Tverskoy District

A nő porcelánbaba. Gondos, értő kezek alkották mívessé, kívánatossá és a maga nemében tökéletessé azért, hogy egyetlen mozdulattal, avagy gondolattal csupán, de összetörjék. Kéri ezt. Minden mozdulat, a lélegzet, a hajszálerekben meglóduló vér vibrálása a bőr alatt. Anélkül reagál a démoni jelenlétre, hogy egyáltalán tudatára ébredne a manipulációnak. A mozdulat, amivel invitálja meghívás és az épület mélyére szól, mégsem erre gondol. Pillantásán végigömlik mindaz, amit ő élne meg a másik erejéből. Jó adag mazochizmus. Éhség. Vágy. Megkívánt félelem. Prédai magatartás az ösztönszinten felismert ragadozóval szemben, melyre aztán minden figyelemfelkeltő lépés egyként reagál. Rövid, ámde gondolatokat mérgező tánc kettejüké, melybe csatlakozik mindaz, aki a démon vonzáskörzetébe kerül. Irigység. Vágy. Mohóság. Kapzsiság. Harag. Büszkeség. Lustaság. A bűnök egyként válaszolnak a letűnt évezredek démonának, még ha az irigység is az, mely leghűségesebb csahosaként fúrja keze alá hosszú álomtól csapzott fejét. Belenyal a tenyerébe néhány elkanászodó gondolat.
Elsétál mellettük egy szőke férfi, kezében kávéval. Eszébe jut, hogy tegnap este a neje bejelentette előléptetését a cégnél, ahol dolgozik. Ő tíz éve nem kapott előléptetést. Elfáradt. Megkeseredett. Dühös. Irigy. Ma este az asszonyon tölti ki jogos haragját.
Az a nő, aki a mosdóból lép ki, megszédül egy pillanatra. Terhes. Vörös, kisírt szemeit felesleges titkolnia, most senki nem törődik vele. Nem törődik vele a férfi sem, aki megígérte, hogy elválik a feleségétől és apja lesz a gyereknek, most mégis ráparancsolt, hogy vetesse el. Dühös rá. Depressziós. Zaklatott. Irigy a nőre, akit nála jobban szeret. Tönkre fogja tenni az életét.
A járőrnő sosem volt szép, bár nem is csúnya. Átlagos. Tegnap volt a 40. születésnapja, de csak a macskái köszöntötték hevesen vernyákolva a jutalomfalatért. Gyerekkén színésznő akart lenni, de megmondták neki, hogy nem elég szép hozzá. Az apja elhagyta. Az anyját elvitte a rák. Nincs családja, nincsenek gyermekei, s bár nem szűz, egyetlen aktusa egy megalázó, undorító élmény volt. Régóta figyeli a vörös boszorkányt. Megveti őt, mégis elirigyli a szépségét. A figyelmet, amit méltatlanul kap. A boldogságát. A szeretőit. A gyönyörű, vörös haját. Talán kitépi mindet.
Hmmm... különös.
Fiatal férfi. Magas, félhosszú sötét haj, búskomor kék szemek. A társa átkarolja a vállát. Nevetnek, ő meghal belül. Szerelmes a férfibe, akinek felesége van és három gyereke. Mérhetetlenül boldogtalan. Magányos. Zárkózott. Elirigyli a boldogságukat. A fegyvert a másik övéről. Ma este a szájába teszi a szolgálati pisztolyt és lelövi magát.
Oroszország gyönyörű. A bűnök egymást érik benne. Szeretik ezt a várost. A földet. A népet, melyet a zord körülmények neveltek kíméletlenebbé, keményebbé és álnokabbá. Las Vegas talán a bűn városa, de a bűn bölcsője cím Oroszországé.
A titkárnő vár még egy pillanatot. Hezitál, nem akar elmenni, amíg az ügyvéd figyelmét magára nem vonta, ám az megtagadja tőle ami jár és helyette az arra érdemtelenebbre pazarolja. Lesújtó pillantást vet az angyalra. Irigysége palástként marad meg a démon vállán, ahogy a nő kettejükre zárja az ajtót.
A kinti emberi légkör után a minőségi változás ugrásszerű. A férfi az asztalnál - akárcsak ha a védelem burka venné körül -, nem válaszol ösztönlényként a többévezredes szörnyetegre. Tisztelettel beszél, feláll, kezet nyújt és a mozdulat eleganciája beletörik a másik kezébe.
Nincs mire várnia. Nem pazarol időt arra, hogy latolgassa mivel van dolga, mert a démoni jelenlét olyan a vele ellentétesnek, mint a vészharang kondulása. Hirtelen tölti meg tüdejét a mérgezett, láthatatlan sötéttel átitatott levegő, az íriszeket felfalja a pupillák hirtelen tágulása, vékony azúrkék glóriát hagyva csupán a sötét kutak körül. Ujjai megrándulnak a szoros fogásban, bár nem próbálja meg elhúzni a kezét. Olyan csapdában van, amiből nem szabadulhat ilyen könnyen és a helyzetfelismerés nem a halandók pánikjával realizálódik.
Nem számított démonra. Nem számított misztikusra, teljesen egyértelmű az önkéntelen reakciókból. Hogy milyen elfojtásokat tanult az emberi világból, szinte teljességgel lényegtelen. Túl fiatal. Sokszorosan az a vele szemben állóhoz képest és ekkora szakadék nem szelhető át pusztán az arrogancia szivárványosan varázslatos, ámde törékeny üveghídján.
Mégis... ebben az angyalban nincs jóság. Nincs belső viadal. Nincs küzdelem. Olyan létforma, mely angyalnak született bár, a vére elvesztette a jelentőségét. Az érintésében a halál hidege van. A kisugárzásban a túloldal csábítása. Valami, amihez jó megtérni, de ami - ha megteszed -, elragad örökre. A férfi az elmúlás húsvér, hűvös, emberi alakba zárt szinonimája.
Szökés pillái megrebbennek arra a vicsorra, tekintete több árnyalattal hűvösebbé válik. Az arcáról leolvadt a mosoly a másodpercben, hogy kezet fogtak, újkeletű mosolya pedig nagyon sok minden, de messze nem finom és előzékeny. A szörnyeteg néz vele farkasszemet, hát a maga semleges ereje éppen azt is tükrözi vissza.
- Ezt aligha tudom megígérni. - Ura a hangjának.

