Egy pillanatra arcomra fagy a kedvesnek szánt mosoly. Gyűlölöm, ha megfeddnek vagy rendre utasítanak, ami persze sokszor jogos, ezt elismerem. De akkor sem szeretem, ha kiderül, hogy hibáztam, és a legszörnyűbb, hogy ilyenkor nem másokra vagyok mérges, hanem magamra, amiért hülyeséget csináltam. Azt meg aztán végképp nem szeretem. Ördögi kör. Kézcsókját azonban megadóan elfogadom, mi több, inkább szélesítek macskamosolyomon. Nem játszom a szendét, távol áll tőlem az alakoskodás, de néhanap jól esik tudni, hogy nem halt még ki a lovagiasság, legalábbis nem azokból, akik olyan idősek, mint Ellael vagy éppenséggel én magam. Egyikünk sem mondható fiatalnak, és nem tudom, ő hogy van vele, de bennem élénken élnek az emberek korszakainak legjellemzőbb vonásai, köztük az az időszak, amikor a nőkkel úgy bántak, mint egy árucikkel. Jó, megesett, hogy csodálattal adóztak szépségünknek, de ugyanúgy adták-vették a nőket pénzért, mint a jószágot. Az eszünk persze senkit nem érdekelt, az a kor a kívánatosnál csak jóval később érkezett el, de mi sem bizonyítja jobban, hogy itt volt az ideje, mint a tény, hogy a Tudomány tömve van nőkkel. Ennyit a "szebbik" meg a "gyengébbik" nemről. Mikor kezdenek el minket az "okosabbik" nemként emlegetni? Kétlem, hogy mostanában. - Nem, ez valóban nem olyan téma, amihez bárminemű étkezést javasolnék - bólintok diszkréten és kissé morbid módon továbbra is mosolyogva. Persze, ez nem vicces, kiváltképp olyasvalakinek, aki... nos, aki nem én vagyok. Az élet aktívabb és vidámabb részét általában jobban kedvelik az emberek és a lények is, pedig ha tudnák, mennyi szépség és gyönyörű titok lappang a túlvilág sötétjében, talán megértenének engem és a hozzám hasonlóakat. Vagy legalább megpróbálnák, ahogy Ellael - pardon, Alexander is teszi. Utasításának eleget téve megfordulok, és elindulok előtte. Amíg bevezetem a terembe, ahol fémes ajtók jelzik egy-egy halott átmeneti otthonát, bizalmasan, visszafogott hangon megengedek magamnak egy megjegyzést, reagálván a megszólításainkat illető kérésére. A vezetők nagyon aggódnak az efféle dolgok miatt, nem bíznak túl sok emberben vagy éppenséggel lényben. Gondolom, ezért ragadtam ebben a körben és nem is nagyon vannak kilátásaim feljebblépésre, mivel engem aztán nem érdekel, ki mit gondol. Az emberek túlzottan sietnek, hogy fennakadjanak olyasmin, ha két fura alak fura néven nevezi egymást egy hullaházban. A lények meg amúgy is ismerik őt, felesleges titkolózni, de ha ő így szeretné... - Nem kell aggódni, a holtak nem beszélnek, csak ha kérdezik őket. Kézségesebbek és tapintatosabbak az élőknél, Alexander, erről biztosíthatom. Ezért részesítem sokszor előnyben a társaságukat egynémely élőhöz képest. Ő osztja a parancsokat, és ha neki az emberei neve felel meg, legyen. Én sokkal szívesebben hallom azt a változatot bárki szájából, amelyikkel születtem, még akkor is, ha nem kifejezetten tisztelem azokat, akik adták nekem. Az emberi név viszont csak egy kellék. Egy apró eszköz, amit az emberek ellen kell bevetnünk, de ugyanúgy mindenki levedli, mikor új életet kezd valahol, új külsővel, és mivel itt nincs egy fia halandó sem, hát eszembe sem jutna, hogy emberi nevemet használjam. Ha senki sem lát és senki sem hall, minek a színjáték? De ő tudja, én alkalmazkodom, nem kötekszem. Túl fontos ügyben vagyunk most itt, hogy kekeckedjek, nem is beszélve arról, hogy tudom, Kono Hana tragédiája a nagyurat nyilvánvalóan jobban megrázta, mint engem, vagy egyáltalán bárki mást. Ellael nagyúr szerintem mindig is kissé érzelgős volt, talán az angyalsága teszi, ők mintha mind a kelletténél egy hajszállal érzékenyebbek lennének, de nincs ebben semmi rossz. Mind tudjuk, hogy az én ízlésemben ellenben lappanganak még csiszolni való hibák, legalábbis úgy hallottam, ez a hír járja, nincs hát jogom ítélkezni. Vagy gúnyt űzni a gyászból sem most, sem máskor, akár a vezetőmről, akár egy névtelen senkiről van szó. Nem vezetem egyből Teneris hullájához, inkább a fal melletti kis polcokhoz sétálok, ahol a méreg is hever. Tudom, hogy látott már egyet s mást, de ha nem muszáj, akkor inkább megkímélem a látványtól és az érzéstől, amit az angyal maradványai válthatnak ki belőle. Hiszen tudok én tapintatos is lenni. - Első sorban ezért szerettem volna találkozni személyesen. Ismeri ezt a mixet? Elég csúnya esettel állunk szemben, és ez az anyag, pontosabban keverék tehető felelőssé. Arcát és reakcióját figyelve a fény elé emelem a fiolát, és lilás tartalmát, de nem adom a kezébe, csak ha kéri. Nehogy itt elejtse nekem...
*A toronyban tartózkodom a legtöbbet, de a kutatóközpontba is muszáj néha elmennem, egyszerűen képtelenség minden ügyet egyetlen irodába zsúfolni, ezért irodából van bőven, ám a kórház olyan hely ahova nem szívesen megyek, és nem sok keresnivalóm van ott, hacsak nem Kono-t látogatom meg.....a szívem összeszorul, hogy erről már csak múltidőben beszélhetek. A halála megtört, sokáig magamba zuhanva léteztem, olyan barátot veszítettem el amilyen nincs több és nem is lesz. A kapcsolatunk bensőséges volt, őszinte és tiszta, megcáfolva azt a tézist miszerint férfi és nő között nem létezik igaz barátság. Hendiala szerint még most is árnyéka vagyok önmagamnak, igaza van és én is érzem, de a mai találkozóra megráztam magam, kitettem a lábam az irodából és újra a nyilvánosság kutató szempárainak kereszttüzébe merészkedtem. Mindenki tudja mi történt, az újságok és a média is foglalkozott az Államok egyik legnagyobb vállalatának szomorú veszteségével, dr. Kono Saito halála sokakat megrendített. A kórház dolgozói fekete szalagot tűztek a köpenyükre, az épület homlokzatára pedig a gyász zászlaja került. Mindez azonban nem tükrözi azt amit a szívünkben érzünk, nem csak egy ember ment el, nem csak egy kedves és a betegei iránt odaadó orvos, kiváló szakember, és nem csak egy barát, hanem a világunk egyik magas rangú képviselője is. A Tudomány köre alapjaiban rendült meg, és még nem voltam hajlandó dönteni az újrarendezésről. Nem tudtam Dûvainel miért kérte, hogy jöjjek el a kórházba, de fontosnak éreztem hiszen pontosan tudta, hogy a jelenlegi helyzetben és állapotomban nem szívesen jövök el ide, ám ragaszkodott hozzá. Feltételeztem, hogy a helyszín amiatt fontos amit közölni akar velem, nem sejtettem, hogy vizuálisan is támadva lesznek az érzékeim. A kórházon belül is igen borzongató helyet választott az ótünde a találkozóra, persze neki nem volt az hiszen a munkájához tartozott, én azonban évszázadok után sem voltam képes megszokni a halál jelenlétét, a történtek után pedig még inkább fáztam az egésztől. Minden szeglet Kono emlékét idézte fel bennem, penge vékonyságúra szorítottam az ajkaimat, az arcomon mindig jelenlévő mosoly most elmaradt, csupán udvarias köszöntések és biccentések teltek tőlem. Lépteim koppanásait elnyelték a lobbiban lévő nyüzsgés hangjai, ám ahogy a hullaház közelébe érek már beleroppannak a csendbe. Talán egy kicsivel kellemesebb lenne ha nem az alagsorba, a kórház egy távoli zugába helyezték volna az elmúlás székhelyét, hanem a legfelső emeletre, üvegmennyezet alá. Így viszont meg kell küzdenem az emlékeimmel és a viszolygásommal is. Kezeimet a nadrágzsebemben szorítottam ökölbe, míg meg nem láttam a rám váró majd elém siető ótündét, csak akkor húztam ki mindkét kezemet és próbáltam ellazítani a görcsös szorítást. Két lépéssel előtte álltam meg és nyújtottam a kezem az övéért, hogy mint minden nővel szemben őt is kézcsókkal köszöntsem. A megszólítás azonban egy pillanatra megakasztotta a készülő mozdulatot, azonnal kapcsoltam és beleköszörültem a torkom a "nagyúrba" tekintetem figyelmeztetően villant. Nem tudtam, hogy a teljes diszkrécióról intézkedett, de akkor sem lehetünk elég óvatosak. A falaknak általában nem egy hanem több fülük is van. * -Alexnder ha kérhetném.....Emanuelle, üdvözlöm. Gondolom elég fontos dologról van szó ha nem tudjuk egy kávé mellett megbeszélni. Menjünk. *Ha létrejött kezeink kapcsolata az eltervezett üdvözlésmód nem marad el, csak utána intek a "birodalma" felé, magam elé engedve. *
A magas sarkak hangosan koppannak, élesen szól minden lépésem a fehér és halványzöldre festett falak közt. Pattog a hang, mint egy kemény gumilabda; az orvosok és nővérek megbízható, kényelmes és puhatalpú cipői mellett az én lépteim ágyúropogásnak hatnak, de szerettem volna csinosabb lenni, mint egyébként szoktam. Mégis csak a vezetővel fogok találkozni, ennek meg kell adni a módját, ráadásul nem tudom soha kiverni a fejemből, hogy Ellael állandóan gyönyörű nőkkel van körülvéve. Nem versenyezni akarok velük, nevetséges és gyermeteg dolog lenne, de azt sem szeretném, hogy lealacsonyítson pusztán az, hogy a mindennapokban vajmi keveset fordítok az elegancia látszatának megőrzésére. Mérgekkel és hullákkal meg bűnügyi helyszínekkel foglalkozom, a kisestélyik nem tartoznak a munkaruháim közé. Egy megbeszélés alkalmával viszont nem árthat, ha úgy jelenek meg Ellael előtt, mint amit inkább megszokott. Nyomomban nem sokan fordulnak meg, a kórházban más dolguk is van az embereknek, mint egy peckesen lépdelő huszonévest bámulni, bár néhányan rosszallóan, mások pedig elismerően mérnek végig, ahogy elmasírozok a folyosókon, egyenesen a hullaház felé. Ha tudnák, hová tartok, lehet, hogy az elismerések is inkább értetlen fintorrá torzulnának, de ez a legkevésbé sem érdekel. A külső csak látszat, és tudom, hogy ami számít, azt a koponyámba zárt nedves szutyok, az agyam rejti el, jó mélyen.
