Van, aki szeret pusztítani, olyan is van, aki élvezetét leli a gyilkolásban, a kínzásban. Nekem nincsenek ilyen szadista hajlamaim. Nem vagyok szent, távol áll tőlem a jóság, és kifejezetten élveztem a szabad, korlátok nélküli életet, amihez foggal-körömmel ragaszkodtam is mindaddig, amíg ki nem derült az igazság az apámról és az egész rendszerről. De addig óvtam azt, ami az enyém: a függetlenségemet, a teret, amiről úgy gondoltam, csak nekem van jogom beszűkíteni. Ennek érdekében pedig nem egyszer bántottam olyat, aki az utamba állt. Viszont sosem öltem kedvtelésből vagy azért, hogy eggyel több kocsit vehessek magamnak, és azt hittem, azért annyira nem tűnök sekélyesnek és alattomosnak, hogy ez ne legyen még egy idegen számára is egyértelmű. Márpedig Dryseis viselkedéséből akár arra is következtethetnék, hogy hülyének néz, amiért nem vetem magam a nyakába, amiért nem ölt le, mint egy disznót a mészárszéken. Dryseis. Már a neve is sziszegésnek érződik, mintha arra született volna, hogy átkozódásnak tűnjön minden alkalom, mikor kimondják. Egy röpke pillanatra elfog a teljesen irracionális szánalom az irányába, holott ugyanezt vélem felfedezni lesajnáló pillantásában. A helyzet abszurditása kezd komikussá válni, és ha a már említett szabadságomban nem korlátozna a nyomorult holdkő, talán nem is lennék ennyire ideges. Sokkal inkább halott, amiért megpróbálnám felperzselni méf a nyomát is, ahol áll... Szóval akár tényleg megköszönhetném, hogy életben hagyott, de ugyanúgy ő is örülhet, mert tuti, hogy maradandó emlék és nyom maradtam volna makulátlan pofiján, ha nem blokkolja le a képességeim. - Senki kutyája sem... mondta a férfi, aki egészen eddig úgy táncolt, ahogy a pénzt lobogtató megbízói fütyültek - vetem oda neki halkan. - Én nem akarok elvenni tőled semmit az ég világon - teszem hozzá, aztán elfordulok, és úgy vizsgálom meg még egyszer, mennyire feltűnő a vörös folt a ruhán. Talán nem okoznék pánikot, ha kislisszannék innen a tömegbe, talán van elég félhomály, hogy kissé inogva-kacarászva előadjam, hogy csak becsiccsentettem, és ez csak valami borféle. Szörnyen megalázó és béna dolog lenne, de még megalázóbb lenne erre a gyilkosra támaszkodnom. Gyilkos, gyilkos, gyilkos... Csak ez a szó ismétlődik a fejemben, mint valami furcsa emlékeztető, amit nem lehet kikapcsolni. Már azt sem tudom, igazából rá vonatkozik, vagy bárki másra, elvégre ismerek gyilkosokat. Nem is keveset. Én is öltem már, amire nem vagyok büszke, de mivel ő van kéznél, így igen, ellene irányul minden keserűségem, és nem is bánom. Jobb, mint ha magamat marcangolnám. - Előbb-utóbb mindenki meghal. Nem érdekel, a te időd mikor és miért jön el, úgy sejtem, te sem sokat gondolkoztál a dolgon az eddigi áldozataid esetében - fordulok vissza felé, de már nem szikrázik a szemem az indulattól. A szavaim kérdésnek hangzanak, pedig tudom rájuk a választ, és valahogy ez is inkább az iránta érzett, lassan kialakuló sajnálatom és megvetésem elegyét sűríti be. Talán ezért teszem hozzá ezt is, miután búcsút mond, és elindul kifelé. - Tartsd meg a melegítőd... Egyébként pedig nem kell aggódnod. A megbízóid elég ostobák, igazán lehettek volna alaposabbak is. Egy barátom, történetesen az, aki miatt ma végül eljöttem, képes a feltámasztásra. Vedd úgy, hogy ő gondoskodott arról, hogy távozásod után ne egyenek meg a kukacok. Azt meg úgyis tudod, hogy zakkant vagyok, nem igaz? Nyilván a megbízóid is hasonló állásponton lennének, ha találkoztak volna velem, most már kenheted a feltámasztás okozta agysorvadásra, vagy amire akarod. Nyugodtan alhatsz tovább a pénzlepedődön. Au revoir! Majd tüntetően elfordulok, és nem követem, hanem a folyosón a másik irányba indulok, és terveim szerint majd úgy negyed óra múlva kisétálok a tömegbe, addig pedig a telefonommal piszmogok, hogy ha valaki rám törne, úgy tűnjön, épp nagyon elmerülök valamiben. Sok ok és indok kavarog a fejemben, hogy miért böktem ki ezt a tényt, miért nyugtattam meg, miért biztosítottam arról, hogy miattam nem üti meg a bokáját. Talán így akartam meggondolatlanul köszönetet mondani, amiért megmentette az életem? Vagy csak több bennem az együttérzés, mint gondoltam volna? Egy részem reméli, hogy soha többet nem látom viszont, legfeljebb a fényképét egy halotti jegyzőkönyvben, ott, ahová tartozik. A lényem másik része azonban hiába tagadnám, kíváncsi, és legszívesebben utána fordulna, követné, figyelné, kiderítené, mitől lett ilyen sötét a lelke, és miért épp én voltam az, aki eloszlatta egy pillanatra ezt a sötétséget.
Fel sem merül, hogy hozzáérjek, nem a csinos pofi váltotta ki belőlem a szánakozást, mint ahogyan hosszú életem során a nők hajkurászása csupán mellékvágány volt, mindig a saját magam által szabott feladatoknak éltem. Ugyan az álcám szerint nagy nőcsábász vagyok, ez kell ahhoz, hogy ne gyanakodjanak rám, a valóságban úgy vélem, hogy a gyengébbik nem nagyon is erős, furmányos viselkedésükkel valójában azt csavarnak az ujjuk köré, akit csak akarnak, s nem hagyhatom, hogy bárki hatással legyen rám. Omeranys érzelmileg érintett meg, a lelkemhez talált utat, úgy, hogy nem is tud róla. Ahogyan én sem sejtettem, hogy megtörténhet. Nem vizsgálom őt sárkányként, végtére is bármely fajhoz tartozhat. A lelke kivetülését vizsgálom, amilyenre alakította, hiszen lerí róla a bizonytalanság, a törékenység, s ebből látszik, hogy még egy tűzsárkány is lehet bonyolult. Hiszen erről van szó. Az emberek nem is tartják annyira fontosnak a lelküket, a testük részének gondolják, amely velük együtt meghal. Mi viszont tanulván a hibáinkból az új külsővel akár egy új életet is kezdhetünk, noha a rendszer foglyaira ez aligha lehet érvényes, ezért nem volnék képes sosem csatlakozni hozzájuk. Omeranys apja már egy fokkal jobban gondolkozik, talán az iránta való tisztelet is vezetett a döntésemhez, no de ezt hagyjuk is, minden csakis kettőnkről szól ezúttal, a két hüllőről, ahol az egyik képes a karmait nem a másikba vájni. Tudom, hogy az áldozataim nagy rész lenéz azért, hogy emberi alakban végzek velük, ám egy bérgyilkos úgy érvényesül, ahogy tud. Káoszsárkányként biztosan lenne rá esély, hogy a legtöbbeket kiiktassam, ám az emberi oldaluk oly sebezhető, és miért kockáztatnék? Így is megcsömörlöttem már attól, hogy tekintettel legyek bárkire is, egyedül Omeranys volt az, aki mégis csakingatta egyetlen szabályomba vetett hitemet, s valamiért életben kell hagynom. - Bármennyire is furcsa, én aztán nem parancsolok senkinek, s nem vagyok senki kutyája sem. Csupán tanácsot adtam. Amit nem vehetsz el tőlem. – Kesernyésen kacagok fel, jelezve, hogy sosem leszek olyan báb, akit a rendszer dogmatikus sablonjaival hitegetnek, hogy milyen jó ez az összefogás. Omeranys még most, a vég küszöbén sem látja be, hogy mivé vált. Így az esélyt sem, hogy lenne még most esélye a menekülésre. - Hát nem érted? Nekem ugyanaz lesz a sorsom. A tiedével egyetemmel. Egyedül az út nem lesz közös. – Ingatom a fejemet, nem fogja fel, hogy nálam a megbizatás pontosan egyenértékű azzal, hogy siker, vagy kudarc, élet, vagy halál. Miután Omeranys menekülésére előbb utóbb majd fény derül, az Árnyéktesvériség rá fog jönni, hogy elárultam őket. Az okot nem fogják firtatni, nem törődnek ők a gyilkosok motivációival, küldenek utánam is valakit, lehetőség szerint még sötétebb, veszélyesebb alakot, aki biztosan nem hibázza el. S ha a tűzsárkány nőstény óvatlan módon nem hallgatna rám... Hát fájdalmasabb halála lesz, mintha csendben hunyt volna ki szemében az utolsó láng az én kezem által. Szenvetlenül mérem végig, majd behunyom a szememet, mintha egy kisgyereknek kéne magyaráznom. - A partit azért szerveztem, hogy ide csaljalak, nekem nincsen más dolgom. Ellenben fenntartottam a lehetőséget, hogy ha életben hagylak, ne fehérneműben kelljen átvágnod a városon. Van egy melegítő neked szánva a kocsim csomagtartójában. Ha kell... Ha nem...Au Révior! – Vissza sem nézve indulok el a szervízfolyosón a kijárat felé, s lenyomom a kilincset, kilépve a sötét éjszakába. Két kocsim van, a fényűzővel a bejáratnál parkoltam, a menekülővel pedig itt hátul a parkban. Most mégiscsak hátrasandítok, ezúttal utoljára.
Természetesen nem hagyom neki, hogy egy ujjal is hozzáérjen a testhez, amit ez alkalommal kivételesen szánt szándékkal faragtam olyanra, amilyen. Előző emberi formáimmal sem óhajtottam kukába kerülni rusnyaságuk miatt, de ez az élet, ez a világ, New York, és bevallom, az apámmal való "első" találkozás miatt is úgy döntöttem, ez a test, Nessa Farrell teste csinos lesz, sőt vonzó, de nem közönséges. Úgy gondolom, hogy jó munkát végeztem, de ilyenkor, amikor férfiak, lények hímjei, vagy bárki mással kerülök szembe, feszélyez, zavar vagy feldühít, ahogy néznek rá. Mikor becsmérlő, ítélkező pillantást látok, az sokkal kevésbé irritáló, hiszen mi, akik emberi testet választhatunk magunknak, ízlésünket tükrözzük, néha intelligenciánkat, érdeklődési körünket, sőt a világot is megítélhetjük azzal, hogyan öltözünk ebbe a hús és vér ruhába. Persze nem tagadom, hogy emberi részem nekem is sokszor fennakad egy-egy férfi látványán, de hamar megrázom magam. Az embereknél genetika és némi pénz kérdése, nálunk a kreativitásé, hogyan nézünk ki. Ha valaki felkelti a figyelmem, azzal csak a szerencséjét vagy az ötleteit dicsérem. Dryseis esetében egyiket sem vagyok hajlandó, és azt sem akarom, hogy azt gondolja, hogy nekem tetszik, ahogy végigmér. A férfi méricskéli a nőt, ahogy én látom, és nem sárkány a sárkányt. Túl sok időt töltött már felszínes emberek közt... Figyelembe sem veszem, ahogy nyújtja a kezét, hogy felsegítsen. Nem könnyű dolog ilyen ruhákban és cipőkben mozogni, igazságtalannak is tartom, hogy a nőknek ilyen hacukákba kell préselniük magukat. Egy öltönnyel én is inkább kiegyeznék, abban legalább lehet nyugodtan levegőt venni. Csodálom, hogy nem reagál a csípős és keserű megállapítással. Azt vártam volna, hogy tovább dörgöli a szarba az orrom, hogy finoman és nőiesen fejezzem ki magam, de helyette ő is csak egy furcsa pillantással reagál, mintha szándékosan nyelné vissza a választ. Milyen figyelmes. - Azt majd én eldöntöm. Még bőven van mit csinálnom a városban, és van elég lény körülöttem, aki megmondhatja, mit csinálhatok és mit nem. Te nem vagy köztük. Hangomban igyekszem visszafogni az eddig tomboló haragot, a megaláztatottság savanykás íze a számban pedig meglepő módon gyorsan segít ebben. - Egyébként sem olyan nagy ez a bolygó, mint az emberek hiszik. Nekünk aztán főleg nem. Úgy nézek rá, mint egy idiótára. Hova bújnék? Egyébként is... A beolvadást megtanultam, hála Torence-nek, amiért mindig hálás lesz káoszsárkány barátomnak, már ha nevezhetem még őt annak. Ha lények vadásznak rám, elég lesz befestenem a hajam és megváltoztatni a lenyomatom, és le van a gond. Elméletileg úgysem keresnek tovább, hála a telefonjában a fotónak, nem? De képességeimről és lassan formálódó terveimről ennek a kívülálló gyilkosnak itt nem kell tudnia. Kis elégedettséggel nézem végig, ahogy hasztalan kezét leereszti. Minden kis győzelem vele szemben diadalnak érződik, ami azért elég szánalmas. - Gondolod? - emelem fel a fejem. - Akkor küldd el azt a képet minél előbb, és talán meséld el a csodás részleteket is az akcióról. Biztosan gyorsan ki tudsz találni valami hatásos mesét. Megigazgatom a ruhámat, ami teljesen felesleges, mivel a világos anyagon amúgy is ott egy rohadt nagy vörös, száradó folt, amit össze sem lehet keverni a vörösborral vagy az áfonyaszósszal. A látványom már így is, úgy is el van cseszve, így nem mehetek vissza a tömegbe, de neki kellene, őt nyilván hiányolják, ezért értetlenül meredek a hátára, amíg elindul, és meg is szólalok, ha már ő nem akar magyarázni. A védelem körében, és azon belül is tucatnyi különböző munkakörben tanul a sárkány ezt meg azt, és abban egészen biztos vagyok, hogy feltűnőbb lenne, ha ő most eltűnne, mint ha visszasasszézna szépen a tömegbe. - Te hova mész? A parti erre van - mutatok egyik kezem hüvelykujjával az ajtó felé, helyemen maradva, másik kezemmel a csípőmön, ismét agyatlan szobanövényeknek járó pillantással nyomatékosítva értetlenségem.