Vajon egy nap Olga megkérdőjelezi majd a két férfi közvetlen kapcsolatát? Mely korban éri el azt a tudatossági szintet, ahol mindez furcsa lesz? Hogy időről-időre náluk alszik, ha Lena nincs itthon. Hogy saját anyja és a főhadnagy között megmagyarázhatatlan ellentéti feszültség húzódik. Mikor érzi majd, hogy ítélkeznie kell, s vajon szégyelli-e majd azt a fertelmes kórságot, melyben szülei - az egyik kényszerülten, míg a másik a maga teljes gátlástalanságával - nevelik őt? Talán egy nap féltékeny lesz majd apjára, amikor tudatossá válnak saját érzései. Talán elfogadó lesz és örülni fog nekik inkább... ki tudja. Sokkal valószínűbb, hogy nem érik meg a napot, amikor ez megtörténik. Hivatalosan semmiképp.
Sosem értette, miért épp főnix a figyelők szimbóluma. Máig nem látja különösebb értelmét, hisz még ha faji sajátosság lenne a feltámadás... boldoggá tenné vele. De mert nem így van, hajlamos érdektelenné és ignoránssá válni a faj egyéb tagjai iránt és azt gondolni, hogy a jellel pusztán az övének kiáltották ki Kyrylt már születésétől fogva. Mi másra utalhatna a szíve felett viselt szimbólum, mint rá... szeret erre gondolni. Sorsíze van, s az angyal vonzódik mindenhez, ami legitimálja kettejüket, ha már a világ ezen része nem teszi. Ha elviszi innen, elköltöznek, új életet kezdenek, össze fog házasodni vele. Valahol, ahol legális és törvényesen is elismerheti, hogy ez a lény itt az övé és senkinek az égvilágon nem lehet nagyobb joga rá nála.
A férfi okkal volt dühös rá és most teljes joggal nem az. Nincsenek illúziói. Eljön majd a pillanat, amikor visszatér a vita tárgya, hiszen az nem szűnt meg létezni. Még nem, s nem is kecsegtet hamari elmúlással, hacsak nem rájuk nézve.
Nem enged meg magának ilyen sötét gondolatokat. Elveszik a csókban, a gyengédségben, az élvezet elnyugtató csendjében.

