Tágas, mégis kicsinynek ható ingatlan a kertváros szívében, a gazdag és még gazdagabb milliomosok és milliárdosok számára fenntartott, biztonságos és jól őrzött lakóterületen. A ház maga vizuálisan aprónak tűnik, a kertjében tömérdek a zöld, rejtőzködésre alkalmas bokor, cserje, fácska. Ágaik és leveleik között nem tenyészik élet, lézeres mozgásérzékelők láthatatlan fényei szövik keresztül az udvar minden szögletét, de a kapu melletti bódéban nem mindig ül testőr, hogy ezeket figyelje, így a biztonsági rendszer házon belülre is jelent, valamint automatizált villanykerítésként működik az egész kert, bokrok és fák, a kis kőszökőkút és a járdák. Kábelek rejtőznek mindenhol, hogy megfelelő impulzusokkal távol tartsák a nem kívánatos betolakodókat, legyen az ember, kutya, macska, madár, földigiliszta, egér vagy valami egészen más.
Belülről az ingatlant teljesen átalakították, a szerény külső igazán luxusbelsőt rejt. Tágas terek, kényelmes bútorok jellemzőek, bár a tünde aktív életmódja miatt viszonylag kevés időt tölt itt, így a személyes tárgyak hömpölygő túlsúlya sem jellemző. A színvilág egyszerű, már-már primitív, unalmas és posztmodern, ám kifejezetten szembarát egy ótünde számára, fekete, fehér, krémszín és pasztelbarnák, szürkék jellemzőek. Tükröződő felületek és belső üvegezések egészítik ki a neorémálmot. A szép falak több centi acélt rejtenek magukba, a ház néhány helyisége pánikszoba-szerű atombiztos bunkerré hermetikusan elzárható.
A házba nagyon keveseknek van bejárása, nem maffiafőhadiszállás. Kiterjedt és mély pincéje rácsatlakozik a moszkvai csatornahálózatra, alagútrendszerre, ismerve a megfelelő utakat akár a metróhálózathoz is el lehet jutni innen.
A hozzászólást Yyl'asalyv összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. 21 Jan. 2016 - 23:11-kor.
Számos napjainkban létező legendáról feltételezhető, hogy rendszerellenes kívülállók keze munkáját viseli magán. Számára nem lenne meglepő, hogy egyesek istennek állították be magukat a régi szép korokban, netán jótevőként, szörnyetegként, s ha napjaink modernizált világában mindez egyszerű mítosznak is tűnik csupán, nem kirívó elképzelés a magukfajta tevékenységének látni. A vámpírok lehettek saját vérükkel nem bíró, hatalommániás ótündék, a démonok, angyalok és sárkányok legendái közismertek, az elemi erőket már az őskorban tisztelték, miként a dzsinnek is jelentős mitológiai háttérrel rendelkeznek. Nem tűnik elrugaszkodott ötletnek, hogy a vallások sokasága sem más, mint valamiféle mitikus tevékenység. Könnyű istennek látni azt, ami nálunk hatalmasabb, erősebb, örökéletű és látszólag elpusztíthatatlan. Talán ezért is van problémája a Mordekainak a vallással: nem tud hinni bennük, mert az feltételezhetően a magafajtát isteníti. A Bibliát is csak emberek írták, de a próféták kezét Isten vezette. Nem így szól az esti mese? A kereszténység ellentmondások istentelen halmaza és őszintén? Nem lepődne meg, ha maga Ascariel ihlette volna az egész teremtés-történetet. Megvan az esélye túl korai halálának. Ő is tudja, mégis kitartóan megmard a tünde oldalán, ki tudja milyen indíttatásból... lehet ennyire erős a saját kincs védelmére kialakult sárkányi ösztön? Eléggé ahhoz, hogy minden nap minden egyes percében a végső halált kockáztatja? Talán igen. Talán valami egészen másról van szó, ki tudja. Nem akar meghalni, bár egy napon meglehet nem lesz más választása. Nem áll szándékában hagyni, hogy idáig fajuljon a helyzet. Bárhogy is, ez a sötét hívás számára nem nyugtató. Szeret élni és az élet is szereti őt, görcsösen, két kézzel, karommal, egy aligátor erejével áldozatán összezáruló agyaras szájjal kapaszkodik saját túlélésébe és nem csábul el igazán a kaszás ölelő karjainak... Yyl ölelésének már annál inkább, bár semmi nem biztosítja, hogy a kettő nem egy és ugyanaz. Az ótünde elmebeteg. Ez nem vitatémaindító gondolat, hanem kőbe vésett, nyilvánvaló tény. Szadista, akit felajz saját kegyetlensége, a hatalom mámora, a zsarnoki isteni szikra, melyből valaha alkották, vagy mely beletorzult az évszázadok folyamán... a sárkány tudja ezt. Nem vak a férfi jellemére, hogy tisztában van saját elfajzott ragaszkodásával is. Néha elgondolkodik azon, vajon a Stockholm-szindróma kirívó körülmények között született, ám tipikus esetének tekinthető-e, ám hiába is próbálná pszichoanalizálni önmagát. Minden felvetésre van egy válasza, egy nyomós érv, melyben a birtokló is birtokoltatik, ám nem ez is tünet csupán? Nem kell megjátszania a szenvedést, a kínt, a sokkolt kábulatot. Minden reakciója a testi funkciók eredménye, összekutyulva a kritikus, lobbanékony anyagú pszichológiai részecskékkel. Nem találja meg a saját gyönyörét önnön szenvedésében, bár megvan a maga romantikája a haldoklás drámájának éppúgy, ahogy az újjászületésnek is. Lám, mintha mégiscsak ez történne és a teste gyönyörűen reagál teremtője hívására. Megtanulja. Ezt ígéri a száj némán, bocsánatért esedező adakozással, még ha valódi feloldozást nem is nyerhet. Nincs rá szüksége. Ha priusza is van immár a korábbi szavak miatt, eszében sincs megsérteni a szerződés kritikus pontjait még akkor sem, ha jelenleg sokkal nagyobb szükségét érzi a kotnyeles angyal likvidálásának, mint hosszú percekkel ezelőtt az ágyban. A tünde elvenni szeret. Megtette, megfosztotta a sárkányt az egocentrikus magatartásról, letörte pikkelyes, karmos szárnyait, melynek következtében most fájva adakozik önmagából. A kettő valahogy szentségtelenül összefügg mostanra, s a férfi önkéntessége a korábbi kíméletlenségből fakad. A sárkány gyógyít, az ótünde pusztít. Belső sérülései belefájnak az érintésekbe, összerándul tőlük az izomzat, beleremeg és meg-megvonaglik a test. Nem kellene, hogy jelentsen bármit a cseppnyi fájdalom az érintések nyomán, a káoszlény ennél sokkalta szívósabb, ám a kínzást és túlélést hűséges csahosként követő sérülékenység érzet, mind fizikai, mind szellemi érzékenységet injekciózott a fakó bőr alá. Forró, vérbő tagja türelmetlenül rándul a szorosabbra záruló ujjak alatt, kényszerűen parancsolja vissza csípőjét a földre, ahogy lélegzete megakad az érzékeny játékra, testén zsibongó hiányérzet lüktet a szabadon hagyott bőrfelületeken. Magán akarja tudni, s hogy megfosztják tőle, minden akarást a csókba, a kezekbe száműz. Szemérmetlenül tekereg alatta, egyszerűen bűn összesimulás nélkül hagyni a földre vetettet. Megosztoznak a saját vérén, ő pedig önként nyalja a férfi nyelvére, ahogy minden harapásból újabb cseppek sarjadnak a felsértett szájnak hála, a csók pedig felforrt, szentségtelen véres ízt kap. Freskóra illő, obszcén látvány a két öröklény, mindent megtestesítenek, amit egyes templomokban a hívek szeme elé tárva inthetnék őket óvva a világ számtalan bűneitől. Borzadva, ítélkezőn szemlélnék az istentelen jelenetet, csak hogy aztán otthon, legtitkosabb, tiltott gondolataik között ébredjen újra a mocsok. Talán a papok is ilyesmitől izgulnak ministránsfiúik ölébe. Utánanyal az elemelkedő mozdulatnak, azonnal visszacsábítaná magához, ujjai pedig jobb meggyőződése ellenére engedik a szőkés szálakat. Jobb szereti látni közben. Szereti látni az élvezetet az arcán, mikor a kékekbe új árnyalatként ömlik bele a gyönyör és elégedettség, mégsem áll ellen a fordításnak. Megvan ennek is a maga ajzó szimbolikája, sokkal nehezebb akadályozni, ellenállni, bármi olyat tenni, ami az irányítás látszatát kölcsönözné neki. Ma nincs szüksége ilyesmire. A behódolása tiszta és engedelmes éppúgy, ahogy a teste a hím előtt. A háta homorít, ahogy feljebb tolja felsőtestét, állát felfelé biccenti, csípője hosszan, szenvedélyesen, ingerlőn mozdul, elnyúló, halk morgással élvezi ki, ahogy a másik forró öle végigcsúszik rajta, a nyelve a gerincén, a keze az ágyékán. A csókba belerándul, reakciója pedig végigrezonál a testén, át a tünde bőrére. Türelmetlenség íze van, leheletnyi fájdalom, túlfeszült, beteges vágy, forróság, kimondatlan követelés. Oldozza fel. Váljon vele eggyé. Tegye egésszé. Szeresse a maga módján. A gumi anyaga sérült, lilásan duzzadt bőrébe mar, ahogy szétcsúsznak a combjai, az alig fájdalom lüktetéssé válik, beissza magát a megfeszülő izomzatba. Nem tudja igazán ellazítani magát, testében még ott zsibong a korábbi kínzás görcse és valahol, ha nem is hasonlóképpen, de éppúgy folytatódik a kíméletlenség. A póz nem szab gátat a behatolásnak, de a sárkány teste belefeszül. Szemei hirtelen nyílnak fel, a hangja rövid, elfulladó nyüsszenéssel keveredik a másik hördülésébe. Ösztönösen elmozdulna a testébe futó, szoros, erőteljes feszítő fájdalom elől, kizárólag a tünde keze tartja helyben csípőjét. Mélyen, de gyorsan és fojtottan lélegez, mellkasa zaklatottan emelkedik és süllyed, ujjai görcsösen rándulnak a padlón, jobbja mégis felemelkedik a nyakába temetkező tündéhez. A tincsek közé simít, álla oldalra moccan, puhán, de szakadozó lélegzettel csókolja épphogy elérve a férfi száját. A sárkány rutinos, de teste nem idomul könnyen a másik méreteihez. A feloldozás néha pokolian fájdalmas tud lenni és ő... vérbeli mazochista.
Talán a férfinek a sárkány arroganciája lesz majd a veszte, ahogy Lucifernek volt a kevélysége, és az angyalok angyala is a sárkány jelzést hordja magán egyes szövegezésekben. Ki tudja miért. Olyan régen történt a Szent könyv megszövegezése, hogy Yyl mestere talán nyilatkozhatna ez ügyben, ha valamelyik városban tengetné nyugdíjas évezredeit, mint minden rendes kilenc évszázados kis energiabomba, ami valami érthetetlen ösztöntől hajtva beült a seggére egy olyan helyen, ahol még internet sincs. De a mester cserbenhagyta, nem nyilatkozhat arról a kérdésről, hogy Lucifer vajon sárkány volt-e valóban, miként sejteni lehetne a körítésből, és a jelenben senki nem tanúskodhat Mordekai sárkánya mellett, hogy amit életveszélyesen tesz, arra egy nagy előd dicstelen tettei már feljogosították. Undok halál volna, de kifejezetten tiszta. Nyomozók és helyszínelők, boncnokok és szakemberek hada vakarhatná fejét tűnődve a rejtély felett. A halál oka mindennél egyértelműbb, de hogy mi okozhatta?? Egyszer belehal a tündébe a sárkány, ha nem tépi le időben a fejét, mint az szokta kutyáknak, macskáknak és útban levő emberi lényeknek, amik már semmilyen hasznot nem hajtanak még neki sem, így hogyan volna remélhető, hogy a világ egészében még bármiféle hasznukat lelik. A sötétség ápol és eltakar. Óv és védelmez. Meggyötör és nyugtalanít. A párhuzamos fogalmak melegágya, amik ha a végtelenben találkoznak akkor új fogalomgyermekeket állítanak pályára önmagukra merőlegesen. Elringatja a sárkányt a sötét, az örök sötétséget ígéri meg neki, lágyan, mintha nem is volna fenyegető feloldódni ebben a semmiben. Teremtő és pusztító... nem biztos, hogy az angyal hazudik. És nem biztos, hogy az ember téved. A Könyv bizonyosan igen, de hát a könyveket emberek írják, mert a misztikusok könyveit, regényeit, valóságalapú fantáziáját alighanem megfognák a diplomácia és védelem őrkutyái, de a Szent könyvnél még nem volt cenzúra, csak az emberi gyengeség. Hogyan írhattak volna a misztikusokról, ha nem látták azokat? Mi van, ha Isten a hetedik napon nem pihent, hanem a maga képére lényeket teremtett, bűnös vonásaival felkenve a démonokat, elemi pusztítási partícióival az elementálokat és sárkányokat, előbbiekben nyersen, utóbbiakban méltósággal keverve ki önnön éltető sokszínűségét, angyaloknak adva a szeretetét, és dzsinneknek a változékonyságát, míg a tündéknek jutott a teremtés produktumainak felügyelete, a felszín, a mély és a teremtmények vérén keresztül maga az élet. Mi van, ha ők Isten népe, de hogyan is írhatott erről az ember, akit elvakítottak az igazságra? Mi van, ha egy féltékeny angyal annyira gyűlölte Teremtőjének legkisebb gyermekeit, a gyenge és esendő embereket, hogy szándékosan tette ezt velük, hogy kiszolgáltatottak legyenek és hazugságban éljenek Alkotójuk paradicsomában. Mi van, ha Ascariel maga a Sátán, a kétkedő, az embergyűlölő, a viszálykeltő, aki ellehetetlenítette a teljességet, és elszomorította az Urat olyannyira, hogy az már nem visel gondot a teremtményeire? Miért érdekelné ez a tündét? Minden, ami érdekli előtte zihál, a karjában fetreng, étvágygerjesztő rándulással tanúskodik arról, hogy noha megszűnt benne és rajta a nyomás, nem múlt el nyomtalanul a perc. Gyönyörű a hördülése, a fuldoklás harmóniái nedvesek a nem hiába ontott vértől, és ezt szívesen hallgatja, a légvételekkel cserélgetett harákolást, a kapaszkodást az oxigénhez és magához az élethez. Szép. Nagyon szép. A gyönyörködtetésre képességre van szükség, és Mordekait gyönyörködteti. Nem harapja el a torkát, bár a fogai megérintik, a legyőző öröme is lehet a legyőzetett élete. - Jól van Mordekai, ezt elfogadom. Megtanulod azt, hogy ne bírálj engem - ígéretek. Mindig csak az ígéretek, amiket betartani kötelező érvényű, de őszintén szólva senki nem kívánja azt. Megbocsát. Bár nem mondja ki, mert a szája mást beszél, a harapása és a csókja, a játéka a testtel és a hússal. Megbocsát, de nem felejti el a történteket, valahol, ha nem is képiesen, ám ott marad az emlékei között a sárkány dacossága, és felháborító szavainak töredékemléke. A megbocsátása nem átfogó, isteni magaslat, nem teljes amnesztia, a megbocsátása szigorú szerződés, határozatlan időtartamra szól, de szerződésszegés esetén minden haragja legitim utat nyer magának. Akkor ez megbocsátás? Talán nem, de a tünde még véletlenül sem szokta volt magát olyan erkölcsrendhez kötni, ami az elviselhetőnél jobban bekorlátozza a mozgásterét. A pillantás azonban nem tartja fogságban. A szemek mélye édes mély, kaotikus fürdő, és frissítő, mint egy jó korty tiszta víz szikkasztó sivatagban. Mintha még a sötétség is visszahúzódna, engedi élvezni a simogatást, a felemelkedő kéz érintését, az önként adott csókot. Kedveli az erőszakot, de nagyra tartja az önkéntességet is, a szimbólumokat a labirintus falába vésték mélyen, no meg a padlózatába, és éppen rábuktak egyre, ami mindkettőjük tetteit és lépéseit meghatározza. A sárkány enged és ad, a tünde pedig a lehetőségekhez mérten gyöngéden fogadja azt. Mélyre süllyed a sárkánnyal, egészen ráhajol, finoman ereszkednek alá, mintha biztosítaná sima útjukat egy láthatatlan erő, amit kettőjük hatalmának rostjaiból fontak értő kezek. A tünde keze egy tükörvilágban mozog a sárkány érintéseihez képest, amit korábban megtapasztalt. Az elkerülte a sebeket és fájdalmakat, a tündéé könyörtelenül megtalálja, szeretettel cirógatja a bíbor és forró ödémákat, a duzzadt rostokat, hasadt erektől feszült bőrfelületeket, az ujjbegyei körbejárják és bejárják ezeket, amíg a szája megkóstolja a szaggatott lélegzeteket. Ajzott és buja érintése szükségszerűen fájdalmas, bár a férfi ölébe már úgy siklik a keze, mintha korábban nem is kínozta volna. Értőn körülfogja, a lökésre rászorul, sikamlós hüvelykujjak körülrajzolja a makkján, az érzékenységtől követelve meg a maga adóját. Élvezet játékkal simogatja, a követelő, könyörgő csóknak adja a száját, éles körvonalú harapásokkal eluralja a másik mohóságát, irányt ad a vágyakozásának, játékot a nyelvének. Kinyalogatja a szájából a vér maradékát, de nem enged a fogásának, nem borul jobban rá, mint amennyire tartja magát felette, a közelsége lebegőn távoli marad, a padló keménysége egyedül öleli a gyönyörű férfitestet, amíg el nem veszíti a türelmét a csókok nyomán. Elemeli a fejét tőle, megemeli a karját a sárkány válla alatt, átfordítja, de a csípőjét nem engedi, a derekát átöleli, a keze az ölében marad, és most már a testét is érezheti, vágytól forró ölét a fenekén, a combján, hasát a derekán, a koporsó a keresztcsontra fekszik, míg a szája a nyakra ér. Hátulról is végignyalja, az nyaki gerinc árkát, a sárkánycsigolyákat, a tarkó rövid, izzadt hajszálai közé csókol, melege eléri a fejbőrt és a koponyát, mintha ott akarna befurakodni a sárkány elméjébe, ahol a gerinc idegei is teszik, nem úgy a teste, ami egészen máshogy furakodna. Nem támaszkodik, csak a térdén, kissé szétcsúsztatja a sárkány combjait, a csípőjét magasan tartja magát magához fogva, de a hátának nem ad parancsot, nem nyomja a padlóra és nem emeli magához sem, szabadon maradt kezével lejjebb csúsztatja az alsót, a gumi feszülése a combokon éppen annyira nem akadályozza semmiben, mint a testé, jóleső hördüléssel a sárkány nyakába temetkezik. Saját magát bűvöli a kígyóbűvölő.