Ha azt hittem, hogy ezzel legalább fel tudom egy kicsit pörgetni az életét, egyértelmű, hogy súlyos hiba volt. Ennyi erővel meg is ölhettem volna, nem számított volna semmit. Úgy véltem, hogy fél valamitől, magányos, és adok neki egy új esélyt, egy második életre. S most nincsen szó a megújulásról, az alakváltásról. Ez mind lelkiekről szól. Hogy Omeranys végre megtalálja önmagát. Most mintha erre esélyt sem látok. Nem értékeli az őszinteséget, a figyelmességet, s ahogyan a tűz és a káosz egymásnak feszül, mintha még mulattatná is, hogy provokálhat, ahogyan káromkodom, kijön az igazi oldalam, a tomboló hím sárkány, aki nehezen tűri, hogy az eltervezett döntéseit csak úgy felülbírja egy cinikus nőstény. Mégis, lassacskán lehiggadok, elnyomom a káromlatokat, tengerkék tekintetembe visszatér a kérlelés, hogy legyen már annyi esze, hogy nem pofázik ennyit vissza, hanem teszi, amit mondok neki, és mihamarabb oszlatjuk a tömeget, mert senkinek nem jó, ha még sokáig időzünk itt. Végre helyben vagyunk, le tudom fényképezni, és nem, még véletlenül sem vetek egynél több pillantást az ingerlő idomokra, amelyek ebben a pózban valami mást is eszembe juttatnak a megölése imitálásán túl. A szemét végül nem hunyja le, így nem engedhetek meg magamnak egy perverz ajaknyalást, egyébként sem lenne most túlzottan helyénvaló. Arra kell fognom, hogy a nőstény az észérvek helyett az ösztöneimre apellált, igazságot, motivációkat keresett, és megleptem az őszinteségemmel, ebből fakadóan nem volt megállás, csoda, hogy végül mégsem téptük ki egymás pikkelyeit. Igaz, a közelemben nem is tudna átváltozni. Azért ha nem így alakul, megnéztem volna a kecses vörös testet, ahogyan úszik az égen. Nem is engedi magát felsegíteni, így a további ötletemet is vélhetően a kukába fogja dobni, de nem érdekel, ha már elkezdtem, végigcsinálom. Arébb lépek, hogy felállhasson, a hangsúlyról mindazonáltal én sem veszek tudomást. - Ezzel itt igen. És jobban tennéd, hogy ha te is ezt tennéd a várossal. De még az országgal is. – Nem teszem hozzá, hogy vélhetően nekem is így kell majd tennem, és nem lesz elég egy egyszerű megújulás, hiszen nekem nem az emberi arcomat ismerik, hanem mint mítikust, és ha kiderül, hogy nem álltam a szavamat, a karrieremnek vége. Hát ezt voltam képes megtenni a tűzsárkányért. Még csak fel sem fogja, hanem megvet, gyűlöl, mert ez egyszer könyörületes voltam. Gondolatban vállat rántok, tökéletes Büszkeség és Balítélet Elizabeth lenne, de én nem leszek a Mr. Darcy-ja. Arra majd valami másik balekot kell keresnie. - És most, mik a terveid? Ha hazamész, figyelni fognak. – Közlöm jegesnek szánt tekintettel, mégis van valami a pillantásomban, amely a celeb műsorvezető álcájából sosem derülne ki; figyelem, és aggódás. Intek a fejemmel, hogy kövessen, de nem vagyok róla meggyőzödve, hogy meg is teszi. Végtére is tönkretettem az életét. Elindulok, tovább a folyosón, de olykor azért hátranézek, hogy jön-e mögöttem.
Igazán kezd belőle elegem lenni. Az egész alakból. A fegyveréből, a művérből, a manikűrözött kézből, ami elsütötte a ravaszt, a csinos cuccából, a furcsa tekintetéből, amiről nem tudom eldönteni, hogy gúnyos, sajnálkozó, hideg vagy dühös, a szavaiból, amivel egyszerre sért meg és tesz kíváncsivá. Soha életemben nem hallottam a nevét, holott az arcát akár minden nap bámulhatnám az interneten vagy talán a tévé képernyőjén keresztül is. Elképesztő pofátlanságról tesz tanúbizonyságot a viselkedésével, és el sem tudom képzelni, hogy élhette eddig túl. Biztosan nincs egyedül, most azonban kettőnk közül én vagyok az, aki magányosabb a képességei biztonságot nyújtó védelme nélkül. A vaktöltény ütésének a nyoma szinte teljesen visszanyerte semleges érzését, nem is sajog a helye. Micsoda színjáték... Dühít, hogy ő van előnyösebb helyzetben, hogy ő tud rólam olyasmit, ami ugyan személyesnek nem nevezhető, de mégis csak több a semminél, amivel én rendelkezem. Ráadásul szemmel láthatóan úgy gondolja, hogy ez feljogosítja a személyeskedésre. Az a fajta meglepetés, amit az apró megjegyzései okoznak, egészen más jellegű, mint az elemei erővel bennem tomboló harag, amiért csapdába csalt, utána pedig mégis hagyna elsétálni. Összezavar. Ha sárkány ő is, ahogy arra már célozgatott, akkor egyértelmű, hogy csak káoszsárkány lehet. Mi más? Nem csoda hát, ha némelyik mondatára lassan nem tudok mit reagálni. Bárhogy igyekszem rávenni valami egyértelműbb, tisztább mozdulatra, a szándékai kifejtésére, nem jutunk tovább annál, hogy nem akar kicsinálni, inkább átveri a megbízóit. Nincs egyenes válasz a miértre, ami nagyon, nagyon bosszantó, és csak sötét, értetlenkedő pillantással tudok reagálni a szövegeire. Óvatosan, morogva lefekszem, közben pedig, mivel azért az ellenszenvem nem vesztett semmit az ellene irányuló erőből, vissza-visszavágok, de jóval kevésbé élesen, mint az elején. Én sem vagyok teljesen ostoba. Ha egyszer nincs értelme pattogni, akkor minek? - Az életemmel, gondolom - válaszolok fennhéjázó visszavágására, ezúttal hasonlóan eleven és agresszív hang helyett inkább keserűen. - Ahogy azt párszor már az orrom alá dörgölted, Dryseis. Lecsibéz, lekislányoz... A minimum, hogy nem seggarcozom le. Úgyis eleget ismételgette a nevem, ami igencsak furán hangzik a szájából, ezért most én is kimondom, de nem érzek semmit. Határozottan jobban esett volna pöcsfejnek nevezni. Én azonban nem süllyedek le a szintjére, ennyire már összeszedtem magam, így inkább hanyatt vágódom, finoman, kecsesen, "hozzám ne érj" mozdulatokkal. A művér kezd kihűlni a ruhán, és kellemetlenül hűvössé válik. Sosem szerettem a hideget, emberi alakban legalábbis, de ez annyira nem meglepő, a hűvös folyosó pedig nem kifejezetten meleg és száraz hely. A lehető leggyorsabban el kéne tűnnöm innen. Úgyhogy végül mégis csak a józan ész kerekedik felül; minél előbb vége ennek az egésznek, annál jobb. Kiszolgáltatva azonban mégis csak olyan, mintha ezer meg ezer apró tüske fúródna a bőröm alá, nyomot hagyva, ki tudja, meddig. Lassan kiüresedő tekintettel bámulok a falra, de nem a színjáték miatt, hanem mert annyira erős bennem a késztetés, hogy eltakarodjak a közeléből, amiért ilyen helyzetbe hoz. A megalázottság érzése most, hogy fekszem, végképp erőt vesz rajtam. Hallom, ahogy kattan a telefon, ekkor fordítom csak ismét a fejemet felé, de csak egy gyors, véletlen pillantást vetek a rólam készült csodás képre. Megvető, lapos pillantással "dicsérem" meg a mesterművet, majd tudomást sem véve a felém nyújtott kézről, elegánsnak nem nevezhető mozdulattal talpra kecmergek. A cipőmet nem húzom fel, ha meg is vágnám valamivel a csupasz lábam, meg fog gyógyulni később, de nem fogok csípőriszáló tánccal búcsúzni ettől itt. - Végeztél? - kérdezem olyan kifejezéstelen hangon, ami remélem, egyértelműen a tudomására hozza: én igen. És hogy azt is kihallja belőle, hogy ha nem is látjuk egymást mostanában, én nem fogom elfelejteni a találkozást.
- Hát ne is. Nem érdemelsz magyarázatot, tüzes kiscsibém. – Felelem kimérten, ezzel is jelezve, hogy tudom milyen a természetfeletti alakja. Ha más hangszínben mondom, akár még sármos, csábító is lehetnék, amolyan komoly bugyiáztató stílusban, jelenleg azonban azon jár az agyam, hogyan tűntessem el őt anélkül, hogy mások megbízásából ne öljem meg, és a saját magam kedvéért sem tekerjem ki a nyakát. Hogy is gondolhattam, hogy egy tűzsárkány meghátrál? Ebből látszik, hogy az előbbi bevetések alkalmával tettem a dolgomat, csak annak néztem utána, hogy mi az illető áldozat életvitele, szokásai, és már ment is a kanálisba. El nem tudom képzelni, hogy mi járhat a buta kis szőke fejében, ám egyet nem szabad. Lebecsülnöm. Bármennyire is szánni való kis hüllő, mégiscsak ellavírozott a hadak útján vagy pár száz évig, holott sokak bögyében benne lehetett már. Aligha hihetem, hogy mások is megkegyelmeztek a törékeny lelkét látva. Csak én vagyok ilyen barom, hogy nem siettem el a dolgot, hanem besurrantam hozzá, amikor nem volt otthon, hogy azonsuljak mindazzal, amit képvisel. A hibát talán ott követtem el, hogy megszagoltam a párnáját, az édes parfümillat azóta sem nyomakodik ki érzékeny orromból. Áh, nem engedek a nyáltenger hívó szavának, vélhetően mindez egy álca, eljátsza a törékeny hattyút, s még akkor is azt teszi, ha éppen szidalmaz, vagy széttépne. Nem tudom felmérni, hogy ki is ő valójában, pont ez zavar, holott ilyesmivel még nem találkoztam, érdektelennek bizonyultak az elődei. Furcsa, átmenet nélküli váltás ez a részemről, amelynek igen gyorsan véget kellene vetni, huzavona nélkül. Rövidre zárni annyit tesz, nem hagyom, hogy sokat vaciláljon, döntök én helyette. A művér szétterül az esélyi ruhán, s valljuk be, vagyok annyira férfi, hím, hogy belegondolok, hogy ezt még le fogja vetni, és ami szép a dologban, előttem. Nem feltétlenül a női test vonz, hiszen bármikor megújulhat. Sokkal inkább az, hogy hatalmam van felette. Nem, mégiscsak nyom a latba, hogy Omeranys jelenlegi teste igen csinos, dögös teremtés, ám mégis a szeme az, amely leginkább megfog, hiszen benne rejlik törékeny bölcsessége, ami miatt nem tudok vele végezni. Még akkor is, ha most éppen jól bordán rúgnám, miközben lesz szíves végre a földre omlani. - Nyilván. Nem is az, hogy nem akarom, hogy így végezd. Eleget menekültél Omeranys. Úgyhogy fekszik... – Képes, és kihozza belőlem a cinikusat, holott vagy bájolgó vagyok, vagy hidegen logikus, na de hogy elkezdjek meg is alázni valakit... az nem az én asztalom. Lehet, hogy ez volna az igazi arcom, és káoszsárkányként örömömet lelem benne, hogy igazi érzelmekkel játszhatok? Zűrösen új érzés, amit a tüzes szuka teremt. - Ha tovább folytatod... nem állunk meg a fenyegetésnél. – Ha nem tenné meg amit kérek, parancsolok, akkor nemes egyszerűséggel kirúgnám a lábát, de úgy, hogy szakadjon, végülis nyílt töréssel is el tud még éldegélni. Elégedetten felmordulva figyelem, ahogyan ledobja magát a földre, végre valahára az én játékszabályaim szerint játszunk. Ha minden jól megy, akár még vissza is érek a késő esti kiadás felvételére. - Ahogyan azt te képzeled. Akkor te mivel tartozol nekem? – Kérdezem negédes mosollyal, csakazért is mellé gugolva a telefonommal végigpásztázom a combját, olyan pillantást vetve a térdei környékére, hogy bizony akkor feszítem szét, amikor csak úri kedvem úgy tartja. - Nekem bárhogy megfelelsz kislány, csak fogd be, és nyúlj ki. Nem vagyok nekrofil, hogy ezen élvezkedjek. – Ha végre hajlandó elfeküdni, és nyugton maradni, bármilyen pozitúrát is választott, kattintok egyet, és már mélben küldöm is a kívánt postafiók címre, aztán a lány felé mutatva a képet már törlöm is ki az adattárból meg a kimenő levelekből, majd törlöm a kukából is. Részemről ennyi volt, már mennék is, az egérút pedig az övé. Mégis a kezemet nyújtom, hogy felsegítsem, ha már lezárjuk, tegyük azt együtt.