A tökéletességet képtelenség elérni. Sokan küzdöttek érte és még többen címkézték fel magukat, avagy másokat ezen jelzővel, holott amint kimondták, már tudniuk kellett agyuk egy hátsó kis szegletében, hogy hazugság. A tökéletesség nem az individuumokban rejlik. Pillanat csupán, mely egyedül létrehozhatatlan. Energia, amely nem terem senkiben és semmiből, ámbár képes létrejönni különálló felek között, ha összeállnak egy egésszé... sem az angyaltól, sem a figyelőtől nem eredhet. Kettejük energiáinak összefonódásából, félúton alakul át inkább.
Egy kapcsolat mélysége akkor mutatkozik meg leginkább, amikor résztvevőinek nem kell többé szégyenkezniük egymás előtt. Nincs miért zavarba jönni, mert a vágyak nyitott fülekre találnak, a tettek egymásért szólnak, a mozdulatok egy tanult, mégis eredendővé vált nyelv szabályain keresztül kommunikálnak egymással. Az ő nyelvük. Kettejüké. Valami, amit Kyryl akkor sem felejthet el, ha az utolsó másodpercig kihull minden az emlékezetéből és nem marad más, csupán üres, tisztának gondolt lap. Nincs tiszta lap. Nincs nyitás a semmiből, sosem törölheti el mindazt, ami megesett. Az angyal már nagyon rég megfertőzte önmagával, s ezt lehetetlenség hatékonyan elfelejteni.
Elveszik a hozzá simuló és idomuló testben, a csókokban, a rendszertelen lélegzetekben. Nem tudja követni az események alakulását és nincs is szüksége rá többé. Belefeledkezik annyira, amennyire csak emberileg lehet és annyira is, amennyire képtelenség.
Kis híján elélvez, ahogy a férfi lejjebb csúszik rajta és a teste szorosan rándul körülötte. Ráharap a nyelvére, állatiasan mordul mellkasában saját hangja, ahogy visszafogja magát. Nem mazochista, pusztán látni akarja. Végignézni, ahogy párja szétolvad a gyönyörben, ahogy íriszei lehetetlen, lenyűgöző fényeket kapnak, miként a másik angyalibbá válik, mint ő maga valaha is lehet.
Gyönyörű.
A szájára csókol, ahogy maga alá gyűri a másik testét, módszeresen bitorolja el magának és használja ki az ellazult, felszabadult, még kéjtől zsibongó izmokat a maga gyönyörére.

Neki próbálna hazudni? Képtelenség. Tudja, hogy szereti akkor is, ha mindent megkérdőjelez benne, ha a mindenség sem áll meg hitelesen a figyelő lábai előtt, ha semmi a teremtett világban nem mutatkozhat tökéletesnek, ha minden végtelenül disszonáns és kielégületlenül marad a perfekcionisták lehetetlen vágya...
Ebben az érzésben nincs mit kérdőre vonni. Nem kell a miért, nem kell rá ok, nincs szükség az elvesztett emlékekre, még ha újra és újra bizonyítást is követel. Bármikor bebizonyítja. Ez nem olyan misztikum, mint az igazság, melyet az emberi és emberfeletti törvények alapján is jószerivel lehetetlenség felfedni. Van. Létezik. Ami az angyalt vonzóvá teszi, a forró energia, ami belőle árad, a belső fény ami a világra nyílik, mind Kyryltől ered, az adakozásából táplálkozik, a pillantásától tartja egyben magát, míg beleérzője széthullik mégis, minden... minden, ami ő, a másik szívétől lüktet, mert amíg abban a mellkasban töretlen a dobszó, amíg az erek pulzálnak az érintése alatt, addig mindig lesz miért visszatérnie akár ha a halál völgyében jár is. Mert ő mindig vele van.
Elvétve hagyja csupán lélegzethez jutni. Mohó és zsarnok, bár nem vonzza uralkodási vágy, ebben a percben birtokolnia kell minden csókot, minden lélegzetet, míg saját szervezete is beleőrül, amíg minden sejtje ágál a légszomjas kínzás ellen, s rá nem parancsol, hogy eddig és ne tovább.
Senki ne parancsoljon neki. Még a saját teste sem.
Tökéletes pillanat. Valami, amit őriznie kell és érdemesült arra, hogy berögzüljön egyetlen börtönbe zárt fekete tollba... annyira ritka, amikor nem kérdőjelezi meg, amikor az örökké figyelő tekintet kritikától és ellenvetéstől mentes, amikor egyszerűen csak minden jó...
Nem is ő lenne, ha megtartaná ebben a tökéletességben.
Nem oldoz fel. Anélkül nem, hogy fájdalmat ne okozna, bár jelen esetben aligha igénye annál több, mint amit kettejük mozgásának kéjelgőn kifinomult, mégis ösztönin barbár durvasága engedélyez. Pusztán közelebb akarja tudni. Sosincs elég közel.
- Sssh... - Még a csitítás is elreked torkában, szája szeretőn cirógatja a másik fülét. Nem akarlak bántani. Nem foglak bántani. Csak had érezzelek. Nem kell kimondania igazán, a teste némán beszél helyette, ahogy mind szorosabban fogja magához.