Odalenn még nincs senki. A hullaház most üres, és gondoskodtam róla, hogy ha lehet, ne is nagyon zavarjon most meg minket senki. Amíg Ellaelre várok, óvatosan leteszem a táskám, és előveszem belőle a fiolát, ami miatt kialakult ez az egész cirkusz. Még mindig félelemmel vegyes elismeréssel bámulom a gyönyörű, színes cseppeket. Még nem igazán tudtam megvizsgálni úgy, ahogy szerettem volna, de lehet, hogy nem is szükséges, mert Ellael ismeri a formulát. Nem tudom, hogy ez végül is jó vagy rossz dolog lenne... Az üvegcsét biztonságos helyre teszem, majd szegény szerencsétlenül járt angyalunk, Teneris hulláját is előkészítem. Még mindig szörnyű látvány, és már csak nagyon halvány nyomai maradtak élete lenyomatainak; nálam tehetségesebb e téren pedig nem nagyon van, így nincs rá esély, hogy bárki más megtudja, ki ölte meg. Egyébként sem az a fontos első sorban, hogy ki, hanem az, mi gyilkolta meg. Tűnődve nézem a hús, csont és tollak bánatos, hideg csomóját, míg pár perccel később lépteket nem hallok. Megfordulván megpillantom Ellael nagyurat közeledni a folyosón. Kihúzom magam és elindulok felé. Habár udvariassága és gáláns viselkedése szinte legendás, most mégis csak ő az egyik felettesem, sőt, a vezetőm, és annak ellenére, hogy ha kell, hazudni fogok neki a tettest illetően, hogy megóvjam a fiam, minden másban őszintén kell majd beszélnem, és megadnom a kellő tiszteletet. Nem ez lesz az első ilyen beszélgetésünk, úgyhogy nem aggódom. - Ellael nagyúr! - köszöntöm visszafogott, komoly hangon, megállva az ajtóban. - Pontos, mint mindig - teszem hozzá finoman elmosolyodva.
*Mosolyát látva megnyugszom én is, a könnyek maradéka csupán az elmúlt nehéz percekről mesél, a földön lévő jéggyöngyök már inkább mókásak, ha arra gondolok, hogy valaki meglátja és számtalan kérdés vetődik fel benne. Vajh` mit csinálhatott ebben a vizsgálóban Dr. Saito Mr. Smith-el? A szükségtelenné vált zsebkendőt összehajtogatom és visszateszem a helyére, Kono kívánságára két ujjal „kulcsra zárom” a számat és a láthatatlan kulcsot el is dobom. Nyugodt mosolyom aztán egy gyermeki csodálkozásba fordul, ismerem Kono minden képességét, de a mai napig képes vagyok elámulni rajta, az a könnyed, harmonikus összhang ami körüllengi csodálatra méltó és nem különben szép is. * -Igen, ismerlek, ezért én sem mondhatom mégsem azt, hogy nem fogok aggódni érted. Amikor a tengernyi paksaméta olvasása közben elbambulok, és csak Hendiala nagyfőnök figyelmeztetésére térek vissza a jelenbe. de legalább nem leszel a problémák közelében egy ideig és nem lesz kísértés. *Az elkövetkezendő napokban én leszek az aki beleveti magát a munkájába, én előre pihentem, egy hét Vindorielben tökéletes relaxáció volt, ezek után szinte ki sem fogom dugni az orromat az irodámból, Párizsba pedig azért nem megyek mert ott az érdemi részt már elvégeztem, a szakembereké a terep. Nehéz lesz Hendialát elengedni, ha arra gondolok, hogy nap mint nap az üres iroda fogad, máris hiányzik, de talán épp erre van szükségem, hogy könnyebben el tudjam engedni őt a szívemből. Mert ezt kell tennem. Amikor Konora bízom nem is a fizikai bajba kerülése miatt aggódom, azért kérem erre mert jobban érzem magam attól ha mellette tudhatok valakit, akiben megbízom. Természetesen tudni fogom ha bármi baja esik, de amíg oda nem érek is lesz aki vigyázzon rá, többszörösen bebiztosítottam a kis angyal ottlétét. Mr. Smith már más kérdés, mosolyogva fogadom a rám háruló kötelezettségeket, szívesen bármikor elszabadulok egy-egy órára az irodából, hogy láthassam Kono-t és elbeszélgessünk, még ha csupán egy vizsgálóban akad rá alkalom. Persze nem ezt tartom elsődlegesnek, lesz még néhány kellemes vacsora, amikor mellőzhetjük a kötelező jellegű hivatalos módot, de minderre csak Párizs után kerülhet sor, addig neki pihennie kell, s utána mindenkire rengeteg munka vár. Ezek után fájdalmas és csalódott grimaszt vágok, egy kicsit színjáték az egész, hiszen tudom, hogy láthatom még és a barátsága örök, de szó szerint kirakta a szűrömet.* -Szóval elküld Dr. Saito. Jaj, mi lesz velem a legközelebbi vizsgálatig? *Színészi képességeim hagynak némi kívánnivalót maguk után, hiszen ezt is elnevetem, szerencse, hogy a szobából nem hallatszik ki semmi. Végül átölelem, a látogatásom sikerrel zárult, noha nem pontosan így terveztem, de örülök, hogy végül minden jóra fordult, Konot pedig nyugodt szívvel engedhetem el. * -Pihenj jól és vidáman. Vigyázz magadra, ne kelljen átrepülnöm a fél országon. Legközelebb együtt vacsorázunk ahol szeretnéd. *Egy hölgy barátnak kijáró ropogtatásban részesítem, majd eltávolodva tőle az ajtónál termek, a sapka már a fejemen van, hogy eltakarja az arcom nagy részét. Látványosan hajlongok kifelé hátrálva, mint az a páciens aki tisztában van az orvosa származásának hagyományaival és próbál bevágódni nála.* -Minden jót Dr. Saito, viszontlátásra és köszönöm, nagyon köszönöm. *Azzal magára hagyom, hogy visszamehessen a dolgára, én pedig visszaülök a tragacsba ami a jelenlegi álcámhoz szükséges és a legnagyobb titokban térek vissza a toronyba.*
//Köszönöm a játékot, még sok ilyet szeretnék, hihetetlenül élveztem!! //
