből, hogy mennyire sérülök majd újra, hiszen attól tartok, hogy igazán magával se vinne, ha lenne más választása, csak nem akar bajba sodorni, pedig tulajdonképpen én okoztam az egészet, én kerestem a bajt azzal, hogy nem engedtem csak úgy meghalni azt a katonát. Én döntöttem így, megtehette volna, hogy ott hagy, de nem... talán még fontos vagyok számára, de akkor miért ment el? Érzem én, látom az érzéseket az arcán, halványan, rejtve, a tétova mozdulatokat, amiket nem lehet teljesen elrejteni, közben viszont még sem őszinte, még sem mondja el ténylegesen, amit gondol, még sem könnyít a helyzetemen, pedig megtehetné egészen könnyedén. Hamar kiérünk. Sejtelmem sincs, mit gondolhat a másik nővér, de nem is érdekes, hiszen nem sokára szólni fog valakinek, hogy a katona érthetetlen módon meggyógyult és onnantól már nincs visszaút. Pár percünk van talán, amíg elindulhatunk és csak remélni lehet, hogy a talált kocsi tulaja nem tér vissza, hogy számon kérje miért strázsálunk a lovaskocsija körül és miért foglalkozunk a lóval. Igaza van, hogy bár lassabb, de nem mehetünk csak a lóval. Még így se tudom hová és hogy mi lesz ez után, de most nem is érdekel, csak abban reménykedem, hogy ott ahová megyünk mond majd valamit. Pár őszinte szót... bármit, amitől talán legalább egy kicsit jobban érezhetném magamat. - Jól van... csak ne hagyj ott a semmi közepén. - ezt szinte már csak magam elé mondom, halkan, hogy ő alig hallja, pedig tudom, hogy ez lesz, tudom, hogy ez a következő. El fog menni, érzem, szinte látom a tekintetében a néma fenyegetését a következő perceknek. Nem ad majd magyarázatot most sem, csak egyszerűen elmegy és ott hagy majd, ahogyan már megtette. Ha magyarázatot akart volna adni megtehette volna akkor, vagy megtehetné most, de még sem így van. Nem hiszem, hogy csak azért marad néma, mert sietnünk kell. Talán nem is akarja elmondani, vagy nem tudja, netán túlságosan fájna az igazság és attól próbál óvni? Pedig én úgy érzem, hogy így okozza a legnagyobb fájdalmat, azzal hogy nem mondja el nekem a miérteket. Nem kímél vele, csak még jobban kínoz.
Tudja, vagy csak sejti, egyáltalán meri sejteni, hogy milyen szívesen fognám magam, és indulnék neki a világnak megint, kettesben vele, úgy mint régen? Irigylem most azokat a tündéket, akik olyan könnyedén elsajátítják a gondolatok olvasásának képességét. Tudom, hogy én sosem lennék képes rá, amíg ilyen sok más gondolat, ötlet és feltevés kavarog a saját fejemben is, pedig olyan hasznos volna... Annyi fájdalomtól és félreértéstől tudnám megkímélni őt is és magamat is! Habár ez nem biztos, hogy így van. Ahogy menetelünk a folyosón, és vonszolom magam után komor tekintettel, tudom, hogy hazudok magamnak, mikor ezt gondolom. Ugyanúgy bántanám őt ebben a percben, ha ezzel a jövőben mégis megkímélném. Hajlandó lennék ilyen áldozatot hozni, tudom, mert már megtettem, nem egyszer, és nem csak vele, de könnyű úgy áldozatot hozni, hogy nem a saját véremet kell ontanom, igaz? A világ néha gyönyörűnek tűnik, máskor azonban elképzelni sem tudok rosszabb helyet. Mindaz, ami valaha is történt velem, néha egyetlen hatalmas hullámként csap át a fejem felett, máskor azonban sikerül magasra emelkednem fölé, és úgy tekinteni rá, mintha nem is az én életem volna. Utóbbi módon egyszerűbb átvészelni az olyan időszakokat is, mint ez a mostani, ahol az emberek elfogadják egy idegen segítségét, nem kérdezősködnek, örülnek, hogy élnek, és hogy mások is élnek, épp ezért igyekszem minél többször ilyen külső szemlélőként megfigyelni az élményeket, a tapasztalatokat, és csak akkor belemerülni az eseményekbe, ha már muszáj. Általában sikerül is. Itt is hetekig éltem a francia katona életét, aki kicsit magának való, kicsit zárkózott, de alapvetően ott segít, ahol tud. Nem volt nehéz szerep, és nem volt hihetetlen sem az emberek számára. Tucatnyi ilyen Pierre-el találkoztam, már itt, az építkezéseken is. Végtére is mindannyian túlélték a háborút, amiben részt vettek. Ez épp elég ok, hogy olyanok legyenek, amilyenek, és nem volt nehéz utánoznom őket. Calypso azonban egy pillanat alatt kirántotta alólam a talajt, pontosabban a biztonságos távolságot tulajdon érzéseimtől és kétségeimtől, így aztán zuhanórepülésben közelítek ahhoz, hogy elmerüljek bennük. Ezt azonban nem engedhetem meg magamnak, sem most, sem a közeljövőben. Nem állok rá készen, és bár neki fogalma sem lehet róla, de ő sem. Túl sok a titok, túl sok a hazugság, amit én generáltam. Ha hinnék is benne, hogy megértheti és megbocsájtja, nem fogadhatnám el a bocsánatát. Még nem. A haragját és megvetését pedig talán el sem tudnám viselni jelen körülmények között, de az is lehet, hogy soha, ez a gondolat pedig csak gyorsít a zuhanásomon. Hiszen én ugyanúgy legrosszabb félelmeit váltottam valóra, amikor magára hagytam egyetlen levéllel, igazán megérdemelném, hogy ő is megajándékozzon azzal, hogy beigazolja a rettegésem. De túl jó ő ahhoz, hogy ezt szándékosan megtegye, ezért sietek annyira azzal, hogy elhajtsam, és a lehető leggyorsabban eltakarítsam a veszély útjából. Igyekszem nem úgy tenni, mintha az elmúlt, külön töltött évek nem történtek volna meg, de azt sem hagyom, hogy különösebben látszódjon, hogy mennyire megrendít most ez a találkozás. Az a cél, hogy mielőbb folytassa azt, amit elkezdett, csak nem velem, és nem itt. Visszafordulok hozzá, miután felhívtam a figyelmét a lóra és a kocsira. Pár másodpercet azonban önző módon arra szánok, hogy az emlékeim apró hézagait kitöltse a látvány. Még mindig szinte hűvös és távolságtartó az arcom, legalábbis remélem, de legbelül, még ha fáj is kicsit, a nosztalgia és az együtt töltött idők maradványai boldogsággal töltenek el. Kíváncsi vagyok, tudni akarom, mi van vele, mi történt, amíg távol voltam, hol járt, miket csinált, kikkel találkozott, miért van itt, és még ezer kérdést fel tudnék tenni neki, de nem lehet. És ez a nem lehet a legrosszabb az egészben, talán még az elutasítása is jobb lenne. Igen, azt hiszem, még az sem lenne olyan nehéz, mint nekem visszafognom saját magam, és játszanom azt, hogy alig érdekel, mi lesz vele. Ő azonban elindul, öntudattal és magabiztossággal sétál a ló felé, maga mögött hagyva engem. A késztetés ezzel elszáll, tudatosul bennem, hogy már a maga ura. Talán hiányzom neki, de nincs szüksége rám, ami fordítva nem teljesen igaz. - Tudom - reagálok a hátának olyan halkan, hogy talán meg sem hallja, aztán utána indulok. Az emberek még csak ránk sem pillantanak. Miért is tennék? Nincs bennünk semmi gyanús. Egyelőre. Odaérve barátságosan megpaskolom a fekete, izmos teremtmény nyakát. Barátságosan beleszagol a hajamba, mintha örülne a társaságnak, de hamar otthagyom, és kinyitom a kocsi ajtaját. Szerencsére üres. Kitárom az ajtót. - A lovaglótudásodra most nem lesz szükség - jegyzem meg halkan, miközben egy röpke pillanatra a szemébe nézek. - Szállj be. Arrébb lépek, hogy bemászhasson. A szemem sarkából közben figyelek, kémlelek, hogy vajon hol lehet a kocsi eredeti tulajdonosa, vagy aki hajtani szokta, mert most már kínos volna, ha egyszer csak felbukkanna, amíg mi éppen elkötjük, lóháton azonban még feltűnőbbek lennénk, nyereg nélkül, egy ilyen vaskos, hidegvérű állaton, ami nyilvánvalóan nem arra termett, hogy ellovagoljon rajta bárki is. Kerülöm az angyal tekintetét is, mert nem akarok magyarázkodni, lélekben már egyébként is felkészültem rá, hogy amint tisztes távolságba kerülünk a városkától, ismét elválnak az útjaink. Hogy ezt a gondolatot igyekszem nem elfelejteni, vagy azt akarom elkerülni, hogy ezt lássa rajtam, magam sem tudom megmondani. Egy kicsit talán mindkettő.
