Nem tudok nem vidáman, és derűsen nézni rá. Úgy tűnik ő talán az egyetlen nőnemű fiatal (vagy annak tűnő) lány, aki szép, de nem kell iránta azt az átkozott vágyat éreznem. Ám ami ennél is fontosabb kész meghallgatni, és akár kompromisszumokra, hogy próbáljuk meg most az egyszer. Nem mondom, hogy még egyszer, hiszen amióta él, nem volt úgy igazi lehetőség, hogy egy család legyünk, és most is inkább a barátkozásra van lehetőség, hiszen már végigéltünk vagy félezer évet egymás nélkül, és amit akartunk, elértünk. Két felnőtt vagyunk, akiknek azonos a vérvonala, és most nem leszünk egyedül ebben a nagyvilágban, mindig ott lehet valaki, akit fel lehet hívni egy hírrel, és ha nagyon magányosra sikerülne egy emberi ünnep, még mindig ott lehet a másik, hogy pótolja a hiányt. Nem mondom, hogy csakis a hiánypótlás a lényeg, de a vérnek igenis van jelentősége. Rengeteg dolgot sikerült már elbaltáznom, és ő sem tűnik egy kifejezetten kiegyensúlyozott alkatnak, de csak nyerhetünk az ügyön. Miután megkaptuk a kávénkat, már nem kell attól tartanunk, hogy bárki is hallgatózzon, vagy közbevágjon, kizökkentsen minket. - Senkinek. Szégyeltem magamat, hiszen meg lettem kísértve, és elbuktam. Talán ha elsőre elhagylak titeket, amikor az őrparancsnokom csábítgatott, akkor nem hal meg az anyád. Akkor is apa nélkül nőttök fel, de így.. teljesen szülők nélkül. Fiatal voltam még, és nem voltak jó megoldások. Visszacsinálni már ezt nem lehet, de tudd, hogy nem azért tettem, mert nem kellettetek. Vannak, akik egy másik nőért hagyják el a szeretteiket, vagy éppen az alkohol nyír ki mindent. Itt a természetfeletti szólt közbe. Nem mondom, hogy nem vagyok hibás, hiszen az őrparancsnokom láthatott bennem valamit, ami miatt társként akart, de legalább ilyen téren nem vagyok csaló. – A testvérem, aki felnevelte a gyerekeimet, mindig is jó embernek tartott, és bár nem tudta az indokokat, hitte, hogy valami állhat a háttérben, hiszen önszántamból, ha csak nem történik valami szörnyűség, nem vetemedtem volna erre. A többi már biztosan halott, de a sors keze, ahogyan nálam is, úgy tűnik a lányomnál is közbeszólt. - Furcsa? Nem lenne furcsább az, hogy apa? Hiszen nem viselkedtem úgy. És inkább a testvéremnek nézel ki így a külsőnk alapján, mint a lányomnak. Ha véletlenül valaki meghallja, na az lenne az igazán furcsa. – Természetesen én felvállalom a kapcsolatunkat, immár a huszonegyedik században már nem kell háborúktól és járványoktól félnünk, de neki kell eldöntenie, hogy hogyan viszonyuljunk egymáshoz. Ha valaki kérdezi, akkor a testvér lenne a legmegfelelőbb felállás, még akkor is ha a nevünk más. – Elsősorban rólad. Hogy hogyan történt, hogy most itt vagy. És igen, szeretném, ha tartanánk a kapcsolatot, mert hidd el, van elég bajom manapság is, ami most mindegy, de legalább téged szeretnélek boldognak látni. – Fogom meg a kezét, egyrészt határozottan, hogy ne húzza el véletlenül sem, de annyira azért gyengéden, hogy véletlenül se fájjon.
Az életben nincs lehetőség ismétlésre soha és nem is lesz soha, még a magunk fajtáknak sem. Attól még, hogy az életünk tovább tart, attól még nekünk is egy életünk van és talán adhatok az apámnak legalább egy esélyt arra, hogy legalább megbeszéljem vele, hogy mi lesz a jövőben, főleg ha már mindketten tudjuk, hogy a másik történetesen ugyanabban a városban él. Nem tudnék én sem elmenni a tény mellette, akármit is mondok. Attól még az apám, hogy magamra hagyott és az egész családunkat. Egy esélyt adhatok neki, hogy legalább megmagyarázza nekem a dolgot, hogy miért tette, mert talán mégis csak van valami magyarázat, még ha én nem is tudok róla jelenleg. Lehet, hogy van valami oka rá, hogy ezt tette, amivel tudok mit kezdeni, bár persze ettől még a fájdalom nem múlik el és nem lesz hirtelen sokkal könnyebb, de... legalább talán egy fokkal elviselhetőbb lesz. Megérkezik hamar a kávém is, így már teljes mértékben neki tudom szentelni a figyelmemet. Ha már eljöttem ide, akkor megteszem, főleg hogy lássuk be kihúzott a csávából. Nagyobb baj is lehetett volna ebből ezt én is tudom. - De el se mondtad... soha, még a nénikémnek sem, vagy... ő tudta? - igazából fogalmam sincs, hogy a nénémnek volt-e erről bármi fogalma. Épp eleget fényezte nekem apát, mutogatta a képét, mintha csak fontos lenne, hogy ne felejtsem el, pedig én el akartam. Jobb lett volna, mint reménykedni benne, hogy vajon mikor tér vissza, amikor tudnom kellett volna, hogy bizony soha, hiszen most se tette meg magától, nem keresett sosem, csak véletlenül futottunk össze. Ez nekem épp eléggé bizonyította azt, hogy nem érdemes foglalkoznom azzal, hogy mi lett vele, vagy hogy miért ment el, de talán a testvérének elmondta és azért védte annyira? Az viszont tény marad, hogy még csak nem is próbálkozott, meg aztán én se voltam jól. Ha nincs aki megment, akkor meg se érem a húsz éves kort, de neki erről fogalma sem volt, mert még csak nem is próbált segíteni a családunknak... nekem. Elég rémes egy érzés még most is, még ha meg is próbálom ezeket elfelejteni és újra kezdeni. - Cameron... furcsa lesz, de rendben van. Találkozzunk és miről szeretnél beszélgetni? Hogy hogyan alakul az életem, vagy a tiéd? Vagy milyen volt egyáltalán előtte? Mert nem hiszem, hogy sokat tudsz róla, ahogyan én sem a tiédről. - és őszintén szólva nem tudom, hogy tudnék-e rossz érzések nélkül beszélni neki az életemről, arról, amilyen gyerekkorom volt nélküle. Viszont, ha nem tud róla semmit, akkor azt sem tudja, hogy mit érezhetek, ahogyan azt sem tudhatja, hogy mi történt velem, miért vetéltem el, miért voltam a kórházban. Ezekről nem is könnyű beszélnem, de új családi kapcsolatot kialakítani e nélkül elég nehéz lesz.