Hibázott. Elvesztette a pórázt egy kósza szívdobbanásra az alattomos sátáni kígyó, a vérében hordozott éji sárkány felett, s az kikukucskált a másodlagos test húsi börtönéből... de mi végre? Ezerszer is megtanulhatta volna már, hol a helye, s valahogy mégis újra és újra felbukik feje a vértócsa feszített tükrének mélyéről, hogy nyers valója, saját szabad akarata mély, hördülő lélegzetet vegyen. Most belefullad lassanként saját vérébe. Szétfeszíti a tüdejét, cseppfolyósítja a szervezet ellenállását, s a vér alattomos folyadék. Ha kizökkentik természetes medréből, megtalálja az apró járatokat, a test gyenge pontjait és értő kezek alatt sokkal több rombolást végez, mint amennyi önerőből valaha is megadatott volna neki. Ugyan, mi szükség lenne elavult kínzási módszerekre, mikor az ótünde képes olyan egész testre kiható, elviselhetetlen fájdalmat okozni, amitől pillanatok alatt leveri a víz célpontját és összemosódik a világ minden értelmesnek hitt alkotóeleme, minden rajta kívül... őt tökéletes élességben látja a maga minden sötétségével. Ismeri azt a sötétet. Amennyire pusztító most, éppannyira teremtő matéria is, saját lelke, a komplett lénye annak mélységi pókhálóiból szövődött össze, képtelen nem felismerni azt, ami olyannyira egynemű vele. A saját elemi környezete, ezúttal mégis az a fajta, mely gyógyulás helyett pusztulással fenyeget. Az angyalnak nincs igaza. Hogyan is lehetnének ők Isten teremtményei? Az állítás görcsös ragaszkodás csupán azon ezerszeresen is megcáfolt tényhez, mi szerint a keresztények istene tökéletes, hibázni képtelen, mindent kézben tartó entitás. Egy felsőbb hatalom, aki mindent céllal tesz... önmaga képére formálja az emberiséget, majd megteremti melléjük a mitikusok felsőbbrendű rétegeit? Nem. Ők nem isten művei. Ha vallásos lenne akár csak elfajzott lelkének legkisebb szegletében, legpokolibb bugyrában is, akkor is tagadná az állítást. Az egyistenhitért toporzékoló hatalom nem alkotna szeretett népe mellé földi isteneket. A test általában képes a másodperc felfoghatatlan törtrésze alatt meghozni a döntést, hogy mely funkciója bizonyul leghasznosabbnak. A nem rendeltetésszerű használat, vagy a túlstimulálás teszi, de ezúttal összezavarodik a lehetőségek között. Képtelen egyszerre lélegezni és felköhögni a tüdejébe párásodó vért, pedig ahogy túl mély levegőt próbál venni, rögtön összerándul az ívbe hajló felsőtest, csak hogy összerázkódjon a köhögőrohamtól. Percek telnek el, mire a sárkány teste némiképp elnyugszik, a tüdeje pokolian fáj, a bőre hideg és nyirkos, a teste lüktet az elmúlt káosz negatív lenyomatától, fel sem fogja saját remegését, mely átrezonál a tünde ölelő karjaira, mellkasára, combjára. Minden másodpercét érzi, ahogy a vérlény fennhatósága lassan kicsúszik belőle és végre ismét úgy érezheti, hogy helye van a saját testében. Kínnal és szenvedéssel kibélelt helye. Nem zavarja a nyalakodás, bár beleremeg a nyakán sikló nyelvjátékba. Feszült vállát leereszti, állát magasabbra biccenti, a nyak izma védtelenül nyúlik meg a másik szája alatt. Az állatok hódolnak be így, ha el akarják kerülni a további acsargásokat és inkább torkukat kínálják a felettes dominanciát elismerve és remélve, hogy az nem harapja át legelső uralkodói tettével... A sárkány nem vezekel a semmiért. A sajnálatának jelentősége van, mert azt ad neki, beismerés és meghunyászkodás egyszerre. Az ótünde mosolya pedig beteges, mégis a megváltás szimbólumaként funkcionál. Megrándul a szája a szavakra, kifejezetten komor, szomorú érzéstől görbül lefelé a szájsarok. Nem akarta ezt kiváltani belőle. Nem akarta a feltételezést, hogy esetleg... - Csak veled akarok lenni, Yyl. Csak te vagy nekem. Magamtól soha nem kockáztatnám ezt azzal, hogy ennyire hálátlan módon próbáljak visszaélni a helyzettel... - Soha. Jelenlegi tudása szerint soha nem használná fel közeli kapcsolatukat "úgyis megúszom" alapon. Nincsenek tévképzetei saját jelentőségének korlátairól, még ha időnként meggondolatlanul el is szalad vele a ló. Képes megbánni, a megbánása pedig azonnali feladásban teljesedik ki. - Bocsáss meg... - Szinte csak gondolat a könyörgés, amivel sóhaja elhal a férfi szájában, nyögése a saját koponyájában is visszhangzik. Alig cseppnyi a fájdalom, mégis keresztülviharzik a testén, belelüktet a ölébe, elnyugtatott teste egészen felélénkül tőle, ahogy hasfalán megfeszül az izmok játéka. Fél lábát lazán felhúzza és kitámasztja magát, keze rásimít a hasán pihenő kézre, mielőtt a másik arcáért nyúlna. A sárkány pillantása kaotikus. Nem csak a bevérzett tónustól, a megélt kíntól, az alig fakuló adrenalintól, az összekavarodott érzésektől. Nem válaszol, elcsábul az ujjai alatt sikló bőrnek, az ajkak engedékeny simításának, érintése felcsúszik a tincsek közé, ahogy elmerül a csókjában. A szája még vérízű, az összefonódás puha, kérlelő, lehunyja a szemét, ahogy lassan földre kerül. A térérzékelése még nem állt helyre. Érzi a padlót a háta alatt és mégis olybá fest, mintha zuhanna, a világ kilép a medréből és megfordul párszor körülötte. A tündébe kapaszkodik, mint egyetlen biztos pontba a káoszban, jobbja feltúrja a szőkés tincseket, balja vállra simít és hevültebben csókol, ahogy elkalandozik rajta az érintés. Egyáltalán nem érzéketlen. Teste aláfeszül a simításnak, lapockái a földnek nyomódnak, ahogy gerince elível a földtől, bár az érintett érzékenyebb, fájdalmas pontok épp az ellenkezőjét követelnék, a mozdulat nem, csupán a lélegzetek akadnak el, rendszertelen, forró, véres párát csiklandozva a torkába. Csak akkor nyílik ki hirtelen szeme, amikor a másik ráfog, a teste megrándul, csípője automatikusan előrébb löki magát a férfi markában, nyögése elbicsaklik a torkában. Vagy nem sikerült belőle kikínozni a korábbi vágyat, vagy nagyon hirtelen képes egyik állapotból a másikba zuhanni, most azonban tagadhatatlanul feszülten lüktet érzékeny tagja a sápadt ujjak között. A csókja ezzel együtt válik követelőbbé, bár az előbbi felvonásnak hála inkább könyörgő élt kap. Talán egyiknek sincs tudatában, az ösztönei diktálnak, ahogy a szája felforr, mohó lesz, vágyakozó, heves és fájó, bár a fájdalom kifejezetten az övé. Átöleli a férfi hátát és a tenyerén, a karján, megránduló ujjain sürgetővé válik a vágy, hogy közelebb tudja magához. A szőke szálak között futnak ujjai, át a tarkóra, nyakszirtre, a vállakra, szája elszakad a férfiétől és az állán, a torkán, nyakán, kulcscsontján csókol végig. A tünde ódon árnyéka olyan veszélyes sötét, mely képes elrejteni a kíváncsi szemek elől, s ha a testét pusztítja is, elfajzott lelkének friss sérüléseire még lehet gyógyír. A kígyó vonaglása nem kért, de természetszerűleg adott meghívás a kígyóbűvölőnek.
A pozitívnak és negatívnak az ő esetükben már csak akkor van jelentősége, ha elvégzett tesztek eredményét várják az áhítattól alig-alig fennakadt szemekkel. - Egy kissé igen - nincs ebben szemrehányás, csak a sárkány szándékait fürkészi a test, a lélek, a szív és a szó, a szemrehányás ideje majd akkor jön el, ha mindezen játékosok előtt leszerepel a Szándék maga, de... nem így lesz. Nem bukik el a kárhozott angyal, sárkányszárnyú kételkedő, Isten legkedvesebb angyala. - Ebben akkor kiegyezhetünk - valahogy a tünde arcára kellene szögezni ezt a mosolyt. Ha mosolyog nem történhet semmi rossz. Vagy legalábbis jobbára nem történhet semmi rossz akkor, ha így, éppen így mosolyog. De a mosoly csak egy vonás az arcon, éppen olyan könnyen letörölhető, mint előidézhető, és ugye, valahol egy anya csontjai porladnak, akinek a legszebb kellett volna hogy legyen a világon gyermekének édeni mosolya, ám az érett középkor anyái még nem a modern babakönyvek erkölcsei szerint viszonyultak némelykor kényszerszülte porontyaikhoz. Az angyal kikérné magának a gondolatot, bár szinte gyerekek voltak még a sárkánnyal, és ugye végső soron mind Isten gyermekei. - Kétség kívül az, de erőszak nélkül nincsenek megoldások ezen a bolygón. Megfeszül a szája, ahogy ellenáll annak a romlott vigyornak, ami a kívánságra tolakodna a képére.
Megtorolná azt a gondolatot a tünde a sárkányon, hogy ő hívta volna az ágyba a tollast, éppen úgy, ahogy meg is torolja azt a szemrehányást, ami érte a témában, a halmozás ha nem is volna túlzás, az biztos, hogy sok lenne a jóból a sárkány testének, és nem azért, mert az ne volna elég erős, hanem mert a testeknek megvan egy adott terhelhetősége, és a tünde kifejezetten élvezi azt, hogy most eltolhatja oda verítékes, belül vérző kis szörnyetegét. Nem kellenek a sebek, bár nyitott szájuk, nyújtott bőrcafat nyelvük maga a bujaság, sem a törött csontok, noha szúró fájdalmuk eleven kéj, kín és gyönyör, a zúzódások és horzsolások érdekes felülete művészet, ám szükségtelen ahhoz, hogy elmélyítse a fájdalomban a másikat. Nem kell a lelki terror, nem kell a pszichológiai teher, nem kellenek zavaró hangok, sötét zajok szirupfájdalom és fakasztó méreg, nem kell semmi más, mint a vér dús habzása, engedelmes áramlása. Nem kell, hogy választani kelljen a szervek között, melyik ujját csípje le, vagy mijét törje össze, melyik vállába döfjön kést elroncsolva az ízületet, de óvva is a testet még, hogy a segge elég kíméletes maradjon egy kiadós megfarkaláshoz. Bár a tünde szeret választani és dönteni, ebben az esetben teljességgel felesleges, hiszen minden a keze és uralma alá hajlik, aminek valaha is ártani akarhatott a másik testében. Megtelt a vércsatorna. A tünde lobbanékony természete nem számít a sárkány következetes, kiszámítható, hömpölygő temperamentumának. Valahol a kékre hazudott szemek mögött sötétség van, olyan sötétség, ami nem táplálja a káoszt, és öleli a tündét sem. Gomolygó, nedves, hullámzó anyag, az ingerületek keresztülszaladnak rajta, olykor ártalmatlanul továbbhaladhatnak, és a tünde nem nyúl a megtorlás eszközéhez, időnként rejtett villámlást fakasztanak odabent, és sistergő szavak korbácsával gyújtja lángra a nelliai mindazoknak a szívét és lelkét, akiket elér a haragja, és időnként, mint most a sötétség váratlanul megnövekszik, senki sem tudja honnan veszi hozzá az anyagot, kiárad a lélek homályából, folyékonnyá lesz és mégis légneművé, átmossa a vérlényt testét és tudatát a mozduló ujjbegyektől a bámuló megtorlásig, és olyan példaértékű büntetést szab ki, ami minden pillanatában százszorosára kamatozik, megrázó tapasztalattá válik, amit le nem rázhat magáról az elszenvedője, mert akkor meghal. Azonnal és könnyű halállal, mint az életre méltatlan teremtmény. A sárkányt szereti az élet, még ha a halál mezsgyéjét járja is. Belélegzi a sárkány vérszagú zihálását, pattant hajszálerekből jutott a tüdőbe is, a száj nyálkahártyájára, a fehér fogakon rózsás habot vet a nyál, az ajkak feletti kis hullámfodorba az orrból csordulnak ki az életerő cseppjei. A nyelve meleg, és undor nem borzongatja, amikor ezt is elnyalja, a sűrű, sós íz a szájából ragadozót sejtet, gyönyörű és csodás ragadozót. Lazán fogja, engedi lélegezni a testét, a hatalma végleg elhagyja a sárkány bőr alatti privát szféráját, noha búcsúzóul még a csontvelőkben hagyta a reszketést: nem örökre teszi ezt. Belélegzi újra és újra, osztozik drogos mámorában, ám az ő szere amire rászokott a hatalom maga, a vér és a hatalom, veszedelmes dolgokra képes azért, hogy érezze bennük a pörgést és átadhassa magát a lendületüknek, bár a puszta függés miatt nem a sárkányt gyötörné. Nem, Mordekai különleges portéka, a látszat ellenére óvatosan bánik vele, mint egy értékes porcelánfigurával. Alig sem törődik az iszkoló szervekkel, egy birtokos büszkeségével fogja át a hasát, ajzottan sóhajt a karjára hanyatlott s hajlított férfi nyakára, a hosszú, fényes inak és izmok hosszán, az ádámcsutka hegyén vörös elnyalást hagy sárkányvéres nyelve. - Van miért sajnálnod - emeli fel a saját fejét, letekint a férfire, a szájára, állára, az arcán a nyomára, a szemeire. Nem oldozza fel a vétsége alól, ám elégedett mosolyra húzódik a bal szájsarka, vérnedves ajkai felnyílnak, közöttük a szemfog hegyese kilátszik. - Tudod, hogy nem akarlak megölni, amíg csak hibázol, nem is foglak, de ha azt veszem észre egy napon, hogy úgy hibázol, hogy közben tudod, ezt is megúszhatod, akkor elvérzel Mordekai. Hiányozni fogsz, de elpusztulsz - ígéri olyan biztosan, határozottan és őszintén, ahogyan a sárkány sajnál. Évszázadok súlyával és megfellebbezhetetlenül. Beleborzong a tarkója a nyögésbe, ott, ahol fájni szokott a hasított hang a koponyájában, most bársonytalpú kellemtől merednek fel a kurtább hajszálak. Mohó gyönggyé gyűrődik a fogai alatt a férfi ajka, az alsó, körülírja a nyelvével az előbb bordó, azután fakuló húst mielőtt elengedné a falatot azért, hogy láthassa a szemeit. - Már nem sok kell, és olyan lenne, mint az enyém - nincs baja a vörössel, ám a sárkány sárgásságát kedveli. Macskaszerű, és mégis több annál, a barna kiegyensúlyozza a villogást, de nem temeti el túl mélyen a lidérclángokat. Az a tekintet az igazi tekintet, míg a fehérjében elpattant erekkel teleszőtt vérglóriás szempár valahogy nem az igazi. - De majd elmúlik - oldalra ordítja a fejét, megsimítja a szája az ujjakat, mielőtt megadná a szájnak azt, ami a szájé. Enyhítőn csókolja, gyengédsége óvatosan, hiszen közben mozdítja a súlyos férfit, lágyan engedi le a derekát a padlóra, de a válla mögött még ott tartja a kezét, hogy alkalmasint könnyű legyen fordítani, árnyéka föléhajol, hasölelő karja nedvesen csúszik végig a gyomor bal oldalán, a sajgó lép felett, a csípőre le, az alsó gumija meg sem állítja, az ujjai puhán csúsznak az öl szőrére, az ágyék ékét sápadt valójukkal díszítik, öleli, s fogják hirtelen. Neki nem kell biztatás, bár a csípője egyelőre távol marad az elheverített testtől amíg csókolja.
Ennek a betegségnek már van neve. Sokféle hovatovább, számos nézőpontból lehet megközelíteni mindazt, ami az ótünde a sárkány számára. Ha egy alapvetően negatív létformát hasonlóan negatív befolyásolás ér, akkor nem emlkedhet fel egy pozitívabb oldalára? Nem épp ez történt Mordekai esetében? - Úgy tűnik? - Merengőn idézi fel saját szavait, nem veszi félvállról a tünde véleményét. Szinte objektívan vizsgálja felül magában a szituációra adott reakciókat, kiömlő érzéseit, a hitvilággal szemben alkotott, kissé hevültebb ellenállói előadást, végül tagadólag moccan az álla. - Nem érzem az igényt arra, hogy védeni próbáljam. Inkább általános vélemény volt. - Őszintén szólva az sem számítana neki különösebben, ha az angyal mégiscsak kölykökre izgulna a színfalak mögött. Nincs féltékenység, nem kapar elő az ösztön, hiányoznak a megfelelő impulzusok, hogy legalább tudatának egy elátkozott, sötét kis szegletében zavarhassa a dolog... talán nem megfelelő az inger. Nem ez az, ami kiválthatná a kulcsreakciókat, ha léteznek azok egyáltalán, hiszen... miért is zavarná, hogy az égi lény besározódik, ha nála jobban nem mocskolhatta be senki, soha? Nem tud erről és nem ismer vele kapcsolatban érzéseket. Távolságtartása van, hitetlensége és kritikus szemléletmódja. Mint mindenki mással, aki nem a tünde. - Kellően erőszakosak is voltak hozzá. Az egyház kegyetlen zsarnok. - Ez pedig magánvéleménye, ám messze nem egyedülálló. Sokan gondolják így manapság a múltról tanultakra tekintve. - Amit csak kívánsz. - A mosolya pimasz, a pillantása gátlástalan, hangjában pedig sikamlóssá válik a mély sötétje.
Talán ebben rejlik az igazi családi kötés angyal és sárkány között. Mindkettő mérgező, s még csak az sem mondható igazán, hogy másféleképpen, hisz mindkettőnek jellegzetes tulajdonsága, hogy besurran egy-egy gondolaton át a koponya falához tapadva, kúszva addig, míg az agytekervények között megfelelő bejáratot nem talál abba az istentelen labirintusba. Az egyik mérget fúj belé, a másik téphető tollakat hagy szanaszét, de egyik sem múlik el nyomtalan. Meglehet, fogható mindez az alvások minősége közti különbségre, de a sárkány aligha megbocsátó a kérdésben. Nem volt helye kettejük között az angyalnak, az ótünde mégiscsak meghívta oda, amaz pedig tudtán kívül bár, de elintézte, hogy a sárkány kellő mértékben meg is szenvedjen érte. Talán nem szép a két lélek a szemek tükrében, mégis ez az, ami a legnyersebb valójában mutatja meg kettejüket. Lecsupaszítva minden sallangtól, alá- és fölérendeltségi viszonytól, félelmektől, veszélytől, a világ tükrétől, gátlásoktól... ilyen a két lélek. Élesre fent, fogazott pengék egymást üdvözlő feszülése, s míg egyik a vércsatorna markolatába gyűjti az éltető nedvet, a másik egyetlen szúrással mérgez... aligha kell vitatkozniuk, melyik válik hatékonyabbá e percben. Nem feltétlenül így akarta eltölteni ezt az estét. Kifejezetten nem. A fájdalom nem új. Nem maga a belé tekergő, vérben lobbant, füstként fullasztó kárhozati tűz emésztése jelenti az újdonságot, ezerszer is tapasztalta már. Inkább valahogy az esemény más mindig, az aktuális inger következménye, egy gondolatsor erőteljes, szétszakító konklúziója, melynek végén a padlón vonaglik, térdeit felhúzva, karjaival védve önmagát félig-meddig görcsös magzatpózban, ám mindebből nem származik újjászületés és a belső pusztulás ellen sincs hatékony külső védelem. A fájdalom csak fájdalom. A tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, az érzés, ahogy kívül-belül tökéletesen kiismert húsa és vére nem neki szolgál, hogy elég egyetlen mozdulat a rendellenes működéshez... ez az, ami igazán hatással él. És mert minden elrohanó szívdobbanással, mellyel a fogságba vetett szerve padló iránt küldi vérének túlnyomó többségét a sárkány haldoklik. Akkor is, ha az ótünde végül megkíméli majd az érdemtelen végtől. Nem tud másra fókuszálni, mint minden bajának forrására. Megfeledkezik az angyalról, a szobáról, a világát beszűkíti a fájdalom és kivagdos belőle mindent, ami nem kizárólagosan a férfi lépteit követi éberen izzó, feszült figyelemmel. Álmatlan álomból a rémálmok világába csöppent, a lépések kínzóan lelassulnak, a bejárnivaló egyenes irányvonal végtelenül hosszúra nyúlik, miként a kíntól a sárkány tér- és időérzékelése végletesen eltorzul. Ez a pillanat egy örökkévalóságnak tűnik. Vele. Hát nem ezt akarta? Hogy csak vele foglalkozzon? Tűrőképességének határán hördüli el azt az egyetlen szót, ami elégnek tűnik a megváltáshoz. Nem tud adni többet. Nem érzi igazán a másik nyelvét, az érintések sejtéssé fajulnak tudás helyett, a szemei előtt szúró foltokká korcsosul a tündealak. Felzihál, ahogy fellazul tudatán a bilincs. Tüdejét vészes hirtelenséggel tölti meg a levegő, mellkasa magasra feszül, az összefacsart rekeszizmok pedig arra kényszerítik, hogy gerince a korábbival ellentétes ívbe hajoljon, biztosítva a lehető legnagyobb teret a levegőnek. A tünde joggal nem tart tőle, a sárkánynak esze ágában sincs visszavágni a sérelemért. Veszélyesen kitágult pupillái erősen emlékeztetnek a tudatmódosítóknál jellemző fizikai állapotokra és nehéz eldönteni, hogy az oxigénhiány fejt ki ilyen hatást, avagy az az apró tény, hogy a tünde kínzásait agya már ismert okok miatt pontosan ezzel a módosulással kapcsolja össze. Semmit nem tesz a mozgatása ellen, bár nem is segíti azt, lefoglalja megzavarodott légzése, mely sípoló, fájdalmas hanggal zihál torkából. A gyomra összerándul, ahogy a másik hozzáér, szervezete észbe kapva korábbi tulajdonosváltásától, most menekülne annak zsarnoki keze elől. Nem válaszol, túl sokba kerülne, erőtlen biccentése viszont alátámasztja a nyilvánvaló igazságot. Az arcát a másik felkarjához simulva rejti el, ahogy tarkója könyökhajlatban kap helyet, verítéktől nedves bőrén végigborzong a hideg, amint a másik szája érinti. Pokoli egy szörnyeteg. - Sajnálom... - A szó rekedt, a hangja megkínzottan csuklik el, mielőtt inkább elhallgatna. Állkapcsa megfeszül, ahogy visszanyeli saját gyengeségét, a száján erőteljes nyoma még a korábbi pofonnak. A legkisebb gondja. Nem az angyal hibáját sajnálja. Saját sértő tettét már annál inkább és oly sokakkal ellentétben bocsánatkérése tökéletesen őszinte. - Csalódást okoztam. Nem fordul elő többet... - Egyszerűen szürreális, hogy egy szemtelen, piócaangyal katalizálta mindezt. Valahol mélyen engesztelhetetlenül dühös rá, ám ezt a dühöt nem viszi át a csókba. A szája engedelmes, még ha a sérülés okán bele is nyög a szívásba. Túl érzékeny most. Mintha a kínlódás a bőr felszínére nyitotta volna minden idegvégződését, számít a legkisebb érintés, a legapróbb fájdalom és elveszejtőbb a hím csókja is. Pillantása felnyílik a simításra. Semmi sem változott. Tudatát átmosta a kín, csak a tündére koncentrál, a kezére, a szájára, a hűvös kék pillantásra. Nem csak a szeme vérzett be. Korábban földnek feszülő bordáin, csípőjén, combján, a hasfal oldalán több hajszálér is elpattant, még haragvörös, lassanként elliluló, feszült nyomokat hagyva a sárkány bőrén. Kissé kábultan emeli jobbját, ujjai alig érintik a férfi arcát, a száját. Pokolian megkívánja a száját. Feljebb emeli a fejét, hogy visszakapja a csók folytatását. A sárkány van annyira elmebeteg, mint gazdája.