Soha nem gondoltam volna, hogy összefutok vele, azt se gondoltam, hogy itt futok össze vele, de igazság szerint eleve nem hittem volna, hogy erre bármikor is sor kerül és most mégis itt áll előttem, most mégis én húztam keresztbe jó eséllyel a számításait azzal, hogy megkértem segítsen. Talán igen, talán a saját dolgomat is megnehezítem ezzel, talán nekem is el kell mennem, hiszen, ha itt találnak egy halálos sérülttel, akiről mindenki biztosan tudta, hogy meghal és mégis életben van... gyanakodnának, nem értenék, következményei lennének. Még sem volt egy pillanatig sem kétségem a felől, hogy ezt akarom, mert ha megmenthetünk egy életet, akkor mentsük meg. Ő is megtehette volna akkor este, hogy ott hagy engem, de nem hagyott, megmentett, pedig nem tudhatom sosem, hogy ennek nem volt-e valamiféle következménye. Belegondoltam persze, de nem feszegettem. Ritkán kérdeztem csak róla, ritkán próbáltam csak rájönni, hogy ki lehetett előttem, hogy ki volt és mivel foglalkozott az előtt, hogy azon az éjjelen megmentett és felnyalábolt a hideg hóból. Úgy véltem, hogy nem számít. Ha egyszer az életeddel tartozol valakinek, akkor nem faggatod, hogy mit és miért tett, nem nyaggatod, hogy mondjon neked többet, vársz türelmesen, hogy mikor teszi meg maga. Én pedig addig vártam, amíg végül már csak egy levél maradt utána és a hűlt helye Párizsban. Életem egyik legrosszabb napja volt, talán annál is rosszabb, amikor felszültem rá, hogy vége, ami aztán még se következett be. Most pedig itt áll előttem, próbálok a fejébe látni, próbálok rájönni, hogy mit gondolhat, hogy mit érez, hogy vajon mit is akar. Elmegy... biztosan elmegy és végül nem mond nekem semmit? Ezt nem engedem, legalább tudno akarom, hogy miért ment el, hogy miben hibáztam, ami miatt elhagyott. Biztosan csalódott bennem és ezért nem tehetett mást, nem akart már látni, mert úgy vélte, hogy úgy sem változtathat a dolgokon... biztosan így van. Valahogy könnyebb volt magamat hibáztatni, mint hogy azt mondjam utálom őt, mert megbántott, hiszen olyan sokat tett értem, nem utálhattam. Mennünk kell, én is tudom, még sem indulok azonnal utána, amikor megfordul. Még mindig abban reménykedem, hogy mond valamit, még mindig abban reménykedem, hogy végre kiderül, hogy mi is ez az egész, hogy... elmagyarázza és nem csak azt mondja, hogy nem jól gondolom, hogy nem hibáztam, nem miattam ment el. Akkor miért? Miért? Ettől még tudom, hogy igaza van, hogy nem maradhatunk itt, hogy menni kell, csak hát nem tudom, hogy hová, mégis hagyom, hogy közelebb jöjjön és a csuklómnál fogva ösztökéljen indulásra. Olyan jó lenne közelebb lépni hozzá, olyan jó lenne megölelni, csak egy pillanatra, de tudom, hogy nem lehet. Azzal talán elijeszteném, talán nem is vinne magával... nem tudom, azt sem, hogy ha ott leszünk... valahol, ami nem itt van, akkor nem hagy-e újra faképnél. Könnyen lehet, nem szabadna abban reménykednem, hogy majd velem marad és elmagyaráz mindent, butaság részemről tudom, mégis... olyan jó lenne! Némán indulok el mellette. Nem hallani, hogy mögöttünk a katona megszólalna, vagy felébredne, talán még van egy kis időnk, de egyre kevesebb, főleg amikor a másik nővér is elhalad mellettünk, akkor már nyilvánvaló. Halvány sejtésem sincs róla, hogy mit gondolhat arról, hogy ketten távozunk. Soha sem láttak még együtt vele, hiszen azt se tudtam, hogy itt van, de az emberek ilyenek. Hajlamosak egy-egy lopott pillantásból is messzemenő következtetéseket levonni, akkor is, ha fogalmuk sincs róla, hogy mi történik körülöttük. Nem sokára elérjük a célt, immár az utcán vagyunk, és egyelőre még nem tudom hogyan tovább. Én nem vagyok képes rá, hogy láthatatlanná váljak, és ahhoz túl sokan vannak a környéken, hogy a szárnyainkat használjuk a távozáshoz. Nem működne, más kell és... rémes belegondolni, hogy segítettünk valakin és ennek hála most menekülnünk kell, mert nem tudjuk, hogy mit reagálnak majd az emberek. Mintha valami rosszat tettünk volna, pedig erről szó sincs. - Tudod, hogy... - félbemarad a megkezdett mondat és végül csak halkan sóhajtok egyet. A tekintetét követve nekem is sikerült észrevenni a lovaskocsit, sejtem, hogy az lehet a cél, vagy csak maga a ló, mert úgy mégis csak gyorsabb. - Tudok lovagolni. - és nem is félek tőlük, nem okoz gondot, ha lóhátra kell ülnünk, főleg ha ketten tesszük meg. Ha nem tudnék lovagolni akkor se okozna különösebben nagy gondot felülni mögé teszem azt. Nem is nagyon várok plusz magyarázatot a lovaskocsi felé indulok és ha azt kéri segítsek eloldozni netán az állatot, akkor megteszem és igyekszem minél gyorsabban tenni ezt. Nem kell sok, hogy a nővérben tudatosuljon a tény, a fiú jól van és érthetetlen módon lett jobban, amire nincs semmiféle magyarázat. Talán csak pár percünk van, amíg szól valakinek, vagy amíg felfogja, hogy mi történt, vagy mi nem történhetett volna meg normál körülmények között.