Nem várom tőle azt, hogy egy családként gondoljon kettőnkre. Annak viszont lenne értelme, hogy tartsuk a kapcsolatot, hogy legyen valaki, akire mindketten számíthatunk, amolyan vérségi alapon. El tudok képzelni egy lazább, baráti viszont, hogy legyen kit felhívni, elkávézgatni, hogy legalább érezhessük, hogy tartozunk valahova. Nyilván sokkal régebbi hagyományaink vannak, mint a karácsony, vagy egyéb emberi ünnepek, de ha arról van szó, igenis lehetnek olyan napok, amikor ha mindenki a szeretteivel van, akkor mi sem egyedül kuksolunk otthon. Nem érzem olyan vészesen késeinek azt, hogy kapcsolatba kerüljünk egymással. Lehet hogy mindkettőnk számára ért meg a lehetőség. Nem kimagyarázni akarom a múltat, amit már amúgy sem lehet megváltoztatni. Sokkal inkább arra vágyom, hogy beszélgessünk, hogy legyen valaki az életemben, aki bár minimálisan a saját ostobaságomat idézi, de vér a véremből. Azt hiszem neki sem akkora a fájdalma, hogy pusztán dacból az általam felvázolt esemény ellen lázadjon. Nincsen rálátásom az élete vonalára, nem tudom, hogy min ment keresztül, de van lehetőségünk átbeszélni a múltat, és akár tanulni is belőle. Ha ő is akarja. Elindulunk hát a kávézóba, határozottan jó jelnek tartom, hogy sóhajtozva, de jön velem, és kiváncsi a történetre. Sosem hazudnék Michelle-nek, nem fogom átverni. Legalább vele szemben nem érzem azt a hülye vágyat, amit szinte minden dekoratív csajjal szemben igen, így már csak ezért is üdvözítő a társasága. Bólintok, ahogyan megrendeli a kávékat, igen, én is így iszom, amolyan mindent bele alapon. Ebben is hasonlítunk. A vágyakozó pincérnőre ügyet sem vetek, egyrészt azért, mert a lányom miatt vagyok itt, másrészt meg jó ideje nem hagyom, hogy az ágyékom vezessen, volt már belőle bőven bajom. - Ez nem ilyen egyszerű. A halálból nem lehet csak úgy visszahozni valakit. Ameddigra hazaértem, már csak a szétszaggatott testét találtam meg, nem volt benne élet. Talán a leghatalmasabbak képesek visszafordítani a folyamatot, én azonban igen kis porszem voltam a gépezetben. Démon lettem, és már nem volt visszaút. Majdnem beleőrültem az egészbe, és úgy láttam jónak, hogy ha nem sodorlak titeket veszélybe. Ha az őrült engem akar, hát megkap, de nem akartam hogy az egész életetek rettegésben teljen, hogy mikor vadász le titeket az őrparancsnok. – Hallgatok el, alaposan megízesítve a kávémat, hogy úgy igazán tömény legyen, de nem iszom bele, apró önostorozás ez, amivel büntetem magamat. – Azóta kismilliószor megbántam ezt is, de nem akarok tovább vezekelni. Találkozzunk, és... nem mondom, hogy fogadj el az apádnak, de legalább valakinek, aki még él a családodból. Elég, ha Cameronnak hívsz, ez az emberi nevem, és megfelel, ha ezt mondod. – Azt már nem is teszem hozzá, hogy vicces is lenne, ha nyilvánosan leapázna, hiszen alig nézek ki idősebbnek, mint ő. Na és most iszom, reakcióra várva.
