Mellé lépve lassan nekem feszül egy érzés, mintha valóban valamiféle külső erőhatás volna. Minden porcikámat át akarja járni, bevonni ezzel a sűrű, ragadós mázzal, ami aztán tudom, hogy megbénítana. Eleven szobrot változtatna belőlem, ha hagynám, és a legrosszabb, hogy szeretném hagyni. Néha szeretném. Néha ez az őrülethez hasonló csábítás egyszerűen olyan pontosan tudja, mit suttogjon az elmémnek, ami tömve van ezer meg ezer más dologgal, amire koncentrálnom kellene, hogy igen, szeretnék engedni neki egy kicsit. Pedig nem vagyok fáradt, fásult vagy csalódott; a hibáimat kijavítom, az akadályokat elhárítom, még ha évtizedekig tart is. Nekem van időm, és talán az is elég lenne, ha kivárnám, amíg a három vezetőt valaki más taszítja le a "trónról", de nem vagyok olyan fajta, aki csak az oldalvonalról vár, hogy meccsbe hívják. És Ank-Sunamun mégis, már a puszta jelenlétével eléri, hogy ne akarjak ezekkel a tervekkel foglalkozni. Veszélyes, nem is hiszem, hogy tudja, mennyire. Talán igen, bár ezt erősen kétlem. Sosem beszélek róla senkivel, nem juthatott ilyen aggodalom vissza hozzá. Magam is csak nemrég tudtam rendesen megfogalmazni önmagamnak. Valójában fogalmam sincs, hogy pontosan mit hisz arról, miként állok hozzá. Remélem, nem mostanában fog ezzel kapcsolatban kérdőre vonni, mert elég nehéz volna megfogalmazni, és amúgy sem szeretek ilyesmiről társalogni. Lehet, hogy elmúlik. Az egy dolog, hogy nyolcszáz év egy kezemen megszámlálható, hány lény kötötte le így a figyelmem és élvezte ki a csöppnyi jóindulatot, amit a genetika csempészett belém aljas módon. Nehéz megállnom, hogy ne a nyakára lehelt csókkal köszöntsem, már csak azért is, mert ijedtségét mulatságosnak találnám, amíg képen nem töröl, vagy az emberek előtt el nem kezd károgni. Minden esély meglenne rá; nőből van. Ráadásul káoszsárkány. De ha nem volna olyan, amilyen, akkor nem is találnám vonzónak, habár, hogy pontosan ilyen az az ilyen... Megint csak nem tudnám pontosan megmondani, és amennyire ez bosszantó, ugyanannyira érdekes és megnyugtató is egyben. A vonzalomra nem mindig kell feltétlenül magyarázatot keresni. Amint megfordul, az érzékszerveim is fókuszt váltanak. Óvatos dzsinn vagyok, a véremben van, még ha itt és most nem is tudna elpusztítani semmi az ég világon. Csapdába esni, fogságba, vagy kínpadon végezni, az viszont nem szerepel a terveim közt, márpedig esélyes, hogy ha a nem megfelelő személy szúr ki a tömegben, akkor rossz véget érhet a mai kirándulásom. Most mégis elfordulok a tértől, az emberektől, a potenciális vadászokról, amik rám leshetnek, és Neki szentelem a figyelmem, legalábbis nagy részét. Bosszúálló dzsinn vagyok, nem egy szerelmes tinédzser. Kicsit csalódottan veszem tudomásul, hogy ahelyett, hogy rám vetné magát, inkább elhúzódik. Nem nagyon, de eléggé, hogy ne tudjak csak úgy odahajolni hozzá. Tudom, hogy nekem kellene kezdeményeznem, kiengesztelnem, hízelegnem, elvégre én tűntem el megint, már nem is tudom, mennyi időre pontosan. Viselkedése ugyanakkor elégedettséggel is eltölt. - Nem kukkoltam, csak élveztem a kilátást - pislogok, mint akit teljesen alaptalan vád ért, de tekintetemben már ott táncol a viszontlátás öröme. Felszisszenek, mikor megbök, de csak a hatás kedvéért. Még meg is dörzsölöm a mellkasom, mint akinek legalábbis fájt. Lassan mosolyra húzódik a szám, és az általa kiszabott távolságot is csökkentem egy kicsit. - Miért, talán hiányoztam? Nem úgy nézel ki, mint aki örül, hogy lát.
