Tverskoy District

18+

- Gondolod, hogy haragból tanácsolok neked? - hogy meri?! Féleszű barom, nem látod, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki a dühöm ellenére is világosan gondolkodom? Amit mondok, érthető. Érted te is, de elsiklasz előle, mint egy pikkelyes hal, és szórakoztat.
Annyira meg akarom ütni, hogy fehérre szorítom az ujjaimat a kormányon. A visszapillantóban látom csak homályos testárnyát, torz, az ölében Olja mintha egy, a mellkasára púpozott szörnyeteg feje lenne, két fej, négy váll, négy kar, és a többi.
- Amikor ő megjelenik majd a táblán nem akar találkozni veled. Elpusztítani akar majd. Ha találkozni akarnál volna vele találkozót kellett volna szervezned, nem megtámadnod - megmondom neki betű szerint, hogy mit kellett volna és mit nem kellett volna csinálnia. Nem mintha hallgatna erre. A lehetőség persze adott.
"Apu mindig aszt mondja, hogy te vigyászol rá."
Én vigyáznék Olga, de már nekem sem hagyja. Oroszország megrontott minket. Soha nem kellett volna idejönnünk. Soha nem kellett volna megszületned. Soha nem kellett volna megölelnem téged. Soha nem kellett volna bármit is éreznem ez iránt a hely iránt, többet annál, mint amit mesélt nekem róla Vykos.
Amikor elmesélte, szerettem. Amióta itt vagyok gyűlölöm.
- "Készséggel?" - mégis... mégis most mi? Mi van? Mi van? Mégis ezt így... hogy? Vykos? Vykos tényleg ezt mondtad? Keresem a szavakat, amiket kiszoríthatnék magamból. - Akkor talán elkerülhetted volna. Vagy levadászhattad volna, nem illegnél előtte, ha nem muszáj - hát ez kurva gyengére sikeredett, erőtlen és életlen. Majd holnap eszembe jut, hogy mit kellett volna mondanom.
Leáll a motor, kihűl a kaszni. Én is fázom. A csendben a hang nehéz súly, felakasztott ázott öltözék.
- Mi szükséged van a jellemére? - semmi. Tudom, hogy ez a válasz. Minden, amit mondani fog egyáltalán nem gyakorlati megközelítése ennek a dolognak.
- Egy faszt sajnálod - nézek rá, már nem kell az utat figyelnem. Az általános sajnálat szélben pergetett homok. Bámulom, ahogy kiszáll, kiszállok én is, lezárom a kocsit. Pár lépés és hazamehetnék. Ígértem egy fürdőt magamnak. Egy vendégeskedést Oljának. Haza. Otthon. Kína. Nem jelentene semmit sem Vykos nélkül. Nem tanulna semmit sem abból, ha nem mennék be vele a kis példaotthonába. Követem. Még utána is eljöhetek.

18+

- Tudtam, hogy ezt fogod mondani - a hangsúlyban ott van a "de", ám nem folytatom a gondolatot. Lehetne vitázni az állítással, de tényleg, olyan gyökeres szinten más a kultúra itt és ott volt, hogy az befolyásolja még a csecsemőket is, akik pedig mit sem tudtak még erről az elkárhozott világról.
Egy kicsit örülök, hogy ezt mondta. Még mindig értem engem. "Még mindig"? Mihez képest mindig? Volt idő, amikor nem értett? Honnan a fenéből tudhatnám?
Mondjuk ma délután? Tegnapelőtt? Amikor idejöttünk? Amikor nem akartam, hogy idejöjjünk? Akkor nem úgy festett, mint akit nagyon meggyőzhetnék arról, hogy ne tegye meg azt, amit hibás lehet megtenni... miért így? Nem foghatom fel. Nem foghatom meg. Pezsgő helyett kivívhattuk volna az elismerését annak a szörnyetegnek partnerként. Miért kellett ellenséggé tennünk magunkat előtte? Ezzel a saját fejünkre vontuk valamit, ami a halál árnyéka, és egyikünknek sem tesz jót a pusztulás. Vykos halála olyan, mint hét nap a pokolban. Mi van, ha egyszer cserbenhagyja a képessége, mint engem a kámfor paripája azon a hajón?