Mindenre számítottam csak arra nem, hogy majd pont az apámba botlom ma bele. Nem hittem volna, hogy majd ő lesz itt a vizsgálóban. Persze igaza van számíthattam volna rá, hogy ha behoznak a kórházba annak következményei lehetnek, de bármennyire is tagadom az utóbbi hónapok mégis csak hatással voltak rám és lanyhult miatta a figyelmem is. Nem gondoltam bele, hogy nekem kellene ennek az egésznek még az előtt elébe mennem mielőtt bármi furcsát találnak netán a vérképemben. Jobban kell figyelnem, e téren szerencse, hogy ő megtette helyettem, de ettől még nem lesz könnyebb maga a találkozás. Mégis csak az apám, éveken keresztül hiányzott, álmodoztam arról gyerekként, hogy mégis csak előkerül, hogy besétál az ajtón és segít. Buta gyermeki vágy volt csupán, hiszen ő se tudott volna meggyógyítani, de én mégis ezért imádkoztam, aztán lassan kinőttem belőle. Rájöttem, hogy az ima mit sem ér, hogy az életben csak az a tiéd, amit megszerzel, amiért harcolsz és én harcoltam azért, hogy jobban legyek és megadatott pár év egészségben, aztán... Ximdrean volt az, aki végül megmentett és új életet adott. - Beszéljünk, lássuk, hogy miért hagytad csak úgy el a családodat. - és mástól már csak bocsánatot se tud kérni ezért, hiszen a testvéreim meghaltak, legalábbis én is így tudom. Nem élnek már, hogy nekik is elmondhassa miért nem volt a része az életüknek. Az enyémnek most része szeretne lenni, de néha úgy érzem az egész egyébként is kilátástalan, hiszen csak dolgozom. Nem teszek semmi mást, csak nap nap után bemegyek a kórházba, hogy kitaláljam hogyan segíthetek másoknak, de megtartom a kellő távolságot. Még mindig nem tudom, hogy milyen igazán kötődni, nem merek. Hiába tért vissza Xim... Anghor, hiába van most itt az apám, aki új életet akar kezdeni mi van, ha ez csak időleges? Mi van, ha nem tart soká a változás és megint ugyanúgy egyedül maradok? Azokban, akik egyszer már elhagytak mégis csak sokkal nehezebb megbízni. Nem akarok én priuszt adni nekik, de mégis csak valahol erről van szó. Az ember ösztönösen védekezik, hogy ne okozzanak neki fájdalmat újra, ez már csak így megy akkor is, ha közben már nem vagy teljesen ember. Mindenesetre vele tartok, a kabátomat magamhoz veszem, újra belebújok és lássuk, hogy mit tud mondani. Úgyis kávét rendelek majd, mihelyst jött valaki, de addig is valahol tényleg érdekel, hogy mit akar mondani. Vajon... tényleg számítani fog? Olyasmi lesz, ami miatt okom lesz megbocsátani neki? - Két kávé lesz, majd mi ízesítjük, cukor és... tej lesz hozzá. - azért az apámra pillantok, hogy vajon bólint-e. Persze érzem én, hogy démon, de pontosan soha sem néztem utána, hogy milyen, mégis most azért van róla halvány sejtésem, főleg ahogyan látom, hogy a nő alig képes rám figyelni az apámat fürkészül, sőt, mintha még a mellei is hetykébben állnának csak azért, mert a közelünkbe jött. Megköszörülöm hát a torkomat, hogy rám figyeljen és végre távozik, én pedig az apámra pillanthatok. - Tudtál róla? Akkor... miért nem mentetted meg anyát? Miért nem kértél meg valakit, hogy gyógyítsák meg? Képesek rá... tudom, hiszen én is ismerek olyanokat, megmenthették volna. - újabb szemrehányás pedig még mindig nem tudom, hogy mi is van pontosan ennek az egésznek a hátterében, de nem is mondott még el mindent, mégis... ha tényleg tudott erről, ha volt egy mentora... vagy talán a mentor hallgatta el előle a fontos részleteket? Neki pont kapóra jött, hogy a nő, akit szeretett, aki miatt a családot választotta meghalt így már könnyebben vonhatta el a gyerekeitől? Mindig is így gondoltam, hogy anya halála miatt ment el. Nem tudta elviselni és mi nem voltunk elegek ahhoz, hogy velünk akarjon lenni.
Nem is tudom, hogy mit várok tőle. Minden, amit most megteszek, túl későnek számít, a Titanicon is megtehettem volna, és azóta többször is. Nekem most csak az számít, hogy pár szót tudjunk beszélni, hogy megnyugtassam, nem az ő hibája, még csak nem a családé. Nem voltam ott az első lépteinél, az első szavainál, és régen nem Michelle-ként él, ő is halhatatlan, akárcsak én, úgy igazából az apjaként nem is viselkedhetek, hiszen bőven lehetséges, hogy több tapasztalata van, mint nekem. Ráadásul nem csupán én vagyok démon, átvitt értelemben azok is kísértenek, neki pedig megnyugvásra volna szüksége, hogy átérezze, nincsen már teljesen egyedül. Ám nem úgy látom, hogy lennének barátai, azért a legtöbb nő nem egyedül jön, ha nőgyógyászhoz kell látogatást tennie. Férfi tehát nincsen az oldalán, hiszen eleve vetélésről van szó, és barátnők híjján is lehet, nincsen aki lelket öntsön belé. - Pótolni? Azt hiszem azt már sehogy. Ellenben... új életet... új fejezetet nyithatunk. Tudom, hogy nem könnyű elhinni, elfogadni. Megvannak az indokaim, hogy mit miért tettem, beszéljünk róla, hogy ha úgy alakul, akkor lezárhassuk, és elengedjük ami történt. – A sóhaja magától értetődő, én azonban nem tudok lelkizni. Még ha erre is volna szüksége. Nem fogom újabb évszázadokon át kerülgetni. Ha szüksége van rám, akkor legyünk egy család, vagy legalább barátok, felesleges évezredes tüskéket mozgatni az ember lelkében. Éppen hogy mi, halhatatlanok tudjuk leginkább, hogy az élet milyen gyorsan elszáll, talán éppen nekünk kéne a következő évszázadokra bebiztosítanunk, hogy van valaki az életünkben. Ellökhetnénk egymást újabb dekádokra, de ha Michelle magába néz, tudja, hogy nincsen értelme. Angyal, a legtisztábbak közül, és nem számít itt a tollazat, engem nem érdekel, hogy nem fehérszárnyú, hiszen én sem vagyok az, sőt... Bólintok, amikor végre belemegy, de nem is nagyon kellett erőltetnem, ez jó jel, legalább ennyi örökölt tőlem, én is a gyors döntések híve vagyok. Külsőleg pedig ha véletlenül megkérdezné valaki, minimum unokatestvérnek vagy a hugomnak kéne bemutatnom, olyannyira hasonlítunk, főleg a szemünk. Felveszem a kabátomat, és elindulunk kifelé, szerencsére ezúttal nem futunk össze senki nőneművel, aki nagyon szexis lenne. A kórházzal szemben van egy kávéház, feltételezem Michelle most nem akar nagyokat sétálni. Nyitom neki az ajtót, és beljebb lépve leülünk az egyik asztalhoz. Mivel pincérnő még sehol a láthatáron, így bele is kezdek. - Nem akarom, hogy találgatnod kelljen, így megadom a kezdőlökést. Már a születésed előtt tudtam a mítikus világról. Volt egy jóbarátom, mentorom, aki démon volt, és engem is csábítgatott, hogy tartsak vele az örökkévalóságba, de én a családot választottam. Gondolhatod, hogy ez nem igazán tetszett neki.. – Nagy levegő, mert megjön a csinos szőke pincérnő, hatalmas dekoltázzsal. Félrenézek, és a lányomra hagyom a dolgot. Felőlem bármilyen kávét rendelhet nekem, úgysem az a lényeg.