FKimerültem. Ez az igazság. Nem csak fizikailag, ez annál valami mélyebb, ólmosabb, töményebb érzés. Néha az a benyomásom, hogy a világ lelassult hozzám képest, és minden, amit átélek, csak valami ismétlődés, egy minta; ugyanolyan forma, mint az előzőek, legfeljebb a színek változnak, de mégsem tudom elkerülni, hogy ismételjem önmagam. Mintha ez a bonyolult hurok lenne a sorsom. Megtalálni valamit, aztán elveszíteni, aztán találni valami mást, és persze azt is elveszíteni, és így tovább. Most már megtanultam remélni, hogy amit magam mögött hagyok, azt esetleg valaki más majd védelmébe veszi, rátalál és gondoskodik róla. Gyűlölöm az elhanyagoltság gondolatát, ezért mindig meggyőződöm róla, hogy ha valakit elhagyok, esetleg elhajtok magam mellől, azt kellő okkal és indokkal teszem. Calypso sem volt kivétel, most mégis úgy érzem, hogy hibáztam. Nem kellett volna elengednem őt. Persze valójában nem is tettem. Cserben hagytam, nem elengedtem. Tekintetében éppen a magány és a kétségbeesett kérdések tükröződnek, még csak nem is a harag, amiért ugyanazt tettem vele, mint egykor az apja. A hangja emlékeket idéz, jót és kevésbé jót, örömtelit és fájdalmasat egyaránt. Együtt éltünk, egymás mellett, egymással. Vigyáztam rá, ő tanult tőlem, elkerülhetetlen volt, hogy néha ellenálljon, csökönyösködjön, harcoljon azért, amit meg akart szerezni. És én szerettem ezt benne, nagyon is, de mégsem hagytam, hogy velem is így viselkedjen. Néha beadtam a derekam, néha ugyanolyan makacsul ragaszkodtam a NEM-hez, ahogy ő az IGEN-hez, vagy fordítva. Ilyenkor rendszerint én kerekedtem felül. Lekötelezettemnek érezte magát, nagyon sokáig, tudom, hiszen megmentettem az életét. Most is azt hiszi, ő tett valamit, amiért hátra kellett hagynom, de mégis hogyan magyarázzam el neki, hogy nem így volt anélkül, hogy minden együtt töltött évet bemocskoljak azzal az egyszerű ténnyel, hogy még a valódi nevemet sem ismeri? Innentől fogva hogyan is bízhatna bennem? Önző vagyok, amiért a titkaimhoz ragaszkodom. A legrosszabb azonban, hogy azt hiszem, képes lenne rá. Meg tudna bocsájtani, és annyira vágyom erre, hogy végre valakinek elmondhassak mindent, hogy az már szinte fáj. A mindennapjaim része az álca, a bújkálás, a hazugság, már teljesen hozzászoktam, de még mindig a vele töltött idő volt az, amikor a legtovább lehettem egyvalaki. Ám ez nem jelenti azt, hogy szeretem is ezt az életet, csak hogy én választottam. Vállaltam. Életeket változtattam meg, láthatatlan akartam maradni, és csavarni egyet a világon. A sors fintora, hogy Calypsonak épp semmi köze nem volt a hadjárathoz, amihez a legtöbb pártfogoltamnak igen. Calypsora nem is tekintettem soha terelni való fiatalként. Más esetekben a juhász vagyok, aki irányítja az ifjú lényeket, rámutat a lehetséges ösvényekre, és hagyja őket kiválasztani a számukra szimpatikusat, még akkor is, ha a választott út nekem személy szerint nem tetszik. Hiszen épp ezért veszem őket magamhoz; hogy szabadok lehessenek, függetlenek a szabályokról és a rozsdás szerkezet ne omoljon rájuk, nincs hát jogom lebeszélni őket arról, ahogy döntenek. De Calypso... Őt vezettem. Ő követett, nem a saját útján kóborolt, nem is igen akart talán, ezért ott előléptem, és mutattam neki az irányt. Aztán hirtelen eltűntem, ő pedig magára maradt, és most azt hiszi, hogy egyszerűen nem volt elég jó. Szó szerint fáj ezt látnom. Ennek tudatában a szemébe nézni még sokkal szörnyűbb. A lelkem mélyén kicsit talán örülök, hogy a fiú mégis csak most ébredt fel, még akkor is, ha ettől az egész helyzet még bonyolultabbá válik. Nem maradhatok itt, és nem hagyhatom csak úgy itt őt sem. Még egyszer nem tűnhetek el minden szó nélkül, de magyarázatot sem adhatok. Az ajtóban ácsorogva kell eldöntenem, mi legyen, mert belőle csak az értetlen bánat sugárzik, én pedig csak remélni tudom, hogy nem ilyen állapotban töltötte az elmúlt éveket. Hát persze, hogy nem... Sokkal erősebb és életrevalóbb annál, hogy évtizedekig a sebeit nyalogassa, amiket aztán én most ismét feltépek. Fájni kezd a fejem a szemem mögött az önutálattól, de ez semmi ahhoz képest, amit a mellkasomban érzek. Nem - válaszolom gondolatban. Te nem tehetsz az ég világon semmit arról, hogy ki vagyok. Elfordulok inkább, és felmérem a terepet. Nagy gyakorlatom van benne, de odakinn túl sok az ember. Mivel pár hete már a környéken vagyok és az építkezéseken segítek, ezért a legtöbb épületet már ismerem. Ezt is, és tudom, hogy van egy hátsó kijárat, ami egy sáros és elhanyagolt útra vezet, amin most nem jár senki. Újra Calypsora nézek, aki végre mozdul, mozdulatában lemondást látok, hangjából keserűséget hallok ki. Olyan elveszettnek és szomorúnak tűnik, hogy nem bírom tovább, és bár nem tehetem meg, hogy magamhoz vonom, és mindent elmagyarázok neki, de hogy több méternyi távolságot is tartsak tőle, mintha leprás lenne, arra már képtelen vagyok. - Csak el innen - válaszolok, miközben szemébe nézve odasétálok hozzá, és kérdés nélkül átfogom törékeny csuklóját, majd ugyanazzal a lendülettel elindulok. Kivezetem, mintha legalábbis ő nem tudná az utat. Bőre hűvös, és az is lehet, hogy egyszerűen kitépi majd magát a kezemből, ha kiérünk, de most olyan közel húzom magamhoz, hogy ha nem figyel, rá fog lépni a lábamra. Rémesen önző és kegyetlen vagyok. Máris sokkal kevésbé érzem elveszettnek magam, mert nem csak ő volt az, akinek hiányzott a másik. A nővér út közben szembejön velünk, én pedig rutinosan hazudok neki, mindössze egy mosollyal. Kissé értetlenül néz, de egy ok nélküli, kedves mosoly a legtöbb ember kétségeit elhessegeti. Calypsoval alig törődik, csak somolyogva lesüti a szemét, talán még kuncog is. A vállam felett hátrapillantok. Mindjárt beér a beteg fiúhoz, aki nem is biztos, hogy teljesen magánál van, és az sem kizárt, hogy feleslegesen menekülünk, mert betudják egyszerű csodának, vagy annak, hogy félrediagnosztizálták... Nagyon félre. De nem kockáztathatunk. Aggodalmam egy része egyébként is elszáll, mikor tekintetem Calypsoéval találkozik, mivel azonban még nem vagyunk túl a különös veszélyen, tovább masírozok. Még pár kanyar kell, hogy kiérjünk a szabad levegőre, ahol egyből elengedem a kezét. Nem akarom túlfeszíteni a húrt, így is olyan, mintha a tenyerem bőre is beleszakadna az elválásba. Kinn körbefordulok, hátha látok valamit, ami segítségére lehet. Itt-ott lézengenek emberek, mindannyian fáradtnak tűnnek, de bőven nincsenek annyian itt, mint az épületek másik oldalán, a rendes utcákon. Magamat nem féltem, de Calypsot nem vihetem magammal. A szemem aztán megakad egy igen régi, másik korból itt ragadt postakocsin - előtte egy széles hátú lóval, aki békésen ácsorog a sárban. Furcsa kérdés bukik ki belőlem, ahelyett, hogy megnyugtatnám Calypsot, elmagyaráznám a helyzetet vagy utasítanám arra, mit kéne csinálnia. Olyannyira furcsa, hogy akaratlanul is kisebb szomorkás mosoly ül ki a szám szélére, hiszen végül is tudom rá a választ. Túl sok választ tudok, azaz tudtam Calypsoval kapcsolatban, míg ő tele lehet kérdésekkel. - Hogy állsz a lovakkal?