- Valóban. - Mosoly rándul a száján, neveletlen, gátlástalan fajta, mely aligha illik a témához, bár kétség kívül tökéletes a megterített asztalhoz... éhség nyílik a lidércfények lángjában, elemésztő tűz, purgatóriumi kárhozat. Nem hivatott megtisztítani a szemfüles fajnyi lény rugalmas, perfekcionista vonásokkal festett testét, de bemocskolni, felzabálni, módszeresen eluralni már sokkal inkább.
Felmordul, mintha a kéretlen "de" szentségtelen válasza lenne, mégis egyértelműen a gátlástalan csalogatásnak szól inkább. Nem marad adósa, még ha az elgyönyörködő pillanatig meg is késik a fizetség. Kell a pajzán kis nyelv, az akaratos harapás, az elveszejtő szemek csillogása a zilált tincsek közül. Másfél évszázad után is egyetlen pillantással képes végzetesen felajzani...
Felrántja magához a megkívánt testet és bár egyértelműen figyelt még a másik szavaira, gondolkodása egészen más mederbe terelődik. Nem szűnik meg létezni. Soha nem szűnik meg tervezni, akarni, vágyni, érezni, gondolni valamire, valakire, s most valakibe inkább. Elsistereg a figyelme a másik ölében, lassan, de módszeresen idomító játéka végletesen kikezdi türelmét. Szemet huny felette és hátraveti fejét, ahogy mélyebbre hatol benne és szinte fizikai fájdalmat jelent újra visszahúzódni. Látszik a testén az ellenállás. Az izomzat feszülésén, a lélegzetek kényszerített, kierőszakolt nyugalmán, mely mégis valahogy minden kontroll ellenére is hirtelenné és zilálttá teszi a széles mellkast mélyre szakító lélegzeteket.
Megnyalja a száját, ajkai elnyílnak, s ha kicsit hidegebb lenne a nappaliban, most forró párát szisszenne minden lélegzet. Elég hogy rányíljon újra párjára az angyal pillantása és elveszett éppúgy, mint amikor először halt bele az életbe. A mód teljességgel más talán, a tökéletes elbitorlás mégis ugyanolyan.
Kínzóan lassú. Így jellemezhető leginkább a mozdulat, mellyel a csók heves, éhes, lüktető táncán ütközésig csúszik benne. Kiélvezi minden pillanatát, ahogy feltartóztathatatlanul megnyitja magát a másik bensője. Fél kézzel öleli magához, ahogy hozzá feszül. Megtartja saját feszül testén, lehetetlenül szorosan, gyengéd erőszakkal és megmarad benne mozdulatlanul, lüktetve, meg-megfeszülve az ingertől, amíg végigsimít lefelé a hátán, a derekán, a fenekén. Ujjai addig csúsznak, amíg a mutató és gyűrűsujj felső ujjpercén érzi saját, kemény tagját, a behatolás feszült pontját. Démoni, buja mosoly az arcán, megharapja és meghúzza kicsit a férfi alsóajkát, nyelve hegye szeretőn nyalint utána, mielőtt eresztené.
Nem igyekszik eltávolodni belőle, vagy akár egyetlen millimétert is feláldozni a közelségből.

