Crysalis és Lisa Ezen szabadságomat, arra használom, hogy végre kimozduljak a négy fal közül, és a szabadban legyek. Mert, bár télvan, azért lehet érezni, hogy kezd tavaszodni. A nagy kabátot egy átmeneti dzsekire cserélem, és abban megyek ki az utcára. Mások is lecserélték a nagykabátot, ami színtén annak a jele, hogy kezd közeledni a tavasz. Utam, egyenesen a metro felé vezet, amivel négyet megyek, majd átszállok egy buszra, amivel színtén megyek egy párat, majd az állatkertnél tesz le. A pénztár felé indulok, ahol megveszem a jegyemet, csak utánna lépekbe, és a bejáratnál lévő biztonsági őrnek adom a jegyem, aki eltépi, és úgy adja vissza, egy jó szórakozást kivánva mellé, amit meg is köszönök. Utam, egyből a kint maradt állatok felé vezet, hisz valakinek őket is megkell látogatnia. Ma, kevés a látogató, ami azt jelenti nállam, hogy még munka napvan másoknak. Mindegyiknél megállok, de a farkasnál valamivel több időt töltök, és azon morfondírozok, hogy milyért olyan igazságtalan az élet a szegény farkasokkal. Szerintem, az oroszlánok nem jobbak a farkasoknál, azok is ugyan úgy ragadozók mint a farkasok, de azok a jóság minta képei, meg az erőjé, míg a farkasok a gonoszak. Ez nagyon igazságtalanság velük szemben. Még a jeges medvék, és a barnák is lehetnek jók, pedig azok sem külömbek a farkasoknál, ha a kicsinyükről van szó. Miután, kint minden állatot megnéztem, utánna egyenesen a kígyós ház felé indulok, hogy lássam azokat is. Lassan haladok, és egyenesen oda sétálok az egyik terráriumhoz vagy mihez, ahol egy kapucnis fiatal áll, és megállok mellette. Ekkor hallom, hogy a kígyónak beszél. Nem vagyok egy jó megfigyelő, de az látszik, hogy készül valamire. - Vajon, evett már? - Bukik ki ajkaimból a szó, és bár nem vagyok az a kígyós fajta, azért érzek iránta egy olyan együtérzés félét, vagy nem is tudom, hogy minek is nevezzem azt. Egy kicsit még maradok, kiváncsi vagyok, hogy vajon a üvegre támad-e.
Tél van. New Yorkban a tél nem különbözik feltűnően a többi vele egy szélességi körön található városétól, hideg van és jó esetben még hó is. Sok fehér, puha és hideg hó, amely megpróbálja átvenni az uralmat a város betondzsungelének szürkéje felett. Általában eredménytelenül, hiszek az itt élő emberek minden erejükkel küzdenek ellene. Az autók végeláthatatlan sorának köszönhetően az utak mindig aszfalt színűek, maximum sáros barna folyadékkal fedve, amit a legyúrt hó olvadása okoz, és a legtöbb járda sem látja a havat pár pillanatnál tovább, mert letapossák. Azon épületek, amelyeknek a tetejét is használják, esélyt sem kapnak a lehűlésre, nagyon hamar eltakarítanak minden nyomot, de ezt már nem tudom pontosan, hiszen felülnézetből még nem láttam a várost ilyenkor. Az egyik múzeum biztonsági őre mesélte, aki korábban pilóta volt a katonaságnál és volt pár tesztvezetése a város felett is. Szívesen megnézném ezt magamnak, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem engednének fel oda. Mindegy, a műhold képeket ezer örömmel tanulmányozom és azért az se rossz látvány. A fények miatt persze nem olyan tiszta, de hát ez New York, itt mindennek nagynak és színesnek kell lennie, ha azt akarják, hogy észrevehető legyen... Ez alól kivétel például az állatkert, amelyet nagyrészt bezárnak télen, hiszen a jeges medvéken és a pingvineken kívül csak nagyon kevés állat van, amelyet nem zavarnak a cudar időjárási viszonyok. Oké, igazából az erdei vadak, az északon őshonos példányok sem különösebben bánják a dolgot, de attól még a zsiráfokra, oroszlánokra, orrszarvúakra, vízilovakra és egyéb trópusi állatokra való tekintettem a hely csak korlátozottan megtekinthető. Leszámítva, ha a hüllő ház érdekel téged. Az mindig nyitva van, speciális hőmérsékletű terráriumaiban pedig rengeteg féle gyík, kígyó, kaméleon, leguán és egyéb állat fellelhető. Kevés a látogató, csak a vérbeli new yorki emberek tudják, hogy ilyenkor is szabadon be lehet jutni, de nekik nincs sok idejük rá. Ellentétben velem. Magán tanulóként a napom majdnem fele szabad általában és nem félek ezt kihasználni. Minden évben megveszem a kultúrális jegyet, amellyel