Nem akarok én sokat csak válaszokat lenne jó hallani, tudni, hogy mit hibáztam, hogy miért ment el, hogy miért hagyott el. Valami oka biztosan volt, csak én még nem jöttem rá, de tényleg tudni akarom, válaszok kellenek és valahogy... csak megkaphatom őket. Persze akkor csak, ha a katona már jól van, az ő egészsége fontosabb nekem, mint a lelkemben kuszán tolakodó kérdések. Persze tisztában vagyok azzal is, ha most segít, akkor nem fog itt maradni, sőt talán nekem sem szabadna, de ez most nem érdekel. A jó ügy érdekében fel tudom áldozni ezt az egészet, segíthetek máshol is, kaphatok munkát akárhol, ahogyan ő is. Ebben a háború utáni rémes időszakban mindenhol elkél a segítség, akkor is ha nem tudják, hogy kivagy, ha nem szolgálsz papírokkal. Ha értesz valamihez, ha van két erős kezed, akkor senki sem fog arra kötelezni állj tovább és ne segíts. Még sem tudom megállni, amikor elindul, hogy utána ne szóljak. Képtelen vagyok rá, hogy így hagyjam elmenni. Csak emésztene tovább az egész, csak újabb hetek, hónapok jönnének, ahogyan próbálom magamban ezt az egészet lerendezni és nem biztos, hogy újra képes lennék rá. Szeretném tudni, hogy miért volt, miért annyit érdemeltem, hogy hagyott egy levelet és szó nélkül elment. Előtte úgy éreztem minden rendben van, aztán csak úgy arcon csapott a tény, hogy ezek szerint még sem volt és én még csak azt sem tudhattam meg, hogy mi volt a baj. Bizonytalanul állva várom a válaszát. Hirtelen pördül meg és kerül szembe velem, én pedig még mindig őt nézem, próbálva a szemeiből kiolvasni a választ, mert nem szólal meg azonnal. Túlságosan komolyan néz és én alig tudom megállni, hogy ne süssem le a tekintetemet. Helyette észre sem veszem, de a nővér kötény alját gyűrögetem, azt morzsolgatom, hogy megpróbáljam levezetni a mérhetetlen sok feszültséget, amit ez a találkozás kiváltott belőlem. Fogalmam sincs, hogy mit várok, miféle indokokat, csak azt érzem, hogy szinte fojtogat most a csend, ami ránk telepszik, főképp, hogy azt is tudom nem sok időnk van, a másik nővér nem sokára visszatér. Meg kell kegyelmeznie nekem annyival, hogy legalább elmondja... hogy tudja, hogy máskor ne kövessem el ugyanazt a hibát, ha ez egyáltalán lehetséges, ha még képes leszek valaha is bízni, vagy nyitni valaki felé ezek után. - Nem? Hát... hát nem azért...? - nem értem, látszik is rajtam, hogy meg se tudok moccanni, pedig legszívesebben megtenném. Gondolatban már ott állok előtt és várom, hogy a karjait körém fonja, miután én már átöleltem a derekát. Gondolatban már segít megnyugodni, de a valóságban nincs így. A valóságban csak nézzük egymást, csak nézem azt a szigorú és kemény tekintet, ami valahogy nem mond semmit, semmi olyat, ami tényleg megnyugtatna. Tényleg nem én vagyok a hibás, akkor hát miért... miért ment el? Nem érzem magamat jobban ettől sem. Talán még könnyebb is volt magamban keresni a hibát, az legalább valamiféle válasz volt, még ha téves is, de akkor is az volt. Most viszont már ez sem maradt meg nekem, nem értem, hogy mi történt és még most is csak értetlenül állok a tény előtt, hogy megint el akar menni, megint ki akar lépdelni innen csak úgy... mintha nem is számított volna az egész soha, mintha nem lett volna velem oly sok évig, mintha nem ő mentett volna meg engem a haláltól. - Hát... ennyi. - magam sem tudom, hogy a mondat vége kérdőn kanyarodik felfelé, vagy csak egy szimpla tétova kijelentés, amire már úgy sem remélhetek választ. Kegyetlenebb ez újra, mintha megpróbálna őszinte lenni velem, sokkal kegyetlenebb, mintha megbántana akármivel is, mert így megmaradnak a kétségek és a kérdések, semmivel sem lett jobb, csak rosszabb az egész. Nézek csak utána szinte már megkövülten a mocorgás térít magamhoz, amikor hallom, hogy a fiú, akinek a kérésemre segített lassan kezd magához térni. Látom a szemében a riadalmat, ahogyan mégis megint megtorpan és sejtem is, hogy miért van, hogy tudja jól, ahogyan én is, hogy ez kockázatot jelent mindkettőnkre nézve, főleg ha netán még meg is lát minket, de ha nem is, hát rájönnek, hogy túl hamar gyógyult meg és egy szimpla injekciótól senkinek sem gyógyulhat be egy ilyen brutális sebe, ez sajnos mindenkinek egyértelmű lesz. A szavai újra csak lecsapnak rám és megtörik a merengést, bármennyire is próbálom magamat összeszedni, nem megy egy könnyen. Mennie kell, tudom én is... már az előbb is elindult, még sem megyek utána. Jó volt itt, felépítettem az itteni életemet, segítettem és most... hová menjek megint? A kérdése térít újra csak magamhoz, a hirtelen jött kérdés, ami azt hiszem azt jelenti, amire gondolok, ha tényleg azt jelenti. Bizonytalanul rázom meg végül a fejemet. Tudom, hogy nem maradhatok, de nem gondoltam, hogy amikor majd távozom azt vele együtt teszem meg. - Menjünk. - egyetlen szót bökök csak ki, azt is szinte némán, alig hallhatóan rebegem el, ahogyan levetem a nővér kötényt, és leterítem az egyik közeli szék hátára, hogy aztán elinduljak vele kifelé. Nincs sok időnk, a másik nővér már szembe jön velünk a folyosón. Azt hiszi talán csak kimegyünk friss levegőt szívni, de majd ha beér akkor meglátja mi a helyzet és akkor majd riadóztatja talán az őrüket is. Kint állok csak meg, immár az ajtó előtt. Keresnünk kell egy hátsó kis utcát, én is tudom, ahol talán nem látják, ha szárnyra kapunk. Nem rendelkezem a káprázat képességével, maximum ő teheti meg, hogy kiterjeszti rám is az övét és akkor együtt szállunk fel. - Hová? - és vajon ott majd ugyanúgy elköszön? Legalább búcsúzna el rendesen... legalább egyszer rászánná magát, ha nem is hajlandó indokokat mondani nekem, legalább ennyit megtehetne.