- Nem, nem gondolok, mert nem érdekel - csattanok fel. Mi a fenéért érdekelne egy vadidegen, ráadásul egy gyilkos sorsa, ha egyszer én magam elméletileg vadászom rá? Hát ez az: semmiért. Nincs okom rá, ezért a késztetést, hogy nekiálljak kiásni belőle az okot, amiért volt olyan kedves, és meghagyta az életemet, igyekszem elnyomni. A nevét már tudom, azt is, hogy néz ki, habár azon tud változtatni, ha akar, amit mondjuk kétlek. Egy celeb nem engedheti meg magának, hogy egyik pillanatról a másikra eltűnjön, meg hát gondolom, hogy élvezi is a rivaldafényt, mert ezt élvezet nélkül nem lehet csinálni. Celeb. Most esik csak le, hogy milyen okos. Nyílt színen rejtőzni, ez nem a kívülállók szokása, sőt, a mítikus lények nagy része kerüli a nyilvánosságot, legalábbis azt a formáját, ahol tinédzserek sikoltozhatnak kordonok mögött, ha megjelenik. De ez a Miles, ő szándékosan éjjel-nappal szem előtt van, vagy legalábbis sokat, mert még nekem is rémlett a feje valahonnan, pedig alig érdeklődöm a popkultúra iránt. Nem tudom, hogy színész, műsorvezető, vagy valami önjelölt híresség, de az biztos, hogy sokan ismerik az arcát. Márpedig ha eltűnne, akkor az feltűnne. Lényegében bebiztosított magának egyfajta védelmet, ráadásul ki keresne egy mítikust a hírességek között? Én biztosan nem, bérgyilkost pedig pláne nem. Úgyhogy valóban okos. Ami ijesztőbbé teszi, mint amennyire eddig annak tartottam. És még csak ellenőrizni sem tudom, hogy kicsoda, micsoda, mert nem tudom olvasni a léleklenyomatát. Basszus. Nem foglalkozom azzal, amit mond, és amit látok. Továbbra is utálkozó tekintettel meredek rá. Nem lenne szabad törődnöm azzal amit és ahogy mond, és bár a mit szabad és mit nem téma sosem tartozott az erősségeim közé, mert az angyal, amelyik felnevelt, sosem volt kifejezetten következetes ezzel kapcsolatban, az utóbbi évtizedekben, amíg a hierarchiában csiszolódtam, rám ragadt ez meg az. Szabályok, törvények, az "okos viselkedés", ami megmentheti az életemet. Hát, az biztos, hogy jelen pillanatban az okos viselkedésnek csak olyan tekintetben teszek eleget, hogy igyekszem információkat szerezni az ellenségről, de ezzel is csak a saját életemet kockáztatom feleslegesen. És egyébként sem vagyok ostoba. Ha egy kívülálló, ráadásul egy ilyen megátalkodott fajta feltart, akkor azzal csak rosszul járhatok, ezért visszafordulok önmagamhoz, és elfojtott indulataimból táplálkozom, hogy a célomra fókuszálhassak, és ne terelje el a figyelmem a másik sárkány... nem is tudom, mije. Nem nézek a tekintete mélyébe, nem hagyom, hogy érdekeljen. Nem foglalkozom vele, és kész, csak azzal, amivel kell, történetesen a pisztollyal, amit előkap, mikor tovább makacskodom. Néha muszáj eljátszani, hogy bátor vagy, még akkor is, ha semmi bátorságot nem érzel magadban, és ez a legnehezebb dolgok közé tartozik. Meg kell győznöd magad olyasmiről, ami ellen az egész tested és a lelked is harcol. Időt és erőt igényel. A két másodperc, amíg rám szegezi a fegyvert, nem igazán elég, hogy gyakoroljam ezt a viselkedést és megőrizzem a nyugalmam, de szerencsére arra sem jó, hogy pánikba essek. Az elmém kiüresedik az adrenalintól, de akármit akarnék is csinálni, nem tudnék, mert nincs rá idő. A lövések eldördülnek, a vártnál kevésbé intenzív fájdalom felvillan, aztán azonnal csökken is. Legszívesebben pofán vágnám, mikor kiderül, hogy valójában nem sérültem meg. Aztán hirtelen rám tör a futhatnék is, valamint kellemetlen bevallani, de a megkönnyebbültség és a hála is átsuhan rajtam a másodperc egy töredékéig, amit persze azonnal ki is verek a fejemből. Inkább gyorsan dühöm után kapok, és úgy rántom magam elé, mint egy pajzsot. Velünk, azt mondja. Szusszanva, de kissé reszketegen az iménti riadt döbbenettől felnevetek. - Velem nem lesz semmi. Látod, még egy magadfajta is meggondolja magát, mikor tettlegességre kerülne a sor. Nyilván a csinos pofi teszi. Gúnyos pillantással vonom fel a szemöldököm, elvégre igazat mondok. Elég egy szépre faragott test, és sokan hanyatt esnek a saját nyálukon. Némi szarkazmus is van persze a szavaimban; ha olyan erős lenne a kisugárzásom és a rajongás irántam, akkor eszébe sem jutna senkinek kicsináltatni, de itt vagyunk. Egy gyilkos és egy áldozat, aminek az élete csak az elkövető gyengeségétől függ. Vagy erejétől, nézőpont kérdése, de én szívesebben tekintem őt gyengének. A sárkányság egyik nagy hátránya, hogy ott lapul bennünk az érzés, hogy többek vagyunk másoknál, mert hát így is van. Csak hogy ez a finom arrogancia néha igencsak rossz időben tör elő. Legalább többet nem követem el azt a hibát, hogy bedőlök egy bájgúnár játékának. Dryseis hibája lesz, ha valakinek tévedősből eltöröm a karját, mikor nyújtja. Azt hiszem, a ma este után inkább visszamászom a lakásom kényelmébe, és ki sem jövök onnan többet, csak ha szólít a kötelesség. Jó időre elég volt a csalódásokból, meg a kérdésekből is. Mi az, hogy gondolkodott rajta? Miféle krízisen eshet át valaki, aki abból él, hogy öl, aztán egyik pillanatról a másikra fogja magát, és meginog? Még soha nem találkoztam vele, nem tudok róla semmit. Bármilyen rossz érzés is bevallani, de emlékeznék rá, ha már álltunk volna szemtől szemben egymással. Egy pillanatra zavarba ejt az őszinteségnek tűnő szókimondása, de mivel abszolút nem bízom benne, és emlékeztetem magam rá, hogy nem is szabad, ezért nem foglalkozom ezzel. - Hát akkor elég alacsony a tűréshatárod. És ha ezt megpróbálod, akkor nem marad lábad, ezt garantálom - vágok vissza felháborodottan. Nyilvánvalóan tönkretenné a karrierjét egy röpke amputáció. Amúgy pedig sok sikert fél lábbal eltüntetni a valódi hullámat innen. Viszont nincs sok választásom, és a meglepettségtől úgyis engedelmesebb vagyok a megszokottnál, az ellenkezés sok energiát felemésztene. Lassú mozdulattal rúgom hát le előbb az egyik, aztán a másik magas sarkú cipőt, mert ezekben elfeküdni a földön képtelenség. A legkisebb változás az egyensúlyban is simán feldöntheti az embert, már az előbb is meginogtam a lövésektől. Kizárt, hogy guggolgassak meg tekeregjek benne, csak hogy el tudjak terülni, az pedig végképp kizárt, hogy hagyjam, hogy esetleg segítsen, ha úgy venné észre, hogy bénázom. Ráadásul még egy nagy előnye, hogy cipő nélkül nagyobb esélyem van fizikai támadást is intézni, ha nagyon muszáj. Ha hozzám ér, egyébként is kitekerem a kezét. - És jössz nekem egy új ruhával - morgom, amíg kelletlenül elhelyezkedem a földön, úgy ülve, hogy a rövid ruha azért eltakarjon. Nem adom meg neki az örömet, hogy kukkolhasson, hátha nem elég, hogy gyilkos, még perverzkedne is. - Na és mit szeretnél? Csukott szemek, vagy nyitott szemek és riadt tekintet kombó? Kicsavarodott test? Elegáns elfekvés? Te vagy a hullák szakértője, mondd meg te - kérdezem készséges mosollyal, beszéd közben ültömben bemutatva a lehetséges pózokat, gyilkos tekintettel a kényszer miatt. Tudom, hogy akár hálás is lehetnék neki, és azt is tudom, hogy ő is tudja, de azt aztán lesheti. Ennyi erővel az utcán bárki kezet csókolhatna nekem, amiért nem ölöm meg. Azért még nem avattak senkit szentté, mert nem volt gonosz. Elég szar érzés a földről felfelé pislogni rá, most aztán végképp kiszolgáltatottnak érzem magam, de a tekintete nem árulkodik arról, hogy vissza akarná cserélni éles lőszerre a fegyverben a golyókat, így akaratlanul is megnyugszom egy kicsit, ami nagyon rossz ötlet. Abban a pillanatban, hogy nem kételkedem a rosszindulatában, akár saját magam is elkezdhetem ásni a síromat, de a helyzet lassan felőröli az idegeimet, jobb is talán, ha hagyom, hogy lefotózzon, aztán lelépek, és legközelebb majd fordított helyzetben találkozunk. Akkor majd ő sakkozhat fejben, hogy vajon tényleg megkímélem-e az életét vagy egy váratlan pillanatban beleeresztek egy golyót a fejébe. Ha azt hiszi, hogy ismer, tesztelheti az elméleteit velem kapcsolatban, mikor majd fegyver csövével néz farkasszemet, vagy penge szorul a nyakához.
- Annyira ismerlek, hogy tudjam, mire számíthatok tőled. Te nem ismersz engem. Nem gondolsz bele, hogy pont azért hátrálok meg, mert ez... így nem megy? – Rázom a fejemet hidegen, érzelemmentesen. Legalábbis ez lenne a szándék, ám mégsem tudom most felvenni a pókerarcot, amit ilyenkor mutatnom kéne. Na nem mondom, a celebarc sincsen meg, nem menekülök automatikusan hozzá. Nem, ábrázatom egy valódi ragadozóé, a sárkányok arroganciája az én arcomra is kiül, szinte ölni tudnék az érzelmeimmel. Amit valójában láthat az az elismerés, amikor a bestia megtalálja a hozzá hasonlót. A méltó ellenfelet, társat, szövetségest, bárkit, akit nem taposhat el méltatlanul. Ez túlmutat az emberi gyarlóságon, hogy eltűntetnék őt. Még nem találkoztam hozzá hasonló nősténnyel, így nemet mondok a halálára. Tőlem eltakarodhat, elbújhat, vagy szembeszállhat velük, nem érdekel. De itt és most nem fog működni a megöletési parancs. Nem csupán a vonzó, vágyat keltő szőke emberlányt látom benne, hanem az erős hüllőt, aki többre lenne hivatottabb, ha képes lenne értékelni magát, az egész kívülállós históriából, amelyet sikerült kiderítenem Meraxes ügyében tudom, hogy valami hibádzik. Hiába oly érzelmekkel teli az, aki szinte a védelmezőjének gondolja magát, Omeranys végtelenül egyedül van, kallódik, nem teljesedik ki. És az ő megölésére kaptam parancsot? Igazán elgondolkoztató, ám nem teszem meg, még ha komoly dilemmákat is vetett fel mindez, hiszen a saját életemmel, a hitvallásommal kell szembefordulnom ezúttal. - Ki mondta, hogy érdekeljen? Te teszel fel kérdéseket, s nem hallgatsz rám. Az én döntésem volt igen, úgyhogy nyugodtan beleszarhatsz kislány, hogy mi lesz velem. Megoldom. – Rántom meg a vállamat, lezúzva magamról az ellegáns úriember álcáját. Dühít, tényleg dühít. Káoszsárkány vagyok, fajtám egyik legerősebbje, s leállok vitatkozni egy célponttal, aki ahelyett, hogy ha hálát nem is ad, de árkon-bokron át menekül. Szörnyű gyanu kezdi el befészkelni magát fájdalmasan csinos, szépen metszett emberi formám elméjébe. Ahogyan egybefonódnak kék íriszeink, egyszerre megértem; azért hagytam életben, mert tudtam, erősebb annál, hogy összeomoljon. Nem a haláltól fél ő. Éppen hogy az élettől. Attól az élettől, amely rá várna, mégsem adatig meg neki. Így hát marad az a B megoldás, amelyet nem akartam volna elővenni, ezúttal mégis szükségem lesz rá. Váltok a művéres töltényre, kattan a tár, majd lövök. Hármat, és kíméletlenül, biztos kézzel. Fájdalmat tehát alig érezhet, még véraláfutás sem lesz, inkább csak pofonnak minősül mindez, nem ütésnek. Abból is a gyenge fajtáknak. A cél, hogy a golyók a ruháján fröccsenjenek szét. - Most meghaltál. Úgyhogy nyomás, feküdj a földre, ezt el kell küldenem, amíg kitalálom, hogy mi legyen veled. Velünk. – Kapom elő a mobilomat, hogy a fényképezőgépet keresgéljem rajta, a lány ellenben döbbent, nagyobb sokkot kapott, mintha valóban belelőttem volna. – Azért szivi, mert már korábban is gondolkoztam rajta, hogy elengedlek. Az őrületbe kergetsz már a léteddel is. Most megteszed, vagy én magam lökjelek a földre, és álljak a nyakadra? – Kérdezem nem túl kedvesen, holott éppen a formás seggét akarom valahogy megoldani attól, hogy végleg elpusztuljon. Pedig istenemre, még sárkány alakjában is fenséges nőstény lehet, de most istenemre, ha tovább kekeckedik, valóban kitekerem a nyakát. Sietnünk kéne, mielőtt még valaki elkezd keresni. Attól nem tartok, hogy őutána jött volna valaki, láthatóan nem kísérővel jött, legalább ebben tartotta magát a meghívóhoz.
- Nincs sleppem. És ha lenne, akkor is tévednél. A "sleppemnek" semmi beleszólása nem volt az életembe nagyon, nagyon sokáig. Nem ismersz te engem - ismétlem meg a szavakat kissé arrogánsan, mert egyre biztosabb vagyok abban, hogy igazam van. Ha eddig kételkedtem is benne, hogy esetleg vannak rólam információi, amik személyes jellegűek, most már tuti, hogy vagy nem olvasta át a rólam szóló kis aktákat vagy fecniket, vagy nincsenek neki, és csak egy arc után futott, amibe golyót kellene eresztenie. Mégsem teszi. Nagyon idegesítő ez a fordulat, mégis miért tétovázik? Ez az igazi rejtély, nem az, hogy mennyit tud rólam és kitől. Aki ismer, tudja, hogy általában kimaradok az ismerkedős körökből, nem szokott foglalkoztatni a világ és a válogatott népségek. Céltudatos vagyok, csak azzal szoktam foglalkozni, legalábbis szociális értelemben, amivel muszáj. Ez a Dryseis pedig legfeljebb annyiban kellene, hogy foglalkoztasson, hogy kicsoda, mit csinál New Yorkban és miért öl meg lényeket megbízásra, valamint az, hogy kinek az eltakarítója egyáltalán. Engem viszont az is foglalkoztat, hogy mégis miért vagyok kivétel, ha egyáltalán az vagyok, mert érzem, hogy késélen lejtek épp egy cseppet sem elegáns táncot. Egy bérgyilkos, aki valamiért fogja magát, és megkíméli az életem. Nem számítottam ilyen fordulatokra ma este, arra pedig főleg nem, hogy ilyen különös módot választ az életem megkímélésére. Úgy értem, simán mondhatná, hogy hé, szar napom volt, nincs kedvem hullákat darabolni, nem lehetne, hogy elfutsz? Vagy simán, tényleg, csak félre kellett volna néznie. Vagy megsebesíteni, hogy úgy tűnjön, legalább próbálkozott. De hogy szemtől szemben elmondja, hogy mi a helyzet, az több, mint érdekes. Nagy kár, hogy az életem és halálom a tét, mert így nem igazán tudom élvezni a kérdésen való pörgést. Sőt. Ettől az egész szituáció kellemetlenné, feszültté és részemről haraggal és megvetéssel átitatottá válik, a megbocsájtás pedig nem erényem. Persze ha azt nézzük, akkor nincs mit megbocsájtanom neki, épp ellenkezőleg. Na igen. Végül is épp megmenti az életemet, nem? Nem, ezt el kell felejtenem. Ez egy bérgyilkos. Engem nem ölt meg (eddig), de ki tudja, kiket igen? Nem fontos, hogy nem igazán vannak barátaim a védelem berkein belül, de ettől függetlenül már megtanultam értékelni a bajtársak és kollégák létezését, és még ma is sokat dolgozom azon, hogy képes legyek tolerálni másokat akkor is, ha nem fűlik a fogam a társaságukhoz. Ha egy gyilkos tizedeli az alanyokat, akikkel szemben empátiát és vigasztaló magatartást kéne tanúsítanom, az nekem nem jó. Lényeket ölni... Szörnyű. Nem szoktam hangoztatni a véleményemet, mi szerint az emberek számomra nem olyan fontosak, mint a fajtársaim, és hogy őket kevésbé sajnálom, hiszen náluk kódolva van a halandóság, de még az is kevésbé lenne rossz, ha szimplán embereket ölne pénzért. Az is beteg dolog, nem erről van szó, de mégsem erős és halhatatlanságra született teremtményeket fosztana meg az örök létezés lehetőségétől. Mit lát bennem, amiért most meggondolta magát? A formás hátsóm tett rá ekkora benyomást talán? Erősen kétlem. Nyilvánvaló, hogy ezer meg ezer nálam jobb nő veszi körül nap mint nap, tehát a megjelenésem nem nyűgözhette így le, amúgy is csak egy összetákolt testről van szó, ami már csak részben emlékeztet arra, akinek születtem. A múltamról sem tudhat valami sokat, ha azt gondolja, hogy a rendszer nevelt ellene és a magafajták ellen. Tehát mi baja van, hogy nem loccsantja szét a fejem? Nem kéne ilyen kérdéseken agyalnom, tényleg csak le kéne lépnem, és riadóztatnom azt, akit épp elérek. Ehelyett mégis vissza-visszavágok, mintha nem tudnám abbahagyni. Szó, ami szó, tényleg nehezen megy, de még mindig reménykedem benne, hogy ki tudok belőle szedni valami használhatót is azon kívül, hogy mi a neve és hogy elég határozatlan egy gyilkoshoz képest. - Nem érdekel az sem, ha mostantól céltáblával a hátadon kell menekülnöd árkon-bokron át, és életed végéig hátra kell majd pillantanod a vállad felett. A te döntésed volt, hogy életben hagysz, a következményekkel is neked kell foglalkoznod. Engem aztán hidegen hagynak a problémáid. Fogalmam sincs, miért nem fogom végre be, de olyan bosszantó a viselkedése és a saját bugyutaságom, hogy egészen felkorbácsolja az indulataimat, amik jobb híján így keresnek utat maguknak. Képességeim még mindig el vannak fojtva. Fegyvereimként csak az izmaim és a szavaim szolgálhatnak, de a szűkös hely és az ő aktív képességei miatt felesleges lenne nekimennem, ennyi józanság azért még van bennem. Marad tehát a verbális támadás, ami viszont majdnem ugyanúgy visszapattan róla. Igazán abbahagyhatnám, és kezdem is feladni annak ellenére, hogy nem nagyon akarózik hátat fordítanom neki. Nem hiheti, hogy csak így elhiszem neki, hogy nem akar bántani... A fegyver azonban hirtelen előkerül. Akaratlanul is összerezzenek, és az arcáról a tompa fényű fémre villan a tekintetem. Egyetlen szempillantás elég, hogy az egész testemet ismét elárassza az adrenalin, de mielőtt bármit is tehetnék, a gyilkos megunja a győzködésemet, rám szegezi a fegyvert, és lő. Furcsa hangja van a lövéseknek, és sokkal kevésbé fáj, mint amire számítottam. Még sosem lőttek meg. Tört már csontom, fulladoztam, még mérget is sikerült ennem egyszer, hiába, voltak olyan munkáim, amik veszélyesebbek voltak az átlagnál, de golyó még sosem ütötte át a bőrömet. Igazából eltart pár másodpercig, hogy a kisebb sokkot feloldja a tudat, hogy most sem sérültem meg. Gyorsan és mélyeket lélegzem, miközben a mellkasomon csorgó sűrű vért bámulom, és arra próbálok rájönni, hogyhogy nem fáj jobban a lövés, mint ha alaposan megcéloztak volna egy teniszlabdával. Fáj, de... Nem halálos. És ahogy veszem a levegőt, nem köhögök fel vért. Nem sajog a bensőm, és nem pulzál a vér a szívem ritmusára sem. Tétován megérintem a vörös művért. - Mi a... Ez most... Ennyit tudok kinyögni, miközben az ujjam végén csillogó szutykot bámulom, aztán mindennemű érzelemtől mentes tekintetemet rá emelem. - Miért csinálod ezt? - nézek rá végképp ledöbbenve, meg sem mozdulva, habár ezúttal nem a csökönyösség miatt nem teszem, amit mond, hanem mert képtelen vagyok moccanni. - És mi a francért van nálad ilyen vaktöltény? - fakadok ki önkéntelenül, mert a rengeteg kérdés, ami összetorlódott az agyamban, ezt az egyet pottyantja épp ki a számon. A kíváncsi és jó időzítést és még mindig nem ismerő természetemet még egy hamis gyilkosság látszata sem tudja teljesen elhallgattatni.