Érzem magamban, hogy újra egyensúlyba kerülök, a csí visszatért belém, ahogy az erő is a továbbiakhoz. A lelkem apró repedései ismét begyógyulnak, és egésznek érzem magam. Ezek a beszélgetések, ezek a pillanatok szükségesek, hogy ne öljön meg sem az idő, sem a fájdalom, sem a magány. A barát igazi kincs, az ilyen erős barátság pedig még a csillogó értékek között is ritka. Gyöngy a kagylóban. Mosolygom hát, és elmém megnyugszik. Könnyeim maradékának letörlése mókás helyzet, de hagyom magam, és nevetek egy kicsit, a jég megolvad az arcomon, hogy könnyebb legyen az angyal dolga. Szavaira követem a tekintetét a föld felé, ahol az apró jéggyöngyök szétgurulva hevernek. - Kitakarítok mielőtt bárki láthatná. De remélem Mr. Smith egy szót sem szól majd a többi betegemnek. - az apró kristályok pedig felemelkednek, előbb elkezdenek keringeni a levegőben körülöttem, majd az összes egyszerre indul meg felém, és immár víz formájában eltűnnek a bőrömön. Elemi regeneráció, Ellael már egy tucatszor látta hogyan csinálom. Sóhajtok egyet, ahogy az órára pillantok, de ez csak reflex, időm mint a tenger. Szavaira persze újra a szemébe nézek, és úgy válaszolok rájuk. - Igenis főnök! Igyekszem relaxálni. Amennyire csak tudok... De nem ígérhetem meg, hogy nem fogok ezen gondolkodni. Nem hazudnék neked, így nem ejthetem ki ezt így a számon. De hát ismersz. - nevetek egy kicsit, finom csilingelő hangon, és már azon gondolkodom, vajon hol lesz a következő napokban, de nem akarom megkérdezni. Jobb, ha nem tudom, még a végén elcsábulnék, hogy a munkáról kérdezgessem. Lényeg, hogy nem lesz itt egy darabig, szóval esélyem sincs azzal nyüstölni, hogy meséljen az új tervekről. Minden esetre az egy kicsit aggasztó, hogy egy-két hétre a Micromed orvosi és kutatási részlege igazgató nélkül marad, de bízom a helyettesem képességeiben, és abban is, hogy felhív ha valami nagy dolog történik. - Heindala miatt meg ne aggódj, rajta tartom majd a szemem, míg nem vagy itt. Bár te előbb értesülsz róla, ha bajban van.[/b] - célzok itt az általam jól ismert őrangyal képességre. Melegséggel tölt egy, hogy én is egy vagyok a védencei közül. - Mr. Smith kartonjára meg majd kitalálok eredményeket, és biztosan indokolni fogják a további konzultációt vele. De ez kötelességekkel jár majd számára... Azért remélem nem súlyos az állapota... [/b]- komoly doktornéni-arccal bólogatok, miközben az asztalhoz sétálok, felveszem a kartont, és nézegetni kezdem, mókás látvány lehet ez az éles váltás. Kellemes érzésekkel tölt el, hogy pihenni fogok. Ezt is elfogadtam, és jó lesz egy kicsit otthon, esetleg elutazok majd valahova. Végül leteszem az irattáblára csatolt papírokat, és újra Ellaelre nézek. - Tudod, hogy szeretlek, de menned kellene. A következő betegem percek múlva megérkezhet, ha még nincs itt, és nem ül kint tűkön ülve a vizsgálati eredményein morfondírozva. Ráadásul mit fognak suttogni, ha kiderül, hogy majd háromnegyed órába telt Mr. Smith egyszerű kontrollvizsgálata? [/b]- mindeközben kuncogok egy kicsit, és elképzelem az ápolókat, ahogy buta pletykákat szülnek. Végül Ellaelhez lépek, hogy megöleljem búcsúzóul. - Vigyázz magadra, ha én már nem mehetek veled, hogy vigyázzak rád. Nemsokára találkozunk! Szavadon foglak, és kereslek majd! [/b]
*Mi sem vagyunk mások mint az emberek, a lelkünk nekünk is ugyanakkora, mégis több terhet kell cipelnünk mint nekik. Hosszú életünk során több boldogsággal találkozunk, de még több fájdalommal melyek súlyosabbak és soha nem múlnak el. Egyik repedés keletkezik a másik után a lelkünkön és nem győzzük befoltozni, egy idő után már számlálatlanul hagyjuk. van akinek sikerül selejtezni és felejteni, de azok kevesebben vannak és nem csak a fájdalmat felejtik el hanem a boldogságot is ami bearanyozhatja az életet. Akinek magányosan kell megküzdenie a démonaival az egy idő után meghasonlik önmagával, aki elzárkózik pedig lehetne társa életének hosszú útján, szintúgy de megkeserít mások életét is. Fontos, hogy ha nem is felejtünk, tovább tudjunk lépni, hogy a múlt ne vagdossa szét a jövő vásznát, a tegnap már elmúlt, változtatni nem lehet rajta, de csak rajtunk áll, hogy a holnapot hogyan kezdjük. Kono szíve óriásivá dagadt az évszázadok során, a gyermek nevelése kevés volt ahhoz, hogy a felnőtt nőt megtartsa harcosnak, kegyetlen gyilkosnak, ő minden élet elvesztésébe szinte belepusztul és csak rágja magát belülről mint féreg a gyümölcsöt s mire eljön a nyár vége, anélkül hull le, hogy megért volna. Ő azonban erős, mindig talpra áll és nem hiszem, hogy mindez nekem és a barátságomnak köszönhető, de megtisztel azzal, hogy megnyílik előttem. Végül elhúzódik tőlem én pedig a szemeibe nézek, látom a kislányt, a nőt, a harcost és az orvost, mindet egyszerre. Végre rájött, hogy mi a lényeg, önmagának kell megbocsátania ahhoz, hogy megbékéljen a világ fájdalmával. Amikor felegyenesedik, már mosolyog és tudom, hogy megbékélt, már nyugodtan hagyhatom magára ha mennem kell. Ám előtte én magam is meghajolok felé, tiszteletben tartva népének hagyományait, melyek többet értek meg mint ő maga.* -Megtisztelsz Kono Hana, megtisztelsz a barátságoddal, én köszönöm. *Egy ilyen mély és igaz barátsággal semmi sem ér fel, olyan szilárd mint a Mount E!verest. Most, hogy már mosolyog ideje vidámabbá is tenni, felegyenesedem és előkapok egy zsebkendőt a zsebemből. Tiszta, szépen hajtogatott és frissen vasalt, drága finom anyagból készült, gyike azon szokásaimnak melyeket nem voltam hajlandó elvetni a modern világ miatt. Kifejezetten utálom a papírzsebkendőt. Bár könnyeinek nagy része gyöngyöként gurult le a padlóra, azért maradt még a szemei alatt pár csepp, amit letörölgetek, mint nagymama az unokája arcáról, de magam is szélesen mosolygok. végül a padlóra tekintek egy röpke pillanatra.* -Azért kíváncsi vagyok rá, ezt hogyan magyarázod ki. *Tudom, már nem lesz semmi baj amit orvosolnom kellene, és boldog vagyok amiért egy kicsit én lehettem az ő doktorbácsija. Ám az élet nem áll meg és nekünk mennünk kell tovább, nem temetkezem bele a feladat taglalásába amit szeretnék majd rábízni, a részleteket úgy is hosszan kell majd elmondanom, akkor amikor mind együtt vannak.* -Amint kipihented magad, keress fel és elmondok mindent amit tudnod kell Párizsról, addig ne is beszéljünk róla, és mondanom sem kell, hogy nem szivároghat ki semmi a terveimből. Az emberek nem érdekesek, ők úgysem tudnak érdemben belenyúlni, más aggaszt, de még nem ismerek részleteket. Te csak pihenj, hogy lélekben felkészülhess rá. Én nem leszek ott, de Hendiala igen, vigyázz majd rá, kérlek. Ja, és ne felejtsd el ráírni Mr. Smith kartonjára, hogy rendszeres kontroll javasolt. azt hiszem így mondják.