Calypso különleges. Meglehet, hogy csak azért érzem így, mert én voltam ott, amikor szó szerint kibontotta a szárnyait, de nem hinném, hogy ez volna a helyzet. Nagyon erős és eltökélt, ugyanakkor rendelkezik azokkal az értékekkel, amik angyallá tették, és nem az átváltozásról beszélek. Nem azért lett angyal, mert én is az vagyok, ennyire nem lettem volna önző vagy egoista. Nem vagyok isten, nem akartam a saját képemre formálni. Azért lett angyal, mert ő már emberként, fizikai értelemben gyenge fiatalként is bírt olyan tulajdonságokkal, amik kiemelték volna a tömegből, ha valaki alá nyúl, és segít neki. Ezt első találkozásunkkor még nem tudtam róla, inkább a hatodik érzékemre, és a magányom szavára hallgattam, amikor kiragadtam a tehetetlen orvostudomány rozsdás karmai közül. Történetének részleteiről csak később szereztem tudomást, és mindaz a tudás, amit az együtt töltött évek során gyűjtöttem róla, most úgy nyomja a mellkasom, mint egy mázsás szikla. Elsuttogott köszönete nem is szólhatna élesebben. Ha sikítani vagy zokogni kezdene, az sem zaklatna fel jobban, de már megszoktam ezt. A vádakat. Jobb, ha nem is felejtem el őket, mert a mérgező szóbeszéd, a "gyermekrabló" rémhíre terjed, és nem is fog elhallgatni, mert nem, nem fogom abbahagyni, akkor sem, ha gyűlölöm a rám aggatott nevet. Nem Calypso azonban az első, akit magára kellett hagynom, és sem neki, sem a többieknek fogalma sem lehet arról, hogy mindez milyen nehéz volt nekem is, és soha nem lesz könnyebb, viszont így láttam helyesnek. Sosem teszek mást, mint azt, ami az adott pillanatban a legjobb döntésnek tűnik, vagy a legkevésbé rossznak. Hogy magyarázhatnám el Calypsonak azt a rengeteg és bonyodalmas részletet, ami végül elvezetett az elválásunkhoz? Nem hinném, hogy megértené. Akarná, az biztos, de hogy sikerülne-e neki, abban kételkedem, és nem fogok még egyszer fájdalmat okozni neki, inkább elmegyek. Megint. Felcsattanó hangja azonban ostorként tekeredik rám, akaratlanul is megtorpanok. Hát nem felejtett el... Nem is gondoltam, hogy el fog, az apjáról sem tudott soha teljesen lemondani, bár az megtette helyette. Én viszont nem az apja voltam. Barátja, vezetője, pártfogója igen, megvédtem olyankor is, mikor tudatában sem volt a veszélynek, és ez vezetett el oda is, hogy végül úgy láttam, jobb lesz neki egyedül, de nem voltam az apja, nem én neveltem fel, nem én indítottam útnak az életben. Felnőtt ember volt, mikor rátaláltam, az ifjú halandók minden lehetséges sebével a lelkén, és egy szerencsétlenül járt, gyengécske fizikummal, amiről nem ő tehetett. Ezek szerint azonban ő nem tudta túltenni magát rajta, hogy én is elhagytam. Mi több... Még magát okolja. Számíthattam volna erre, hiszen úgy éreztem, jól ismerem, a hangjából átszűrődő őszinte fájdalom és önvád ezért erősen mellbevág. Nem fordulok meg, csak állok egy-két másodpercig, hátha nem jól hallom. Talán csak képzelem az egészet, de nem, az első kérdés után jön még, én pedig szinte megpördülök. Tagadni akarom, hiszen ostobaság, egyenesen ostobaság, amit mond. Mindent jól csinált, mindig készséges volt, okos, kedves, életrevaló, és minden szörnyűsége ellenére szerette a családját. Az igazit. Nem ismerek olyan nyelvet, amiben létezne olyan szó, ami leírná, mi volt ő nekem. Nem is akarok keresni. Egyáltalán... Nem akarok visszatérni ehhez. Ha ennyi ideig sikerült távol maradnia tőlem, most nem ronthatom el az egészet egyetlen gyenge és kimerült pillanat miatt. Nem sétálok oda hozzá, pedig akarok. Nem nyugtatom meg, pedig meg akarom. Ehelyett lassan lépek közelebb egy kicsit. Acélos hűvösséggel és keménységgel nézek rá, igyekszem a gyengédségnek szinte minden jelét eltüntetni magamról. Ximdrean, az a személy, akit ő ismer, keményebb volt vele, mint amennyire szeretett volna. Féltettem, mindig, pedig nem volt rá különösebb okom, de ezt az ösztönt nehezen vetkőzi le az ember, ha élete nagy részét gyámoltalan lények nevelésével töltötte, hirtelen mégis egy szinte felnőtt kerül a védencei sorába. - Ne okold magad - szólalok meg végül szigorúan, de halkan, mert bár senki sincs még itt rajtunk kívül, hamarosan lesz. - Nem tettél semmi rosszat. Ne gondolj többé erre. Kérlek. Persze idővel megenyhültem az alatt a százötven év alatt, amit együtt töltöttünk. Sok volt az a másfél évszázad, most érzem csak, mennyire. Egyedül Sodora volt, aki ilyen hosszú időt töltött el közvetlenül mellettem, és Calypso, rajtuk kívül mindenki más pár évtized után kirepült a fészekből. Volt, aki nem nézett vissza, van, aki még ma is felkeres, ha tud, de Calypso azon kivételek egyike, akiket én nem kutattam fel soha többé, abban a biztos tudatban, hogy Ximdreanként amúgy sem bukkanna senki a nyomomra, hiába keres. Nem tud a többi pártfogoltamról sem. Nem tudja, mik történtek velem, mi indított el, mi késztet rá, hogy mindezt megtegyem újra és újra. A Ximdreanként eltöltött százötven év olyan tátongó lyuk az életemben, amit csak az ő jelenléte töltött meg élettel. Nélküle ki tudja, mit tettem volna Torence és Rhaenys győlöletével a nyomomban? Nem tudja, milyen hálás vagyok neki. Nem is szabad megtudnia, mindkettőnk érdekében. El kellene sétálnom, ahogy elindultam, de tisztában vagyok vele, mit érez, az ő fájdalma az én fájdalmam is. Kettőnk közt mindössze az a különbség, hogy én már rég megtanultam együtt élni ezzel a fájdalommal. Itt az ideje, hogy ő is elsajátítsa ezt a keserű képességet. - Örülök, hogy láttalak - fejezem be sután a kegyetlen, rövid beszélgetést, aztán megfordulnék, és kilépnék az ajtón, amikor a hátam mögül, az ágyak sorából nyöszörgést hallok. A fiú máris magához tért. Meglepetten kapom fel a fejem. Az erőm ezek szerint fejlődött az utóbbi időben, talán a háború alatt a sok gyakorlás miatt. Csak az agyát akartam regenerálni, és rásegíteni a koponyacsontra, hogy hamarabb lábra állhasson, de hogy máris magánál legyen? Még napokig kellett volna félkómában gyógyulnia, mire elég erőssé nem válik, hogy kinyíljon a szeme. Riadtan a pislogó fiúra, majd Calypsora nézek. Ha itt hagyom őket, el fog terjedni a hír. Tudni fogják, hogy egy angyal csinált itt valamit, vagy valaki ilyen képességgel, és ha Calypso nem a rendszer része, akkor a rendszer tudni fogja, hogy egy kívülálló volt. Ide fognak talán küldeni valakit, talán vizsgálódnak majd, minden a visszhangtól függ. Végül is megmenekült egy élet, de mit számít az a rendszernek, ha egy egyszerű halandóról van szó? Ökölbe szorul a kezem, átkozódva jövök rá, hogy túl gyanúsan viselkedtem. Nem voltam elég közvetlen, nem dolgoztam ki a történetemet eléggé. Ki tudja, mit fognak ebbe belemagyarázni? És ha Calypso nem a rendszer része, és mégis itt volt angyalként, és ha ilyen felhajtás kerekedik ebből... Elszúrtam. Hagynom kellett volna meghalni a fiút. De hát te hagytad - jövök rá. Ugyanazt tettem volna, mint a gyűlölt hierarchia nagy része, ha nincs Calypso. Érzem, ahogy a szívem körüli fagyos pántok olvadni kezdenek, és hamar megfogalmazódik bennem a terv. mielőtt a fiú tekintete kitisztulna, Hangom határozott, tekintetem kemény, ahogy Calypsohoz fordulok. - El kell tűnnöm innen. Azonnal elindulok kifelé, de nem hallom, hogy követne, ezért az ajtóból megfordulok. - Te maradsz? Kérdésem hűvös, pedig legszívesebben rászólnék, hogy jöjjön, menjünk, álljunk tovább együtt, mint régen, de nem lehetek ennyire könyörtelen és önző, ezért csak tétován, burkoltan célzok rá, hogy ha nem muszáj maradnia, akkor induljon el. Itt már nincs biztonságban, és ennek megint csak én vagyok az oka.