A görcs a gyomromban éppen olyan gyorsan hízik, mint a vágy.
- Minél okosabb valaki, annál kevésbé bölcs dolog ingerelni, ősi kínai közmondás - nagyon dühös vagyok rá, hogy már ilyen faszságok is az eszembe jutnak, minden egyes alkalommal ez történik. Minden egyes alkalommal. Ha csak rágondolok a vérlényre elönt a hideg veríték.
Rettegek. De Vykos nem fél semmitől, mintha ez az egész játék volna. Talán a kor teszi ezt vele. Az elméjével. Ez teszi ilyen magabiztossá.
- Amikor a király megjelenik, tartok tőle, hogy nem lesz alkalmad bármilyen szeletet is kanyarítani. Sőt. Elég valószínűnek tartom - szárazon tapad a nyelvem a szájpadlásomra, ahogy ezt mondom. Innom kell egy pohár vizet, ha hazaértem. Dehidratálódom.
- Ez a bosszantó - annyira komolyan teszi a komolytalanságokat. Vonzó és egzotikus ettől, miért ne dobnám magam hanyatt tőle?
Mert közben megpróbálja megöletni magát az általam valaha látott leghatalmasabb teremtménnyel. Vykos mi az isten bajod van neked az élettel? Élni akarok! ÉLNI! Te is élni akarsz. Miért húzod magad felé a Halált magát? Önként és somolyogva, mintha csak egy macska lennél, ami a selyemtakarót rángatja le az ágyról.
Nem nézek rá. Lefolyik az arcomon a pillantása, az ölembe csepeg, józanító matéria.
- Nem az ellensége színeiben járulnék elé. Hanem a szövetségeseként. Például. Beszállhattál volna egy kis droggal. Kínai kapcsolatokkal. Fegyverekkel. Kurvákkal. Lopott kísérleti eszközökkel. Olyan hiperszociális, hogy akármilyen másik úton megközelíthetted volna. De ezt már elmondtam. Világosan emlékszem. De te játszani akartál vele. De bazd meg Ivan, ez nem játék - hangsúly a nemen, és fékezek. Megérkeztünk. A fejem hátravetem a támlára. A hangja olyan, mint egy karmolás. Nem fáj azonnal. Később kezd égőn lüktetni a megbántottság.
- Fáradt vagyok. Túl régóta dolgozunk ezen az ügyön.

Sötét hely az emberi lélek, különösen az enyém. Amíg ő mosolyog és bizakodó fénnyel tekint a jövőbe, engem kétség gyötör. Miközben a gyermekére tekint felemás szeretettel, érdemtelenségről gondolkodom. Nem látok belé, de minden tudok róla tőle amit csak tudni akarok, ám az információ bizonyossága csak szilárdabb táptalajt ad a kérdő kérdéseknek.
Elmondta, hogy szeret, de Olgát is szereti valamilyen módon, amit kevésre tartok. Miért lennék én más? Hogy lehetnék más, mint vér a véréből? Beteg szenvedély űzi és hajtja az apja, a fia, az unokája gyermekének adja magát, őrült kör. Őrült vagy Vykos.
Erős gyerek. Visszhangzik bennem az igaz szó. Erősebb, mint én, a feszültség kikezdi az idegeim, az utcalámpák váltakozó fénye bánt, az utca megtelik figyelő szemekkel, ránk leső fegyveresekkel, soha nem jutunk haza, mert a sötétből lecsap a mérgező kígyó és elragad minket.
Nyugalom. Pánikolok. Egy angyal ül mellettem, de ha hozzányúl az érzéseimhez biztos, hogy helyben megölöm.