Az személyiségek majnem minden interakcióban torzulnak, és amikor a környezetük nem tudja elviselni őket tovább, akkor nevezik el a betegségeket. A pedofília betegség. A pszichopaták betegek. A tünde is egy betegség, csak a sárkány még nem nevezte el, holott igen káros hatást gyakorol a környezetére, mert szörnyek is teremthetnek szörnyet a beavatás rítusán. - Kicsit mintha rosszallanád, hogy így besározódjon - tűnődve nézi a férfit, már a Biblián és a szenvedélyen jár az esze, de a keze és a teste nem. Figyelmes tekintetében halovány nyoma a bölcsességnek és belátásnak. Hagyja az agyat és az elmét dolgozni, összekötni a magyarázatokat, megtalálni a helyes irányt, díszesen festett, kínai stílusú paravánfallal álcázva el a múltat, és a hegyes ecsettel felmázolva a tekergő, színes ábrákkal megalkotott jelenetbe a Bibliát, amit nem az orvosin olvasott. A sárkány felnövekedett a szent könyvvel, megváltozó tanításaival, átélte a reformációt, harcolt a vallásháborúkban, és elbukott az inkvizíció székén. Semmi baj. Tetszik a tündének a válasz, hiszen mosolyog. - Mert már sokkal több az ember, sokkal többfele húznak szét. Az egyháznak könnyű dolga volt, pár százezres összpopuláció mellett széles körben elterjedni - micsoda idők lehettek, a Földet járni akkor misztikusként és nem találkozni senki emberfiával a szentségtelen természet rejtekén, csodálhatták a felszín szépségét, és a Stonehenge környékén sem kellett szemetet rugdalni. - Bálványimádó, vagy fáradt? - játékos, pajkos éllel kérdezi még, kihasználva az elpihenő pillanatok huncut melegét, mit sem tudva a sarokban kuporgó, önmagát kiválóan álcázó Titokfiról.
A sárkány a bujaság folytonosságát őrizte meg az emlékezetében, a tünde labirintusában jutott még hely az angyali konfliktusnak is, mentségére legyen mondva, fele olyan mélyen nem aludt, mint a sárkány, töltekező teste magába szívta a kipihentség mellett a gondolkodás és tervezés mérgét egy-egy éber fertályóra ideje alatt, amíg a tünde a sötétben a lélegzetüket hallgatta és a sötétben a sárkány békés aurájának auróra-játékában gyönyörködött, ahol a színek mégsem igazi színek, sokkal inkább érzések, az elégedettség, a kényelem, a biztonságtudat meleg és puha érzései, amik álmai közben a legvadabb lélek is harmonikusabb auramintázatot ölt magára, a sárkány pedig kifejezetten díszbe öltözik. Ám az éber tünde lelkét nincs ami felcicomázhatná, az angyalnak akárha méregfoga lenne, ott pulzál és pumpál az eleven sebben minden percben és órában. Nem érte meg ezért elszalasztani az alkalmat az ölelésre, ami ilyen tökéletes volt rá. Az esti reggel pirkadatjának sejtelmes sötétsége jelentette mindazt, amit takarójául kívánt, és a sárkány meleg, izmos, kígyózó teste azt, amit lepedőjéül, a viharnak és fájdalomnak nem lett volna oka s joga elrontani a felszentelt pillanatot. De ha húshegből fajzott kereszttel szentelik meg a dolgokat, akkor mit várhatnának a lelkek? Ha a szem a lélek tükre, az ő lelkük most egyáltalán nem szép, mi több, ha a tekintetben összesűríthető minden, a tünde kék szemében kék mocsok, kék harag, kék viszály, kék erőszak, kék düh, kék bosszúvágy, kék felháborodás, kék ártani akarás feszül, mindenből, ami rossz a kékféle, ezerszínűen, akár egy véraláfutás az ökölcsapás alatt. Holott rég tudják már, hogy igazából a vörös az ő színe. Úgy pofozza fel a sárkányt, hogy abban a vörös dominál, a férfi arcán, az ő kezén, a sárkány száján, az ő ujjain, és végül a tünde száján és macskanyelvén is, ahogy lenyalja a vér ízmaradékát a bőréről. Sokkal jobbra is használhatta volna, pusztán a gyötrés eszközeként, és talán használja is, nincs ember és lény, ami megmondhatná, kárhozott hatalmának megmozdulásait most miből rajta össze, a fájdalmat mi generálja leginkább, a vér mely parancsokra felel legelébb, riadt, zavaros árama, felfűtött bordó rengetege táncol tűsarkúban érzékeny idegpályákon. Az adrenalin kihegyezi az érzékeket a fájdalomnak, és a fájdalom nem olyan, mint a vihar, nem váratja meg a reá várókat, és nem cselekszik soha semmit hiába, legalább olyan következetesen és elvetemülten, mint a tünde sem hagy félbe egy fenyítést, amire, nézete szerint igencsak rászorul a sárkány, ha az nem is éez így. Érzések! Minden romlás pontatlanul körülhatárolt melegágya. Szereti így látni. A sárkányt is, de másokat is. Kétrét görnyedve a padlóra térdelve a fájdalomtól vakon és kíntól süketen. Embertelen pozíció, mert az alázat pozíciója, ami nem jellemző az emberekre, és még kevésbé nem egy büszke sárkányra, a káosz szenvedő fiára. - Ó fájdalom, ó gyönyörűség. - Eszköz, de nem életforma. Nem tarthatod ebben az állapotban sokáig. - Én ne tudnám? Lassan közelít, kiélvezi az utat, a látványt, a görnyedt hátat. Nem kell elképzelnie, hogy mit él át, a vér mozgásának lehetőségeit számolatlan alkalommal saját magában tapasztalta, a fájdalmat nem lehet megosztani és elbeszélni, a test elárulja az elmét, a szív, a tüdő, a meleg és maga az agy. A gyönyörű, erekkel átszőtt vastag, húsosan lüktető agyszövet szivacs... nem ott okoz most kifordító kínt, de a vér minden sejtje felel senki, a fájdalmak pedig a folyadékban terjednek, gyorsan és türelmetlenül, mintha csak keresnék a még be nem járt helyeket, hogy mindenhol elterjesszék agresszív, istentelen egyistenhitüket. A szentáldozás megtörtént már, csak az áldozati bárány még nem pusztult bele. A kezében tartja verítékes fejét. Nem gondol a kutyákra, amikor így tartja, az ujjai alatt morzsolódik a veríték, belélegzi sós szagát mélyen, az orrában a vérbő nyálkahártyák édenillat képét vetíti az elméjébe. Végignyalintja a sárkány homlokát, ahogy biccent, a tarkójára fognak a haját simító ujjak, ahogy szorít a kéz, úgy enyhül a tudat fogása, és térnek vissza a vérpatakok a megszokott medrükbe, sustorgó vörösvérsejtek keresik meg a fehéreket, aztán vonulnak el a temetőkbe lepakolni oxigén terhüket, és megpihenni e traumától mindörökre. A tünde nem tart megtorlástól. Magához fogja a saját és idegen erőtől elhagyott sárkányt, oldalasan a mellkasához húzza, feltámasztott combjának dönti a hátát, a karjai átfogják, az egyik hátulról a vállait, a másik a derekát a hasa előtt. - Így máris jobb, nem igaz? - mintha a megértés egyenes következménye lenne az, hogy nem fáj már olyan nagyon, és nem közelít a kaszás az ágy alól, kifejezetten undok belsővérzéses halált szabva ki az arra érdemesültnek. - Egyébként nem a te hibád, hogy magaddal hoztad az angyalt. Az angyal hibája - végigsimít a másik bordázatán, egy kicsit megdönti, hogy a tarkója az ő könyökhajlatába gördüljön, a szája végigsimít a férfi járomcsontján. - De ha még egyszer a szememre hányod, hogy bosszankodom rajta, akkor onnantól a te hibád lesz, és ennek megfelelően fogunk beszélgetni, mind róla, mind rólad. Puhán megcsókolja a száját, rászív az alsó ajkára, de hagyja lélegezni a másikat. - Nézz rám. Kicsit bevéreztek a szemeid - simít végig a homlokán.
Komolyabban is elmereng a kérdésen, bár a pedofília különösebben nem tartozik az érdekeltségi köreibe, a különböző személyiségek változatos eltorzulásai valaha igen erőteljesen részét képezték tanulmányainak. Minden olyan tényező érdekelte egykor, mely emberből szörnyet csinál, legyen az bár a lila üstökös hatása, avagy a nem megfelelő szocializálódás erősen elkorcsosult, szélsőséges negatív, manipulált tényezőkkel módosított pszichológiai mellékhatása. - Minden élőlény profilozható. Ha valaki a megfelelő lencsén át szemléli a világot, könnyen kibuknak az ilyen rejtett apróságok. - Megvonja a vállát. - Néha elég hozzá egy távcső is. Vagy a böngészési előzmények áttekintése... - Nem minden igényel pszichomókust, ugye. A technológia manapság csodákra képes és bármilyen szolgáltatás felbérelhető. Bárkiről lehet kompromittáló anyagot gyűjteni. Nincsenek kivételek, még a szentséges körökben sem. - Hm...? - A hímre pillant, állát enyhén oldalra biccenti, összevonja sötét szemöldökét a kérdésre. Nem emlékszik. És ha valamire nem emlékszik, agya automatikusan felépíti a megfelelő logikai, egyszersmind védelmi kapcsolásokat, melyek képesek alátámasztani önnön gondolkodásmódját és megóvni egyúttal egy újabb kíméletlen, sokkoló eshetőségtől... - Még amikor az orvosira jártam. A latin kötelező tárgy, a pszichológia pedig választható alapozó képzés volt. Valahogy adta magát. - Egészen lenyűgöző a sárkány koponyája. Egy igazi, elhivatott pszicho rengeteget tanulmányozhatná azt a technikát, ahogy az ECT után a férfi újból felépítette önmagát. A memóriája nem került teljes törlésre, agya szelektíven válogat a különböző rétegekből és a tanulmányait a világ minden elveszejtőn ragyogó kincséért sem hajlandó elfelejteni. - De a mi társaink bűneit nem is emeli piedesztálra milliók vakhite. - Nem maga a felöltött elv köntöse a lényeg, hanem a mértékegység, amiben egyik és másik anyagot mérik. A téma érdekes eléggé ahhoz, hogy izgassa gondolkodó lényét, de ahhoz már nem, hogy ébren tartsa félájultság idején. Számára nem számít Menny és Pokol. Uralkodhatna az előbbiben önnön isteni szikrájától eltelve, mégis inkább szolgál az utóbbiban, s ez legalább annyira kielégíti. Nomen est Omen. - Bevallottan vagyok az. - Nincs szüksége hazug behízelgésre, ferdítésre és alakoskodásra. A sárkány mindig őszinte vele, mert semmi szüksége rá, hogy hazudjon neki és mégis... Miért nem jut eszébe megosztani vele azt a villanásnyi, kéretlen emlékképet?
Aligha meglepő. A hangulat ott vibrált az ótünde elkalandozó kezén, mielőtt sárkányát ideiglenesen a föld mélyébe száműzte volna és ha gondolatokat fertőző angyalszárnyakon is érkezett vissza, elkábulva a fáradtság lehúzó erejétől, a teste még emlékszik mire ingerelték és mit kellett felfüggesztenie a nagyobb "jó" érdekében. Ez az a pont, amikor nincs semmi és senki, ami gátolhatná a tündén kívül saját kívánságainak kinyilvánításában. Annyi mindennel tehetne a kedvére! Ritka, tökéletes alkalom, amit vétek nem kihasználni és mégis... a jelen pillanatot hiába élik meg ketten, a felszított gondolatok mind köréjük sereglenek és még annyi jóérzés sincs bennük, hogy passzív megfigyelőként vegyenek részt az eseményen. Óh, nem. Érzékeli, hogy a másik kizökken a lustán felhevülő ritmusból és bármennyire is lázad ellene saját szervezete, elnyugszik a kedvéért. A csók lassul, a mozdulatok finomodnak, ő pedig felemelkedik róla. Talán sejtenie kellene az érintés mikéntjéből kifolyólag. Talán illene felismernie a közelgő, majd általa generált viharfellegeket, de ő nem gondol most az angyallal. Még nem vette fel újra a korábbi zavaró eseménysor fojtó láncolatát és nincs ok, amiért érdemes lenne a tollasra gondolnia a karjai között tekergő ótünde helyett. A tény, hogy amaz viszont RÁ gondol, amikor Ő csókolja és MIATTA mutat bármiféle gyengédséget... nos, kevesebbért is öltek már. Pillantása beleég a másik tekintetébe, ahogy sziszeg, s az sem hűti le, hogy a férfi íriszei tükröt tartanak neki. Talán mindegy a büntetés mértéke, teljességgel mindegy, mennyire karmol bele a pillanatba, mert a puszta tény épp elég haragot vált ki belőle, hogy bármennyi fájdalmat hajlandó legyen annak szentségtelen nevében elviselni cserébe. - Szóval az én hibám? - Szemei összeszűkülnek, nyelvén sisteregnek a szavak. Nagyon-nagyon sok mindent hajlandó elviselni az ótündétől, amíg az következetes. Vád alá helyezni egy tettért, mely néhány órával ezelőtt még megbocsátásra, támogatásra talált, nagyon erősen szembemegy ennek az elvnek. Az emberek különbözőféleképpen reagálnak egy pofonra. Van, akiket felháborít, vannak akik sértetten, arcukat védve kuporognak hátra, vannak akiket megbánt, akiknek csalódást okoz, végső kiábrándulást. És vannak, akik felébrednek tőle. A sárkány arcáról a csattanással egyidőben olvadnak le az érzelmek, az íriszek embertelenül fényessé válnak, míg bőrén vöröslő nyomként marad meg a másik tenyere. Felrepedt, vérző szája megrándul az ingertől, ahogy a testébe beleüvölt az adrenalin, ami minden idegszálát két lehetséges pályára állítja be: fuss, vagy ölj. Egyiket sem teszi és az önfenntartó ösztön tehetetlenül őrjöng benne. Nagyon jól tudja, mi következik és tisztában van azzal is, hogy ezúttal kifejezetten kérte. Nekiállhatna könyörögni, de felesleges. Az ótünde nem szereti a félbehagyott munkát. Mintha hatodik érzék fogná fel a szándékot, a test előbb rándul össze a másikra átrezonáló mikromozgással, minthogy a falon nyekkenne. A tüdejéből egyetlen nyögéssel préselődik ki az összes levegő, a koponyájába, könyökeibe belehasít a fallal való erőszakos találkozás zsibbasztó fájdalma. Még fel sem ocsúdik belőle, már a padlón koppan, a pupillája kitágul, ahogy élesen a közeledő lábakra bámul. Az oldalán fekve éri a kínzó mozdulat. Hasfalára természetellenes, sötét árnyék zuhan, ahogy behorpad, ő pedig kétrét görnyed a fájdalomtól. Karjai zárt pozícióban ölelik át a gyomrát, mintha így visszatarthatná, hogy belsőszervei egyesével kimásszanak belőle, bőre alatt erőteljesen kirajzolódik a felfoghatatlannal kínlódó, küzdeni vágyó, de célt nem igazán találó izomzat. Nem üvölt. Nem mert képtelen rá, hanem mert összepréselt tüdejébe nem jut elég levegő hozzá, hogy bármiféle jelentősebb hangképzésre képes legyen. Teste bele-belerándul az embertelen fájdalomba, valami eszméletlenül undorító, gyomorforgató, kegyetlen érzés, ahogy belei kígyóként tekergőznek odabent valamiféle brutális gravitációs kényszernek engedelmeskedve... káosz van benne. Nem az éltető, savba mártott, inkább a tökéletesen természetellenes fajta. Fókuszál rá, bár nem igazán érzi az arcához érő kezet. Van az a fájdalom, ami felülír minden mást és az ilyen apróságok tökéletesen jelentőségüket vesztik. Figyel a szavaira. Felfogja őket. Semmi mást nem tud csinálni ezen kívül, s íriszei mögött valahogy feloldódik a sárkány dühe, ahogy elural mindent a kínlódás. Lekushad a lélek sivár, remegő földjére a pikkelyes fenevad, feladón fordítja félre hosszúkás fejét, befúrva azt inkább saját kincsei alá. Ne kelljen látnia. Ne is lássa. A férfi szemei hirtelen több árnyalatot fakulnak, pupillája résnyire szűkül és megnyúlik, ahogy kiszenved magából egy biccentést. Igen. Megértette. Felfogta. Tudja, érti, ő... - Megértettem. - A szó hirtelen szakad ki belőle, nagyon mély, inkább sárkányi, semmint emberi hördülés. Mikor elég? Mennyi kell még? Még mennyi... Nem áll ellen a hajába simító mozdulatnak, bár most nem tudja értékelni, hogy az nem kegyetlen, amikor a testében minden csepp vére azon dolgozik, hogy módszeres kegyetlenséggel kínozza halálra. Van parancs, amit nem tud teljesíteni. Szemei egyre inkább fennakadnak, ahogy képtelen légvételnyi szünetet tartani. Ha a tünde ájulásig akarja kínozni, jó úton halad.
Vannak mumusok, amik nem szeretik, ha kirángatják őket jól megszokott ágyalatti, ágyfeletti, ágyközi pozíciójukból és fagyos tömegsírba temetik őket. Ilyenkor esetleg visszajönnek, és megtanítják a szertelen kirángatóknak, hogy ezt nem és nem és nem és nem szabad. Szigorúan és egyáltalán nem. Megtanította a bálványimádásra a sárkányt a maga kedvére, és Mordekai életének védelméért, hiszen máskülönben legalábbis meg kellett volna ölnie egy ilyen tettért, mint a többieket, akiknek a csontjait sem őrizte meg az írott és íratlan történelem. Ez a kút a gyönyörűség kútja. A teremtés és pusztítás kútja. - Senki sem tűnik annak, amíg nem találod a farkán egy kölyök seggével - finoman elmosolyodik a célzásra, enyhén kivillannak fehér fogai, de nem tesz megjegyzést a célzásra. Most az egyszer nem. A sárkány túl fáradt és szenvedélyes ahhoz, hogy pajzán játékot indítson a hatalmi szopásból, és ő maga sincs elég jól. - Meglep ez az ékesszóló állásfoglalásod Mordekai, mikor olvastad el a Bibliát? - a hangja olyan lágy, hogy alig érezhető benne a kötélrántás, amivel pellengérre állítja ki a sárkányi lelket és tűvel szurkálja végig a testét az inkvizíció nyomán keresve rajta a boszorkánybélyeget. Mi eredményezhet ilyen állhatatos véleményt a lélekben, ha nem az elfeledett múltban támadt személyiség, a vonások, amiket nem irthatott ki az áram és a nevelés, mert mélyebben gyökereznek ezek a dolgok, mint ahova a tündérnek hatalma volt lenyúlni, és a tudás úgy szakad fel, mint megfúrt földrétegekből az olaj feketén. - Isten mindenkiben ott van, meg mindenben, ez az alapvető tanítás. A ministránsfiúban is. Minden rendszer képmutató, legyen az vallási, igazságszolgáltatási vagy államigazgatási. A mi társaink is képmutatóan esküdnek mindenre, hogy rendesen elvégzik a munkát és nem basznak át a számokkal - megemeli a vállát, neki aztán édesmindegy, hogy milyen arca van annak, aki hazudik neki, az átverés akkor is csak átverés marad, undok és nyálkás, felkavaróan visszataszító tapintású semmi, légnemű és mégis folyékony, torokban megtapadóan fojtogató gyengeség. - Tényleg nincs - ért egyet. Itt van neki az őrtündér, másra nincs szüksége. A legnagyobb eltévelyedést a sárkány már megejtette, a testvér elbukott bátyként és védelmezőként, hogy mindezt nem akadályozta meg közöttük, bár a sárkány konokságát tekintve vajon volt-e más választása, mint a szárnyaival takarni a szemét, és beletörődni közös kudarcukba? - Ez nagyon bálványimádón hangzik - és ez némi önelégültségre ad okot, tetszőn összehunyorítja a szemét. A vér ura. A vér hatalmassága. Igen, ez elég jól hangzik. - Fáradt vagy. Lesz még időnk erről beszélni, józanabb elmével is.