- A megvetésed tartogasd a sleppednek. Azok neveltek ilyenné, jól gondolom? – Kérdezem halálos nyugalommal, nem érzem hogy ki tudná nálam húzni a gyufát. Jól mondja, a magamfajtának nem kéne, hogy legyen szívem, a következetlenségem vélhetően nem ébreszt benne tiszteletet. Mintha arra vágynék, hogy jókat gondoljon rólam. A tűzsárkány leánynak menekülnie kéne, mégis szembenéz velem, s bárkivel, akit képviselhetek. Igaz, nem is tudom pontosan, hogy kik ők, mi a motivációjuk, teljesítek szótlanul. Eddig legalábbis ezt tettem. Omeranys a vízválasztó. A kérdésre, hogy miért, talán magam sem tudom a választ. A félelem. A félelem az, amely motivált. Ezért nem kötődtem senkihez a bátyámon kívül. S őt elvesztve kellett ráébrednem, hogy az az út, amelyet ő járt be, valóságosabb, mint amelyet én. Nem éri meg jónak lenni. Ezen az sem változtat, hogy a nőt most elengedném. Nem jelent majd megváltást. A lángnyelvek, amelyek örökkön-örökké perzselnek, emésztenek, maguk jelképezik a félelmet, amelyet azért éreznék, hogy valaki egyszer fontos lesz. Nem, izzé-porrá zúzom magamban a lángot, s egyé válok vele. A sarkaim végével taposom egykori képmásomat, amely azt jelentette, hogy én vagyok családunkban a fény. Már nem. Elmúlt, vége lett. Én magam lettem a bátyám, gondozom a hagyatékát, hiszen ő az egyetlen, akit így nem veszítek el. Akkor miért kegyelmezek a lánynak, aki oly gúnyosan állna a pisztolyom elé? Nem tartozom magyarázattal. Hiszen az ikertestvéremmel együtt én is meghaltam egykor, s a mai napig ott égek annak a szakadéknak a szélén, amelyen ő is hamuvá lett. Egy tűzsárkány által. Milyen irónikus... Egy részem mindig is ott fog égni vele együtt.. Örökké.... Őszinte válaszom láthatóan meglepi. Holott ennyi mindenkinek jár. A különbség az, hogy ezúttal nem csupán elmondom a miérteket, életben is hagyom. Álszent megjátszásom mindig csak az utolsó pillanatig szokott tartani. Egy álca csupán, amelynek a legvégső momentumban valódivá kell válnia. Az óceánkék íriszben a megrökönyödésen, s gúnyon túl mintha valami kíváncsi érzés is ébredne, s ez bizonytalanná tesz. Úgy véltem hallgat a tanácsomra, menekül, s még mindig diskurálunk. Érzem, hogy a félelem lángszerű membránjai szétáradnak ereimben, bár futna a lány. Menekülj, rejtőzz el! Bárhova, csak menj! Ahol senki nem talál rád! Még én sem! Sugallanám, mégsem moccan. - Az én életem immár mit sem ér, így nem engem kell féltened. Gondolod, hogy én nem leszek űzött vad, hogy életben hagytalak? – Kérdezek vissza türelmet erőltetve magamra, hiszen még mindig nem értem, miért kekeckedik. Menjen már! Fintorom azonban tovább fokozza az őszinte érzést, miszerint a pisztoly előkerülése után már nem szoktam senkivel egyeztetni. - Hátba támadni? Kislány... nem veszed észre, hogy felhívtam valamire a figyelmedet? Neked tényleg nem ép az elméd. Akkor maradj, úgyis tudok jobb megoldást. – Villámgyorsan veszem elő a pisztolyt, ám ráütve a tárra pattintom ki, és a másik zsebemből egy másikat tolok bele, s a lányra fogom. Háromszor lövök. Tompa, maximum kellemetlen érzetet kelt, ahogyan kifröccsen belőle a művér, a gyönyörű estélyiét persze tönkreteszi. - Nem vitatkozom. Feküdj a hátadra. Szem becsuk. – Teszem el a fegyvert, és a húzom elő a telefonomat, már állítgatva vele a fénykép applikációt. Értetlenkedő pillantására csak megrántom a vállamat, ha nem menekül, akkor kénytelen leszek kitalálni egy mielőbbi B tervet, amíg el nem döntöm, hog na akkor hogyan tovább.
Idegesít. Persze, hogy idegesít, de ennek az oka nem teljesen az, hogy az előbb derült ki, hogy ha épp nincs jó napja, vagy nem tör rá valami furcsa roham, akkor már nem élnék. Azért is idegesít, mert ő velem ellentétben láthatóan alig ideges. - Lehet, persze. És hol tartod a tiéd? A mélyhűtőben, a többi fagyasztott belsőség mellett? - biccentem félre kicsit a fejem, széles mosoly és az egyik felvont szemöldököm asszisztálnak a mérhetetlen gúnyhoz és némi megvetéshez a tekintetemben és a hangomban. Ez egy gyilkos. Valaki, akit azért fizetnek, hogy életeket oltson ki, és ez még hagyján. Egy mészáros is ezt teszi, de annak az eredményét megesszük. Az orvos is öl, aki beadja a gyógyszert, aminek hatására a lelkek szétporladnak a testben és semmivé válnak, és ő kegyelemből teszi. De ez itt... Talán még élvezi is. Talán. Mert mindazok ellenére, amiket mond és ahogy mondja, a hangjából nem azt veszem ki, hogy ez lenne a hobbija, de csak úgy elengedni valakit mégsem vall épeszű lépésre. Mármint ha a másik egy alapvetően sem épeszű valaki, akkor ez különösen nagy csavar, mivel bérgyilkosnak csak azok mennek, akik elég okosak és ügyesek lennének valami becsületesebb és tisztább munkára. Tehát mindenképpen zakkant a fazon, de mikor idáig jutok az agyalásban, egy másik gondolat is beférkőzik a fejembe, mi szerint én sem vagyok egészen százas. De legalább az én kezemhez nem tapad ennyi vér. Szerintem, de még csak ezt sem mondhatom, mert én is öltem már, de az egy másik kor volt, másik világ, más körülmények. Mindig ezt mondom magamnak. Azt hajtogatom, hogy nem élveztem, és ez részben igaz, mert a győzelmet, azt élveztem. Nem is a másik leigázását, hanem azt, hogy ami az enyém, azt kiharcoltam, azt én szereztem meg. Hogy jogom van hozzá. Az égi csaták, a földi küzdelmek, ahol a tét az élet volt, és ömlött a vér... Akkor is haltak meg mások a kezem által. Vagy a fogam, vagy a karmaim, de legtöbbször a tűz által. Most egyiket sem használhatom, pedig ha most a tizennyolcadik században lennénk mondjuk, már nekiestem volna, szó nélkül, azt hiszem. A huszonegyedik század egy szelídített oroszlánt csinált belőlem, belőlünk, kihúzta a sárkányok fogát, palackba zárta a dzsinneket, szárnyát szegte az angyaloknak. Csak ezért lehet, hogy ez az alak sértetlenül elsétálhat majd innen, győzelme és nagylelkűsége teljes tudatában, míg én megalázottan, könyörületből elsündöröghetek a sötét árnyékok közt. Összekulcsolt karomon megfeszülnek az izmok. Ó, hogy szeretnék most azokból a szép vonásokból feketére pörkölt maszkot csinálni... Tükörként mozdul, ugyanúgy félrebiccenti a fejét, mint én, és ez nem tetszik. Még mindig nyugodtabb nálam, pedig igyekszem, de valószínűnek tartom, hogy az orromból már kanyarogna a füst, ha nem fojtaná el a képességeim, és ha így folytatja, füst helyett vér fog csordulni belőle. Nem ez lenne az első eset. Ahogy az sem, hogy szándékosan nem, pontosabban hallgatással válaszolok egy feltett kérdésre. Hogy meglepett-e? Fogalmam sincs, igazából. Eleve az lepett meg, hogy valaki így akar tőlem megszabadulni. Valahol talán még hízeleg is, hogy nem mert szembenézni velem az illető, de az zavar igazán, hogy én nem tudtam szembenézni vele, és hogy nem tudom, ki lehet. Amivel azonban ez a fickó igazán meglep, azok a szavai, amik őszintébbnek tűnnek annál, mint amit jelen helyzet megkövetelne, ráadásul éppen az őszintesége miatt döbbent meg igazán, amit mond. Elkerekednek a szemeim, és reflexszerűen kihúzom magam, hogy messzebb legyek tőle, hiszen eddig akaratlanul is kissé felé dőltem. Sajnál?! Néhány másodpercig szólni sem tudok a megrökönyödöttségtől, csak nézek azokba a nagyon, de nagyon kék szemekbe, amik azt gondolják, átlátnak rajtam, de a szavak mögött bujkáló keserűség sem kerüli el a figyelmem, csak épp nem akarok vele foglalkozni. Sajnál? Ráadásul elmondja az igazi nevét is, tényleg mond egy nevet, egy magunkfajta által is használható nevet. Hogy igazat mond-e, azt nem tudom, de valamit mond. Ezek után aztán végképp úgy tűnik, hogy elment az esze. - És még te gondolod, hogy nagy hibát követek el, mert nem rohanok el - bámulok rá elkerekedett szemekkel, és valami furcsa zavarodottsággal, ami nem teljesen értetlenség, nem is igazán düh, inkább a frusztráltsághoz hasonlatos érzés, csak ötször rosszabb. Tényleg úgy viselkedik, mint aki nem akar bántani, de akkor meg minek mondta el egyáltalán ezt az egészet? Miért nem köszönt csak el? Vagy ha ennyire fontos neki, hogy eltűnjek, elintézhette volna másképp, ha már ilyen leleményes. Tényleg csak arra tudok gondolni, hogy élvezi, hogy a markában tarthat, de az érzés nem kölcsönös. - Úszni tudok. Menekülni viszont nem fogok többet. Ha ismernél, ami szerencsére nem igaz, tudnád, hogy már régen megfogadtam, hogy nem menekülök többet senki és semmi elől. Előled sem, és bárki is legyen a gyáva munkaadód, előle sem fogok. De kívülállóként, akinek hobbija hátba támadni a fajtársait, ezt te nyilván nem érheted. És nem vagyok leány - prüszkölök egy aprót. - Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán idősebb volnál nálam, legalábbis a logikátlan lépéseid erre engednek következtetni. Semmi jogod úgy bánni velem, mint egy ostoba fiókával. A fajunk gyerekeit jelző, manapság talán már Azurnah csarnokain belül sem használt gúnyolódásra használt szó csak úgy kicsúszik a számon sok olyannal együtt, amit talán nem kellett volna kimondanom. Ennyit arról, hogy nem csesztetem többet, de ez az egész helyzet annyira abszurd, hogy most már azt se bánom, ha megpróbálja ököllel betörni az orrom, hogy elhallgattasson. Legalább kibillennék ebből a kényszeredett állapotból, ami a földhöz szegezi a lábam, és rá a tekintetem, mert nem akarok neki hátat fordítani. Amíg itt nem hagy ő maga, én nem megyek sehová, de néma csendben nem tudok várni, miközben egyszerre félek és irtózom tőle, de kíváncsi is vagyok, hogy ki ő, mert a nevét nem ismerem fel, és tudni akarom azt is, miért érzi úgy, hogy bármi feljogosítja arra, hogy megmondja, mi lenne az okos lépés részemről. Mintha legalábbis nem tudnám...