Hosszú évek telnek el, az emberek élete ehhez képest csak egy pont a végtelenben, a világ pedig olyan gyorsan változik, hogy szinte követhetetlen. Talán az is a velünk született különleges képességünk, hogy képesek vagyunk alkalmazkodni. Ahogy a testünk újra és újra megújul, talán a lelkünk is lead egy kis terhet, és teret enged a változásnak. Különben mi is csak egy idegen helyen ébrednénk fel egyszer. Ám az én lelkem terhe sokkal nagyobb annál, minthogy ilyen módon megszabadulhassak tőle. Cipelem hát magammal a múltam minden percét, rengeteg emlék, végtelen sok kín, és végtelen sok boldogság egy kis helyen, idebenn. Erőt tudok meríteni abból a sok szépségből, a fiatal éveimből, a régmúlt szerelmeiből, a tanítószerepből, a sok mosolyból, amit kaptam, és köszönetből. De mégis ott lappang bennem a fájdalom, a veszteség, ami néhanapján előtör. A boldogság emléke nem boldogság, de a fájdalom emléke fájdalom marad. Ezt szokták mondani az emberek, de szerintem nincsen igazuk. A boldogság emléke valóban nem boldogság, ez kétségtelen. A boldogság emléke erő. Olyan erő, ami hegyeket mozgat, és akkor is mozgásba hoz, ha már semmi más. Ez tart engem talpon, ez az erő. A fájdalom emléke pedig nem más, mint tudás, ami örökre veled marad. Tudom, hogy a múlt démonai nem tudnak letaszítani a mélybe, de megpróbálják. Ezért kell teljes lelkemmel kapaszkodnom a jelenbe, a múltba, a jövőbe, ahogyan ezt most is teszem. Kapaszkodom abba, aki a legtöbb boldogságot, a legtöbb erőt adta nekem az éveim során. Igazi barát, igazi harcos, igazi védelmező, aki a csatatéren nem csak fegyverrel, de a szívével is harcol azokért, akik fontosak. Tiszteletre méltó személyiség. Lassan megnyugszom a vállán. Itt sírhatok, hiszen nem gyenge leszek a szemében, nem megalázkodó ez, nem megalázó, mindössze érzelmes. Tudja, hogy nehezen fejezem ki a mély gyötrelmemet, a kínt. Ebben sosem voltam jó. De vele olyan őszinte lehetek, hogy ezt is megtehetem, hiszen sosem érne negatív kritika a könnyeimért. Számára ez csak kristálytiszta jégvirág az arcomon. A szemébe nézek. Szavai olyan kellemesek számomra. Olyan kevesen vannak, akik iránt így érzek. Nem szerelem ez, közel sem. Ez tisztább, meghittebb, őszintébb. Ajkaim mosolyra húzódnak, benne az öröm és a fájdalom elegye tükröződik, ahogy figyelem azt a szempárt. - Nem foglat itt hagyni téged Ellael. Ahogy a többieket sem. Tudom, hogy csak akkor nyerhetem el a megbocsájtást, ha én is megteszem ezt. Magamban kell keresnem a békét, hogy végül tiszta legyen a lelkem. Köszönöm neked, hogy minden nap itt vagy mellettem, és emlékeztetsz erre. Elhanyagoltam azt, aminek az ápolása a legfontosabb lenne. A saját bensőmét. Nem gyógyíthatom meg a világot, amíg magamat sem gyógyítottam meg. Hálás vagyok neked, hogy itt vagy. - kicsit eltávolodom, de csak hogy finoman meghajoljak előtte. Japánban ez a hagyomány, ez a tradíció, és szerintem szép szokás. Egyben fejezi ki a köszönetet, a bizalmat, a hálát. - Köszönök mindent, amit értem teszel, és igyekszem meghálálni. Teszem, amit tennem kell. Én leszek Mr. Smith, a többiek és a saját magam lehető legjobb doktornénije. - a végére ugyan az arcomat nem láthatja, de a hangomon hallhatja, hogy mosolygom. Végül pedig meg is bizonyosodhat róla, ahogy felegyenesedem, és tekintetemben mély szeretet csillog, új erővel. Azzal a valódi, megállíthatatlan, kimeríthetetlen energiával.
*Sok mindent viselünk el és élünk át, volt alkalmam azt is megérni mikor egy-egy ember beavatásra került Vindorielbe, de Azurnah városa sem mentes a szertartástól. Régen volt, több száz éve és még mindig a fülemben cseng annak az angyallá lett embernek a panasza akit száz évvel később hallgattam. Azok akik csak tudnak rólunk de megmaradtak embernek, irigyelnek minket és szeretnének olyanná válni mint mi, gyakran előfordult, hogy meg is zsaroltak minket mihelyst kiderült a lehetőség, de olyankor Eldorien katonái léptek közbe. A változáshoz tiszta szív kell különben rossz vége lehet az egésznek s még így is előfordul olykor, hogy katasztrófa történik. Sokan már akkor megmásítják szavukat amikor kiderül mit kell átélniük, féltik a testüket de a lelküket egyáltalán, pedig az sokkal értékesebb. Láttam már megtört szívű és lelkű angyallá vált embert aki túl későn jött rá mekkora árat fizetett a kívánságáért. Túlélte a szeretteit, a fiait, az unokáit, túlélt mindenkit akit ismert és egy idegen világban találta magát, s mivel nem Vindorielbe született, az sem lett az otthona. Elveszett lélek volt. Mi is elvesznénk a fájdalom és a gyász tengerében ha nem állna mellettünk jó barát, vagy a szívünk válna érzéketlenné s viselnénk el rezignáltan a minket ért veszteségeket, ám akkor a lelkünk sötét mélybe zuhan és már senki nem lesz aki megmentsen. Kono élete nem mindig a gyógyításról és a segítségnyújtásról szólt, a mostani élete egyfajta vezeklés a sok életért amit ő vett el egykor, ám egyik sem fizeti meg azt az árat amit kellene. Nincs bűnbocsánat, s ilyenkor úgy érezzük az egész világ ránk borul s a súlya a vállainkat nyomja, nehéz teher melyet csak ritkán sikerült letennünk, de hosszú életünk évei is csupán egyetlen pillanatnak tűnnek s már cipeljük is tovább. S eltűnik a mindig hűvös, korrekt ám érzékeny lelkű doktornő s csupán egy szomorú, megfáradt, csodaszép nő áll előttem, mandulavágású szemeiben könnyekkel. Esendő és törékeny, ki hinné mire képes ha valaki felbosszantja, ám most csupán szeretetre vágyik és arra, hogy a nehéz terhet most egy kicsit más vigye. Én pedig megtisztelve érzem magam amiért rám testálja. Átölelem a karjaimmal, feje a vállamon nyugszik s tudom nem sokára azok a csodás kristálycseppek apró gyöngyökként gurulnak majd le.* -Nem menthetsz meg mindenkit Kono, az emberek élete rövid és nem az a megoldás, hogy magunkhoz hasonlóvá tesszük őket. Sok minden más is értelmetlennek tűnik mégis megtesszük, talán nem most látszik az eredménye hanem majd száz év múlva, de semmi nem történik véletlenül. *Hagyom, hogy kisírja magát, olyankor nem csak az emberek lelke nyugszik meg hanem a mi világunk szülötteié is, a sírás felszabadít, s noha a bűnöket nem törli el, erőssé tesz. A sírást nem tartom gyengeségnek, pillanatnyi hangulatváltozás. Kono azonban erős nő, mert mindig feláll és megy tovább és teszi a dolgát azt amire hivatott. Csak ölelem, hogy érezze, tudja nincs egyedül, s mikor csendesül s érzem, hogy teste is ellazul, megsimítom a haját.* -Most már nyugodtabban elengedlek pihenni. Szükséged van rá. Nincs még egy olyan csodálatos orvos mint te, szóval ki lesz Mr. Smith és mindenki doktornénije ha te kidőlsz a sorból?....Kono *Két tenyerembe fogom az arcát és úgy nézek a szemeibe.* -Tudod, hogy aggódom érted és nem fogom engedni, hogy emészd magad. Mert nem teheted. minden nap egy kicsit meghalsz a betegeid között, ezt nem lehet sokáig büntetlenül csinálni. Magaddal is kell foglalkoznod és nekem is szükségem van rád….ez most egy kicsit önzően hangzott ugye?...Igen. Tudod mit akartam mondani. *Persze, hogy tudja. Közöttünk olyan szoros a kapocs amit senki sem érthet meg. Kitaláljuk egymás gondolatait is mégsem szerelem ez. Az mulandó, a mi barátságunk örök.*
Vendég
Don't Hide Your Real Face
Vendég
Tárgy: Re: Micromed Kórház Hétf. 31 Aug. 2015 - 11:48
Ellael & Kono