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy pont itt futok majd össze vele, sőt igazából azt sem gondoltam, hogy találkozunk még egyáltalán. Nagy a világ, én pedig biztosra vettem, hogy okkal tűnt el és hogy esélyt sem fog adni a találkozásra. Én is épp úgy voltam ezzel, mint bármelyik gyerek, akit elhagynak. Az elején magadat hibáztatod, azon gondolkodsz, hogy vajon mit rontottál el, vagyis esetemben, hogy mit rontottam el megint. Az apám is elment az igazi, mert nem volt elég neki a családja, ami maradt, nem voltak elegek neki a gyerekei, inkább elhagyott minket és aztán újra megtörtént. Az apámat idővel képes lettem gyűlölni a miatt, hogy gyáva volt, főleg amikor oly sok év után megláttam, hogy jól van, hogy egyszerűen csak elment, nem volt rá különösebb oka és egyébként is erre mi adhatna jó okot, hogy elhagyd a gyerekeidet? Aztán újra megtörtént és én újra megpróbáltam lejátszani magamban ugyanazt, végigzongorázva a csalódottság, az elhagyatottság érzéseit, hogy aztán lassan keveredjen a dühvel és a kiábrándultsággal, hogy végül már csak ez utóbbiaknak maradjon hely. Persze hiába marad meg benned a harag kívül, hiába érzed úgy így könnyen lereagálni egy ilyen eseményt, ettől még belül ugyanúgy megmarad az, amivel kezdődött, a csalódottság és persze, hogy magadban keresed a hibát. Én rontottam el? Miattam ment el? Talán tényleg fontos dolga volt, talán engem akart védeni... de ha én ezt nem vártam el tőle, akkor miért kellett? Azt utáltam az egészben a legjobban, hogy még csak a döntés lehetőségét sem adta meg, csak eltűnt egy reggelre és kész minden előzmény nélkül. Most pedig itt áll előttem, ketten vagyunk egy haldokló ágyam ellett és én is tisztában vagyok vele, hogy ha ezt kérem tőle, akkor nem is maradhat, hiszen mindenki tudja, hogy ennek a fiúnak vége, hogy meg fog halni akármit is teszünk, hogy jobb is neki, ha minél előbb bekövetkezik, mint a szenvedés, ami még rá vár, ahogyan szépen összeomlik végképp a szervezete. Oly sokan haltak már meg ebben a rettenetes háborúban a kezeim között is és annak ellenére is, hogy segíteni próbáltam. Nem akarom, hogy egy újabb fiatal élet hunyjon ki a szemem láttára, főleg ha van rá lehetőség, hogy ezen változtassunk, ha ő változtathat rajta. Ezért nem kérdezek, nem faggatom, pedig azt tenném legszívesebben. A fejéhez vágnám a sérelmeimet, elsorolnám, hogy mennyire megbántott, válaszokat követelnék tőle, hogy tudja mégis miért volt erre szükség, miért kellett neki is elhagynia, akkor akár ott is hagyhatott volna azon a végzetes estén a hóban megfagyni. Megmentett, hogy aztán újra egyedül hagyjon magányosan szenvedni? Mi értelme volt ennek mégis? - Köszönöm! - szinte csak suttogom utána, ahogyan ellép mellettem. A fiatal fiúra pillantok, aki végre rendesen, nyugodtan lélegzik, békésen alszik és aki úgy ébredhet fel, hogy jól van. Hazamehet a családjához és remélem, hogy soha többé nem kell majd ilyesmit átélnie. Talán szép családja lesz majd, szép élete és ezt nekünk köszönheti, elsősorban neki. Pillanatok telnek bele mire végre csak utána fordulok, szinte már az ajtónál jár. Érzem, hogy valamit muszáj mondanom, érzem, hogy valami... kell, így nem mehet csak el egy árva szó nélkül. A fiatal katona alszik, a másik nővér még nem jön vissza talán egy ideig, talán egy kérdésre van időm, talán egy kérdésre képes lesz válaszolni, és nem csak itt hagy egy szó nélkül, az... az egyszerűen nem lenne fair. - Mit rontottam el? - szinte már kiáltom utána a szavakat, ahogyan kiszakadnak belőlem, hiszen ott tolakodtak már a nyelvem hegyén eddig is és most utat engedtem nekik, nem is tudnának csak úgy szépen visszafogottan előszökkenni. - Mert én voltam nem? Elrontottam... nem jól csináltam valamit, azért hagytál el. - halkulnak a szavaim és továbbra is csak nézem a hátát, meredten bámulom szinte szuggerálom, hogy válaszoljon, ha nem fordult még meg, vagy ha egyáltalán megállt és már az első kérdésnél nem haladt tovább, hogy kisiessen az ajtón. Csak válaszokat akarok, a tekintetemből is ezt láthatja, ha hajlandó megfordulni. Könyörgő pillantással szembesülhet, talán még reménykedővel is, aki magát ostorozza folyton és aki valahol mégis abban reménykedik, hogy nem az ő hibája volt, hogy nem ő tehet róla, hogy megint ugyanaz történt. Emlékszem gyerekként hányszor járt ez az eszemben, amikor szenvedtem, amikor alig kaptam levegőt, amikor a tüdőm fel akarta mondani a szolgálatot, nekem nem az járt a fejemben, hogy élni akarok, hanem sokkal inkább az, hogy az apám biztosan azért ment el, mert én gyenge vagyok, mert már csecsemőként is az voltam és ő nem akart olyan valaki mellett lenni, aki csak nehézségeket okoz. Talán ő is így volt ezzel... nem lettem elég erős, nem tanultam elég gyorsan, nem olyan angyal lettem, amilyen várt és ezért tovább állt, mert csalódott bennem, mert nem teljesítettem, amit elvárt.
A szívem összeszorul, ahogy felismerem a lányt. Hogy is felejthetnék el ilyen erős és megviselt teremtést, akit én szabadítottam ki a halál mohó karmaiból? Aztán még élesebb fájdalom nyilall a mellkasomba, hiszen mindazok után, amit érte tettem, magára kellett hagynom egyszer és mindenkorra. Megvolt rá az okom, de az az ok ma már nem tűnik úgy, mint ami megállná a helyét. Tudom, ha jobban igyekszem, talán meg tudtam volna vele értetni, hogy nem az vagyok, akinek és aminek hisz. Egyszerűbb és könyörtelenebb volt az erős angyalt magára hagynom, mint azzal terhelnem, hogy aki megmentette és tanította, védelmezte, hazudott neki, hogy ne keverje őt is bajba. Voltak, vannak időszakok, amikor kénytelen vagyok más néven élni, valahol olyan helyen, amit régen látogattam előtte, mert túl sok ismerőssel futok össze. És bizony van, aki már ismeri a nevem. Bárhogy kértem is védenceimet, hogy tartsák titokban, mit teszek, Rhaenysnek hála útnak indult egy pletyka. Bárhogy fájt is az árulása és hálátlansága, meg lehet érteni őt is, de az életem és pártfogoltjaimé azóta nem ugyanolyan. Néha el kell tűnnöm, ilyenkor rendszerint egyedül vagyok, és nem is szeretem az ilyen éveket. Mikor nincs senki, aki számít rám, akinek szüksége van rám, úgy érzem, nem is létezem. Egy sötét pont vagyok az árnyékok közt, láthatatlan, hasztalan, üres és hideg. Calypso látványa olyan forró fénypont volt akkor, aminek nem tudtam ellenállni. A haldokló halandó lány fájdalmasan erős szeretete az élet és a szépség iránt bennem is megmozdított valamit, és megtörtem önkéntes száműzetésemet a kedvéért. Olyan gyönyörű volt a maga fiatal, törékeny és sebesült lényével a hóesésben, hogy képtelen voltam otthagyni, és lecsaptam rá, szó szerint. Mikor először néztünk egymás szemébe, tudtam, hogy meg kell mentenem. Meggyógyítottam, és még arra is képes voltam, hogy sok szálat megmozgatva, hatalmas kockázatot vállalva átformálják olyanná, mint én vagyok. Beleszerettem. Nem romantikus értelemben, egyszerűen csak éreztem, hogy bármennyire is keveset tudok róla, ismerem őt, és meg kell mentenem. Hát úgy is tettem, minden észérv és régi szokás ellenére. De nem árultam el neki a nevem, sem azt, ki vagyok, miket tettem, honnan jöttem, pedig el kellett volna. Most már tudom, de már késő. A pletykák Anghorról és viselt dolgairól, az egyre vérmesebb fiatalok, akik kirepülnek mellőlem minden igyekezetem és nevelésem ellenére, csak rontanak a