bármikor bemehetek a képtárakba, múzeumokba, városi irányítású kiállító termekbe, ingyenes színházi eseményekre, vetítésekre és akár az állatkertbe is. Ami azt illeti, alaposan ki is használom, még csak március van, éppen kezdett annyira bemelegedni az idő, hogy nincs szükségem a vastag téli kabátra és már itt is vagyok. A hátizsák az egyik vállamon átvetve, dzsekim kapucnija a fejemre húzva, bakancsaim szinte nem is adnak ki hangot, amíg a márvány padlón áthaladva megkapom a jegyet és egyenesen becélzom a kedvenc helyemet. Anyám imádja a kígyókat és bár én alapvetően macska párti vagyok, engem is el tudnak bűvölni. Különösen az egyik, amelyhez azonnal oda is megyek az üvegen keresztül felmérve, mennyit változott, mióta nem láttam. Ő Ramses az albínó királykobra és az egyik legmérgesebb hüllő itt minden szempontból. A fogaiban található folyadék simán megöli az embereket is, ráadásul néha hajlamos az üveg felé kapni, ha a turisták túl közel hajolnak. Én valamiért mégis kedvelem őt. Talán, mert emlékeztet a közel-keletre, ahonnan elvileg a dzsinnek is származnak. Legalábbis a történetek alapján biztosan. Na, ott annak örülök, hogy a lámpa rész hazugság... - Hello Ramses, neked meg miért van ilyen ingerlékeny hangulatod? - teszem fel a kérdést megérintve az üveget, miközben figyelem a mozgását. Támadni fog, hamarosan. Rajta tanultam meg azt, amit a harcművészet tanárom nem bírt velem megértetni. Hogy az ellenfél szeme és teste jelzi, mikor kell vigyázni vele. De az övével valami nem stimmel, aránytalan. Remélem, nem beteg...
Tényleg úgy érzem, hogy mellette nem vagyok annyira ideges, pedig még indulásként nem kicsit az voltam, hiszen az a nagy helyzet, hogy félek a következményektől. Ha otthon maradok, akkor ugyanúgy folytathatják tovább, amit eddig is tettek velem, ha viszont eljövök... hová mennék egyáltalán? Ott kellene hagynom mindent, a családi ereklyéket, mindent, ami a szüleimé volt, amit elhoztak onnan. Persze pár dolgot megtarthatok magamnak, de csak ennyi és nem maradt nekem már apáékból, csak az a pár tárgy, azokat nem akarom végleg elveszíteni. Pénzem se lenne utána már, hiszen most sincs. Az örökségemhez még nem jutottam hozzá, amúgy sincs sok belőle, minden más pedig a mostohámé lett. - Köszönöm, azt hiszem az tényleg jól esne most. - halványan mosolyodom csak el, hiszen még mindig nem vagyok éppen a legjobban, bár próbálom összeszedni magamat, de egyelőre még nem megy tökéletesen. Még mindig tanácstalan vagyok és szeretnék bízni benne, de mégis csak ismeretlen és rendőr. Azt sem tudom pontosan, hogy miért hívtam fel. Valahogy van bennem ez a késztetés, hogy... nem lesz baj belőle, hogy ő megért és segíteni fog nekem, hogy nem csak ezt mondta, így is lesz. - Nem, nincs komolyabb bajom, tényleg, csak a szám fáj egy kicsit, de nem estem nagyot. Ő... kiakadt, eltörtem a telefonját, de nem volt szándékos, csak rendet tettem. - magyarázkodom, mintha ő is ugyanúgy számon kérne engem, pedig tudom, hogy nem erről van szó, hogy ez fel sem merült benne, mégis magyarázkodom. De mit tehetnék? Az a baj, hogy már megszoktam ezt jó ideje, mindig kimagyarázni magamat a pocsék helyzetekből, amikor nem tettem igazán rosszat, amikor egyébként is én csinálok otthon mindent. Nem ellenkezem, amikor beállunk a sorba. Jól fog esni a forrócsoki és épp eléggé meg szét vagyok csúszva, hogy jól essen, ha ihatok valamit, ami még meleg és édes is. Leülünk nem sokára, addig is nagyban gondolkodom, hogy mit is kellene tennem, vagy hogyan oldhatnám meg ezt az egész problémát, de talán ő tudja. Ehhez viszont fel kellene vázolnom neki az egészet. - Legutóbb én... nem igazán mondtam igazat. Mármint... nincs minden rendben. - sóhajtok végül egyet. Talán már ez is jó kezdet, legalábbis remélem, hogy jó alapnak számít, bár még mindig nem tudom, hogy mit tudok kihozni ebből az egészből, vagy hogy tudok-e egyáltalán bármi jót. Én valahogy nem látom a megoldási lehetőségeket, nem látom a kutat, csak azt, hogy minden egyre rosszabb lesz. Azóta, hogy apa meghalt valahogy bármit teszek, bármi történik körülöttem semmi sem akar jól alakulni.