Pontosan délre értem ide. Nehéz lett volna eltéveszteni az időpontot, hisz a hatalmas épület tetején egy óriási óra állt, mögötte pedig a harang éktelen lármát csapott. A közelben lévő galambok félbehagyták az ebédjüket és riadtan szálltak fel az égbe, hogy minél távolabb repüljenek a lármától. Talán maga Quasimodo csapkodja a harangot, és valahol lent a tömegben várja őt Esmeralda. Nyilvánvalóan túl sok mesét néztem, de sajnos nem tehetek ellene semmit. A cég dizájnere iskola után mindig behozza a lányát, és a nagy képernyős TV elé ülteti, hogy ne legyen vele baj. Ilyenkor pedig akarva akaratlanul is én is elcsípek egy-egy részletet az éppen aktuális meséből. Épp a Notre Dame-i toronyőr ment, mikor váratlanul félbe kellett szakítanom a maratont egy hívás miatt, miszerint a temetést kérvényező felek sürgős találkozót kérnek. Gyorsan ki kellett számítanom, hogy milyen közlekedési eszközzel tudok a leggyorsabban odaérni. Kocsival nem mehetek, túl sok ilyenkor a dugó, talán vannak olyan taxisok, akik tudnak különböző rejtett utakat, de mégis mennyi az esélye, hogy pont olyat fogok ki. A metró végállomása viszont pont a székesegyház mellett van, így azt választottam. Szerencsére jól kalkuláltam a dolgot, és egyáltalán nem volt tele a kocsi. Még magam is meglepődtem azon, hogy milyen gyorsan hozzászoktam az emberi közlekedéshez. Ha egy járó kelő megkérdezné tőlem, hogy hogyan tudna eljutni A pontból B-be a leggyorsabban pontosan meg tudnám neki mondani a választ, és még el sem tévedne. Kissé szorosabbra húztam magam körül a fekete kabátomat, ami jól eltakarta a templomhoz nem illő színes ruhámat. Sajnos átöltözni nem volt időm, de ha lett volna se tettem volna ilyet. Még ha tisztelném ezt a vallást, de számomra nem jelent semmit, csak egy újabb emberek által kreált kreatív képződmény. De azt el kell ismerni, hogy a Szent Patrik-székesegyház gyönyörű. Fejben már kezdtem is mérlegelni a dolgokat, hogy hová mit fogunk helyezni, merről fogják behozni a koporsót, és hogy milyen virágokkal díszítsük a bejáratot. Az agyam már teljesen ráállt az ilyesfajta gondolkodásra, néha még akkor is ezt csináltam, mikor tényleg nincs rá szükség. A tarkóm bizseregni kezdett, olyan érzés volt, mintha valaki figyelne, és nagy volt a kísértés, hogy megforduljak és szétnézzek, de tartottam tőle, hogy ezzel csak még jobban felhívnám magamra a figyelmet. Próbáltam arra koncentrálni, amiért jöttem, és gyorsan az órára pillantottam. Késnek. Vajon puszta szórakozásból csinálják ezt velem, vagy teljesen komolyan gondolják, hogy megvárakoztatnak? Tűnjek akármilyen szendének is, utálok várakozni, és egy igazi sárkány lakozik bennem, amit még csak nem is sejtenének. Az a furcsa érzés, hogy megforduljak pedig egyre erősebb lett, és már azon voltam, hogy szembenézzek akárki is áll mögöttem, egy hang megállított. Ismerős csengése miatt egy egészen kis pillanatig lefagytam, de nem a félelemtől, inkább az örömtől, amit a hang gazdája miatt éreztem. Szóval, ezért éreztem magam megfigyelve. Egy kissé öntelt félmosoly terült szét arcomon, mikor az egóm megérezte, hogy bizony ő bámult engem ilyen sokáig. Igen, Ő. De csak egy fél pillantást vetettem rá, ahhoz épp eleget időzött rajta a szemem, hogy felmérjem őt, és rég nem látott arcát. - Semmi olyat, ami egy kukkolóra tartozna - vonom meg a vállam olyan egyszerűséggel, amire csak én vagyok képes, majd előrébb lépek, hogy a köztünk lévő távolság több legyen. Ugyan nem sokkal több. - Nem tudtál volna szólni? - fordulok felé felvont szemöldökkel és bal mutató ujjammal a mellkasára bökte. Végül csak nem tudtam megállni.
Egy ideig csak figyelem, ahogy nézi az épületet. Hajába belekap a szél, a kabátja alatt mégis mozdulatlanul áll. Vagy öt perce nem mozdultam meg, és ha körülnéznék, egészen biztos, hogy lenne valaki, aki engem bámul, hogy mégis miért meredek a szőke nőre, aki szemmel láthatóan a katedrálissal van elfoglalva. Nem igazán érdekel, ha zaklatónak hisznek is, amíg nem mennek oda hozzá, hogy figyelmeztessék, mi szerint valaki rezzenéstelen tekintettel figyeli percek óta. Úgy oda lenne a móka, de mivel a világban egyre több olyan ember szaladgál, aki a Szabadság címkével a fején, valójában eszement őrültként viselkedik, és mégis elfogadják... Addig egy jóképű pasas nyugodtan stírölhet egy szőke cicát, amikor csak kedve tartja, nem? Pedig ha belelátnának a fejembe, kivételesen nem azt látnák, ahogy levetkőztetem és ágynak döntöm, vagy ahogy másik alakom több centi hosszú karma felhasítja a selymes bőrt, és nem is azt, hogy hosszútávú sakkjátszma egy lépését és hadjáratomban lévő szerepét vitatom meg vele. Igazából kissé kényelmetlen érzéssel tölt el a gondolat, hogy valójában csak azon tűnődtem ez alatt a pár perc alatt, hogy milyen volt számára az élet, amíg nem találkoztunk. Nem mintha túl sok időt töltenék vele... De amit igen, az minőségi. A szentimentális viselkedés gyengeség, és ami még rosszabb, ostobaság, így nem is hagyom elragadtatni magam effélék által, és inkább lassan átsétálok az úton, és megközelítem a lányt. Nőt, elnézést. Soha nem éreztem magam öregnek, mellette pedig különösen nem, de azért a szerencsétlen kis halandók léptékével mérve már mind a ketten benne járunk a korban. Egyszerre tölt el elégedett örömmel és irritáló tehetetlenséggel a gondolat, hogy létezésének nagy részében ismert engem, ahogy én is őt, mégis jóval kevesebbet találkozunk, mint lehetne. Ha nem létezne az átkozott rendszer, ha nem volna ennyi toporgó, álságos és gyenge képességű lény az első körökben - tisztelet a kivételnek -, akkor nem lennék kénytelen arra, hogy megmutassam a világnak, a mi világunknak, hogy milyen rossz úton haladunk. Nem kellene kívülállók pecsétjét viselnem magamon, nem lenne célkereszt a fejemen, és valóban azt tehetném, ami örömet okoz. Nem mintha a káoszkeltés ne tartozna a hobbijaim közé, de néha azért eltűnődöm, mennyivel jobb világ volna, amiben mi vagyunk a domináns faj, és nem bujkálunk ezek elől a tudatlan és gyenge kis teremtmények elől. Az ő védelmükben. Nevetséges. Akkor Ank-Sunamunnak sem kellene azon aggódnia, mikor lát utoljára. Mert biztosan aggódik, amikor hónapokig egy hangot sem hall felőlem. Mint most is. Én legalábbis szeretem ezt gondolni, még ha nem is maradéktalanul igaz. Néha én is álmodozhatok. Titokban. Egy rövid ideig. Mikor mérföldekre vagyok a civilizációtól. Nem? De. Néhány dolgot el kellett intéznem azelőtt, hogy felkerestem volna, és még van bőven mit csinálni, de nem várathatom tovább. Még a végén visszahallja valakitől, és nem tőlem. Hiába van a védőtárgyam biztos helyen és többszáz mérföldre, azért egy káoszsárkány haragja, még ha ilyen fiatal is... Nem kellemes, és én mégis vállalkozom a merész lépésre, hogy bejelentkezés nélkül zavarjam meg a hölgy merengését, ahogy minden bizonnyal egy következő rendezvény vagy esemény kivitelezésén töri a csinos fejét. Vagy valami egészen máson, de olyan elmélyültnek tűnik, hogy majdnem meggondolom magam. De csak majdnem. - Mit figyel a sárkányszem ennyire? - szólalok meg halkan, mikor mögé lépek, szinte már suttogva a fülébe a teljesen jellegtelen kis kérdést.