Sejtettem, hogy a sárkánylány ugyanolyan tüzes lesz, mint ahogyan azt vártam tőle, s talán pont ez a veszte. Kiszámítható, lekövethető. Dehogy vártam én, hogy a nyakamba ugorjon, amiért megkímélem az életét. Még az is benne volt a pakliban, hogy az emberalakjában kékszerű szépség, aki mellesleg veszélyes hüllő, még így, a képességei hiányában is nekem jön, ez már most látszik a pillantásán, ahogyan elegánsan elteszem a mordályt, s rágyújtanék. Nem akarom további ideghullámokba lökni a „lányt” a hideg flegmaságommal, tulajdonképpen nem is tudom, hogy mit vár tőlem, ami nem meglepő, nem volt eltervezve, hogy futni hagyom, jobbára magamat is meghökkentettem vele. A magyarázat még a tükörképem felé is igen talányos. - Ugyan. Nem kenyerem az irgalom. Most előtört belőlem valami, amiről úgy gondolom, nem fogom sokat elővenni a jövőben. Szentimentalizmus. Még nekem is lehet szívem, na. – Vonom meg a vállamat, mintegy csillapítandó a dühét, hiszen egyikünk sem jönne ki jól belőle, ha most egymásnak esnénk, még egy késő esti kapcsolásom lesz az aktuális valóságshowban, ő pedig a képességei nélkül igencsak megjárná. Végső soron ha nem akarom megölni, miért juttatnám kórházba? A végén még ősárkánysága átváltozna a kínzó sebek közepette, és lerombolná az egész épületet. Na nem, ennél azért precízebb vagyok. Különben sem szoktam eltűnődni rajta, hogy a kiszemelt áldozatok kinek, vagy miért vannak az útjában, Omeranys esetében viszont valahol mégis ez a mozgatórugója, hogy nem lőttem, hanem cigarettával kínáltam. Kívülállóként úgy vélem, sokan rászolgáltak arra a törvénykezésre, amit a megbízóim mérnek rá, ám a sárkány egyrészt nem túl nagy felelősségel bíró személy, másrészt amióta figyelem, inkább sodródik az árral, amolyan kétségbeesett jellem, aki nem találja a helyét a világban. Bárki is rendelte el a halálát, nem ismeri igazán. Nekem sem kellett volna őt ennyire megfigyelnem, nem olyan, hogy csupán golyót eresztek bele, majd letolom a mocsárba. Érzékeny, sérült teremtés, aki felé a kötődés az, amit nem illett volna felkeltenem magamban, valahol félúton mégis megvalósult. Balszerencsémre. S az ő szerencséjére. - Azzal viszont igen, hogy mégsem tettem meg? – Döntöm oldalra a fejemet, s mégsem gyújtok rá, pusztán vizslatom a tekintetét. Minden perccel, amit a társaságomban tölt, s nem a meneküléssel, azt kockáztatja, hogy nem tudom majd beadni a megbízóimnak, hogy időben el tudott menekülni, megneszelve, hogy valakinek az útjában állt. - Oh, ennyire azért nem vagyok következetlen. Döntést hoztam, használd ki. Sajnállak Omeranys. Nem ismerlek, de abból amit láttam... tarts nyúlszívűnek, más esetben aligha viszakoznék. Csupán... úgy vélem, hogy van számodra még esély. Élj teljes életet azok helyett is, akiknek nem adtam meg mindezt. – Nem lép ugyan közelebb, s én is tartom a távolságot, nem kockáztatom, hogy mégis kitörjön belőle a láng, jobb a jeges szakadék. A kérdésére ezúttal is őszintén felelek, ahogyan eddig is mindenre. – Dryseis. Magadfajta gyarló égi lény. Vagyis szinte majdnem. – Itt elmosolyodom, nem a celebes fogpasztamosollyal. Ha már mindenképpen vár tőlem valami indokot, legyen a sárkányszimpátia, hogy egy bölcs teremtményt nem szívesen pusztítanék el. - Már elmondtam leány, nem figyelsz. Nem védekezned kell. Menekülni. Nem számít, hogy ki akar elpusztítani, hiszen én sem tudom, másfelől ha lelécelsz, elrejtőzöl, akár évszázadokra, feledésbe merülhet a neved. Jobb, mint a kanálisban úszni...
Voltam én már szorult helyzetben, a kelleténél jóval többször, vagy pont, hogy kevesebbszer, attól függ, honnan nézzük és kitől kérdezed, de számomra éppen elég volt. Nincs bajom azzal, ha váratlan fordulattal kell szembenéznem, nem mondanám, hogy szívbajos alkat vagyok, amit valószínűleg az apámtól örököltem, viszont a mai este már eléggé széttrancsírozta a kedvemet. Egy szívdöglesztő gúnyába bújt mítikus bérgyilkossal diskurálni arról, ki és miért akart ma este eltetetni láb alól, nos, ez a téma érthető módon nem dob sokat a kedvemen, az pedig pláne bosszantó - amellett, hogy kissé ijesztő is -, hogy képességeim bedöglöttek. Ennek tükrében nem is tudok kifejezetten gyorsan lecsillapodni. Arcomon átsuhannak a különféle érzelmek, a meglepetés és düh után a gúnyos megilletődöttség is átformálja egy pillanatra a vonásaimat. Szemöldököm felszalad, és nagyokat pislogok. - Szóval most könnyekben kéne kitörnöm, amiért voltál olyan kedves, és közölted ezt velem? Tudom, valójában talán pont ezt kéne tennem, ha kedves az életem, de a ma este túl sok volt ahhoz, hogy egy ilyen feszült helyzetben okosan viselkedjek. Legszívesebben a falhoz kenném, és addig püffölném, amíg magánál van, de ha rám hatással van az, amivel elfojtja a képességeim, rá pedig nem, akkor semmiféle előnyt nem élveznék még akkor sem, ha meglepném, ráadásul erre sincs már esély. Elég egyértelművé tettem az indulatosságomat és ellenséges érzelmeimet azzal, hogy nekiálltam kötekedni. Akár le is állhatnék ezzel, és kaphatnék az alkalmon, hogy volt olyan drága, hogy közölte velem a hírt, aztán kereket oldhatnék, de nem. Ki tudja, meggondolja-e magát, amint hátat fordítok? Ráadásul nem kedvelem, amikor futásra kényszerülök, makacsságom nem ismer határokat, és még akkor is saját magamat kell taszigálnom a megmenekülés felé, amikor az lenne az ésszerű lépés. Küzdeni akarok, harcolni, kiszabadulni a fenyegetésének és szívességének béklyójából. Most is, ahelyett, hogy eliramodnék, és segítséget hívnék, inkább a férfi előtt toporgok, azon tűnődve, vajon milyen következményei lennének, ha felképelném, és sikítani kezdenék, ahogy a húszas éveikben járó halandók tennék egy ilyen esetben. Azon jár az agyam, hogyan győzzem le a saját játékában, de lehetetlennek tűnik. Lelkem mélyén pedig tudom, hogy ez most egy olyan alkalom, amit nem szabadna elszalasztanom. Kívülállók eddig is támadták a hierarchiát, öltek is közülünk, de az utóbbi időben felszaporodtak a különös eltűnések és gyilkosságok. Kihasználhatnám a szerencsém, hogy talán éppen egy olyan gyilkossal állok szemben, aki tudna erről mesélni nekem... - Valakinek mindig az útjában van a magamfajta, ezzel nem leptél meg - állok még mindig egy helyben, de már nem lépek közelebb, és egy kicsit le is higgadok. Minden pillanatot arra próbálok használni, hogy kijavítsam a hibát, amit vétettem a fellobbanásommal, habár annak már sok értelme nincs. Nem megyek azonban sehová, egyenesen a kék szemekbe fúrom a saját pillantásom, és összefont karral vonom kérdőre az idegent. - Mégis mivel érdemeltem ki a lehetőséget? És honnan tudjam, hogy nem gondolod meg magad, aztán eresztesz egy golyót a hátamba? - kérdezem még mindig kellően szikrázó szemekkel. Viselkedésében már nyoma sincs a felszínes ficsúrnak, aki az első adandó alkalommal lecsapott a bajba jutott szőke pipire, az átváltozás pedig egyszerre lenyűgöző és aggasztó. Látni, érezni rajta már, hogy valóban nem csak egy celeb a sok közül. Mostanában sem fogok túl sokat járni társaságba egy ilyen ballépés után, az biztos. - Emiatt ne aggódj, én sem vagyok feledékeny típus - mosolyodom el félrebiccentett fejjel, még mindig igen közel állva hozzá, de a mosolyomban semmi kedvesség nincs, testbeszédem pedig nem is árulkodhatna nagyobb ellenszenvről. Majd hozzáteszem, továbbra is édesen: - Ha elárulod a neved, az igazit, személyesen kereslek meg, hogy törlesszek. Higgadtsága zavar, de van valami megnyugtató benne. Rákényszerít, hogy én se őrjöngjek, bár ez a kényszer nem segít a lelki állapotom helyrerázásában, bizonyos szempontból csak ront rajta. Mint amikor lefojtod a tüzet... Előbb vagy utóbb levegőhöz jut, és akkor majd az arcodba robban. - Sajnálom, ha ezzel megzavarom a lelki békéd, és elrontom a napi jócselekedeted, de ezek szerint semmi értelme nincs annak, amit csinálsz. Hogy védhetném meg magam valamivel szemben, aminek a létezéséről sem tudok? Gőzöm sincs, hogy ha tényleg arról van szó, amit mond, akkor mivel érdemeltem ki ezt, azzal kapcsolatban pedig végképp ötletem sincs, hogy miért hagyna futni. Talán erre gerjed? Ha kergetőzhet? Vagy csak nincs kedve ma este ölni?
Sejtettem én, hogy erős lesz, annak ellenére, hogy oly elesettnek tűnik. Talán a fájdalma, az életundora mellett még van annyira cinikus hogy mégsem jár velem haláltáncot, ő maga kívánja eldönteni, hogy mikor érjen az út végére. A megvillanó szemek azonban nem arról árulkodnak, hogy belenyugvással üdvözölné az elmúlást, sokkal inkább újraszerű kalandot lát az egészben. Felperzseli vérét a tény, hogy valaki a vesztét akarja. Kimért pillantással méregetem, mert bár elengedem, nem tűnik úgy, mint aki máris szaladna. Gesztusaiból nem titkolt düh sugárzik, ha lassan mozdulok, még nekem is esik, és nem oly módon, hogy szaggassuk le egymásról a ruhákat, oh, nem, másféle vágy éled benne, amelyből ugyan nem jöhetek ki rosszul, hiszen pontosan tudom, hogy a helyzeti előny most az enyém, mindez csupán pár percig tart, amíg rá nem jön, hogyan is küzdhet ellenem a képességei nélkül. Főleg az ilyen, blokkolt halhatatlanok ellen vagyok ütőképes, ám ha Omeranys mégiscsak kitör innen, többé nem leszek képes csapdába csalni. Most nem azért döntöttem az elengedése mellett, mert oly kedvemre való lenne vele a macska-egér játék, valóban úgy gondoltam, hogy nem engedelmeskedek az utasításnak, hiszen egy ilyen sebzett tüneménynek élnie kell, ám ha a sárkány tombolni kezd, nem hagy majd igazi választást. - Igazán sajnálom. Hogy őszinte legyek, azt hittem, hogy örülni fogsz, hogy elmehetsz. Az vagyok, ami te magad is. Csupán apró változtatással. – Vonom meg a vállamat hanyag eleganciával, amelyből hiányzik a celebség minden álcája. Álkapcsom megfeszül, mint egy ragadozóé, valószinűtlenül kék szemeimben a pokol igérete játszik. - Mint mondtam, valakinek az útjában voltál. Én pedig azt mondom, hogy menj. Nincsenek ellenszolgáltások. – Nem akarok ráijeszteni, sem pedig magyarázkodni. A saját képességeim működnek, hiszen a holdkőből készített ékszerek a lelkemre vannak kovácsolva, mindazonáltal nem fogok átváltozni, be sem férnék ebbe a folyosóba, csupán tartom a távolságot, s cigarettával kínálom az egyékbént feldúlt szépséget. A halála angyalaként jöttem mögötte, s most valóban én lehetek a vízválasztója az új élet kezdetéhez. Amellyel azonban úgy tűnik nem szándékozik élni. - Pedig jobban tennéd, hogy futnál. S reméltem, is, hogy nem felejted el, hogy mivel tartozol. – Itt most mégiscsak elmosolyodom, nem azzal a fogpasztavigyorral amit általában várni tőlem. Ez egy afféle gunyoros, de nagyon is valóságos érzelem, amolyan mindent leszarok kategória. Mint aki már mindent elveszített, így nincsen már a mérlegen újabb tétel, amelyről le kéne mondani. A szőke nőt figyelve magamban mérlegelem, hogy miért is ennyire konok, hogy a válaszokat kutassa. Talán túl spontán voltam a döntéssel, és nem készültem fel rá, hogy nem az történik, mint amire számítok. Na igen, okok, és következmények. - Magadban kell keresned a válaszokat, hogy kinek állhatsz az útjában. S ne feledd, ha meg akarnak öletni, ha nem én, nem itt, és nem most teszem meg, ha nem tűnsz el, más majd a helyembe lép. – Próbálkozom a józan eszére apellálni, miszerint mindezzel nincsen megoldva az ügy. És bármennyire is ideges, én azért rágyújtok, és a folyosó falának támaszkodva figyelem a reakcióját.
Első szavai még el sem jutnak a tudatomig, de már felvont szemöldökkel nevetek. Kedves mosolyom a szememnél kezd el leolvadni az arcomról, és függőlegesen lefelé szépen lassan teljesen eltűnik, helyette csak valami merev maszk marad. - Most viccel, ugye? Olyan lazán veszi elő a cuccait a zsebéből, mint aki folyton ezt gyakorolta a tükör előtt, ami nem kizárt. Lehet színész is, mármint professzionális, talán rajtam akar gyakorolni, kár, hogy nincs hozzá most kedvem. Sőt, soha nem is lesz, éppen elég, hogy a valóságban folyton színészkednem kell nekem is, egy ilyen ostoba foglalkozáshoz nem fogok asszisztálni. De ekkor megvillan a pisztoly. Láttam ám, kedves Bérgyilkos úr, de a látványtól még nem futott volna végig a gerincemen a hideg. Az, azonban, ahogy kimondta a nevem... Az igazi nevem... Akkor borzongok meg igazán, de hogy félelmet mutassak? Soha. A vérem egy pillanat alatt forrni kezd, szinte szó szerint, hideg kék szemeimben nyoma sem marad a hűvösségnek. Ennyit a jóképű lovag jószándékáról, hát ezzel a naiv elképzeléssel együtt magamra erőszakolt békességem is tovaszáll. Ó, tűz kéne? Adok én neked mindjárt tüzet. Lassan mély levegőt veszek, az elmém egyetlen másodperc alatt zúgni kezd, ahogy a bennem rejlő tűzviharnak is kellene - aminek azonban nyoma sincs. Az ismerős, kellemes, perzselő érzést hiába keresem, sehol sem találom. És hirtelen támadt ösztöntől vezérlve igyekeznék kideríteni, ki és miféle lénnyel állok szemben, de a léleklenyomatát is képtelen vagyok leolvasni. Ez olyannyira meglep, hogy pár másodpercig abszolút üres tekintettel nézek ki a fejemből, sem pánikot, sem dühöt nem érzek, csak bámulok a pasasra és a kezében tartott cigarettásdobozra, aztán a szemeibe. Csak pislogok némán, mint aki kővé vált, de hamarosan magamhoz térek, és egyszerűen arrébb lököm a kezét a dobozzal, a szájából meg kikapom a laza cigarettát, aztán elpöccintem a sötétbe, ugyanis a dühöm megelőzi a gondolatot, hogy itt pillanatokon belül valamelyikőnk el fog patkolni. és kis híján puszta kézzel verem bele a fejét a falba. - Hát elárulom, hogy valaki most téged is meg akar ölni - sziszegem végül összehúzott szemekkel, amikor rájövök, hogy valami - vagy valaki - blokkolja a képességemet. A magázódásról is elfeledkezem azonnal. - Mi vagy te, valami tünde? Mit akarsz? Úgy záporoznak a kérdéseim, mintha nem az imént közölte volna elég érthetően, hogy szerinte mi folyik itt, habár az nem passzol a képbe, hogy miért világosít fel a sötét tervekről, de most hiába a halálos fenyegetés és a fegyvere a zakója zsebében, nyomtalanul eltűnik a fásult öreg sárkány, akivel odabenn találkozott, és előtör a fenevad, a szélsebes bestia. Ha most, hogy figyelek, nem érezném szinte fizikailag a mágikus béklyót magamon, már lángba borítottam volna az egész helyet. Ettől a fickótól nem fogok megrettenni. Nagyobb esélye lenne ellenem több méter távolságból, mert ugyan még csak egy-két éve és nem is túl aktívan, de örömmel gyakorlom a modern harcművészetek egy-két ágát. Több értelme van, mint a balettnak és a vívásnak volt, most már látom. Egy fekete öves persze fél kézzel lenyomna, de egy ilyen arrogáns macsó nem lesz ellenfél, ha csak nincs még néhány meglepetés a tarsolyában. Kellemetlen még a gondolat is, hogy még a végén én koppanok. Hogy lehettem ennyire hülye? - teszem fel a kérdést magamnak, miközben izzó tekintettel lépek közelebb a szépfiúhoz. Iszonyú dühös vagyok, leginkább magamra. Eldorien most annyira pofán verne, még ha csak képletesen is, hogy úgy kéne felkaparnom a földről a fogaimat. Hát mindazok után, ami a közelmúltban történt, tényleg ennyire óvatlan voltam? Megérdemelném a fejmosást. - Megható az aggodalmad, Miles, de én nem felejtek olyan könnyen. Nem ismerhetsz olyan hű, de nagyon, ha azt hiszed, hogy ezt ennyiben hagyom, és nekiállok futni... Minden idegszálam rákoncentrál a helyzetre, amit most nem fedeznek a képességeim. Elég egy rossz mozdulat, és ha kell, foggal-körömmel szabom át az arcát, arról nem is beszélve, hogy megismertetem a tűsarok kevésbé előnyös tulajdonságaival is. Próbáljon meg lelőni, adjon egy okot, és darabokra fogom szedni, már ha egyáltalán igaz, amit mond. Bár akkor sem fogom ezt elfelejteni, ha nem igaz, mert ez elég kemény viccnek, bárki is legyen valójában.