Nem tudja nem feltenni a maga kérdéseit, mert elfogadhatatlan, hogy ilyen lelkiállapotok uralkodjanak kettejük között. Hozzászokott a vitákhoz, de nem a szakadékhoz, ami kettejük között nyílik és bár nem feltétlenül az aktussal óhajtja áthidalni ezt a távolságot, szüksége van rá, hogy valamiképpen közelebb érezze magához. Semminek nincs most helye kettejük között és kettejükön kívül, sem szépnek, sem ocsmánynak, nincs hely, amit még feltölteni lehet, mert ami tér nyílhat két test között, azt saját jelenlétével tölti fel.
Nem jó a javaslat. Nem tud egyetérteni vele, nem akar elmenni innen és ebben nincs semmiféle kompromisszum, ha csak úgy jó, valahol máshol, innen messze, mikor lelkének egy jelentős darabja őrjöngve kísérti még ezt az áldatlan, élhetetlen vidéket.
A halál mindig vonzó. A világ annyira féli azt, hogy önkéntelenül is folyton a közelében őgyeleg. Többet akar tudni a tudhatatlanról, de nem kívánja, hogy érintse valóban, mert akkor menthetetlenül elveszett. Mi van a halál után? Mi telik el két élet között? Van-e élet, ha a lélek eltávozik a porhüvelyből...
Talán ő válaszolhatna rá. Meglehet, hogy emlékszik a túloldalra, talán tudja mi van ott, s meglehet tudja azt is, hogy nincs odaát semmi. Sosem beszél róla. Sem Kyrylnek, sem másnak, szertartásos némasága egy-egy ébredés után nem a konokságé, sokkal inkább valamiféle tudhatatlan, élő füleknek nem való, lelket szétcincáló paktumé. Elviselné Kína gazdag hitvilági kultúrája után a figyelő, ha azt mondaná, lelke immár olyannyira töredezett, hogy sosem léphet tovább egy új élet reményében? Hogy képtelen lenne egyesülni vele újra más térben és időtlenségben, mert menthetetlenül felemésztette már az erőszakos, magának követelő végzet?
Ha így is van, nem mondaná el. Kyrylnek nem kell tudnia, s talán ő sem tudja igazán.
A szája nem a halálról beszél, ahogy csókolja. Élet van benne, heves, lüktető, kifinomult, újra és újra elragadott, majd visszaszerzett minőségi esszencia, melyet képes megosztani vele, ha a másik úgy kívánja.
Nem válik bocsánatkérővé pillantása a szentségelő tekintetre, a figyelme tiszta annak ellenére, hogy a tűz ugyanúgy felemészti saját testét. Pillantása gyönyörködve folyik szét a másik megfeszülő testén, a megnyújtózó nyak vonalán, szinte lényegtelenné válik a folytatás, mikor ilyen szépen dalol neki minden hang, minden mozdulat, lélegzet, a vér az erekben, a felhevült érzések, amik saját testébe pulzálnak át.
- Nem akarok elmenni innen, Kyryl. Még nem. - Elnyal saját harapott nyomán, mielőtt felemelkedne vele, s pillanatokon belül már az asztalon vonagló test látványán élvezkedik. Ahogy fölé hajol, hasfalához simítja a férfi vágyát, bőrén nedves, csúszós nyomvonal írja felül magát újra és újra...

Kyrylben sokkal konkrétabban és tisztábban megfogalmazódik az igazság, mint amennyire az angyal azt felismerni, avagy önmagának bevallani képes. Nem hiába vannak együtt oly sok ideje, van ráérzés, melyet egyszerűen nem lehet belefullasztani az elme homályba vesző sötétjébe, az létezik akkor is, ha teljességgel lepucoljuk a koponyát. A megértés a lélek és szív fegyvere, s csak az esély, a lehetőség megteremtése az elme sajátossága.
A figyelő nem téved. Ez a tudás mégsem olyan, mely nyugalmat hoz, éppen ez az alma arról a bizonyos fáról, melybe beleharapni bűn és égi kárhozat, s melynek egyetlen falatja mérgeskígyóvá válik a torokban.
- Mmh... - Nem válaszol igazán. Hümmög valamit a férfi bőrén, elodázva a pillanatot, amikor meg kell felelnie ennek a kérdésnek. Nem akar elmenni innen. Még nem érzi, hogy eljött volna az ideje, bár ha úgy érezné, hogy társát a valódi, tartós őrület káosza fenyegeti, kérdés nélkül elvinné innen. Más kérdés, hogy talán nem érzi meg időben, s a visszafordíthatatlan éppen fejben történik... nem lesz Kyryl gyilkosa. Ha bezárva kell tartania hosszúra nyúló élete hátralevő éveiben, akár az örökkévalóságig is, még úgy sem.
- ...ha nem? - Csendesen ismétlő hangja elmélyül a férfi nyakán, pillantásában lidérclángok fénylenek fel és most messze nem az indulat okozza, habár az érzés éppoly nyers és ellentmondást nem tűrő. Mondhat neki nemet. Mindig mondhat. De most nem fog és ő tudja ezt.
Lehunyja szemeit, nyelve besiklik az ing nyakánál, pajzánul nyalint alá, ellopva tőle a bőr melegét és feltöltve azt inkább saját, nedves forróságával. Nem válaszol azonnal. Elcsókolja a nyögést a szájáról inkább és mélyen mordulva élvezi ki, amíg a másik csípője rajta mozdul. Öle belefeszül a játékba, lélegzetei elmélyülnek, bár nem válik tőle zaklatottá. A testéből, mozdulataiból áradó forróság szinte hűvös számítással keveredik, s talán ez éppen olyan, amit a túloldalról hozott magával. Végletes érzéseket közvetít és pillanatnyi őrülete is a végletesség látszatát hordozza, ki mondta, hogy nem kell belehalni vele minden aktusba, hogy aztán feltámadhassanak újra?