Az elmúlt hetek már önmagukban is rémesek voltak, kész csoda, hogy ilyen nyugodtan tudom ezt az egészet kezelni, de van választásom? Csak azzal nem számoltam, hogy itt meg majd az apámmal sikerül összefutni. Nem ez, nem volt benne a pakliban. Nem mondom, hogy sosem gondolok rá, az nem lenne igaz, de nem igazán tudom, hogy mit kezdjek a helyzettel. Mégis csak az apám, de egyben az is, aki lelépett és egyedül hagyott engem és a testvéreimet. Lepasszolt minket miután anyát is elveszítettük és nehéz most csak úgy nézni a szemébe, hogy ezt ne sugározzam felé kellően negatívan. Rémes időszak volt, fogalma sincs róla, hogy miken mentem keresztül, hogy milyen gyerekkorom volt, nem tudok ezen csak úgy átlépni és mosolyogni rá, örülve, hogy most itt van. Ez nem ilyen egyszerű. - Késő... ez egy nagyon relativ fogalom. Nem tudom... hogyan pótolhatnád azt, ami kimaradt? - a kérdés inkább csak költői, a sóhajom is ezt mutatja. Túl sok minden történt mostanában és igen, nem lenne rossz tudni, hogy valakihez szaladhatok, hogy segítsen, hogy megnyugtasson. Fogalma sincs milyen volt bezárva, ahogyan azt sem tudja milyen volt gyerekként éjszaka arra ébredni, hogy nem kapok levegőt. Én viszont ezekre még mind emlékszem, tudom hogy mennyire akartam, hogy ott legyen és segítsen, hogy azt mondja minden rendben lesz... de nem lett rendben semmi. Meghaltam volna, ha nincs Xim... Anghor és nem ment meg, nem tesz angyallá, hogy képes legyek leküzdeni az emberi lét korlátait. Ha nem így lett volna most itt se lennék, ő pedig emészthetné magát, mert azt látom rajta, hogy emészti és nem vagyok olyan, aki ezt élvezné. - Talán szerettél, de... - megrázom a fejemet. Igaza van, ezt nem itt kellene megbeszélni az irodában, mert a végén még nem értenék, hogy miért vagyok bent ennyire sokáig, főleg hogy elvileg csak egy utolsó ellenőrzés miatt jöttem be. Végül egy újabb sóhajt engedek meg magamnak, ahogyan felállok a fotelből, ahol eddig helyet foglaltam. - Jól van, egy kávé belefér, de az sem oldja fel a múltat, ha elmagyarázod miért volt okod nem velünk lenni. - velünk, velem... és mégis hogyan pótolhatná azt már? Már más az életem, önálló vagyok, ahogyan ő is mondta felnőttem és nem feltétlenül van szükségem arra, hogy valaki mellettem legyen. Ez persze nem igaz,hiszen nagyon is lenne szükségem támogatásra, de egyszerűbb azt mondani, hogy nincs. Fájt elveszíteni az apámat, ahogyan az is, amikor Anghor elment és... őszintén szólva ijesztő belegondolni abba, hogy a bizalmamba fogadom őt, vagy bárkit és annak megint rossz vége lett. Épp egy démon gyerekeivel vetéltem el és azt minden érzékel vadul súgja, hogy az apám is ugyanolyan, amilyen Leviathan is. Ez megint csak nem a legjobb ómen rá nézve, akármennyire is bizonyítani szeretne ez így nem olyan egyszerű.