Nem szándékozom megismerni, kötődni hozzá, hiszen minden újabb fodor, amely a lelkemre tapad, gyengít. Mégis, a nő valahogy annyira elesett, bátortalan, a rideg felszín alatt mintha az égkék tekinteten át olyan maszk alá sandíthatnék be, amelyet mindenki elől titkol. Az igazi arcát ugyan így sem láthatom meg, de legalább valamit belőle. Amióta az eszemet tudom, arra kárhoztattam magamat, hogy a rendszeren kívül helyeztem minden gondolatomat, hogy a szabadság szárnyán repülve én dönthessek élet, s halál felett. Előfordult, hogy megszállt a szánalom egy áldozatot illetően, ám az, hogy valaki ténylegesen vágyja a halált, a megváltást, amit én adhatok meg, különös módon nem elégedettséggel, sokkal inkább ürességgel párosuló érzet ez. - Most, hogy kérdezi... – Felelem súlytalanul, bármit kihozhatna ebből a válaszból, a beleegyezésemet, s tagadásomat is. Ameddigra idejutunk az áldozataimmal, gondolatban már el is temettem őket, itt mégis hajt a furcsa érdeklődés, hogy mi lehet az indoka, hogy már előttem is sírba tenné magát, anélkül, hogy megmoccantanám a kisujjamat. Nem ezzel a partyval van baja. A pillanat nem itt kezdődött. Valahogy elkedvenlenít, hogy a pisztolyom csövében találná meg a megnyugvást. Mindig olyanokat találok meg, akik még élni akarnak, csak olyan információt tudtak meg, amit nem szabadott volna. Vagy éppen már a puszta létükkel fenyegetést jelentettek. S ez a lány? A sárkány, aki már arra sem érez magában erőt, hogy a saját sebeit nyalogassa... Bizonytalan rezdülései megingatják biztosnak hitt kezemet, kelletlenül köszörülöm meg a torkomat. Nyoma sincsen a celebek által oly sokat villantott fogpasztamosolynak. Ha csak egyszer is látott a médiában, gyanakodhat, hogy vajon miért-e változás. Magamat is meglepem, hogy nem játszom a bárgyú müsorvezetőt, akinek élete a közönség, s a show... Elindulunk a tömegen át, s nem tudom nem észrevenni a pillantását, amiben elmerül a szememben. Nem állom a tekintetét, a vendégek között nyitok neki utat, vonszolom a végzete felé, amelyről nem is tud, ám ha majd ott leszünk, pontosan tudatosulni fog benne az, hogy valakinek az újtában volt. - Bizonyos tekintetben igen. Igyekszem megoldást találni, ha lehetésges. – Ezzel nem is hazudok, még ha kétértelműen is fogalmaztam. Nem játszom a baljóslatú idegent, mégis megtartom azt a derűt, amivel kimentettem az unalomból. A sors iróniája, hogy hamarosan nem kell majd azzal foglalkoznia, hogy mi tartja még ezen az árnyékvilágon. Mindaz, amely fájóan a lelkébe mar, gyorsan tovatűnik majd. A szépen metszett vonalú háttal szemezek, ahogyan lépdel előttem, és csupán néha fordul meg előttem. Nem lehetek kegyelmes, bármennyire is szimpatikus. Valahol, valakiknek az útjában állt, így nem élheti meg a hajnalt. - Miles. Igazán nem tesz semmit. – Biccentek, s nem fűzöm tovább a szót, csupán előre tessékelem, hogy menjen csak. Éppen akkor fordul meg, amikor kihúzom a pisztolyt a lilásan derengő holdkő aurával. Még elidőzik pillantásom az álmokból szőtt arcon, majd lövök. Háromszor. Mellkason, átütve csontot, húst, szöveteket, s hagyom, hogy a karcsú test csendesen omoljon össze. Majd elhessegetem a gondolatot, s pisztoly helyett csupán az öngyújtómat veszem elő, a nadrágzsebemből pedig a félig maradt cigarettásdobozt, s rágyújtok. - Meg akarják ölni. Én volnék a randevúpartnere mindehez... Javaslom, hogy hagyja el a várost... Omeranys... S akkor nem találkoztunk. – Felé nyújtom a dobozt, vegyen nyugodtan egy szálat, s ha megteszi, adok neki tüzet is. Ha egy kicsit jó megfigyelő, azért láthatta a pisztolyt a zakó belső zsebében, hiszen eredetileg azért nyúltam.
- Ó, de még mennyire... Nagyon is szó szerint. Csak ez a rövid morgás a reakcióm, meg a gyors ivászat, habár az érintésétől egy pillanatra összerezzenek, de csak legbelül. Egyébként annyira lezsibbasztott ez az este, hogy ha kalapáccsal vágott volna rá az ujjaimra, valószínűleg elsőre az sem váltott volna ki belőlem hevesebb reakciót. Egy pillanatra felnézek rá, habár túl magasra nem kell emelnem a tekintetem, lévén sikerült egy elég hosszú sarkú borzalomra rábeszélnem magam. Nem mondom, hogy nem csinos darab, de ebben illegni egy egész este egyenlő egy felhívással, és az, hogy még ennek ellenére sem akart ma este senki sem foglalkozni velem, sok mindent elárul. Nem hiszem, hogy túl bizalomgerjesztő lehettem. Gerjesztőnek gerjesztő, de nem olyan értelemben, amire egy magamfajta vágyik... Ahogy elsétálok a bárgyú tömegtől, máris elönt a megkönnyebbültség első hulláma. Az nem tölt el boldogsággal, hogy egy vadidegenre ráakaszkodva sikerült csak kijutnom az oroszlánveremből, de néha be kell érni azzal, ami van. Ha ló nincs, jó a lovag is, jelen esetben. Értékelem, hogy nem igazán fűz hozzá semmit a hirtelen támadt szomjúságomhoz, habár megjegyzés nélkül nem tudja hagyni a dolgot. Egye fene, ennyi belefér, ebből a löttyből úgyis jóval több kéne, hogy egy kicsit is megártson. Rohadt regeneráció. Lehet, hogy egyébként egy nagyobb sérülést csak egy kisebb máglya tüzével tudnék orvosolni, de pár koktélból a "kigyógyulás" nem kerül sokba. Éljen éltes korom és a bennem izzó tűz! Még berúgni sem tudok rendesen. Ez azért már tényleg a szánalmas kategóriát súrolja, és igazán nem vagyok olyan hangulatban, hogy az önsajnálatomat egy ilyen jóképű, magát tökéletesnek képzelő ficsúr társaságában folytassam. A szavaira is kissé ingerülten, de magamra erőszakolt nemtörődömséggel válaszolok. Megvonom a vállam, és felszegem a fejem. - Ugyan, úgy nézek ki, mint aki ideges? - kérdezem mérhetetlen szarkazmussal. Nálam idegesebb kevés élőlény lehet ebben a teremben, beleértve a hangszóróktól rezgő faberendezésbe szorult szúkat is, és én lassan meg sem próbálom titkolni, hogy nem érzem jól itt magam. Arcára nézve azonban kissé elbizonytalanodom. Keresem az ilyenkor általában megjelenő jeleket, a nyomulást, a vágyat, vagy a megvetést, amiért nem vagyok oda a szuper partiért, de egyiket sem találom. Talán valami pszichopata, aki beledobott valamit az italomba, és csak arra vár, hogy kiüssön a cucc? Nem lenne rossz, egy kis élvezet, beledöngölhetném a földbe, de a szervezetem valószínűleg még azt is kiszűrné. Mindezek helyett viszont valami halvány gúnyt, és túl sok tiszta értelmet veszek észre a döbbenetesen kék szemekben. Vagy ez már nem is kék... Te jó ég, remélem nem valami színezett kontaktlencse. Vagy csak a fények miatt tűnik ennyire kéknek? Az biztos, hogy ijesztően élénk színű szemei vannak. Egészen szép, ha jobban megnézem. Kihasználja az alkalmat, és a poharakat eltünteti az útból, szerencsére ezzel a delejezése is megszakad. Gondolatban megrázom a fejem, sőt, ki is röhögöm magam. Mennyire olcsó trükk ez, megmenteni a lányt, két vállra fektetni némi fixírozással, aztán eltűnni vele az éjszakában, és behajtani a jutalmat? Ráadásul nem ez lenne az első eset, hogy hagyom, hogy megfűzzenek. Vannak rossz napjaim, ennyire rossz napjaim is, de olyankor ez feszültséglevezetésnek alkalmas. Egyszer. Véletlenszerűen, gyorsan, messze onnan, ahol élek, hogy utána soha többet ne találkozzak az illetővel, de egy ilyen partin összegabalyodni valakivel, az elég nagy hülyeség. Ez itt mind celeb. Majdnem mind pontosabban, de mivel ennek a fickónak a képe nagyon is ismerős, ezért biztos vagyok benne, hogy ő is az, ezért mosolyon kívül mást nem kap belőlem, azt garantálom. Fásultságom ismét erőt vesz rajtam, amint a hormonjaim sebesen visszasüllyednek letargikus állapotukba, amiben az év nagy részében leledzenek. Még az sem hat meg, hogy egészen normálisan viselkedik, nem kezd finnyáskodni és pattogni érdektelenségemet látva, sőt. Még képes, és az invitálásokat is elhessegeti. Igaz, nem hinném, hogy ne lenne lehetősége visszatérni a rongyrázókhoz, ha én eltűntem a színről, talán még egy szórakoztató sztorit is ki tud addig találni a szerencsétlen leányzóról, aki fülét-farkát behúzva menekült a színről. A leányzóról, aki egyébként tüzet okád és elmúlt 400 éves, de ez részletkérdés. Az emberek olyan elbűvölően tudatlanok tudnak lenni néha. A mosolyával már nem törődöm, megkapta tőlem a sajátját, ossza be. Elengedem, és nekiállok kiutat keresni ebből a szörnyű helyzetből, és bár a kérdésem hozzá részben költői, mert nem számítok további segítségre tőle, meglep azzal, hogy készségesen a rendelkezésemre áll, és nem is mutat hozzám hasonló meglepettséget. Lehet, hogy félreismertem, és ez nem egy gerinctelen pojáca, aki csak a reflektorfénynek és a luxusnak él? Nem, mintha számítana bármit is. A két italnak természetesen a szörnyű utóízen kívül semmi hatása, ezért teljesen józanul mérem végig. - Gyakran csinálja? Maga menti ki a szerencsétlenkedőket? - kérdezem összevont szemöldökkel, hitetlenkedve és elég bizalmatlanul. Mégis elfogadom a felajánlott kart, mert ennyi jó modor azért szorult belém. Igazából semmi rosszat nem tett azon kívül, hogy az, aki. Nem lenne fair ezért éppen most cseszekednem vele. Megenyhülve követem a lépteit, habár most, hogy messzire elkerültem a zavaró tömegtől, az érzékszerveim is kezdenek ismét normálisan működni, és a parfümfelhők, új ruhák és italok illatából immár kiérzem az ő illatszerét is, csupasz karom és az ujjaim már alaposabban fel tudják térképezni az öltöny anyagát és kicsit azt is, amit takar. Csak egy hajszállal, de mégis csak megnövekedett érdeklődéssel megyek arra, amerre vezet, és hirtelen kicsit elszégyellem magam, amiért ilyen rideg vagyok. Amint előre enged a valóban rejtettnek tűnő ajtón, körülnézek. Elég elhagyatottnak tűnik. Ha nem jártam volna már ennél sokkal riasztóbb helyeken is, kifejezetten hátborzongató lenne a kihaltsága. Miközben ezen gondolkozom, és némi örömmel veszem tudomásul, hogy itt akár még veszély is leselkedhet rám, ami legalább ismerős számomra, amit tudok kezelni, azért hátra is szólok a vállam felett. - Köszönöm az előzékenységét. Tudja, nem számítottam ilyen viselkedésre ma este. Innentől azt hiszem, egyedül is kitalálok, csak mondja, hogy merre. Egyébként Nessa vagyok - fordulok meg hirtelen, most már némileg őszintébb mosollyal és kinyújtott jobb kézzel. Végül is ennyit megérdemel, tudja csak, kinek az estéjét mentette meg, még ha holnapra el is felejti az egészet. Azt mondjuk kétlem, hogy hagyni fog csak úgy lelépni egyedül azok után, mit összeszerencsétlenkedtem odabenn, de ez a sivár és kihalt rész a maga rejtélyességével, az árnyékok, amit a lángok el tudnak űzni... Sokkal ismerősebb helyzet, és sokkal veszélytelenebb rám nézve, mint egy rakás kiéhezett sztár. Türelmesen megvárom, amíg kihúzza a kezét a zakójából. Gondolom a telefonját nézte. Ezeknek a lélegzetvételhez is kell térerő meg elérhető internet... Hm, ebben a halványabb, de tisztább fényben a szeme még élénkebb színű. Igen, határozottan tetszik.