*A sztriptíz bárra szemeim úgy kikerekedtek, hogy simán elment volna egy tehén szemének is. Szép szóval; boci szemeket meresztettem rá… de nem mindig vagyok a finomság híve. De az is valós, hogy nem pont sztriptíz bárra gondoltam. Még csak álmaimban sem gondolnék ilyesmire, tekintve, hogy olyan távol áll tőlem mint Teresa stílusa – már ha a tucat gyártmányt stílusnak lehet nevezni. Egy jól menő discora viszont hamarabb. De inkább nem világosítottam fel a férfit. Valahogy… olyan abszurdnak tűnt. A fél lelkem tettem volna arra, hogy csak a bolondját járatja velem.* - Fárasztott? Téged? Nem azt akartad mondani, hogy fárasztó volt még belegondolni is abba a korba? * Valahogy nem tudtam komolyan venni. De komolyan… évszázadokkal ezelőtt volt ez a srác meg nem több 25nél. Nem tudom mit szívott… de hogy az még benne van, az tuti. Meg valahogy nem bírtam felfogni, hogy hogyan tud így beszélni a nemi aktusról. Oké, lehet, én vagyok abban a korban, amikor még ilyet hallgatni is arcpirító volt. Vagy nagyon csúnyán levagyok maradva. Vajon ez a részem el is fog veszni, ha már nem leszek ártatlan? - Köszi. * Ajkaimon hálás mosoly villan, hogy nem csalja ide őket. Valahogy semmi kedvem nem volt végig hallgatni a vékony hangot, ahogy körbe nyálazza a férfit és közben kihívóan dobálja és csavargatja a haját. Grrrr… ha egyszer ilyen leszek én is… tuti felakasztom magam. De tessék… kedves, most meg lefikázza az ízlésem.* - Egyik opció sem áll fent… egyszerűen csak… jó. Bizsergeti az orrom és olyan fura érzésem van mikor érzem. Tetszik… szóval ne fikázd… örülj, hogy nem fagysz meg. * Gyerekesen a nyelvem öltöttem a férfire enyhe durcizós beütéssel. Persze nem haragudtam valójában, csak azt akartam, hogy a férfi érezze azt, hogy ez most nem volt szép dolog. Ahogy a következő indiszkrét kérdésre is elpirultam. Szerintem esélyes, hogy míg itt van a férfi addig ez lesz az állandó színem és majd szólok, ha változik. - Öhm… jól látod. Meg olyan… nem tudom. – oldalra billentett fejjel mértem végig Samet és egy kicsit legeltettem rajta a tekintetem. Akkor sem kapva el, mikor észrevettel, hogy nézem. – Jó fej meg minden. Csak azt hiszem, hogy nem az esetem. Már ha kifejlődött már egyáltalán ez a részem. Szóval érted, nem? Nem az a fiú akit hazavinnék és bemutatnék Gordonnak, hogy; „Nézd Gordon… ő az a fiú, aki elvette az ártatlanságom és szeretem, és mostantól akkor jön amikor akar és ne lepődj meg, ha reggel találkozol vele a konyhába.” Nem… - ingattam meg a fejem. Szavaim kissé bizonytalanok, és nem azért mert nem vagyok ebben biztos... hanem mert pusztán fogalmam sincs, hogy mit kell éreznem vagy ilyenek. Igen… nekem csak a könyvekből van fogalmam arról, hogy milyen is a vágy. Samnek jó segge van és a munka miatt izma is akad. Nem veti meg a kétkezű munkát… szőkés haja van és a változatosság kedvéért smaragdszin íriszei. Imádtam a szemeit. De úgy ennyi volt az egész srácban ami szemrevaló volt. A stílusa velem kedves és nyájas… másokkal inkább, ki ha én nem típus. Ezzel védekezik. Amúgy meg… ritka nagy barom és tuti, hogy nincs olyan perc mikor nem nevetek ha vele vagyok. - Talán mert nem szól semmiről csak testiségről? Kihasználod a testét, cserébe szélnek ereszt nem beszámítható állapotban. De ha már együtt vagytok, miért nem csináljátok rendesen? Mint egy pár… Mondod ezt most… de mi lesz ha egyszer túladagol és szétrobbannak az ereid vagy túlpörög a szíved vagy lelassul annyira, hogy megáll. * Vaktába lövöldöztem egy vak is láthatta… nem értek a drogokhoz… ahw… a férfivel beszélgetve rá kell jönnöm, hogy túlságosan is sok mindenhez nem értek. Olyan mintha nem is élnék. Pedig ez nem így van.