Kissé elhomályosult tekintettel figyelem az angyal hátát, miközben érzelmek sokasága kering bennem a balesettel, az egésszel kapcsolatban. Sok borzalom elfér egy ilyen hosszú életbe, mint az enyém, ráadásul sok halál nyomja a vállam, nem csak az, amit láttam, hanem az is, amit én okoztam. Egykor régen harcosnak, testőrnek képeztek, és ugyan ma már csak akkor veszem kezembe a kardot, ha művészi forgatáshoz akad kedvem, a múlt árnyai, a kezemhez tapadó vér mai napig kísért. És Ellael mindezt jól tudja, igen ritkán ugyan, de megtörténik, hogy feltör bennem a mélyen elnyomott keserű fájdalom, és a lelkem gyógyításra szorul. Igyekszem magam erősnek és határozottnak mutatni minden pillanatban, és csak kevesen tudják rólam, hogy mi lakozik a múltamban, hogy belülről milyen kínok mérgezik a szívem. Az egykor kioltott életek súlya most is ugyanúgy hajt az úton, hogy egyszer talán megváltásban részesüljek, de mindig úgy érzem, hogy nincsen annyi ember a földön, akiknek a megmentése eltörölné a régmúlt bűneit, ami megbocsájtást adna. És az ilyen pillanatok, amikor minden igyekezetem és megfeszített munkán sem elég ahhoz, hogy a kislány a buszról túlélje a balesetet, csak újabb kövek a szívemen. A férfi pedig mozdul, felém fordul, és ahogy rám néz, tudhatja, hogy ez elmémben megint azok a jelenetek játszódnak le, mikor még a hősök korát élő Japánban éltem, és nagy harcos voltam. Nagy gyilkos... Képek emberek utolsó pillanatairól, a haláltól remegő vonások. Ellael szavai mintha távolról szólnának, ahogy belemerülök ezekbe az emlékekbe, amiket sosem felejthetek el. Szinte álomból ébredek fel, ahogy felnézek az angyalra, széttárt kezei előtt állva, és a kísértő képeket hátrahagyva ölelem át. Lélegzetemet pillanatokra visszafojtva merülök el abban a jóérzésben, ami eltölt, megnyugtat, elringat. Hangomban az elfojtott könnyek köszönnek vissza. - Én mindent megpróbáltam, de semmit sem tehettem értük. Semmit... Az életük olyan rövid volt, nem láthatták a világot, nem tapasztalhattak. Nekem pedig végtelen számú évem van, miért nem adhatok nekik még néhányat? - jég koppan halkan a kezelő padlóján, apró kis kristályos képződmény, egyik a másikat követi, legurulnak az angyal válláról, a fájdalom megfagyott gyöngyei ezek egy jégelementál szeméből. - Néha azt hiszem értelmetlen ez a szélmalomharc Ellael... - nem mondok többet, nem is kell. Csak csendben ölelem át az angyalt, magamhoz szorítva kicsit, és próbálok megnyugodni. Nagyon szürreálisnak érzem a helyzetet. Egy vizsgálóban sírok, a kórházban, ráadásul Ellalel társaságában, aki nem gyakran szokott itt lenni. Ha reggel azt mondják nekem, hogy ez fog történni, kinevetem az illetőt. De valahogy ez most így jó. Kellemes és meleg. Szükségem van arra a pihenőre.
Ellael
Don't Hide Your Real Face
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Főkarakter
☮ Kor : 852
☮ Hozzászólások száma : 262
☮ Tartózkodási hely : New York, Micromed torony
Tárgy: Re: Micromed Kórház Szomb. 29 Aug. 2015 - 18:52
Kono & Ellael
*Örömmel tölti el a lelkemet a kacagása, ha nem is volt a legjobb poén amit hirtelen sikerült kitalálnom, azért mégis célba ért, ráadásul én is kapok belőle. Könnyed tréfálkozássá fajult ez a beszélgetés, el is nevetem magam, bár az én hangom korántsem csengő, csilingelő, de tudjuk be annak, hogy férfi vagyok. Szeretem amikor Kono csipkelődik velem, olyankor nem érzem a rám nehezedő gondok súlyát, egy kicsit elfelejtem a pozíciómat, a helyemet a világban. Ám mindennek ellenére a mai tapasztalataimmal együtt is ugyanúgy döntenék mint annak idején, amikor elfogadtam a vezetői szerepet. Jólesik a tudat, hogy tehetek valamit a világunkért, hogy újra rend van és béke, bár az utóbbi törékeny és mindig lesz valami amit meg kell oldani, de nem fogok soha ölbe tett kezekkel ülni az angyalváros teraszán. Kono igaz barát, a bajban is és a tréfálkozásban is, mondhatni ő a másik felem, de persze ez pusztán barátian értendő. A legkínosabb pillanataim egyikén találkoztam vele és bár nem akkor lettünk barátok, én már bizalmat szavaztam neki. Azonban legyen most bármilyen jókedvem, nem ezért jöttem, a hivatalos ügyek pedig nem várhatnak. Noha a kórház és a kutatóközpont vezetése Kono vállát terheli, a felelősség az enyém is, még jobban annak érzem mint ő, pedig javarészt itt sem vagyok. Megbízom a munkájában, a tudásában és a hihetetlen empátiájában amivel a betegekkel szemben viseltetik, szerintem sokszor többet is ad magából mint kellene. Minden sikertelenségbe és veszteségbe egy kicsit belehal a lelke és a baleset amit említett, gyanítom nagyobb és komolyabb volt mint bármelyik eddig. Különben nem került volna szóba. Nem nézek rá, továbbra is az ablakon bámulok kifelé bár nem látom azt ami a szemeim elé tárul, ajkaim pengevékonyságúak, fogaimat erősen szorítom össze ahogy minden részlet kiderül. Az emberek élete elég rövid a miénkhez képest, mégis annyi mindent tudnak belegyömöszölni és nem is tudják mennyire szerencsések. Csupán néhány szerettüket veszítik el de nekünk a szívünk tele van gyásszal, létünk hosszú folyamán oly sok halállal találkozunk, mely nyomot hagy bennünk, hiszen emberek között élünk, megszeretjük őket, némelyikükhöz erősen kötődünk és aztán…..ők meghalnak s itt hagyják e földi világot, mi pedig alakot váltunk és tovább tapossuk a föld rögös útjait. Van aki ezt könnyedén átlépi, Kono nem olyan. Érzem ahogy fellángol benne újra a fájdalom, nem szívesen téptem fel a sebeit, de tudnom kellett mi történt a távollétem alatt. Most egy kis lelkiismeret furdalással küzdök. Felé fordulok, a tekintete árulkodóbb mint valaha, az arcom bocsánatkérő vonásai előtérbe helyeződnek.* -Sajnálom, hogy nem voltam itt. Te mindent megtettél ami emberileg lehetséges. Az emberek sokat köszönhetnek neked és én is….minden nap egy újabb harc a számodra Kono, tudod jól, hogy aggódom érted. Nem húzhatsz fel falakat magad köré mert belülről emészt fel a fájdalom. Ki kell adnod magadból….én itt vagyok. *Elé lépek és széttárom a karjaimat, legszívesebben a szárnyaimmal ölelném át, ahogy egykor, óvón, gondoskodón. Ha ránézek tudom mennyire egyedül van a világban és ez nincs így jól. A kórház vizsgálószobája talán nem a legalkalmasabb hely megtölteni a lelki szemetesládát, de nem vehetem a karomba, hogy kirepüljek vele az ablakon és szárnyaljak egészen Vindorielig, vagy legalább az otthonom teraszáig. Már csak azért sem mert az ablakot nem lehet kinyitni, a légkondicionáló gondoskodik a levegőről, minden vizsgáló ilyen. Kono döntése, hogy egy kicsit elengedi-e magát és kiborítja a lelkét vagy megtartja ezt a lehetőséget a szabadságára….esetleg egy vacsora a munka után. Számtalan lehetőségünk van kibeszélni mindent és már épp itt az ideje.*
Vendég
Don't Hide Your Real Face
Vendég
Tárgy: Re: Micromed Kórház Kedd 25 Aug. 2015 - 13:02
Ellael & Kono
Akár milyen rossz is az a vicc, én azért elnevetem magam. Ritkán engedek meg magamnak ilyesmit, talán mélyen még mindig gyerek vagyok, mert hiányzik egy kicsit a hang, amit ilyenkor hallatok. Kedves, csengő szerű kacagás, semmi jég, semmi hidegség. Ilyenkor egy kicsit megolvadok. - Fagyos szent, mi? Vigyázz ám mit mondasz tollas barátom! - persze teljesen egyértelmű, hogy viccelek, mindössze tréfa ez a kis ártatlan fenyegetés, csipkelődés. Mosolyogva hallgatom hát tovább, hogy mi is történt vele az utazás során, boldog vagyok, hogy otthon is volt egy kicsit, és nem csak a munkára koncentrált végig. Heindala szekálásara is kuncogok egy kicsit. Sokat ugratom őket egymással, már ha jól jön ki a pillanat, és se nem sértő, se nem alpári a poén. Persze jól tudom, hogy miféle kapcsolatban vannak, és néha eltűnődöm, hogy vajon van-e valami több a színfalak mögött, de nem rám tartozik. Tiszteletben tartom mások magánéletét. Azonnal látom Ellaelen, amikor "átvált". Tudom, mikor kinéz az ablakon, hogy most nem cseveg tovább, hanem valami fontosabbról fog kérdezni. Végül a szavaira én is újra az a nő leszek, aki a munkám során. Kihúzom magam, leszegem a fejem, és hangom kissé tárgyilagosan szólal meg. Az angyal persze hallja benne a gyászt, hiszen olyan rég ismer, nem is próbálóm leplezni, mindössze elnyomja a merevség. - Egy kamion és egy busz kanyarban ütközött. A buszvezető valószínűleg rohamot kapott egy általa még ismeretlen betegségétől. Talán parkinson kór. Most élet és halál között lebeg az intenzíven. A kamion sofőrje gondtalan volt, viszonylag jól megúszta, az ágyához bilincselve fekszik a hatos osztályon. Ha felépül, valószínűleg börtönbe megy. A buszon nyolcan meghaltak, és szinte mindenki megsérült. A járókelők közül egy nő vesztette életét, és másik négy ember súlyosan megsebesült. Több mint tizenöt sürgősségi műtétet végeztek a sebészek. A hozzátartozók szobákat kaptak a betegekhez legközelebb, a halottak családjának részvétünket nyilvánítottuk. Az orvosaink és ápolóink mindent megtesznek, megkétszereztük a számukat, állandó a felügyelet. - ugyanaz a sablonszöveg, amit a televíziónak vagy egy újságnak mondanék el. Nem tehetek róla, csak így lehet elviselni ezt. Nem elég, hogy a hosszú életemnek hála lassan minden ember meghal körülöttem, még egy olyan hivatást is választottam, ahol az elmúlás természetes dolog. Hidegségem ezen a téren csak védekezés. És ezt az angyal jól tudja. Figyelem hát, hogy mit reagál a pontos leírásomra. Azt tudom, hogy nem fog engem arról faggatni, hogy hogy érzem magam, mert pontosan tudja, hogy minden emberi élet, ami kihúny, mert nem tudom megmenteni, szörnyű kín nekem. Ezért az a rengeteg munka, tanulás, tudás, fejlődés. Ez az egyik nagy cél, ami hajt az életben. És nem hiába. Több fontos orvosi felfedezés is a nevemhez kötődik. De ezekkel sosem hencegnék. Mindössze jó érzés elaludni éjszaka úgy, hogy tudom, jobbá tettem a világot.