Látom a nyilvánvaló megdöbbenést, pedig Michelle is régóta él már, alig húsz évvel lehet fiatalabb mint én, ez pedig már nem számít. Közel ugyannyit éltünk, talán még bölcsebb is mint én. Nem alakult ki köztünk apa-lánya kapcsolat, csak a nyilvánvaló hasonlóság volt az, amelyből rájöhettünk, hogy egy vérből származunk. Még ha mindez már a múltté is, hiszen ő nem démon, mint én, elváltak útjaink, mielőtt megkezdődtek volna. El kellett hagynom őket, és most talán itt a lehetőség, hogy megmagyarázzam. Nem akarok ráerőltetni semmit úgy alapból, viszont az igazságot immár megtudhatja. És hogy drámáznék? Szó sincsen róla, nem akarok újabb több száz évet nélküle tölteni. Talán hiányoztam neki annyira, hogy képes legyen legalább félretenni az ellenérzéseit, meghallgatni. Vagy az túl naív elgondolás lenne tőlem, hogy úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna, és csak simán az apja vagyok? Nem, ez tényleg nem működne. Viszont van egy olyan megérzésem, talán az érzékeim kiélesedtek annyira, hogy vágyik valamire, ezért is nem vágja rám az ajtót. - Michelle... Most azt várod tőlem, hogy bizonygassam, hogy mennyire önálló vagy? Ez tény, felnőtt ember vagy. Vagyis olyasmi, na. – Elmosolyodom, ám nem lekezelő jelleggel, bárhogy is volt, sosem tudnám gyűlölni, lekezelni, és nem vagyok gunyoros annyira, hogy belőle is ilyen érzéseket váltsak ki. Viszont arra szükség lenne, hogy legalább annyira beszélgetni kezdjünk, hogy odafigyeljen rám, mert fontos lesz az, amit mondani fogok. - Ahogy mondod. És utánanéztem, te is, úgyhogy emiatt ne aggódj. Bármennyire is egy szavahihetetlen trógernek tűnök, képes vagyok a csapatjátékra. Michelle... örülök, hogy itt vagy. Tudom, hogy pofátlanul sok idő telt el, de a mi életünkben nincsen olyan, hogy késő, ugye? Kérlek mondd, hogy nincs... – Talán túl közvetlenül beszélek vele, mindig is ilyen voltam, amolyan laza, de céltudatos alak, és végre lehetne egy nő az életemben, akire nem kell mocskos módon gondolnom, igazán nagy segítség lenne, és ő sem lenne egyedül. A vetélésből kiindulva nincsen túl komoly családi élete, és most már gyereke sem. Mégsem tűnik túlzottan úgy, hogy maga alatt lenne. - Hülyeség. Én tartozom magyarázattal. Úgy tűnik, hogy pocsék apa vagyok, de hidd el, ez azért.. nem teljesen így van. Nem azért nem mellettem nőttél fel, mert nem tudom vállalni a felelősséget. Szerettem anyádat, és titeket is. Hajlandó vagy meginni velem egy kávét ahhoz, hogy folytassuk? – Tudom róla, hogy angyal, és talán érezheti a szavaimból csengő igazságot. Az auráink ugyan kioltjuk egymást, de ő a sötétség teretményei ellen fel van vértezve, ergo hátha átjön neki az, hogy nem akarok ártani neki. Sosem akartam. A kérdés, hogy mennyire hallgat az ösztöneire.
Erre igazán nem számítottam. Azt se tudtam, hogy pontosan miért is kell itt lennem, de az, hogy pont az apám lesz majd, aki bent vár az irodában, hogy beszéljünk... na ez tényleg olyasmi, amit nem gondoltam volna egy pillanatig sem. Azt se tudtam, hogy miért hívtak be, arra gondoltam találtak valamit esetleg, ami még fontos lehet, netán valami megmaradt sérülés, ami furcsa lett volna, hiszen rendben vagyok és tudom, hogy az angyali gyógyítás megold minden ilyen problémát, de akkor miről lehet vajon szó? Erre viszont már csak az apám adhat választ, hiszen valószínűleg jó okkal van itt most, és nem csak azért, hogy egyszerűen csak beszéljünk. Annak az eddigi évtizedek során se volt semmi jó eredménye, nem hiszem, hogy abban reménykedik, hogy most egy ilyen sokk után majd szívesebben csevegek el vele a jövőmről és az életem további alakulásáról. - Megoldottam volna. Szerinted az évek során nem volt még soha nehézség az életemben, amit meg kell oldanom? - ere van a rend, ha valami probléma van, akkor eltüntetjük, akkor szépen kiiktatjuk a bajt és kész. A diplomácia kasztja sok mindent el tud simítani, ezzel nem volt gond eddig sem. Már nem egyszer volt hasonló probléma, főleg ahogyan egyre fejlettebb a technika. Épp e miatt vannak beosztottak a rend tagjai közül sok helyen, valószínűleg ő is épp ilyen, csak hát nem gondoltam volna, hogy majd pont a véletlen az én problémámat az ő kezébe sodorja, hiszen arról se volt fogalmam, hogy a városban van, nem hogy arról, hogy esetleg ő is a rendszer tagja, bár ez utóbbi egyelőre még egyáltalán nem is biztos. - Akkor elintézted, nem fognak kérdezősködni? És... te is a rendszer tagja vagy? Ha nem az... - szaladnék azonnal beárulni valakinek? Nem, valószínűleg ilyesmit nem tennék, de azért jó lenne tudni, hogy így van-e vagy sem. Végül csak sóhajtok egyet és bólintok, ha már a kérdésére nem kapott azonnal választ. Ellépek mellette és leülök az egyik szépbe, amire az állával mutat, csak aztán pillantok rá újra, hogy eligazítottam a táskámat magam mellett, de a kabáttól nem szabadulok meg egyelőre. - Jól van, beszéljünk. Miről kellene? Számon kérnél, hogy nem akartalak meghívni a keresztelőre? - nem cinikus a hangom, sokkal inkább megbántott, szomorú. Nem akarok én hadakozni, szó sincs róla. Én inkább kizártam őt az életemből és így valahogy sokkal könnyebbnek tűnt. Ha nem kellettem akkor, amikor kellhettem volna, akkor miért kelljek máskor? Persze, hogy pocsék érzés, hogy az apád lelép. Abban viszont igaza van, hogy sose kérdeztem, miért tette és hogy miért nem jött vissza. Egyszerűbb volt bemagyarázni magamnak, hogy szimplán csak önző és aljas, mint azon gondolkodni milyen indokai lehettek még ezen kívül.