A kézcsók olyan szinten váratlanul ért, hogy úgy rántottam ki a kezem Sasháéból mintha legalább megégetett volna. Az arcom meg szinte lángolt, még az ablakot is lehúztam egy kicsit, hogy biztos visszanyerje az eredeti színét. - Igazán leszokhatnál arról, hogy folyamatosan zavarba hozol. Kezd frusztráló lenni… és amúgy sem áll jól a piros. * Jegyeztem meg motyogva. Igen, kissé naiv és ártatlan vagyok de a nyelvem azért a helyén van és biztosíthatom, hogy jól fel is vágták. Nem az a fajta vagyok, aki nem mondja ki azt amit gondol. Ám a rávilágítás jogos volt valahol és alsó ajkamba harapva hallgattam egy kicsit.* - Nem egészen. Én csak segíteni akartam neked és ehhez kellett a pulcsija. Tudja, hogy engem nem kaphat meg, és már várom azt a pillanatot, hogy el is higgye azt, hogy ez így van. Nyílt lapokkal játszom mindig… és különben is; visszakapja a pulcsiját. Nem fogom megtartani azért mert rajtad volt és ezzel aludni miközben rólad álmodozom. * Oké, most egy kicsit gúnyolódtam. De csak azért mert valahol mélyen tudtam, hogyha közlöm Sammel, hogy másnak kell a pulcsi nem adta volna oda. Szavaira megingattam a fejem és kissé féloldalasan fordultam felé az ülésen. Az egyik lábam a másik alákerült, de a cipőm nem raktam fel az ülésre. A fejtámlára könyököltem és megtámasztottam a fejem, ujjaim a hajamba végezték. - Gordon a nevelőm és a nagybátyám. Amolyan Apa szerűségnek kéne lennie. De biztosíthatlak róla, hogyha most felhívnám és közölném vele, hogy egy idegennel, mert az vagy hiszen nem ismer ő sem és én sem, leléptem az osztálykirándulásról és épp nem tudom hova megyünk de majd haza viszel vagy mi… szerintem bárddal várna haza minket. Sosincs otthon… de garantálom, hogy most otthon várna. * Viszont ahogy a kérdésemre válaszol… valami megmozdul bennem. Íriszeimbe csillogás kél, ami a leplezetlen tudásvágyam fejezi ki. Szinte már gyerekes rajongással nézek rá, bár tény, hogy nem maga a személy miatt, hanem azért amit mond. De attól még ott van és minden vágyam teljesíti épp a másik, akaratán kívül. Na ezek után mondja azt valaki, hogy nagy vágyaim és igényeim vannak.* - De mi szerint volt képes eldönteni, hogy egy angyal vonásai milyenek? A fantasy akkoriban, mint ilyen boszorkányságnak számított. Írni senki nem írhatott róla, mert az egyház tiltotta. Ugyan az angyalok voltak az egyedüli elfogadott lények, melyek létezését taglalták, de azt se mélyrehatóan. Sehol egy rajz, sehol egy véset nem maradt fent. Miért pont Augustnak lett volna tisztje egy idea képet állítani? Plusz, ha létezőnek hitték az angyalokat akkor létezik a bukásuk is. Lucifer letaszítása pedig csak évekkel később kelt életre mint szóbeszéd ahogy a Pokol démonjai is. Ha pedig megformált egy angyalt, akkor az ő erőltetett nézőpontjaik szerint a gonoszt mért nem? * Itt viszont az ajkamba haraptam mert sokat kérdezek. Tudom, hogy az emberek nem szeretik.* - Neharagudj… csak… kíváncsi vagyok. Szeretem a misztikus lényekről szóló történeteket. Miféle játékot? – és itt a kíváncsiság kap helyet. – De ha nem épp üres a hűtőd, akkor még főzni is tudok valamit és nem kell étterembe kajálni. *Sosem jártam még műteremben, szóval lehet, hogy ostobaságot mondtam most. De nem zavart a dolog. A telefonom csipogása viszont igen.
„Te nem vagy normális! Hogy a francba mehetsz el egy idegennel??? Lia… komolyan mondom, este megöllek ha nincs legalább egy nyomos okod arra, hogy miért léptél le VELE. A francba is… Szörnyella felhívta Gordont, hogy haza mentél. Írj neki Te is, hogy ne legyen bajod otthon. Nem kérek felügyeletet estére. Csókollak”
Jó hallgatóság, álmodozó kifejezés az arcán, zöld szemei lehunyódnak, amíg Amelia védi a jó hírét a tanárnál, egyáltalán nem zavarja a csönd, ami itt meg sem valósulhat, hiszen egy kirándulás szerfelett zajos, és a turisták sem azok a kimondott csendestársak. - Fárasztónak tűnik az ő helyébe még csak beleképzelni is magam... mondjuk úgy, hogy nagy rajongója vagyok a templombelsőknek - és még csak nem is hazudik, igaz minden szó, a szemeit lassan felnyitja. Jól hangzott volna, ha azt mondja, ismerte az építőt személyesen. Ismerte a művészt, aki az angyal arcát faragta, fogta véres, fáradt kezeit egy munkanap után, és elpihentette azokat. Az arcánál, fiatal arcánál nagyobb hazugot száz meg száz mérföldön belül nem találni. - Ezzel mondasz valamit... gondolod, hogy járnak sztriptízbárba két házi feladat között? - ő ugyan nem emlékszik rájuk, bár a pillantása hosszan megáll rajtuk, nem is csoda. Semmi emlékezetes nincs bennük. Tucatjával járnak az ilyenek oda, ha mindent megjegyezné szörnyen fájna a feje. - Ezt szeretem ebben a században. Szörnyen fárasztott valamikor az udvarlás köntörfalazása, amikor csak egy kis kefélést akarnak megkapni az emberek - mély, álmatag hangjában nincs semmi elítélés, semmi botránkozás, semmi szégyenérzet. - De igyekszem nem idecsalni őket a közeledbe, ha ennyire nem szeretnéd - még a végén kiderül róla, hogy ő ragaszkodik a lány társaságához, micsoda képtelen vád, hiszen ha egy barnát láttál, az összeset láttad, ahogy tartja a vetkőzős közmondás. - Nem szeretem