Nem vagyok egy türelmetlen személyiség. Na jó, az vagyok, csak nem mindenkivel. Ugyan nem szeretek várakozni, de jobb ez, mint sokminden más, és a végén nagyobb a katarzis, ha a leányzó épen és egészségesen betoppan. Ki is szúrom a szőke fejebúbját, és megnyugszom egy kicsit. Én is elindulok felé, és mikor összetalálkozunk, csak az aggódó arcát figyelem. Azonnal belevág, és elhadar mindent, amit csak tud. Talán már idefelé is gyakorolta, vagy azt gondolta, jobb túl lenni rajta még az elején, így nem tudja meggondolni magát a végén, és kihátrálni. Bármi is legyen, nagyon örülök, hogy elmondta nekem ezt. Arcomon előbb enyhe megkönnyebbülés, majd meleg együttérzés kerül. Megnyugtató lehet a közelségem. Elvégre mindenki jól érzi magát az őrangyala mellett. - Ne aggódj semmin. Gyere, üljünk le a kávézóban, rendben? Kapsz egy forrócsokit. - ezzel el is indulok, de csak az ő tempójában, mellette sétálva, és figyelem az arcát. Látom, hogy jó nagyot kaphatott a fiútól, a szája fel van szakadva, és be is lilult. Megértem, hogy beszélnie kell valakivel erről. Ugyan az én családom nem zavaros, de sokakat láttam, akiknek igen, és át tudom érezni, hogy milyen nehéz lehet kiszolgáltatottnak lenni olyanoktól, akik bántanak. -A legfontosabb. Nincsen nagyobb sebesülésed? Nem fáj a fejed? Agyrázkódást is kaphattál. Miért ütött meg a bátyád? - nem, még nem akarom mondani neki, hogy egy cseppet sem normális a családon belüli erőszak semmilyen formája. Minden esetre, ha beérünk a kávézóba, beállok a sorba vele, és végül rendelek két forrócsokit és két szendvicset, hogy ezzel együtt tudjunk leülni már. Ha Mira ellenkezik, hogy nem, nem neki nem kell semmi, egyszerűen közlöm, hogy enni márpedig mindenkinek kell, és a csokoládé pedig boldogabbá tesz, úgyhogy biztosan szüksége van rá. Mindezt persze inkább humorosan előadva. Lényegében nem tud lebeszélni. Végül leülök vele, és lerakom elé az ő részét. Figyelmesen hallgatok mindent, amit mond, egyáltalán nem tűnök érdektelennek. Szeretnék segíteni neki. Hogy hogyan, azt még nem tudom.
Napokig nézegettem a névjegykártyát, de nem tudtam rávenni magamat, hogy felhívjam. Valahogy úgy éreztem, hogy... hogy tényleg csak segíteni akar és nincs semmiféle hátsó szándéka. Viszont ott van ez a furcsa érzés bennem, hogy nincs jelenleg senki másom, ők a családom, bármennyire... problémásak is. Igen tudom, nem így kellene talán hozzáállnom, mert nem csak szimplán problémásak, ennél ez sokkal több. A jelenlegi "családom" lényegében kínoz, én vagyok a személyes rabszolgájuk, de megteszem, mert nincs más lehetőségem, és mert egyedül ez maradt nekem, amibe kapaszkodhatok. A mostoha anyám örökölt mindent az apám után, tehát az összes családi érték az övé. Ha eljönnék, ha elküldenének, akkor nem kapnék semmit sem. Nem pénz kell nekem, még csak nem is ékszer, de ott vannak az emlékeim, a maradék legalábbis, amit elhoztunk egyáltalán Angliából. Képek és a többi, azokat nem szeretném veszni hagyni. Fontosak számomra, én... én nem tudok meglenni nélkülük. De nem volt más választásom, idegesen, szinte már sírósan remegős hangon hívtam fel, hogy találkozzunk, mert tudom, hogy ezt nem tudom egyedül megoldani. A bátyám, a mostohabátyám most ütött meg először. A szám még most is sajog. Nem volt szándékos, nem direkt törtem el a telefonját. Véletlen volt, takarítottam, rendet tettem, mert az én dolgom és leesett... csak beleakadtam egészen véletlenül és olyan gyorsan repedt végig a kijelzője, ő pedig annyira pipa lett. Nem tudom