Nem mondom, hogy nem izgulok, hiszen ha belegondolunk, a lányomat, a véremet láthatom a mai napon, még ha ő úgy is fogja érezni, hogy valamilyen árulás, megvezetés áldozata lett. Nem tudom, hogyan fogom elmesélni neki, hogy ez bizony a valóság, én magam is a véletlenek közjátékának köszönhetem hogy vele találkozom most. Már maga a tény is, hogy egy másik hallhatatlan vizsgálati anyagával kerülök szembe, de hogy pont Michelle legyen az.. Nos erre nem számítottam. Annyi fájdalmas szétválás után még a Titanic jéghegye is közénk állt, de talán itt volna az ideje, hogy így a csillagkor hajnalán mégiscsak megismerjük egymást. Tudnia kell az indokokat, hogy miért kellett távolmaradnunk a másiktól. A többi gyermekemről semmi tudomásom, jó eséllyel nem lettek halhatatlanok, és immár halottak. Az egyetlen, aki még a családom lehet, most éppen hozzám tart. Meglehet rövid lesz a jelenléte, jó eséllyel meg sem akar majd hallgatni. Könyörögni ugyan nem fogok, de valahogy mégis rá kell vennem, hogy ne indulatból vágja rám az ajtót. Végtére is egy orvosi fogadószobában találkozunk, ő is orvos, hátha azért így tudok rá hatni. Idegesen az órámra nézek, rossz érzés lett volna, hogy ha engedek a vágyaimnak, és már a puszta sármommal letámadom azt a csinosan dekoltált dögös nővért, mert akkor biztosan nem érek ide Michelle-hez, és meglehet soha többé nem lesz rá lehetőségem, hogy négyszemközt beszélgessünk, ráadásul ilyen fontos dolgokról. Nem, legyőztem a függőségemet, hogy legalább ennyivel hozzájáruljak a saját esélyeimhez. És éppen akkor, amikor az óra eléri a megbeszélteket, másodpercre pontosan nyílik a kilincs, és bekukkant a vakítóan kékszemű utódom, a haja is ugyanaz a sötétbarna, mint az enyém, le sem tagadhatnám. Intek neki, de én magam is elé sietek legalább pár lépésnyire. - Közvetve mégiscsak. Belgyógyász vagyok, és furcsaságot találtak a leleteiden. Felkértek, hogy mondjak szakvéleményt, és azonnal láttam, hogy a páciens, nem ember. – Kissé elhallgatok, mert végülis nem vagyok orvosi köpenyben, és feltételezem ő is teljesen el van képedve a véletlentől. – Hatalmas szerencse, hogy én vizsgáltam ki a dolgot, és nem egy átlag orvos, mert akkor magyarázkodhatnál. Örülök, hogy így alakult. Beszélhetünk? Hajlandó vagy meghallgatni? – A hangom nem bántó, sokkal inkább kérlelő. Nincsen meg az apa-lánya kémia, hiszen alig tűnők idősebbnek külsőleg, ám nem ez számít. Ettől mgé sok minden összeköthet minket. Remélem legalábbis. Picit hátrálok, és a székek egyikére sandítok, de én magam nem ülök az íróasztal mögé, nem kihallgatni akarom. Ha leülne, és én is leülök valahova mellé egy másik székre. Csak maradjon legalább...!
Nem teljesen értettem a telefonban, hogy mégis mi a gond. Gyorsan regenerálódom, így aztán a komolyab betegségek természetesen elkerülnek, de akkor mégis miről lehet szó vajon. Nem lehetek beteg, maximum valami gyorsan múló, amit viszont nem lenne jó, ha kimutatnának. Egyébként sem értem, hogy miért voltak ilyen komoly vizsgálatok hiszen mondhatni a vetélés... könnyen ment. Nem voltak komolyabb sérüléseim, amik igen azok hála egy segítő kéznek gyorsan rendbe jöttek, így aztán tényleg nem lett komoly bajom. Mostanra már teljesen jól vagyok, a kórház felé igyekszem, miután kibukkantam a metró aluljáróból. Nem vagyok kifejezetten nagy híve a taxizásnak, azoknak való, akik szándékosan akarják szennyezni a környezetet és akik nem viselik embertársaikat, nekem viszont nincs gondom velük sőt azért teszek épp eleget, hogy rajtuk segítsek orvosként. A hely ismerős, bár a sérülésemmel nem ide hoztak be, de a nőgyógyász itt praktizál nem messze a kórháztól és gondolom az itteni betegfogadás könnyebb neki, mint a kórházban, ahol egyébként is sokan vannak. Célzatosan közelítem meg az épületet, amíg aztán be nem lököm az ajtót. A recepción jelentkezem be, ahol közlik is, hogy az orvos már vár rám menjek csak fel, bent van az irodában, ahol jártam is már, meg fogom találni. Egy azért izgatott, de hálás mosollyal köszönöm meg a segítséget a nőnek, aztán indulok el szépen a lifthez, majd fel az emeletre és végül az iroda felé, ahol már régebben is jártam. Nem mondom, hogy rohanok, de azért mégis csak igyekszem, hiszen mégis csak minél előbb jó lenne elrendezni ezt az egészet és kideríteni, hogy mi a fene folyik itt, ami miatt ilyen sürgős volt eljönnöm ide. Azért mégis csak kopogtatok, annak ellenére, hogy bátran jöhetek azt mondták, de végül belököm az ajtót lenyomva a kilincset. Először fel sem nézek, behúzom magam mögött, aztán pillantok az orvosra, aki... nem az, akinek lennie kéne. Elképedve marad a kezem a kilincsen. A szemem rendesen elkerekedik, ahogyan felfogom, hogy ki áll az asztal másik oldalán. Ismerős arc, ő se sokat változtatott a külsején az évtizedek alatt, ahogyan én sem. Nem is értem, hogy miért van itt. Ráncolom a homlokomat, visszanézek az ajtóra, mintha azon gondolkodnék eltévesztettem-e vajon az ajtót, vagy... valamit, de tényleg úgy rémlik, hogy jó helyre jöttem. - Te... miért vagy itt? Az orvosomhoz jöttem, te nem ő vagy. - nem, nem lehetett ő egész végig a dokim mondjuk más alakban, vagy tudom is én, az kizárt. Ennyire... még ő sem lehet trükközős, hogy így akarjon a közelemben lenni, hiszen azt se tudta hol dolgozom, vagy mi a helyzet velem. Nem értem, hogy miért van itt, így hát egyelőre nem is indulok el befelé, mert... még mindig nem tudom, hogy mit is kellene tennem, hogy miért van itt és ha ő van itt, akkor én miért vagyok itt. Akkor nem is találtak semmit, hanem eleve ő hívott, mert találkozni akart velem?