a citrust - bújik a pulóverbe egy kicsit fintorra húzva a száját - élénkíti a testet és a szellemet. Akit ez az illat vonz, az talán levert, fáradt, kimerült, de küzd ellene, mintha... nyomasztaná egy teher - kurta kis okfejtés, sóhajt. Ópium, miért van kedved beszélgetni? - Miért tiltod tőle a gyümölcsödet? Nem mintha bármi közöm lenne hozzá - de ez a téma minden korban és időben érdekes, mint az alsóneműk létének és nem létének kérdése. Védekezőn emeli meg a kezeit, mielőtt újra a testéhez simítaná őket. - Szóval ezért? Mert Sam mindenkinek a gyümölcsére vágyik? Ebben a korban van és vannak - gyönyörű kor, azt mondják. Mosolyog, ahogy a lány nevet, mintha észre sem venné, hogy mennyire helytelen és zavaró, amit csinálnak. Vagy inkább tudomást sem vesz az őt körülvevő világ egy részéről. Egy elég nagy részéről. Ahogy a lány zavaráról sem. Igazából még élvezi is. A kipirosodó arc kitáguló pórusokat jelent, élénkebb vérkeringést, kisugárzó testmeleget. Ott is marad, ahogy volt, megerősítve a mocskosság gyanúját, bár meglepetten sandít a kis nőre. - Miért önző szeretőt tartani? - teljesen elcsodálkozik, most először látszik az arcán érdeklődés, és ez csak most mutatja meg, hogy mi az, ami eddig hiányzott róla. Az érdeklődés. A legtöbb ember szemében ott van, ha odafordul valakihez, ránéz valamire. A hangjában egy íz, amikor beszél arról, hogy figyel. A férfiből ez tökéletesen hiányzik, amíg valamiért oda nem kerül, mint most. - Elbírja az egészségem - halhatatlan a mosolya. A szó legszorosabb érzelmében. - Muszáj? - nyivákol. A szó legszorosabb értelmében, aztán sóhajtva kiegyenesedik. - Még egy összetűzés hiányozna... - dünnyögi és kivonul, a dobozt a földön hagyja, már megfeledkezett róla. Eszében sincs levenni a pulóvert, hiszen nem akarja itthagyni a lányt. Túl gyorsan kéne ahhoz mozognia, hogy elmeneküljön ellopva a pulcsit... nem-nem. A világ minden fájdalmával áthatva vonul ki a székesegyházból. Elégedett morranással nyúl a nadrágzsebébe, a Művész nem feledkezett meg a cigarettáról, úgyhogy rágyújt, de nem kapkodta el, így a lány frissen gyújtott cigarettával a kezében vonszolja magával el a bejárattól. Meglehetősen könnyen megy, egyáltalán nem fejt ki ellenállást, szórakozottan igazította a lépteit a lányéhoz, és persze... szegény dohányt úri mozdulattal pöcköli a kocsi alá, amikor a taxi megáll nekik. - Ez New York, senki nem ismeri a környéket, egyik környéket sem. Igazán örülök, Amelia - fogja meg a lány kezét nagyon puhán, kézcsókot lehel rá. - Vigyen minket a Jefferson sétányhoz, arra a felére, ahol a gazdag művészek lakásai vannak, biztos tudja - a taxis sóhajt. Őrültek. - Egyébként gondolkodtam, és szerintem egyáltalán nem önzés és kihasználás. Éppen most kérted el egy rád vágyó fiú pulóverét egy másiknak, kihasználva, hogy nem mond neked nemet. Ez talán micsoda? Nem vagyok idegen, bár Gordont nem ismerem - mosolyodik el. - ...egészen biztos vagyok abban, hogy meg tudnám győzni, hogy ne heréljen. Aaah, mennyi kérdés? - hátrahajtja a fejét az ülésen, a fél szemét lehunyja. A lánytól távolabb levő szemét. - August Wilheim, a szobor alkotója 18370-ben kezdett el márvánnyal dolgozni. 1830-ben a felesége már meghalt gyermekágyi lázban. Egy szobrot nem lehet emlékkép alapján megformálni nem lehet, a fotográfia pedig még gyerekcipőben járt. August egy fiatal fiút használt modellnek, mert annak vonásai alkalmasak voltak egy angyal vonásait megörökíteni, később természetesen a felesége emlékének szentelte az angyalt, mielőtt az elnyerte volna a helyét a székesegyházban. A jó játékot inkább megmutatom, a műterembe megyünk, ott vannak ruháim, megkaphatod a pulóvert, és a közelben enni is lehet. Éhenhalok. És el is fáradtam - három napja nem beszélt ennyit.
*Már épp válaszolni akartam a kérdésre mikor megtette magának a másik. Szavaira összeszűkült a tekintetem, majd egy nevetést fojtottam el. Amire kaptam egy rosszalló pillantást a tanárnőtől. Egy kicsit csendbe maradtam. A világért se bosszantanám fel azzal, hogy beszélgetek… a jó jegy az fontos. Legalábbis nekem. Bár kétlem, hogy tudnék olyan munkát leadni ami nem jeles s nem terjed ki mindenre. De persze a tanári hatalom nagy úr… abba köt bele, amibe csak akar, és úgyis neki van igaza. Pár perc csend után azért feleltem.* - Nem szeretnél inkább helyet cserélni vele? Lehet, hogy többet tudnál mondani… Amúgy meg, mi vagy te? Kutató? Idegenvezető? Vagy honnan tudsz ennyi mindent? * Hangom halk és semmi rosszallás nincs benne. Puszta kíváncsiság és őszinte érdeklődés az, amit a másik hallhat belőle. Nincs bajom az okoskodással, de furcsa, hogy ezt most nem én teszem. Bár ma már az ész sorába nem állnak be az emberek és ez a férfi sem tűnik idősebbnek ööö… talán 24-5-nél.