Nem tartaná szebbnek tőle a világot. Igaz alakja csak saját csonka valóját harsogná szégyenszemre.
- Lehet. - Talán valóban nem. Ettől még nem áll szándékában befeküdni a vezérnek játszma nélkül. Fel fogja ismerni, mikor van vége a játéknak. Talán időben, talán nem. A legrosszabb, hogy ha a végén Kyryl még életben van, elvárja majd, hogy összekaparja. Hogy lehet vele ennyire kegyetlen...?
Megcsóválja a fejét, de már nem válaszol. Meghagyja a fivérnek, a szeretőnek, a társnak, a barátnak a maga igazát, s hiába utasítja el a kijelentést, tudja hogy így van. Csupán nem változtat semmin.

Talán éppen ez a baj. Hogy angyal. Megvan a maga természetes csökönyössége, arroganciája, a makacssága arra, hogy megtegye mindazt, amire szerinte joga van, amit megérdemel, ami ebből a világból az övé kell legyen. Miért nem immúnis választott párja az angyalméregre? Miért haldoklik belé a kapcsolatuk, ha soha nem történt hasonló korábban? Miért nem képes érteni, belelátni, miért...
Túl sok a miért. A gondolatai feloldódnak a másik testében és tovább mérgezi azt minden érintéssel, minden csókkal, harapással, minden pillanattal, amikor szentségtelenül éginek hazudott forró energiája a bőrre simít és beszivárog a pólusokon a vér fellüktető áramába. Megfertőzi magával. Szépen, apránként, de módszeresen és a legkevésbé sem érez efelett megbánást. Akarja, hogy belé betegedjen, hogy semmi más ne jelentsen orvosságot a bajára, csak ő... nem tudja, de sejti mégis, hogy a másik idő közben immúnissá vált rá. Nem. Talán csak nem akarja tudni. Nem akarja látni. Előbb elveszti, minthogy belehalna bármelyikük is egyáltalán.
- Még nem történt semmi olyan, ami nem simítható el, Kyryl. A foglyunk ki fog jutni, a gyerekkereskedelmi banda bukása elfogadható veszteség, a lekapcsolt fegyverszállítmány megesett korábban is.

Felszisszen a parancsra, de engedelmesen lehunyja szemeit és mély levegőt vesz. Visszakényszeríti magába az angyalt, akinek valójában már régen nincs létjogosultsága, de minduntalan megpróbál előbukni a feszített víztükör alól, hogy a világra üvöltse a maga veszteségeit.
- Ha eljön az ideje és a hajlandósága a kölcsönös szolgálatnak, így is lesz. - Ha találkozik vele. Ha megütköznek. Ha így, vagy úgy lezárul az első felvonás és nem hal bele ezúttal végleg. Ha az ótünde felül tud emelkedni a sérelmein. Ellenkező esetben pedig vagy halott lesz, vagy távol innen, ahogy Kyryl kívánná.
Számára még nem jött el az ideje.
- Mindig figyelembe veszem azt, amit mondasz és van, hogy ennek ellenére is megcselekszem, amit kell. Ez nem új. - Számára nem, de a figyelőnek nyilvánvalóan az. Mindig ugyanazokat a harcokat vívják egymással. Egyszerűen érthetetlen, hogy nem betegedett még bele ebbe.

Talán ha nem lenne angyal, már nem lennének együtt. Akkor az ölelése nem jelentene gyógyírt, az érintése nem lenne hazug balzsam a sebeken, a jelenléte nem jelentene biztonságot. Kyryl átlát ezen akkor is, ha a fizikailag elkerülhetetlenül hatással van rá... kihasználja ezen adottságát, de sosem használja ellene. Nagyon ritkán, kritikus szituációkban fordult csupán elő, hogy a másik érzelmeihez nyúlt hozzá, s annak egyetlen oka is csupán a férfi életének védelme... megkapta érte a maga büntetését minden alkalommal, hát ódzkodik is attól, hogy újra megtegye.
Szükségtelen megválaszolnia ezeket a kérdéseket. Oly sok évvel ezelőtt megtette már, mikor megajándékozta egyetlen megmaradt tollával és közösen az öröklétbe öntötték volna azt. Kyrylnek nem kell semmi mást tennie, mint érinteni és visszaidézni a múlt eseményeit. Átélni őket. Megérteni az ő szemszögéből mindezt, látni a múlt fájdalmait, a gyereklét szenvedéseit, a megannyi halált, közös létezésük emlékeit, az okot, amiért olyannyira ragaszkodik hozzá, a köteléket, ami újra és újra visszaszólítótta a figyelő karjai közé...