Egyesek józanra alusszák magukat, de a sárkánynak és a tündének sikerült kifejezetten kívánósra a sárkányszárnyak védelmező elmélet árnyékában. Nagyon is helyénvaló így indítani egy ébrenléti periódust ebben a világban, ahol a tünde számára a napok felosztásai már rég elveszítették a jelentőségüket, valamikor akkor, amikor az éjtünde a barlangok mélyét kutattatta vele, ahol először szembefordult a pokolmélyi sárkánnyal, és delejzöld nyelvének méregtekergőzése örökre az emlékezetébe itta magát. Nem szeretne takarítani maguk után a médiában. Igencsak ellentétes a kényelemről való felfogásával, amibe a macerás, bálványimádó sárkány tartása minden nehézségéve szemben teljesen simán belefér. Ő volna az utolsó, aki leszedné magáról a sárkányt, vagy hagyná, hogy más leszedje róla, és mégis, van valami a lényében, ami elzavarja és óvatosságra inti az ősgyíkot, fájdalmas sóhajjal is csak saját magát hibáztathatja ezért. Mindaz, ami a sárkány nem a világi rend számára, az határozottan igen az ő számára, amit elvethetne az angyali lélek, azt a tündér magához karolja, és mégis, ott a gondolat, hogy a sárkány réges-régóta ilyen, és az angyalnak is tudnia kell, hogy mit csalogat magához... a vér hibája az egész. Áramlik benne az információ, szívből tüdőbe, agyba és a tagokba, minden érzékelő és gondolkodó szerv az angyal kérdésen pörög. - Most örülsz? Teljesen kizökkentettél! - Nem az örömért tettem, hanem mert kell erre gondolnod, különben kicsúszik a kezedből az irányítás. Mélyen mordul a tünde, mint valami üregjáró állat, aminek hangjára kövek feszülnek bele földágyukba. Drágakövet préselhetnének földes hasonlatokkal élve édes testmelegükben, sós ölükben, csípőjükön és combjaikon, és borostyánkönny fakadna a csókkal összeharapott bőrből, cseppnyi vér, friss, buja és illatos, egyszerűen csak... mintha elmaradna a vihar, ami megtöltötte elektromossággal a magas eget, a tiszta levegőt, a felhőtornyok képlékeny városát és kielégületlenül hagyta a szomjúhozó tájat. Gyalázat a be nem teljesülő csók az ölén, az emelkedő, féltő engedékenység és gyönge gyengédség, amit a fejgyengeségével éppen ő kért magának a sorstól, bár ne teljesült volna a kimondatlan, kívánattalan kívánság, de a dzsinnek nem így működnek. Talán lakik itt egy láthatatlanul, alkalmasint kipurgálja a szobát. A kezének már az ura, az nem büntethet, a kereszt jelét magára veszi a sárkányról, érzi a bőrére nyomódni a kemény hegeket, ez másféle keménységet is az eszébe juttat, és mégis lágy maradt, és ingatag, valahogy furcsán, körvonalak nélküli veszélyességgel. Nem büntet, bár oka rá mindig volna, a csók vonzza, az elvesztegetett lehetőségek még ki sem hűlt melegágyának újra feltérképezése, miközben ő már tudja, hogy ott ül mellettük az angyal, szőkén és tollasan, mint a megtestesült mindenség, amire egy misztikus lény allergiás lehet. Illetéktelen, kellemetlen, álszent, tapadós, fellengzős, rejtélyes, jó képességekkel rendelkezik, szőke, kék szemű és tollas. Ez utóbbi a legsúlyosabb. Soha nem szólt még vészharang hiába, szabad kezére felkönyököl, ahogy a férfi befeszül felette, aztán támaszkodik is, hogy felüljön, a kegyetlen fényt barátsággal üdvözli, majd tükrözni kezdi azt, mintha a bestiatekintet gyúlékony anyagot talált volna a tünde szemében és azt fellobbantotta elkárhozott lángolásra. - Veled jött az ágyba ez a ragadvány, neked nincs miért idegeskednek rajta - a torkába a türelem dugóját erőszakolja, és amit mond, az közel sem fedi le azt, amit gondol arról, hogy a sárkánynak már azelőtt meg kellett volna ölnie az angyalt, hogy az egyáltalán a jelenben találkozhatott volna vele, mert hát mégiscsak képtelen és oktalan vád volna. A keze már nem olyan nyugodt, mint a hangja. Lerántja a férfi mellkasáról, a kereszt nyoma a sárkány arcán csattan, rövid távon nagyot gyorsulva úgy vágja szájon ölbéli kedvencét, hogy csak úgy csattan a nyitott tenyér, még ha a harapás édes is volt, mint egy későn élő szem málna a bokor alján. Valami csúf, vöröses árnyalat költözik sápadt arcára a járomcsontok magasába, míg az állkapcsa elfehéredik, ahogy összeszorítja a fogait. - Elhozod nekem - a következő ütésre mozdul a keze, de a bőr nem csattan a bőrön, a lendület kiveti a sárkányt az ágyból. A vér az ereiben ellökődik, a szemközti falnak taszítja, majd a padlónak, olyan egyenes mozdulattal, mintha egy mocskos rongyot rázna ki a tünde. Szinte derékhajlás nélküli merev mozdulattal kel ki az ágyból, mezítelen talpai nem hagynak nyomot a padlón, ahogy a sárkányhoz sétál. Lágy, gyúró mozdulatot tesz az ujjaival, a hasfal véredényei befelé megfeszülnek, a belek elmozognak és a tüdő hörgői összepréselődnek. Leszorítja a földre a sárkányt, a vérét nyomva le oda, de melléereszkedik, az álla alá csúsztatva a kezét új siklanak az ujjai a férfi arca körül, hogy élre fordított körmei belemélyednek a csont körüli vékonyabb kötőszövetbe. - És utána talán elfelejtem, hogy úgy hallottam, mintha utasítottál volna - sziszegős és fájdalmas ez a szó, egy kígyóbűvölő hidegével és rezzenetlenségével bámul Mordekai szemébe. Mennyire gyönyörű szemek. Nem is szemek embernyelven, inkább a végtelenség tükrei, de mégis, a lélek ugyanúgy benne van, és ez a lélek idomtalanul hatalmas. Túlmutat talán még őrajta is, sőt, bizonyosan, beteg és roppant elméje nem veheti fel a versenyt egy sárkányéval, de ez a teremtmény itt előtte nem csak egy sárkány. Félelmes szemei ellen van pajzsa, az ereje ellen oltalma, a világi szemrehányás ellen pedig erkölcstelensége, hiába dobolja a saját vére is azt a fülébe, hogy mennyire nem helyes ezt tenni ezzel a csodalénnyel. - És hogy magad határoztál arról, ki éljen és ki haljon meg az én fennhatóságom alatt. El fogom dönteni, hogy mikor pusztul el, ha másként nem megy, és ha nagyon nem megy, a te halálodról is értekezünk. Értesz engem, Mordekai? - nem csak lehajol, de fél térden le is ereszkedik a padlóra szorítotthoz, a másik kezét a fejére simítja, a hajába fűzi az ujjait, megtámasztja és megemeli a koponyáját, hiszen a másik most alig ura a saját testének. - Látod mit tett veled? Észnél légy.
Talán mégis az. A föld megnyitotta éhes száját kettejük elkerülhetetlen találkozásánál, a sárkány pedig közvetve bár, de mélyre ásta benne a tündét. Valahol azonban, alig szemhunyásnyi idővel ezelőtt a kocka megfordult, a hamvaiból feltámadó hegyesfülű szörnyeteg újfajta horrorként mászott ki a biztosnak hitt, fagyos pokoli bugyorból, s odavetette a sárkányt maga helyett. Amaz pedig hiába tud repülni, önnön drágaköveinek súlyától nyomasztva fekszik a mélyben és képtelen látni bármi mást, mint az odafentről betekintő, egyetlen hűvös tekintetű, vérvágyó, megkívánt alakot, aki a megváltás fényében tetszeleg bár, nem több egy bálványozott őrnél, engesztelhetetlen fogvatartónál. Egyetlen kút egyik és másik végén állnak, valami furcsa játékban megdelejezve egymást, s a szürke kövek már mohásak, a sárkánymotívumokat vérre szomjas, húsevő, tüskés, indás virágok tekerték körbe, az elme kulcsai pedig szanaszét hevernek karnyújtásnyi távolságra. A tünde minden szót kútba hajít, ám semmi másnak nincs több értelme. - Nem tűnt egy kifejezetten pedofil alkatnak, bár a legtöbb hatalom szereti, ha térdelnek neki. - Elgondolkodó pillantása még a mennyezeten, akár ha keresztülláthatna rajta egészen a keresztények túl nagyra becsült istenéig. - A kereszténység olyannyira ellentmondásos, hogy csoda ha tudják követni még saját magukat. Egy keresztet imádnak, de büntetik a bálványozást. A hitük állítólag felemel, de térdre kényszeríti minden hívét. Isten az egyetemes jó, aki nevelő célzattal pusztít, ám a Bibliát ismerve van olyan rossz, mint a Görögök teljes panteonja összegezve. Sokasodásra szólít fel, papjai pedig cölibátust fogadnak. Ájtatos képpel zabálják Krisztus "testét" és "vérét", majd gyerekeket küldenek háborúba, avagy manapság egymás ölébe. Mit gondol őszentsége, amikor a térdére ülteti a szőke, babarcú ministránsfiúját? Hogy közelebb kerül az istenéhez? Nos. - Megmagyarázhatatlan indulat mélyül szavaiba, ahogy egy ponton fokozatosan elveszti semlegességét a téma felett. Soha nem szerette a vallást. Képmutató, naiv, hataloméhes, büntetendő dolognak tartja és tette akkor is, amikor maga is papot játszott az álca kedvéért. Tökéletes volt a szerepben, hiszen maga is egy sötétlelkű rohadék. Számos hívét kefélte isteni magaslatokba és minden alkalom, amikor előtte térdeltek, újabb bizonyítéka volt annak, hogy a vallás éppolyan mocsok, mint bármi más a halandók világában. Mennyire nagyon... szánalmas. - Nincs szükségem őrangyalra. - Fintorodik el a jó testvériességen, s egészen biztos abban, hogy ezt mindenféle kínzások előtt is pontosan ugyanígy gondolta. Jelen függése mellett is alapvetően független személyiség, aminek erősen negatív befolyásoló tényezője lenne egy nyomában repkedő, felszentelt tollas... még akkor is, ha dugnivaló. - A vérnek a kezedben van hatalma. Amíg nem nyúlsz hozzá, az egyetlen funkciója, hogy engem szolgáljon, nem pedig holmi elfeledett rokonságokat. - A sárkány igényeit kiszolgálni épp elég nagy feladat, nemigen van ideje arra kevéssé nemesi vérének, hogy mással is foglalkozzon. Szerinte. Milyen kár, hogy a dolgok ritkán ennyire egyszerűek. Mégis a tény csak tény marad, a vérséget önmagában jelentéktelennek tekinti, Saleos pedig egyedül elfeledett emlékeken át kapcsolódhatna hozzá igazán. Mély levegőt vesz és ahogy megtölti a tüdejét a véres lég, valahogy beletörődővé válik a sárkány aurája. - Bocsáss meg. Nyilvánvalóan jobban értesz a témához, mint én. - Semmi. Semmi más nem adhat neki nagyobb jelentőséget, mint ha a tünde kéri, hogy ügyeljen rá. Márpedig ha ezt akarja, pontosan így lesz. -Igyekszem nem alábecsülni.
Ha a pillanat törtrésze is arra engedne következtetni, hogy a hímjét valamilyen veszély fenyegeti, valóban azonnal váltana. Évszázados rutin kifinomult mechanikájával képes tenni ezt hovatovább, saját testével rejtené el bárminemű támadás elől és a legkevésbé sem érdekelné, ha cserébe az egész házat romokba kellene borítania, netán róla szólnának a kilenc órás hírek. Mordekai nem a rendszerhez hű immár, nem a titoktartáshoz, az emberiséghez, vagy bárminemű megveszekedett ideához, kizárólag a tündéhez. Bármilyen büntetést hajlandó lenne elszenvedni érte és megtenné aztán legközelebb is. Nem lovagias ösztönből, színtiszta, hamisíthatatlan, a lényébe ivódott, elektrosokkolt, ezerszeresen beírt és eltorzult birtokvédelemből. A tünde az övé. A hitetleneknek pedig letépi a hazug kis fejét a helyéről. Jelenleg azonban sokkal finomabb gondolatok járnak a sárkányi fejben, bár ez csupán a birtoklási vágy másféle megnyilvánulása. Ez a fajta önmagában elfogadott, bár a haladó halandó szellemiség nem terjed ki odáig, hogy teljes részében képes legyen akceptálni egyáltalán, ez a legkevésbé sem zavarja. Sokévszázados lény. A lelkek komplexitása vonzza, nem feltétlenül a test, amibe kerül, bár messzemenőkig képes kiélvezni ez utóbbi adottságait. Az igazi varázslat abban rejlik, amikor a zsarnoknak kisujját sem kell mozdítania érte, hogy alávetettje belezavarja magát egy éppen önnön kívánságai miatt ellenállhatatlan szituációba. Megpróbálhatják leszedni róla. Nem fogja értékelni. Belefeledkezik a másik testébe. Az érintés, a simítás gyengéd a sérült bőrfelületeken, de a csókja birtokló és adakozó egyszerre. Minden szentségtelen tökéletességével képes ötvözni a kettőt és a sárkány pillanatok alatt színtiszta, hamisíthatatlan bálványimádóvá válik. Megtestesít mindent, mindent az égvilágon, amit az angyalnak soha nem szabadna az igazságszolgáltatás lesújtó, véréhes pallosa nélkül űzni. Nem testvérnek való. Nem Isten elveszett báránya. Az apja egy általa legyilkolt démon, az anyja a káosz sárkánya, a család fogalmát és érzését még csak hírből sem ismeri. Gonosz. Testben, lélekben, minden éji tüskéjében, az emberi szemekben, az agyának kegyetlen kis neuronkapcsolásain, minden, amit az angyalnak zsigerből gyűlölnie és elvetnie illene. Milyen ironikus. Ahogy a másik a csípőjét emeli, a torka simul domborodó tagjához, érezni, ahogy megfeszül amikor az alhasára csókol, nyelve végigcsiklandoz az érzékenyre sebzett bőrfelületen. Szégyentelenül tér le a helyes útról, mikor a feje lejjebb moccan, nem adja meg a királynak, ami a királyé. Még nem. Beleharap a férfi combjának belső felébe arra a nevetésre, aztán el is nyalja rajta saját alig-nyomát. Nem lesz újabb sárkány, aki felsérti a másik bőrét, bár éppen ő az, aki az előzőeket elüldözte róla. Másképp írja felül a szükségtelen nyomokat és másféle élvezetért nyalja. Nyalná legalábbis, ha teste nem kushadna el a megváltozó hangulattól, mely egészen másfajta feszültséget karcol a sárkány gerincvonalára. Elég jelentőset ahhoz, hogy felemelkedjen tőle és fölé térdeljen, bár egyáltalán nem távolodik messzire. Kutató pillantása a sötétbe boruló vonásokat fürkészi, a mozdulatok kelletlenségét. Megrezdül, amikor a másik keze a mellkasához ér. Talán jelen hangulatban megkésett büntetésre számít a testemlékezet, bár cseppet sem hálátlan annak elmaradásáért. Engedelmesen mozdul a kéz irányítása alatt és a szája is éppúgy behódol a mágiátlan hívásnak. A gyengédség jóleső, de idegen. Túlságosan is jellemzőtlen ahhoz, hogy ne vészharangként kongjon a sárkány fejében. Tisztán érzékelhető, hogy a hím izomzata befeszül, ahogy az angyal szóba kerül. Pillantásában kegyetlen fény villan, a sárkány felajzott elégedetlenséggel néz át az emberi lélektükrökön. - Fogalmad sincs mennyire irritál, hogy itt sincs a tollas fattyú, mégis sikerült bemásznia az ágyunkba. - A hazudott lény lejjebb ereszkedik, hozzásimul a másik testéhez, tenyere az ótünde arcára rándul, de mintha kiveszett volna belőle a korábbi gyengédség. - Ha ez kell, elhozom neked. Éld ki magad rajta, aztán felejtsd el. - Megrándul a szája a férfié felett, beleharap az alsóajakba, de a szemét nem hunyja le. Embertelen fényű, mégis csillagtalan sötéttel izzik. - Ha nem megy, megölöm, Yyl. A sárkány féltékeny. Nincs félelmetesebb, aljasabb, kegyetlenebb, megalkuvást hírből kevésbé ismerő egyén a saját kincsét védő sárkánynál.
Mégsem mondható, hogy üres kút a sárkány elméje, amibe hiába dobálja a szavakat, gondolatokat, adatokat, számokat és képeket, korok maradványait, és mégegyéb, gyöngédebb és durvább, dicsérő és méltató szavakat. Ott vannak azok a roskadozó halmon, amit a sárkány drágakövekből és fémtallérokból hordott maga alá. A metaforikus aranyhegy a tudás és befogadás képessége, a bölcsesség, amivel a sárkány képessé teszi magát arra, hogy akkor is teljes értékű elfogadója legyen a szavaknak és parancsolatoknak, amikor ő maga már nem megfelelő állapotú arra, hogy korrektül minden hatásra ellenhatást adjon a kozmikus egyensúlytan jegyében. Nem baj. A tünde ezért nem haragszik. - Égbekiáltó, de jókor volt jó helyen. Amennyire én tudom a legnagyobb egyházfők tudják róla, hogy mi, és tudják, hogy nem az Úr küldte, ám mert a középkorban még így hitték, megőrizték a hagyományt, és modernebbül is használják. Igen készséges lehet, bár ha elő tudnék kaparni róla valami pedofil tartalmat, talán a kasztja megneheztelne rá - és kisebb gondja is nagyobb lenne annál, hogysem az öccsét kajtassa, az pedig tudvalevő, hogy az egyházban senki nem maradhat tiszta. Még a szárnyasok sem, még a puttók sem a szentképeken, gondolatban papok nemzedékei élvezték, s hívő ezrei nyálazták... - Az biztos, hogy nem vigyázott rád jó testvér szokás szerint - mondja ő, mintha bármit is tudna erről a témakörről, a sárkányon a pillantása, jó hely az neki. - Szigorú vagy, de ne becsüld alá a vérség erejét. Nem kételkedem abban, hogy nem köt téged semmi hozzá - mosolyodik el. Ő maga gondoskodott erről, bár nagy segítségére volt az is, hogy eleve nem volt ahhoz elég szoros a kapcsolat, hogy biztosítókötél legyen a sárkány számára, és egy csepp lelkiismeretfurdalása nem lesz akkor, ha ennek az angyal issza meg a levét. Az ágy csak egyetlen vérárnnyal várja vissza a sárkányt, a horror így közel, ám nem elég közel, nem kiterjedt és nem kezelhetetlen, és legfőképpen nem gyakorol a szükségesnél több nyomást a sárkány összetett és kissé összezavart, mindenek felett fáradt agyára.
Kedveli azt a szörny érzést, amivel a testén tudja a sárkányt, emberi formában, viselhető nehézség, súly, mely olyan idomtalanra gyarapodhat a veszély legkisebb jelére, hogy az ágy belenyekken, a jókora, stabil ágy, amit nem kezdhet ki holmi hatalmasság, óriásgyík mivolt és alvó szárnysúly. Az eleven embersúly azonban nem csak nehézség. A mosoly a csókban ív, ami visszaköszön a kezeken, az ujjakon és a rámozdulás irányán, ringó és ringató, mégsem csitító, harmonikus és egyensúlyban levő, mint a bolygó monoton forgása tehetetlen testük alatt. Semmi nem tépheti le róla ezt az ívvel sikamló mellkast, fejet és vállakat, Mordekai saját tehetetlensége olyan öl felé áramló vérvarázslat áldásos gravitációja, amihez a tünde nem tett semmi mást hozzá, mint a bőrének sebeit, a kezének, ujjainak iránymutatását, sóhaját, és megfeszülő hasának forróságát, csípőjének tenyérgördítő lágyságát és az ölének szégyentelen keménységét. Mintha nem is tudná, hogy mi az a fájdalom, fordítja a medencéjét, éppen csak rézsút fel, domborodó, de ágaskodni még lusta férfiasságát emeli a borostás állhoz, a meleg hússal érinti követelőn, miközben a combját az ölelő karon nyer biztos támaszt. Érdesség és fájdalom? Húzódás az izomban, a bőr alatt, a csonthoz közel messze talán egy kevés karcoláson, ami még ott maradt emlékeztetőnek a rosszul felkészültségéről? Nem jelent sokat a számára, ha ugyan jelent egyáltalán bármit is, amire most a tünde gondol, az gyógyászati jellegű szex. Lehetőleg azonnal. - Ismerem én a csoda természetét - kaccantja rekedten, de azután már egészen mástól torzul el a hangja. Nem a kín ez, bár ahhoz hasonló, a fejében testetlen, hideg űr az, ami fáj, az emlékezetében első hangok, amik korántsem voltak eléggé az utolsók, mennyi-mennyi összekeveredett sáros, véres posvány. - Csak nyugtalanítod azzal, hogy ilyen látványosan szenvedsz. A tünde az orrtövére szorítja az egyik kezét, hüvelyk és mutatóujját, a többi letakarja az egyik hunyt szemét, fakó pillái összefeszülnek, a homloka összeráncolódik, mintha komolyan koncentrálna valamire, ám mert nem fakadnak sebek a sárkányon és nem kínozza egyéb módon legalább az bizonyos, hogy nem megtorolja kedvességbe csomagolt hitt durvaságát. - Mit akarsz? - A testvéres gondolat jutott eszembe. Mindig is akartál egy testvért, azt mondtad az emberi világban volt egy bátyád. - Miért beszéltem volna ilyenekről? - Sokat kérdeztelek. Nem ez a lényeg. Hanem a vérségi tévedés. A testvért nem csak a vér teszi, hanem a fogadalom is, nem feltétlenül egymástól függetlenül. Lehet, hogy amikor már elaludt a vér lángolása a századokból, fogadalommal tették egymást testvérré megint. - A kereszt jele? - Talán. Szabad keze a sárkány mellkasára csúszik, ahogy emelkedik, középső ujja a hosszú nyomra simul, míg a tenyéréle alul a keresztfára. Felnéz a saját mancsa alól, a tenyerén hordja a férfi bordakosarát magához, egészen, amíg a szája a szájához nem ér. A sárkánytól nem, de tőle meglepő a lágyság, amivel csókolja a száját, türelmetlenség sűrűsödik a sötétben a pupilláján. - Nem. Valami eszembe jutott az angyalról, ami miatt azt akarom, hogy a pincében legyen a padlóhoz szögelt lábbal, és egyesével tépkedném ki a tollait.