- Mai Xiaoping is félelemmel irányított, éppen ezért sokan várták, hogy elárulhassák, csak legyen kinek - rivális banda, Kína. Kína más, mint Oroszország. Ezt fogod mondani. El is várom, hogy ezt mondd.
- Ha van egy kis esze, csak azt tolja ki a fényre, akit nem bán, hogy látod - örülök, hogy ezekért a szavakért nem kell felelősséget vállalnom. Egy kis esze? Csak amit hallottam róla elég volna ahhoz, hogyha beleélném magam visszavetne a képességem Kínáig. Haza a biztonságba.
- Jellemző - a visszapillantóból elvakít egy mögöttünk jövő faszfej a reflektorral, megnyomom a gázt, hogy lehagyjuk. Ha követ, bajban vagyunk. Ha követni mersz ... nem mer.
- Ne legyél komolytalan - megugrik alattam az ölés, szinte nem is érzem, nyekken a háttámla, belefeszülök, a lénye nem egyszerűen rám hajol, de körbevesz, mintha be akarna zabálni, eltompít a fülledtség. Az adrenalin. Nem a veszélyérzeté. Tompa nyomás a torkomon, forróság a számban. Legyek racionális. Ez csak a vér a bőr alatt, a csókra, ölelésre kész szervezet jele. Mint egy bootolási folyamat vége.
- Egyszerűen hülyeség így nekimenni. Nem fog kiugrani a bokorból, hanem beránt majd a picsába. De ezt régóta mondogatom neked. Ki kellene füstölnöd, nem célpontot adni neki, hanem menekülésre kényszeríteni, de ott még nem tartunk. És ülj vissza a helyedre! Még három perc, és már nem állunk fejre a kicsivel az öledben! - csak saját felelősségre frusztráljunk egymást.
Bocsáss meg nekem Vykos, de azt hiszem, hogy laposra foglak verni, ha egyszer hazaérünk.

Nem szeretem, ha így néz.
Nem szeretem, ha célozgatón néz.
Nem szeretem, ha másra néz célozgatón.
Nem szeretem, ha másra néz sötéten.
Mégis mi az istenverte bajom van nekem? És miért teszek fel felesleges kérdéseket? És miért nem vagyok képes egyszerűen csak élvezni a létezését, a kedvességét, az adományait? Persze, nehézségeket és kihívásokat állít elém, a tettei és döntései, mon dieu, de még mennyire, hogy nagyon megkérdőjelezhetőek, mégis, tudván tudhatom, hogy az elfogadást nem pártolja a megkérdőjelezés, márpedig az elfogadás egyszerű és tisztává teszi a létezést.
Méreg a szégyen a torkomban. Valahogy jóvá kell tennem.
- Sok mindent megélt ma, de nem aggódom miatta.
Hova fajultunk, hogy ilyen felszínes csevegéssel álcázom magunkat, mintha a közönyön kívül bármi mást is kiváltanánk a környezetünkből, de magamon érzem a gyerekpesztra keresztvízfeszegető pillantásának tisztátalanságát. Ő alig várja. Hogy szétszakítson egy családot valami koholt vád alapján, és magához ragadja egy gyermek életének irányítását.
A szétszakadt családról Kína jut eszembe. Néha olyan, mintha még mindig vendég volnék itt, Oroszországban, és nem tartoznék ide soha.
- Remélem az elfogottak vallanak valami okosat, kissé unom már, hogy sejtecskéket vadászunk, amikor tudjuk, hogy a polipnak ormótlan nagy feje van lent a mélyben - na mi van, költőre bosszantottam magam, szép munka.
- A mai eseményről? - elvégre ezer más oka is lehet a konferenciának, nagyon remélem, hogy nem valami vidéki kiküldetésről, képviseletről lesz szó.