Ellael
Don't Hide Your Real Face
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Főkarakter
☮ Kor : 852
☮ Hozzászólások száma : 262
☮ Tartózkodási hely : New York, Micromed torony
Tárgy: Re: Micromed Kórház Csüt. 6 Aug. 2015 - 17:45
Kono & Ellael
*Elkönyvelem és zsebre vágom a dicséretét, bár azért nem csak nekem köszönhető mindez, jócskán benne van a diplomácia az előkészítésben és még rengeteg munka vár rájuk is. Az egésznek az a lényege, hogy Európában is megvessük a lábunkat, a terjeszkedés fontos csak úgy mint a másféle szemszögből való megközelítés és természetesen a különböző tényezők tanulmányozása is. Kono vetette fel egyszer mindezt, egészen másról volt szó de szöget ütött a fejemben, később megkérdeztem őt ebben a viszonylatban is, akkor jött az ötlet. Neki is része van a mostani sikerben és természetesen máris terveket szövöget annak ellenére, hogy épp az imént zavartam el pihenni. Nem ő lenne Kono Hana ha nem így tenne, néha figyelmeztetni kell arra, hogy az emberi formánk nem annyira ellenálló, mosolyogva nézem a csillogó szemeit és a lelkesedését. csak remélni tudom, hogy valóban megfogadja a tanácsomat és kipiheni magát, bár abban nem nagyon hiszek, hogy képes teljesen kikapcsolni és olyan „lényegtelen” dolgokkal foglalkozni mint mondjuk egy romantikus könyv elolvasása, egy film megnézése valakinek a társaságában…..és ha már itt tartunk ismerkedés természetesen kötelezettségektől nem teljesen mentesen. De látom rajta, valószínűleg én vagyok az egyetlen kitüntetett aki előtt ennyire megnyílik, hogy kimerült noha a teljesítménye sosem csökken. Azért van némi fogalmam arról hogyan csinálja, ebben a tekintetben én sem különbözöm tőle, mindig van egy apróság, egy mondjuk úgy kabala ami vagy aki nap nap után feltölt minket, tovább hajt, amiért vagy akiért érdemes. * -Örülök, hogy belátod. Nem szívesen ellenkezem egy…..fagyosszenttel. *A társaságában én is el tudok lazulni, olykor annyira, hogy nem figyelek a környezetünkre, de még időben kapcsolok és kijavítom magam, talán kissé idétlen a meghatározás de jobb most nem jutott eszembe. Hiába na, nem vagyok tökéletes és a poénjaim sem mindig ütnek.* -Igenis meg nem is. Volt időm pihenni, majdnem egy hetet töltöttem a szüleimmel otthon. Ez a jó abban ha te vagy a főnök, akkor mész szabadságra amikor akarsz. Feltöltődtem és újult erővel vetem bele magam a munkába és Hendiala szekálásába. *Ez persze csak tréfa, sosem szekálom a kis angyalt, ami köztünk van sokak számára különös kapcsolat, csak én értem igazán, én tudom mi lapul a mélyben és határozottan ott is tartom. Az ablakhoz sétálok s bár a kórház előtti teret nézem egészen máshol járnak a gondolataim.* -Mesélj a balesetről. Sokan megsérültek? Áldozatok? Hozzátartozók? Mindenki megkapta a megfelelő segítséget? *Ez az a pillanat amikor már csak a munkára koncentrálok, a felelősségre mely közvetve engem terhel, a segítségnyújtásra, az együttérzésre.*
Igen, magamtól is észreveszem, hogy nem a munka felől érdeklődik kedves beszélgetőpartnerem, és a kis mimikára elmosolyodva el is mondom az igazat. Fáradt vagyok. Nem szívesen vallom be az ilyesmit, de azt hiszem, az elmúlt egy évben hetente hat és fél napot dolgoztam, egyszer sem voltam szabadságon, és betegeskedni sem igazán szoktam. Így végiggondolva lehet, hogy Ellaelnek van igaza, és tényleg munkamániás vagyok. De ha egyszer úgy érzem, hogy nekem kell a kezemben tartani ezt a helyet? Az embereknek, a dolgozóknak szükségük van a támogatásomra és az irányításomra. Kevesen tudnának csak pótolni a helyemen. Persze névlegesen ki van nevezve egy helyettesem, de nem sokszor kellett még ezt a pozíciót betöltenie. Minden esetre éppen a sállal babrálok, amikor elmondja, hogy a jövő hetet szabadságon fogom tölteni. Ha bárki más ajánlaná fel ezt a lehetőséget, kényszerszabadságnak venném, amivel azt akarja kifejezni, hogy a munkaképességem csökken a fáradtságom miatt. De Ellael más. Ő az őrangyalom, a legjobb barátom. Minden esetre még így is kissé meglepett és ijedt arcot vágok, mert elkezd peregni a fejemben, hogy mennyi dolgom lenne amúgy. Már éppen válaszra nyitnám a számat, mikor folytatja is, méghozzá azzal, hogy ne ellenkezzek. Tudom, hogy a fejembe lát, már nem lep meg az ilyesmi. Ajkam csak mosolyra görbül, ahogy hallgatom a szavait. Már az is feldob, hogy tudta, ellenkezni akarok, de remekül hangzik ez az új kihívás is. - Remekül hangzik! Tudtam, hogy lehengerlő stílusoddal leveszed őket a lábukról. Ha Párizs segít nekünk, új kutatást indíthatunk a gyermekfejlődéstani rendellenességek területén is. Már tudom is, hogy kit jelölök majd ki a projekt vezetésére! - olyan lelkes vagyok, mint egy kisgyerek, aki most kapta meg a legjobb születésnapi ajándékot. Ki is megy a fejemből, hogy holnaptól a lazításon kellene dolgoznom, nem pedig az új projekt fejlesztésén. - Ez csodás lehetőség! - kezdeném izgatottan, majd az arcára nézek, és mindent tudok, folytatom hát azzal, amit hallani akar, de mindketten tudjuk, hogy nem azért, hogy lenyűgözzem. Őszinte vagyok vele, mindig. Persze azért mókásan jön ki, én is tudom. - De előbb arra fogok koncentrálni, hogy maximális teljesítményt tudjak nyújtani a jövőben, és jól kipihenem magam. Szükségem van erre a pihenőre. - kissé kifújom magam, és látszik, hogy megbékéltem a dologgal, nem parancsnak veszem, hanem egyszerűen örülök neki. Bár még nem tudom, hogy mit fogok csinálni a szabad hetem alatt, de biztosan élvezni fogom. És nagyon remélem, hogy legalább egy együtt eltöltött vacsora bele fog férni. - És mondd, te hogy érzed magad? Nagyon kimerített az utazás? - kérdezem tőle szelíden, kedvesen. Néha aggódom érte. Tudom, hogy az agyára megy a sok fotós, paparazzo, a hírek. Nem könnyű ennyire a média középpontjában lenni, és mindig jó képet mutatni nekik. Elég egy apró hiba, és minden újság, minden bulvárfelület címlapján ott az arcod.