- Az Úr angyala... - Az ótünde szavai nem hullanak semmibe, bár a sárkány csak issza azokat, szinte semmit nem ad vissza. Kitámaszt karjaival a háta mögött amíg hallgatja, felsőteste ívbe hajlik, ahogy nyújtóztatja magát. Fejét előbb jobbra, majd balra biccenti, megnyújtja a nyak és a váll több órás hidegtől erőteljesen beállt, görcsös izmait, mielőtt fejét egy halk sóhajjal hátraejtené. Pillantása kissé kifejezéstelen, már-már zold képet mutat a palafonra vonulva, csupán a szája sarkában ránduló alig-mosoly párosít hozzá eszmei értéket. - Mekkora klisé. - A sztereotípiák okkal léteznek, de amikor az ember, avagy jelen esetben sárkány ilyen nyilvánvaló megnyilvánulásával találkozik mindennek, szinte szórakoztató. Méghogy testvér... még ha legalább fekete szárnyakat bontott volna, megértené. Megértené, ha a családi vér betintázza a tollakat, így azonban a két emelet magasban megtorpanó, s visszatekintő angyal gyötrelmesen szép szentkép csupán, míg az éjsárkány a földön pokoli kárhozt-freskó marad. A tündére pillant a megerősítésre. - Ha fivér is, nem jelent semmit. -Megvonja a vállát, a heg komoran megvonaglik, gazdája pedig felkel az ágyról. Talán illene éreznie valamit, de a mellkasában verő lusta, pogány dobszólam szinte érdektelennek hat a sebzett kereszt súlya alatt. - A vérkötelék varázsa a percéletűek luxusa. Túl sokáig élünk ahhoz, hogy az ilyesfajta szentimentális fogalmak valóban számítsanak. - Minél hosszabb egy lény élete, annál több ideje van megtalálni önmagát és azokat a társakat, akikkel jogosan és szívesen veszi körbe magát. Nem rendelkeznek az emberek sietős vesszőparipáival, ők megválaszthatják a maguk családját. Ők ketten pedig... ennél aligha lehetnének különbözőbbek. Nem pazarol több időt és energiát tovább a témára, útba ejti inkább a fürdőt, aztán az ágyat ismét, hogy ezúttal valóban pótolhassa súlyos elmaradásait. 43 óra pokoli, akaratos, ellentmondást nem tűrő makacs szörnyeteggé tud válni, gyakorlatilag egyetlen mozdulattal nyom tarkónál fogva az ágyra, ájulásig fojtva a párna segítségével... horrori? Talán. Korai még a hallucinálás. Legalább 24 órát bírnia kell, mielőtt az agya elkezd a félelemért felelős szektorra nyomást gyakorolni. Működik így is, a félelem azonban ő maga, bár jelen pillanatban csitított vadállat. Senki ne másszon az ótünde ágyába. Egyrészt ez az ő helye, másrészt messze nem elég nagy ez az ágy ahhoz, hogy bárkinek is jusson még benne akár egy talpalatnyi kényelmes felület. Szeret sárkányként tekeregni benne, még a végén egy gyenge pillanatában felnyársal véletlen valami illetéktelenül behatoló egyént. Akkor aztán takaríthatja utána is a vért, Yyl pedig megbünteti, amiért eláztatja a szobát. Van ilyen. Jó a sárkány a háznál, csak viszonylag körülményes tartani.
Talán a mozdulatok rá jellemző apró rezdülései teszik, netán a lélek ráfonódása a megkívánt testre, ki tudja. Megidézi faji forma híján is a sötétbe kívánkozó éji vadat, másként és egészen más jelentőséggel, de megkérdőjelezhetetlenül. Belemosolyodik a csókba, ahogy emberivé borzongja magát a másik, bár számára különösebb jelentősége jelenleg nincsen. A test ugyanaz marad, az árnyalatok és színek pedig jelentőségüket vesztik a sötétben, hiába szoktak már hozzá az embertelen szemek. A tenyere bejárja a lapockákat, a gerinc lefelé nyújtózó árkát, a derék hajlatát, aztán már csak az ujjai cirógatnak, ahogy elkalandozik a csípőcsont ingerlő vonalvezetésén és egymás után fedezi fel a hegeket. A szája szinkronban vándorol egyre mélyebbre, jól kinevelt, figyelmes dögként csalja ki a másik testének érzékenyebb reakcióit és nehéz eldönteni, azt teszteli okoz-e még fájdalmat az ilyesfajta megterhelés, vagy a sajt kedvére játszik... őt ismerve, valószínűleg mindkettő igaz. Végigborzong tarkóján a hím érintése és hagyja magát vezetni általa. Mosolyra rándul a szája az ingerlésre és nem marad adósa a csalogatásnak, nyelve játszón nyal végig a csípőcsont árkán, keze becsúszik a férfi combjai közé, laza bilincsként öleli át az egyiket, ujjai végigfutnak a comb feső, külső ívén, halkan nevet a másik öle felett. - A gondos ápolás csodákra képes. - A leápolás főleg. A szex rengeteg mentális problémát tud orvosolni, az izmoknak pedig kijár a tornáztatás ennyi kényszerű lustulás után. Igen. Nevezhetik akár terápiás foglalkozásnak is. Nyelve lustán, hosszan nyal el a férfin, a bosszús nyögésre és nem kívánt eresztésre viszont már kénytelen felpillantani. - Túl korai? - Tévesen azzal kapcsolja össze a reakciót, hogy talán szükségtelen mértékű fájdalmat okoz a másiknak. Gyógyultnak tűntek a sebek, de a belső sérülések mellett nem elképzelhetetlen. Lazul a fogás, a simító mozdulat lényegesen gyengédebbé válik, puhán csókol az alhasi sérülés behegedt nyomán, ahogy feljebb emelkedik. Talán ezt várnánk tőle, de a sárkány nem szükségtelenül erőszakos. Pokoli türelmes tud lenni, ha azt találja célravezetőnek.
Elemi gonosz az elemi környezetben. Meg kell hagyni az ilyeneknek a maguk terét és helyét, a sötétség bugyrait, de a modern inkvizítorok a liberalizmus pallosával vágnak rendet a sötét és méreg kaotikus nyugalmában. - A középkor és újkor hajnalán több területen működött papként, az inkvizíció szolgálatában is dolgozott. Lehet, hogy a renden belül nincs nagy hatalma és jelentősége, de az emberi hiszékenység kaszthierarchiájában elég erősre szívta fel magát. Pontos adatot nem tudok arról, hogy te és ő mikor kerültetek szembe, akkoriban még nem dokumentáltak eleget, vagy a Vatikán elnyelte az adatokat, mint szokta - ő is lepillant a keresztre, mintegy megerősítve a baljós gyanút. A kereszt jele, szimbolizmus csúcsra járatva, megvető fintor az arcán, ahogy az angyal szavait értékeli mimikából, az idézet nem szép, noha emlékkönyvbe való, a katolikus tudat kollektív emlékkönyvében már egészen biztos, hogy leírták, sokszorosították, és nap mint nap forgatják azok a lelkek, akiknek jutott az internet fertőjéből és csak a Szentkönyv maradt. - Amennyire én tudom, igen. Elítélt az ő hite, és mert az egy kifejezetten militarista hit, sebeket hagy - de hát az élet is ilyen, sebeket hagy, testeket torzít, eltiporja a lelkekben csírázó jót, lefagyasztja a jókedv magoncait, de angyallal és egyházzal minden sokkal, de sokkal nehezebb lesz. Ő már csak tudja, egy privát elméletbe vetett hitet tápláló apostol tanítványa.
Így van ez rendjén. A tünde őrzi a sárkány álmát, életveszélyes, bíborszemű drágakő, harapós rubin, agresszív drágaszág. Nevetséges gondolatok keverednek izmosra szabott testük összesimuló, forró ölelésében, az adrenalinnak nincs helye itt. A külvilág még telefonon és laptopon keresztül sem szivároghat igazán az ágyba, a tünde a látszat ellenére nem hagyta magát valójában felbosszantani, noha indulatos természete a felszínt igencsak összekuszálta. A sárkány a legjobb riasztóberendezése annak, hogy túlságosan magasra emelkedett a vérnyomása valami égbekiáltó faszság és másvalakinek az ostobasága miatt, akit amúgy, ahogy a világ legtöbb konfliktusához hasonlóan nem kellett volna beengednie az ágyába. Jogokról azért vitázhatnának a sárkánnyal, de ugyan már, hiába tenne úgy, mint aki nem tudja, hogy milyen birtokolva lenni. Csak az tudja igazán, hogyan kell keményen fogni a pórázt, aki kipróbálta már, hogy milyen a nyakörv túlsó végén. Ha valaki ezen túl fogja a szíjat, az mindig félni fog, hogy a túlsó végére kerül, és ez a félelem oka lehet annak, hogy megrántja a másikat, és megfojtja ott a túlfelén. A sárkánynak nem kell ettől tartania. Teljes jogú zsarnok a tünde, de meghagyja Mordekainak azokat az eszméket, amikre szüksége van a saját gondolati szabadságeszméinek, amíg nincs oka rosszallani annak kitüremkedéseit. Összefonódásukban nincsenek kitüremkedések, amik zavarhatná a tünde jóérzését. A szegycsontján tetovált cirádák fogadják a csókot, a kereszt jele... az angyal megszennyezte a szavaival a mintát, vendettát kíván, de nem most rögtön. Alig-alig mozdul cirógatón a keze, elalszik ő maga is, kvázi egy hónapra előre kialussza magát, de mit ér a hatalom, ha nem használhatja arra, hogy kényelmesen elnyúljon néhány órára, fél napokra akkor, amikor csak kedve tartja.
Az álom és az ébrenlét peremén a mozgás olyan, mintha a kígyó tekeregne rajta. Vagy inkább a sárkány, bár a sárkány nagyocska teste, erős, védelmező pikkelyeinek borításával nem éppen ilyen kellemes, meleg és sikamlós érintés a bőrön, sokkal inkább durva és felkarmoló, de még az éledő sárkány borostája sem fáj annyira érdesen. Bíborvörös szemét nyitja résnyire, de hamar emberi formába rázza magát, éppen csak egy rándulás és borzongás az ölelésben, és a névadó hegyes fülek is eltűnnek a szőkeségben. A csípőjét, és derekát ellenben semmilyen varázslat nem tüntetheti el (vagy az aztán tényleg nagyon durva és erőszakos módszer lenne), a férfi keze alá fordul, tükörmozgással felel meg a sárkány közelítésének, azután végleg felébred, kék szemei megtelnek azzal a pulzáló, hideg élettel, ami jellemző rá akkor is, amikor eleven karok forró bilincsében olvadhatna meg a teste és a lelke. Beleszimatol a levegőbe, a vér bomlásának nehéz szaga a folyosóról behömpölyög a hálóba, utálatosnak kéne lennie, de az alvadt vér csak vért jelent, és fertőzésveszélyt, és hatalmat. Félmosolyra húzza a száját, elégedetten laposat pislant, az ujjai közé simítja a sárkány sötét tincseit, eljátszik a hajon, ahogy lejjebb simul, nincs semmi akadálya, a hasa sima, félig legyötörte a laza kötést a hasfalán, a maradék tapasz is simán válik el a bőrétől, a sötétben láthatatlanok a hegek, amik körülmarták alhasi tetoválásait, belerendeztek a korrekt tintavonalakkal, de Mordekai ajkainak készséggel elárulják a helyüket, formájukat, állapotukat, az izmok élvezkedőn feszülnek meg odalent, a tünde csípője a korábbiakkal ellentétben most hátramozdul, csalogató fél mozdulat, az eltávolodás nem valósulhat meg, a keze tereli maga után a hajánál simítva az ingerlő fejet. - Kiegészítő terápia, doktor úr? - Miért gúnyolod máris? Mindent a kedvedre tesz. - Te még élsz?! - Nem. - Akkor? - Kritikus időszak ez, szükséged van rám. Az angyal... - Az angyal nincs itt. - És én sem, de... Bosszúsan felnyög, elégedetlen tónusban, fél kézzel megdörzsöli a homlokát, lelazítva ezzel az ölelést.
Megfelelő környezet. Mégis hova máshova való a káoszsárkány és a maffiavezérnyi átkos, vérengző ótünde, ha nem a Pokol legmélyebb bugyraiba? Sokan tartják úgy, hogy a két lény az ördög maga, s a sátánhoz az elemi környezet dukál. Angyali toll és glória egynemű idegenségként ég el a gonoszok tüzében, habár emlékét még fennkölt lepelként vonszolja magával a sárkány. Ha Yyl hibáztatná érte, talán helyreállna a világ rendje. Talán a megfelelő büntetés eligazgatná a savmarta gondolatokat és kielégítő bűn és bűnhődési kapcsolatot társítana a keresztes és önmaga között. - Mi köze van a papsághoz? - -Összevonja szemöldökét a téma felett, majd árulón saját mellkasára pillant, valami megvillan a tekintetében, rándul a szája egy kelletlen ingertől. - "...nem emlékezel rám, pedig a kereszt jelét magadra vetted." - Idézi még kristálytisztán a tollas szavait, megérinti az érdes felületű sebet a mellkasán. - Ez miatta van?- Halkan szusszan a leírásra. Ugyan, hogyan is lehetne jó véleménnyel az angyalról, mikor az ótünde olyannyira elítéli? Pontosan úgy. Ami a legjobb benne Yyllel kapcsolatban, az jelen esetben üres lapot biztosít az angyal számára. Nem befolyásolja mások véleménye adott témával és személyekkel kapcsolatban - még ha Yyl esetében meg is ad egy alaphangot -, mert a férfinak saját szemével kell látnia a világot. S bár a tünde számára szürke százalékos tónusaiba fakultak az életképek, a sárkánynak a mindenség színes, véres összesség marad. Lehet egy nézőpontjuk? Könnyedén. De azt önmagának kell elérnie.
Semmi nem képes megzavarni álmában. Amíg legszebb ékköve békésen pihen, amíg aurája nem kavarodik fel körülötte, amíg az adrenalin nem ömlik szét a bőre alatt futó érhálózatok bonyolult tündelabirintusában, addig a sárkány nyugodt. Senkinek ne legyenek kétségei. Az ótünde a sárkány elátkozott ősi, aranyvérű kincse. S mit számít mégis, ha nem tudja más rajta kívül? Évszázadokkal fizetett meg érte, s az maga követelte meg, hogy ne legyen számára semmi és senki más... csak ő. Mindig csak ő. Megszállott ragaszkodást életre hívni egy sárkányban veszélyes, ám esetében mégiscsak kifizetődő. Senkinek nem fogja hagyni, hogy elvegye tőle. Sem az akaratos, pimasz, émelyítően nyílt tekintetű angyalának, sem az ördögnek magának. Immár az átoktündének sincs joga megfosztani önmagától, higgye bármennyire is önnön privilégiumának dönteni erről. Az övé. Az utolsó porcikájáig, a legapróbb csepp véréig. Az emberi tudat nem követi önnön tetteit, de a pikkelyes éjfekete szörnyeteg odabenn megteszi helyette is. Torz vigyorra húzza a száját a mélység sötétjében, állatias lényét átitajta a hazudott, sokszorosan megújult emberi testbe, s az szabadon szeretheti a tündét. Ahogy a férfi lejjebb csusszan, a sárkány szorosabban bújik hozzá. Halk, megkönnyebbült sóhajjal nyugszik el a másik mellkasán, oda csókol a szegycsontra, a kulcscsontra, a nyak hajlatába, tenyere lustán simít a hátán, mielőtt lassanként elernyedne. Hosszú órákon át alszik még mélyálomba zuhanva, magához ölelve a férfit.
Ha a tünde hagyja kibontakozni, úgy estére a sárkány tökéletesen kipiheni magát. A megelőző, álmatlanul töltött órák alapján talán hosszabb idő lenne szükséges, ám attól hogy az elme nem, a test még emlékszik valódi igényeire, s így 666 év távlatából messze nincs szüksége annyi pihenésre, mint egykor régen. Nem ébred könnyen, egészen pontosan pedig a teste előbb ébred, mint ahogy a tudat hajlandó kimászni a félhomályból. Elveszik a hozzá simuló forma kellemes melegű, biztonságot nyújtó érintésében. Tenyere lecsúszik a hím hátán a derekára, a csípőjére, eljátszik a kötés immár valószínűleg szükségtelen peremén, mielőtt tovább folytatná felfedezőútját a másik testén. A fenekére simítva húzza közelebb magához, csípője belemozdul a bújásba. Bizonyára szépet álmodhatott. Talán még mindig azt teszi, bár szinte tökéletesen érezhető az átmenet, ahogy a mozdulatai felett apránként átveszi megébredő tudata az irányítást. Lejjebb csusszan az ölelő karok között és ahogy szája megtalálja újra a hím bőrét, már az égvilágon semmi nyugtató szándék nincs benne. Ingerlő már annál inkább.
Véletlenek nincsenek, a tünde ennek a papságnak a felkent híve, hosszú élete során nem egy, nem kettő léleknek okozott már hosszabb és rövidebb távú paranoiát, gyanakvásrohamot, félelmet attól, hogy egy vércsepp állandóan követi és megfigyeli őket... Lemondva is lehet nagy eredményeket elérni, bár ez már a szakmai hiúság része a dolognak, egyáltalán nem bizonyosság. A munkastílusuk gyökeresen más, még ha nagyon hasonló irányvonalak mentén mozognak is. Ez teszi a jó csapattagokat: más-más képesség, stílus, ám azonos cél. Az azonos cél hiánya a legtöbb bukás rákfenéje. A glóriák szörnyet halnak a padlóján. Ez a ház talán a pokol egy új bugyra. A hála olyasmi, amit szívesen látnak ebben a bugyorban, még ha ő is tudja, hogy amikor a kémcsövek rengetegébe ér majd az a minta, a szép időknek vége lesz, a hála helyett pedig a még több tudás mohóságának kárhozata önti el a férfi lelkét, de hát úgyis megmarad az üvegek között, a műszerek mellett a tiszta asztalon ez, szemrehányást nem fogad el a tünde, lepereg róla, mint a legtöbb jó érzés. Nem úgy, mint az angyali jelenlét. A sárkány háta mögött lebbennek a fehér szárnyak, behurcolta ide, mint az utca porát, csak sokkal nagyobb koncentrációban. Jól esne egyszerűen csak hibáztatni ezért, ha nem volna annyira fontos és hangsúlyos, meg is tenné, és az angyal elveszíthetné a jelentőségét kettőjük interakciójában. De nem tudja ezt megtenni. Ingoványon járnak, ami ha lehúzza a káosz súlyos fenevadját, akkor kénytelen lesz a tünde beleölni a zavarosba, elorozva tőle az utolsó lélegzet jogait. De nem most. Még kitartanak a zsombékok, amiken megvetették a lábukat együtt. Egyelőre. - Ortodox papságra nem is jellemző, de a katolikusokra igen. Még nem láttad őket - na igen, Moszkvában nincs jó dolga a nyugati keresztényeknek, de úgy semmilyen vallásnak sem. A kommunizmus gépezetre fényesre lecsiszolta a hiszékenység gömbölyű forgófejeit. - Stimmel. Módfelett bosszantó alak akor is, ha nem olyan, mint veled lehetett, általában nincs jó véleményem róla - őszintén szólva a legtöbbekről nincs, de hát a jó véleményhez szükség van olyanokra, akik jól csinálják a dolgokat. Ráhunyorít a férfi arcára, ahogy kiül rá a bosszankodás, engedi az angyalt fantomszárnyainak emlékezetén eltávolodni tőlük. Bólint a kérésre, a sárkány nem mulasztott, az angyal pedig kihívta maga ellen a sorsot. A halhatatlan lét sava és borsa ez, próbára tenni az egyén erejét az élet hatalmával szemben, kedvüket lelik benne, és csodálkoznak, ha ezen az úton éri őket utol a vég. Nem mintha meg akarná ölni az angyalt. Neki is jut néhány elektróda a fejére a teljesség kedvéért. Sok ellensége van az ilyen ficsúroknak, most már ő is közéjük tartozik. A lehetőségek is eltávolodnak, de nem túl messzire, elbújnak az ágy alá, mint a mumusok jobb napjaikon, a sárkánynak aludnia kell, mielőtt bármiről is biztosítaná, amit amúgy is tud, de a tünde nem az a típus, aki visszautasítja a megerősítéseket. Helyeslőn figyeli az evést és szunnyadást, bólint. Szívesen. Jó étvágyat. Egészségedre. Mind együtt, mintha normális viszonyt ápolnának egymással, ahol jelentésük és jelentőségük van az ilyen szavaknak, ahol egy-egy köszönöm a világban elfoglalt helyeket befolyásolhat. Aludj sárkány, álmodj, jó éjt.
Félelmetes is lehetne ez a dermedt alvás, mintha a létezése egésze állította volna pihenőre magát, elcsendesedettre, akárha a sárkány mély, évezredes álomba akarna merülni, amiből csak a kincseit fenyegető veszély hozná el az ébredést. Bele sem gondol a tünde, hogy a közelség és mancstartás okán éppen ő az, aki a sárkány kincsének talán tekinthető valami romantikus elképzelésben, ami azonban csak valami nagyon régi, nagyon távoli korban volt az ő születési sajátossága, gyermeki öröksége, a francia vér szívritmusai évszázadok óta összezavarodtak a mellkasában és másféle ütemet vernek a bordakosarán. A sárkánynak nem kell veszélyben éreznie magát mellette. Persze a demokratikus hagyományok szerint nincs oka a biztonságérzetre, nyugalomra és békére ebben az ágyban, ahol kínzója és emlékeinek megbánás nélküli tolvaja hever kényelmesen, ám gyakorlatilag, a sárkányt nincs veszélyben. A tünde nem fenyegeti mindaddig, amíg nem szolgáltat rá okot úgy, mint tette a múltba, ami miatt lenne oka félni tőle. Micsoda képzavar ördögi kör módra, többszörösen összetett ördöghurokkal. A horpasza megrándul, ahogy az eleven, meleg száj rásimul, az izmok megfeszülnek és elernyednek, de a lélegzetét nem tartja vissza, tünékeny pillanat ez csak, meglehet, nem is kell jelentőséget tulajdonítania neki, hiszen álmában is mozog a test, méghozzá nem is keveset, elhanyagolhatóakat. Irigyelte a mély alvásért a férfit, és szórakoztatónak találja ezeket az önkéntelen tetteket, az állati ösztön az emberbőrben vonzó és lenyűgöző, ha nem is oly mértékben, mint egy sárkány hatalmas és izmos pikkelybőrös teste, agyaras ereje. Másféle nagyszerűséggel teli. Az éjjeliszekrényen koppan a telefon, az üveget veszi le, éppen csak egy kortyig, nyújtózik egyet derékból, és lejjebb csúszik, nyitott köpenyének jórészt maga alá csúsztatott szárnyai selymesen csúszós felületet biztosítanak a számára, mélyebbre fészkel a sárkány karjában, az oldalára fordul, ölelő kezét a hátára húzza, a pokoli kutyákra, szabadon maradt karja átöleli Mordekai fejét a mellkasához, vállához húzva azt. Meleg lélegzete sötét hajába sóhajt, kényelmesen nekidől, a közelsége csak addig ártalmatlan, amíg a sárkány alszik.