- Nhn, ez nem volt edzés - buta - Majd a telefonkonferenciád közben megmutatom én neked, hogy milyen is az az edzés - meredek rá egy futó pillanatig. Még mindig az utcán vagyunk, de a sötét megvéd, forral a pillantása, mint az érintés, amitől elnyugszik a szív, de krákogva hömpölyög a vér az agyamból az ölembe. Vérbábos örökség.
- Systema, vagy jóga? - közömbösen kérdezem, váltok a keze alatt, a kabátom a lányán, a fűtést ilyen rövid útra nem kapcsoltam be, kímélem a rendszert, a tenyérmelege szétárad a szövetnadrág alatt. A kommandós gúnyát bent hagytam. Az isten verje meg, az sem lesz kimosva, hacsak valami jótét lélek ki nem szedi a lezárt irodából.
- Nagyon rossz voltál az interjún. Felhívtad magadra a figyelmet, kihívtad magad ellen a sorsot, a nyilatkozatoddal arra buzdítottál mindenkit, aki látta, hogy tegye próbára a felkészültségedet személyesen. Kreatív módja az öngyilkosságnak - pattogom finoman. Megy a cukiság ezerrel, de a lényeges dolgok elmaradnak...

Gyakran gondolok az ezelőtti időkre. Messzebb nem megy. Szerettem Kínát. Otthon voltam ott, de nem emlékszem, hogy mikor lett az otthonommá. Valamikor akkor, amit már elfeledtem, hosszú idő lehetett.
Gyorsabban és könnyebben kellene alkalmazkodnom. Amikor a medállal a kezemben alszom el álmodom róla, hogy milyen gyors is volt, de úgy érzem a család ott Kínában konzervatívvá tett, és nem ismerem a változás eddig bevált kottáját.
Bárcsak segíthetnél nekem, de nem tudok nem anélkül beszélni erről, hogy az kérdezném, miért hoztál el az otthonunkból, amire felelhetnéd, hogy magam döntöttem úgy, hogy követem a céljaid. Miért haragszom rád? Független teremtmény vagyok, indivídum, gyökértelen folyondár.
Az emberi lények mindig hibáztatnak valakit. Téged a közvélemény, hogy a nagyapád emel pajzsra, a maradék zsaruközösség, amiért elzártad előlük az áhított pozíciót, és én, amiért...
- Lehetnék - de nem leszek. Mert egy rohadék. Mert veled van. Mert az ágyadban alszik. Mert gyereket szült neked, akit nem szeretsz eléggé, bár szereted, de nem eléggé, és mert ő ezt nem tudja. A tudatlansága zavar. Méltatlan mihozzánk ez az elesettség, ha lelepleznéd magad darabjaira hullana. Undorodom tőle.
Na gyere már, gyere-gyere, ne bájologj, egek, látod te, hogy az a nő nem kefélt senkivel ebben az évben, de talán korábban sem? A vénlány kifejezés alatt ő van a szótárba illusztrációnak. Akkor sem fog kedvelni, ha száz évig bűvölöd.
- Még fürdés előtt ki kell vágni, különben beleduzzad a cérna - nem mintha félnék attól, hogy akkor jobban fáj, de őszintén szólva jobban vonz a sallangmentes fürdés gondolata, akkor is, hogyha ez csak egy gyors zuhany lesz. Már majdnem éjfél.
Ne nézz rám így az utcán! Mindenki látja. Rásziszegek figyelmeztetően, hátha a nagyságos kapitányúr észbe kap a fejedben.
- Az ellenségeiknek is érdekesek lehetnek a hátrahagyott dolgok, hátha elindul még valami - egyet kell értenem. A fő célpontunk egészen biztosan nem is látna ebben csapdát, annyira aprócska játék, de más kis, kövér bogarak még beleszállhatnak a hálóba.
Indítok, ahogy elhelyezkedik, magamat se kötöm be. Helyszíni bírság, pár ezer rubel.