*Egy ilyen átverés belefér a kapcsolatunkba, nem hiszem, hogy emiatt megsértődne vagy haragudna rám amiért elvontam a munkájától. S lám….jó volt látni és hallani a nevetését, ami fáradtnak tűnő arcvonásai közé vetette magát. Mókás volt a helyzet, néha szükséges ilyesmivel oldani a komoly dolgok menetét, de nem csak emiatt választottam ezt az utat a látogatásomhoz. Bár Kono minden pillanatban és helyzetben képes volt átkapcsolni a hivatalos doktornénis stílusba és ledarálni az összes kísérlet eredményét, bőven kifejtve jelentőségüket, előnyeiket és hátrányaikat, néha még én is egy padban ülő diáknak éreztem magam, szerettem volna mindezt a saját szemeimmel látni. Tervbe vettem, hogy mindhárom bizalmasomat felkeresem, a második kör tagjait és Konohoz hasonlóképp a saját környezetükben. Ám ez a mostani látogatás csak csipetnyit tartalmazta a hivatalos formát, leginkább a barátomra voltam kíváncsi amikor rákérdeztem hogyan teltek a napjai. Kihasználva a mai világ technikai vívmányait, gyakran beszéltünk telefonon keresztül és skype-on is, de az még sem volt olyan teljes mint egy személyes találkozás. Érdeklődve hallgattam a beszámolóját és azt hiszem roppant türelmes is voltam mert nem szakítottam félbe, ám amikor befejezte azért vetettem rá egy várakozó pillantást némi baráti feddéssel kísérve. Örültem, hogy viszonylag minden rendben ment míg távol voltam, de őszintén….nem erre voltam most kíváncsi és ezt Kono is tudta jól. Elég volt csak megemelnem egy kicsit az egyik szemöldökömet és megkaptam az őszinte választ. Bólintottam, tudomásul vettem és máris azon merengtem magamban, hogyan szabadíthatnám ki egy kicsit a munka taposómalmából. Velem mindig őszinte volt, és ennek örültem is, persze próbált volna nem az lenni, úgy is átlátok rajta és akkor képletesen ugyan de leszedem a fejét.* -Szívesen. A legszebbet a legjobb barátnak. Szóval tetszik….akkor remélhetem, hogy a jövő heti szabadságod alatt viselni fogod? *Még nem tudom hogyan intézem el, de megteszem. Kell egy hét ahhoz, hogy ideiglenesen átadja a munkát másnak, de biztos vagyok abban, hogy menni fog. Meglepve nézem a sállal a nyakában, a fenébe is mire nem képes egy színes holmi, egészen más lett az arca tőle, ez a halvány lila, vagy ibolya….áááhhh…..meg sem próbálom kitalálni. * -Ne is ellenkezz Kono. Szükséged van rá és sajnálom, hogy nem nekem jutott eszembe előbb. Másrészt sok munka vár rád és szeretném ha kipihenten látnál neki. A párizsi tárgyalás remekül sikerült és a segítségedre lesz szükségem ahhoz, hogy összehangoljuk az ottani kutatásokat az itteniekkel. Szóval….vedd úgy, hogy előre lefizetlek. *Mielőtt még megszólalhatott volna, emeltem fel a kezemet, hogy elejét vegyem az ellenkezésének. Kono lelkiismeretes volt és szerintem munkamániás, ami a vállalkozás szempontjából kitűnő és dicséretes, de baráti szempontból gondolnom kellett a testi, lelki egészségére, és ez volt a fő szempont. Persze ahhoz, hogy beleegyezzen, meg kellett csillogtatnom előtte egy újabb lehetőséget, és amit ajánlottam az volt az ő asztala. Kono roppant okos nő, mind a hétköznapokon mind a hivatásában, lelkiismeretes és szerény. És csodáltam mindazért amit itt a kórházban és a kutatóközpontban tett úgy, hogy senki más rajtam kívül nem látta még fáradtnak, kimerültnek.*
Ahogy leesik, hogy mi történik, és utána az is elér a tudatomig, hogy éppen vetkőztetni kezdtem volna a közvetlen főnökömet, kissé el is pirulok, de csak egy fél pillanatra érzékelhető, mert utána rögtön elkezdek lelkendezni, és csak jégelementál lennék, hamar jegelem a problémát, kívülről láthatatlanul. Így azt akarom hinni, hogy az egészből semmi nem tűnt fel Ellaelnek. Csak hallgatom, hogy hogyan lettem jól átverve, és kacagva ölelek vissza. Ha most valaki hallgat kintről, biztosan gúvadt szemekkel néz. Nem sokat nevetek, ha nem vagyok az angyallal. Távolodom, de csak azért, hogy úgy tudjak válaszolni, hogy ránézek. - Akkor most valóban üdvözlöm Mr. Smith, örülök, hogy megismertem. - mosolyodom el újra, majd a kérdésre is felelek. - Nos, jórészt dolgoztam. Dr. Hamilton is itt járt, egy röpke tárgyalás erejéig, és rengeteg beteg érkezett. Volt egy baleset. A kutatórészleg szépen halad az új projektekben. Velem meg... - kezdem végül, mert tudom, hogy Ellale igazából erre a részre kíváncsi. Sokszor történt már meg, hogy elmeséltem neki, hogy mi történt idebenn, a Micromednél, majd szelíd mosollyal kellett újra megkérdeznie, hogy hogy vagyok én. Szóval őszinte leszek, és egy kis sóhaj után bevallom az igazságot. - Kissé fáradt vagyok. Jó lenne egy nyaralás. - látszik arcomon egy enyhe meggyötörtség, de ez csak átmeneti, pihenéssel könnyen kezelhető. Minden esete ezt senki más nem hallaná a számból soha. Nem beszélek másnak arról, hogy mi csökkenthetné a munkateljesítményem. Azt hiszem a származásom, a neveltetésem teszi. De nekem is van olyan, aki előtt megnyílok. Újabb jókedv költözik arcomra, ahogy a csomagot nyújtja felém. Finom borítású dobozban van, és ahogy kinyitom, őszinte öröm önt el. - Köszönöm Ellael. Ez gyönyörű! - kiveszem a csomagból a sálat, gyönyörű a színe, csodás az esése, és olyan puha az ujjaim között. Azonnal a nyakamba teszem, szépen eligazgatom. Persze furán áll a köpennyel, de nekem így is nagyon tetszik, mosolyogva simítom meg néhányszor. Jó, hogy midig gondol rám. És az is, hogy tudja a kedvenc színem, a ruhaméretem, minden kis apróságot, és mindig észben tartja, ha kedvességekről van szó. Néha kicsit zavarban is vagyok emiatt.