Az első körös akcióterv, hogy lenyűgözzem a szőke cicát. Khm.. sárkányt. A cél, hogy az emberi alakommal járó bónuszok elkápráztassák annyira, hogy lebecsüljön, sablon-celebnek véljen annyira, hogy ne tartson a társaságomtól. Aztán a többi szépen sorjában. A meghívás szándékosan szólt erre a rendezvényre, ahol nem érzi majd jól magát, jön a gáláns lovag, aki majd kimenti a szorult helyzetből. Ha ez valami ócska romantikus történet lenne, minden bizonnyal egy kellemes sétával folytatódna az őszi fuvallatban. A dolognak van pár szépséghibája. Nem egy ártatlan kis szőke... Kettő: halálra jelölték. Szép nap lesz ez a halálra, csupán a hattyúdal az, amely most már rá vár. Sárkánydalnak nem mondanám, hiszen az ékszereimből, különleges tárgyaimból árad a holdkő, és nem fog tudni érvényesülni a természetfeletti ereje. Ha csak nem képzett kommandós, gyorsan a földre fog kerülni. Még ha nem is abban az aspektusban, amit egyébként csinoska külsejéből sejtetni lehetne. - Úgy vélem ezt vehetjük szó szerint. – Finoman rásimítok az ujjaira, amivel belémkarol, mintha csak véletlenül tenném, nem gondolván komolyan egyikünk szavait sem. Egyetlen élet van most fókuszban, és csupán rajtam múlik, hogy megéri-e a következő órát. Lehetnék arrogáns, istent játszva, miszerint kezemben vannak a hátrelévő percei, mégis inkább a tapasztalat beszél belőlem. Nem gondolnám, hogy Omeranys rendelkezik számomra rejtett tartalékokkal, amelyek kiemelnék abból a tömegből, akik végül szembenéztek a pisztolyom csövével. Csakhamar rá fog jönni, hogy valakinek az útjában volt, akinek ha bírná a gyomra a gyilkolást, a lányt már régen a kukacok zabálnák. A sárkány egyébként roppant szimpatikus, de nem kegyelmezhetek, semmiképpen sem. Szándékosan nem kérdezek rá indokra, nem szándékozom mérlegelni a miértekre. Ha meg kell halnia, akkor így fog történni. Pénzért teszem, még ha már túlzottan nincsen is rá szükségem. A gyilkolás öröme hajtana? Ugyan, nem vagyok beteg állat. Csupán ez áll kézre. Ha a testvérem volt köztünk a rossz arc, akkor itt az idő, hogy én is ráébredjek, hogy nem éri meg jófiúnak lenni. Olykor oldalra nézek a csinos alakba bújt sárkánylányra, kevés érzést enged láttatni, ám nekem, aki szinte ezzel foglalkoztam az elmúlt ezer évben, a gesztusaiból mégis le tudok szűrni egy-s-mást. Maga alatt van, ez egyértelmű. Nem pusztán az unalom vezeti a lépteit tévútra, mintha eldöntötte volna már, a sors képébe nevet keserűen. Na nem mintha nekem kéne megsajnálnom, ám meghökkent az, hogy maga sem tudja, mit akar. Amolyan eltévelyedett báránykának tűnik, akivel talán még jót is tesz az, aki ki akarja iktatni ebből a nagyvilágból. Nem tudom, tényleg nem. Meghökkent, még engem is, ahogyan bárgyú-kedves álcamosolyomal végignézem, ahogyan a szinte két koktélospohár tartalmát hörpinti fel egymás után. - Szomjas volt a hölgy? Netán ideges? – Kérdezem érdeklődő szemöldökfelhúzással. Amit bárki más láthat, az csupán az üresfejű műsorvezető, ám a sárkány számára adok némi fórt, ahogyan belepillant mélykéken kavargó szemeimbe, láthatja, hogy több van itt abból, amit elsőre bárki kifürkészhetne. Az üres poharakat ráemelem a mellettünk elhaladó pincér tálcájára, nem szándékozom tovább foglalkozni velük, az ivás után jöhet a második lépés. Biccentek a köszönetnyilvánításra, amolyan nem tesz semmit. Sokan úgy gondolják a gyengébbik nem tagjai közül, hogy ha egy férfi csakis a külsejük alapján figyel fel rájuk, az már nem is értékes érdeklődés. Pedig ez ostobaság. A külső jobbára tükrözi a belsőt is, hiszen legtöbbször a külső és a belső harmóniában van, nem feltétlenül a szépséget, sokkal inkább az igényességet illetően is. Na nem mintha én nem keveredtem volna kalandba olyan szépséggel, aki még az ágyban is a sminkjére meg a frizurájára figyelt... - Igazán nem tesz semmit. – Viszonzom a mosolyt, egyenlőre passzivitásba menekülök, hiszen már feltettem a kérdést, amely arra irányul, hogy rábólintson a nyilvánvalóra, nem érzi idevalónak magát. Körbenézve intek néhány ismerős producernek, ám kezet nem nyújtok, amivel jelzem, nem állok most készen a kötetlen csevejre, dolgom van most itt. Ezt a nő is észreveheti, vele foglalkozom, nem passzolom le. A kérdése menetrendszerűen érkezik, papírforma volt. Ha minden jól alakul, akkor egy órán belül már a város másik végében költöm el a vacsorámat, és bele tudom vetni magamat az éjszakába. Reggelre pedig csinos summa fogja jelezni a bankszámlámon, hogy sikeres volt a felkérés. - Hogyne... erre. – Ismét nyújtom a karomat, mint aki nincsen meglepve, nem mindenkinek való a társasági élet ezen szelete. Miután maga az egész gála alaposan felépített csapda, a „hátsó kijárat” felé indulunk, ami egy elfüggönyzött ajtó, afféle alagutat képez az épület lezárt részeivel, legalábbis régen így működött. Manapság már csupán szervízjárat, amiben a szerelők, tűzoltók közlekednek, a nyilvánosság elől le van zárva. Becsukom magunk mögött az ajtót, és előre engedem, itt szűkös a haladás. Szórakozott mosollyal nyúlok be a zakóm belső zsebébe, és a szép metszésű lapockákat figyelem. Azért még meg fogom szólítani, mielőtt lőnék, nem vagyok oly gyáva, hogy hátbatámadjam.
A pasas a semmiből bukkan elő. Belépője körülbelül egy őszi alkonyt idéz, ahol a sejtelmes ködből elővágtat egy giccses lovag, azzal a különbséggel, hogy itt Armani öltöny a páncél, sokat érő mosoly a fegyver, és egy pár koktél a paripa, ami készséggel elragad majd mindkettőnket innen. Gondolkozás nélkül, tényleg azonnal kapok a lehetőségen, és szó nélkül elfogadom a felajánlott kart, tök mindegy, miért csinálta, mire gondolt, vagy hogy ki ez. Egyet lenyomni még mindig egyszerűbb, mint egy egész falkát, de ő egyelőre nem kezd harsány csacsogásba, hála az égnek. Hogy ezt megelőzzem, gyorsan, fáradtan meg is jegyzem, úgy, hogy csak ő hallja: - Most életeket mentett. Mereven előre bámulok, ahogy belékarolva sétálok az oldalán. Hogy az enyémet vagy az övéket mentette meg, azt nem tudnám egyértelműen megmondani. Finoman nekidőlök, jelezve, hogy mielőbb elkotródnék innen minél messzebb, közben átveszem a poharat, egy hajtásra kiiszom a túlvilági, beteges kékben játszó trutyit belőle, aminek pont olyan furcsa íze van, mint amilyennek kinéz. Lefogadom, hogy a neve is valami elborult hülyeség, mint Plútó könnye vagy hasonló, habár a Neon Váladék még találóbb lenne. Az első adandó alkalommal leteszem a kiürült poharat. Nem vagyok otthon az ilyen divatos italok ismeretében (sem), és nem is éreztem magam elmaradottnak egészen eddig, ám most tudatosul bennem az, amit egyébként általában érezni szoktam, csak ritkán sikerül megfeledkeznem róla: hogy kint vagyok egy olyan körből, amiben minden normális mai ember benn téblábol. Vagy normális lény, akár. Úgy surranok, csúszok el ezek mellett az emberek mellett szinte észrevétlenül, mintha nem csak más fajhoz, de valami egészen más dimenzióba tartoznék. Annyira próbálok olyannak tűnni, mint ők, hogy ez néha fordítva sül el, és a kényszeredett igyekvéseim visszaütnek, látványossá válik az amúgy szinte észrevehetetlen, alattomos szakadék köztem és köztük. Az érzéseim felszínre bukkannak, a korom pedig megmutatja magát. Mindig próbálok fiatalnak tűnni, külsőleg és belsőleg, mert nem érzem magam öregnek, de még csak felnőttnek sem, teljesnek pedig aztán semmiképp. Reményteljesnek, erősnek akarok tűnni, aki előtt még olyan sok lehetőség áll, aki formálható, fejlődőképes, de csak áltatom magam. Én sem hiszem el igazán, és mikor erre rájövök - márpedig minden próbálkozásom ellenére még mindig nem tudok elég jól hazudni önmagamnak -, eláraszt a keserűség, a csalódottság, a megalázottság és elbukás érzése. Négyszáz évet leéltem, aminek nagy részében kihasználtak, menekültem, vagy próbáltam beolvadni a többiek közé. Hol van ebben a méltóság? Hiába szegem fel a fejem, ha pofára esek, mert nem ismerem a biztos lépés titkát. Kicsinek, jelentéktelennek érzem ilyenkor magam, csorbának, és egy olyan összejövetelen, amin mindenki jól érzi magát, vagy sikeresen úgy tesz, és olyan modern és "izgalmas" dolgokról csevegnek, mint a talk showk és az éppen aktuális, de viselhetetlen divat, még kívülállóbbnak érzem magam, mert én ezt nem értem. Nem látom rajtuk azt, hogy az élet nyomot hagyott volna rajtuk úgy, mint rajtam. Nem értem, hogy az embereket miért nem zavarja rövidke létezésük múlandósága, miért ilyen ostobaságokra pazarolják az értékes idejüket, miért nem akarnak összetartozni, megismerni a másikat? Miért nem figyelnek? Egy sárkány jár köztük, és észre sem veszik. Úgy fognak meghalni pár évtizeden belül, hogy az ilyen összejövetelekről dédelgetnek majd bugyuta emlékeket, miközben a világ, és benne olyan sok élőlény és csoda rejtve marad előttük, mindössze azért, mert nem akarták kinyitni a szemüket. Miért választják olyan sokan a tagadást és a homokot, amibe a fejüket dughatják? Igen, egy percre felzaklat ez az egész, múltam minden hűvös perce ellenére a sárkány vérem forr, lázong a butaság és pazarlás ellen, ezért aztán úgy kapaszkodom ismeretlen megmentőmbe, mintha pillanatokon belül összeeshetnék, de nem azért, amit minden bizonnyal beleképzel. Valószínűleg a bőröm is lángol, a pillantásomtól pedig hamarosan szó szerint kigyullad majd valami, ha nem figyelek oda. Sejtem, mit gondolhat most a lovagom. "Szegény, butus kis szőke, nem tudott levenni senkit a lábáról, most biztosan megy a mosdóba hányni egyet, sír egy picit, de utána legalább meg tudom fektetni", vagy valami hasonlót. Ismerem a dörgést. Lehet, hogy nem nézek sok tévét és csak akkor olvasok híreket, ha az aktuális melóm megköveteli, de tudom, hogy működik a többség, és bevallom, nem szokott érdekelni. Úgysincs az az ember a bolygón, aki kezet emelhetne rám vagy bármiféle erőszakot elkövethetne ellenem, még az sem izgat, ha megpróbálják, sőt, jöjjenek csak! De a felszínesség... Az zavar. Ez a képmutatás, a rongyrázás, a gálánsnak beállított álságos viselkedés, az egyenesség hiánya, ez zavar. Úgyhogy amint eltávolodunk pár méterre az okoskodó félkörtől, azonnal elengedem az ismeretlen karját, és visszasüllyedek a "csesszétek meg mindannyian" életérzés ismerős és egészen kellemes mocsarának melegébe. Kérdés nélkül kiveszem a kezéből a másik, kék szutykot tartalmazó poharat, és három korty sem kell, hogy legurítsam azt is, minek következtében az undor és elégedettség furcsa egyvelege libabőrt varázsol a bőrömre. Összeszorítom a szemem, mintha legalábbis tiszta szeszt ittam volna literszám, és nem ezt az ablaktisztítószerű cuccot, aztán mély levegőt veszek. Le kell higgadnom. Ez csak egy ostoba parti, show, franc se tudja, micsoda, nekem pedig itt nem terem babér. Itt sem. Ideje távoznom, mielőtt valóban nevetségessé teszem magam. Éppen ezért nem megyek soha semmilyen hasonló eseményre egyedül. Ketrecbe zárt vadállatnak érzem magam, aki mellé bezsúfolnak egy rakás irritáló kis pondrót. Nem akarok hozzájuk nyúlni, hagyjanak inkább békén, de ha kiprovokálják, én sem tudom, mit fogok tenni. Megtaposom őket, felfalom őket, vagy a viszolygásom miatt magamban teszek kárt. Valószínűleg azonban csak összeszorítom a fogam, és másnap mintha mi sem történt volna, érlelem magamban a szégyent. Ám ezt jobb lenne elkerülni. - Kösz - nyújtom vissza a poharat, és inkább rá se nézek a fickóra. Ilyen közel senki se volt hozzám ma este, és a másik élőlény közelsége nem várt erővel csapott le a gyenge pontomra. Semmi kedvem játszadozni a sorssal, és lesüllyedni ezeknek a szintjére, ezért megtartom a bizonyos két lépés távolságot, de ha itt lébecolok csak egyetlen perccel tovább, az senkinek sem lesz jó, különösen nem nekem. - Azért értékelem a gesztust - fejezem be a gondolatmenetet egy hangosan kimondott mondattal, és egy automatikus, üres mosollyal. No lám, a jómodor még a legrosszabb pillanataimban is felbukkan néha, Laylah nevelésének volt némi eredménye! Majd megemlítem neki, amikor fejhangon visítok vele, amiért hagytam, hogy ilyen helyzetbe hozzon. Ismét sóhaj hagyja el a szám, de ezúttal inkább lemondó, mint tüzes. Végre a férfire nézek, aki volt olyan szemfüles, hogy észrevegyen a hiénák gyűrűjében. Akár meg is köszönhetném neki, de ha itt van, nyilvánvalóan ő is egy közülük, csak némileg okosabb vagy jóindulatúbb, de túlzásokba nem esem. Kissé ismerős az arca, talán valami híradós, sorozatszínész, vagy hasonló. Egyre megy. Nem hálálkodom neki, be sem mutatkozom, de egy igazán halvány mosollyal azért mégis csak egyenlítek a számlán. Nem tehet róla, hogy képtelen vagyok a beilleszkedésre, de arról igen, hogy ezt az életet választotta, és eggyé vált közülük. Lehetett volna ennél okosabb is. Bár akkor nem lett volna itt, hogy "megmentsen"... Mindegy. Eleget gondolkoztam már ma este, egy felszínes pasi elfuserált sorsán már nem kéne filozofálnom. Egy-két másodpercnyi néma hála után elfordulok, és úgy forgatom a fejem, mint aki szökni próbál és a kiutat keresi. Ami azt illeti, ez elég közel áll a valósághoz, mivel az egyetlen általam ismert ajtó elé még nagyobb tömeg vonult, és a megmenekülés egyenesen lehetetlennek tetszik, ha csak nem akarok a sajtósok fényképezőinek áldozatául esni. - Van másik kijárat? Hát, ez elég szánalmasan hangzott, ezért kissé szégyenkezve pillantok a szemem sarkából a férfire.