- Hmmm, jól hangzik. És te mit csinálsz? - nem versz át, angyalom, elnézem, ahogy Olját öleli, aztán az utat. Túl élénk a forgalom ahhoz, hogy bámészkodjak, óvatosan nyomom a gázt, index. El kell kerülnöm a belvárost, ha lemegyek a csarnok felé és ott elkanyarodom délnek, akkor kikerülve azt a negyedet talán hazajutunk, de ha itt maradok a főúton biztos, hogy beragadunk. Az anyád szentségét részeg kurva, hogy te se tudtál máshol keresztülbillegni az úton.
- Például bepótolhatnánk a ma kimaradt edzést. Tudom, hogy a mi szintünkön nem kötelező, de ugyan már.

Ez a mosoly csak egy múló pillanat tüneménye. Megérint a sajátossága, fogalmam sincs róla, hogy miért törődöm vele, hogy miért zavar és lelkesít Vykos és a lány kettőse. Talán valami apai ösztön munkál bennem, bár ő azt mondja, hogy sohasem volt gyerekem, éppen úgy tévedhet, ahogyan hazudhat is. Sokat hazudik. És jól csinálja. Meg kellene szűnnöm gyanakodnom rá, de talán az új foglalkozási körömmel jár, kapitányom, erősen gyanakszom.
Talán paranoiám van. A puszta gondolattól izzad a tenyerem, a tarkóm, hidegnek érzem az amúgy jól fűtött irodát. Nem akarok ránézni és arra gondolni, hogy ez az idill, ez a tökéletesség egy mesterkélt látszat és én egy tökéletes átverés baromarcú áldozata vagyok, aki bekamuzta a sületlenséget az évszázados történelemről és halhatatlan szerelemről.
Fojt a lánc az ingem alatt.
- Igazán nincs mit - elvégre ez a dolgom, valahogy még rosszabb lesz. Milyen nyílt és milyen következetes. Töredékpillanatba sem telő figyelmességgel zavar össze, ébreszt bennem kételyt, a természetessége könnyű és kifinomult, ezért otrombának tetszik nem hinnem neki. Gyötör a vágy, hogy bocsánatot kérjek ezért. Az volna aztán csak az igazán nevetséges.
Irigylem Olgát. Neki nem kell óvatosnak lennie, ha egy ölelésre vágyik, oda bújik, ahova csak szeretne, fáradt fejét van kire bíznia, és még az önértékelése is egyszerűbb. Drága gyermek.
- Ó igen, ezért tartasz otthon is egyet - értőn bólintok, biccentésbe toldva a gyerekvédősnek, előremegyek, amíg beszélgetsz, de nem maradok magam. Szigetelésre szorul ez az ajtó már, nagyon fázlal a huzat, türelmetlenül bámulom. Jöhetnél már, az isten verje meg, küldd el tévézni, nézze a híradásokat, ha a képedet akarja látni, ott vagy mindenhol, verheti rá, vagy amit a nők szoktak ilyenkor magukkal csinálni.
- A nyakam rendben, csak ki kell venni a varratot, a karom dettó - pokolian viszket. - A tüdőm még fáj - érintem meg a helyét annak a lórúgásnak a mellkasomon, mellette a medál keménysége. Jó kifogás beszélni róla, de ahhoz nyúlni. Szép munka. Én is úgy hazudom, mint ő.
- A résztvevőket hazaküldtem, a nevük elhallgatását kértem a sajtósoktól, te meg magadtól is tudod. A helyszínt megfigyelik, elég éberek a fiúk, ők is akarnak a jutalom-tortából, ami ezért jár, ezért biztos, hogy elkapnak mindenkit, aki a közelébe megy - kinyitom az ajtót előttük, aztán a kocsiajtót is. - Mi a terv holnapra? Reggel rögtön vissza, vagy kivesszük a túlórát? - amikor majd a forró fürdőben fekszem megbánom a válaszát, érzem.