Christina Hopkins. Ez a név kísért már napok óta, amióta konzulensnek kértek fel egy nőgyógyászati ügyben. A szülés-specialita további dignosztikát kért tőlem, amikor kiderült, hogy a páciánsnek belső szervi anomáliát tapasztaltak a vetélés utáni folyamatokban. Kontrollra berendelték, és a teljes labor különös eredményeket hozott, és most nekem kell elsimítanom, hiszen én tudom, hogy az illető természetfeletti, akár csak én magam. Elég volt egyetlen pillantást vetnem a sejttenyészetre, amit átküldtek. Ahogyan belenéztem a mikrószkóppa, már láttam, hogy további teendők lesznek. Még jó, hogy a diplomáciának dolgozom, ismerem azokat a trükköket, hogyan változtassunk meg társadalombiztosítási számot, keverjünk el kartont, és ehhez hasonló finomságot. Az orvosi titoktartás csakis az emberi oldalamra vonatkozik, ám ha egy természetfeletti halhatatlan élete védelmében kell ferítenem az igazságot, az még fontosabb. Ezek után már a meglepetésemnek nem lehettek újabb gyűrűi, mégis leesett az állam, ahogyan az egészségügyi adatbázisban rákerestem, és kiderült, hogy a lányom az. Ráadásul szintén orvos.. A sors újabb és újabb tréfát űz velem. Nem akartam őt hátrahagyni, s az évszázadok alatt többször találkoztunk ahhoz, hogy legyen alkalmam felvenni vele a kapcsolatot, ám a végzet kegyetlen karmai minduntalan elszakítottak tőle. Ezúttal én mehetek elé, és nem hagyhatom, hogy sarkon fordulva kisétáljon az életemből, ahogyan én tettem velük. Nem tudhatja az indokaimat, itt az ideje, hogy végre egy család legyünk. Nincsen jogom beleszólni az életéről, erről tökéletesen lecsúsztam. Ám ha még remény, nem tehetem meg, hogy nem élek vele. Belépek a kórház épületébe, hiszen már telefonon lebeszéltem a szülésorvossal, hogy a lánnyal én akarok egyeztetni, így kerülhetjük el a félreértéseket. Központilag felhívták, kapott időpontot, de nem tudja, hogy hová jön. Nem orvosi köpenyben vagyok, rühellem az ilyesmit, csak vászonnadrág, világos ing, és egy sporzakó. Elhaladok egy csinosabb nővér mellett, akiből szinte árad a bujaság illata. Ő rámköszön, motyogva hajtom le a fejemet, ökölbeszorítva a kezemet űzöm el magamtól a szexfüggőség átkos gondolatait. Démon akartam lenni, igazi puszító, ám nem tudhattam hogy az átváltoztatás még jobban kiemeli igazi természetemet, a hódítás és csábítás lovagja voltam, ám démonként nem tudom uralni, szinte csak arra tudok gondolni, hogy megkapja a napi betevő szexet, ezért aztán amennyire csak lehet, távol tartom magamat az ilyesmitől, hogy még véletlenül se veszítsem el a fejemet. Belépek a kapott orvosi tárgyaló ajtaján, és levetem a kabátot. Bekapcsolom a számítógépet, amit kaptam, na és persze van ultrahang gép is. Nővérre most nem lesz szükségem.
Tárgy: Re: Brooklyn híd (Manhattan-Brooklyn) Kedd 4 Aug. 2015 - 19:51
Medua & Beelzebub
A viszontlátás öröme!
Medua és köztem mindig is izzott a levegő. Tagadhatatlanul vonzódtunk egymáshoz. Őt talán a az vonzotta bennem ami mást nem, a sötétségem, a mérhetetlen gonoszság ami bennem volt és az az erotikus vonás, ami minden nőt szinte ledönt a lábáról. Ezt mondhatnám annak is, hogy a buja démonok sorát erősítem, de az emberi külsőm is épp annyira vonzza a nőnemű egyedeket, mint a démoni. Medua-ban nem is tudom mi ragadott meg, talán az, hogy káosz sárkány létére nagyon is higgadta képes gondolkodni, szinte már mesterkélten, élveztem a játszadozásainkat amíg tartott. A híd lábánál éppen hogy csak pár perce várakozom mikor befut egy taxi és megérzem a jelenlétét. Medua-hoz szinte már radarom van. Kiismertük egymást az alatt az idő alatt míg együtt hancúroztunk. Egymás számára mondhatni nyitott könyvként szolgálunk. Ami ha végül igencsak megromlana a "kapcsolatunk" sok veszéllyel és fordulattal járna. -Nem, éppen, hogy csak megérkeztem Édesem. - Farkas vigyoromat elővarázsolva válaszolok. Karba font kézzel dőlök a híd lábának és végig "taperolom" a szememmel. Semmit sem változott, vicces, hát miért változott volna, ha az örök élet áll előtte. Ma nagyon nem vagyok formában. -Nem zavar, csak nyugodtan, én addig szivarozok egyet. - Nos pár éve én is mondhatni szenvedély beteg lettem, a szivar nem árthat nekem és ezt kihasználva rendszeresen alkalmazom is a füstölést. -Már az is baj ha látni akarom a sárkányomat? - Kis cinkos mosoly bujkál a szám sarkában. Nem, nem volt különösebb ok annak, hogy látni akartam, egyszerűen csak megtudtam, hogy a közelben van és magához vonzott a hír, mint a mágnes. -Régen láttuk már egymást, nem? - Lépek oda mögé és hátul simítom végig az arca vonalát. Fel vagyok készülve, hogy ellenáll majd, mindig is tüzes egy teremtés volt ami nagyon is tetszett.