Micsoda különös véletlen! Ő is a tünde miatt paranoid. Nos... lehet nem is olyan véletlen ez. Biccent az érdekességre. Yyl képessége a lemondásra és továbblépésre nem olyan vonás, melyet sikerült implementálni a sárkányba is. Kifejezetten nehezen veszi az ilyesfajta akadályokat, ám valószínűleg soha nem ért volna el olyan kutatási eredményeket, mint amikre sajnálatos módon nem emlékezhet vissza, ha nem jellemző rá az engesztelhetetlen, kitartó és minden végletre hajlandó magatartás. Egészen ártatlan képet vág, amint a jelentéstétel szóba kerül. Szinte szentségtelen az összkép, a sárkány feje felett megjelenik a glória, aztán hangos csattanással kiterül a padlón. Még utolsókat zizeg a maga angyali elektromosságával, mielőtt nyom nélkül eltűnne az éterben. - Azért igen hálás lennék. - Ha már a sárkányt esélytelen megtartania, legalább a kis vérmintái álljanak rendelkezésére. Igazán nem kér sokat, nem igaz? Nos. Valószínűleg ezt is átkozottul kevesellni fogja egyes későbbi, laborban töltött perceiben, ám ez már a jövő problémája. Önmagában az angyali jelenés probléma. Egy bosszantó, túl bizalmaskodó, kavarós fajta, melyet önmagában képes lenne némává tompítani, ha nem érnék új ingerek vele kapcsolatban, ám... a tünde reakciói jelentőséget adnak neki, ha akarja a sárkány, ha nem. Saleosnak azért lehet bármiféle hatása, mert Yylre láthatóan nagy hatással bír és ez átszivárog a rejtett pikkelyek sötétsége alá. Elmereng a kérdésen. - Nem emlékeztetett papra, de nagyjából, igen. Pimasz, rengeteg önbizalommal, a félelemérzet komplett hiányával. Rendkívül bizalmaskodó... - Mintha egyáltalán oka lehetne rá. Talán van is... van? A sárkány nem ügyel a vonásaira, ahogy visszagondol a fehérszárnyúra, a pillantása némi bosszankodást tükröz. Csak akkor vigyorodik el, mikor a másik Ascarielt említi. Hát persze. Meg sem hallotta. Pillantása ott ragad a tünde szemeiben és a saját tekintete, a mögöttes gondolatok is változnak tőle. Szereti, ha a férfi elégedett. Biztonságosabb, egy percnyi nyugalmat ígér, valami kellemeset, szünetet a végtelen, kietlen fájdalomban... hmmm. - Kértem, hogy felejtsen el. - Nem, az angyal kimondottan nem hajlandó teljesíteni ezen vágyát, így önmagában a figyelmeztetés is felesleges volt és mégis... egészen megbabonázza a hím reakciója. Sokkal szívesebben bújna mellé most az ágyba, hogy bebizonyítsa, egész pontosan mennyire az övé, ám... Lefürdik. Nem talál benne különösebb élvezetet, mégis az átlagosnál hosszabbra nyúlik a művelet, ahogy elméje hosszú másodperceket hagy ki a gőzpárás melegben. A forró víz még jobban ellazítja tagjait, képes lenne állva elaludni, ha hagyná magának. Közel van ahhoz a ponthoz, amikor a testi szükséglet dönt az elme akaratossága felett. A biztonságérzet kikezdi tűrőképességének határait. Szinte felüdülés kilépni a hűvösebb levegőre. - Köszönöm ❤ - A szívecske ott a hangjában, ahogy elorozza az ételt. Túl egysíkú pillanatnyilag a gondolkodása ahhoz, hogy szimbolikus tartalmat lásson a tettek mögé. A saláta eltűnik, mintha soha nem is létezett volna, a víz pedig átmossa a gyomrát. Most nem jut róla eszébe az elementál, pedig az gondol rá. Mindenki túl ragaszkodóvá válik a közelében. A kérdésre már fekve int nemet a fejével. Nincs szüksége alkoholra, főként mert túl nagy fáradtság lenne felemelni a fejét, hogy lehetőleg fulladás nélkül tudjon inni belőle. Jólesően szusszan, ahogy a férfi keze megtalálja a tarkóját és gyakorlatilag pillanatok alatt mélyálomba zuhan.
Hosszú órákon keresztül nem változik semmi. A hím nem veszi fel sárkányalakját, de közelebb húzódik a tündéhez. Nincsenek álmai és mintha a teljes alvási időt a pihenés legmélyebb szakaszában töltené. Ágyúval lehetne durrogtatni mellette és talán akkor sem ébredne fel... túl nagy biztonságban érzi magát. Az ótünde mélyre temette benne a vele kapcsolatos veszélyérzetet, eléggé ahhoz, hogy még legmélyebb álmaiban se jöjjön elő. Mestermunka. Csak onnan érzékelhető ébredése, hogy a szája rátalál a férfi oldalára, még hunyt szemmel, félálomban csókolja puhán a másik bőrét. Nem eszmél fel igazán, de ez nem gátolja meg abban, hogy a saját kedvére tegyen, mégis... a korábbi fáradtságot tekintve még nem pihenhette ki magát teljesen, így sokkal valószínűbb, hogy a megébredő állati ösztönök érzékelik a megváltozott hangulatot és inkább a kijelölt társat próbálja megnyugtatni. Odabújik a férfihez, fél kézzel magához öleli, a szája szeretőn, módszeresen, de lustán, elidőzőn csókolja, ahol éri. A tündének nincs miért szégyellnie saját bőrét. A sárkánynak mindig tökéletes.
Az angyal elégedett lesz, abban a pillanatban, ahogy megismerkedik a sárkánnyal és az is vele, és a régi nos, fájdalmas emlékeiket is félreteszik a családegyesítés jegyében a kereszt jele alatt. De addig csak a kétely marad számára, hogy hova is tartozik valójában Mordekai, a rendszer pedig nem bizosíték arra, hogy a lehető legjobb helyen van. Főleg nem a tünde szárnyai alatt. Szárnyai! Ha még szárnyai lennének! - Nagyon helyes - biccent jóváhagyón. Jobb nem széthagyni a vért. Ő is tudja, hogy mennyi ocsmányságot lehet elkövetni általa, saját maga miatt olyan gyanakvó és paranoiás a véres üzelmekkel szemben amennyire csak lehetséges, ha teheti egyetlen vérfoltot sem hagy felszáradni. Ez a padlón egészen más kérdés. Ha itt valaki megtámadná neki is fegyveréül lehetne, addig pedig remekül festik a dologidő felkiáltójeleit élesen a sárkány szemébe ötölve minden lépésekor, amit majd a szobán kívül tesz meg. Kedveli a kemény munkát. Napokig el tudná nézni. - Lidérc vizsgálata megerősíti az én gyanúm. No igen, ez egy kifejezetten érdekes kérdés - sajnálni fogja, ha tovább kell adnia, de könnyebben válik meg az érdekes kutatási anyagoktól, mint a sárkány. Mindig talán újabb és újabb érdekességeket, erre fordította tetemes vagyonának jó részét, emberek tucatjai keresik neki az anomáliákat. Eggyel több vagy kevesebb nem mindegy ugyan, de hajlamos "békénhagyási" váltóra cserélni a talált tárgyakat. - Erről a vérről azt hiszem nem kell jelentést tennem - mosolyog olyan halványan, mintha meg sem tenné, a derű egyszerűen csak ráköltözik, mint az aranyos fény tartja magát fakó haján. Faji jellegzetesség, hamis képet mutató szépség. Hogyan is lehetne árnyalatnyi jó egy olyan teremtményben, amelyik ilyen kéjes egyszerűséggel, arrogáns mámorral fejeli meg a rabjának amúgy is kényszerű fizetési kötelezvényét a maga büntető és fokozó jelenlétével? A kölcsönhatások bonyolult hálózatában értőn lépett egyet előre a fokozás felé, a fájdalom és alázat útját jelölve ki a sárkánynak. Persze nem csak Mordekaira várnak súlyos nehézségek a jövőben, a tünde sem marad érintetlen. Jól leplezi az indulatait, de egyedül van a férfi fókuszában, az ő aurája is megváltozik, és noha a sárkány nem láthatja, a harag körülveszi. - Jellemző. Úgy beszélt, mint egy pap, félszavakban szólt, de teljes, világi igazságokra célzott? - nem idegen előtte Saleos neve, hogyan is lehetne, ha valóban a sárkány múltjának része volt, ezzel alátámasztja ugyan ezt a feltevést, de gúnyos megjegyzésével egyszersmind elbírálja az angyalt, és elhelyezi a saját értékrendjében, így a sárkányéban is, ha befogadja. De a vélemény már csak olyan, mint a vízágy, kényelmetlen és sérülékeny. Egyébként a vízágy volt hamarabb, mint a sárkány! - Igen, de... az angyalok Ascariel óta ilyenek... hoppá, ezt meg sem hallottad. Kérted, hogy hagyjon békét neked? - valami megvillan a tekintetében. Olyan, mint a nektár, édes, és mint az ambrózia, oly éltető. Új erőt csepegtet a kimerült tagokba, megsimítja az elmét, hideggel béleli a koponya sajgásait. Ez a pillantás a megelégedettség pillantása. A tünde elégedett a sárkánnyal. Sokkal ritkábban mutatja, mint amilyen gyakran oka lenne rá, így ha ezt megteszi, annak nevelő súlya van. Ez az út az az út, amivel a vérlény egyetért. És a sárkány önként tette meg a lépést. A sárkány jutalmat érdemel. Szóval akár el is mehet fürdeni, hogy ne csak pillantásból éljen, hanem a víz tisztítsa meg a testét és egy kicsit a lelkét, hogy a pihenés gondolataiban összekapcsolódjon a szétszóródott csapattársakkal a városon belül. Túlzás volna azt állítani, hogy a visszatérő sárkány jobb, mint új korában, ám a hegkereszt mindig elgyönyörködteti a tündét. Az ő tetoválása talán részletesebb és szebb, de fele ennyi kín nem mozdul meg mögötte, mint ennek a sebhelynek az emlékezetében. - Jó étvágyat hozzá - a tulajdon kezével, órákkal ezelőtt csókolt tenyerével adja az eszcájgot, ha nem is a tenyeréből eteti a sárkányt, ez áll a legközelebb hozzá kulturált kereteken belül. Nem mondja, hogy az övé, de nem is játszik az étellel, a sárkány ételével, vannak olyan dolgok, amiket tiszteletben tart. Legalábbis általában. Most igen. Nem háborgatja a faló lényt, bár rajta tartja a szemét, noha egyáltalán nem fél attól, hogy mohóságában esetleg a combját is meg találja csócsálni, elnézi, ahogy jóllakik, iszik, a fáradtság mellett az ösztönlény türemkedik ki ilyenkor a férfi jóképű vonásaira, fényes szemére. - Vodkát? - kérdezi, amikor az végezetül elnyúlik mellette, a keze alatt gyógyuló húsa sápadt és feszes, nem rándul össze fájdalmasan, mert értő kezek ezek. Nem feszélyezi a közelsége, fél kézzel végigsimít az elnyugodott fej tarkóján, megborzolja a haját, az ujja birtokló mozdulattal végigérintik a nyak csigolyáit, szinte mindig hűvös keze elpihen ott. A laptopot lecsukja, a fény kialszik, a sárkánynak ugyan ez csak keveset ad, de rajta elvégzi az utolsó simításokat. Aludjon csak a sárkány, ő elpoharazgat jó barátjával a fényes nappalban létrehozott pokoli sötéttel.
Szegény sárkány alighanem a hangjára ébred. A tapintat nem az erős oldala, bár a férfi nagyon fáradt volt, így néhány telefont átvészel a megfelelő alvásfázisokban, valami idiótának emeltebb hangon rágja a szájába, hogy ha elkurvázza a befektetési alapot, akkor nem "bátyuska" segítségre számíthat, hanem egy karóra a seggében, és ez már keresztülhatol a kipihentebb elme homályzónáin. De utána a tünde is elcsendesedik, maga elé meredve a földi idióták belső működésének kémiai okait idézi fel, erősen emlékeztetve arra magát, hogy valaha egy fajba tartozott ezekkel és szégyelli a bőrét.
Őszintén szólva az angyalnak elégedettnek kellene lennie. A sárkány mostani mentalitása sokkal engedelmesebb és rendszerhűbb, mint bármikor korábban a megelőző több mint hat évszázadban. Az ótünde a maga térítését kíméletlenül, de hatékonyan végezte, s talán a fejetés bére sem túl nagy ár mindehhez képest. Az érzelmek... na az már egy egészen más kérdés. Kevesen képesek elviselni, vagy keresztülnézni azon a tényen, hogy saját vérük idegenként néz vissza rá. Rossz szokása a vérnek éppúgy, mint freskó állaga a jobbra érdemesült padlón és nem. A sárkánynak nem áll szándékában ekként módosítani a beltéri dizájnt, kissé kényes lenne és valljuk be őszintén, nem is túl higiénikus. Azért van, amit orvosi fele sem tűr meg a mindennapi életben. - A sárkány és Éjfél vére keveredett rajta, megsemmisítettem. - Ahogy illik. Figyel a saját embereire is, amikor alkalma van rá, továbbá... vérfoltos megjelenéssel elfurikázni idáig azért nem tesz jót a közkomfortérzetnek. Az aurájában nyomot hagy a kialvatlanság... mennyire kell ehhez mégis kimerültnek lenni? Bárhogy is, jelenleg elnyom minden mást vele kapcsolatban, mint valami szürke, kiszipolyozó lepel, mely morcos házikedvencként védi morogva saját lerágott kis csontját. A sárkány vonásain pedig nem látszik, hogy különösebben mélyen érintette volna az eset, főként mert jelenleg az ótündére koncentrál. A multitasking addig működik, amíg az ember, vagy mitikus nem hullafáradt, utána a fókuszált figyelem is csorbát szenvedi. Ha nehezére esik az a dicséret, ha nem, a sárkánynak mosoly rándul a száján és ez kifejezetten jobban áll neki, mint a lapos pillantás, ami az alvás nélkül töltött időintervallummal való kéjelgést kíséri. - A teste attól még vizsgálható lett volna és a hím, amelyik nemzette. A biztonság kedvéért ellenőriztük, hogy vannak-e rá utaló jelek a területen. - Nem, nem voltak, de ezt már nem mondja el még egyszer, felesleges energiapazarlás. Az előzményekből már amúgy is egyértelmű. - Mh... - Mozdítja az állát tagadólag az elfajzás említésére. - Én is erre a következtetésre jutottam. Ezért örültem volna, ha el tudjuk hozni a kölyköt, megvizsgálhattam volna a génállományát. Egy ampullányi vérét megszereztem, talán abból is kinyerek valamit. - A kíváncsiság... nehéz tenni ellene, a káoszfattyúnak meg természetes érzéke és mozgatórugója a kutakodás. Talán ezért is furcsa, hogy ezidáig nem kérdőjelezte még meg ködbe burkolózott múltja elzárásának jogosságát. Megrándul az arcában egy izom a rosszallásra, de végül bólint a tünde kitételére. - Kétlem, hogy Nergalnak lenne kifogása ellene. - Egyáltalán nem boldog tőle. Nem azért, mert nézni akarja, hanem mert a démon nyilvánvalóan még produkálni is óhajtja magát a tünde előtt. Most emelkedett fokokkal a leendő szívatás szintje még akkor is, ha a felügyelet maga tulajdonvédelemnek minősül. Nem tudja nem észrevenni a férfi reakcióit az angyal említésére. A fáradtság indokolná, hogy elmenjen a részletek mellett, ám pontosan ezek azok az apróságok, amire pillanatnyilag kiemelt figyelmet fordít. A szituáció új és még nem látta hasonlóban gazdáját. - Erről nem tájékoztatott. - Ezek szerint még csak nem is kellene itt lennie, hm? Érdekes. Valljuk be őszintén, orbitális nagy baromság vízágyat rakni egy eredeti alakját kedvelő, tüskés, pikkelyes lény alá. A tünde gyakorlatilag aláírta a matrac halálos ítéletét, amikor egyáltalán felmerült ártatlan kis gondolatai között. Egyébként is. Egy vízágy rendkívül kényelmetlen. - Angyali arrogancia beavatkozni olyan dolgokba, amikhez semmi közük. Főként, ha kifejezetten ennek ellenkezőjére kérték. - Hogy a sárkány észreveszi-e a test apró reakcióit a közönyösségen felül... ki tudja. Nem látszik rajta különösebb változás, az ő vérét nem fűti fel az adrenalin, a szíve nyugodt, "miafaszértnemalszolmégmindig" ütemben verdesi fáradt dobszólóját. - Milyen kegyes... - Szűkül össze az emberi formában is lelketlennek ható szempár, a szája felkunkorodik a tünde gonoszkodására. A sárkány átkozottul mazochista. Nyilván a nevelés teszi. Felkecmereg az ágyról, a mozdulatai nehezek, elgyötörtek, pedig a testén egyetlen karcolás sincs. Amíg ő a fürdőben zuhanyzik, valahol nem is olyan messze egy moszkvai orvos épp az angyalt varrja össze és köti infúzióra, míg Fagy a kórterem másik végében, biztonságos távolságból figyeli az eseményeket. Fekete köntösben, alsónadrágban tér vissza, forró víztől felhevült teste szinte gőzölög. A haja nedves, a nyakában ott pihen az anyai medál, míg a szegycsontján szinte virít a tenyerénél nagyobb, erőteljes kereszt alakú, besütött forradásnyom. Az alvásnál jelenleg egyetlen dolog vonzza jobban, az pedig... - Mondd, hogy az enyém... - A pillantás célkeresztje beméri a hússalátát és bemászik a hím mellé az ágyba. Ha megkapja, akkor egy darabig a tünde és az egész Föld bolygó elveszti vele a kapcsolatot. Egyetlen állat sem szereti, ha táplálkozás közben zaklatják. A sárkány főleg nem. Csak az után használható úgy istenigazán, ha megtöltötte a gyomrát és lehúzta a víz nagy részét is. Elégedetten sóhajtva nyúlik el hanyatt az ágyon, fél karját befúrja a párna alá, a másik a férfi combjára csúszik a takaró alatt. Automatán figyelmes, nem piszkálja a sérüléseket, épen maradt bőrfelületet simít monoton ütemben. Ha rajta múlik, gyakorlatilag percek kérdése és kiüti magát.
Az angyal okozza majd, hogy a tünde nyakába vetik az éjpórázt? Nem ellentétes ez azokkal a dogmákkal és elvekkel, amiket elvileg képvisel? De ha igen is a válasz erre a nem túl fogós kérdésre, akkor sem omlik össze a világ. Nincsenek már tiszta szándékok és egyszerű érdekeltségek, ki tudhatná ezt a legjobban a tündén tanult sárkánynál, aki amúgy sem a gondolatok tiszta forrásából merítette ki a maga szándékait és motivációit. Egyensúlyra törekedve a világ egy kihívást intézett a sárkányhoz. Kétféle kapcsolati lehetősége van. A jelen a tündével, amihez erősen ragaszkodik, és a múlt az angyal kérdéseivel. Nem az a kérdés, hogy melyik felé kötelezi el magát, hanem az, hogy a múlt évszázadainak erejével elbír-e a tünde négy esztendője, a vérlény személye és a sárkány állhatatossága, vagy olyan kincsekkel vonzza magához az a láda, amiknek nem mondhat nemet Mordekai. Sárkányanyjának büszke fia, bizarr testvériséggel.