Nem akarja ezt mondani. Nem azért csinálja, hogy ne kelljen mondania, hanem mert nagyon jól tudja, hogy nem fog ilyesmit kiejteni a száján. Konokul hallgat a szavakra is és valóban. Semmit nem "kell". Vykos nem azért van itt mert nincs más választása, hanem mert így döntött. Még akkor is tartja ehhez magát fene nagy makacsságában, ha tudja hogy milliónyi hely van még a világban, ahol nem jártak és amit elhódíthatnának a magukénak éppúgy, miként tették korábban.
Kyryl túl negatívan gondolkodik, ő pedig túl pozitívan. De mert az utóbbi töltés nem hagyja érvényesülni a másikat, a kiegyenlítődés elmarad.
Vészjóslóan villan meg a tekintete, s az angyal lidércfényű íriszei átsütnek egy szívdobbanásra az emberi álcán.
- A szolgálata sosem volt opció, Kyryl. Ez a vita teljességgel felesleges, nem fogom megváltoztatni a döntésem. - És ez jelen esetben végleges. Ha vérig sérti vele a figyelőt, ha nem.
Egészen más színben látja azt a fajta "befekvést". Eljátszott egy szerepet, mely közben mellékesen megismerte saját fiát. A tett maga eszköz egy végcél elérésében, mely az angyal valaha volt legőszintébb megnyilvánulása nemzője felé. Háború. Miért olyan nehéz megérteni ezt?
Az hogy beoltja, nem jelenti, hogy nem szereti. Ez nem így működik.
Aranyszín pillái megrebbennek, ahogy a képébe dörgölik saját tettét. Bármikor máskor mosolyogna ezen, most azonban a figyelő figyelme meglehetősen bosszantó tulajdonságként materializálódik.
- Míg te a másik oldalon saját félelmed foglya vagy és kategorikusan elutasítod bármit is teszek. Rengeteg veszélyen vagyunk már túl. Ezerszer is fenyegetett halálosan a világ, mi a franctól más ez, mint bármelyik másik? - Lemondóan csóválja meg a fejét. Nem a saját igazáról mond le, pusztán a lehetőségről, hogy maga mellé állíthatja. Itt úgy fest már rég nem ez a kérdés.

Nem tenné meg vele. Vykos nem bosszúálló alkat. Nem dédelgeti a sérelmeit a jeles alkalomra várva, hogy bosszút álljon értük, még ha mindnek komoly pszichológiai ráhatása is van jelenjére. Nem felejt, de nem büntet miatta, képes éppoly nyíltsággal ülni le társa mellé, mintha a világ rendben volna.
Nincs rendben. Egyáltalán.
Tudja, milyen hatással van érintése az élőkre. Kihasználja ezen adottságát, hogy magához húzza a férfit, bár messze nem rossz szándékkal teszi. El akarja csitítani benne a korábbi indulatokat, mert a szavak valóban képtelenek rá.

Fáradtan sóhajt, szemeit az égre mereszti, mintha ugyan foglalkozna bármely istenség is a földre vetett, szárnyaktól fosztott angyallal. Senkit nem érdekel. Senkit, Kyrylen kívül, akinek természetesen igaza van. Ha rajta múlna, sosem beszélnének erről, pusztán... megtennék.
- Ezzel eddig is tisztában voltál. - Közli kissé irritált hangon, az indulat ott forr a torkában, s mert nem megfelelő helyen tobzódik, valahogy fojtó érzést is hagy maga után. Nem érdeklik a tetteinek következményei. Az azonban, ahogy a figyelő reagál rájuk, igen. A gombóc a torkában ennek szól és nem a félelemnek, melyet atyja iránt kellene éreznie.
Vykos tudja kire vadászik és tisztában van vele, hogy ez a lény szintúgy vadászni fog rá. Ha másért nem, pusztán elvi kérdésből, a személyes sérelem okán és a vérbosszú méltón kegyetlen lesz. Nem vár tőle mást. Mondhatni elvárja, hogy a maffiavezér tegye meg a megfelelő lépéseket, különben azt a maradék tiszteletét is elveszíti, amit már réges-rég megrontott az a tény, hogy ő nemzette.
Furcsa dolog ez. A gyerekeknek hálásnak kellene lenniük a kapott felelőtlen kegyért, az életért, a lehetőségért, a létezésért magáért... ám az ő létezésében nincs hála és nincs köszönet. Az egyetlen, aki valamit is jelent benne, mellette ül. Megéri apránként elveszíteni? Megérné, ha egyedül maradna?
Aligha. S mégis, olyan rég van vele, hogy sosem gondolja igazán valósnak az opciót. Nem hiszi, hogy elvesztheti. Hogy egy nap felébred és Kyryl nem lesz neki többé. Adottnak és alanyi jognak vesz valamit, ami nem birtokláson, hanem érzéseken alapszik. Hiba ez a mérhetetlen, feldolgozhatatlan mennyiségű, szürreális bizalom? Talán igen. Kettejük közül kell mégis legalább egy, aki lehetetlenségével egyensúlyba billenti kapcsolatuk bizalmi mérlegnyelvét.
- Ez is csak egy módszer, az elv, a cél mindkét esetben azonos maradna. - Teljesen mindegy, hogyan teszi. Semmi sem lehet elég jó, s a figyelő sosem mondja majd azt, hogy jogos, indokolt amit tesz, netán hogy megfelelő eljárás, amivel teszi. Ha csak egyszer igazat adna...
Meglágyul egy pillanatra az angyal tekintete, ahogy társára néz. Alig szívdobbanásnyi vonás csupán, s még egy talán és behódolna annak az igazságnak. Valóban megérdemli a tiszteletét. Megérdemli a szeretetét. Ő pedig 150 év után megérdemelné a támogatását. Megrándul a szája.
- A sajnálat egy érzés, az engesztelés egy cselekvés, a megbánás a másik igazságának elfogadása. Három különböző dologról beszélünk ketten. - Nevetséges. Mi értelme egyáltalán ennek a vitának? Csak beleőrjöngik magukat valamibe, aminek se eleje, se vége, se feloldozása.