Rámeredek a képernyőre. Mondd csak Ivan, teljesen hülye vagy? Megint rabolják el Olját? Fenyegessenek meg? Lőjjenek hátba?
Ezekkel a nagy kijelentésekkel olyan vagy, mint egy, az apja figyelmére áhítozó csökönyös gyerek. Egyesek azt hihetik, hogy Szergejnek próbálsz megfelelni, de nem. Te tényleg az apád figyelmére vágysz. Éppen úgy, ahogyan a lányod, bár Olgának könnyebb dolga van. Veszettül növeszti a fogait az ölemben, miközben téged bámul a képernyőn, és fogalma sincs arról, hogy mi az, amit mondtál. Leszámítva az éhes szájakat. Azt nagyon is érti. Kinyújtózik az asztalon az érintetlen fánkokért, az egyik speciális egységes tette ide még órákkal ezelőtt neki és nekem, mielőtt elment volna. Már csak az éjszakások vannak itt, a gyerekvédők, a gyerekek, akikért nem jöttek a szüleik és nem szorultak kórházi kezelésre, néhány tiszt, Olja és én. Elhalkult az épület létezése, az egész negyedben egyetlen mitikust érzek, és az Vykos pár teremmel odébb. Valahol az érzékelési határom peremén pár száz méterre odébb mozog egy másik, de távolodik. Jó. Ezt hívom én békének.
Kit akarok átverni, béke nem is létezik.
A nyomtató kerreg alá a kislány hangjának, elrúgja magát a combomról, szép munka volt, úgyis fel kellett kelnem.
- Remek munkát végzett - értek egyet Oljával, ő maga a gyerekvédők rémálma. Traumatizált, boldog és kiegyensúlyozott. Teljesen feleslegessé teszi a szülőket káráló foglalkozáskör dolgozóinak létezését.
Gyönyörű férfi. Tetszik ez az alakja. Ha Olja csak fele ilyen szép lány lesz tíz év múlva igencsak meggyűlik majd a bajunk az udvarlóival. Már ha akkor még itt leszünk. Visszabiccentek, tényleg jó munkát végeztünk, kiveszem a jelentést a nyomtatóból, fél kézzel aláírom, és egy másik tollal leláttamozom helyette, rányomom a pecsétet. Rabszolgamunka, de ha rajtad múlna, angyalom, ítéletnapig gyűlhetne a papír az asztalodon.
- A mai jelentés - teszem a mappába, meg is mutatom neki, sose fogja kinyitni. - Elküldtem e-mailen is.
Az undorító zacc a kávémaradékból feltapad a torkomra, leáll a gép, az ablak zárva, a tollak rendben, párhuzamosan állnak az asztalon.
- Mehetünk - a vállamon a táska, kinyitom az imént becsukott ajtót. - Bár későn van a vendégeskedéshez, nem Olga?
- Ninsz készőőőőőn - ásít hatalmasat az apja vállának bukó fejjel.
Ha szétkefélnénk a nászi ágyat sem ébredne meg rá. Irigylem a képességeit.
- Hogy tetszett a vöröske, kapitány? - már odakint kérdem. Több tiszttárs vigyorogni kezd, ők is látták az interjút, bólogatnak Olja háta mögött, húznák a nőt, és valamiért nem a nyakánál fogva a kocsi mögött...

Az egész napunk ráment a terület biztosítására, sérültek elhordására, azonosításra, menekülők követésével, sajtó távoltartására azért, hogy aztán az éjszakát egy élő sajtótájékoztatóval lehessen elrontani, mert ez nem várhat. Olyan ritka a rendőrségi siker ebben a városban, hogy az arcába kell ordítani a népnek, hogy még itt vagyunk.
Mi a fenét keresünk a vesztes oldalon, Vykos?