A vérnek igen rossz természete az, hogy megalvad. Még a tündéé is, bár ez a tulajdonság egyszersmind az életben maradás záloga is, mert a sebek lezárulását segíti, a padlóra zárulás nem segít senkin, főleg nem a sárkányon. Nehéz szag az alvadt, bomló vér szaga, de a tündét úgy fest, ez egyáltalán zavarja. Talán ha sokat szellőztetnek, akár hagyni lehetne a padlóra kövülni a nyomokat, a posztmodernizmus jegyében. - Átöltöztél? Elhasználtad az előzőt? - apró kérdés arra vonatkoztatva, hogy milyen állapotok lehettek a föld alatt. Nem sértődik meg a sárkány közönyén mezítelen öle, bekötött hasa, gondosan varrt sebei láttán, a hiúságnak is megvannak a maga korlátai, nem enged neki nagyobb teret, mint amennyi szükséges. Amíg a sárkányt őt nézi, a sápadtlátó szemek az auráját figyelik, a hangulatait, bár nehéz eligazodni közöttük akkor, amikor a fáradtság gyakorlatilag már a léleklenyomatot is elemészti feneketlen gyomrában. Látni véli a feje felett az ágy lenyomatnyi gondolatképét, de nem képzeli el azt, hogy rászakad. Talán meg is sajnálja egy kicsit a sárkányt. A kialudtság olyan érzelgőssé teszi. - Jól el vagyok látva - szenvtelen hangsúllyal dicsér, mintha nehezére esne annak ellenére, hogy milyen könnyed és azonnali a válasza. Senkit nem akar becsapni, a velejéig gonosz, ahogy kéjesen hangsúlyozza a 43 órát. SZinte jobb ezt kimondani, mint maga a szex a sárkánnyal. Bár, nem. - A kissárkány már akkor halott volt, amikor én odaértem. Hím? Milyen hím? - csodálkozik, már túl azon, hogy természetszerűen tudja, hogy egy bébihez szükség van a férfi és női ivarsejtek találkozására. - Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy nem a föld alatt, hanem felette kellene keresni az apát, de lehet, hogy csak az elfajzott fantáziámnak köszönhető ez. Rosszallom, hogy Nergalhoz fordultál. Ott akarok lenni, amikor behajtja az adósságát, szavamat adom rá, hogy passzív szemlélőként - a démont kiismerni nem bonyolult dolog, ám az ismerés még nem mindig jelent kiszámíthatóságot is, illetve hatalmat a másik kegyetlensége és gonoszsága felett. Nem akarja gátját vetni a mókának, ez lesz az ő büntetése is. Bár persze a tünde szava nem szentírás és prófécia, kőbe sincsen vésve, inkább olyan, mint az agyag, amíg nem szárad ki hajlítható és képlékeny, megváltozó és megváltoztatható. A kék szemek megrebbennek, aztán megmerevedik a tekintetük a beszámoló folytatása láttán. Életlenül bámul a sárkányra, aztán leveszi a szemüvegét, megdörzsöli az orrnyergét. - Azt nem mondta véletlenül az angyal, hogy mégis mi a faszt keres ebben az országban a titkosszolgálatnál? - undorodó fintor az arcán, mintha az angyal puszta nevének említése beszennyezné az ágyát, amibe még a sárkány is csak tiszta mancsokkal mászhat. Bár a vizes matracokhoz való vonzódását feladta, amikor a sárkány álmában a szarvaival átfúrta az erős anyagot és eláztatta az egész hálószobát. A tünde nem volt boldog. - Elég szemtelen dolognak tartom, hogy ilyen patetikusan avatkozik az ügyeidbe, ez nem a 18. század, és nem a Biblia egy jelenete. Gondom lesz rá, hogy ezt tudatosítsuk benne, ha eljön az ideje - szinte közönyös, ám az indulat látszik a szemében, elsötétedik a tekintete, és a pupillája kitágul a haragtól, az adrenalintól. A test akaratlan jelzései értő szemek számára, csak abban reménykedhet, hogy a sárkány elég kimerült ahhoz, hogy ne vegye ezt észre. - Rendben van. Erről még beszélünk, de addig fürödj, meg... akár alhatnál is - selymes franciasággal árnyalja meg az "alvást", éppen úgy, mintha semmi sem történt volna, ami felzaklathatná, és maradt az, ami a leglénye: élvezkedő gonoszság. És merő figyelmesség, mire a sárkány visszatér a zuhany alól (ha visszatér valaha a fürdőből és nem alszik el a csempén száradó vértócsák között) a tünde megjárja a konyhát egy sztereotipikus hússaláta és ásványvíz kedvéért.
Mordekai szempontjából az angyali gondolkodás jelen témában erősen önző képet mutat, bár ha emlékezne a négy évvel korábban történt időszakra, valószínűleg teljességgel indokoltnak tartaná azt az aktuális szituációra való tekintettel. Óh, nem. Akkor sem óhajtana megválni a tündétől, pusztán az nem lenne mindegy a számára, melyikük van a póráz és a szíjak kiszolgáltatottabbik végén. Az élet, a kapcsolatok az adósságok és az azokra adott válaszfizetségek halmaza. Érzelmi kötelék szálain mozgatva a két végletet természetes adok-kapok játéknak minősül, mely képes fenntartani bármely köteléket. Ha érdeki szférában történik, egyszerű biznisznek hívják, ha magánéletben, barátságnak, családnak, netán szerelemnek. Milyen különös, hogy ugyanaz a dolog hányféle nevet kaphat a különböző kapcsolati rendszerekben, holott valójában a mechanika mindig kiábrándítóan ugyanaz marad. Az angyal tartozik magának, avagy a sárkánynak annyival, hogy nem hagyja annyiban a kérdést, ő pedig az ótündének, hogy megpróbálja lehetőségeihez mérten meggátolni azt. Az élet olyan habostorta, melynek krémjét méreggel keverik és a nagy, terített asztal körül ülve mindenki jól meggondolja, mekkora falatokat eszik belőle. Játék, melynek végén valaki feje a tányérba hullik, ám előbb, vagy utóbb végül mindannyian belehalnak.
Mindez épp elég, hogy az angyalra emlékezzen. Megpróbáltatás is lehetne nem tenni, de pillanatnyilag túl fáradt ahhoz, hogy összetettebb gondolatokat tudjon képezni. Elméje csökkentett üzemmódban fut, mióta leadták a sárkányt, a lehető legkevesebb energiát pazarolja a szükségtelenre, mert így még szem előtt tarthatja legfontosabb feladatait. A vér már rég a padlóra száradt. Ha itt maradt volna, ahogy eredetileg tervezte, rengeteg időt spórolt volna meg magának, mert még bőven volt energiája és állóképessége precízen elvégezni feladatát. Ám most, ahogy a földre tekint, hosszas órák senyvedését látja maga előtt és ezúttal messze nem azért, mert az ótünde itt vonszolta végig magát. - A ruhám tiszta, nem lesz semmi baja az ágynak. - Igen, meg kellene fürdenie. Megvan az esélye, hogy elaludna a kádban, így sokkal effektívebbnek látja egy gyors zuhanyzás lehetőségét. Ettől függetlenül is megteszi előbb, amit még muszáj. A zsebéből kis tasakot húz elő, kinyitja a védőfóliát és bal kézre húzza a sterilizált orvosi kesztyűt, amíg a másik félreteszi a gépet és kitakarózik. Kivételesen pokolian orvosi mechanikával dolgozik, a férfi lemeztelenített testének nincs rá mélyebb hatása, mint amennyit a vizsgálat megkövetel. - Szépen gyógyulsz. - És a sárkány meglehetősen elégedett, kiérezni a hangjából, a halvány mosolyból, a simításból, ami jelenleg inkább törődő, semmint elkallódó, hevült gondolatoktól fűtött. Pillantása lapossá válik a 43 órára. - Rajtunk ütött a titkosszolgálat akció közben. Néhányuk sajnálatos elhalálozását követően úgy döntöttek, élve eltemetik a kialakult problémát, így rengeteg időveszteséget okozott, amíg kifagyasztottuk magunkat a föld gyomrából. A kissárkány pépesre zúzódott, a nőstényt kivittük, a hímnek nem találtuk nyomát. - A beszámolója kissé monoton, a lényegre szorítkozik, még különösebb neheztelés, vagy vádló él sem csendül belőle. Csak... információt közöl. - Megalkudtam Nergallal légi erősítésért, ellenben miután kijutottunk, feltartóztatott egy angyal. Diplomácia, hatodik kör, fehérszárnyú és Saleos néven fut. Készülj rá, hogy a tag beleüti majd az orrát az ügyeinkbe. Szívügye lett a téma, miután a beavatottak a saját emberei voltak. Továbbá mert... az öccsének tart és az a benyomásom, hogy érzékenyen érintette a tény, mi szerint nem emlékszem rá. - Pillantása megpihen a hím vonásain, ahogy lehúzza a kesztyűt a mancsáról. Fogalma sincs hogyan reagál erre a másik, feltételezett múltjának ilyesfajta visszaköszönése ezideáig példátlan, bár önmagában a lehetőség mindig is a küszöbön kucorgott. Túl sok mindenre nem emlékszik. - A biológiai lenyomatainkat természetesen eltakarítottam, a konténer a sárkánnyal együtt a megadott lokáción, most pedig engedelmeddel tényleg lezuhanyoznék.
A bálványimádás csak olyankor vétek, ha olyanok teszik, akiktől irigylünk valamit, amit a kiátkozás útján megszerezhetünk. Az egyházat is csak emberek építik fel, bármennyire is szentéletűnek hiszik magukat, még nem azok, de mégis, a kötelékeikben többen találhatóak olyanok, akik legalább törekednek a cél elérésére, és ez akkor is becsülendő, ha a java részük nem ilyen. De mielőtt messzire kalandozhatna az angyal a tiszta gondolatokban, a romlás sárkánya magához horgonyozza a figyelmét és mondhatni a lelkét is azzal a mozdulattal, mert bár a sárkány nem tudja, előbukkanása a pokolmélyből örömünnep az angyal szívében, megnyugtató az erejéről megbizonyosodni, és azután majd hátrahagyni úgy, hogy biztosan tudja, olyan veszedelmesen nagy veszély talán nem fenyegetheti a mélység pikkelyesét, hogy oka legyen különösebben aggódni miatta és érte. Ha sejti is, milyen következményekkel járnak is majd a tettei, nem törődik vele. Ez az angyal a káosz elől sem menekül el, amivel talán fel fogja forgatni a sárkány életét, akármennyire visszás és izgalmas jelenség is ez, a tünde és Mordekai számára nem kívánatos, de hát az angyalok már a lila üstökös első hatása óta nem kérdezik meg azt, hogy mit szólnak az eleven lénytársak az elképzeléseikhez, csak keresztül viszik azokat ellenvetést nem tűrő kitartással és hatalommal. Ez az angyal is csak annyira figyelmes, amennyire a saját jó érzése megkívánja azt, hogy a sárkány kedvében járjon a lehetőségei szerint. Az árról majd egyezkednek, az univerzum mindig a tartozások kiegyenlítésére törekszik.
A tünde meg arra törekszik immár, hogy a munka el legyen végezve, a fáradt sárkány pedig visszavonuljon a barlangjába. Persze, ha az aggodalomnak csak a szikrája is érzékelhető volna a mentáli hangon, már gyanítható volna, hogy nem is a tünde áll a gondolati póráz túlsó végén, és nem ő csevegne a sárkánnyal. Szenvtelen és egyszerű, de a gyorsasága merő tapintat, noha a repülőzés közben leköthetné a férfi elméjét, megengedi a démonnak, hogy szórakoztassa az, főleg, hogy az egész nem rajta múlik.
A tünde házában már semmi nem emlékeztet az angyalra, legfeljebb a helyzetek viszonylagossága, a béke múlandósága, és a tudat, hogy ez mindössze négy éve az otthona ez a hely, és hogy mi volt előtte, és mi lesz utána az éppen olyan ködös és homályos dolog, mint az angyal célzása valami elfajzott rokoni kapcsolatra. Bár nem is célzás volt az, hanem inkább konkrét megnevezése a dolognak, a testvérségnek. Kellene ez bármit is jelentsen a számára? Aligha, de a tünde számára biztos, hogy fog, majd ha a kedves, halott sárkánya szóra nyitja a száját, és beszámol a traumáiról. Felnéz a gépből ahogy a sárkány a folyosón a vértócsák felett sasszézik, senki nem takarította fel a folyosót, amíg nem volt itt, ilyen csodák, még véletlenül sem történnek sem ritkán, sem pedig gyakran. Nem kérdezi meg, hogy a barlangban összetakarította-e a vérét természetesnek veszi az igenlő választ. - Te viszont elég megviseltnek látszol. Meg kellene fürdened, mielőtt ideülsz - teszi hozzá, miután a sárkány leült, és a szemeinek kifejező tekintetével megmolesztálta az ágyat, hogy annak holt, fából faragott alkotóelemei, prémekből, textilekből és tollakból készített takarói, vánkosai és párnái egyként jöttek valami természetellenes, vad nászi lázba. Egy mozdulattal kitakarózik, miután félrerakta a számítógépet, a köpenyt nem kötötte össze magán, így a kötéseket könnyebb volt neki is cserélni, friss fehérségük ragyogó. Szépen regenerálódtak a sebei, valószínűleg hosszú órákig nem tagadta meg magától a teljes sötétséget, a gyulladások és gennyek szinte teljesen kihúzódtak a bőre alól, főleg az izmosabb részeken, a hasára még egy kicsit érzékeny, még a belei között lehetnek gyulladások, passzív állapotában nem is érzi őket, bár ennek lehet némi köze a vodkához is, amivel a keringését fenntartja, és a testének fagyállóságát biztosítja. A sárkány elégedett lehet, jó munkát végzett, a varrott sebszélek takarosan forrnak összefele, nagyon halvány sebhelyek lesznek majd belőlük. - 43 óra - pillant a gépre.
Elmúltak már a régi korok, amikor az angyal még büntetlenül lehetett az emberiség felkent, bálványozott (bár ez a vallás szerint erősen helytelen és büntetendő magatartás) megmentője a kárhozatra érdemesült lényekkel ellenben. Szomorú valahol, a régi korok értékei valahogy elsilányultak mostanra, a hiszékenység egészen más fordulatokat vett és immár a sárkány sem emlékszik arra, milyen volt egykor régen, valahol máshol, messze innen... Jobb lenne nem emlékeztetni minderre. Az ótünde nézőpontjából mindenképp, s jelenlegi beállítottságához képest a sajátjából is. Az úr fényes angyala talán képes elindítani egy olyan láncreakciót, mely aztán súlyos problémákhoz vezethet, s csupán a jövő a megmondhatója ki és mennyire szenvedi majd meg mindezt. Nem kételkedik abban, hogy a férfi nem hagyja majd annyiban a témát és pontosan ez az ok, amiért be fog számolni róla a maffiavezérnek. Túl sokan látták, túl sokakat érint ez a kis összezörrenés, inkább előbb, semmint utóbb értesülne róla a tünde is. Sokkal jobb, ha tőle teszi. A félelem hiánya olyan tulajdonság, ami csak igen keveseknek sajátja. Egy része értékeli, egy másik azonban bosszankodik azon, hogy a hím ilyen könnyűszerrel semlegesíti a jelenlétét. Ritka alkalom, mert ritkán mozog olyan körökben, ahol ezt megengedheti magának a másik fél. Maximum családtagok, vagy nagyon régre nyúló folyamatos bizalmi kapcsolat esetén lehet ennyire szabad bármelyik fél is, ami azonban sem jelen szituációban, sem a sárkány részéről úgy általánosságban nem adott. - Figyelmes tőled. - Mit vár érte cserébe? Mit remél kapni ezért? Semmi sincs ingyen a mai világban, jószerivel már a levegő sem és valószínűleg nem túl bölcs dolog az angyaltól szívességeket elfogadni, ám... nem alábecsülendő, mennyire akarja azt a vadsárkányt. Figyelmesen fürkészi a másik pillantását, a vonásait, tekintete alaposabban elkalandozik rajta, agya pedig olyan helyeken kutakodik, ahova nem lenne szabad nyúlnia a kíváncsi kezeknek. Az angyallal való találkozás felkavaró a maga nemében és egész biztosan meglesz a maga hatása. A gondolatok fertője ugyanis olyan méreg, mellyel szemben még a káosz éji fattya sem élvez immunitást. Állkapcsa megfeszül, ahogy az angyal elutasítja a feledést, holott sokkal jobban tenné. A ragaszkodás szép dolog, de egyes esetekben - mint például a mostani is -, rengeteg kellemetlenséget okoz. Kár érte. Pedig zabálnivaló, lepedőgyűrőkompatibilis figura. "Öcsém". Hát persze.
A sárkány csak az akció teljesítésének tényéről ad jelentést, annak körülményeiről egyelőre nem. Vagy megpróbáltatást jelent immár fenntartani a kommunikációs sávot, vagy személyesen óhajtja megbeszélni a kérdést, s minthogy a tünde nem firtatja, nincs oka belemenni a részletekbe, hacsak nem a kérdőre vonó hangsúly, de egyelőre félreteszi a szállítás erejéig. Miután mindennel elkészültek és gépre rakták a sárkányt, Mordekai hosszabban is elbeszélget a türelmetlen démonnal magánsávon. Az út nagy részében tehát hátra dőlve azt hallgatja, milyen válogatott gyönyörűségeket tervez Nergal a jövőre nézve. Pillanatnyilag annyira nem tudja lefoglalni a fantáziáját a dolog, hogy a helikopteren képes lenne elaludni. Megtartóztatja magát a csábítástól. Annyi esze mindenkinek van, hogy ne faggassa az angyalról. Átkozottul jól teszik, mert aligha segítene az elhatározásban, hogy a nap fennmaradó részére száműzi a fejéből.
Hulla. Konkrét átvitt értelemben persze, de erőteljes kompatibilitást mutatna egy angyali zombifeltámasztásnak azzal a különbséggel, hogy különösebben életre sem kell kelteni. Vezetői képességeiben ezen a ponton már nem bízott, így taxival érkezett. Hosszú, testhez álló sötét nadrág, kényelmes cipő, ing, prémes szövetkabát, amit még a nappaliban fogasra akaszt. Ezúttal a cipőjét is leveszi, bár tekintve hogy nagy eséllyel ismét vértócsák akadályán kell szlalomoznia, talán mégiscsak jobb lett volna, ha abban jön be. - Látom jobban vagy. - Megáll egy pillanatra a háló ajtajában, tekintete végignyalja az ❤ ágyban ❤ fekvő alakot. Elmondhatatlan mértékben irigyli el tőle. Elrugaszkodik a faltól és az ágyhoz sétál, leseggel a tünde mellé. - Had nézzelek. - Finom kérés, csoda egyáltalán, hogy van még benne ennyi figyelmesség a ma nap után, de mondhatni rutinja van már ebben. Ha a tünde hagyja magát, megvizsgálja a sebeit és meri remélni, hogy messzemenőkig kielégítőnek találja őket.
Egy sárkány könyörtelen, magabiztos és józan logikája ez. A sárkánylélek ereje. A tündének a rejtély ad biztonságérzetet, a rejtőzködés, és az, hogyha minden benyomásnak ura, ami tőle éri a sárkányt. Hogyha előre elképzelheti a reakcióit azokra a tettekre, amiket ő megenged magának. Lényegesen bizonytalanabb, ennek megfelelően kritikusabb önmagával szemben is, ahogy a környezete is szenvedi ezt. Milyen szomorú. Voltak idők, amikor egy angyal jelenléte egyet jelentett azzal, hogy hinni és bízni érdemes valami felsőbben, valami hatalmasabban, a belső jóságban, az egyensúlyra való törekvésben, egyetemesen csak helyes volt jól érezni magukat a közelükben mindenkinek. Amíg a középkor hiszékeny népe az angyalok szavait úgy itta, mint a féregfertőzött vizet és a zavaros sört, addig jobb idők jártak a többi misztikusra is. A sárkánykígyók, ha napvilágra kerültek számíthattak rendtársaikra, epikus angyal-sárkány harcok végén káprázatok nyelték el a szörnyeket, az angyalok diadalmasan és jószándékúan választhatták külön a fajokat. A modern időkben azonban már rájuk is érvényes a szabály, hogy nem mutatkozhatnak. Nyomasztó és haszontalan érzés, és elfújta azt a bizalmat, amit... mert ez az angyal ilyen életet élt, szeretett és megérdemelt. Még a sárkánytól is, aki pedig a kárhozat fattya és kevés, szörnyen kevés dolog van ezen a világon, amit képes volna tisztelni, és még inkább, méltó arra, hogy a szabályai szerint játsszon. A szőke most nincsen ebben a csapatban, nem belátni ezt életveszélyes volna és megengedhetetlen. Mindenkinek csak egy élete van, még ha ez egynémelyeknél halálokkal meg-megszakított élet is, akkor is csak egyetlen. Nem számít új kezdetet ott, ahol valami véget ért, és nem fogadja el a sárkánytól sem olyan egyszerűen azt, hogy csak úgy újat kezdett, a múltja nélkül. Mindent ki fog deríteni ebben a témában most, hogy megtalálta, és ez az, amivel a sárkány legsötétebb balsejtelmeit igazolja. Az angyal veszélyes a világának nyugodt egységére, a helyére, a tünde elégedettségére, ami a saját elégedettségének és megelégedettségének forrása is. "Valóban" - mintha a sárkányt utánozná szórakozottan, ahogy elismeri a négy esztendő rövidségét, a mosolya természetes és könnyű. Mintha nem volna merevség és félelemérzet, tökéletesen blokkolja a sárkány sötétségének feszítő hatását, a negatívumok nyugtalanítását, a lényének felzaklató mivoltát, nem vetkőzik ki miatt a tollas irhájából. Csak a fejét csóválja, de nem vitatkozik, bár a sor folytatható, mi szükségtelen még, hiszen akár a sárkány jelenléte is szükségtelennek tekinthető. Miért nem küldtek ide védelmiseket? Vagy diplomatákat? Ki küldte ide őket? Ő követett el mulasztást és kezdett ebbe a gyanús ügyletbe, de.. annál a személynél az angyalszemekben sokkal érdekesebb a sárkány maga. - Ha sikerül kapcsolatba lépnem velük, ejtek néhány jó szót az érdekedben - és nem kér érte semmit. Legfeljebb az érintést, a közelséget, a lehetőséget, hogy összezavarja a másikat apró szavakkal, csendes gondolatokkal, búgó kétellyel a hangja mélyén, kis szomorúsággal. Bárcsak emlékezne rá! - Te feledted el, hogy ismersz engem, nem osztozom veled ezen, sokat tettem azért, hogy ismerhesselek, még ha nem is te vagy a megváltás - ért egyet. A sárkányt ismerni nem emeli fel úgy, ahogy felemelkednie szép, jó és nekivaló, ám ragaszkodik hozzá, a ragaszkodáshoz pedig elég egyetlen fél is, nem szükséges mindkettőnek a beleegyezése. A sárkány útja nem kényelmes a tollasnak. Hűlt helyén száraz, kissé tömjénes illat marad, mintha a tollai sokat járnának templomban, persze biztosan nem nélküle, de az ilyenekkel nem árt vigyázni, főleg az istentelen Oroszországban. Különös szavai után tényleg eltávozik. Egy intés biztos jól esett volna neki.