- Azt gondolom, hogy ezt nem most kellene megvitatnunk. - Kitérő válasz, bár kifejezetten a mostani indulatoknak szól. Mindketten fáradtak és ez egyikükre sincs jó hatással. Sokkal több a felsistergő harag, az egyet nem értés és sokkal jobban fájnak a kimondott szavak.
- Ez esetben, állok elébe. - Az angyal valóban szörnyeteg. Nem a kislánnyi púp, de annak létezése miatt leginkább. Mindazokért, amiket mond, amiket tesz és amikbe kényszeríti. De az ő élete ilyen. Mindig is ilyen volt, s mióta ráébred saját tényleges halhatatlanságára, valahol valóban játékká vált az egész. Egy nagyon beteges, nagyon hosszú, mazochista játékká. Nem gondolja, hogy az ótünde képes elpusztítani. Még senki nem volt képes rá, pedig bámulatosan sok halállal találkozott már az elmúlt két évszázad során.
Nem ez az első, de még csak nem is a milliomodik alkalom, hogy Kyryl megkérdőjelezi, de példa nélküli, hogy nem áll az oldalán és mégis... ez sem igaz. Mellette áll akkor is, ha közben módszeresen kicsináltatja magukat, pusztán lelkileg távolodik el. De Vykos nem egy agyatlan barom. Ha csak testületileg érzi maga mellett, de a szíve elszakad tőle, többé nem az övé.
Ahogy fejére idézik saját szóhasználatát, valahogy megáll benne a gondolat. Tudja, hogy ebben a pillanatban esdekelnie kéne a bocsánatáért, mégis konok hallgatásba fullad. Elutasító tagadással moccan az álla.
- Ha máshogy csináltam volna, most azon vitáznánk. - Semmi nem elég jó. Hogyan is lehetne? Talán valóban soha nem kellett volna idejönniük. Választhattak volna bármely más országot, ahol nem jártak még korábban, tanulhattak volna új nyelvet, felfedezhetnének új, gyönyörű tájakat és Kyryl megszeretné azokat is. Itteni tettei nem okoztak semmi mást társának, csak gyűlöletet. Nem szabadna gyötörnie őt. Nem érdemli meg. De míg a Triád a figyelőből egy kimért, hagyományokat szerető lényt alkotott, benne összekeveredett az eltorzult családi kép a maffiás nézetekkel. A vér fontos. Nagyapja, anyja, a kölykei... mindet ismeri már a maga módján, de az ótünde... ő olyan rejtély, ami megfejtésre vár. Úgy, ahogyan ő kívánja.
- Tudni akarom, van-e akár egyetlen lény a vérvonalamban, aki megérdemli a tiszteletemet. - A válasz nyilvánvalóan "semmi"-nek értékelendő. A felmenők tisztelete Kínában adott volt, az angyal számára mégis elérhetetlen. Szinte elkerülhetetlennek tetszett, hogy egy nap apja vadászmezején kössön ki, ha már az "örök" fajta elérhetetlen opció.
- Majd én eldöntöm, hogy mit érzek. - Megrándul a szája, elszisszennek belőle a szavak. Ha már kiejt ilyen ritkaságot rajta, legalább azt ne kérdőjelezze meg a Kétkedő.