helyzeten, bármennyire dühít is, nem tudok tenni ellene. És nem akarom, hogy tudja, éppen ő tudja. Szeretném, ha szép emlékei maradnának az együtt töltött időről, és fáj a gondolat, de azt akartam, hogy soha többé ne lásson. A mindenséghez szóló kérésem úgy tűnik, süket fülekre talált. Arcom a fáradtságon és a fiú állapota miatti keserűségen kívül most biztosan az abszolút megdöbbentséget tükrözi. Vádakra számítok. Bánatra, keserűségre vagy haragra, vagy akár örömre, hogy újra lát, de szoborként nézünk egymásra hosszú másodpercekig. Ő szólal meg először, és szavaiban semmi mást nem érzek, csak aggodalmat, annak ellenére, hogy egyértelmű: felismert. És az aggodalom nem értem szól, csak hogy amit kér, az lehetetlen, ez az arcomon is látszik. Hagyom, hogy a meglepettségem helyét a sajnálat vegye át. Egész kicsit megcsóválom a fejem, és elkezdeném magyarázni, miért nem tehetek ilyesmit, de a szemében minden visszafogottsága és keserűsége ellenére ott látom a bizalmat, a sürgetést, ez pedig belém fojtja a szót. Végre elfordítom a fejem, és a fiúra nézek, majd vissza az angyalra. Mélyet sóhajtok, de leülök a sérült mellé, és óvatosan ráteszem a kezem sápadt, verítékes arcára. Nem sokat fogok fel a látványból, mert Calypson jár az eszem. Érzem hátamba fúródni a tekintetét. Ha ezt megteszem, mennem kell innen. Senki más nem ért a beteghez, csak én, a másik nővér tudni fogja. A rejtélyes francia szanitéc, aki alig pár hete tűnt fel, senki sem ismeri, úgy dolgozik, mint akis ostorral hajtanak, de egy fecskendővel rendbe hozta az agykárosodott, lékelt koponyájú fiút? Elterjedne a hír. El fog. Vállam felett ránézek a másik angyalra, de nem húzom sokáig a pillanatot. Jobb is így. Túl régóta vagyok itt, és most nem engedhetem meg magamnak, hogy Calypso miatt megtörjem a rutint. Visszafordulok a beteghez, és elkezdem a gyógyítást. Érzem, ahogy saját, amúgy is megcsappant erőmből újabb adagot szív el a gyógyítás. Nem nagy a sérülés, de épp elég komoly ahhoz, hogy megérezzem magamon a hatását. Pár másodpercig tart csak az egész, épp elég, hogy végiggondoljam, mit teszek ezután. Amint végeztem, határozottan felállok. - Most már jobban lesz. Futó pillantást vetek csak Calypsora, és bármennyire keménynek tűnik is a viselkedésem, egyetlen szó nélkül elsétálok mellette. Nem hívom magammal, úgy teszek, mint akinek nincs már itt semmi dolga, sőt. Mintha nem is lenne itt más rajtam kívül.
Itt maradtam, mert úgy érzem, hogy így tehetem a legtöbbet, így segíthetek igazán, hiszen vannak még sérültek, akik nem mehettek el és van még mit tenni. Másban is segíthetek. Van két kezem, ha más nem, hát pakolom a téglát, az sem árt meg, vagy segítek rendbe tenni a kerteket a házak körül, hogy a hely újra lakhatóvá váljon. Akármit, csak segíthessek. Épp elég baj van az életemben ahhoz, hogy másoknak akarjak segíteni, amikor lehetőségem van rá. Nem rendeltek még vissza, tehát nincsenek fontos feladataim, amik miatt ne tehetném azt, amit most én szeretnék. Ha felsőbb utasítást kapok, hogy mennem kell, akkor majd megteszem, de most az elsődleges feladatom az, hogy azokat, akik még maradtak, akik még sérültek, vagy betegek, vagy az építkezés közben sérülnek meg ápolhassam. Orvos is vagyok, de itt az utóbbi időben ápolónőként mutatkoztam. Túl sok volt a vér a háború alatt. Nem arról van szó, hogy nem akarok segíteni, de néha kell egy kis pihenés, elszakadni a fontos tettektől, amiken életek múlnak. Könnyebb most segíteni a helyi orvosnak és a keze alá játszva tenni, amit tudok. Így is jó, mert ő elég sokat tud, én pedig tudom mikor miben lehetek a leginkább szolgálatára. Én legalábbis biztosan nem hibázok, hiszen sokkal jobban ismerem az orvoslást, mint egy átlagos ápolónő. Most viszont nehéz dolgom van, mert az orvos elakadt, nem érkezett vissza időben, én pedig hiába segíthetnék nem bírunk el a fiatal férfivel. Bár képes lennék már gyógyítani! Tudom, hogy idővel majd ez is menni fog talán, az angyalok közül sokan képesek rá nekem is kialakulhat efféle képességem, de egyelőre nincs, ezért is kell értenem az emberek orvoslásához, mert csak így segíthetek, legalábbis főleg így. A másik nővér viszont még azt sem engedi, hogy azt tegyem, amihez értek. Lehet, hogy nem vagyok profi orvos, de többet értek ehhez, mint ő. Ha viszont az orra előtt teszem a végén még leadja a drótot, vagy ha elszúrom engem tesznek felelőssé... így azért elég nehéz. Hátra sem nézek először, amikor nyílik az ajtó, a fickóval épp eléggé el vagyunk foglalva, hogy erre most ne legyen idő. Beszélgetni most éppenséggel nincs idő, nem is teszem, nem szólok egy árva szót sem, még csak nem is bólintok, hiszen háttal áll, nem is látná. Erősen szorítom le a lábát, hiszen minél előbb gyógyszert kell kapnia, hogy összeszedje magát. Egy adrenalin löket, aztán nyugtató, csak gyorsnak kell lenni, mert így egyre rosszabb lesz az állapota. A másik nővér végre sietve távozik és a fecskendővel tér vissza, ami eddig is kellett volna, de legalább végre többen vagyunk le tudjuk fogni normálisan. A férfierő azért itt mégis csak sokat számít. Tartom a lábát, jó eséllyel az érkezett idegen a karjaival, a felsőtestével foglalkozik, mire végre kollegina visszatér és a kezébe nyomja a szükséges szert, én pedig rezzenéstelen arccal és még mindig tartva a lábát nézem végig, ahogyan a férfi beadja neki. Nem tudom, hogy ki ő főleg a háta alapján, de nincs itt az orvos és az látszott, hogy ért ahhoz, amit csinál, tehát nincs okom rá, hogy ellenkezzek. Ketten amúgy sem tudtunk volna mit tenni, főleg hogy így se úgy se lehet rajta segíteni, maximum csökkenteni a szenvedése idejét, vagy elviselhetőbbé tenni a végéig tartó időt. Csak akkor figyelek fel az ismerős hangra, amikor a másik nővér újra távozik immár az üres fecskendővel és amikor már a test elernyedt annyira, hogy elengedhetem a hangját. Kissé ziláltan, fáradtan egyenesítem ki végre a hátamat, amit percek óta nem tehettem meg. Nem foglalkozom az apró ténnyel, hogy az alkaromon a csukló közelében vékony horzsolás csúfítja el a kezemet. Valószínűleg a kapálózás közben a fiatal férfi karmolt meg, vagy akadtam bele valamilyen élesebb tárgyba, netán az ágy szélébe, magam sem tudom, nem is foglalkozom most ezzel. Vékonyka vöröslő seb csupán, alig vérzik, de még ezt is elfelejtem, amikor meglátom az ismerős arcot felém fordulni. A kérdést szinte nem is hallom, egyszerűen ledermedek. Igen a hangja már ismerős volt és most már azzal is tisztában vagyok, hogy miért. Összeszorítom a számat, a tekintetem megkeményedik, ahogyan ránézek. Millió kérdés tolakszik a gondolataim közé. Hol volt, mit keres itt, miért ment el rendes köszönés nélkül, miért hagyott magamra ő is? A fejéhez kellene vágnom őket, de én még sem szólalok meg, csak pár pillanat múlva találom meg a hangomat és akkor sem kérdezek, legalábbis nem azt, ami tényleg érdekelne. - Meg tudod gyógyítani igaz? Akkor csináld, amíg nem jön vissza, mentsd meg! - nem sokon múlik, hogy hozzátegyem, hogy ahogyan engem is. Megmentett, hogy aztán eldobjon és magamra hagyjon, amikor úgy látta jónak. Életet adott, új életet igen, hálás vagyok érte. Tanított és mellettem volna, de igazán elköszönhetett volna rendesen, igazán elmondhatta volna miért kell elmennie. Megértettem volna, csak... mondania kellett volna, de nem tette, esze ágában sem volt, akkor most segítsen másnak, mentse meg őt, hiszen olyan fiatal, biztosan hazavárja a családja.