Innentől megy minden, mint a karikacsapás, gyakorlatilag. A csapat fáradt, senki nem problémázik, a démon alighanem el akar tűnni a nyílt területről, a hányás pedig jól esik, ilyen éhesen és szomjasan, mintha legalábbis drótkefével súrolgatnák a jó sárkán belsőségeit. "Hallak" - a tünde elméje ébernek tűnik, de hát mitől is lenne fáradt, ágyban hagyták, mint egy jóravaló, elkényeztetett úrfit. Nem várat sokat a válasszal, és nem kérdez a jelentésnél alaposabb részleteket, ha az kihagyja az angyalt akkor sem, elirányítja őket egy külvárosi telekre, ahol egy húsfeldolgozó is működik, de nem fognak meglepődni a betonfal mögött leszálló konténeres helikopter láttán. Ott várni fogja őket az ő egyik embere, és ez így is lesz, ő feladata az, hogy a védelemmel elvegye a kapcsolatot, és a csomagot a továbbiakban biztosítsa. Ott vannak néhányan azok közül a kutatók közül is, akik északról jöttek vissza az egyik tudományos laborból, semmin nem lepődnek meg, és valószínűleg a sárkány szerint is kielégítően el tudják látni a feladatukat. Amúgy mi tartott ilyen sokáig-hangsúlya van az egésznek, de végül a tünde csak ennyivel köszön el. "Utána haladéktalanul gyere vissza, 42 óra" új becenév a rossz időkre, de az a maradék két órácska amíg felszerelnek, elrepülnek, leszerelnek már legalább az édes álom ígéretét is hordozza magában.
A tünde otthon van. Konkrétan az ágyban. Az infúziótól már megszabadult, lefolytak, a háta feltámasztva, ül. Az egyik lábát is feltámasztotta kissé. Vörösbársony háziköpeny fedi a bőrét hanyagul, és persze a vastag takaró a lábát, ölét, kis lábakon álló laptopasztalkára állított gépen ügyködik a hatalmas nyoszolyán. Az ablakok körvonalai látszanak a vastag, színképezőre csiszolt lencsén, mellette a vodka, mint rendesen.
Ez nem feltétlenül igaz. Szabadsági kérdés ide, vagy oda, a sárkánynak nagyon határozott véleménye van a legtöbb dologgal kapcsolatban, s ezek kritikus mintapéldányait tekintve ezidáig a tünde nagyon alapos munkát végzett. Jobban belegondolva pedig olyan alapokra tudott építkezni az éjpikkelyes személyében, melyek alapköveiben csengtek össze vele, így a meghatározó benyomások, a testemlékezet, a háttérben megbújó mozgatórugók és fogaskerekek, az adott világszemléletre való hajlam mind termékeny táptalajt biztosított az újraformálásnak. A tünde nem lenne kevesebb a sárkány szemében, mert nem mások véleménye alapján ítéli meg, hanem a saját benyomásai szerint. Nyilvánvalóan ez az, ami ördögi csapdába zárta. A magafajtának mindig abban a legnehezebb megbízni, akiben valójában a legkönnyebb. Talán abból fakad, hogy a sötétség, a káosz teremtménye, míg az előtte álló tökéletes ellentéte lehetne, ki tudja. A pozitív kisugárzás arra született, hogy elnyomja a világ temérdek negatív rezgését éppúgy, ahogy kergeti egymást az éj és a nappal is végeláthatatlan párharcában... s bár megférnek egymás mellett, rendeltetésszerűen kioltják a másikat. Képes lenne elnyugodni a másik természetes vonzásában, ha akarná. Lehetne naiv és félredobhatná minden ellenérzést, a távolságtartást, engedhetne a bizalmaskodó hangnak, a pokolian őszinte szemeknek, a csábító nyugalomnak, a testközeli tapasztalásnak, de az érzékei azt súgják - még ha sötét sarokba is menekültek a reflektori jelenés elől -, hogy veszélyben van. Nem feltétlenül az angyaltól, de az angyal miatt. Nem kérdőjelezi meg a gyászát, ám a támadás és a várakozás szükségességét igen. Szükségtelen volt, hogy az angyal idekint várjon, ahogy a rájuk rontás is, bár ez utóbbiról már megegyeztek, hogy külső erők negatív hatásának eredménye. Nem hajlandó elismerni, hogy hibázott volna a kérdésben, mert azt tette, amit adott szituációban a legjobbnak ítélt meg, de nem is degradálja a másik veszteségeit. Ha tenné, igen konkrét kárpótlást várna tőle, bár ha az angyal valóban ismeri, nagyon jól tudja, mennyivel alsóbbrendűnek értékeli az emberi életet a mitikusival szemben. Isten eltévelyedett, fekete báránya, amit már rég felzabált a sárkány... "Valóban." - Pillantása követi a főhajtást. Ha szükségtelenül bele is mászik az aurájába a diplomata, a kifinomultságára nem lehet panasz. - "Négy év nem tekinthető hosszú időnek." - Nem nevezi meg Yyl-t, bár nem kétséges, hogy az angyal utána fog járni. Ő legalábbis egész biztosan tudni akarná, milyen körülmények vezettek odáig, hogy elveszítse a csapatát, vagy akár csak egy részét is. - Teljességgel szükségtelen volt mindez. - Biccent elfogadva bár, de nem megerősítve a másik szavait. Mennyi felesleges pazarlás és senki ne értse félre, nem az elvesztett életekre gondol, vagy netán a beavatottak családjaira. Jó katonáknál maga a kiképzés, a beléjük fektetett idő az, ami holtan már sosem térül meg. Nos... sose küldj embereket a természetfeletti ellen. Mégis mire számítottak? - Nos... - Merengőn vizslatja a másik mosolyra ránduló vonásait. Francba is, tényleg ismeri a tollas dögje. - Nem tagadom, hogy abban reménykedem, odafent belátják a tudományos megközelítés kulcsfontosságát a kérdésben és engedélyt adnak rá, hogy tanulmányozzam. - Nem, igazából továbbra sem reménykedik benne. Ha hajlandóak is tudományos szemmel nézni az esetet, úgy erős a valószínűsége, hogy ilyen felfedezést a magasabb körök gondjaira bíznak. Meglehetősen kellemetlen gondolat. Egyébként is. Nem tartozik neki semmiféle magyarázattal, minek bájcseveg vele egyáltalán? Bizonyára az angyali mosoly teszi. Milyen bosszantó... szinte már bánja, hogy kinyitotta a száját egyáltalán, főként mert a másik közelebb is lép. A gerincén végigborzong az angyali jelenlét, furcsa bizsergést gerjeszt a mellkasa közepén. Nem oda nyúl, ellenben tüköreffektusként pontosan azt a pontot érinti távolságtartva a másik védöltözékbe rejtett mellkasán. Sötét pillái árulón rebbennek a következő szavakra. Még hogy magára vette... mióta az eszét tudja, rajta van. Más kérdés, hogy ez éppen az említett négy évre vonatkozik. - Fogadj el tőlem egy tanácsot, a saját érdekedben. - Nem folytatja azonnal, a helikopter mindkettejük haját felborzolja, s mikor végre újra szóra nyílik a szája, hangjának nagy részét elnyomja a rotor ütemes, kattogó zúgása. - Ennek a gondolatmenetnek a végén nem találsz feloldozást. Fejetsd el, hogy ismersz, Saleos. - Mindkettőjüknek sokkal jobb lesz így. Talán fenyegetésnek hangzanak a szavak, ám valahogy a sárkányt körülvevő hangulat komplexitása inkább figyelmeztetésre utal. Ne keresse a bajt. Ne kutasson utána. Ne okozzon problémát. Hát persze... kár az utolsó szavakért. A sárkány izmai megfeszülnek, az ujjai megrándulnak a férfi mellkasán, s a kézcsók a visszahúzódás közben állítja meg. Nem válaszol, bár a szemei a döbbenettől kerekednek el, a pupillái a fénnyel szemben is kitágulnak. Hagyja elrugaszkodni az angyalt az ég felé, s orrát ezúttal sokkal érzékenyebben csapja meg a tollak kavarta lég illata... furcsa. Valamiért azt gondolta, szürkék lesznek. Felnéz a férfire, de nem integet, nem biccent és nem köszön el. Valahol ebben a pillanatban tökéletesen biztos benne, hogy hamarosan sokkal nagyobb problémával fog szembenézni, mint azt valaha is szerette volna.
A helikopterhez sétál és egyeztet a démonnal, amint az angyal eltűnt. Kiadja nekik az utasításokat, hozzák ki a sárkányt, tegyék be a tárolóba, a többiek készüljenek fel az indulásra, ő pedig eltakarít. Visszavedlik sárkány alakjába és nagyon igyekszik, hogy ne gondoljon az átkozott angyalára... "Yyl." - A sárkány hangja keresztülvág a köztük lévő jelentős távolságon és megérinti gazdája tudatát. Gyors jelentést tesz neki; a sárkány szállításra készen, a nyomok eltakarítva, testek feloldva, adjon utasítást a desztinációról és hogy szükséges-e a Védelem képviselőjével beszélnie, vagy az ótünde elintézte, hogy már várják.
A szabadok hőzöngése így a maguk irtózatosan letört, alanyi jogon járó szabadsága után elkeserítő és fárasztó, bosszantó és kikerülhetetlen. A tünde minden tettére jut legalább egy tucat káráló, aki zsarnokot, önhitt, arrogáns seggfejet kiált, és akadályozza azt, hogy elvégezze azt a munkát, amit el kell végeznie ahhoz, hogy a körülötte feszülő mikrorendszer állva maradjon. Amikor csak kiteszi a lábát Moszkvából olyan játékszabályok közé kerül, ahol a döntései mit sem érnek, és a szava csak picsogás a hangrengetegben. Ezért sem viheti magával a sárkányt. Jobb, ha nem látja ebben a környezetben, lehúzó és visszatartó hatással volna szép együttműködésükre. A cápauszony is finom, jobb észben tartani, de nem fürdőzne egy kádban egy ilyen csúcsragadozóval ahhoz, hogy megszerezze. Bár a vér iránti szenvedély összeköti a vízi ragadozóval, ő csak ritkán harap annak a seggébe, aki a közelében vérzik, más módon mutatja meg mennyire helytelen is pazarolni a gyönyörű élet nedveit. Ok mindig van az ellenséges fellépésre, főleg ezen a földön, főleg ott, ahol érdekek feszülnek össze, de az angyal az is, aki elcsitítja ezeket az okokat. Természetes kisugárzása eltemeti esetleges ártó szándékait, vagy, jobban hangzik úgy, hogy feloldja, ami ugyan egészen mást jelent, de talán közelebb van a valósághoz. A kék szemekben nincs rosszindulat, harag és ártalom. Ami a tekintetében látszik, az szinte megnevezhetetlen. Egészen biztos, hogy az ótünde szemei soha nem hordtak ilyen összetett és mégis ártalmatlan jelentéstartalmat magukban, a peremükön nem forrt ilyen áthatóan az őszinteség. Gyászolja az embereit, ha Mordekai is elveszítette volna a csapatát, akkor lennének egyforma nagyok a veszteségeik, hiszen az időt ő maga is elvesztegette itt, amíg a sárkányék kiásták magukat, a hideg délelőtt elment, mintha soha nem létezett volna, a várakozás izgalma egy idő után unalmat könyökölt a lelkére. De nem kívánja a sárkánynak ugyanazt a veszteséget, amit ő élt meg. Nem akar egyenlíteni, őt is becsapták, mindketten áldozatai a rajtuk kívül álló gonosz erőknek. Lélekközösségbe fogadja a éjszárnyút, hiába olyan hideg annak könyörtelen sárkány, majd azután emberszeme, rideg a hangja és távoltartó figyelmeztetéssel átitatott a lénye. "Magam is úgy vélem, hogy ez szokatlan és kellemetlen. Csak annak tudom tulajdonítani ezt, hogy nem olyan régóta lehetsz valakinek a primusa, és az a valaki nem igyekezett azon, hogy köztudomású legyen a kiléted a fajtánk előtt." fejet hajt kissé, belátja, hogy ez furcsa lehet. Talán nem egészen őszinte. Lehet, hogy a Tudomány ötödik körének jeles ótündéjét a maga módján megbélyegzi, így azok, akik alatta dolgoznak nem jelentik a garanciát arra, hogy a rendhez hűek, de nem akar vádaskodni. Nem, mert úgy látszik, hogy megtalált valakit a sárkánybőrben, akit régen elveszített, akármilyen veszélyesen is hangozzék ez a romantikus szép szavalás. - Embert ölni a rendszer védelmében is bűn, még ha meg is bocsáttatik - keserű valahogy a szó a szájában, szép arcát elárnyékolja egy gondolat. - Bocsásd meg nekem a kételkedést, ha így van, az eset csak még különösebb. Még nem láttam ilyet közelről, és nem gondoltam, hogy valaha is tapasztalni fogom azt, hogy mennyire felelőtlenek egyesek, de hogy éppen rád bízták? Oroszlánra a gödölyét - széles mosoly ragyog fel az arcán egyetlen pillanatra, aztán eljutnak a szavak jelentései az elméjébe. Milyen engedelmes gondolat. Örömmel hallja, de valahogy mégis, mindez összevetve azzal, amit tapasztal a sárkánytól nagy-nagy bajt jelez. Talán ezért is lép közelebb. Hogy jól megnézze magának, megérintse, a test esetleges sérüléseiben kutasson az elme problémái után, és... Megáll, ahogy a férfi keze megállítja. A kabátja alatt kevlárt visel, keménysége feszül a sárkány tenyerének. - Tudom, hogy ismerlek, de kezdem érteni, hogy valami történt veled, ami miatt nem emlékezel rám, pedig a kereszt jelét magadra vetted -nem sértődik meg a saját felismerésén, és nem fakasztja könnyekre a tapasztalat, hogy ami ő maga az idegen a férfitől, mintha soha nem is létezett volna az egységük. Szőke tincseit előrelebbenti a démon türelmetlensége, a szemét összehunyorítja, amíg elül a por, de a rotor csak fenyegetően forog tovább, mint egy türelmetlenül doboló ujj a föld hátán. Nincs itt szívesen látva az angyal. - Ahogy óhajtod. Még látjuk egymást, öcsém - a mellkasának feszülő kézre fog, a tenyerébe csókol, mint a sárkány tette a tündével egy teljes munkaidővel ezelőtt, csak sokkal gyorsabban és kevésbé szenvedélyesen. Rövid guggolással rugaszkodik, vakítóan fehér szárnyait szétcsapva lendül a magasba, még egy pillanatra megáll olyan két emelet magasában, lebámul a sárkányra, aztán eltűnik a fátyolfelhők iránt, gyorsabban emelkedve, mint a gondolat. A kevésnyi napfény kéjelegve fürdik meg a szárnyain.
A fogsággal önmagában még nincs baj. A teljes szabadság fogalma a civilizáció kezdete óta nem létezik igazán. A gondolkodó létformák szabályokhoz kötik magukat, elveknek felelnek meg, gátlásokat fejlesztenek, a hierarchikus rendszer pedig még a demokrácia keretein belül is erőteljes, bár szép szivárványos magyarázat emelkedett palástjában létezik. Minden kornak megvannak a maga vezetői, magasabb és alacsonyabb sorai, nyomorultjai, a mocsok az utca kövén és az alatt, végigcsorogva a csatornák bűzös, patkányokkal népesített érhálózatán. Az egyén szabadsága korlátozott, ami megfelelő vezetés mellett előny, az esetek többségében manapság azonban kellemetlen képet mutat. A sárkány elégedett az ótüdne felettes hatalmával, maga a rendszer az, melynek kellemetlenül visszafogó határit feszegetik az elkanászodó gondolatok. Mordekai inkább cápához hasonlítaná a démont. Egy igencsak veszedelmes fajtához hovatovább; hatalmas, fürge, alattomos és már kilométerekről megérzi a véres pénz szagát. Könnyebb kihorgászni, ha az ember belógatja a fél kezét és tőből leharapják azt. Ez esetben a jobb kezét, átvitt értelemben, ugye. Az angyal épp elég okot adott arra, hogy ellenségesen lépjen fel vele szemben, bár a kifejezett békülési szándékkal karöltve a pikkelyesnek már nincs különösebb oka rá, hogy megtorolja a sérelmeket. Ő megszedte a maga áldozatait, míg tőle tetemes időmennyiséget raboltak. Kellemetlen, de a tollas nézőpontjából ez nyilvánvalóan nem akkora veszteség, mint a sajátja. Nem ért egyet, bár tekintve hogy honnan gyökeredzik ez az időveszteség, különösebben nem is áll szándékában forszírozni a dolgot. Mennyire szükségtelen volt mindez... Mégis. Az angyal különös módon még érdekli is, bár messze nem látszik rajta. Az embertelen szemeken, éjfekete tüskéken, fényt zabáló sötét pikkelyeken legalábbis egész biztosan nem, ellenben a tény, hogy még mindig itt áll és időt veszteget rá, ad némi sejtelmet a dolog felől. Annyira azért nem fáradt, hogy bealudjon az angyal előtt. Valószínűleg erre csak akkor lenne lehetőség, ha elájulna a kimerültségtől, ez azonban így pokoli évszázadok távlatából elég szürreális helyzet lenne. Ugyan nem emlékszik rá, de rengetegszer volt katona, számtalanszor kapta meg a megfelelő kiképzést, az orvosi karon töltött időszak okozta szívósság csak egy nagyon töredékes, elhanyagolható hányada mindennek. "Nézd el nekem, de különös, hogy a legalsó kasztok tagjait előbb ismered fel, mint a Tudomány hatodik körének Moszkvában székelő Primusát." - Készségesség ide, vagy oda, azért ez kifejezetten furcsának hat így sárkányi nézőpontból és megfelelő magyarázat nélkül pontosan arra játszik, amit a tollas elkerülni próbál. Hiába a figyelmeztető morgás, a fenyegető megjelenés, az angyal úgy siklik át a sötét, kellemetlen, távolságtartó aurán, mintha erre teremtették volna. Mordekai pedig elköveti azt a hibát, hogy nem reagál rá azonnali elutasítással, ahogy egyébként tökéletesen indokolt lenne adott helyzetben. Lehunyja a szemét egy szívdobbanásra, mint valami jól nevelt állat, elnyugvón élvezi ki az értő simítás pillanatát megszaglászva az illetlen kezet. Megrezdül, ahogy a szél ismerős lenyomatnyi illatot hoz felé a sandán rejtőző tollak közül. Valahol ekkor vált alakot és egyetlen szemrebbenés alatt elhatárolódik az egész jelenéstől. - Egyrészt két tűz közé kerültünk, a tünde hívása elvesztette a sárkány tudatát és megvolt az esélye, hogy elbukjuk a küldetést. Másodsorban a rendszeri titoktartás védelme globális szintű igény az emberi titkosszolgálatnak való megfeleléssel szemben. Harmadrészt pedig nem volt biztosítékom rá, hogy az akció mögött nem a kívülállók állnak, minthogy a sárkány maga is az, bár úgy érzem, kételkedsz a szavaimban. - A vonásai zárkózottak, hűvösek és a hangja higgadt marad bár, ez utóbbi érzékelhetően sérti a sárkány büszkeségét. - A lény vadállatként viselkedik, rengeteg munkást lemészárolt a kutatási területen. Minthogy kívülállónak minősült, valóban el kívánom szállítani innen, hogy átadhassam a védelemnek. A sárkány nem sérült. Vagy legalábbis első ránézésre nem látszik rajta, bár nehezen megállapítható, hogy a testére tapadt vér nem az övé, sokkal inkább a sárkányé. A ruhák szakadásai alatt nem fénylik nyílt hús, ahogy a tekintete sem mutat nyíltságot. Mégis mi a jó isten veszi rá mégis az őrült angyalát, hogy ilyen közel lépjen?! Keze a másik mellkasára rebben, a tenyere határozottan tartja vissza, hogy a maradék fél kartávolságnyi helyet képes legyen meglépni... nem tudja mit szed a tollas, de jó cucc lehet. Ha tippelnie kellene a kémiai összetételt, akkor... nem. Most nem. Megnyalja a száját, ahogy az angyal szabadjára engedi a kisugárzását. Képes olvasni belőle, felfogja az információt és az égvilágon semmit nem jelent a számára azon kívül, hogy TÚL. KÖZEL. VAN. - Nézd, tollas. Nyilvánvalóan azt hiszed, hogy ismersz, de az érzés nem kölcsönös. Bizonyára találkoztunk már, de nem emlékszem rád. - És nem is akar. Az emlékezés veszélyes. Nem mert ígért halál és pusztulás várja a végén, pusztán mert esze ágában sincs feladni aktuális helyzetét. A fellibbenő porfelhőben hunyorog, a motor zaja némi türelmetlenséget csepegtet a sárkány véráramába. - Az akadályozásnak hála épp elég időt vesztegettem már el. Ha nem akarsz viszállyal elválni tőlem, úgy javaslom jó szándékod jeléül távozz. - Beszéd közben int a démonnak, hogy minden rendben, készüljenek a berakodásra. Ettől függetlenül is kivárja az angyal döntését.
Kezdőlap 