* - Ooo… ne becsüld alá őket. Ugyan fiatalok… de jobb nem tudni, hogy mit képesek ezek megtenni azért, hogy egy-egy olyan helyre beengedjék őket aminek még csak a környékére sem mehetnek. És ne cukkold őket… még a végén megsüketülök a nyávogásuktól és megrontanak még a nézésükkel is. Biztos vagyok benne, hogy már legalább négy féle pózban magukévá tettek… ha bátorítod őket, még a végén ide jönnek. Hidd el nekem, semmi gátlásuk és büszkeségük nincs. Nem azok a fajták, akik megvárják még odamész. * Kissé olyan, mintha egy külön fajról beszélnék… De hát azok is. Ugyan emberek és azon belül pedig nők. De a nőknek van tartásuk, kiállásuk és önbecsülésük. Ők valahol kisiklottak és nem fejlődött ki az agyuk, meg egyéb érzelmük. Persze a közjátékom, hogy inni adtam a másiknak és hogy elhagytam a helyem, ezzel mozgást eredményezve olyankor amikor nem kellett volna nem épp érdemelt dicséretet. Ha ölni lehetne tekintettel, akkor bizony már rég meghaltam volna. Viszont ezzel felkeltettem a tanárnő figyelmét is a párosunkra. Még a hátamon is felállt a szőr, hogy figyel minket. Félreértés ne essék; nem akartam én semmi rosszat csinálni. De nem szerettem ha figyelnek. A kérdésre oldalra billentettem a fejem és megvizsgáltam Sam-et hátulról. Erre mit lehet mondani? - Nem büdös. Lemerném fogadni, hogy citrusos illata van… Sam azóta azt használja, hogy megjegyeztem a Drogériában, hogy tetszik egy parfüm illata. Egyébként nem. Vagyis… - meg vontam a vállam. -, nem tudom. Nem a pasim ha erre gondolsz… egy jó barát, aki többet szeretne. Tudod, hogy megy ez… a tiltott gyümölcs a legédesebb… *Aztán meg a lányok öltözetére… pontosabban, annak ecsetelésére, hogy mi nincs rajtuk mélyen beszívtam a levegőt. * - Hékás… ezt most hagyd abba. Nem akarom tudni, hogy melyiken van bugyi vagy nincs. Egy pár évig el kell viselnem őket és nem úgy szeretnék bemenni a terembe, hogy Teresa vett-e fel bugyit ma vagy nem. – hangom kissé bosszús, de azt is hallani, hogy jól szórakozom ezen az információn. – Sam pedig… levenni szokta róla ezeket a darabokat nem pedig rá adni. És hidd el… egy fiút se tudnál mondani, aki szívesen öltöztetné fel ezeket a lányokat. *Azt, hogy felakasztana… persze csak képletesen értettem. De nem éreztem úgy, hogy a férfi komolyan gondolná a megjegyzését. Senki nem vesz ilyet komolyan. Na de a következő szavaira, már nem tudtam visszafojtani a nevetésem. Persze ilyenkor egyből csendbe maradt mindenki és rám néztek, vagyis ránk. Elvörösödve egy halk bocsánatot rebegtem és meg se mertem szólalni. Így az a tény, hogy nem tudna olyat mondani a másik, amitől ezek itt megbotránkoznának titokban maradt. A másiknak nem volt ilyen problémája. Azonban ha eddig vörös voltam, úgy most a rákkal simán összeveszhetnék, hogy melyikünk vörösebb és nem kizárt, hogy én nyernék. Nem csak vörös voltam, hanem kicsit feszélyeztetett is az idegen közelsége. S nem azért mert idegen, hanem mert nem szoktam én hozzá ahhoz, hogy bárki is ilyen közel kerüljön hozzám. Szavaira azonban úgy maradt tátva a szám, mintha valami mocsokságot súgott volna a fülembe.* - Ez… izé… önző dolog. Ahogy, szeretőt tartani is. Bár legalább kölcsönös… Te is kihasználod őt és Ő is Téged. De az egészségeddel játszik… nem szép dolog. * Ingattam meg a fejem és oké… a szavaim üresek. Valahogy nem tértem napirendre még a hallottak fölött. Először emésszem meg, hogy szeretőt tart… aztán jöhet a többi is. De először is… van egy kis gond. Méghozzá a tanárom és az őr fényében. * - Ha nem akarsz bajba keverni és összetűzésbe kerülni az őrrel… akkor most menj ki és adj nekem 5 percet. *Ha esetleg leakarta volna venni a pulcsit, hogy visszaadja akkor a kezére tettem a kezem és némán intettem, hogy most még nem kell. Remélem azért leesett neki, hogy 5 perc múlva utána megyek és azt is, hogy van annyi esze, hogy nem a bejárat előtt fog megvárni. Ha eltűnt mellőlem akkor a telefonomért nyúltam. Miközben a csoport kissé előrébb haladt egy újabb sablonos izéhez. Igen, elég könnyen elvesztem az érdeklődésemet, pláne ha segítenek is ebben.
„ Kikéredzkedek, de ne ijedj meg. Úgy 5 perc múlva gyere utánam, hogy megnézd hogy vagyok – már nem leszek kint, de akkor is gyere. Majd gyere vissza és mond meg a tanárnőnek, hogy taxiba szálltam és haza megyek, mert rosszul vagyok. Majd meghálálom és mindent elmondok este. xoxo”
Megvártam míg Sam elolvassa, majd intézkedtem is. 5 perccel később szédülésre és hányingerre panaszkodva kimentem az épületből. Ha Sasha a bejáratnál volt, akkor kifele menet megragadtam a pulcsija ujját és már vontam is magammal lefele a lépcsőn, hogy jöjjön velem. Ha odébb állt meg, akkor megkerestem… de a cél, mindenképp egy taxi volt, hogy minél hamarabb lelépjünk onnan. Ha kellett akkor szavakkal is nógattam, hogy egy kicsit tempósabban. A biztonságban – bár jézusom… most lógtam el egy kirándulásról, egy idegennel. Ez hol biztonságos? Plusz… én mióta is lógok el bármit is? Na mindegy. – azonban már a nyelvem is megtaláltam.* - Szóval Sasha… nem ismerem a környéket, szóval rád bízom az uticélt. Jah és Amelia Clara Jennings a nevem. – nyújtottam a kezem felé. Bent elmaradt a bemutatkozásom. Majd hátradőlve elnevettem magam. Maga a helyzeten. – Most, hogy életemben először ellógtam valamit egy idegennel ráadásul… kénytelen leszel szórakoztatni. Kiherél Gordon, ha most haza állítok… szóval honnan tudsz annyit arról a szoborról és miért is jó játék téged olyan állapotban az utcára ereszteni?