kifizetni, ő is tudja, hiszen nincs miből, nincs saját pénzem, ő pedig ezt követelte és amikor sokadszor is ezt mondta, majd a nyakláncomra mutatott... Ezt már nem hagytam és amikor nemet mondtam lendült a keze. A szám felrepedt, de legalább már nem vérzik, sikerül felitatnom annyira, hogy már csak az látszik, hogy fel van repedve és hogy kissé dagadt. Jegelni nem volt időm, azonnal elrohantam otthonról. Már nem sírok, amikor elérem az állatkeretet már csak az idegesség látszik rajtam, a kétségbeesés, mert tényleg nem igazán tudom, hogy mit tegyek. Bár tudnám! Gyors léptekkel vágok át az állatkerten, hogy végül elérjem a megbeszélt helyet. Aggodalommal telve pillantok rá, még mindig nem tudom, hogy mennyire bízhatok benne és azt sem, hogy itt kell-e lennem, mert hát... az aggodalmam nem múlt, hogy mindent elveszíthetek, azt a kis maradékot is, amim még van. - Üdvözlöm. Én... tudom, hogy nem szabadott volna zavarnom, vagyis... azt mondta lehet, de... de nem tudom, hogy tényleg szabad-e. Én... A bátyám... kicsit elborult az agya, megütött és nem tudom, de van ilyen igaz? Csak hát úgy éreztem muszáj beszélnem valakivel. Nem tudom... nem tudom, hogy mit tegyek. - hatalmas sóhaj a mondat végére, szinte rázúdítom az egészet, hiába tudom, hogy nem szép tőlem, hogy így lerohanom, de... attól még ugyanúgy nem könnyű nekem ez az egész. Ki kell adnom magamból a sok kétséget, a sok nehézséget, de nem egyszerű napirendre térni a bonyodalmaim felett. Az életem jelenleg kész káosz, nem tudom hogy mi lenne a kiút belőle, vagy hogy van-e egyáltalán.
Kissé idegesen álldogálok az állatkertben, kávéház és a zsiráfok közötti téren, az étkezdéknél. Hívást kaptam a lánytól, akivel beszéltem az iskolájában. Mirabelle. Az új védencem. Zaklatott volt a telefonban, és azt kérte, találkozzunk itt. Én pedig sosem utasítanék vissza ilyesmit, azonnal lemondtam a mai programom, és találkozási idő előtt fél órával már itt voltam. Ezért állok most a tömegben, lábamon fekete bakancs, farmernadrág, felől pedig egy fehér ujjatlan póló. Nyakamban látszik egy fém lánc, de ami rajta van, az eltűnik a ruhám alatt, tekintetemet egy aviator stílusú napszemüveg védi a fénytől. Ezen kívül még van nálam egy háton keresztben hordható hátizsák, hajam pedig egy copfba fogva göndörödik a nyakamon, vállamon. Karórámra pillantok. Idő van. Így a zsiráfok figyeléséről átváltok az emberekre. Mirabelle bármikor ideérhet. Ideges vagyok, mert nem sokat mondott ez a telefonba, csak hogy találkozni akar. De érzem őt, jól van, idefelé tart, hogy hol van pontosan, azt nem tudom, hiszen nincsen vészhelyzetben. Minél nagyobb a baj, annál több információval szolgál a képességem. De jól van. Akkor miért vagyok olyan ideges mégis? Valami nincsen rendben itt, de fogalmam nincsen, hogy micsoda. Mindegy, nem fontos, valószínűleg csak aggodalmaskodom. Fontos nekem ez a leányzó, ennyi. Bár hogy miért, azt még nem tudom. Minden kiderül a végén. Sóhajtok. Tüdőm megtelik a kellemes és tiszta levegővel, kicsit kiszellőztetem a fejem. Máris derűsebben figyelem az embereket, ajkaimra finom mosoly kerül. Segíthetek. És ez a lényeg. Annak a lánynak szüksége van rám, és én itt vagyok. Többet nem tudok tenni. Még.
Az Egyesült Államok legnagyobb városi állatkertje. Több kihaló félben lévő állatfaj is megtalálható itt, a több, mint 500 faj között. A világ minden tájáról érkező állatoknak autentikus élőhelyet alakítanak ki, így a látogatók majdhogynem a természetes közegükben tekinthetik meg őket.
Kezdőlap 