Egy pillanatra megpihenek, hogy megtöröljem a homlokom. Bármilyen sokat éltünk is át az elmúlt pár évben, és bármilyen fajhoz tartozom is, mindannyian a tűrőképességünk határait feszegetjük, pedig már békeidő van, ám a régi szokásokat nehéz levetkőzni. Csak akkor állunk meg, amikor már tényleg muszáj, ami az én esetemben nem teljesen igaz. Kinéztem magamnak egy másik, tagbaszakadtabb és erősebbnek tűnő fickót nem messze magamtól, és akkor állok csak meg, amikor ő is. Feltűnő volna, ha szünet nélkül pakolnám a gerendákat és ásnám az árkokat, így kellett egy támpont, akihez igazodhatok. A napfény kellemesen meleg ma, elég ahhoz, hogy átforrósítsa az embereket, mintha a munka nem lenne maga elég izzasztó. A francia városka megrongálódott házainak nagy része már elkészült, és újra lakható. A háború megviselte a helyet és lakóit, nyomai nem tűntek el teljesen, ahogy régi vagy új gazdáikról sem fog soha. Helyénvalónak tűnik ez így. Egy háború túlélői helyre pofozott házakban. Elégedetten simítok végig a frissen felhúzott falra, ami hamarosan egy egész család új otthonát fogja jelenteni. - Pierre! Jöjjön ide! Felkapom a fejem, mikor meghallom az éppen aktuális nevem. Az egyik volt magas rangú tiszt az. Nem ismerem, de a nem messze álló aprócska kórházféle ajtajából int nekem és kiáltozik hevesen az emberek feje felett, másik kezével botjára támaszkodva. Kérdés nélkül követem a parancsot, akkor is, ha már nem kellene azonnal ugranom. Átvágok a férfiak és nők fáradt, de nyüzsgő és már-már boldog tömegén. Mindannyian dolgoznak, ahogy tudnak, senki sem lusta részt vállalni a munkából, nekem sem jut eszembe megkérdőjelezni egy láthatóan sürgős hívást, még ha nem is értem az okát. - Uram? - Maga szanitéckedett, ugye? - Igen, uram. Sőt, többet is tettem annál; több fronton is belopakodtam a katonák közé, hogy erőmet és energiáimat nem kímélve segítsem őket, ahol tudom, tekintet nélkül arra, hogy német, francia, orosz, olasz, vagy bármiféle nemzetiségű volt is a sebesült. Mindegyiket várta valaki haza. Egy ideig volt kísérőm is, régi barátok, aztán új ismerősökre is szert tettem, mert nem csak én voltam az egyedüli lény, aki segíteni akart az embereknek. Furcsa volt észrevenni, hogy a halandók háborúja milyen könnyen elmosta saját törvényeinket és szabályainkat; a csatatéren vagy a sebesültekkel teli sátrakban senkit sem érdekelt, kívülálló vagy-e vagy körtag. Segítettünk, mert úgy éreztük helyesnek. Ahogy egykor a mi háborúink az emberekét, most az emberek háborúja rázta fel a mi világunkat. - Az orvosnak el kellett mennie, de még mindig nem ért vissza. Várok, hogy ez miért fontos, de nem mondja, helyette idegesen mered a távolba. Értetlenül nézek rá. - Uram? - Már itt kéne lennie. - Talán beragadt a sárba a kocsi - mondom ki a tippem. Nem lenne meglepő, ma szép idő van, de pár napja még ömlött az eső, megnehezítve a munkákat és lelohasztva a munkakedvet, valamint lerontva a legtöbb környékbéli út minőségét. - Meglehet. De más nincs a környéken, aki értene ehhez. Az egyik katonának mintha valamiféle rohama lenne, és az ápolónők nem bírnak vele. - Odabenn van? - Igen-igen. Azonnal belépek az ajtón. Két nővért látok csak, nincs is szükség többre, de meglep és megkönnyebbültséggel tölt el a látvány. Alig vannak már lábadozók és sérültek a termekben, aki tudott, már rég hazament. Egyikük azonban valóban rosszul fest. A két ápolónő próbálja lefogni, nem sok sikerrel, ráadásul egyikük mintha el akarná küldeni a másikat, aminek semmi értelme. Néhány lépéssel átszelem a távolságot, és bár ők sem voltak eddig éppenséggel határozatlanok, de egy harcedzett férfi erejével ketten sem vetélkedhetnek. A katona fennakadt szemmel dobálja magát, fején kötése egészen meglazul, végtagjai repkednek, amíg egyik kezemmel erősen le nem fogom a vállát, másikkal pedig a fejét igyekszem tartani. - Tartsák a lábát! A fiú - alig lehet húsz éves - tovább vergődik. Hosszú másodpercekig tart még a roham, ez alatt több utasítást is adok a nővéreknek, akik közül az egyik azonnal elsiet, a másik azonban nem mozdul mellőlem. Nem látom, csak érzem, hogy ott van mögöttem, és továbbra is fogja a fiú lábát, de egy szót sem szól. Nem megy el, pedig éppen arra lenne szükségem, hogy meg tudjam gyógyítani észrevétlenül, ehelyett azonban kénytelen vagyok megvárni, amíg az általam kért injekciót a kezembe adják, és amit úgy és oda adok be, ahogy a csatatéren tanultuk meg. Ott a hagyományos orvostudomány túl lassú és nehézkes, és bár sokszor fájdalmasabb és drasztikusabb megoldást követelt meg a helyzet, de az eredménye is gyorsabb és biztosabb volt. A módszer kemény lehet a két nővér számára, de mivel hatásos, és valószínűleg ők is láttak már eleget az elmúlt pár évben, nincs ellenvetésük. Amint kihúzom a tűt, a fiú teste elernyed, légzése csillapodik. Észre sem vettem, hogy magam is alig veszek levegőt. Lassan leülök az ágyra. A katona csatakos haja rálóg koponyájának kötésére, ami alatt valószínűleg mély, és gyógyíthatatlan sérülés tátong. Csak egy érintésembe kerülne, hogy túlélje, és hazamenjen... Egy érintésembe, és abba, hogy a világot bejárja a csoda híre, nekem pedig még messzebb, még nagyobb sötében kelljen bújkálnom, amiért az egész emberiséggel tudattam létezésünket. Összeszorított foggal meredek hát a fiúra, dühösen, tudván, hogy a csatatéren meggyógyíthattam volna, az senkinek sem tűnt volna fel. Hát nem furcsa? A vér és fegyverropogás közepette nagyobb eséllyel élte volna túl ezt a sérülést, mint ebben a tiszta, helyi kis kórházban. - Köszönöm - nyújtom át a fecskendőt a nővérnek, aki azonnal el is siet vele. Végül felállok. Most érzem csak, hogy valóban elfáradtam ma, de azért még odafordulok a másik lányhoz is. - Van még esetleg valami, amiben... A mondatom félbeszakad, amikor az ismerős arcon az ismerős szemek éles tekintetével találom szembe magam.
Kezdőlap 
//
//
|| 