Az ösztönök valami csodálatos dolgok. Benne nem sok maradt, ami tényleg tevékennyé tudja tenni, de mindig örömmel figyeli, amikor másoké működik. Mosolyognak a szemei, álmatag zöld szemei, ahogy a lány megteszi a körét, eltávolodik, aztán visszajön. Örök ez a mozgás, táncnak is nevezhető. Az ő fajtája jó esetben taszítja egy életképes, egészséges ösztönű emberi lény lelkét, ám... a taszítás vonzás is, csak éppen a másik irányba. Nem látszik veszélyesnek, így a lélek kineveti az ösztönöket, amiért azok sürgetik a távolabb kerülést, hiszi, hogy ő mindent jobban tud, a fejben a kis manók... Nem kellett volna gyerekfilmet néznie. Kiszolgáltatott állapotában nagyon élénken emlékszik rá. - És.. régóta itt vagytok? - a mutatott jegyzetfüzetre hullik a pillantása, aztán bólint. - ... igen, ez elég soknak tűnik. Bár ez a szobor egyáltalán nem a művész feleségét mintázza, nem azt faragta angyallá és.. nem is ekkor. Nem mintha bármi közöm lenne hozzá - mintha ásítani akarna, megfeszül az állkapcsa, de nem nyitja ki a száját, lapos pillantást vet oldalra. Nem feszít be a hízelgő félszóra, ha van is mit nézni rajta, mintha ő magáról ezt fel sem fogná. Megbámulja a vihogó lányokat. Ez, ebben a században még töb vihogást eredményez. - ... pedig túl fiatalok, a Bloody Marybe biztos nem engedik be őket - valahol fejben elkezdte ez a gondolatot, és ott még értelme is volt, de félhangosan csak ennyi jut ki száraz száján. - Köszönöm - a szájával is elmosolyodik, elfogadja a levet, a lány kezéhez érő ujjai egészen hidegek, egy kicsit merev a mozdulat, amivel kibontja. A fejét hátravetve békésen iszik, nem néz a lány után, pedig a cicanadrágot arra találták ki gondos tervezői, hogy pillantásokból lett palástot vonzzanak vele a viselőikhez. Egy időben ő is sokat hordott ilyesmit. Egy centit sem mozdult el. Pontosan ott áll, ahol akkor állt, amikor a lány mellé lépett, még a cipőfűzők is pont ott tekerednek, ahol korábban. A dobozt kiitta, üresen a kezében szorongatja, a pillantása annyira megélénkült, hogy most már csak egy álmod ember benyomását kelti. - Igazán lekötelezel. Sam a barátod? - megszagolja a pulóvert, mielőtt belebújna, karcsú testén egyetlen mozdulattal eligazítja, az ujjai valóban rövidek, de mégsem zavaró, mert egyáltalán nem feszeng miattuk. - Lehet, hogy Sam barátod nekik is kölcsönözhetne egy pulóvert. És nadrágot. És... - a pillantása élénkülőn, értőn simít végig egy vékony anyagú szoknyán, ami feszül egy fenéken - ... alsóneműt. Felakasztana? Milyen erőszakos megoldás - lassan megingatja a fejét, ezek a mai fiatalok. Végtelenül takarékos mozdulattal lehajol, a kiürült dobozt a lába mellé teszi, a cipőfűzőt a helyére tűri, aztán kiegyenesedik. - Ezt hiszem, erre a kérdésre csak olyan válaszom lehetne, ami miatt a tanárod, és a diáktársaid, de még Sam is szörnyen elítélne - lassan hajol közelebb a lányhoz, de biztató pillantással oldja fel benne az ösztönök gátlását. Nincs miért meghátrálni. Barackillatú a suttogás a kis barna fülében: - 70% esélye van annak, hogy a szeretőm begyógyszerezett, aztán kiengedett az utcára, fotósorozatot csinált arról, hogy merre megyek és hogyan, én pedig ilyen esetekben mindig egy templomban kötök ki, ahol rendőrt hívnak rám. A tanárod is ezt fontolgatja. Aggódik érted, pedig te vagy az egyetlen, aki keresztényi módon viselkedett itt. Félrepillant. A biztonsági őrnek sem tetszik a képe. - Nagyon kellemesen meleg ez a pulóver. Sashanak hívnak.
*Ez egy olyan nap, amit már alig vártam. Nem tudom miért… talán csak a téma miatt és nem épp az osztállyal töltött idő miatt. Szerettem a misztikus dolgokat, imádtam tanulni. S mint látszik, senki kezében nincsen jegyzetfüzet, csak az enyémben. Egy-egy bekezdésben, rövid szavakkal és rövidítésekkel jegyzeteltem. S nem épp azért, mert úgy is kell írni egy beadandót – mint minden kirándulás után -, hanem mert ami érdekelt, ami után ha haza megyünk innen tuti, hogy utána fogok nézni. Körülbelül a hatodik kérdésem tettem fel, mikor a tanárnő felcsattant. - Amelia… elég legyen. Örülök, hogy érdekel a téma, de a sok kérdés csak még többet szül és biztos vagyok benne, hogy holnap is itt lennénk még. Az időnk pedig véges… Folytassuk. – Enyhe dorgálás, hogy túlzottan kíváncsi vagyok. De most mit csináljak. Bred pedig annyira elvolt foglalva a röhögéssel, hogy szándékosan nekem jött és annyira nem figyelt, hogy neki ment egy másik nézelődőnek is. Enyhe szájhúzással jeleztem és helyette is bocsánatot kértem a férfitől. De csak halkan, abban sem voltam biztos, hogy hallotta, mert közben Bred még mindig rajtam élcelődött. - Jól vagy Lia? * Jött oda Sam és finoman belém karolt. - Persze… menj csak, én még jegyzetelek egy kicsit és az estét ne felejtsd el… Gordon nem lesz otthon. * Olyan vigyort villantott mintha egy síró gyereknek a kezébe adtam volna egy csokit vagy nyalókát. A szemeim forgatva vettem tudomásul, hogy bizony nem a tanulás és az esti horror film az ami először az eszébe jutott. De Ő már csak ilyen. A lányok vihognak… tekintetem pedig az övékét követte. Íriszeim forgatva – már megint – fordultam inkább vissza a jegyzetfüzetemhez. Mikor megszólítottak. A hang ismeretlen volt és száraz… olyan, mint amikor másnaposan felébred az ember és víz helyett beszélni próbál. Enyhe mosollyal az arcomon fordultam az illetőhöz, de hirtelen megtántorodtam és ösztönösen tettem egy lépést oldalra, ahogy lehajolt hozzám. Nem megijedtem… csak… egyszerűen ösztönös volt. Mosolyom kiszélesedet, és ahogy észre vettem, hogy mit csináltam vissza is léptem mellé. Nem akartam, hogy azt higgye félek vagy megijedtem. - Mikor jöttünk már itt voltál… azthiszem. Bár nem tudom… mint látod – mozgattam meg a jegyzetfüzetem -, ki sem esek a füzetemből. De igaz tudod, hogy a lányok rajtad vihognak és Téged néznek? Bár meg kell hagyni… van mit. * Igen, néha kicsit sokat beszélek. De kezem közben a táskámban matatott, ahonnan előhúztam egy doboz baracklevet, amit felé is nyújtottam.