Nem mondanám, hogy meglepett Beelzebub hirtelen érdeklődése. Mindig is komoly erényem volt a türelem - ez jó mert minden csak idő kérdése. Van, hogy a dolgok maguktól a helyükre kerülnek. Így volt ez Beelzebubbal is. Nyilvános helyen akartam találkozni vele mert úgy éreztem ha bármelyikünk is kedvezőbb pozícióban kerülne az rossz hatással lehetne a kapcsolatunkra. Nem készülődtem túlzottan sokáig mert nem akartam, hogy randi szaga legyen a dolognak úgyhogy hétköznapi viseletben szálltam taxiba. A Brooklyn híd lábánál találkoztunk, hogy onnan gyalogszerrel közelítsük meg valamelyik közeli kávézót. Nekem legalábbis ez volt a tervem. Mikor megérkeztem Beelzebub már a helyszínen volt, nem várhatott túlzottan sokat hiszen még nem helyezkedett el a szokásos váró pozíciójába. Irritáló, hogy ennyire ismerem. Még szerencse, hogy nagyon mélyen eltemettem magamban ezt a kapcsolatot. Legalábbis megpróbáltam. Miután fizettem a taxisnak mosolyogva sétáltam a férfihoz. - Remélem nem vártál rám túlzottan sokat Damian - szólítottam szándékosan az emberi nevén, nem szoktam nyilvános helyen a valódi neveinket használni. Puszta elővigyázatosságból. - Ugye nem zavar ha rágyújtok? - kérdeztem de a cigaretta már az ujjaim között is volt, csupán udvariaskodtam de valójában nem érdekel ha zavarja. Régebben nem zavarta. Idegesítő emberi szokás de én úgy megkedveltem. Ezüstöskék tekintetemmel a háborgó hullámokat kémleltem miközben a hasammal a híd korlátjának támaszkodtam. Rutinos mozdulatokkal gyújtok rá majd kifújva a füstöt a férfira pillantok. - Volt valami különösebb oka, hogy találkozni akartál Velem? - kérdezem játszva a h"lyét. Néha kifejezetten szeretik a férfiak ha egy kicsit irányíthatnak. Ki vagyok én, hogy megfosszam őt ettől az örömteli kiváltságtól?
Sárkányok, nos igen, velük néha akad gondja a démonnak, eléggé gőgösek és azt hiszik minden hatalom az Övéké. Még szerencsém az, hogy Medua más, volt pár igen kellemes évünk egymás mellett. Káosz sárkány létére könnyen kijöttünk egymással, az Ő és az én gyűlöletem és elkeseredésem valahogy párosult egymással, kiegészítette egymást, jó pár évig tomboltunk együtt és emellett remek társnak is bizonyult az ágyban. Aztán egyik napról a másikra elment. Még csak annyit se mondott, hogy búú. A sok tombolás és az élvezetek örvénye amiben részem volt mellette igencsak hamar hiányozni kezdett. Míg Ő ki tudja merre járt változtak a dolgok, magasabb posztra kerültem, Eldorien bizalmát élvezem és találtam magamnak egy tollas cimborát is akivel egymás agyára mehetünk, a sok régi szép idő emlékére. Most azonban, valamilyen ügy folyamatában akadtam egy névre, egy névre ami még most is élénken él bennem. Elment, de nem gondoltam volna, hogy mégis a közelben marad. Azt hittem ezennel végzett velem, tudtam, bár nem búcsúzott, hogy miért ment el, belém szeretett, az a lány, bármit is látott bennem az megragadta és nem eresztette, én életemben egyszer voltam csupán szerelmes, de az is évszázadokkal ezelőtt történt. Ő azonban valószínűleg nem így tervezett el semmit, én az élvezeteknek élek, egy nővel soha nem tudtam beérni, kizárt, hogy ez valaha is másképp lenne. Most épp oda tartok, hozzá, üzentem neki, hogy szeretnék találkozni vele. Nemet nem kaptam, de gondolom az, hogy tárt karokkal fogadjon maga a lehetetlenség. Kíváncsi vagyok ezúttal milyen külsővel éli az életét, igen régen volt már utoljára, hogy láttam, bár a vonzódás irányába azóta sem csökkent, inkább fokozódott, nem hiába, mintha mi ketten egy és ugyanazok lennénk, sötétség és vágy keveréke, egy pusztító Napalm bomba. Vajon a viszontlátás épp annyira érdekes lesz, mint az együtt töltött évek?
Tárgy: Brooklyn híd (Manhattan-Brooklyn) Szer. 8 Júl. 2015 - 21:20
Brooklyn híd
A Brooklyn híd a világ első acélkábeles függőhídja, egyben az Egyesült Államok egyik legidősebb függőhídja, amely Brooklynt köti össze Manhattan szigetével. New York egyik ikonikus építményévé, jelképévé vált. Napjainkban nemzeti, történelmi és mérnöki műemléknek számít, a városba látogatók által is kedvelt célpont.
Kezdőlap 
|| 