*Várakozás közben elgondoltam, vajon hogyan fogad majd Kono. Szándékosan nem szóltam, hogy jövök hozzá, ráadásul ide, de azt azért sejtettem, hogy tegnap este óta azért csak kiszivárgott, hogy visszaérkeztem New Yorkba. Csalódnék ha nem így történt volna. Éreztem, hogy egy halvány mosoly szép lassan odasettenkedik az arcomra, nem is álltam neki ellen, élveztem ezt a bújócskát, legalábbis amíg én magam kontroll alatt tudom tartani. A tegnapi fotós áradat a toronyház előtt némileg kellemetlenül érintett, utáltam amikor a magánéletemen csámcsogtak és a mai napig nem tudtam megszokni. Főleg akkor voltam iszonyatosan dühös amikor hírbe hoztak Konoval és Hendialával, ha az én becsületembe gázolnak azt néha félvállról veszem mert én tudom mi az igazság és úgy is elül a téma pár héten belül, de a számomra két legfontosabb személy ellen ilyesmit elkövetni az több mint felháborító. Akkor nagy patáliát csaptam, mindkét alkalommal és nem tették zsebre amit a markukba nyomtam. Ez azonban a múlté, most határozottan jó kedvem van, még a várakozás sem billenti ki belőle pedig nem igazán szeretem azt sem ha megvárakoztatnak, főleg ha fontos mondanivalóm van. Márpedig van, nem is egy, ám Kono nem tudja, hogy itt vagyok, ő Mr. Smith-re készül és nem szándékosan késik immár a számomra megszokott egy percen túl, sokkal. Tudom, hogy rengeteg dolga van, sokszor erején felül teljesít mégsem látszik rajta és amikor végre belép, ugyanezt gondolom újra. Csodásan fest, még a baseball sapka ellenzőjének árnyékából is tisztán látom, közben persze alig tudom visszatartani a nevetést, de nem véletlenül vagyok egy természetfeletti kaszt vezetője, azért még megy a faarc.* -Igen Dr. Saito. *Mondom válaszul és már nyúlnék is a pólómhoz, hogy lehúzzam azt amikor felismer. Egy könnyed mozdulattal huppanok le a vizsgálóágyról és lekapom a fejemről a piros sapkát, majd amit a nők szoktak csinálni egy fésűvel, hajvasalóval meg a jó ég tudja milyen rejtélyes szerszámokkal, azt én megteszem három másodperc alatt öt ujjal. Kissé összeborzolom a hajamat majd ki is simítom, de ez csupán önkéntelen mozdulat mert nem szoktam sapkához. * -Én vagyok Mr. Smith. És az is leszek a közeljövőben még párszor. Már Hendialától is kérdeztem, most tőled is megkérdezem. Hogy teltek a napjaid? *Közelebb lépek hozzá és míg kérdezek, egy karommal ölelem meg pusztán barátian ahogy mindig is szoktuk. Semmilyen szexuális vagy más filinget nem kell ebbe beleképzelni, sok mindenen mentünk keresztül mi ketten, gyakorlatilag az életünket köszönhetjük a másiknak és nem csak testileg hanem lelkileg is, ennyi igazán belefér. Amint válaszolt a zacskóért nyúlok és elkezdem kicsomagolni belőle a díszesebb csomagot, amit aztán át is nyújtok neki. Egy valódi hernyóselyem sálat tartalmaz halvány ibolyaszínben, de lehet, hogy ezt az árnyalatot a nők másképp mondják. A lényeg, hogy szép, ami nem fontos, hogy baromi drága volt, de hát Párizsban mi nem az? Viszont én megtehetem és ez csupán apróság tényleg, annyit jelent, hogy gondoltam rá akkor is amikor távol voltam. Ezek után jöhet majd a látogatásom hivatalos volta.*
Újabb önkéntes érkezik, megbeszélt időpontra, mint mindig, én pedig már szorongatom a megfelelő papírokat, amik egy fekete csíptetős táblán vannak. A neve, a kora, és még néhány fontos adat van rajta, mögötte pedig tájékoztatók, és az aláírandó nyilatkozatok. A lapokat szemlélve lépek be a szobába, egy oldalsó ajtón keresztül, és el sem pillantok egy ideig. Öltözékem főleg funkcionális, de közben mégis elegáns, itt a betegek között nem viselhetek akármit. Fekete ceruzaszoknyám pont a térdem fölött ér véget, lazán betűrt, hófehér selyemblúzzal viselem, rajta pedig a makulátlan köpeny, női szabásban, mind jó minőségű kelme. Lábamon egy lapos talpú fekete cipő, míg csuklómon egy igen márkásnak tűnő ezüst karóra. Arcomon finom smink pihen, kiemeli mandulavágású szemem, ajkaimon halvány rúzs. Hangom kissé szigorúan szólal meg végül, de tekintetemmel még mindig a papírokat vizslatva állok meg a vizsgáló közepén. - Üdvözlöm Mr. Smith, a nevem Dr. Saito. Nyilván tájékoztatták, hogy ma egy egyszerű vizsgálatra jött, nem kell aggódnia, de kérem vegye le az ing... Ellael? - ekkor már felnézek a papírokból, és közelebb is lépek egy lépést, így felismerem az angyalt. Eltéveszthetetlen az a szőke haj, és elég csak arcának felét látnom, hogy biztos legyek benne. Vonásaimra együtt ül ki a végtelen meglepődés és a csillogó boldogság is, szám széle felfelé görbül, és az eddig kissé merev tartásom is megváltozik. Látszik, hogy egy pillanat alatt feloldódom, de a meglepettség nem tűnik el. - Micsoda meglepetés! Hogy-hogy itt? Ugye Mr. Smith nem ül kinn várakozón? - teszem még hozzá, de teljesen egyértelmű, hogy a kérdést csak viccnek szántam, játékosan csillogó szememből leszűrhető. Hát igen. Ellaelel egész más vagyok. Már ha nem figyelnek minket a kamerák és a fényképészek. Utálom ezeket a hazug cikkeket. Már mindenkivel megpróbálták összeboronálni. Hendiala és én is voltunk már a "titkos szeretői", és ki tudja még kicsoda. Sosem értettem, miért szórakoztatja az embereket annyira, hogy mások magánéletén csámcsognak. Közben a papírokat le is teszem oldalra, az egyik asztalra, hogy felszabaduljon a kezem, és figyelem a férfit, akit manapság ritnkán látok ilyen öltözékben. De nem gond, ugyanolyan jól áll neki, mint a drága göncök.
*Egy nappal a visszatérésem utánra terveztem, hogy felkeresem Kono-t. Nem értesítettem az érkezésemről, egyrészt szerettem volna meglepni, másrészt feltételeztem, hogy ez a gyerekes vágyam felesleges, hiszen már úgy is leadták neki a drótot...ahogy az emberek olyan furán megfogalmazták mindezt. Számát sem tudom hány nyelvben voltam járatos és tanulmányoztam a különböző tájak szólásait is, a nagyvárosok régi és mai modern szlengjeit is, szóval bárhol, bárhogyan és bármikor megálltam volna a helyem, de ha letépik a szárnyaimat sem értettem volna meg hogyan jön össze a híradás a leadott dróttal. Na persze, talán köze lehet a régi távírókhoz. Nem akartam feltűnést kelteni, s bár félig hivatalos volt a látogatásom, nem az irodájában óhajtottam felkeresni Kono-t, az előre megbeszélt és rendszeresített utat választottam. Otthonomat és irodámat rejtő felhőkarcoló - ez a kifejezés....messze volt az épület a felhőktől, de nem szoktam ilyesmivel szemben vitatkozni, még a végén elárulom magam - földalatti parkolójából hajtottam ki egy 2000-ben gyártott terepjáróval, az anyósülésen anyós helyett egy barna papírzacskó feküdt amit a lakosztályomból hoztam magammal, korábban pedig megjárta a Párizs, Vindoriel és New York útvonalat. Tapasztalataim szerint a baseball sapka mégsem annyira feltűnő és gyanús mint amilyen hátteret kerítenek neki, így szőke üstökömet egy ilyen piros darabbal fedtem el, rajta Y love NY felirattal, fehér pólót, farmert és kék Nike sportcipőt viseltem. Kellemes volt az öltöny és a fojtogató nyakkendő és végig begombolt ing után. A kórház kísérleti részlegébe rendszeresen érkező pácienseknek a többsége hasonlóképp nézett ki mint most én. Nem véletlenül, hiszen megfigyeltem mindent és mindenkit, hogy tudjam miként vegyüljek el köztük. Ha Kono éppen nem itt tartózkodik hanem a kutatóközpontban, az sem gond, hiszen nem kilométerekre van egymástól a két épület, elég csak egy telefon amiben közlik, hogy Jason Smith jött kontrollvizsgálatra. Noha a kórház és a kutatóközpont is az én tulajdonomban volt, sikerült a betegek parkolójától észrevétlenül eljutnom a recepcióig, a magammal hozott barna papírzacskó a kezemben volt a szájánál összegyűrve. Végül is ott nem várná senki, hogy megjelenek. Ajkaim szegletében mosoly remegett, egészen izgalmas volt ez a bujkálás, kifejezetten élveztem, hát még Kono meglepett arcát hogy fogom élvezni amikor meglát a mostani maskarámban. Lehajtott fejjel léptem a pulthoz és mormoltam el ki vagyok, kihez jöttem és, hogy megbeszélt időpontom van. Természetesen ezt is elintéztem, ha valaki utánanéz nem talál problémát. Beküldtek a vizsgálóba ahol Kono szokta fogadni a kísérleti kutatásokhoz szervezett pácienseket én meg felültem a vizsgálóasztal tetejére és a lábamat lógatva vártam a primusomra. Más alkalommal, más helyen minden bizonnyal kihúzva magamat várakoznék Armani öltönyben, nyakkendőben, fényesre suvickolt cipőben, ám most ezt találtam ki és nem eshetek ki a szerepemből.A papírzacskóba rejtett kis csomagot magam mellé tettem, gyűrött volt és megviselt, nem látszott rajta, hogy finom holmi van benne. *
Kezdőlap 
//