* - Még bontatlan… igyál nyugodtan. Mindjárt visszajövök. * Egy hosszított kötött pulóver volt rajtam és fáztam idebent. Lábaim egy egyszerű cicanadrágba bújtattam és hosszúszárú, lapos talpú csizma volt rajtam. Nem épp kihívó, tekintve, hogy színeiben – fekete az egész -, egyszerű és még csak dekoltázs sincs vágva rá. De hát ez voltam Én. Samet megkerestem a tömegben, aki akkor is pulcsiba jár ha negyven fok van. Elkértem tőle. Természetesen, nekem sose mond nemet még akkor sem ha fázna. De azt már nem kötöttem az orrára, hogy nem nekem van rá szükségem. Nem lepett meg, hogy a lezser pulcsi alatt volt még rajta még egy. Ilyen fázós emberrel még életemben nem találkoztam. Pár perc elteltével visszatértem a férfi mellé – feltéve, ha még ott volt. - Tessék… ezt vedd fel. Egyrészt nem fázol, bár lehet, hogy az ujja kicsit rövid lesz. Sam alacsonyabb, mint Te. De bő, szóval rád megy. Másrészt pedig… a hiénák tekintete is visszatér… nos, valahova máshova. – Intettem a fejemmel a lánycsoport felé. Ők voltak az osztály szépei… persze, szemrevalóak… de hát két kiló vakolattal, miniszoknyában és szinte már sarokra való felsőkben egy csúnya nő is szép. Miért segítek egy idegennek? Mert kedves vagyok, aranyos és cuki… na jó, nem. Nem tudom… egyszerűen nem tűnt baltás gyilkosnak.* - De a pulcsit kérem majd vissza… Sam felakaszt, ha nem kapja vissza. Ez a kedvence és hidd el, nem válna meg tőle. Nem tűnsz diáknak… mit keresel itt? * Kérdeztem, hogy azért valami elterelje a figyelmem a tananyagról. Az a baj, hogy ezer meg egy kérdésem volna, de épp letrollkodott a tanárnő. Szóval nem szabad. Kérdezni rossz. Legalábbis nála. Vagy csak tőlem tudna a falnak menni? Nem tudom. Vagy Ő nem tud a kérdéseimre felelni és ezzel leplezte, hogy ő sem tud mindent.
Fények és árnyak. Megvonaglott. Valaki hujjantott. Na jó, akkor lehet, hogy igazából táncolt. Néha egyszerűen csak nem egyszerű eldönteni. Tizenéves srác lökte meg. Akkor mégsem a bárban van? Kinyitotta a szemeit, és a zöldes tekintet-üvegen keresztül elég bután nézett egy faragott angyalra, a székesegyház egyik legjelentősebb szobrára. Mióta áll már itt vajon, és mozog időnként lassú, lusta rándulással, mint tenné a színpadon? Hiába, négyszáz esztendő ópiumhasználat után már ez a szer sem hat teljesen kiszámíthatóan. - ... elnézést - a hangja vontatott és rekedt, a szája száraz, szinte cserepes. Mikor ivott utoljára? Mit számít? Lágy mozdulattal félrehúzódik a tanulócsoport útjából. Tanulmányi kirándulás. Kedveli a kölyköket. Mármint... olyan szépek. Mind. A vonásaik megérnek, a nemiségük kialakul, a hormonjaik hiperaktívak. Minden egyes kamasz a megtestesült energia, megjátszott unalom, gótkisasszony, vagányfiú. Elfárad beléjük a szem, ahogy... Juj. Miért mindig trollok a tanárnők? Hátrál egy lépést, botlik a neonzöld, szabadon seftelő cipőfűzőiben. Hogy kerül rá ilyen csuka? Legalább biztos, hogy nem tárgyalásról jött. Trapéznadrág, türkizkék és egy tapadós póló felül, fehér alapon fekete fröcsköléssel. Teljesen biztos, hogy megint múzsásat játszott a Művésznél, aztán eljött onnan, de... miért? Az ópium hallgat. A csúnya nő, aki a 16-17 éves körüli fiatalokból álló csoportot vezeti beszélni kezd a műalkotásról, az egyház szerepéről a művészetben, és a többi, és a többi, a szemét lehunyja egy pillanatra. Andalító volna a hangja, ha nem volna ennyire... bibircsókos. Hallani a hangjában a bibircsókokat. Kuncogás. Felnéz. A diákcsoport egy része még mindig őt nézi. Túl közel áll, de hát itt ez a szép üvegablak... - Mióta állok itt? - kérdezi súgva odaoldalazva egy barna hajú, barna szemű lányhoz. Az ilyenek jók. Nem lógnak ki a tömegből. Biztonságosak. Hosszú, barna haja előrehullik, amikor lehajol, hiszen a lány tüneményesen alacsony, de nem fogja vissza. Mintha nem is léteznének a kezei, hosszú ujjai ernyedten lógnak mellette. Egy kicsit fázik, vékony karján libabőr jár, nem éppen pólóra áll az idő a templombelső hűvösén, de hozzá lehet szokni.
A hozzászólást Acedia összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. 4 Jan. 2016 - 12:14-kor.
Ascariel
Don't Hide Your Real Face
Admin
i'm the leader
☮ Főkarakter : Caryeth, Eldorien, Ellael
☮ Hozzászólások száma : 336
Tárgy: Szent Patrik-székesegyház (Manhattan) Szer. 8 Júl. 2015 - 21:17
Szent Patrik-székesegyház
A híres Ötödik Sugárúton található. A katedrális nem csak szakrális jelentősége miatt fontos a város számára, számtalan turista is meglátogatja minden évben, mivel kivételesen szép templomról van szó, amely élesen elüt a megszokott felhőkarcolóktól és irodaházaktól Manhattan szívében.
Kezdőlap 