A kávé hideg, az öltések sajognak a nyakamban, a bőrbe gyógyult cérna sajog, a felkarom átlőtték a bal oldalon. A regenerációnak nem lehet azt mondani, hogy várjon, gyorsan elláttak, a kötés alatt is végbemegy, de sokkot kapnának, ha most mennék varratszedést követelni, amúgy is jelentést kell írnom. Magamnak pedig nem vehetem ki. Olga úgy cirkál az irodában, mint egy hiperhajtóművel ellátott rakéta. Talán a kávémba kortyolt, amíg nem figyeltem, miközben az a nő a gyerekvédelmisektől szúrósan bámul befelé az irodába. Ő sokkal jobban el tudná látni a "rémült" gyermeket, de nincs hozzáférése, se joga, hogy elvigye tőlem, ha az apja itt hagyta. Csak néz a redőnyös üvegajtón keresztül, mert ott lát be egyedül, alig várja, hogy hozzányúljak valami perverz módon és beperelhessen a félő gyermek kihasználásáért.
Olga persze egyáltalán nem fél. Buta kislány, de hát... már csecsemőkorában megfenyegették az anyja riválisai. Három évesen az egyik dajkája rabolta el, hogy a váltságdíjjal az országba telepíthesse a háború sújtotta övezetben nyomorgó családját. Öt volt, amikor a házukat felgyújtották, és az anyjával meg velem együtt túszulejtették, amíg Vykos továbbképzésen volt. A hetedik születésnapján a Szocsin nyaralva támadták meg az egész turistaszállót, fél évre rá az iskolájában egy bekattant tanár agyonlőtte a fél osztályát, hogy kiirtsa a korrupció gyermekeit, Olga pedig kiszökött és felhívta az apját, hogy jöjjön érte hamar. Most karácsonyra játékpisztolyt kért, hogy megregulázhassa a felsőbb osztályosokat, akik elszedik a kis barátja uzsonnapénzét. Nem kapta meg, azóta az enyémet akarja.
- Sicc Olga, tudod, hogy nem szabad - könnyű kezét érzem a combszíjon, de a fegyverhez nem ért, tudja, hogy nem szabad, nevetve szalad át az iroda másik felébe. Leírok még egy sort.
- Mikor megyünk hasza Kyrylbászi? - pislog rám. Ég a vágytól, hogy elmesélhesse "anyunak" a nagy kalandot skypeon, mert az a nőstény éppen Omszkban tartózkodik. Ámen.
- Amint apád végez a népbutítással - sandítok a másik monitorra, amit felé fordítottam. Élőben megy az adás. Vykos éppen arról beszél, hogy milyen háttérmunkálatok előzték meg a mai akciót. A vakuk villognak, a sármja kifolyik a képernyőről. A tökéletes célpont.
- Ész mikor végesz?
- Még egy fél óráig biztosan eltart, amíg elmeséli, hogy hogyan mentett meg téged és a társaidat.
- Te mentettél meg, miért nem te meszéled?
- Miért, akkor hazamennél? És itthagynál engem?
- Igen - ragyogó mosollyal adományoz meg.
- Hát ez nem szép Olga. Nagyon egyedül lennék.
- Tudsz magadra vigyászni - egy kicsit elgondolkodik, a lábujjhegyein visszalépked hozzám. Kissé áthűlt, ezért a kabátomat viseli rózsaszín ruhácskája felett. A bokájáig ér.
- Apád is tud.
- Apu mindig aszt mondja, hogy te vigyászol rá.
- Apád túloz - az ölembe kúszik, nekidől a sérült karomnak, rábámul a monitorra.
- Moszt mit csinálsz?
- Megírom apádnak, hogy mi történt.
- Szóval moszt is rá vigyászol, ész...
- Olja miért nem koncentrálsz inkább arra, hogy kinőjjön az a két fogad, amíg apád ideér? Nagyon boldoggá tennéd.
És Olga koncentrálni kezd. Be tudom fejezni a jelentést.