Magától értetődő, hogy elelemben vagyok ebben a környezetben. Ha lehet úgy mondani, a modern kor fehérgalléros gyilkosa vagyok, aki szépen eltakarítja az útból azokat, akik netán túl sokat tudnak. Hogy a sárkány kislány bűne vajon mi lehet, nem túlzottan érdekel. Nem tisztem megítélni, hogy miért is kell szárnyaszegetten a föld alá kerülnie. Hóhér vagyok, ítéletvégrehajtó, s sírásó, nem pedig bíró, vagy döntnök. Bizonyos, hogy saját magának kereste a bajt. Még az is lehetséges, hogy nem tett semmi eget rengetőt, pusztán akaratlanul is tette a szépet egy nagyvállalat befolyásos részvényesének, aki feldühödött a kacér viselkedés kapcsán, miután nem kaphatta meg a lányt. Na igen, ez ilyen egyszerű. S miért nekem kell eltakarítani az útból? Mert veszélyes. A halálos fogsor, a tűzlehellet... ezek bizony olyan szintre emelik az egyébként emberi külsejében páratlan szépséget, amellyel még a nagyhatalmú beavatott mágnánsok sem tudnak mit kezdeni. Hát így megy ez. A csinos kis fejecskéjét bizonyíték gyanánt zsákban kell elvinnem a megbízómhoz, ez a szabály. Sokan csodálnak ezért, hogy az évszázadok során milyen halálos egyedeket sikerült már horogra akasztanom, akár kész trófeatermet is díszithetnék már a szettemmel. Na nem, ennyire magamutogató aztán végképp nem vagyok, bőven elég nekem az elismerés, kapok elég seggnyalást a hétköznapi munkám kapcsán, a celebek felszínes életében jelenleg mindenki az én barátom akar lenni, nem csoda, körülöttem forog a világ, én vagyok a műsorvezető, játékmester is egyben. Én buzdítom a nézőket, s én kínzom a játékosokat. Testhezálló feladat. Akár még Omeranys részére is építhetnék egy csapdákkal telerakott halálos útvesztőt, de nem, itt most a hideg gyilkosság a lényeg, s az üzenet átadása, hogy kinek a kedvéért kell meghalnia. És itt van ő, a maga tökéletes valójában. Egyértelműsítve, hogy mindenki felett áll, még ha a jelenlegi körülményei szerint a valóságban állástalan, az a kisugárzás, amely a sajátja, nem takarható el holmi törékeny álcával. Más dolog szexisnek, és megint más hatalmasnak lenni. A sors iróniája, hogy jelenleg még mindkettő. Hamarosan viszont halott lesz. Mintegy a szemem sarkából nyomon követem, hogy megejti az adományozást, és már menne is. A nagy pezsgőzgetés közben aztán alaposan meghökkenek, nem mintha ez látszana rajtam, ugyanúgy kedélyesen mosolygok, és felszínes témákról csacsogok, hogy melyik hírességnek húzódott meg a teniszkönyöke a hétvégén golfozás közben, ám tudom, gyorsan kell lépnem, ha itt akarom tartani. A szerencse azonban, amely hírhedt módon végigkíséri hosszú életemet, ezúttal is a pártomra áll. Miután az én beszédem még bőven mesze van, most kell becserkésznem a nemes szarvasünőt. Azaz sárkánylányt. Mintegy véletlenül sodródom a közelébe sasszézva a tömegben, és az utolsó pillanatban a mellettem elhaladó pincér tálcájáról két kékesen-zavarosan kavargó koktélt emelek le, én ezt is megtehetem. Megfordulván meglepettséget mutatva nyomom a hölgy kezébe az egyiket. A másikat a saját tenyerembe zárom. - Áh, hát itt van. – Bólintok, látva, hogy éppen szemforgat az öregúr láttán, kiváló alkalom, hogy kimentsem a gyászosnak ígérkező értelmetlen csevejből. Hát miért is nem érezhetnénk jól magunkat a sárkány hattyúdalat előtt? A karomat nyújtom, és cinkos tekintettel emelem fel a szemöldökömet, velem kel tartania. Valamerre el innen.
Tényleg nem hittem, hogy a testem ekkora feltűnést kelthet. Persze, csinos, és büszke is vagyok rá, mivel amennyire tudom, ez hasonlít leginkább arra, aki akkor lennék, ha sosem változtattam volna meg az emberi külsőm. Út közben biztosan változott rajta ez vagy az, de a lényeg megmaradt, és az szemmel láthatóan elnyeri a legtöbb ember tetszését. Nyilvánvaló, hogy ezért kaphattam csak meghívást oda, ahová más nem nagyon, már a mítikus lények azon részéből, akiket mertem megkérdezni. Az összvissz két fő, de akkor is. Nem akartam nagy dobra verni, nem szerettem volna azt sem, ha kérkedésnek veszik, vagy megpróbálnak rávenni, hogy elmenjek. Bóknak is vehetném, hogy csupa minden hájjal megkent, hasztalan munkát űző ember látni akar a többi felvarrt, kitöltött, átszabott és agyonsminkelt nőszemély között, erősítve azok arányát, akik nem műtéteknek vagy csodaitaloknak és napi 30 óra edzésnek köszönhetik az alakjukat és úgy öszességében a megjelenésüket. Mégsem veszem bóknak, inkább frusztrál a dolog. Sok munkát végeztem, sok helyen. Állandóan csinálok valamit, folyamatosan váltogatom az állásaim, és volt köztük olyan is az elmúlt öt-hat évben, ahol a külső számított, emlékszem. A védelem kasztja megköveteli a rugalmasságot néhanap, én pedig inkább költözöm készséggel háromhavonta, ha új ügy adódik, mint hogy mereven kövessem a szabályokat. Amíg pedig van munka, addig nem érdekel, hogy fotómodellkednem, kávézóban kiszolgálnom, diszpécserkednem vagy bloggerkednem kell. Nem szoktam lustálkodni, van pár végzettségem, tapasztalataim is, habár a cGlobal ügynökei bármikor hamisítanak nekem referenciát, ha kell, de én épp azok közé tartozom, akik az önéletrajzukban feltüntett gyakorlatokkal többnyire valóban rendelkezik. Nem tudok megülni nyugton, ez van. Amúgy sem hiányzom senkinek, mikor eltűnök egy gyors szevasz után. Ezért meglep a meghívó. Emlékeztek arra, hogy egy időben vállaltam "egyetemi mellékesként" a kifutón való végigbotladozást pár elég drága ruhában. Hogy most van-e kedvem olyan közegben eltölteni egy estét önszántamból? Nem. De sajnos a két illető közül az egyik, akit megkérdeztem, Laylah volt, ő pedig túl lelkesen állt a témához, mikor meghallotta a hírt. Annak ellenére, hogy kétszer annyi idős, mint én, és a második kör oszlopos tagja, sokkal nagyobb figyelmet fordít az emberekre, mint én. Angyalok... Egyszerűen nem szállt le rólam, mindenképpen el akart küldeni, hogy találkozzak ezzel meg azzal, mert hogy mindenféle nagymenők megfordulnak majd ott, köztük valaki, aki ismer valami újságírót, aki a legjobb esküvői fotóssal dolgozik együtt, és hogy ő meg akar majd vele ismerkedni. Nem tudtam, hogy Laylah házasodni készül, de olyan szörnyen szomorúnak tűnt, mikor visszakézből elutasítottam, mintha eltöröltem volna a karácsonyt. Visszamenőleg is. Felajánlottam neki, hogy menjen ő. Neeeem, azt nem, én kaptam a meghívót, nekem kell mennem, még jól is fogom érezni ott magam, csupa tehetséges (tehát pénzes) és kedves (tehát seggnyaló) és persze szép (tehát mű) emberrel tölthetek egy kis időt, akik értékelték az egykori szánalmas teljesítményemet modellként, és ráadásul még jótékonykodhatok is. Megint. Nem tudom, miből gondolja, hogy meg vagyok tömve pénzzel, de ha ennyire jólelkű, mondtam, hogy írjon egy csekket ő. Képes volt, és tényleg írt. És mit tehet az ötödik körben melózó kissárkány, ha egy öreg és naiv angyal útnak indítja? Pontosan. Semmit, még akkor sem, ha nem parancsba kapta, hanem érzelmi zsarolás eredményeként éri el, amit akart. Aggodalomra semmi ok, én ezt még behajtom, sokszorosan, az biztos. Nem szeretem az ilyen eseményeket, ha nincs rajtuk dolgom, márpedig mégsem masírozhatok be a tömegbe, hogy hé, ismeritek ezt meg azt, mert a barátnőm imádja a fotóit és kéne a száma. Pedig ez lenne célravezető, de ahhoz hosszú perceknek és óráknak kell eltelniük. Művészet az ilyen összejöveteleken normálisan viselkedni, műsor és előadások ide vagy oda, és ha nem aggódnék, hogy tüzet lehelek mérgemben, még alkoholt is felhasználtam volna, hogy oldjam a feszültségem, de nem. A MET-en legalább Meraxes partnerként védte a hátam, itt viszont szabad préda vagyok, ahogy elméletileg mindenki más is, valahogy mégsem érzem, hogy valóban a kapcsolatok kiépítése lenne a cél. Inkább régi ismerősök véletlen összejövetelének érződik az egész, ahol én vagyok az egyedüli újonc, pedig csupán fél órája vagyok itt. Igyekszem elkerülni, hogy elveszettnek tűnjek, ezért kisebb csoportokhoz csapódom, de mindenhol olyan emberekbe botlom, akikkel abszolút nincs közös témám. Elismerő pillantásokat kapok, de különösebben értelmes beszélgetőpartnerrel sem futok össze egyhamar, kezd fásulttá válni a kedvem. Időfecsérlés az egész, ezért inkább az adománygyűjtőhöz sétálok, gyorsan beleejtem Laylah csekkét, és megfordulok, hogy elinduljak haza, behúzott farokkal. Egy kisebb csoport azonban utamat állja. Már nyitom a szám, hogy megkérjem őket, engedjenek már ki ebből a cirkuszból, de a lelkiismeretemnek nevezett kis görény megjegyzi, hogy Laylah nagyon csalódott lesz, ezért inkább becsukom a szám, és magamra erőltetek egy érdeklődő mosolyt, mintha a beszélgetés érdekelne. Egy utolsó próbába nem halok bele. A csoport többnyire férfiakból áll, ezért sok mustráló pillantást kapok, de van olyan rossz a kedvem már, hogy ne is foglalkozzak velük. Igazából ők sem törődnek velem különösebben, ezért üres mosollyal hallgatom a roppant izgalmas eszmecserét celebekről, vagy valami hasonlóról, miközben a háttérben megy tovább a kivetítőn a duma. Álmosító az egész, önkéntelenül is mélyet sóhajtok, de ezzel nagy hibát követek el, mert a mellettem állók rosszallóan felém kapják a fejüket. - Nem ért egyet? - szegezi nekem a kérdést egy sznob, öregedő pasas. Basszus. Értetlenül pislogok. Mivel nem értek egyet? -Nem - nyögöm ki automatikusan az első választ, ami természetemből fakad és nem kell hozzá gondolkoznom. Hát persze, hogy a NEM az. Miért nem a DE? Miért nem tudok én soha egyszerűen csak sodródni az árral? A szemem sarkából látom, hogy a csoport egyik-másik tagja szórakoztatónak találja a dolgot. Bárcsak lángra lobbanthatnám az összeset, itt és most... Mindegy. Talán ennyiben hagyják.
Magától értetődő, hogy a lánynak úgy kell meghalnia, hogy a gyanusítottak tekintetében még csak véletlenül se gyanakodjon rám senki, így akár megtámadhatnám a sötétben is, alaposan kifigyelve a szokásait, ahogyan a filmek olcsó bérgyilkosai teszik. Én azonban szeretem megismerni az áldozataimat, perverz módon arra gerjedek, hogy kötődésem tárgyaiból emlékekkel legyek gazdagabb. Úgy vélem, ez tesz többé, teljesebbé. Naplót azért nem vezetek, az már túlzottan is magamutogató, tömjénező megoldás lenne, nincs rá szükség. Az estély, amelynek a Rockefeller-Center ad most otthont, filmsztárokkal, közszereplőkkel emeli most a publicitást, s magától értetődő, hogy a helyi elithez én is tartozom. Miután Ascariel köréből nem szoktak ilyen álcát vállalni, aligha futok össze az egyikükkel. Nem is örülnék a dolognak, nem akarok nagyobb feltűnést kelteni, mint hogy a szöszi sárkánylányt takarítom el, többre nincsen felhatalmazásom, s pusztán merő önszorgalomból nem mocskolom be a kezemet. Különben is csupán az elmúlt héten tértem vissza, hogy a Haloweenkor induló új show végső munkáltataiban részt vegyek, s Lucas meg Teresa segítségével ismét sikerült lakhatóvá tenni az itteni rezidenciámat. Több helyütt is van lakrészem a föld kerekén, de ide mindig visszahúz a szívem, ezúttal szerencse, hogy ez egybevág a megbizatásommal, Omeranys mostanság itt fordul meg a legtöbbször. Szándékosan úgy intéztem, hogy semmi közöm ne legyen a meghíváshoz, veheti akár véletlennek is, hogy egy Alapítvány merő véletlenségből neki küldte a meghívót, mint potenciális adományozónak, hiszen a mai este kariratív, az egyik szokásos témánkért, a Katasztrófasúlyotta területen élőkért kampányolunk. Legalábbis a többség, az álcám szerint persze én is. A meghívóban kérték, hogy senki ne vigyen kísérőt, hogy ne a szórakozásról, sokkal inkább az ismerkedésről szóljon a gála, amelynek keretein belül kapcsolatokat lehet építeni. Nos Nessita számára ez a hattyúdal lesz. Vagy sárkánydal? Az estély tele van sajtósokkal, főleg kint persze, bent csupán pár felállított asztalnál lehetnek jelen, hatalmas kivetítő mutatja éppen a rendezvénypulton álló szónokot, vagy éppen a műsorvezetőt az átkötő időkben. Ezúttal nem én vagyok az, nem akartam elvonni a figyelmemet a bájcsevegésről, s a valódi tervről, miszerint a lány lelke ma a bendőmben végzi. Kellemesen elcseverészve pezsgőzgetek egy kisebb félkörben, producerek, és filmrendezők hálójában, s az oldalamon nincsen most csinos hölgy. Megtehettem volna, hogy máris beszerzek egyet, de akkor hol marad a sárgaköves út, amely Omeranyst hozzám vezeti? Hamarosan jönnie kell. Fekete öltönyben vagyok, nyakkendő nincsen. A nők többnyire estélyiben.
Tárgy: Rockefeller Center (Manhattan) Szer. 8 Júl. 2015 - 21:11
Rockefeller Center
A Rockefeller Center egy 19 irodaépületből álló komplexum New Yorkban, amelyet a Rockefeller család építtetett. 1987-ben történelmi műemlékké nyilvánították. Turisták által közkedvelt látnivaló.
Kezdőlap 
